A böjtről /Szabó Gyula szolgálata/

 

Böjt a hívő ember életében. Olvasmány: Márk. 8:34 -35.

 

Kedves Testvéreim!

Mindnyájan tudjuk, hogy egyházi életünkben most a húsvéti ünnepekre felkészítő böjtnek van az ideje. – A böjtről a Bibliában sok helyen esik szó. Ezek a tanítások sok félék, mert van olyan tanítás, mely inkább a böjt formájáról, és van olyan tanítás, mely inkább a böjt tartalmáról szól. - Úgy gondolom, hogy alapigénkben , tartalmi szempontból, az egyik legmélyebb tanítást kapjuk a böjtről, éppen Urunktól, Jézus Krisztustól, még akkor is, ha a „böjt” szó formálisan nem szerepel benne.

Amikor ezt mondom, az a bibliai igazság van előttem, hogy a böjt lényegét, egy szóval úgy jelezhetjük, hogy az tulajdonképpen alázatot, azaz önmagunk megalázását jelenti. Ha ezt az igazságot szem előtt tartjuk, akkor mindjárt sokkal többet megértünk azoknak a feltételeknek a fontosságából, melyeket Jézus ad azok elé, akik Ő utána akarnak menni, és Vele akarnak állandó szoros kapcsolatban élni.

Mivel mi is Jézus után akarunk menni, sőt, mint megtért emberek, - Vele akarunk állandó és szoros kapcsolatot tartani, igen célszerűnek látszik, igen ajánlatosnak mutatkozik, hogy mi is, most is, újra átgondoljuk ezeket a feltételeket. Segít bennünket ebben az igyekezetünkben a mostani böjti idő, és a Bibliának minden, böjtről szóló tanítása.

De nemcsak célszerűnek látszik ez a mostani tanulásunk, hanem nagyon szükségesnek is

mondható, mert be kell vallanunk, hogy ezek a jézusi böjtös feltételek az „ó” emberünk számára egyáltalán nem kívánatosak, és éppen ezért mindig nagy a kísértésünk arra, hogy ezeket próbáljuk kikerülni, és próbáljuk ezeket nem betartani.

Bizonyára olvastuk már Urunknak ezeket a határozott, kemény szavait, sőt, bizonyára hallottunk is már róla igehirdetést, de most mégis azt kérem tőletek, hogy mintha először hallanánk, úgy vegyük tudomásul, hogy Urunk a következő három feltételt adja azok elé, akik Ő utána akarnak menni, és akik Vele akarnak járni, mint az Ő tanítványai:

l./ „tagadja meg magát”, 2./ vegye fel az ő keresztjét”, 3./ „kövessen engem”.

Hogy jobban megértsük, és komolyabban a szívünkre vegyük ezeket a feltételeket, én először is azt a kérdést teszem fel, hogy mit is jelent magunkat „megtagadni”? – e kérdés megválaszolásánál először is azt kell szem előtt tartanunk, hogy ősszüleinktől örökölt bűnösségünk, bűnre való hajlamunk miatt mindnyájunk szíve újra és újra megtelik olyan önző, gőgös, nagyra vágyó, hiú vággyal és törekvéssel, melyek bántó és ártó hatással vannak embertársainkra. Ezek a törekvések, már magukban is, komoly bűnnek számítanak Isten törvényei szerint. – De még veszélyesebbeknek kell látnunk ezeket a szívből jövő indulatainkat, ha a Bibliából azt is megértjük, hogy ezek szinte „istenkedő” jellegűek Isten szemében, és így ezek egyenesen utálatosak Ő előtte.

Mivel tehát a legtöbbször ilyenek vagyunk Isten előtt, nyilvánvaló, hogy az „önmegtagadás” ennek a bűnös énünknek az elitélését , vádolását jelenti. Ezzel együtt kell, hogy átjárjon az a mélységes bűnbánat, amit a tékozló fiú gyakorolt akkor, amikor hazatért a magaválasztotta útról, és amivel együtt járt az is, hogy a régi bűneitől elszakadva, meg akart változni, és új életet akart kezdeni.

Jézus szavaiból most nekünk is meg kell értenünk, hogy Ő hozzá csak így lehet közeledni. Ő hozzá így, és csak is így lehet megtérni, és így, és csak is így lehet vele járni, mint Vele való közösségre elhívott tanítványai.

De itt ki kell arra is térnem, hogy a megtéréskor a mi „ó” emberünk nem semmisül meg teljesen és véglegesen, hanem azt mondhatjuk, hogy „csak” lekerül szívünk trónjáról, ahova most már Jézus került. – De a trónját vesztett ó-emberünkön keresztül az ördög szinte folyamatosan támad bennünket, és újra és újra bűnre, és minden Isten ellenes cselekedetre csábít minket. Ezért a hívő ember földi életének egyik fontos jellemzője a bűn elleni, és az ó-ember elleni állandó harc. – Itt kell, és ezért kell meghallanunk újra és újra Urunk szavát, mely szerint önmegtagadás, bűnbánó megalázkodás nélkül nem térhetünk meg Ő hozzá és nem tarthatunk Vele állandó és személyes kapcsolatot. Ahogy már hallottuk is, Urunk a leghatározottabban mondja, hogy „ha valaki utánam akar jönni, t a g a d j a m e g magát” Ezzel a felszólítással teljesen párhuzamos Urunknak az a másik felszólítása, mely a Máté ll:28-3l-ben van megírva, és ahol Urunk a megfáradtaknak, amikor azokat magához hívja, egyebek mellett, azt mondja, hogy „tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű” – Mindkét felszólításból felfoghatjuk egyrészt azt, hogy Urunk mennyire várja tőlünk a megalázkodó önmegtagadást, másrészt pedig azt, hogy ez Urunk szerint sem egyszerre történik, hanem ennek egy állandó, előre haladó , elmélyülő folyamatnak kell lenni a hívő ember életében.

Kedves Testvéreim! Itt most a mondanivalóm hangnemét egészen személyesre váltom át. Először is azt mondom el, hogy készülésem során a Szentlélek ezt Igét tükörként tartotta elébem. Ebben a tükörben számos ó-emberi vonást kellett meglátnom. magamban, közelebbről a mindennapi magatartásomban. –Ennek nyomán, csak mint „bűnösök között az első”, állhatok meg előttetek. – Ilyen minőségemben, csak a legcsendesebben, de a Krisztus szeretetétől indíttatva , szeretnélek megkérdezni, hívő testvérem, hogy te tanulod-e folyamatosan a krisztusi alázatot? Azaz, gyakorlod-e folyamatosan az önmegtagadást,a régi természeted, azaz az ó-embered elleni harcot?

A leghitelesebb , a legdöntőbb feleletet erre a kérdésre a Szentlélek által megelevenített Ige, mint tükör, tud nekünk adni. De sokat tudnának erről beszélni szeretteink is, akik egy fedél alatt laknak velünk, és akik látják a hétköznapi életünk minden mozzanatát. – De az Ige tükrében nekünk magunknak is szüntelenül kell /kellene!/ vizsgálni magunkat, kb. ilyen kérdésekkel : mennyire vagyunk sértődékenyek? – mennyire vagyunk önérzetesek? – mennyi bennünk a hiúságra való hajlam? – mennyi bennünk az indulatosság? - mennyi bennünk a türelmetlenség? - a mások megvetése? – a mások feletti ítélkezés? - a követelőzés? - a parancsolgatás? – az elvárás? - mennyi bennünk a bosszúállás hajlama, vagy cselekedete? /nem tettlegességre gondolok itt, hanem inkább csak az olyan magatartásra, hogy „ha te így,akkor én is így, vagy esetleg még jobban vissza szólok”/ - Engedelmetekkel még folytatom az önvizsgálati kérdés sort: mennyi bennünk a jogainkért való harc emberek között ,pl. a családban, vagy szélesebb körben, általában az emberek között? – Végül még egyet kérdezek: mennyi bennünk a haragos indulatoskodás, és mennyi bennünk a harag-tartás?

Ezt a kérdés sort bizonyára lehetne még folytatni, de nem teszem. E helyett – ismételten – kérem, hogy tanuljuk meg már végre, és a mindennapi életben is vegyük nagyon komolyan, hogy önmegtagadó megalázkodás nélkül nem lehet Jézus után menni és vele találkozni. Főleg nem lehet olyan keresztyén életet élni, amely Ő előtte kedves, számunkra pedig áldott és győzelmes élet.

Igénk magyarázatában továbbmegyek, és arra térek rá, hogy Urunk szerint az áldott hívő élet második feltétele a kereszt hordozás. – „Vegye fel az ő keresztjét” – mondja szó szerint Urunk. Lukács a 9:23-ban hozzáteszi: „naponként.”

Tudvalévő, hogy a kereszthordozásnak a Bibliában, és vele együtt a keresztyén élet gyakorlatában nemcsak kiemelt jelentősége van, hanem gazdag tanítási anyaga, és bőséges mondanivalója is van. – Ezek részletezése helyett, én most csak két fajta kereszthordozást említek meg: l./ kikerülhetetlen, sors-szerű kereszthordozás

2,/ önkéntes kereszthordozás.

Részletezés nélkül is tudjuk, hogy valóban, a földi élet számtalan, kikerülhetetlen szenvedéssel, fájdalommal, veszteséggel, és olykor gyötrelemmel jár. /tudjuk azt is, hogy mindez az emberi bűn következménye!/ - Ha valaki ezeket nem akarja vállalni alázattal, hanem lázadozik ezek ellen Istent számon kérő és vádoló „miértekkel”, az nem lehet a Jézus tanítványa, és főleg nem tartozhat Ő hozzá igazán és tartósan. Ő hozzá csak az térhet meg valóságosan, és csak az lehet igazán az Ő tanítványa, aki a „nehéz időkben” Jób alázatával újra és újra ki tudja mondani, vagy legalább is ki akarja mondani: „ az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve.” és „ ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk” Jób l:21, és 2:1O. versek. –Az ilyen alázatnak szép példáját adja elénk a ref. Énekeskönyv 464. énekének 5.-ik verse, mely így szól: „A keresztet Te adod. Adj hozzá alá alázatot, Hordjam olyan csendesen, Mint egykor Te, Mesterem”

Az önként vállalt kereszthordozásban a legnagyobb példa a számunkra JÉZUS KRISZTUS. , Isten egyetlen és ártatlan Fia, aki miattunk, helyettünk és érettünk önként felvette, vállalta a keresztet, hogy mi el ne vesszünk örökre. – Igen, itt nekem is a János 3:l6 jutott eszembe: „Úgy szerette Isten a világot….” Biztos vagyok benne, hogy minden hallgatóm – minden olvasóm – kívülről tudja ezt a nagyon szép Igét. De abban már nem vagyok ennyire biztos,hogy tudjuk-e hogy Urunk egyben példát is adott nekünk az önkéntes megalázkodó kereszthordozásra. Pl. a lábmosás után, a János l3:l4.v.-ben azt mondja Jézus a tanítványoknak – és nekünk – hogy „ha tehát megmostam a ti lábaitokat,én, az Úr és a Mester, nektek is meg kell mosnotok egymás lábait.” Az I. János 3:l6-ban legalább ilyen határozottsággal és mély tartalommal hangzik felénk az isteni igény: „Ő az életét adta értünk, ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.”

A gyakorlatban ritkán kerül arra sor, hogy még az életünket is fel kellene áldoznunk másokért. De annál inkább naponkénti keresztyén feladatunk az, hogy alázatos, szelíd , olykor egyenesen önmegtagadó magatartást gyakoroljunk, embertársaink között forgolódva. A legtöbbször a békesség kedvéért kell ezt gyakorolnunk. Mondhatjuk, hogy igazi, békességes közösségi életet csak úgy lehet élni családban, hittestvérek között, a gyülekezetben, de sokszor még lazább közösségekben is, pl. munkahelyen, vagy a szomszédok között, ha a másikkal szemben, vagy az egész közösséggel szemben, bölcs józansággal, alázattal, alkalmazkodással, le tudunk mondani egyéni érdekeinkről, elgondolásunkról, esetleg igaznak vélt jogainkról. Gondoljunk itt Urunknak arra tanítására, mely a Máté 5:9. versében így van megírva: „boldogok, akik békét teremtenek (=munkálnak), mert ők Isten fiainak neveztetnek.”

A sok féle önkéntes kereszthordozás között csak még egyet kívánok megemlíteni, éspedig a másokon való segítést , ami a legtöbbször kisebb-nagyobb áldozattal, lemondással és alázattal jár. Itt elsősorban az anyagi természetű segítésre gondolok, amit a hivatalos egyházi beszéd diakóniának nevez .- Ilyen kereszthordozásra is tanít bennünket, alapigénk mellett pl. az Ézsaiás 58:7-9 verse is, ahol ezt olvassuk éppen az igaz böjttel kapcsolatban: ”oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat,ha mezítelent látsz, ruházd fel,és ne zárkózz el a te testvéred elől!” A további versekben nagyon jó olvasni arról, hogy az ilyen böjt kedves Isten előtt, és azoknak, akik így élnek és így cselekszenek, bőséges jutalmat ígér Isten. De viszont nagyon elgondolkoztató az az intés, amit Jakab mond a levelében így: „aki tudna jót tenni, és nem teszi: bűne az annak”/4:l7/ További részletezés helyett itt ismét csak azt kérem, hogy értsük meg, és vegyük jól a szívünkre, hogy az önmegtagadás mellett a kereszthordozás is feltétele a tanítványságnak, a megtérésnek, és az igazi hívő keresztyén életnek.

Ezek után arra szeretnék rámutatni, külön hangsúllyal, hogy Jézus az Ő hozzá tartozásnak még egy, harmadik, feltételét is elébünk adja, amikor azt is mondja alapigénkben, hogy „ kövessen engem”.

A „követni” szóval kapcsolatban először is azt szeretném elmondani, hogy ennek a szónak az eredeti szövegben igen komoly tartalma van. A követéssel együtt jelent „teljes közösség vállalást”,. „teljes átadást”, és teljes engedelmességet. Az engedelmesség fogalmában pedig nyilvánvalóan benne van a Neki való szolgálat gondolata is. Ennek az igazságnak az alátámasztására is sok Igét lehetne a Bibliából említeni. Ezek közül én most csak néhányat idézek : „Áldott az Úr… hogy megváltotta az ő népét…hogy megszabadulván a mi ellenségeink kezéből, félelem nélkül s z o l g á l j u n k Néki, szentségben és igazságban Ő előtte a mi életünknek minden napjaiban” /Luk. 1:68,74.- Károli ford./ - Pál apostol pedig ezt kéri a Róma 6:13,23, továbbá a l2:l-ben: „szánjátok oda a ti tagjaitokat….szánjátok oda magatokat Istennek…az igazság szolgálatára….okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket („szóma”= test+annak minden életműködése!) élő és szent áldozatul, amely tetszik Istennek”

Ehhez az Igéhez két megjegyzést kell fűznöm:

Egyik: a kérés jelleg azt érzékelteti, hogy megtért hívőket sem kényszeríti az Úr az Ő szolgálatára, hanem csak „kéri” őket erre. /tehát, hívők, vigyázat!- lehet bármikor az engedetlenség bűnébe esni!!!/

Másik: az isteni kérés a megtért hívőkhöz is jelen időben szól, ami a folyamatosságra utal. Tehát a megtéréssel nincs „minden elintézve” – A megtérés döntő jelentőségű „esemény”, de mégis csak a kezdet kezdete! - Utána Urunk naponként, sőt: óránként, percenként kéri, várja tőlünk, hogy önkéntesen „jelentkezzünk” Nála a szolgálatra.

Testvéri figyelmeztetésként szeretném mondani, hogy ha nem minden napunkat úgy kezdünk, hogy magunkat teljesen és egészen odaajánljuk az Úr szolgálatára, akkor könnyen kétfelé sántikáló, engedetlen keresztyénekké válunk. Az ilyen hívő élet jele a békétlenség, az örömtelenség, az áldatlanság, és az értelmetlen küszködés–vergődés az élet különféle területein. Így élni azért veszélyes, mert Urunk határozottan megmondta, hogy:”senki sem szolgálhat két úrnak…” Máté 6:24. Aki mégis próbálkozik ezzel, az igen veszélyes dologgal „játszik”/.- Itt, magyarázat nélkül , ajánlom, hogy olvasd el a Máté 12:43-45 verseket.!/

Éppen ezért , ha elfogadod, - testvérem! – szeretettel ajánlom, hogy Isten előtt most is próbáld magadat megvizsgálni, hogy a hétköznapi életed tükrében, vajon kié vagy te? – és kinek élsz, kinek szolgálsz valójában? – Ajánlom azt is, hogy ebben az órában is, és ezentúl minden reggel, az ébredés első perceiben, rögtön ajánld fel magadat, teljes mivoltodat, mindenedet, minden percedet az Úrnak, a te Uradnak, az Ő szolgálatára – önkéntesen, azaz szíved teljességéből!!! – Csak emlékeztetlek a szeretet kettős parancsára: Máté 22:37-4o. Emlékeztetlek a Heid. Káté első kérdés-feleletére. És emlékeztetlek arra, hogy – velem együtt- hányszor vettél már eddigi életedben úrvacsorát, és hányszor megfogadtad, hogy „ezután, mint az Ő megváltott gyermeke, az Ő dicsőségére élek”

A szolgálat gondolatánál kitérek arra, hogy a Biblia szerint a szolgálatnak igen sok formája van. Kezdődik a „pohár víznél” /Máté 1o:42/ , tehát a szürke és sokszor unalmas és fárasztó háztartási munkánál, és végződik a mártíromságnál, illetve folytatódik az örökkévalóságban , Urunk örök dicséretével.

Ezek között a szolgálatok között, a diakónia mellett, kiemelkedően fontosnak látszik a misszió végzése, munkálása, tehát Isten országának a terjesztése /Márk l:l5/ a maga sokrétűségében. Ezek között legközelebb áll hozzánk a mindennapi életben történő bizonyságtevés, Isten megváltó és gondviselő szeretetéről szóló tanúskodás, azaz, az evangélium hirdetése. Ez a szolgálat, a többivel együtt, egyszerre a legnagyobb kitüntetés, és ugyanakkor porba roskasztóan nehéz feladat. –Nehéz feladat, mert magunktól egyszerűen nem vagyunk rá alkalmasak. De nagy vigasztalás számunkra, sok más biztató Ige mellett, hogy nekünk is szól Urunk ígérete: „erőt kaptok,amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek… a föld végső határáig” Ap.csel.1:8.v.

/ megemlítem, hogy a bizonyságtételről szó tanításomat többen hallották, vagy olvasták. Akik merítettek belőle valami segítséget, azoknak ajánlom, hogy olvassák el többször is!/

Végül azt említem meg, hogy ez az Ige, és ennek magyarázata nem „tejnek itala” hanem inkább „kemény eledel” volt. – De vigasztaljon és bátorítson minket alapigénkben, a 35. versben Urunknak a szava: „…aki elveszti az ő életét én értem és az evangéliumért, megmenti azt” – Hidd el, testvérem, hogy az Urunk által elébünk adott böjtös, alázatos, önmegtagadó út az igaz, boldog élet útja, és egyben a boldog örökélet kezdete. –Ezért legyél most is az Isten szavának ne csak hallgatója, hanem megtartója is az Ő dicsőségére. Ámen.

K.Szabó Gyula ny. ref. lp.

Debrecen, 2oo9 március 8./