Cseri Kálmán

...

Cseri Kálmán közel négy évtizeden át, 2010 nyaráig állt a pasaréti református gyülekezet élén, és eközben igehirdetései mágnesként vonzották a hallgatóságot.

Miután letette a hivatalos szolgálatot, így fogalmazott: „nyugdíjba vonulásommal  csak a munkahelyem változik, a munkáltatóm nem, mert eddig is az Úr Jézusnak igyekeztem szolgálni. A munkaidőm sem módosul, mert a  hívő ember munkaideje napi huszonnégy óra. A beosztásom sem lesz más, mert igaz a régi latin elnevezés, mely szerint a lelkipásztor verbi divini minister, azaz Isten Igéjének szolgája."

(2013)

...

Cseri Kálmán:  AMIT VET AZ EMBER...

"Ne tévelyegjetek, Isten nem csúfoltatik meg;

mert amit vet az ember, azt aratándja is." (Galata 6:7)

 

Kevesen gondolnak arra, hogy az ÉLETÜNK FOLYAMATOS MAGVETÉS.

Minden szavunk, gesztusunk, tettünk HATÁSSAL VAN a környezetünkre,

beépül mások életébe, és akarva-akaratlanul példává lesz.

Jó vagy rossz PÉLDÁVÁ.

Aki istentelen, veti a GYOMOT.

Ki fog kelni, megtermi a MAGA GYÜMÖLCSÉT.

Mindenki csak olyan magot tud vetni, AMIJE VAN,

és mindenből az fog kikelni, AMINEK A MAGJA.

Fontos figyelmeztetés:

„Aki a testének vet, az a testből arat majd PUSZTULÁST;

aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni ÖRÖK ÉLETET." (Galata 6,8)

(Cseri Kálmán )

---

A bűn egyúttal mindig büntetés is. Valóban, amit vet az ember, azt aratja is. És ha gonoszságot, gyűlöletet, irigységet vet, azt egyszer le is kell aratnia. Ne az Úr Istent okoljuk hát a ránk szakadt nyomorúságért, hanem önmagunkat. (Joó Sándor)

 

„Mert szelet vetnek és vihart aratnak."

Hóseás próféta könyve 8,7

 

„Istentelenséget szántottatok, álnokságot arattatok. Eszitek a hazugság gyümölcsét, mert bíztál a te utadban és vitézeidnek sokaságában!"

Hóseás próféta könyve 10,13

 

***

http://sorref.lapunk.hu/cseri-kalman-uzenete-1193215

Cseri Kálmán üzenete

Cseri Kálmán a KRE HTK díszdoktora ezzel a levéllel köszönte meg a Szenátusnak Díszdoktori kinevezését, valamint köszöntötte a teológus hallgatókat a 2017. január 30-i Csendes napon, Urához költözése elôtt két héttel.

Mivel ezeket a gondolatokat már nem tudta személyesen átadni a leendô lelkész generációnak, ezért ennek az írásnak a közzétételével szeretnénk lelkészi nagysága és emléke elôtt tisztelegni.

Mélyen tisztelt Rektor úr, Professzor urak, Tiszteletes lfjúság!

Elsô szavam a köszöneté. Köszönöm a Szenátus megtisztelô határozatát doktori címemmel kapcsolatban!

A második egy vallomás. Ha nem kapnék naponta lstentôl olyan ajándékokat, amiket nem érdemlek meg, most nagyon rosszul érezném magamat, mert szokatlan lenne az élmény. Így azonban, hogy tudom: mindenem, amim van, Tôle kapott ajándék, amit érdemeim nélkül kaptam, eggyel több hálát adni való. Egyébként én is azt vallom, hogy „azért, ha minden parancsolatot teljesítettünk is, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, amivel tartoztunk" (Luk 17,10).

És harmadszor - mivel erre bíztatást kaptam - szeretném fölhívni az ifjúság figyelmét valamire. A lelkipásztori szolgálatnak nagyon biztos alapokra van szüksége ahhoz, hogy minden körülmények között, hitelesen tudjuk végezni. Ezért van nagy szükség arra, hogy legyenek nagyon biztos evidenciák, amikhez minden körülmények között ragaszkodunk.

Néhányat említek.

• Jézus Krisztus lsten Fia - ennek minden következményével együtt.

• Jézus halála tökéletes helyettes elégtétel.

• Krisztus testben feltámadott és él.

• A Szentírás, úgy ahogy van, mindenestüI Isten ihletett kijelentése.

• Jézus azt mondta: mindenkinek újonnan kell születnie.

• A II. Helvét Hitvallással valljuk: lsten Igéjének hirdetése lsten Igéje. Bízzatok mindig nagyon az Ige erejében! lsten, az Ô Igéjével bármit el tud végezni. De csak akkor, ha az valóban lsten Igéje, nem vallásos beszéd, hanem az Ézs 55. szerint olyan Ige, ami lsten szájából származik.

"Így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem."

Ézsaiás 55:11

• Közben nagyon ügyelnünk kell saját megszentelôdésünkre, hogy miközben másoknak prédikálunk, magunk méltatlanokká ne legyünk a harcra.

• És végül: a sáfároktól egy az, ami megkívántatik, hogy mindegyik hûségesnek találtassék.

Készüljetek örömmel az Örömhír hírdetésére. Ahogy Pál írta Timóteusnak: „De te maradj meg abban, amit tanultál, és amirôl megbizonyosodtál... A teljes írás lstentôl ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az lsten embere, minden jó cselekedetre felkészített" (2Tim 3,14a, 16).

A dicsôség pedig lstené legyen örökkön örökké! Ámen.

http://sorref.lapunk.hu/cseri-kalman-uzenete-1193215

https://htk.kre.hu/index.php/kovetkezo-esemenyek/2023.html?view=archive&month=2

 

***

 

„Tiszteletbeli doktor" címet kapott Cseri Kálmán

2017. február 8.

A Károli Gáspár Református Egyetem odaítélte a „Tiszteletbeli doktor" (Dr. h.c.) kitüntető címet Cseri Kálmán református lelkipásztornak több évtizedes, a Magyar Református Egyház életében meghatározó igehirdetői szolgálatáért és a megjelent igehirdetés-köteteinek elismeréseként.

Az oklevél átadására január 30-án a Kálvin téri református templomban került sor, mely ünnepi alkalomból felszólalt Balla Péter rektor, Zsengellér József rektorhelyettes és Kocsev Miklós a Hittudományi Kar dékánhelyettese.

"A 77 éves Cseri Kálmán közel negyven évig (1971-2010) fogta össze és vezette a Budapest Pasaréti gyülekezetet közösségformáló egyéniségével. Fő törekvése volt mindig, hogy az örök evangéliumot a mai ember számára is érthetően hirdessék, lehetőleg szép magyar nyelven. A református lelkipásztori irodalom kiemelkedő művelőjeként több mint húsz önálló, számos kiadást megért kötete, nagyszámú folyóiratcikke és publikációja jelent meg. 2006-ban Károli Gáspár-díjban részesült, 2010-ben a II. kerület Kerületért Emlékéremmel köszönte meg szolgálatát, majd 2016-ban a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést vehette át. Életművével és hitvallásával Bonhoeffer gondolatait képviseli: „Isten az életünk közepén a Másik. A templom nem a temető mellett van, hanem a falu közepén."

(részletek Kocsev Miklós laudációjából)

 

 

***

 

 

Cseri Kálmán halálára

2017. február 14. 8:31

Életének 78. évében, 2017. február 13-án elhunyt Cseri Kálmán református lelkész.
Cseri Kálmánnal nem csak a magyar reformátusok, hanem más keresztény felekezetek, s az Istent kereső emberek hitre és emberségre ébresztője távozott közülünk. Megalkuvás nélkül, imádságban elkért vezetéssel hirdette az igét s viselte gondját nem csak a gyülekezetének, hanem minden tiszta forrásra szomjazónak. Igemagyarázatai könyv alakban, prédikációi felvételről az életre és a halálra készülőknek egyaránt támpontot, vigasztalást és biztatást jelentenek.

Számára mindig a Biblia a volt kiindulópont: az élet gyakorlati kérdéseinél is a Kijelentést kutatta, a Krisztusi útmutatást mutatta fel. A megértett mondanivalót saját lelkészi karakterének kialakításában és gyülekezete vezetőjeként is alkalmazta, alázatosan és a rá jellemző rendíthetetlenséggel, aprólékos körültekintéssel.

Cseri Kálmán élete és szolgálata ajándék a nemzetnek, iránytű a mai bonyolult világban.

Cseri Kálmán 1939-ben született Kecskeméten, hívő református családban. Édesanyja kecskeméti kisparaszti család sarja volt, édesapja a Tisza mentéről származott, kereskedőként dolgozott. Cseri Kálmán szülővárosában érettségizett 1957-ben.

1962-ben végzett a Budapesti Református Teológián. Három évig a Fejér megyei Cecén, majd hat évig a főváros XII. kerületében található Budahegyvidéki Református Gyülekezetben szolgált segédlelkészként. Ebben a gyülekezetben az áhítatok, az evangelizációs alkalmak, a hétközi bibliaórák és a konfirmációs alkalmak tartoztak feladatai közé. Jelentős szerepet vállalt a diakóniai szolgálat szervezésében.

Innen hívta meg lelkipásztorának a fővárosi Torockó téren található gyülekezet Joó Sándor lelkipásztor halála után, 1971-ben. Harminckilenc éven át Pasaréti Református Egyházközség vezető lelkésze volt, s vonult nyugdíjba 2010 júniusában.

Kiemelkedő közösségformáló egyéniségével vezette ezt a református gyülekezetet, amely közösség az eltelt évtizedek alatt országos hírűvé vált. Az itt elhangzott igehirdetéseit sokan hallgatták, olvasták szerte a Kárpát-medencében.

Cseri Kálmán hitvallása szerint minden gyakorlati kérdésben is Isten igéje, a Biblia szerint szeretne dönteni és cselekedni.

Egész lelkipásztori életútjával arra igyekezett rávezetni az embereket, hogy mindenki, aki a szentírást kezdi megismerni, mindig elcsodálkozhat azon, hogy a legkülönbözőbb életkérdésekre lel valódi válaszokat. S, hogy megértheti: valóban idő felett áll az Isten igéje.

Cseri Kálmán a református lelkipásztori irodalom kiemelkedő művelője, akit nemcsak Magyarországon, hanem a határokon túl is széles körben ismernek. Több mint húsz önálló, számos kiadást megért kötete, nagyszámú folyóiratcikke és publikációja jelent meg.

2016. augusztus 20-án a Magyar Érdemrend tisztikeresztje kitüntetésben részesült.

Dr. Kásler Miklós
az emberi erőforrások minisztere
(EMMI Sajtó- és Kommunikációs Főosztály)

 

***

CSERI KÁLMÁN HAZATÉRT TEREMTŐJÉHEZ

 

78 évesen elhunyt sokak lelki barátja, tanítómestere. A református lelkipásztortól saját írásával búcsúzunk.

Aki ellátogat a cserikalman.hu honlapra, egyből a prédikációk listájánál találja magát. Az első a sorban egy 1973-ból származó beszéd leirata, amelynek címe: Halál és meghalás. Ebből idézünk néhány gondolatot, búcsúzóul és mementoként:

Ez, hogy elköltözni, leggyakrabban a sátor felszedését jelentette. Aki elköltözik, az szedi a sátorfáját. A pásztorok akkor szedték a sátorfájukat, ha ott, ahova költözni készültek, jobb legelőt reméltek. Egy-egy törzs, kisebb nép akkor kerekedett fel és szedte a sátorfáját, ha nem volt elég biztonságban ott, ahol eddig élt és annál jobb, megfelelőbb helyet talált.

A munkások is - jó esetben - akkor szedik a sátorfájukat és bontják le a felvonulási épületeket, ha elvégezték a kijelölt munkát, ha nincs miért tovább maradniuk, viszont máshol új feladatok várják őket és új keresetre van lehetőség.

Aki tehát elköltözik, az nem eltűnik, nem megsemmisül, nem a semmibe megy, hanem innen - oda telepedik át, mégpedig azért, mert annak valami értelme van, sőt az egyenesen szükségessé vált. Megéri, hogy elköltözzék; jó cserét csinál. Ezért sokszor kíván is elköltözni. Ezért írhatta a filippibelieknek Pál: "Kívánok elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb." Mikor tehát arra gondol, hogy meghal, és ezt írja Timótheusnak: "az én elköltözésem ideje beállott," akkor erre gondol az apostol. És azt hiszem, hogy minden különösebb magyarázat nélkül máris értjük, hogy mennyivel más, mennyivel több ez annál, mint amit mi értünk meghaláson.

A Biblia szemlélete szerint nem az a halál, amikor valakinek utolsót dobban a szíve és megszűnt lélegezni, lefogják a szemét és azt mondják: meghalt. Nem ez a halál. Ez a meghalás. A meghalás egy pillanat műve, egy rövid állomás az életünk utján. A halál viszont egy állapot. Az a tartós állapot, amikor valaki Isten nélkül létezik. És az ilyen ember a meghalás előtt is meg utána is Isten nélkül létezik, tehát halott.

A Biblia azt tanítja: Isten az élet forrása. Nekünk nincs életünk önmagunkban, csak Istentől kaphatunk életet. Ezt az életet számunkra Jézus Krisztus képviseli. Aki Krisztussal kapcsolatban van, aki őbenne hisz, az kap életet, az él. Az viszont, ha meghal is él! Ezt az életet nem zavarja, nem befolyásolja, nem töri össze a meghalás. Aki hisz Krisztusban, annak élete van! És az ilyen ember számára a meghalás nem a halált jelenti, hanem ennek az életnek a kiteljesedését.

 

...

„Örök hajlékodba fogadj be, Uram!” – énekelte 2017. március
3-án a nagy gyülekezet Cseri Kálmán temetésén.

Testvérünk volt ő itt, tanítónk és lelkigondozónk.

Sok ezer igehirdetés, számtalan kazetta (ma már interneten hallgatjuk), könyv, emlék tolul szívünkbe, emlékezetünkbe.

Köszönjük, Istenünk, emberedet, akit adtál ennek a nyugtalan, nehéz kornak!

1962 óta hirdette az igét.
Ami igazán megmarad bennünk, az az átadás, engedelmesség, Istent és embert szerető gyermeki bizalma. És a tekintete igehirdetés közben...

Egy alkalommal előtte ültem  a Kelenföldi Evangélikus Egyházközség gyülekezeti termében.
A budai lelkészek közé hívtam szolgálatra. Közelről láttam azt a mennyei fényt, csillogást, ami a tisztaság, a szeretet, az isteni jelenlét szintézise. Jézusa nézett ránk rajta keresztül.

Cseri Kálmán nem sok akadályt hagyott magában az igefolyam előtt.

Kis közösségben beszélgettünk egyszer az ő titkáról.

Ittzés István csak ennyit mondott: mert ő éli azt, amiről beszél.

Ez az ő öröksége, amit ránk hagyott. S D G !

SzJ

 

 

***

Cseri Kálmán temetése

Bp. Farkasréti temető, 2017. 03. 03.

Igét hirdet és a temetési szertartást végzi

Horváth Géza Bp-Pasaréti református lelkipásztor.

https://www.youtube.com/watch?v=PfTwTLbwoPM

 

***

Cseri Kálmán (1939-2017)

„Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni." (Jn 15,5)

Cseri Kálmán nyugalmazott református lelkész február 13-án, 77 éves korában - házasságának 49. évében - elhunyt. Temetése március 3-án, pénteken 14.30-kor lesz Budapesten a Farkasréti temetőben. Szolgatársa, Végh Tamás írásával búcsúzunk tőle.

Harmincöt évvel ezelőtt, elakadva a lelkészi szolgálatomban, hosszabb ideje tartó nyugtalan, belső őrlődésemben bekerültem egy igehirdetéseket megbeszélő lelkészi körbe. Havonta találkoztunk. Mint leggyengébb láncszem kullogtam a találkozókra. Hamarosan érzékeltem, hogy minden alkalommal gyógyító impulzusokat nyertem, amikor Cseri Kálmán is jelen volt: megvigasztalódva, tüneti kezelést nyerve érkeztem haza. Amikor nem volt köztünk jelen, bármennyire kiváló, hívő lelkésztársak között lehettem is, ez a hatás elmaradt.

Ekkor kezdődött az egyre mélyülő barátságunk, amely mindvégig szoros együtt gondolkodást, szolgáló, imádkozó közösséget jelentett.

Amikor azon gondolkodtam, mi is volt élete titka, hogy olyan sokan érezték meg azt a kisugárzást, amelyről írtam, a fenti ige erősödött fel a szívemben. Sokféle értéket, kincset, kegyelmi ajándékot számba vehetünk, amikor korunk - bizonyára nem túlzok - legnagyobb hatású magyar református lelkipásztorára em­lékezünk. A titkot mégsem őben­­ne kell keresnünk, hanem ab­ban a kapcsolatban, amellyel egyre szorosabban és gyümölcsözőbben kötődött Urához, Mesteréhez, az igazi szőlőtőhöz.

Ebből a kapcsolatból következett az a vonzó kisugárzás, amelyet nem felejtett el az, aki megtapasztalta. Ezért vándoroltak sokan Pasarétre Igét hallgatni. Ezért volt kétszer is tele a templom az őszi evangélizációin. Ezért mondhatta a rádiós szerkesztő, hogy kétszeresére emelkedett a hallgatók száma, amikor a hónap utolsó szerdáján az ő evangélizációs szolgálata hangzott a református félórában.

A titka Urával való élő közösségében rejlett. Gimnazista korában - az általa mindig különös szeretettel emlegetett - Kecskeméten jutott erre a kapcsolatra. Így emlékezett: „egy ifjúsági evangélizáción letettem temérdek bűnömet a kereszthez, és elindultam Jézus követésében". Ez azonnal gyakorlati változásokat hozott élete minden frontján: szüleivel, testvérével, barátaival való kapcsolatában, tanulásában, a családi gazdaságban végzett kétkezi munkájában.

Hamarosan eldőlt benne az is, hogy megtalált nagy örömét, a Jézusban kapott új élet ajándékát szeretné teljes időben minél többekkel megosztani. Így került a Teológiára.

Először '65-66-ban találkoztam vele mint fiatal segédlelkésszel. Ak­kor kezdtem a lelkészi tanulmányaimat, és meglepett, hogy a Cecéről Budapestre került segédlelkész sok munkája mellett fontosnak tartja, hogy reggeli áhítatokon szolgáljon közöttünk. Máig emlékszem a megfáradt Illésről szóló igehirdetésére. Már akkor megmutatkozott világos, egyszerű, gondosan fogalmazó stílusa, amely egész életén át jellemezte.

Zárkózott, puritán személyisége olyan természetes egyszerűséggel fordult azokhoz, akik között forgolódott, hogy minden pózolás, teológiai fontoskodás nélkül használható eszköz lett Mestere kezében. Nem ragadták el a különböző teológiai irányzatok, miközben éberen figyelte valamennyit. Megmaradt az időtálló Ige mellett akkor is, ha lefundamentalistázták, ha lelkesedtek érte vagy ha kegyességi irányzatnak bélyegezték az általa képviselteket. Voltak, akik azzal vádolták, hogy mindig a bűnről beszél és mindig ugyanazt mondja. Pedig azok, akik mindvégig hallgatták, olvasták igehirdetéseit (naponta elolvasok egyet ma is), tudják, milyen gazdag területet ölelt fel ezekkel.

Minden vádat, minden rajongást csendesen hordozott, és az évek előbbre haladásával kiderült, hogy nemcsak református egyházunkban, de felekezeteken átívelően is elcsitultak a véleményezők, és egyre többen éltek az igehirdetései, lelkigondozása nyomán nyerhető mennyei erővel.

1971-ben került Pasarétre - harminckét évesen. Alig indultak el közös életükben Uray Enikővel, máris rájuk zúdult Joó Sándor öröksége. Évekig úgy ment fel a szószékre, hogy előtte erősítő igéket olvasott: „Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok." (Mt 10,20) „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki, (...) hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek." (Jn 15,16)

Már áldott szolgálatot végzett, amikor egy volt teológustársa hívta evangélizációs szolgálatra gyülekezeteibe. Megdöbbenve látta, hogy mennyivel több tűzzel, odaadással végzik szolgálatukat feleségével együtt, mint ahogyan ezt akkor ő tette. Ekkor jutott el ő is egy csendeshétre, ahonnan megújulva tért vissza, hogy szorosabban kapcsolódva Urához hirdesse tovább az Igét és segítse Jézushoz a rábízottakat.

A '70-es, '80-as évek során számos lelkipásztor élt át hasonló megújulást, akik azután nyaranta lelkészi csendeshetet tartottak saját szervezésben. Én a '80-as évek közepén csatlakoztam hozzájuk. Életem, lelkipásztori szolgálatom legbensőségesebb, leghatásosabb erejű hetei voltak ezek. Ő is így tekintett ezekre a „továbbképzéseinkre".

Nem véletlen, hogy egyik legkedvesebb szolgálata az utolsó húsz évben az általa vezetett lelkészi, lelkészházaspári csendeshét volt a kecskemétiek emmausi konferenciatelepén. Sokan hálásan vettük a lelki, szolgálati megújulás lehetőségét. Aki meghallgatja az utolsó két évi emmausi igeszolgálatait, megérti, hogy úgy szívtuk magunkba a mondanivalót, mint amit Isten Szentlelke „búcsúüzenetként" mélyített el Cse­ri Kálmán szívében.

Kitartóan szervezte, vezette szolgatársaival együtt a gyülekezeti csendesheteket. A pasaréti gyülekezet neszmélyi otthona sokak újjászületésének helyszíne lett. Mindhalálig hűséggel szolgált a Magyar Belmisszió csendeshetein, csendesnapjain is.

Alapító tagja volt az 1989-ben létrejött Biblia Szövetségnek. Az akkori célkitűzésekkel egyetértve sokfelé végzett evangélizációs munkát, a modern teológia és a bibliakritika irányzataival szemben meggyőződéssel vallotta a teljes Szentírás isteni ihletettségét, és munkálkodott a hívők egységén.

Az utóbbi években sokszor találkoztunk, beszélgettünk, terveztünk, imádkoztunk együtt. Példaértékű volt számomra az a fegyelmezettség, őszinte egyszerűség, ahogyan megnyílt az olvasott igék nyomán. Dicsekedni soha sem hallottam. Pedig tele volt szolgálattal, „sikerekkel", sorra jelentek meg könyvei, előadásokra kérték a legmagasabb fórumokon is. Hogy hányaknak segítettek személyesen és gyülekezeti háttérrel feleségével együtt, el sem tu­dom képzelni. Né­ha fel-fellebbent a lepel, hogy itt egy magányos fiatal, ott egy szükséget hordozó idős néni... Számtalan lelkigondozottja volt. Még a kórházi ágyon is - amíg ereje engedte - mindenkinek felvette a telefont és a gondját-baját.

Sokszor szégyelltem magam, amikor egészségesen jártam-keltem, ő pedig zokszó nélkül hordozta egyre jobban elhatalmasodó betegsége kínjait. Ura számos alkalommal kihozta a halál torkából, hogy megtartsa övéi és mindnyájunk számára ajándék életét.

Mennyi mindent írhatnék még. De legyen ennyi elég.

Hadd zárjam imával: „Áldott légy, Mennyei Szőlőtő, hogy olyan szorosan ölelted magadhoz Cseri Kálmánt, így teremhetett sok gyümölcsöt, sokunk számára fogyasztható ízes gyümölcsöket. Köszönjük, hogy Te jöttél érte - amint megígérted a tieidnek -, hogy magadhoz vedd örökre. Köszönjük, hogy igehirdetései, könyvei itt maradtak, sokakat hozzád vezethetnek és tanítanak ezután is. Vigasztald szeretteit, és add meg nekünk, hogy mi is továbbsugározhassuk mennyei szeretetedet, ahogyan ő ezt olyan gazdagon tette. Ámen."

Végh Tamás

A szerző nyugalmazott fasori református lelkész, az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2017. február 26-i számában.

 

 

...

Életének hetvennyolcadik évében megtért Teremtőjéhez Cseri Kálmán nyugalmazott református lelkipásztor.

Cseri Kálmán 1939. április 30-án született Kecskeméten, 1962-ben szerzett lelkészi oklevelet Budapesten. Cecén, majd a budahegyvidéki gyülekezetben volt segédlelkész, 1971-től nyugdíjba vonulásáig - harminckilenc éven át - a Budapest-Pasaréti Református Egyházközség lelkészeként szolgált.

„Fő törekvése az volt, hogy az örök evangéliumot a mai ember számára is érthetően hirdesse, lehetőleg szép magyar nyelven" - olvasható a több mint nyolcszáz igehirdetését hozzáférhetővé tevő weboldalon. Emellett számos bibliai témájú könyv szerzője, népszerű áhítatos könyve A kegyelem harmatja címmel jelent meg. Augusztus 20-a alkalmából Magyar Érdemrend tisztikereszt kitüntetést vehetett át, idén januárban pedig a Károli Gáspár Református Egyetem tiszteletbeli doktora címet vehette át.

...

Elment Cseri Kálmán

Aki nem tudja, mi az Isten kegyelmi ajándéka, csak azért nem tudja, mert nem ismerte Cseri Kálmánt. De őt mindenki ismerte. Korunk egyik, ha nem a legnagyobb hatású igehirdetője volt - s itt minden szót mérlegelni kell: igehirdető és hatás. A kettő külön értelmetlen, a kettő együtt, emberileg lehetetlen.

Még cecei beosztott lelkész volt - több mint ötven éve -, amikor Sárbogárdon prédikált, talán nyolc-tíz éves lehettem. Semmire nem emlékszem, amit azon a hétköznapi evangelizáción elmondott (a gyermek hamar elkalandozik, ha komoly a szó), de mindent értettem abból, amit mondott. Ez volt az ő nagy titka és roppant meggyőződése - érthetően szólni az evangéliumot, és újra meg újra mondani ugyanazt, mert egyetlen ugyanaz van: Jézus Krisztus - mindörökké.

Már teológus voltam, amikor megengedte a hatalom, hogy a pasaréti lelkész szemináriumot tartson az Akadémián. Roppant izgalommal készültünk az első alkalmakra, de nyomban lehűtött bennünket -, mi titkokat, mesterfogásokat, pompás módszereket vártunk, de nem volt titok, csak az Ige, nem voltak mesterfogások, csak az Ige nyilvánvaló értelme, és nem voltak módszerek, csak az egyetlen út - az imádság, hogy Isten Szent Lelke felragyogtassa a szavunkban azt, akit szeretünk: Jézust.

Igen, Cseri Kálmán szerelmes ember volt, Jézus szerelmese, ezért volt szemérmes és tartózkodó, ezért nem vegyült e világ dolgaiba, ezért nem hajlott ujjongókkal mindenféle új felé, de ezért volt mindig nyitva a szíve és az egész élete a Jézus barátai előtt. Szerelmes volt Jézusba, akiről páratlan közvetlenséggel, egyszerűséggel, visszafogottsággal és eltökéltséggel szólt - Jézusról, aki szerette és szereti őt, és ha őt, akkor téged is.

Nem szívesen vállalt egyházi közfeladatot, de nem azért, mert sajnálta volna az időt az egyház ügyes-bajos dolgaira, hanem azért, mert nem érezte magát késznek arra, hogy erős legyen az erősködők között. Mégis, talán ő volt az egyetlen, aki mindig minden szolgatársát imádságban hordozta, tanácsolta, bátorította arra az egyre, az üdvösség-ügyre. Amit pedig engedett a vállára tenni, azt példaértékű alapossággal és hűséggel végezte.

Szerette, akiket Jézusa rábízott.

Tanácsosként vizitált egyszer nálunk Budahegyvidéken, ahol korábban évekig volt káplán. Ahogy végigjártuk ifjúkora helyszíneit, és mutatta, mi hol volt, egyszer csak, váratlanul megjegyezte, neki akkoriban sok könnyes imádsága volt, látva szeretett egyháza foszladozását. Cseri Kálmán és könnyek? És megfordítva: Cseri Kálmán és a mosoly? Aki hallotta egy-egyoldó, derűs megjegyzését, tudja: mély és mindent gyógyító humora is volt. Mert a Krisztus tanítványa volt - a Mesterért minden odahagyó és mindent vállaló, csakhogy szólhasson Róla, csakhogy kereshesse Őt, csakhogy másokat Hozzá vezethessen.

És éppen ezért, az Ézsaiás által megjövendölt szenvedő szolgáért, nem szerette a zajongást. Tudta, hogy az igazság előbb-utóbb leveti magáról a sallangokat, a pufogtatás csak a magának hízelgő, Isten ellen lázadó embert ragadja meg.

Egyszerű akart lenni, amilyen a gyermek - feltevések és visszavonás nélküli.

Súlyos betegséggel harcolt már két évtizede. Nem is harcolt, a betegség fölött járt, uralkodott a bajon, hogy szolgálhasson. Minden imádságért hálás volt. Minden jobbulást kegyelemnek vett. S tudta, a Megváltó öröktől szereti őt is - és várja, hogy leomlott földi sátorháza helyett befogadja a mennyei hajlékokba.

Bogárdi Szabó István

 

 

Elhunyt Cseri Kálmán

Isten magyarországi népe számára szomorú hír, hogy 2017. február 13-án az Úr magához hívta hűséges szolgáját, Cseri Kálmán nyugalmazott pasaréti református lelkész testvérünket. Kálmán szoros szolgálati közösségben állt Szövetségünkkel, elkötelezett tagtársunk és munkatársunk volt.

Már a Biblia Szövetség megalakulása előtt szolgálati lakásuk volt az előkészítő találkozások egyik helyszíne, ahol Kálmán és Enikő kedves vendégszeretete és értékes támogatása segítette a mozgalom hivatalos szervezetté válását. Az 1985-ben indult bibliaiskola egyik alapító tanára lett, és több, mint másfél évtizeden keresztül tanított a tőle megszokott igényességgel és hűséggel. A Pasaréti Református Gyülekezet fogadta be a Szövetség első őszi csendesnapját, ahol Kálmán testvérünk nemcsak házigazda volt, hanem aktív szolgáló is.

Szolgálati ideje alatt végig támogatta, hogy a templom az őszi csendesnapok rendszeres helyszíne lehessen. Szolgált csendesnapokon, csendesheteken, a BSz országos programjain. Éveken át a Biblia és Gyülekezet folyóirat szerkesztőbizottsági tagja és igen értékes cikkek szerzője. A szerkesztők számára mindig öröm volt Kálmán hibátlan kézirataival dolgozni!

Ahogy betegsége súlyosbodott, egyre kevesebb feladatot tudott vállalni. A BSz-szel történt utolsó találkozása a 2016. novemberi csendesnap volt - ismét Pasaréten -, ahol azt kérte, hogy észrevétlen maradhasson, mivel a kórházból előző nap engedték haza, és óvakodni kellett a fertőzésektől. Megindító tapasztalat és nagy öröm volt számunkra, hogy ilyen kritikus egészségi állapotban is, szinte az alkalom végéig, köztünk lehetett. Nagyon sajnáljuk, hogy itt a földi létben ez lett az utolsó találkozásunk - mégis sokat mondó, hogy elesett fizikai állapotában is fontos volt számára az alkalmon való részvétel. Szinte egyedülálló magatartás ez abban a tekintetben is, hogy nemcsak akkor jelent meg egy-egy csendesnapon, ha szolgálatra kérték fel!

Lehetetlen számba venni mindazt, amiben példa lehetett mind a hívő testvérek, mind az Istent keresők - vagy akár a hitetlenek - számára. Szolgatársként mindannyiunk előtt példa marad hűsége, szerénysége, az Úr iránti alázata, az Ige tisztelete és szeretete, határozottsága, mindenféle világ- és egyházpolitikai kompromisszum kerülése, felejthetetlen, kedves lénye... Emléke legyen áldott!

A Biblia Szövetség Tanácsa, Elnöksége és tagsága

...............................................................

Cseri Kálmán: A Törvény betöltése...

Az bizonyos, hogy minél messzebb kerül az emberiség Istentől, annál embertelenebbé válik az élet.

Ha egy társadalom nem veszi komolyan azt, amit itt olvasunk: Én, az Úr, vagyok Isten egyedül, ne csinálj magadnak isteneket én mellettem, akkor az történik, hogy ez az engedetlenség benépesíti az emberek hitvilágát úgynevezett istenekkel, bálványokkal, sőt démonokkal,

a sokat emlegetett pluralizmus

és tolerancia szépen hangzó,

de hamis jelszavával, és ez még messzebb viszi az embereket Istentől.

Ha nem érvényes többé a hetedik nap megszentelése, akkor számolhatunk azzal, hogy egyre több infarktus és korai férfihalál lesz.

Ha nem szempont többé az, hogy ne légy házasságtörő, akkor építhetjük azokat az állami nevelőotthonokat, ahol olyan emberek nőnek fel, akik soha nem láttak harmonikus családot, akik nem tudják, mi a szerepe, feladata, hivatása egy nőnek és egy férfinak, akik a szerelmet, amit Isten gyönyörű ajándékként adott az embernek, valami egészen kificamodott, torz szexualitással azonosítják, és soha nem tudják megélni, akiknek a révén aztán az a temérdek nyomorúság, amiktől ők is szenvednek, újratermelődik, és nemzedékről nemzedékre csúszunk egyre lejjebb.

Ha nem szempont az? Ne lopj! - akkor agyonütik az öregembert ezer forintért is az ágyában, és akkor következmények nélkül ki lehet sajátítani vagy árusítani egy ország nemzeti kincseit is, soha többé nem pótolható módon.

Ahogy közeledünk Jézus Krisztus második eljöveteléhez, úgy kerül az ember, az úgynevezett keresztyén kultúra is, egyre távolabb a Tízparancsolattól.

Isten világos parancsainak a félretétele mindig katasztrófához vezet, ennek lehetünk ma szomorú tanúi.

Isten népének azonban el kell döntenie újra és újra, hogy minden körülmények között Isten törvényei szerint akar élni. Egy ilyen törvény nélkülivé váló korban ez egyre nehezebb. Néha majdnem lehetetlen. De akkor is érvényes az az ígéret, hogy aki mindvégig állhatatos marad, aki mindvégig ragaszkodik az ő Istenéhez, az marad meg.

...

 

Engedjük, hogy Isten kiszabadítson ebből és merjük vállalni is.  hitünket. Aki meri vállalni és erről másoknak is szelíden, de határozottan bizonyságot tenni, azt a saját bizonyságtételén keresztül is megerősíti Isten, hogy valóban Ő az egyetlen igaz Isten, aki mindenkinek Istene és mindenkin kész segíteni.

... Mert ha nem, akkor létrejön a nagy keverés-kavarás. Létrejön a kevert kultusz.

Létrejön a keverékvallás, és kialakul az emberekben ez a kettősség, hogy is-is. Egyikről sem vagyunk egészen meggyőződve, próbáljunk eleget tenni mindkettőnek. És akkor különböző áldozóhalmokon különböző isteneknek áldozunk.

Ma ezt elegánsan úgy nevezik:

nyitottság, tolerancia, pluralizmus,

holott a Biblia alapján ez egyszerűen tudatlanság, hitetlenség, és jön belőle egy csomó bizonytalanság, hogy a végén már semmiben nem vagyok bizonyos. Ki az én Istenem?

Van-e egyáltalán? Igazat mond-e, amikor annak jelenti ki magát?

Elfogadhatjuk-e a Szentírást az Ő kijelentésének? Minden mögé kérdőjel kerül.

A végén már azt sem hisszük, hogy vagyunk, és azok vagyunk, akik.
Ez a teljes elbizonytalanítás az ördögnek a célja, és ennek számos jelével találkozhatunk ma, miközben emberek sokasága keres valami bizonyosat, amibe megkapaszkodhat.

 

...

„Nem véletlen, hogy Isten a „ne ölj" és a „ne lopj" parancsai közé iktatta: „ne paráználkodj". Talán ez ellen vétenek a legtöbben, a legtöbbször. Nem véletlen, hogy erről milyen szókimondó Isten. A nemiség, a szerelem, a család kérdésében szinte mindenkinek fáj valami. Életünknek szüksége van a reformációra, megújulásra: ezen a ponton bizonyosan." Cseri Kálmán

...

Nincs „fékezett habzású” keresztyénség, mert aki csak ímmel-ámmal próbálja meg, biztos, hogy belebukik előbb-utóbb. Jézus nem véletlenül idézte szívesen az Ószövetségből, hogy „szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből”, mert ez azt jelenti, hogy másnak nem marad hely a szívemben, és akkor ő teljes védelmet biztosít nekem, és értelmes dolgokra fogom használni az életemet. (Cseri Kálmán)

 

 

HIDEG SZÍVVEL

Ezt mondja Isten a prófétának: “Embernek fia! Rólad beszélget néped a falak mellett és a házak kapujában. Így beszélgetnek maguk közt egymással: Gyertek csak, hallgassátok, miféle ige jön az Úrtól! Aztán eljönnek hozzád, mintha népgyűlésre jönnének; odaül eléd az én népem, hallgatják beszédedet, de nem aszerint élnek. Pajzán dallá lesz az a szájukban, az eszük pedig nyereségen jár. Csak ennyi vagy nekik: Pajzán dalok énekese, akinek szép a hangja, és jól pengeti a lantot. Hallgatják a beszédedet, de nem aszerint élnek. De ha majd beteljesedik — mert beteljesedik! —, akkor megtudják, hogy próféta volt közöttük.” (Ezékiel 33,30-33)
Károli úgy fordítja ezt a pajzán dalt, hogy szerelmeskedő ének.
Hallgatnak téged, pedig tudják, hogy az Úrtól jön a beszéd — így mondják, de mégsem úgy veszik komolyan.
Nem hozza mozgásba az életüket.
Odajönnek, mint egy népgyűlésre, meghallgatják az igehirdetést, esetleg megbírálják, s mennek vissza, és folytatják ott, ahol abbahagyták.
Így lesz a hallott beszéd — Jézus tanítása szerint — ítéletté az ember számára.
Mert, aki tudta, hogy mit kellene cselekedni, és nem úgy cselekszik, az többel büntettetik meg, mint aki nem is tudta.
Vagy pedig lehet úgy hallgatni: szólj, Uram, és én kész vagyok máris tenni, amit megértettem. S akkor nem ítéletté, hanem áldássá lesz.

Cseri Kálmán igehirdetései és gondolatai: 2014. március 16.

 

***

Bizonyságtételünk módja

Vésd a szívedbe!

"Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet. …szelíden és tisztelettudóan… (1Pt 3,15-16)

Hogyan kell Jézus Krisztus tanítványának számot adnia a hitéről?

Isten igéje ehhez is nyújt hasznos szempontokat.

A tanítvány ne vegye rossznéven, ha számon kérik! Egyáltalán semmilyen helyzetben, semmi miatt ne sértődjön meg! Jó az, ha rákérdeznek: te mit is hiszel, és miért hiszed azt?

Hitvallásunk lényegét hasznos előre megfogalmazni, hogy világosan és egyszerűen tudjuk összefoglalni. Aztán lehet, hogy nem azt kell elmondanunk, de ne a számonkéréskor kelljen kapkodni és rögtönözni!

Legyetek készen – ez arra utal, hogy nem kell provokálni, nem kell kényszernek éreznem a bizonyságtételt, de ha megkérdeznek, ha úgy alakul egy beszélgetés, akkor Krisztus tanítványaként legyek kész megszólalni!

Mégpedig szelíden és tisztelettudóan. Vagyis nem kioktatóan, nem fölényesen, nem magamat különbnek tartva. A hívő semmiben sem „különb”, mint az, aki számon kéri. Pusztán arról van szó, hogy ő már ismeri azt a Krisztust, aki segíteni tud mindnyájunkon.

Valaki ezt mondta: a bizonyságtétel azt jelenti, hogy egyik koldus megmutatja a másiknak, hol lehet kenyeret kapni. De nem erőszakosan akarunk „megetetni” másokat, csak szeretettel megmutatjuk a lelőhelyet, s bemutatjuk a Megváltót.

Pál apostol még kiegészíti ezt két szemponttal:

„hogy bátran ismertessem meg az evangélium titkát…, hogy bátorságom legyen azt úgy
hirdetni, ahogyan kell.” (Ef 6,19-20)

„Bölcsen viselkedjetek a kívülállók iránt, a kedvező alkalmakat jól használjátok fel.

Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.” (Kol 4,5-6)

Eközben pedig ne feledjük az ígéretet: aki titeket hallgat, engem hallgat. Jézus célba tudja vinni a legügyetlenebb bizonyságtételt is.

Cseri Kálmán

 

***

Mi a hit?

Az embernek az az "érzékszerve", amivel a lelki valóságot tudja felfogni. A Biblia szerint a valóságnak két tartománya van: a látha­tók és a láthatatlanok. A láthatókat megismerhet­jük értelmünkkel és öt érzékszervünkkel, a látha­tatlanokat Isten kijelentése alapján a hitünkkel. (...) Ahhoz, hogy valaki újra érzékelje Istent, értse akaratát, újra kell kérnie Tőle ezt az ajándékot. (...) Aki így újra visszanyeri Istentől ezt az elveszített "érzékszervet", az ismét érzékeli Isten közelségét, szeretetét, érti gondolatait, szándékát, és annak a számára Isten és a lelki valóságok ugyanolyan rea­litás, mint a világnak az a része, amit többi érzék­szervünkkel tudunk megközelíteni.

Ha valakinek élő hite van, az kihat a családjára, a környezetére, s végső soron a társadalomra is. A közösségnek jellemformáló, hitet erősítő ereje van.

...

Korszellem

Vizsgáljuk meg most, mit tanít nekünk a Szentírás arról, lehet-e bizonyos valamiben az ember. Ha igen, miben és miért. Néhány megállapítást szeretnék tenni.

1. Az első, hogy az a korszellem, amelyikben ma élünk, nem kedvez a belső bizonyosságoknak. Elnézést kérek, ha szokásomtól eltérően most néhány idegen szót is említek majd, de közhasználatú és mindenki számára érthető kifejezések ezek.

A pluralizmus mindenütt érvényesülni akar, és ezért viszonylagossá válnak a régi igazságok. A XXI. század emberének minden relatív, semmi sem abszolút. A világ és benne Isten - mert ez a gondolkozás Istent is a világ részének tekinti - ellentétek harmóniája. Jó és rossz, világosság és sötétség nem harcolnak egymással, hanem kiegészítik egymást.

Erre utal az ismert Tao jel is, amit a New Age mozgalom is jelképévé tett.

Aki itt bizonyosságokról beszél, az vagy elfogult, vagy türelmetlen.

Hiszen mindent tolerálni illik, és mindent integrálni kell.

Krisztust sem szabad abszolutizálni, mert ezzel megbánthatunk valakit, aki erre nem hajlandó. Hiszen minden ideológiában és vallásban van valami jó, szép és igaz...

Úgyhogy ebben a korban, amiben élünk, nem illik olyasmit vallani, amit János apostol a levelében így ír: "Az Isten világosság, és nincsen Őbenne semmi sötétség." És illetlenség egyetérteni az Úr Jézussal, aki egyebek között ezt is mondta: "Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam." (Jn 14,6).

A mai korszellem tehát nem kedvez a bizonyosságoknak.

2. A másik megállapításunk az, hogy Isten viszont egészen biztos alapot kínál a hitünknek. Isten nem hiszékennyé akar minket tenni, nem hiedelmekkel akar megtéveszteni, hanem azt akarja, hogy biztos fundamentuma legyen a hitünknek.

A mi Istenbe vetett hitünk tényekre épül. Isten tetteire, és az igazmondó és mindent tudó Isten kijelentéseire.

Jézus, amikor a hitünk alapjairól beszélt, soha nem volt bizonytalan, hanem amit nekünk parancsolt, azt önmagára is alkalmazta, hogy legyen a ti beszédetekben az igen igen, a nem pedig nem. Jézus sosem beszélt úgy: talán, esetleg, nem igazán, hanem egyértelmű, biztos kijelentéseket adott. Természetesen vannak árnyalatok és vannak átmenetek, de amikor a hitünk alapjairól van szó, ott ez a bizonyosság a fontos.

Igaz az, amit az előbbi fiatalember mondott, hogy még a tudomány tételei is könnyen megváltozhatnak, és ebben semmi botránkoztató nincs. Ez egészen természetes és magától értetődik. Viszont Isten azt mondja: Én, az Úr meg nem változom! (Mal 3,6).

Jézus Krisztusról azt olvassuk, hogy Ő, aki az igazság, tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. (Zsid 13,8).

Amit Isten mond, arról lehet tudni, hogy pontosan mit jelent. A Szentírásból megtudhatjuk, hogy Ő mit tett, hogy miből mi következik, minek mi a feltétele, és ez minden korban, minden társadalmi rendben, sőt minden kultúrában érvényes. Ez utóbbit sokan vitatják ma.

A Bibliából azt tudjuk, hogy az ördög akar megingatni minket a bizonyosságainkban. Az első kérdése, ami elhangzott, már így szólt: csakugyan azt mondta az Isten? Jézus Krisztus viszont azt akarja, hogy szilárdan álljunk, mozdíthatatlanul, ahogy a Korinthusi levélben olvassuk.

Sok igével lehetne ezt szemléltetni. Erre a kettőre emlékeztetem csak a gyülekezetet, amiket ma hallottunk. Jézus szavaira, akinek a kijelentésében itt sincs semmiféle bizonytalankodás. Elmondja, kicsoda Ő, kik vagyunk mi nélküle, és kikké válhatunk, ha komolyan vesszük azt, amit Ő nekünk mond.

Semmi mellébeszélés, félreérthetőség, kétértelműség, homály nincs ebben: "Az Atya szereti a Fiút, és mindent megmutat neki, amit Ő tesz. Sőt még nagyobb feladatokat is bíz rá, hogy ti csodálkozzatok." "Az Atya nem ítél senkit, az ítéletet egészen a Fiúnak adta át." Ez el van rendezve, ez nem bizonytalan, és ezen semmi nem fog változtatni. "Mindenki úgy tisztelje a Fiút, ahogy az Atyát." "Aki hallja az én igémet és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van." Nem majd valamikor, esetleg lesz. Annak örök élete van. "Sőt ítéletre sem megy, mert átment a halálból az életbe." (Jn 5,20-24).

Ugyanakkor megállapítja Jézus azt is, hogy úgy, ahogy megszületünk, lelkileg mindnyájan halottak vagyunk, és ha ezek a halottak hallják az Isten Fiának szavát és meghallják azt, akkor élni fognak. Világos beszéd.

 

...

Hitről és tudományról:

„Mint ahogyan az illatokat csak a szaglásunkkal
tudjuk felfogni, Istent csak a hittel. Hiába hallgatózik valaki egy nyári estén
a virágoskertben, a fülével nem érzi
az illatot. Viszont hiába szagolgat egy
Bach-kantátát, azt hallani kell, csak
úgy lesz valóság. Ugyanígy hiába okos,
művelt, jó szándékú valaki, nem értheti
és ismerheti meg Istent, csak a hit által.
Ez a felismerés szabadít meg a hit és tudás hamis szembeállításától. Mintha a
hitnek a tudás vagy a tudomány lenne
az ellentéte. A hit ellentéte a hitetlenség, a tudásé pedig a tudatlanság vagy
tudománytalanság. De hit és tudás rokonok, hiszen mindkettő a valóság
megismerésének egyik módja. Egyik a valóság egyik területét tudja megközelíteni, másik a másikat. A hitemmel tudom Istent, az ő lényét, gondolatait
megismerni éppen úgy, mint ahogyan tanulással a valóság más területét.
A hitből éppen úgy ismeret, megismerés, megértés következik, mint a tudományos kutatásból.”

 

Betegségéről:

„Isten kegyelméből egész életemben egészséges lehettem, és úgy
szolgálhattam. Hozzászoktam ahhoz, hogy minél többet és az időt jól kihasználva végezzem, amit Isten rám bízott. De egyszer diagnosztizáltak egy
daganatos betegséget, ami látványosan lecsökkentette munkabírásomat.
A kezdeti kesergés után Isten megtanított arra, hogy alázatosnak kell lennem. Nem amiatt akarok sóhajtozni, hogy mit nem bírok már, hanem azért
vagyok hálás, hogy mi mindenhez ad még erőt és lehetőséget.

Afelől teljesen bizonyos vagyok, hogy
életem ideje az ő kezében van (31. zsoltár), és hogy az Úr Jézus helyet készített
az Atya házában. S még komolyabban veszem azt, hogy valóban Isten akarata szerint töltsem a testben hátralévőidőt.”

 

A világiasságról:

„Egyre nehezebb védekezni az ellen, hogy a világ betörjön az egyházba. Közhelynek számít a
mondás, hogy az egyháznak a világban
van a helye, de a világnak nincs helye
az egyházban, csakúgy, mint a hajónak a vízben van a helye, de a víznek
nincs a hajóban. Vigyáznunk kell, hogy
minél kevesebb víz kerüljön a hajóba,
tehát hogy a világban általánossá váló
módszerek, eszközök, célkitűzések ne
legyenek jellemzőek ránk.”

A közösség hasznáról:

„Aki Isten gyermekévé lett, az testvéreket is kapott, és csak velük együtt növekedhet.
Magányosan nem lehet növekedni a
hitben. A börtönbe és lágerekbe zárt
keresztények is keresték társaikat, hogy
tudják egymást erősíteni, vigasztalni,
bátorítani, inteni. Nincs Robinsonkereszténység. Aki egészségesen akar
fejlődni a hitben, keressen olyan gyülekezetet, ahol az igét tisztán hirdetik,
és legyen annak aktív tagja! Legyenek olyan lelki testvérei, akikkel személyes
kérdéseit is őszintén megbeszélheti, akikkel kölcsönösen tudják egymást erősíteni! Pál apostol azt írja, a hívők olyanok, mint a test tagjai: csak együtt életképesek. Egy kisujj külön, a testről levágva halott. Péter apostol élő kövekhez hasonlítja a keresztényeket, akikegyütt épülnek fel lelki házzá.
A közösség akadályait le kell győznünk. A testvéreim között merjek megnyílni, fokozatosan bízni a többiekben!
Ne szégyelljem a hitemet, a kereszténység nem magánügy, hiszen még az Isten angyalai is örvendeznek, ha megtér egy bűnös. A közösség gyakorlására
idő is kell, de megéri rászánni. És ne féltsük magunkat, hadd derüljön ki
lassan, kik vagyunk, mi is a másikkal beszélgetve ismerjük meg önmagunkat! El kell fogadnunk a testvéreket, a családtagjainkat sem magunk választottuk meg. Alázat, szeretet, készség a
megbocsátásra – ez mind feltétele a jó közösség létrejöttének. Ez tartja frissen
és erősíti a hitünket, mint ahogyan egy fahasáb csak akkor lángol, ha együtt
ég a többivel. Ha kivesszük a tűzből és félretesszük, előbb-utóbb kialszik és elhamvad.”...

...

Isten népének a magatartását soha nem az határozza meg, hogy mi a divatos
és mi nem, mi népszerű éppen a tömegek előtt,
hanem az, hogy mit mond Isten.“

***

„Tolerancia és pluralizmus.
Ettől védi, óvja és akarja megszabadítani Isten az Ő népét.
Az összemosástól, a keveréstől, az is-is-től.
Nincs is-is! Itt vagy-vagy van!
Aki kaput nyit idegen istenek előtt, az ezen a kapun máris kilépett
az élő Istennel való szövetségből, és ott magára marad.“

Cseri Kálmán

Budapest-Pasaréti Református Egyház

 

***

MIÉRT FONTOS FELVENNÜNK ISTEN FEGYVERZETÉT?

„Ezen a világon kemény harc folyik az igazság és a hazugság, az életet védő és az életellenes erők között. Aki Jézus Krisztusnak engedelmeskedni kezd, belekerül ebbe a harcba.”

„Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben.” (Ef. 6,11)

A hívő soha nem emberek ellen harcol, mindig emberekért – a gonosz erői ellen. Saját rossz természete, régi szokásai, bűnös beidegződései, nem Isten akarata szerinti tulajdonságai ellen is, és mások védelméért, boldogulásáért, békességéért, megtéréséért küzd.

Igénk szerint e „nemes harcban” három fontos igazságot kell szem előtt tartanunk:

1.Szoros közösségben legyen az ember Krisztussal, aki már kivívta a győzelmet! „…erősödjetek meg az Úrban…”

2. Magára kell öltenie Isten teljes fegyverzetét.

3. Ismernie kell az ellenséget és annak szándékait.

Mivel a hívő ember is kísérthető, éberen kell őrködnie lelki tisztaságán.

Mivel az ördög mindig bizalmatlanná akarja tenni Istennel szemben, és kételyeket támaszt a szívében, egyre jobban meg kell ismernie az élő Istent és az ő igéjét, a Bibliát.

És fel kell ismernie az ellenség „mesterkedéseit”, amikor hol elbizakodottá, hol elkeseredetté akarja tenni Jézus Krisztus katonáit.

Éppen ezért a hívő ne önmagára nézzen, ne is az ellenségre, hanem egyedül Krisztusra!

Soha ne feledjük, hogy ki ő, mit tett értünk, mit ígér nekünk, s hogy kereszthalála és feltámadása a győzelem bizonyítéka!

Aki Jézushoz ragaszkodik, a győztes oldalán harcol.

„Ezért tehát mi is… tegyünk le minden ránk nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére.” (Zsid 12,1-2)

( Cseri Kálmán )

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Cseri Kálmán szolgálata

Adás és vétel

Adás mindig van, Isten mondja azt, amire szükségünk van,

de akiben nincs a Szentlélek, annak nincs vevőkészüléke.

És akinek nincs Jézusba vetett hite, annak nincs antennája.

Aki vevőkészülékkel és antennával fel van szerelve,

az előtt egyszerre megnyílik Isten gondolatainak mérhetetlen gazdagsága, s annak a számára kincsesbánya lesz a Szentírás.

Ezért fontos tudnunk, hogy ez a bizonyos újjászületés

egészen más, mint a vallásosság, a keresés, az igényes gondolkozás.

Itt arról van szó, hogy Jézus él a hívőben.

Akiben Jézus él, az Ő Szentlelkét is kapta,

és a Szentlélek teszi képessé arra,

hogy Isten szavaként olvassa az igét,

s megértse, mit jelent az a számára.

Ettől kezdve érvényesek azok a képek,

amiket Jézus is, a Biblia más helyen is mond a Szentírásról.

Jézus azt mondja: olyan, mint a mindennapi kenyér,

ami erőt ad a mindennapi feladatokhoz és terhekhez.

Olyan, mint a világosság, aminél tájékozódni lehet,

hogy ne tévedjünk el az élet útvesztőjében.

Olyan, mint egy kard, amivel védekezhetünk

sokféle lelki-szellemi támadás ellen, és megvédhetünk másokat is.

 

 

 

 

CSERI Kálmán

GAZDAG, ÜDÍTŐ IDŐK

Mit tehetünk az ébredésért?

 

Ébredésnek azt a jelenséget nevezzük, amikor rövid időn belül sokan lesznek hívővé. Amikor Isten olyan erőt ad az igehirdetésnek, hogy egyszerre sokakat segít el bűnlátásra, bűnbánatra, megtérésre. Amikor Isten Szentlelke hatalmasan munkálkodik, és az egyházon belül és kívül levőket egyaránt újjászüli.

A Szentlélek máskor is munkálkodik. Mi hisszük, hogy "Isten Fia a világ kezdetétől annak végéig, az egész emberi nemzetségből, Szentlelke és Igéje által az igaz hit egységében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe...", és ezt a gyűjtő munkát szüntelenül végzi, az egyháztörténet aszályos korszakaiban is (Heidelbergi Káté 54.). Hiszen, ahol az Igét tisztán hirdetik és a Lélek szele fúj, ott bármikor megtörténhet, hogy emberek élete megváltozik. És, ha ez egyetlen valakivel történik, az is nagy csoda, "örvendezés van az Isten angyalainak színe előtt egy bűnös megtérésén" (Lk 15,10). Amikor azonban Istennek úgy tetszik, tömegekben végzi el ezt a munkát. Ez az ébredés.

Magyarországon legutóbb 1948 és 1951 között éltünk át ébredést. Hangzott az Ige előtte is, utána is, de akkor Isten olyan erővel munkálkodott, hogy - egy szemtanú szavaival élve: "egy cipészműhelyben összeültünk tízen a Biblia köré, és közülünk nyolcan megtértek." Nem beszélve a nagy létszámú konferenciákról...

Természetesen megvan ennek az egyházra és a társadalomra is a pozitív kihatása. Ezért sokszor még az ébredés ellenségei is vágyakoznak annak gyümölcseire. A hívőknek pedig nincs hőbb óhajtásuk, mint, hogy adna Isten minél gyakrabban, minél hatalmasabb ébredéseket.

Tehetünk-e azonban mi valamit ezért? Vannak, akik azt mondják, az ébredés előidézhető. Finney szerint pl. imádság, akarat és erős hit kell ahhoz, hogy ébredés induljon el. Mások úgy látják, az ébredésnek nem emberi feltételei vannak, Istent nem lehet kényszeríteni semmire, imádsággal sem. Henry Matthew egyenesen azt írja, hogy a buzgó imádság sem a hívők érdeme, hiszen amikor Isten meg akarja áldani népét, akkor imádságra készteti.

Ma egyrészt a római katolicizmus beszél arról, hogy újra evangélizálni kell Európát, sőt a világot (persze, evangélizáción ők mást értenek, mint az evangéliumi keresztyénség), másrészt a karizmatikus jellegű mozgalmak hangoztatják, hogy "imahadjáratot" kell folytatni egy világméretű nagy ébredésért. Mit tudunk meg a Szentírásból?

Ha csupán az Apostolok cselekedeteiről írott könyv erről szóló fejezeteit nézzük végig, kitűnik, hogy az ébredést soha nem emberek indították el, ezt nem lehet "csinálni", hanem mindig Isten adta ajándékként.

Más kérdés, hogy megfigyelhetjük, mi előzte meg a tömeges megtéréseket. A tanítványok egy akarattal együtt voltak, buzgón, naponta imádkoztak és várták Jézus ígéretének teljesedését (1,14; 2,1). A 2,41-47 szerint az első gyülekezet élte a maga hívő életét, Isten pedig "szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel". Az apostolok vállalták a szenvedést is Jézusért és az evangéliumért, és ezt látva még többen hittek az Igének (4,1-4), de nem ez idézte elő az ébredést. Kérték, hogy teljes bátorsággal tudják hirdetni az Igét, de a nagy erő és nagy kegyelem, amiről olvasunk, Isten műve volt (4, 29. 33).

A 6,1-7 szól a nehézségekről is, amik éppen a létszámnövekedésből adódtak, s jó látnunk azoknak a Lélek szerinti megoldását, de megint csak Isten műve, hogy sokasodott a tanítványok száma, és a papok közül is sokan megtértek. Amikor a hívők megvallottak ördögi mesterkedéseiket és elégették okkult könyveiket, újabb nagy ébredési hullám kezdődött, de ez is Isten ajándéka volt, mint ahogyan maga az is, amit ezekkel a hívőkkel tett (19,18-20).

Lehet-e akadályozni az ébredést? Istent senki sem tudja feltartóztatni üdvözítő munkájában, a bűn miatt azonban beleronthatunk ebbe. Romlott már meg ébredés amiatt, hogy világi módszerekkel törekedtek még nagyobb "eredményekre" (manipulációk, rockzene, érzelmi ráhatás), hogy beengedték a bűnt a szolgálatba (hatalomvágy, gőg, széthúzás, pénz, szex), hogy emberek a maguk dicsőségét kezdték keresni, és nem egyértelműen és kizárólag csak Istenét. Ébredések idején az ördög fokozza támadását, ezért nagyon fontos az éberség, lelki tisztaság, közösségi kontroll és az alázat.

Mit tehetünk tehát az ébredésért? 1. Tesszük a dolgunkat a mindenkori körülmények között. Nem nagy csodákra áhítozunk, hanem Isten eddigi nagy tetteit nem feledve, észrevesszük a mindennap kicsiny csodáit, s arra törekszünk, hogy "minden módon mentsünk némelyeket" (IKor 9,22). Mennyi higgadt bölcsesség és eltökéltség van ebben a vallomásban! A sáfárokban egyébként is egyetlen tulajdonság kívántatik meg: a hűség. És aki hű a kevésen, azt esetleg majd többre bízza az Úr. A tanítványságnak azonban nem a mennyiségi, hanem a minőségi mutatói fontosak. Miközben tehát mi is vágyakozunk ébredésre, az angyalokkal együtt örülünk az egy megtérőnek is, és óvakodunk minden ember erőszakolta álmegtéréstől, kétes értékű, nagy hirtelen való gyülekezetnövekedéstől, a Szentlélek munkáját pótolni akaró tömegpszichózistól - amikről modern korunkban egyre gyakrabban hallunk.

2.  Komolyan vesszük, hogy hitben járunk és nem látásban. Ezzel nem az igehirdetés esetleges eredménytelensége miatt akarjuk vigasztalni magunkat és egymást, de látható eredmények nélkül is reménységgel hirdetjük tovább az evangéliumot, "melengetjük a tojásokat" - ahogyan egy evangélista mondta, aztán majd eljön a kelés ideje. Szélcsend idején is foltozzuk a vitorlákat, hogy ha fúni kezd a Lélek szele, ne találjon készületlenül. Reménységgel várjuk és hittel készítgetjük az ébredést, amit egyedül Isten adhat, ott és akkor, ahogyan akarja.

3.  Buzgón imádkozunk. Ha csak lehet, közösen is, mert abban nagy erő van. Egy akarattal, a Lélek által -ahogyan az ige mondja. És nem csak ébredésért. Azért is, de dicsőítjük Istent, megvalljuk őt, s egyedül tőle várunk mindent.

4.  Mivel neki az ébredés idején is emberi eszközökre van szüksége, vigyázunk lelki tisztaságunkra, hogy ha használni akar, használhatók legyünk az ő kezében.

Miközben nagyon vágyunk ébredésre, nem feledjük Megváltónk szavait, amelyek szerint második eljövetelét nem világméretű ébredés előzi majd meg, hanem a hittől való elfordulás, lelki megkeményedés.

Hirdetjük az Igét, buzgón könyörgünk, törekszünk szent és engedelmes életben járni - és közben hisszük, hogy ma is érvényes az, ami a pizidiai Antiókhiában történt: "Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, magasztalták az Úr Igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek. Az Úr Igéje pedig elterjedt az egész tartományban (ApCsel 13,48-49). Hol szívtől szívig, hol pedig úgy, hogy egyszerre nagy sokaság tér meg az Úrhoz.

Miért ér véget az ébredés?

Azért, mert mindennek rendelt ideje van. Mert nyár és tél, eső és napsütés a misszióban is váltogatják egymást, mert itt is vannak bő esztendők és szűk esztendők.

Olykor azonban a mi hibánk, bűneink, mulasztásaink miatt késik vagy marad abba az ébredés. A sokféle bűn és mulasztás közül most egyet említek: amikor nem adjuk tovább az evangéliumot. Amikor megreked a jó hír annál, aki hallotta és befogadta. Az ő életét átalakította, őt kimentette a lelki halálból, megszabadult kötelékeiből, testvéreket talált a hívőkben, buzgón jár az összejövetelekre, olvassa a Bibliát és a lelki könyveket, keményen bírálja a meg nem térteket, különösen rokonait és lelkészét. Ugyanakkor a munkahelyen talán nem is tudják róla, hogy hívő, a szomszédjának még sose beszélt szeretettel, érdekesen Jézusról, de talán még a gyülekezetben sem vett észre senkit, akihez érdeklődéssel odalépett volna, elmondva neki, mit cselekedett eddig Isten az életében.

Mitől támadna vagy folytatódna az ébredés, ha nincsenek, akik nap mint nap szólnák az örömhírt? "Mi módon hallanának prédikáló nélkül?" - Köztudott, hogy a legtöbben nem a nagy evangélizációk során térnek meg, hanem hívők személyes bizonyságtételére, hívására. Az evangélium leghatékonyabb terjesztése: szívtől szívig.

Végezzük-e ezt a szép, életmentő szolgálatot? Ha nem, akkor miért nem?

Szeretnék most minden hívő testvérem szívébe egy szót bevésni, fontos újszövetségi kifejezést, amit magyarra így fordítanak: teljes bátorsággal. A görög szó alapjelentése: egyenes, nyílt beszéd. Olyan beszéd, ami a hallgató elől semmit sem titkol el. Világos, egyértelmű, érthető, nem ködösít, mint a világban sokan. A beszélő meg van győződve arról, hogy igazat mond, és hogy a hallgatónak nagyon fontos, hogy ezt meghallja. Ezért bátran mondja, még ha kellemetlensége lesz miatta, akkor is.

Amikor pünkösd után megindult az üldözés Jézus tanítványai ellen, s megfenyegették az apostolokat, ha a Megváltóról beszélnek, akkor az első keresztyén gyülekezet Jeruzsálemben összejött és imádkoztak. Amit kértek ebben a szorongatott helyzetben Istentől: "Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre, és add a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják beszédedet!" (ApCsel 4,29). Nincs harag, nem Isten bosszúját kérik ellenségeikre, hanem bátorságot kérnek maguknak, hogy még az ellenségnek is merjék hirdetni az evangéliumot, hiszen rajtuk is az segíthet. Abba ne hagyják, meg ne ijedjenek, nehogy elnémuljon ajkukon az örömhír!

Ugyanerre kéri Pál apostol az érte imádkozó gyülekezetet: "hogy adassék nékem szó számnak megnyitásakor, hogy bátorsággal ismertessem meg az evangélium titkát, amelyért követséget viselek láncok között, hogy bátran szóljak arról, ahogyan szólnom kell" (Ef 6,19-20). - Sok fizikai és lelki nehézsége közt tehát az a leghőbb vágya, hogy mindenki számára érhetően tudja hirdetni az igét, hogy semmi vissza ne riassza ettől, hogy ha nem tudja is azonnal, hogy mit kell abban a helyzetben mondania, akkor is merje hittel elkezdeni ("nyissa meg a száját"), és várja, kérje, hogy Isten adja meg neki az odaillő szót, mondanivalót. S merje a Krisztusról szóló evangéliumot minden körülmények közt vállalni. Azt sejteti ez, hogy az apostol is ismerte a veszélyt: esetleg szégyelljük Krisztust és evangéliumát, és vagy hallgatunk, vagy megcsonkítjuk, vagy félszegen, bizonytalanul mondjuk.

Valóban bátorság kell a Jézusról való bizonyságtételhez, mert az egyre idegenebb ebben a világban. A világ gondolkozása rohamosan távolodik Istentől, s aki így is vállalja az evangélium igazságát, azt nem mindig szívesen hallgatják. Sok kellemes meglepetés is éri a bizonyságtevő hívőket, mert nagyon sok szomjas, vágyakozó, érdeklődő, kereső ember van. És Istennek ma is sok népe van szétszórva a világban, akik még nem jutottak hitre, mert nem hallották, vagy még nem hallották meg az evangéliumot. Ezzel a reménységgel kell nekünk ezt hirdetnünk: Isten Szentlelke egyetlen mondatot is felhasználhat egy-egy ember újjáteremtésére. - Nem kell azonban megrémülnünk akkor sem, ha ellenállás, közöny vagy gúny fogadja a bizonyságtételt. Az első időkben is így volt ez már. És mégis hányan elmondják később: kinevettem azt, aki nekem először Jézusról beszélt, de nem tudtam elfelejteni, amit mondott, és főleg azt a szeretetet, amivel mondta. Nagyon kell bíznunk Isten igéjének erejében, és nagyon kell szeretnünk a még nem hívő embertársainkat, hogy teljes bátorsággal szóljuk nekik - mindig azt, amit Isten Lelke éppen a szánkba ad. Ne mérlegeljünk sokat, ne tanácskozzunk testtel és vérrel, hanem, ha a Szentlélek indít, éljünk az alkalommal, nyissuk ki szánkat, és bízzunk hatalmas Urunkban!

Mivel az Ige nagy hatalom, arra is hat, aki mondja. Minden bizonyságtétel erősíti a bizonyságtevő hitét is, és bátrabbá teszi a következő alkalomra. Még a megszentelődésben is előbbre segít, hiszen aki komolyan veszi és végzi a bizonyságtételt, az tudja, hogy nem mindegy, hogyan él azok előtt, akiknek szól, és életnek beszédét is oda kell tartania eléjük. Még pedig őszintén és folyamatosan, minden képmutatás és erőlködés nélkül.

Sok hívő ember örömtelenségének, a bibliaórákon elhangzó üres bölcselkedésének, unalmas imaóráknak az az oka, hogy ezeken nem dolgozók, hanem élvezők vesznek részt.

Aki úgy jön egy összejövetelre, hogy előtte másokat is  hívott Jézushoz,  az  megtanul  konkrétan imádkozni, emberek üdvösségéért tusakodni, a nyert áldásokért Istent magasztalni, a szolgálat közben elkövetett hibákból okulni, Szentlélekért esedezni.

Ma nagyon sok féligazság, ködösítés, hamisítás hangzik, hazug reklámok és gonosz rágalmak - életkérdés, hogy hangozzék az evangélium, tisztán és erővel.

Meg kell tanulnunk egyszerűen, érthetően fogalmazni, és könyörögni, hogy bátran és nyíltan tudjuk azt továbbadni, mindig az alkalomnak és a szükségnek megfelelő módon.

A célba érését, "hatását" pedig bízzuk győzelmes Urunkra, akié minden hatalom mennyen és földön, s aki adja Szentlelkét ma is hirdetőknek és hallgatóknak egyaránt.

(Biblia és Gyülekezet 1998/3, 3-4. o.; 1999/2, 7-8. o.)

 

 

 

 

...

Mi történt karácsonykor?

Írta: Cseri Kálmán

Az Úr Jézus karácsonykor mint kisgyermek érkezett meg erre a földre. Nagy nyomorúságban, szegénységben, észrevétlenül, csendben.

A második alkalommal azonban feltűnően, nagy hatalommal és dicsőséggel jön el.

Ő mondja ezt: "Ahogyan a villámlás keletről támad és ellátszik nyugatig, úgy lesz az Emberfiának eljövetele is." (Máté evangéliuma 24,27)

Majd később ezt mondja: "És akkor feltűnik az Emberfiának jele az égen, akkor jajgat a föld minden nemzetsége, és meglátják az Emberfiát eljönni az ég felhőin nagy hatalommal és dicsőséggel." (Máté evangéliuma 24,30)

A mi Urunk, az Úr Jézus nem csecsemő többé.

Ő nem kis Jézuska, hanem a világmindenség teljhatalmú Ura,

akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, és az Ő dicsőséges második megjelenésekor nyilvánvaló lesz mindenki számára, hogy Ő él, tehát valóban feltámadt, hogy igaz mindaz, amit róla az isteni kijelentés mond, és akik Őbenne hiszünk, nem valamiféle önáltatás áldozatai lettünk, hanem a valóságot vettük komolyan.

Ezt a dicsőséges Urat várjuk mi.

Az Úr Jézus Krisztus várjuk, akiről tudjuk: szeretett minket, és önmagát adta érettünk.

 

 

 

***

 

 

 

Mi történt nagypénteken?

Írta: Cseri Kálmán

Ugyanarról az eseményről többféleképpen lehet beszámolni, attól függően, hogy mennyit lát és ért belőle az ember. Lehet egészen felszínesen is, lehet élményszerűen, korrekt-objektív módon, vagy úgy, hogy a szemlélő érti az összefüggéseket is, ismeri a háttér-információkat, és nem csak jelenségeket észlel, hanem a lényeget látja.

A nagypénteki eseményekről is ugyanígy többféle beszámoló készült.

Jézus ellenségei nyugtázhatták az egészet így: sikerült keresztülhajtani még az ünnep előtt ezt a kellemetlen procedúrát. Évek óta készültek Jézus félretételére, majd „likvidálására", de végre most meg lehetetett valósítani. Sikerült őt egy félreeső helyen, éjjel, csendben letartóztatni, lezavarták a vallási pert még akkor éjszaka, a hamis tanúk egy kicsit belekavartak az ellentmondásaikkal, de Kajafás végül is ügyesen kivitte, hogy egyhangú határozat született: méltó a halálra. Pilátus kemény dió volt, mert okoskodott, hogy nem talál bűnt Jézusban, de a „császár barátja" kifejezés végül őt is megtörte. Külön csoda, hogy még aznap sor kerülhetett a keresztre feszítésre, s még a szombat bejötte előtt a temetésre is. Ott van most már Jézus jó helyen, a nagy kő lezárta a sírt, még őrséget is sikerült kirendelni a sírhoz – ezek után semmi baj nem történhet, megszabadultak Jézustól, lehet nyugodtan aludni és ünnepelni.

Pilátusnak lehet, hogy volt egy-két nyugtalan éjszakája, no de az ügyes ember előbb-utóbb megnyugtatja a lelkiismeretét, s az újabb események feledtetik majd ezt a kellemetlen napot. – Így is át lehet élni a nagypénteki történetet.

Meg úgy is, ahogyan az emmausi tanítványok, akik csodálkoztak, hogy ismeretlen útitársuk nem tudja, „mi történt Jeruzsálemben ezekben a napokban". „Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki próféta volt, szóban és tettben hatalmas Isten és az egész nép előtt; hogyan adták át a főpapok és a főemberek halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt" (Lk 24,19-21). – Valóban ez történt akkor? Csak ennyi?

S voltak, akik nem értették, ha valóban ő volt a Messiás, hogyan eshetett ez meg vele. Hogyan kerülhetett olyan helyzetbe, hogy az Isten is elhagyta? És Illés sem jött segítségére. János pedig, aki mindvégig ott volt Jézus keresztjénél, mindent pontosan megfigyelt és leírt, még azt is feljegyezte, hogy amikor a római katona beleszúrta lándzsáját Jézus oldalába, a sebből „vér és víz jött ki". A frissen beállt halál jele valóban az, hogy az alvadó vérből kicsapódik a vizenyő (Jn 19,34). Ez a megfigyelés azért is fontos, mert igazolja, hogy Jézus valóban meghalt a kereszten. Már a szúráskor halott volt, ilyen szúrás után pedig senki nem marad életben. Ez a tény fontos feltétele az ő valóságos testi feltámadásának.

Mind a négy evangélium részletesen leírja, mi történt nagypénteken. De vajon csakugyan ennyi történt, ami ehhez a négy helyszínhez köthető: Gecsemáne – Kajafás háza – Pilátus palotája – Golgota?

Nem. Nagyon jó, hogy a szemtanúk olyan pontosan beszámolnak Jézus megkínzásáról és megfeszítésének eseményéről. Ezek az ő kereszthalálának történetiségét bizonyítják, és ez fontos a hitünk szempontjából is. Ennél azonban sokkal több történt nagypénteken. Próbáljuk ezt számba venni a teljes Szentírás alapján!

1. Nagypénteken egy örök isteni terv valósult meg, prófétai ígéretek teljesedtek be. „Az Emberfia elment, amint elrendeltetett" (Lk 22,22). Az asszony utóda a kígyó fejére taposott (1Móz 3,15). Jézus kereszten kimondott utolsó szava, az „elvégeztetett", szó szerint ezt jelenti: céljához ért, beteljesedett – ti. Isten üdvözítő terve.

2. Nagypénteken az történt Jeruzsálemben, hogy Isten bűn nélküli Fia elszenvedte a mi Isten elleni lázadásunk igazságos ítéletét. Magára vállalta bűneinket (amiket nem ő követett el hanem mi), és azok büntetését, és helyettünk elszenvedte ezt; hogy így azt, aki hisz őbenne, már ne sújtsa Isten ítélete. Ez a helyettes elégtétel, ez a tökéletes engesztelés, és a bűnbocsánat-kiváltás-megváltás Jézus Krisztus halálának valódi oka és célja.

Az ember bűne, Isten elleni lázadása maga után vonja annak büntetését, az örök kárhozatot. Bűne, hogy elszakadt Istentől, büntetése, hogy így, Isten nélkül kell maradnia most és örökre. Ez a kárhozat. Ebben az állapotában csak bűnöket tud elkövetni, s ezek közül egy is elég ahhoz, hogy kizárja őt az üdvösségből. Pl. meg van írva, hogy hazugok, gyávák, paráznák nem örökölhetik Isten országát. Mi pedig sokat hazudunk, paráználkodunk, káromoljuk Istent. Ezzel szemben Jézus Krisztus soha nem hazudott, nem paráználkodott, nem szidta az Atyát. És ő, a bűn nélküli, magára vállalta a mi bűnünket és bűneinket, mintha ő követte volna el azokat, és elszenvedte a nekünk járó büntetést a kereszten. Isten pedig ezt a büntetést még egyszer már nem hajtja végre rajtunk. Úgy veszi, mintha mi szenvedtük volna el. Nem tulajdonítja nekünk a mi vétkeinket, hanem nekünk tulajdonítja Jézus Krisztus igazságát! „Mert azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne" (2Kor 5,21). Aki ezt a tényt önmagára nézve is érvényesnek tartja, vagyis hisz Jézusban, az van „őbenne". Azt viszont Isten olyan igaznak látja, mint egyszülött Fiát.

Ez a helyettes elégtétel, ez a tökéletes engesztelés, ez az Isten nélküli állapotból, az örök halálból való kiváltás történt meg nagypénteken. „Nem ezüstön vagy aranyon váltattatok meg atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből, hanem drága véren, a hibátlan és szeplőtlen Báránynak, Krisztusnak a vérén" (1Pt 1,18-19).

Ahogyan a Heidelbergi Káté írja: „Bár Isten minden parancsa ellen súlyosan vétkeztem..., sőt még mindig kész vagyok minden gonoszra, mindazáltal Isten, minden érdemem nélkül, ingyen kegyelemből nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes elégtételét, igazságát és szentségét, mintha soha semmi bűnt nem cselekedtem volna és bűnös sem lettem volna, sőt mintha mindenben olyan engedelmes lettem volna, amilyen Krisztus volt – de csak úgy, ha e jótéteményeket hívő szívvel elfogadom." (60. kérdés-felelet) Ezért lehetek bizonyos ebben: „Véredbe rejtve én tiszta s igaz vagyok."

Jézus ígérte (Jn 5,24): „Bizony, bizony mondom néktek, aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe." Pál apostol bizonyságtétele: „Mert tetszett az egész Teljességnek, hogy benne (Jézusban) lakjék, és hogy általa békéltessen meg önmagával mindent..., úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által" (Kol 1,19-20). „Az ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra." „Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket" (Zsid 10,10. 14). Mert Jézus „a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg"(Ézs 53,5).

Ez történt nagypénteken. S hogy közben mit tett Júdás, Péter, Kajafás, Pilátus, a főpapok és a katonák, egy-egy személy és sokaság – ez mind tanulságos, de csak a felszín. A lényeg, hogy „ezt kellett elszenvednie Krisztusnak, és így megdicsőülnie" (Lk 24,26). (A Mt 16,21- ben négyszeres „kell" olvasható.)

3. Az eddigiekben tulajdonképpen mindent elmondtunk Jézus halálának jelentőségéről, de ennek a kozmikus hatású szabadításnak néhány részletét még külön is megemlítjük.

Nagypénteken nyilvánvalóvá lett, hogy Isten, aki mint Teremtő is sokkal hatalmasabb a Sátánnál, megtörte az ő pusztító erejét Krisztus halála által. Krisztusba mintegy beleszakadt a Sátán fullánkja, s azóta már csak, mint legyőzött ellenség tud ártani az embereknek. És Krisztus győzelme hit által a benne hívőké is.

Ezért ujjong Pál apostol: „Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? Hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!" (1Kor 15,55-57). Mert Isten „eltörölte a követelésével minket terhelő adóslevelet..., odaszegezve azt a keresztfára. Lefegyverezte a fejedelemségeket és a hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és Krisztusban diadalmaskodott rajtuk" (Kol 2,14-15).

4. Krisztus keresztje Isten irántunk való szeretetének objektív bizonyítéka is. Gyakori tévedés, hogy Isten szeretetének bizonyságait sorsunk alakulásában keressük: ha jól megy minden, szeret Isten, ha próbák jönnek – miért nem szeret? Holott nem ez mutatja Isten szeretetét. „Abban nyilvánul meg Isten hozzánk való szeretete, hogy egyszülött Fiát küldte el Isten a világba, hogy éljünk általa. Ez a szeretet, és nem az, ahogy mi szeretjük Istent, hanem az, hogy ő szeretett minket, és elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért" (1Jn 4,9- 10). „Isten abban mutatta meg rajtunk szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Ha tehát már most megigazított minket az ő vére által (!), még inkább meg fog menteni minket a haragtól" (Rm 5,8-9).

5. Ugyanakkor Isten bűn feletti ítéletének is Krisztus keresztje a bizonysága. Mert Isten kegyelme nem abban áll, hogy elnézi a bűnt, hanem hogy nem azt bünteti meg, aki elkövette, hanem az ő Fiát, aki magára vállalta. Isten nem elnéző, ő bűnt gyűlölő, igazságos és szent. Nagypéntek azt is mutatja, milyen rettenetes következménye lett az ember Isten elleni lázadásának. Jézus ezt szenvedte el, ezért kellett a poklot is megjárnia, amikor felkiáltott: Istenem, miért hagytál el engem!

Nem véletlen, hogy pünkösd után az apostoli igehirdetés központi mondanivalója mindig a Jézus Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ténye és jelentősége volt. Krisztus feltámadása hitelesítette azt, hogy Isten elfogadta az ő helyettes elégtételét, tökéletes és érvényes(!) az a váltság, amit halálával szerzett. A feltámadás fényében vált mindenki számára érthetővé, hogy mi is történt valójában nagypénteken, hogy ennek csakugyan meg kellett és így kellett történnie. Ez legyen a mi üdvözítő hitünk szilárd alapja is!

Cseri Kálmán / Budapest

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XXIII. évfolyam, 2011. április)

 

 

A találkozás öröme

Írta: Cseri Kálmán

A feltámadott Krisztussal való találkozás mindenkinek nagy örömöt jelentett. Az asszonyok „félelemmel és nagy örömmel" futottak, hogy megvigyék a feltámadás hírét a tanítványoknak. Amikor Jézus először megjelent az övéinek, „megörültek a tanítványok, hogy látják az Urat" (Jn 20,20). És azóta is minden Jézusban hívő embernek öröm, ha csendben őrá figyelhet, vele a hit által együtt lehet.

A Jézussal való találkozás kiváltképpen való alkalma az igeolvasás és az imádkozás. Ahogyan a zsoltáros vágyakozott már kora reggel az élő Istennel való találkozás és együtt lét után, úgy kívánkozik a hívő Jézus után, mert öröm együtt lenni Megváltójával.

De vajon csakugyan így van-e? Ezzel az örömmel, csodálkozó hálával, igére szomjas szívvel vesszük kezünkbe a Szentírást minden nap? Nem úgy van-e, hogy olykor csak kötelességből olvassuk el a soron következő részt, unottan, szétszórt figyelemmel lapozzuk, és nem is marad meg bennünk semmi. Nem történik-e meg, hogy a csendességünk elejéből is, végéből is lefaragunk, s alig marad belőle valami? Nem csak csendes óránk, de néha csendes perceink sincsenek, mert annyi idő alatt igazán elcsendesedni sem lehet.

Meg is látszik ez az ilyen hívő emberek életén is: hiányzik a szívükből, az arcukról az a csendes belső öröm, amit éppen az Úrral való együttlét, az Ige és az imádság táplálna. Ha így van, újuljunk meg ebben, és legyen az igeolvasásunk és imádkozásunk valóságos találkozás a mi Urunkkal, s így legyen az napi örömünk forrása! Mert amikor egyébként semmi külső okunk nincs az örömre, ez a benne megtalált csendes öröm akkor is megmarad bennünk, olyan gazdagon, hogy másoknak is jut belőle. Pál apostol éppen temérdek szenvedése idején írta ezt: „De tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel" (2Kor 7,4).

Figyeljük meg ezt néhány bibliai példán! Jeremiás próféta keserűen panaszolja: „Mindenki átkoz engem", de mégis így folytatja: „Ha eljutott hozzám igéd, én élveztem, igéd vidámságot szerzett nekem és szívbeli örömöt" (Jer 15,16). Sok gondja, nyomorúsága közt is elég ok az örömre, hogy Isten szólt hozzá, hogy hallja és érti, befogadja Isten szavát. Mert az élveztem kifejezés az eredeti nyelven ezt jelenti: megettem. Aki „megeszi" Isten igéjét, fenntartás nélkül elfogadja, hittel azonosul vele, annak mindig örömöt jelent.

Gyakran éppen ez marad ki a csendességünkből, hogy gondolkozzunk az olvasott igén, kérdéseket tegyünk fel (miről szól tulajdonképpen, mit mond Istenről, az emberekről, mit jelent vajon most nekem...), „megrágjuk", vagyis igyekezzünk megérteni, megjegyezni, megemészteni. Talán egy kicsit több időt is kellene erre szánni, hogy ne futó találkozás legyen ez a mi Urunkkal, amikor közben már a következő feladaton jár az eszünk, hanem tekintsük nagy megtiszteltetésnek, hogy a világmindenség Ura szóba áll velünk, és legyen nagy ajándék minden perc, amit vele tölthetünk, minden ige, amit megérthetünk.

És az imádkozás? Sámuel édesanyját, Annát gúnyolták, megvetették, s ő visszament az üres templomba egyedül, és szívből imádkozott a hatalmas Istenhez. „Kiöntötte lelkét az Úr előtt." Istenre bízta súlyos terhét. És amikor kijött, „nem volt többé szomorú az arca" (1Sám 1,15.18).

Dávid kétségbeesésében már az ellenségénél keres menedéket az őt üldöző Saul elől. Fél, retteg, teljesen reménytelennek látja a helyzetét. De imádkozik. És hogyan éli át az Úr jelenlétét? „Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem. Örömre derülnek, akik rátekintenek, nem pirul az arcuk. Kiáltott a nyomorult, az Úr meghallgatta, és minden bajából kiszabadította" (Zsolt 34,5-7).

Ugyanígy, akik ismerik az élő Krisztussal való együttlét áldását, azok „örömre derülnek" akkor is, ha látszólag erre semmi okuk nincs, sőt okuk lenne a szorongásra és csüggedésre. Így lesz a koncentrált imádkozásunk végső gyümölcse mindig az, amiről a börtönben sínylődő Pál apostol tesz bizonyságot: „... és Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban". Az ilyen hívő tud örülni mindenkor – az Úrban! (Fil 4,4-7)

Óriási kiváltság az, hogy élő Urunk van, aki szól hozzánk igéjében, akihez szólhatunk imádságban, aki nem hagyja a benne bízókat egyedül, segítség nélkül. A vele való hitbeli közösség olyan kincs, ami többet ér minden földi gazdagságnál. Ezért vallja Dávid: „Nagyobb örömöt adsz (így) szívembe, mint azoké, akiknek bőven van búzájuk és boruk" (Zsolt 4,8).

Keressük hát a mi Urunkat szüntelen! Legyen fontosabb a vele való találkozás, mint a reggeli feketekávé vagy a napilap átnézése! S ne csak néhány percre találkozzunk vele, hanem maradjunk vele egész nap, sőt egész életünkben, míg meglátjuk majd őt színről színre, s teljes öröm lesz őnála, és örökké tart a gyönyörűség az ő jobbján (Zsolt 16,11; Ézs 35,10).

Cseri Kálmán / Budapest

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XXIV. évfolyam, 2012. április)

 

 

Cseri Kálmán szolgálata

Adás és vétel

 

"Adás mindig van, Isten mondja azt, amire szükségünk van,

de akiben nincs a Szentlélek, annak nincs vevőkészüléke.

És akinek nincs Jézusba vetett hite, annak nincs antennája.

Aki vevőkészülékkel és antennával fel van szerelve,

az előtt egyszerre megnyílik Isten gondolatainak mérhetetlen gazdagsága,

s annak a számára kincsesbánya lesz a Szentírás.

 

Ezért fontos tudnunk, hogy ez a bizonyos újjászületés

egészen más, mint a vallásosság, a keresés, az igényes gondolkozás.

Itt arról van szó, hogy Jézus él a hívőben.

Akiben Jézus él, az Ő Szentlelkét is kapta,

és a Szentlélek teszi képessé arra,

hogy Isten szavaként olvassa az igét,

s megértse, mit jelent az a számára.

 

Ettől kezdve érvényesek azok a képek,

amiket Jézus is, a Biblia más helyen is mond a Szentírásról.

Jézus azt mondja: olyan, mint a mindennapi kenyér,

ami erőt ad a mindennapi feladatokhoz és terhekhez.

Olyan, mint a világosság, aminél tájékozódni lehet,

hogy ne tévedjünk el az élet útvesztőjében.

Olyan, mint egy kard, amivel védekezhetünk

sokféle lelki-szellemi támadás ellen, és megvédhetünk másokat is."

 

Cseri Kálmán: MI AZ IHLETETTSÉG?

Pasarét, 2007. március 18.

****

Cseri Kálmán: Aggódás helyett imádság

 

Isten ezen a reggelen egy határozott nemet és egy bátorító igent állít elénk ebben az Igében. A nem így hangzik: "Semmiért ne aggódjatok" és az igen így: "kéréseiteket vigyétek Isten elé."Aggodalmaskodás helyett imádkozás - ez a program, amit Isten készített nekünk erre az évre.

 

Mit jelent az aggodalmaskodás és mit jelent az imádkozás a szó bibliai értelmében? Az aggodalmaskodás gyökere mindig az a félelem, hogy Isten holnap hátha már nem lesz Isten, vagy hátha elfeledkezik rólunk, vagy hátha adódik olyan helyzet, amelyikben Ő is tehetetlen.

 

Az aggodalmaskodó ember azt képzeli, hogy ő látja reálisan a helyzetet, holott az igazság az, hogy sok elképzelt baj aggasztja és sok lehetséges problémával foglalkozik. Valósággal igézet alá kerül. Az aggályai belerágják magukat egyre mélyebben a szívébe és egyre inkább abban a képzelt világban él, ami esetleg lehetséges, hogy eljön és azok a bajok bekövetkeznek és egyre jobban eltávolodik a valóság talajáról. Szinte megbűvölik az aggályai és mint ahogy a nyuszi, amikor az úton reflektorfénybe kerül, megdermed és nem tud mozdulni, így jár az aggodalmaskodó ember is saját aggályainak a bűvöletében. Képtelen emlékezni a múltnak az áldásaira és nem tud igazán bízni abban az Istenben, Aki egészen bizonyos, hogy holnap is ugyanolyan Isten lesz, mint tegnap volt és egészen bizonyos, hogy nem feledkezik el rólunk véletlenül sem és egészen bizonyos, hogy nem lesz olyan helyzet, amelyikben Ő tehetetlen.

 

Isten nagyon határozottan tiltja az aggodalmaskodást az övéinek. Miért? Mert az aggodalmaskodás gyökere mindig a hitetlenség. Az imádságnak a tápláló gyökere pedig az Istenbe vetett bizalom. Az aggodalmaskodás elszívja az energiánkat az imádkozás megsokszorozza és mozgósítja azokat. Az aggodalmaskodó ember csőlátásban szenved, csak az elképzelt bajokat és nehézségeket látja. Az imádkozónak tágas a horizontja: a láthatatlanokat is komolyan veszi. Az aggodalmaskodó csak a nehézségeire, az ellenségeire és többnyire csak önmagára néz. Az imádkozó ezeken túl Istenre néz és komolyan számol vele és számít rá.

 

Az aggodalmaskodó meg van győződve arról, hogy van oka félni. Az imádkozó meg van győződve arról, hogy van oka nem félni. Az aggodalmaskodó úgy érzi, összeroskad a teher alatt. Az imádkozó minden alkalommal megerősödik abban, hogy nem egyedül kell hordoznia a terheit és a nehezebb részét Jézus viszi. Az aggodalmaskodó ember sokszor eleve lemond a győzelemről, a megoldásról. Az imádkozó pedig szent kíváncsisággal várja: vajon most, ebben a helyzetben hogyan mutatja meg majd Isten az Ő hatalmát és szeretetét. Az aggodalmaskodó - ahogy Jézusnál olvastuk - a holnap gondját is hordozza már ma és persze, hogy nem bírja. Az imádkozó a ma terheit és feladatait hordozza csak.

 

Nem az aggodalmaskodó áll a valóság talaján, mert az képzelt világban él, az elképzelt bajok világában. Az imádkozó ember áll a valóság talaján, aki számol a tényekkel, a néha nagyon szomorú és szorongató tényekkel, de ugyanilyen valóságosan számol a legfőbb tényezővel: a világmindenség Urával, Akihez ő bizalommal fordulhat az imádságban.

 

Ne aggodalmaskodjatok, hanem imádkozzatok- ez Isten határozott parancsa ma hozzánk. Jó lenne, ha ezt minden részletében végiggondolnánk, s engednénk, hogy leszivárogjon a szívünk mélyére, hogy belevésődjön az emlékezetünkbe, elkíséreljen minket az egész esztendőre és adott esetben nagy segítség legyen a számunkra. Már ma kezdjük ezt el: "Semmiért ne aggódjatok, hanem kéréseiteket vigyétek Isten elé."

 

Erre annál nagyobb szükségünk van, mert nap, mint nap egyre ijesztőbb események történnek, amik azt sugallják, hogy okunk van az aggodalmaskodásra. Évek óta folyik egy szörnyű háború a közvetlen közelünkben, amit mi is, az egész világ is tétlenül és tehetetlenül néz. Amit valamikor csak krimikben láttunk, az ma már itt zajlik az utcáinkon világos nappal, este és éjjel egyaránt. Van, ami mától kezdve száz százalékkal lesz drágább és kedvesen mondta tegnap este itt valaki az ismerősének: ha holnaptól kezdve felhívlak és hosszan beszélsz, ne vedd rossz néven, ha közbeszólok: drágám rövidebbre fogjad. Van, ami csak hatvan százalékkal, van ami nem tudjuk, hogy mennyivel, majd csak akkor derül ki, amikor nem tudjuk kifizetni. Úgy tűnik, hogy gyermekeinket és az ifjúságunkat nem tudjuk megvédeni attól a sok lelket romboló, gondolkozást torzító szennytől, ami a filmeken, reklámokon, kialakuló szokásokon és egyéb csatornákon keresztül bejön hozzánk. A közélet felelőseiből sokszor éppen a felelősség hiányzik. És az egyházak sem állnak hivatásuk magaslatán. Ha csak azt nézi valaki, hogy a legtöbb gyülekezetben az elmúlt évben is több volt a temetés, mint a keresztelő, már oka van az aggodalomra. A tévtanítások pedig szaporodnak, mint a gomba.

 

Méltán kérdezheti az ember: hova fog ez vezetni? Mi lesz ennek a folytatása? Kiszámíthatatlan nyomorúságok következhetnek még ránk. És aki csak ezt látja, az meg van győződve: minden okunk megvan az aggodalmaskodásra. Aki azonban a teljes valóságot látja, mert ez annak csak egy töredéke és látja ennek a világnak az Urát is, aki nemcsak a láthatókra, hanem a láthatatlanokra is, az mégis reménységgel néz előre, mert nemcsak az esetleg bekövetkezhető bajokat, nyomorúságokat veszi számba, hanem nagyon komolyan számol Istennel is. S tudja azt, hogy Ő változatlanul Ura a világnak és a helyzetnek ebben az évben is, és miközben a maga világmindenségre is kiható nagy tervét meg fogja valósítani, aközben gondja van ránk, kicsi emberkékre, külön-külön személy szerint, mert mi nagyon fontosak vagyunk Neki.

 

Ezért bátorít arra, hogy menjünk Hozzá és Neki mondjuk el mindig a kéréseinket. Ő azokat hallja és azokra válaszolni fog. Ez az Isten mondja most nekünk 1995. első reggelén: "Semmiért ne aggódjatok, hanem kéréseiteket vigyétek Isten elé." Ennyit az aggodalmaskodásról.

 

Mit ért a Szentírás imádságon? Testvérek, olyan jó lenne, ha egyszer mindenféle képmutatást félretéve, meg látszatról lemondva, becsületesen szembenéznénk azzal a ténnyel, hogy nagyon sok embernek fogalma sincs arról: mi az imádság. Egy sor vallásos ember nem tudja, mit jelent imádkozni, mit tanít nekünk Jézus Krisztus az imádságról. A legtöbb embernek egyfajta elvi lehetőség az imádkozás, amivel végszükség esetén élhet, aki akar. Amikor már "csak az imádság segít:" Ez a mondás sok mindent elárul. De nem él vele a végszükség esetén sem, a bajban is legfeljebb emlegeti sok ember Isten nevét, de nem tud Vele beszélgetni, nem tanulta meg az imádságnak a nyelvét.

 

Sokan pedig összetévesztik az imádkozást az idézéssel. Idézeteket mondanak, felmondanak Istennek bizonyos szöveget. Valaki valamikor leírt valamit és azt ismételgetik, ha kell sokszor egymásután és azt gondolják: ez az imádság.

 

Amikor Jézus az imádságról beszél, mindig azt mondja, hogy leginkább ahhoz hasonlít, amikor egy kisgyerek kiönti szívét az apjának. Lehet, hogy lihegve mondja el, amit mond, mert éppen menekül, fél. De hozzá menekült és neki önti ki a félelmét. Lehet, hogy sírva mondja el és közben még hüppög, mint ahogy a kicsik szokták elmondani néha a panaszaikat. Összetört mondatokban, szaggatottan mondja el, vagy nagyon egyszerűen. De hitelesen, mert ezt mondja, ami éppen a szívében van. És ő mondja, nem másnak a szövegét idézi. És azzal a bizonyossággal mondja, hogy annak, akihez szól érdemes elmondani, mert ő figyel rá, ő szeret és intézkedni fog. Van értelme annak, hogy elmondja neki. Éppen ezért, mire elmondta, meg is nyugszik. Abbamarad a sírás, feloldódik a szorongás és várja az Atya válaszát.

 

Ezt jelenti imádkozni. Kiöntöm a szívemet, azt mondom el Neki, ami éppen bennem van és ezzel a bizalommal mondom.

 

Alapigénk szavaival: "Semmiért ne aggódjatok, hanem az imádság és könyörgés alkalmával..." Tehát annak alkalma van. Az imádság és könyörgés az imádkozó ember programjában benne van. Olyan, mint a reggeli mosakodás, borotválkozás, fogmosás, reggelizés, felöltözés. Enélkül nem lehet elindulni, legalábbis az utóbbi nélkül. Van aki kihagy bizonyos fokozatokat, meg néha szükséghelyzet van, de felöltözni muszáj, anélkül nem mehetek el a munkába. Ez benne van a programban. Meg valamit enni napközben, ha nem szoktunk is nyugodtan vagy rendszeresen, muszáj, mert másképp nem bírom.

 

Ugyanígy: imádkozni is muszáj, mert másképp nem bírom. Eltévedek, eltévesztem, tanácstalan maradok. Az Atyával a kapcsolatot tartani kell, ez létfeltétel, életszükséglet. És hozzátartozik a mindennapokhoz, úgy mint a légzés. Sokszor nem is számolom, hányszor imádkoztam ma. Azt sem tudom, hányat lélegeztem, de anélkül nem tudok élni. Az imádkozásról így beszél a Biblia. Lehet egyébként a vallásos embernek imaszövegeket mondania különböző előírt alkalmakkor, de ez a másik az igazi imádkozás.

 

Mikor van a te életedben az imádság és a könyörgés alkalma? Van-e olyan idő, amit erre biztosítunk, mert másképp nem lesz belőle soha semmi. Majd, ha lesz időm... Ilyen nem lesz. Tegnap este láttuk az idézett versből, hogy valami mindig közbejön. Ezt biztosra lehet venni. Éppen azért, mivel ennyire fontos, az Ördög gondoskodik arról, hogy valami mindig kiszorítsa, meghiúsítsa vagy legalább megkurtítsa az imádságainkat. Ez csak úgy megy, ha benne van a programban és nem szoríthatja ki semmi más.

 

Az imádság és könyörgés alkalma. Mikor lesz az nekünk mától kezdve? Boldog ember az, aki az Istennek való engedelmeskedést ezzel kezdi, hogy kijelöli az imádság és könyörgés alkalmát. A legbiztosabb kora reggel. Mert egyébként kiszorítják a napi teendők, este meg már belealszunk a harmadik mondatnál.

 

Annak tehát van alkalma. És mit mond el az Ige az igazi imádságról? Négy világos szakaszát különbözteti meg alapigénk az igazi imádságnak:

 

1., "Az imádság és könyörgés alkalmával." Miért mondja kétszer? Miért nem elég azt mondani: az imádság alkalmával? Azért mert két különböző dologról van szó. Az első: Isten imádása. Amikor Isten személye lesz nagyon fontos számomra. Még nem a kéréseimmel jövök, majd a végén... Ő maga a fontos, Akihez beszélek. És mivel kicsi a hitem és igyekszik sok mindent megingatni, szükségem van arra, hogy tudatosítsam magamban újra és újra, hogy kihez beszélek. Mondjam el: Te vagy az én szerető mennyei Atyám. Köszönöm, hogy gyermekeddé fogadtál. Én tudom a legjobban, hogy nem érdemlem meg. Az imádás ezt jelenti. Az imádás és a könyörgés az más, az majd utána jön.

 

Imádással kezdődik. Tudom-e: kihez beszélek? És mivel hajlandó vagyok elfelejteni, ezért újra és újra emlékeztessem magamat rá. Lehet, hogy ostobaságnak tűnik sokak számára, de akinek az imádság már harc is, aki komolyan veszi ezt, mint fegyvert is, az tudja milyen fontos, hogy ez friss legyen bennünk és minden imádkozásunk elején megerősítsük magunkat abban, hogy annak hisszük Istent, akinek Ő magát kijelenti. Az Ő nagy tetteit nem felejtettük el. Tudni akarjuk, hogy most kihez imádkozunk mielőtt a kéréseinkkel nekirontanánk.

 

Egy példát említek: Dávid sokszor volt nehéz, szorongatott helyzetben. Egy alkalommal megint Saul üldözte. Minden bokorból orgyilkosok leselkedtek rá. Bizonytalanná vált a jövője. Nem tudta hova tenni az egészet, hiszen Isten azt ígérte: te leszel Izrael királya, s mint egy kivert kutya bujdosik, menekül. Senki nincs mellette és éppen nagyon kritikussá vált a helyzet. Imádkozik. És mit mond az imádságában? Így kezdi: "Isten a mi oltalmunk és erősségünk. Igen bizonyos segítség a nyomorúságban." Nem azt mondja: Istenem, már megint nagy nyomorúságban vagyok, gyere gyorsan és segíts. Veszi a fáradságot és rászánja az időt, hogy tudatosítsa magában: kitől kér ő most segítséget. Attól, akitől már oly sokszor kapott. Attól, akinek a neve is az: Segítő. Szinte elég ezt mondani: te vagy a Segítő, s be is lehetne fejezni: ámen. Nem kell azt magyarázni, hogy bajban vagyok, hát tudja Ő azt. Nekem van szükségem arra, hogy tudjam, hogy Ő tudja mi van velem. És ha igazán hiszek Benne, ez elég. Nem sok szövegre van itt szükség, hanem hiteles, igazi bizalomra. Ezt kell megvallanom, hogy bízom Benned. Körülvesz a veszedelem, semerre nem látok kiutat, de hiszem azt, hogy Te onnan is tudsz kiutat mutatni, ahonnan én nem látok. Az, hogy nem látom, nem azt jelenti, hogy nincs. Már érzi az ember, hogy emeli fel az imádság Istenhez közelebb. Kiemeli abból a veremből, amiben éppen van.

 

Emelkedett szemléletre az ilyen igazi imádság segíti el az embert. Aztán folytatja: Azért nem félünk, ha bármi történne is velünk. Elsorolja Isten tetteit: "Lássátok meg az Úr tetteit, Aki hadakat némít el a föld széléig, ívet tör, kopját ront, hadiszekereket éget el tűzben. Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten." És a végén jön a hitvallás: a Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Zsolt. 46.)

 

Nem kell rimánkodni, nem kell Istent meggyőzni arról, hogy most jönnie kell. Meg kell vallanom, hogy kicsoda Ő. Az imádság imádással kezdődjék- ezt hangsúlyozza alapigénk.

 

Testvérek a világ nem tudja Istent imádni. Istent csak az övéi tudják, akikben az Ő Lelke lakozik. Ez a mi feladatunk ezen a világon és akkor ugyanakkor a mi kiváltságunk is. Ez előleg már a mennyből, mert a mennyben az üdvözültek csak ezt fogják csinálni. Örökkön örökké imádják, imádjuk a Mindenhatót. Milyen nagy dolog az, hogy ezt már itt elkezdheti valaki. Ezer gondja, sok nyomorúsága, megoldhatatlannak látszó problémái között. S aki megtanulja így Istent imádni, annak megnyílik a szíve Előtte.

Cseri Kálmán

 

Cseri Kálmán: Isten szuverenitása és az ember felelőssége

Az utóbbi időben többen nagyon sokat beszélnek a kegyelmi kiválasztás bibliai tanításáról. Sokan egyenesen olyan hangsúllyal, mintha ennek ismerete, ill. elfogadása az üdvösség feltétele lenne, vagy ez lenne maga az evangélium, amit hirdetnünk kell. Holott erre sehol nincs bibliai parancs, s ennek ismerete legfeljebb abban segít, hogy reménységgel hirdessük a Jézus Krisztusról szóló örömhírt, de nem ezt kell hirdetnünk, főleg nem a keresztről való beszéd helyett.

Sokszor az az érzésem, mintha egy kőműves állandóan a mész és cement kiváló tulajdonságairól beszélne, ahelyett, hogy rakná a falat.

Az a vehemencia pedig, amivel ezt néhány lelkész és nem lelkész hirdeti, nem jézusi indulat, inkább csak erőtlenné teszi magát a tanítást.

Egy ilyen karakteres ismeret birtoklása könnyen gőgössé, teszi az embert. Úgy jár, mint az a gyermek, aki valamilyen érdekes játékot kapott, s dicsekszik vele: mim van nekem. S az elveszettek iránti szeretet helyett egy kiragadott bibliai igazság csillogtatása vezeti.

Ehhez hozzátársul még egy ellenség-kép, ami ilyenkor szintén gyakori:

aki nem fogad el mindent e tanításból, az armenianus,

és máris két táborra szakadt Isten népe.

Az ilyen ember észre sem veszi, hogy ezzel feldúlja némelyek hitét, és szakadást okoz a Krisztus-testben.

Ez súlyos bűn, az pedig nevetséges, amikor valaki kálvinistább akar lenni Kálvinnál.

A kálvinizmus öt pontja mindenek fölé helyezése és gyakori ismétlése sok kárt okoz.

Ez az öt pont nem Szentírás. Nem Kálvin fogalmazta meg.

Az ő halála után 60 évvel vita hevében született egy nemzeti zsinaton, Armenius öt tételének ellentételeként, s ilyen esetben mindig hajlamos az ember szélsőségesen, egyoldalúan és indulattal fogalmazni.

Ami azonban látásom szerint a legveszélyesebb, hogy az öt pontos kálvinisták (ők nevezik így magukat) nem állnak meg ott, ahol a bibliai kijelentés, hanem az isteni kijelentés egymást kiegészítő, s olykor egymásnak ellentmondó igazságait úgy magyarázzák tovább, hogy leszállítják azokat az emberi logika szintiére, de úgy tűntetik fel, mintha az is kijelentés lenne.

Találóan írja J. I. Packer Az evangélizáció és Isten szuverenitása c. könyvében: ennek a vitának is az az oka, ami az egyházban jelentkező legtöbb tévedésnek: az ésszerű elméletek betolakodása, a következetes rendszerek szenvedélyes szeretete, az embernek az a tulajdonsága, hogy vonakodik elismerni a rejtély létét, s megengedni, hogy Isten bölcsebb legyen nála; valamint az az ebből eredő szokás, hogy a Szentírást alávetjük az emberi logika feltételezett követelményeinek. Az emberek megértik, hogy a Biblia tanítása szerint az ember felelős tetteiért, de nem értik (az ember nem értheti meg), hogyan egyeztethető ez össze azzal, hogy Isten szuverén uralmat gyakorol e tettek fölött.

Nem nyugszanak bele, hogy a két igazság egymás mellett létezik.

Szerinte a megoldáshoz az segít, ha elfogadjuk, hogy itt a bibliai kijelentés egy antinómiájával van dolgunk, s tudomásul kell vennünk bukott elménk korlátait.

Az antinómia két, logikailag egyenlő meggyőző erővel igazolható tétel látszólagos ellentmondása. Mindkettőt meggyőző érvek támasztják alá, de rejtély számunkra, hogy hogyan hozhatók összhangba.

Tudjuk, hogy önmagában igaznak kell lennie, de nem értjük, hogyan lehetnek igazak egyszerre.

Mit kezdjünk ezzel az antinómiával?

Fogadjuk el úgy, ahogy van, és tanuljunk meg együtt élni vele.

A látszólagos összeegyeztethetetlenséget ne tekintsük valódinak, az ellentmondás látszatát tulajdonítsuk saját értelmünk hiányosságának

Óvakodjunk attól, hogy szembeállítsuk őket egymással, vagy olyan következtetéseket vonjunk le az egyikből, amelyek megsemmisítik a másikat (az ilyen következtetések kétségkívül hibásak lennének). Mindkettőt a saját összefüggési rendszerében használjuk.

Egy olyan Isten, akit teljesen megértenénk, s akinek önmagáról való kinyilatkoztatása semmilyen rejtéllyel sem állítana szembe minket, az ember képére alkotott Isten volna és nem a Biblia Istene. (17-25. old.)

 

A Biblia ezt mondja: a hit Isten műve és az ember tette.

(Nyújtsd ki a kezedet - mondta Jézus a bénának, s ő kinyújtotta.) Ennél többet ne akarjunk mi se állítani. Valóban igaza van Augustinusnak:

Szükség van értelmünk megtisztítására, azért,

hogy a felfoghatatlant valóban felfoghatatlannak tartsuk!

Spurgeon komolyan vette a kegyelmi kiválasztás tényét. De nem volt egyoldalú. Az ő bibliai józanságával kell nekünk is néznünk ezt a kérdést. Ezt írja A lélekmentő c. könyvében: lehet, hogy olyan emberek közt nőttek fel, akik azt tanították nekik, hogy a megváltás munkája a bűnöstől függetlenül, teljes mértékben Istenen múlik, és így ők azt gondolják, hogy amennyiben üdvösségre rendeltettek, üdvözülni fognak. Tudjátok, hogy ez a tanítás hatalmas igazságot tartalmaz, viszont ha egymagára hagyjuk, minden további magyarázat nélkül, szörnyű hazugsággá változik. A fatalizmus, és nem a predestináció készteti az embereket arra, hogy úgy beszéljenek, mintha nem lenne rajtuk semmi felelősség, vagy nem tehetnének semmit. Kevés a valószínűsége annak, hogy üdvözüljön az, aki egyetlen reménységeként ezt hozza fel nektek: ha az üdvösséget nekem találták ki, akkor a megfelelő időben elérkezik hozzám (98. old.)

Úgy gondolom, hogy sok hívő lelkipásztor eddig is a Szentírás azon igazságainak szellemében prédikált és élt, amiket az öt pont próbál megfogalmazni.

Ki nem hiszi a teljes romlottságot, a kiválasztás és kegyelem mindent megelőző voltát?

Ha azonban erről egyoldalúan és rossz hangsúllyal beszélünk, az igazság valóban hazugsággá válik. Komolyan kell vennünk, hogy a Biblia valóban olyan, mint egy jól felszerelt gyógyszertár. Van benne pl. vérnyomás csökkentő és növelő is. És mindig azt kell belőle elővenni, amire ott szükség van. Helyén mondott igét kell hirdetnünk, az igazságok mindkét oldalát szem előtt tartva.

Az antiochiai ébredés eredményét így summázza a Biblia: akik csak örök életre választattak, hittek. (ApCsel 13,48). De a filippi börtönőrnek Pál ezt mondja: higgy az Úr Jézus Krisztusban és nem beszél neki a kegyelmi kiválasztásról. Majd megtudja később, hogy ő is ki van választva, most azonban az a feladata, hogy higgyen.

A helyes arány, a bibliai kijelentésnek megfelelő hangsúly a fontos, és akkor elkerülhetünk felesleges és káros vitákat és a bizalmatlanságot.

Az egyháztörténetben sokszor ismétlődött, hogy egy-egy igazságot vagy részigazságot valaki újra felfedez, divatossá tesz, aztán jó esetben az összefüggéséből kiragadott rész visszakerül rendszerébe, rosszabb esetben jelentkezik ennek reakciója egy másik egyoldalúságban.

A Szentlélek azonban elvezethet minket a teljes igazságra.

A legtöbb hívőt a korlátozott engesztelésről szóló magyarázat botránkoztatja meg.

Talán itt lehet felsorakoztatni a legsúlyosabb igéket mellette és ellene. Pedig ennek sem kellene így lennie. Mert ha valóban református módon keressük a kijelentés igazságát, akkor nem a mi dogmánkat erőltetjük rá bibliai locusokra, hanem azok valódi jelentését igyekszünk kibontani (exegetálni).

Ez esetben pedig el kell fogadnunk a legjobb exegéták megállapítását, hogy a korlátozott engesztelés mellett felhozott igék egy része valóban értelmezhető úgy, hogy a minden emberi! (pantas antropus - lTim 2,4) ill. az egész világ (holos kosmos - 1Jn 2,2) nem minden egyes embert jelent (hanem minden népet), más része viszont csak úgy értelmezhető helyesen, hogy mindenki, vagyis minden egyes ember. Ezek az igék tehát nem döntik el a kérdést.

Sebestyén Jenő írja a Református dogmatika c. művében: A dortrechti zsinat végzése szerint Isten Fiának a halála az egyetlen és tökéletes áldozat és elégtétel a bűnért, végtelen értékű és erejű, bőven elégséges az egész világ kiengesztelésére A kérdés tehát nem az, hogy Krisztus elégtétele olyan értékű volt-e, hogy ezáltal minden ember üdvözülhetne, mert ez nem vita tárgya. A kérdés itt az, hogy minden egyes ember számára és helyett tett-e eleget. Erre felelik a reformátusok predestinációs alapon, hogy nem.

Kálvin szerint sufficienter pro ominbus, efficienter pro electibus, azaz ha elégtételének végtelen értékét és elegendőségét nézzük, akkor azt mondjuk, hogy mindenekért, de ha azt nézzük, hogy valósággal, hatékonyság tekintetében, ténylegesen kikért tett eleget, akkor azt kell mondanunk, hogy csak a választottakért.  (Krisztológia 119-122. old.)

Itt kellene megállnunk, és nem tovább részletezni ezt, a mi sokszor nagyon is szegényes logikánkkal.

Paul Humburg Az örök kiválasztásról c. könyvében ezt írja: az isteni igazság nem viseli el, hogy belőle kiindulva, emberi logikával következtetésekre jussunk. Az írás a kiválasztottakra vonatkozó örök kegyelmi döntést tanítja, de nem tanítja vele párhuzamosan a kárhozatra való predestinációt is. Itt egy logikai hézag tátong, azonban az írás hagyja, hogy tátongjon, és nem szól róla semmit. Jól tesszük, ha mi sem mondunk semmit.

A Mt 25,34-ben Jézus a kiválasztottakról ezt mondja: Örököljétek az országot, amely számotokra készíttetetett a világ megalapítása óta. A többieknek így szól: Távozzatok tőlem ti átkozottak az örök tűzre, amely az ördögnek és angyalainak készíttetett. Tehát nem az emberek számára készült.

Némelyeket az Úr Atyám áldottainak nevez, másokat átkozottaknak, nem pedig akik az én Atyám által elátkozottak vagytok, jóllehet, végül is így kell érteni. Ez az írás finom visszafogottsága, amely mögött a háttérben ez az igazság áll, aki elvész, az saját bűne miatt vész el. (39-40. old.)

Lehet erről vitázni, de érdemes rajta elgondolkozni.

Ne engedjünk az ördög megosztó uszításának!

Az ige előtti alázat, értelmi képességeink korlátainak ismerete, az elveszettek iránti mentő szeretet, a misszió Urának való feltétel nélküli engedelmesség jegyében végezzük azt, amit ránk bízott: a keresztről való beszéd tiszta hirdetését. S hogy kik fognak üdvözülni. s kik nem, azt bízzuk Őrá, mert ennek eldöntése egyedül az Ő hatásköre.

Minden meddő vita, okoskodás csak viszályt szül, és bűn, mert pótcselekvés, eltereli a figyelmet arról, amit számon kér majd a Gazda rajtunk.

Az Isten szuverenitásáról és az ember felelősségéről lehet külön-külön is beszélni, és az lehet igaz, de az igazságot csak akkor hisszük és hirdetjük, ha együtt valljuk mindkettőt, ahogyan azt a Szentírás is teszi.

Akkor ez a fontos tanítás nem fog megosztani bennünket, hanem erősíti a szolgálatban való egységünket, növeli azt a reményt, hogy a mi munkánk nem hiábavaló az Úrban, és megtapasztaljuk, hogy mit jelent ma is az, ha a hívők sokaságának szíve-lelke egy (ApCsel 4,32).

Armenius öt tételét ismerjük. A kálvinizmus öt pontját is.

Ki és mikor fogja megfogalmazni és megfelelő módon tanítani a felelősség, engedelmesség és megszentelődés pontjait is? Hogy a KEGYELEM után a FEGYELEM is érvényesüljön a hívők életében. Ahogyan ez nagyon sok igében együtt, egymás mellett, közvetlenül egymás után szerepel. Pl. 2Thessz 2,13-15: kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre elhívott titeket a mi evangéliumunk által ezért tehát álljatok szilárdan és ragaszkodjatok ahhoz, amit tanultatok."

...

 

„A tolvaj csak azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson; én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek." (János 10,10)

Az „élet" szó, ami itt áll, nem csupán a puszta létet jelenti, hanem azt a teljes, tartalmas, értelmes életet, amit Isten a teremtéskor adott az embernek. Ezt veszítettük el, amikor ott hagytuk Istent, akiről azt mondja a Biblia: Ő az élet forrása, és ezt adja vissza Jézus a benne hívőknek. Hogyan adja vissza? Úgy, hogy a saját életét osztja szét a benne hívők között. Úgy, hogy önmagából ad azoknak, akiket megtalál, és akikkel önmagát közli. Péter apostol nem restelli leírni ilyen radikálisan: Isteni természet részeseivé lesznek az ilyenek. Jézus tulajdon lelkét, a Szentlelket ajándékozza nekik. Ez már itt a földön minőségileg más életet jelent. Vége van minden emberi erőlködésnek, hogy valamit Istennek fölmutassak, hogy jó pontokat szerezzek. Vége van a bizonytalankodásnak, hogy sosem lehet tudni, hányadán állok: van üdvösségem vagy nincs. Megszűnik minden félelem, nincs mitől és kitől félni. Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?! - Ezt az életet kapja viszsza az ember. Jézus életét. S ehhez olyan lelki gazdagságot, amiből telik másoknak is adni. Ez, hogy bőségben éljenek, azt jelenti, hogy feleslegük lesz mindenből. Nemcsak valamicskét ad a benne hívőknek, nemcsak annyit, amennyi éppen nekik elég békességből, reménységből, erőből, örömből, hanem mérhetetlenül többet, mint amire feltétlenül szükségünk van. Azért, hogy aztán tudjunk mi is szolgálni másoknak, mint Ő, hogy teljék megbocsátani bárkinek, hogy elmondhassuk nagyképűség nélkül: mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.Ad igét a szánkba, amikor kinyitjuk azt.Valóban új természettel ajándékozzon meg, hogy igaz legyen az, amit Pál apostol így ír a Galatákhoz írt levelében: „Élek többé, de nem én, hanem él bennem aKrisztus."

...

„Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról: mindenki, aki az igazságból való, hallgat az én szavamra." (János 18,37)

Mi az igazság?

Az igazság az, hogy mi Istentől halálos ítéletet érdemlünk.

Az igazság az, hogy ezt az ítéletet Jézus Krisztus magára vállalta és ténylegesen elszenvedte, amikor meghalt a kereszten.

Az igazság az, hogy aki ezt hiszi, azt Isten igazzá nyilvánítja, és nem bünteti meg. Mert az igazság egy személy, úgy hívják: Jézus.

Akinek Jézusa van, azé az igazság!

(Cseri Kálmán)

 

 

 

http://sorref.lapunk.hu/cseri-kalman-uzenete-1193215

Cseri Kálmán üzenete

Cseri Kálmán a KRE HTK díszdoktora ezzel a levéllel köszönte meg a Szenátusnak Díszdoktori kinevezését, valamint köszöntötte a teológus hallgatókat a 2017. január 30-i Csendes napon, Urához költözése elôtt két héttel.

Mivel ezeket a gondolatokat már nem tudta személyesen átadni a leendô lelkész generációnak, ezért ennek az írásnak a közzétételével szeretnénk lelkészi nagysága és emléke elôtt tisztelegni.

Mélyen tisztelt Rektor úr, Professzor urak, Tiszteletes lfjúság!

Elsô szavam a köszöneté. Köszönöm a Szenátus megtisztelô határozatát doktori címemmel kapcsolatban!

A második egy vallomás. Ha nem kapnék naponta lstentôl olyan ajándékokat, amiket nem érdemlek meg, most nagyon rosszul érezném magamat, mert szokatlan lenne az élmény. Így azonban, hogy tudom: mindenem, amim van, Tôle kapott ajándék, amit érdemeim nélkül kaptam, eggyel több hálát adni való. Egyébként én is azt vallom, hogy „azért, ha minden parancsolatot teljesítettünk is, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, amivel tartoztunk" (Luk 17,10).

És harmadszor - mivel erre bíztatást kaptam - szeretném fölhívni az ifjúság figyelmét valamire. A lelkipásztori szolgálatnak nagyon biztos alapokra van szüksége ahhoz, hogy minden körülmények között, hitelesen tudjuk végezni. Ezért van nagy szükség arra, hogy legyenek nagyon biztos evidenciák, amikhez minden körülmények között ragaszkodunk.

Néhányat említek.

• Jézus Krisztus lsten Fia - ennek minden következményével együtt.

• Jézus halála tökéletes helyettes elégtétel.

• Krisztus testben feltámadott és él.

• A Szentírás, úgy ahogy van, mindenestüI Isten ihletett kijelentése.

• Jézus azt mondta: mindenkinek újonnan kell születnie.

• A II. Helvét Hitvallással valljuk: lsten Igéjének hirdetése lsten Igéje. Bízzatok mindig nagyon az Ige erejében! lsten, az Ô Igéjével bármit el tud végezni. De csak akkor, ha az valóban lsten Igéje, nem vallásos beszéd, hanem az Ézs 55. szerint olyan Ige, ami lsten szájából származik.

"Így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem."

Ézsaiás 55:11

• Közben nagyon ügyelnünk kell saját megszentelôdésünkre, hogy miközben másoknak prédikálunk, magunk méltatlanokká ne legyünk a harcra.

• És végül: a sáfároktól egy az, ami megkívántatik, hogy mindegyik hûségesnek találtassék.

Készüljetek örömmel az Örömhír hírdetésére. Ahogy Pál írta Timóteusnak: „De te maradj meg abban, amit tanultál, és amirôl megbizonyosodtál... A teljes írás lstentôl ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; hogy tökéletes legyen az lsten embere, minden jó cselekedetre felkészített" (2Tim 3,14a, 16).

A dicsôség pedig lstené legyen örökkön örökké! Ámen.

http://sorref.lapunk.hu/cseri-kalman-uzenete-1193215

https://htk.kre.hu/index.php/kovetkezo-esemenyek/2023.html?view=archive&month=2

 

***

Cseri Kálmán: Babona vagy hit?

"Ha ezt mondják néktek, tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendő-mondóktól, akik suttognak és mormolnak, hát nem Istenétől tudakozódik a nép? A halottaktól kell tudakozódni az élő helyett? A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok!" (Ézsaiás könyve)

Azt kell ma eldöntenünk, hogy amikor szembenézünk ezzel az ismeretlen új esztendővel, végső soron kiben bízunk. Kitől tudakozódunk a jövendő felől? És baj esetén kitől fogunk segítséget kérni? Ezekre a közhelyszerű kérdésekre most nekünk annak a jegyében kell választ adnunk magunkban, amit mindkét ma hallott igében Isten nekünk nyomatékosan mondott. Ő minden olyan próbálkozást, ami Őt megkerülve, az Ő ellenére igyekszik a jövőbe, a titkokba hatolni, utál, sőt, mindkét igében azt olvastuk, hogy nemcsak ezeket utálja Isten, hanem azokat az embereket is, akik a varázslásnak, mágiának, jövendőmondásnak, bármiféle babonának, vagy az Ő félretételével történő igyekvésnek az áldozatai vagy cselekvői lesznek. Azokat utálja az Úr, és a Jelenések könyvében többször is olvassuk, hogy azok kívül maradnak az Istennel való közösségen, a mennyei Jeruzsálemen, az üdvösségen.

Azért is különösen időszerű erről újesztendő napján beszélnünk, mert az újévi szokások hemzsegnek a különböző babonás elemektől, amik kiváltképpen azért veszélyesek, mert észre sem vesszük már, hogy miről van szó, és ezek a kedves népi szokásként elkönyvelt szörnyűségek korántsem olyan ártalmatlanok és veszélytelenek, mint ahogy gondoljuk.

Újévi üdvözleteket hoz a postás, az egyik lapon malac van, a másikon négylevelű lóhere, a harmadikon kéményseprő. A kisgyerek megkérdezi: Miért van azon a képen malac? Szülei hirtelen nem is tudnak magyarázatot adni rá, de ott van egy néni, aki megmagyarázza: Az szerencsét hoz, kisfiam. És kiselőadást tart erről, meg arról, hogy mit kell megfogni, ha az ember kéményseprőt lát az utcán, hogy megmaradjon a szerencséje, mert ettől - az új esztendőre előretekintve - nagyon sok minden függ. A kisgyerek nem érti, hogy mit mondanak neki, de magába szívja a szavakat, adott esetben emlékezni fog rá, és senki nem is sejtette, hogy megmérgezték a lelkét.

Valaki kedvesen felajánlja, hogy egy távol eső helyre elvisz a kocsiján. A szép autó hűtőrácsán egy patkó van. Megkérdezem: minek az ott? Szerencsepatkó - hangzik a felvilágosítás. - Te hiszel az ilyesmiben? - Á, dehogy, csak találtam, és feldrótoztam oda. - Vedd le, és dobd el, kérem csöndesen. Vizsgálja az arcomat, hogy tréfálok vagy komolyan gondolom-e. Szeretné, ha tréfálnék. Rövid gondolkozás után nagy meggyőződéssel ezt mondja: Ne haragudj, én mégis csak nyugodtabban vezetek, ha az ott van. Ezt nem a középkorban mondták. 1976-ban, egy főiskolát végzett férfi.

Beszélgetünk a dohányzóasztalnál. A házigazda többször is szükségesnek tartja hangsúlyozni, hogy ő semmiféle láthatatlan lényben nem hisz, sem Isten, sem angyal, sem ördög nincs, ő tudja. De amikor arról van szó, hogy aranyos kislányuk mióta megszületett, még nem volt beteg, akkor ezt lekopogja. Megkérdezem: Ez mi volt? És szinte tudományos precizitással elmagyarázza, hogy milyen irányból, hányat és hova kell koppintani, és mi ennek a jelentősége. Főmérnök egy fővárosi vállalatnál.

Ezek talán megmosolyogtató, nagyon szalonképes és ártatlan kis történetek még, amelyekben észre sem vesszük a bűnt, a sötétséget, a sötétség fejedelmét, aki pontosan azt akarja, hogy ne vegyük őt észre, és ne tartsuk őt sötétnek és magunkra nézve veszedelmesnek, mert akkor talán elgondolkodnánk. És éppen mivel nem vesszük észre, él és hat körülöttünk és talán bennünk is, és visz bele minket olyan dolgokba, amikről Isten azt mondja, hogy utálom. - Amikor első gyermekünk megszületett, néhány nap múlva felkeresett egy közeli ismerős, és a születés egészen pontos időpontját tudakolta. Gyanússá vált a dolog, és kiderült, hogy teljes jó szándékkal, szinte ajándékként el akarta készíteni a kicsinek a horoszkópját. Egy tanárember, 1974-ben, Budapesten!

Tanúja voltam egyszer, amikor egy asszony a gyermekének a fogfájása alkalmával szabályosan ráolvasott a gyerekre, és a hold segítségét kérte. Egy köztiszteletben álló, templomba járó, érettségizett, több gyermekes édesanya. És elmegyünk az ilyen dolgok mellett, és föl sem tűnik. Valamelyik nap a János Kórházból jöttem ki, és alig tudtam elmenekülni egy erőszakos asszony elől, aki mindenképpen a tenyeremet követelte, hogy megmondja a jövendőmet. És amikor néhány nappal ezelőtt kiderült, hogy nem tudom, mi az a szilveszteri ólomöntés, akkor huszonéves fiatalok magyarázták, hogy azt hogy kell csinálni, mi annak a jelentősége, és komplikált dolog ólomhoz jutni, de megteszi a kávéüledék is, vagy szükség esetén, ha nagyon hozzáértő ember van, egy félig elégetett gyufaszál, vagy bizonyos csirkecsontok is szolgálhatnak alkalmas eszközként.

Nem szaporítom a szót. Csak néhány elrettentő illusztrációt akartam mondani. Remélem, hogy elrettentenek mindenkit. Még egy adatot hadd említsek. A Közgazdasági Kiadó jelentetett meg tavaly egy könyvet a babona lélektanáról, és ennek az Angliában élő szerzője írja a következő adatokat: "Ismeretlen azoknak a számuk, akik a törvényeket megszegve gazdagodnak meg a babonából, mások viszont úgy űzik ezt, hogy nem lépik át a törvény szabta határokat. A holdrakéták és a computerek korában a csillagjóslás és a jövendőmondás óriási sikereket élvez. A hivatásosok számáról nehéz adatokat beszerezni, mivel az általános regiszter a jövendőmondókat a szolgáltatások, sport és szórakoztató ipar osztályba sorolja. Becslések szerint Nagy-Britanniában ma valószínűleg több mint 2000 hivatásos jós működik, akiknek a jövedelme csinos, négyjegyű, sőt sokszor ötjegyű számot tesz ki. A módszerek közt megtaláljuk a kártyát és a teáscsészét éppúgy, mint a kristálygömbből olvasást és az asztrológiát. Kiszámították, hogy az Egyesült Államokban a 60-as évek elején több mint 1000 lapnak volt olyan állandó rovata, amiben asztrológia szerepelt, és ezt mintegy 20 millió olvasó olvasta. Nagy-Britanniában sok olyan hetilap van, amely a jóslatok és más okkult dolgok iránti érdeklődést igyekszik kielégíteni. Az egyik havi 50 000 példányban jelenik meg, a többiek titokban tartják példányszámukat. Az olcsó zsebkönyvkiadók is felismerték az ebben rejlő üzleti lehetőségeket, és az egyikük 750 000 példányban adta ki egy asztrológiai könyvsorozat köteteit." Ez a helyzet az ún. keresztyén Európában vagy az Egyesült Államokban a 20. század utolsó negyedében. Valóban igaz az, hogy a hiszékenység egy hitetlen korban terjed legjobban.

Mert a babonához is hit kell. Egyetlen babona sem nyugszik racionális alapokon. Akinek nincs élő hite az egy, igaz, élő Istenben, akit nekünk Jézus Krisztus kijelentett, az előbb-utóbb valami másban fog hinni. Talán észre sem veszi, hogy miben vagy kiben. Éppen ezért minősített bűn mindenféle babona a Szentírás szerint, mert amögött is bizalom van, de nem az Istenben, hanem az ördögben való bizalom. Akár tudja ezt valaki, akár nem. A hallott igékben felsorolt babonaságok bármelyikével ha valaki kapcsolatba kerül, az démoni befolyás alá kerül, és a tragikus az, hogy ezt a legtöbben nem is hiszik el. Talán még az itt ülők fülének is egy kicsit mitikusan, régimódian hangzik ez most, és kicsit eltúlzott aggályoskodásnak tekintik még azok is, akiknek pedig van tapasztalatuk arról, hogy vannak démoni hatalmak. De amikor látja valaki ezeknek a dolgoknak a hatását egy ember vagy egy család életében, akkor csak azt teheti, hogy felkiált, és azt mondja: Emberek, ezek az igék is benne vannak a Szentírásban! Isten nem véletlenül óv minket ettől. Nagyon veszélyesek, és hívő ember számára kizárólag egy lehetőség van: tartózkodik még a közelüktől, még az érintésüktől is, mert Isten az Ő szeretetéből óv minket ettől.

Nyilván bizonyos szempontból más elbírálás alá kerül az, hogy valaki négylevelű lóherét tesz az asztalára, vagy elmegy egy kártyavetőhöz, vagy maga is kártyát vet, vagy horoszkópot készíttet vagy készít, vagy olyan vallásokkal, filozófiákkal, ideológiákkal foglalkozik, amelyeket ha magáévá tesz, feltétlenül azt jelenti, hogy idegen istenek előtt hajol meg, vannak ezen belül kategóriák, de az egészre az jellemző, hogy Isten szavát félreteszi, aki ezekkel foglalkozik, mert Isten azt mondja: Ne legyenek néked idegen isteneid én előttem. Csak az ideg- és elmeorvosok tudják megmondani, hányan kerülnek kezelésre emiatt hozzájuk, és még többen a megmentett öngyilkosok osztályára. És lelkigondozók kénytelenek tapasztalni azt, hogy egy-egy lelki görcs mögött milyen sokszor ez áll, hogy Istennek ezt az óvását szegte meg valaki.

Valaki nem tud továbbjutni a hitéletben. Megreked egy ponton és sehogy sem halad előre. Nem talál békességet, maga is szenved attól, hogy süketté vált az ige iránt. Nem érti, mit mondhat vajon neki Isten, megoldhatatlan helyzetbe kerül, és hosszú időn át nem tud onnan kiszabadulni, és emögött sokszor az van, hogy egyszer, életének egy nehéz pontján elment egy kártyavetőhöz, vagy gyerekkorában szemölcsei voltak és ráolvastak, és csakugyan megtisztult, megszabadult a szemölcsöktől, vagy hosszabb-rövidebb ideig foglalkozott okkult könyvekkel és gyakorlatokkal.

Teljesen mindegy, hogy tudta vagy nem tudta akkor, hogy mit csinál, mert a sátán kegyetlen zsarnok. Először letagadja magát, és úgy kaparint meg minket, és utána ő az, aki meggyőz arról, hogy ebből a helyzetből már nincs szabadulás. Aki egyszer Isten helyett őbenne bízott, aki Isten helyett vagy mellett tőle is kért segítséget, az az ő hatalma alá került. Van szabadulás innen, de ezt bűnnek kell ítélni, le kell lepleznünk önmagunkban, és a Szabadítóhoz kell fordulnunk, mert csak az segíthet rajtunk, aki nagyobb, mint az erős fegyveres. Aki bement az ő palotájába, legyőzte és megkötözte őt.

Hiszen éppen ezért bűn mindenféle varázslás, mágia, jövendölés, és sorolhatnánk vég nélkül ennek különböző fajtáit, mert mindegyiket az jellemzi, hogy Isten nélkül, Isten ellenére, Istent megkerülve és kijátszva akar olyan ismeretekhez jutni, amiket Isten az Ő szeretetéből előlünk elrejtett. Vagy amiket egyelőre elrejtett, mert kímél minket, mert ismeri a mi teherbírásunkat, és Istennek minden tettét a szeretet határozza meg. Maga Jézus is mondott a tanítványoknak olyanokat, hogy: Sok mondanivalóm lenne még hozzátok, de azt most el nem hordozhatjátok. Ő nem azt akarja, hogy összeroppanjunk a titkok súlya alatt, hanem azt akarja, hogy a titkok sáfárai lehessünk. Hogy úgy tudjunk gazdálkodni az Ő kijelentett, ránk bízott, drága titkaival, hogy azokból másoknak is jó jöjjön ki, az másoknak is áldás legyen. És van, amit nem jelent ki, vagy egyelőre nem jelent ki. Ezt is megtudhatja az ember. Aki nem bízik Istenben, akinek nem elég az Ő tilalma, aki Isten ellenére is be akar törni a titkok birodalmába, betörhet, de csak Isten nélkül, Isten ellenségével szövetkezve, Isten-ellenes módon, és ezzel ő maga is Isten ellenségévé válik. Vajon mire számíthat az, aki Ővele szembefordul, és az Ő ellenségévé lesz?! Aki pedig ilyet csinál, az megteheti, de ezért fizetni kell. Ennek az ára sokszor a békessége, az élete, még az üdvössége is lehet az embernek. Ezért ilyen határozott Isten igéje.

Ezért nem ismer kivételt, és nincs enyhítés. Ha odafigyeltünk arra a két igére, amit olvastunk, akkor világos ezekből az, hogy Isten csak egyet mond ezekre nézve: Vessétek el! Elítélni, az Ige mércéjével bűnnek ítélni, a magunk életében elvetni, abbahagyni, kimenekülni belőle, és hívő embereknek külön figyelmeztetés az, ha valaha is volt dolguk effélével, akkor azt külön meg kell bánniuk. És abból utólag külön kell kérniük a szabadulást és a feloldozást, ha mégoly ártalmatlannak tűnő és széles rétegekben elterjedt babonaságról volt is szó. Hiszen éppen ezzel akar minket megtéveszteni a mi ellenségünk, hogy játékos dolognak, vagy egyszerűen csak kedves népi szokásnak, hagyománynak tünteti föl azt, ami halálos méreg, ami Isten elleni vétek, ami istenkáromlás. Mert amikor valaki az Isten nevével az ajkán Isten ellenségénél keres segítséget, az a legszörnyűbb istenkáromlás. És amikor a spiritiszták újabban spiritualistáknak kezdik nevezni magukat, és amikor a modern varázslás kézikönyve a Mózes 6. és 7. könyve címet viseli, és amikor a kártyavető a Szentháromság Isten nevét meri az ajkára venni undok tevékenysége közben, akkor az csak annál utálatosabb az Úr előtt. És ha effélékkel hívő embernek is kapcsolata van, az a legutálatosabb, a legkevésbé menthető, és leginkább olyan, amiből meg kell térnie.

Persze az ember szeretne néha előre látni, a jövőbe látni. Szeretné tudni, mire számíthat, mit hoz a jövő, mire kell felkészülnie. Egy új esztendő küszöbén különösen is ott van ez a vágy mindannyiunkban, és erre meg is van a lehetőség. Van ennek Istentől rendelt, szent és tiszta módja is, amibe nem roppan össze az idegrendszer, amibe nem zavarodik meg a hívő ember hite, amiben nem kötözik meg kételyek és félelmek. Hogyan olvastuk ezt alapigénkben? "A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok" - ezt mondja Isten. Hát beszél Ő velünk! Hát nem akarja Ő azt, hogy sötétben járjunk! Nem akar Ő bizonytalanságban tartani minket! Az Ő Igéjében kijelenti Önmagát. Megmutatja a mi utunkat. Az Ő Igéjében csodálatos ígéreteket ad nekünk, amikbe megfogódzkodhatunk, amiknek a teljesedését várhatjuk. Az Ő ígéreteihez vezető utat is megmutatja: az irányt mindig, és mindig a következő lépést is.

Egyebek közt ez a különbség a jövendőmondók és Isten Igéje között. Isten a következő lépést mutatja meg mindig. Mi már nem értjük, hogy mi van a mögött a képes kifejezés mögött a 119. Zsoltárban, hogy "a te igéd az én lábaimnak szövétneke és ösvényem világossága". Az a szó, amely itt szerepel, egy közönséges asztali olajmécses volt, de egy hosszú botra tűzték, és ha valakinek sötétben kellett a hegyi ösvényeken gyalogolnia, egy ilyen szövétneket, egy ilyen botra tűzött lámpást vitt a kezében, és azt tartotta maga előtt, nehogy mellélépjen, és szakadékba zuhanjon. Ez nem világított 100 méterre, mint egy reflektor, de a következő lépést megvilágította. Ha valaki odafigyelt és tartotta, az nem esett a szakadékba. Tudta, hogy mi az út iránya, és látta mindig a következő lépést. Így adja nekünk Isten az Ő Igéjét. Ezért olvassuk itt, hogy "erre figyeljetek". Nem azt mondja, hogy néha lapozzatok bele a Bibliába, néha hallgassatok oda. Mert ha csak egyszer-egyszer néz oda az ember, és éppen olyankor nem néz oda, mikor ott a szakadék, akkor beleesik. Egyszer-egyszer hiába néz bele. Vagy folyamatosan, mindig figyel valaki az Úrra ezzel a bizalommal, hogy a következő lépést mindig megvilágosítja, és ez nekem elég, mert utána jön a következő, és akkor megint ad világosságot, ha kérek, - vagy sötétségben marad, és akkor próbál más világosságot, luciferi világosságot keresni, és találhat is.

"A tanításra és a bizonyságtételre figyeljetek." A tanítás itt a Tóra, az Isten tanítása, az írott ige. A bizonyságtétel pedig az erről szóló bizonyságtétel, aminél mindig megvan annak a csodának a lehetősége, hogy az Istenről szóló emberi bizonyságtétel egyszer csak az Isten Önmagáról való bizonyságtételévé lesz, és úgy érkezik meg valakihez, és maga Isten szólít meg valakit. "Aki titeket hallgat, engem hallgat" - ezzel bocsátotta el igehirdetői útjukra Jézus az Ő tanítványait.

Ezt mondja tehát nékünk Isten: Ha ezt mondják néktek, tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, akik suttognak és mormolnak, hát nem Istenétől tudakozódik a nép, az Isten népe? A halottaktól kell tudakozódni az élő helyett, az élő Isten helyett? A tanításra és a bizonyságtételre figyeljünk! Legyen gyülekezetünk új évi programja ez: az Isten Igéjére figyelni sokkal folyamatosabban, sokkal éberebben, megfeszített figyelemmel, sokkal nyitottabban, azzal a bizonyossággal és reménységgel, hogy ettől függ, szakadékba zuhanunk-e vagy nem.

A te Igéd lábaimnak szövétneke és ösvényemnek világossága. Nem tudjuk, hogy milyen kanyarok lesznek ennek az esztendőnek az ösvényén, de azt tudjuk, hogy ez az ösvény Őhozzá vezet, és hogy a következő lépést mindig megmutatja. Akinek ez elég, annak békessége lesz, az tud örvendezni, az biztonságban érzi magát, annak lesz igazán boldog új esztendeje.

Azt olvastuk a lekcióban, hogy ne ezekre és ne azokra figyeljetek, hanem "prófétát támaszt néktek az Úr, Őt hallgassátok." Ennek az ószövetségi igének az újszövetségi visszhangja éppen a mai napi igénk a kalauz szerint, amikor az Atya mondja az Egyszülött Fiúra: "Ez az én Fiam, akiben én gyönyörködöm, őt hallgassátok!" Őt kell nekünk hallgatni, és nem azokat, akik susmognak és mormolnak. Őt, aki világosan jelenti ki az Atyát, aki annyi titkot bíz ránk, amennyit elhordozhatunk, aki egyre beljebb vezet minket az Isten titkainak a birodalmába, leleplez előttünk egyre több dolgot, reánk bíz egyre nagyobb üzenetet és evangéliumot, ha Őeléje állunk oda ezzel a szomjas és engedelmességre kész szívvel. Nem kell nekünk mást tennünk, mint Őt követnünk. Aki Őt követi, az nem jár sötétségben, az az Ő hatalmának az erőterében marad állandóan, és ott védve lesz ezektől a sötét hatalmaktól.

Mert róla tudjuk, hogy legyőzte ezt az ellenséget. Miért mennénk mi egy legyőzötthöz, akinek a legyőzőjéhez, a nálánál hatalmasabbhoz is mehetünk? De mind a kettőhöz egyidejűleg nem mehetünk, mert az azt jelenti, hogy a sötéthez mentünk. Sokan azt szeretnék, hogy adja Isten az Ő vezetését, az istenfiúság nélkül. Márpedig az ige azt mondja: "Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai" (Róm 8,14). Ez a kettő együtt jár: istenfiúsággal és annak a kötelezettségeivel együtt jár az Ő csodálatos követése. Enélkül tétovázás van, az, ami alapigénk folytatásában így olvasható: "És ezek (tudniillik akik nem a tanításra figyelnek) bolyongani fognak a földön, szorongva és éhezve" (aki járt zárt osztályokon, az előtt megelevenednek képek) "és lesz, hogy ha megéhezik, fölgerjed, és megátkozza királyát és Istenét, és néz fölfelé, és aztán a földre tekint, és ímé, mindenütt nyomor és sötétség, és szorongatásnak éjszakája, ő pedig a sűrű sötétben elhagyatva" (Ézs 8,21-22). Ez a vége a sötétség fejedelme útjának. És a világosság útja az, amire a mi Urunk Jézus hív minket. Ezért könyörögjünk most együtt is:

Hű pásztorunk, vezesd a te árva nyájadat.
E földi útvesztőben Te mutass jó utat.
Szent nyomdokodba lépve, a menny felé megyünk.
Ó, halhatatlan ige, vezérünk, Mesterünk!

Cseri Kálmán

 

***

 

 

 

***

CSERI KÁLMÁN A BÚCSÚCÉDULÁKRÓL, A LAPPANGÓ ORSZÁGRÓL ÉS AZ INGYEN KEGYELEMRÕL

Beszélgetés, Balavány Györggyel

 

Én magyar református vagyok, s ehhez nem kell templomba járnom - mondta Németh László, amikor Ravasz püspök istentiszteletre hívta. Protestánsnak lenni sokak szemében egyfajta kulturális, olykor politikai identitást jelent. Cseri Kálmán könyvei és kazettára rögzített igehirdetései sokakat fordítottak a „mennyei dolgok" felé mind a protestáns felekezetekben, mind a katolikus egyházban.

Október 31-én, a reformáció emléknapján olyan eseményt idézünk fel, amely hatalmas szellemi forradalmat kavart Európában. Miért kellett ennek bekövetkeznie?
- Nyilvánvaló, hogy a reformáció nem 1517. október 31-én kezdõdött. Hosszú vajúdás eredménye volt az, hogy Luther kiszögezte a kilencvenöt tételt a wittenbergi vártemplom kapujára. Addigra - fõként a búcsúcédulákkal való visszaélés nyomán - már sokan úgy érezték: nem szabad engedni, hogy az egyház felfogása ilyen messzire sodródjék a Szentírás tanításától. Luther pedig a Bibliát tanulmányozva valósággal belerendült abba a felismerésbe, hogy az üdvösséget egyedül Isten kegyelmétõl remélhetjük.

- Ezt addig másképp tanították?
- A középkori egyházban azt tartották, hogy jó cselekedetekkel érdemelhetjük ki Isten kegyelmét és szeretetét. A Szentírás viszont azt tanítja, hogy „kegyelembõl van üdvösségetek, hit által... nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék". Pál apostol ezt Ábrahám példáján szemlélteti, aki szintén nem a cselekedeteiért kapott valami jót az Istentõl, hanem azért, mert Isten adni akart. Ábrahám csak elfogadta Isten ajándékát - és ez a hit. Hitte, hogy Isten valóban neki kínál valami jót. És megkapta Isten ajándékát, mielõtt bármit tehetett volna. Isten szeretete, rólunk való gondoskodása mindent megelõz az életünkben. Minden, amit az ember tesz, mond és alkot, válasz Isten megelõzõ cselekvésére.

- Ma, Luther után ötszáz évvel hogyan gondolkodik errõl a vallásos ember?
- Sokan ma is feszültségben élnek, és szüntelenül azt kérdezik önmaguktól: elég jót tettem már ahhoz képest, amennyi bûnt elkövettem? Isten, mint egy könyvelõ, idõnként egyenleget von, és kiderülhet, hogy adós vagyok. Vagy túlteljesítettem a normát: a szentekre jellemzõ, hogy vannak fölösleges jó cselekedeteik is.

A búcsúcédulákkal a szentek fölösleges jó cselekedeteit átutalták az egyszerû híveknek. Persze ezt ki kellett fizetni.

A pénz nemes célokat szolgált, ebbõl építették például a Szent Péter-templomot; ám a becsületesen gondolkodó, egyházukat szeretõ emberek - még azok is, akik nem ismerték a Szentírás tanítását - úgy érezték, hogy valami nem stimmel.

Istent nem lehet lefizetni, nem lehet békességet, reménységet, bocsánatot vásárolni.

S a reformátorok azt mondták: ezt tanítja pillanatnyilag az egyház, ezzel szemben ezt olvassuk a Bibliában. A kilencvenöt tétel ilyen felismeréseket tartalmazott.

- Milyen volt a magyar reformáció idõszaka?
- Magyarországra nagyon gyorsan eljutott a lutheri reformáció, s szinte egybefolyt a korabeli magyar közmûvelõdéssel.

 

A nagy magyar reformátor, Dévai Bíró Mátyás személyes jó barátja volt Luthernek, az õ házában lakott, amikor Wittenbergben tanult. A hitvitákat nem valami durva, asztalverõ stílusban folytatták;

 

Sztárai Mihály, Tolna, Baranya, Szlavónia reformátora szellemes, sziporkázó iskoladrámákat írt, amelyeket tantermekben adtak elõ, meg azokban a kis paticsfalú templomokban, amelyek nyomai máig föllelhetõk Baranyában.

Csanádi Imre írja a reformációról szóló versében, hogy „ország lappangott itt, mikor nem vala ország", hogy tehát a két pogány közt, a török-német harapófogóban a reformáció megtartó erõvé vált.

 

A reformátorok a bibliai tanítás nyomán komolyan vették, hogy Isten szereti ezt a népet szenvedésében is. Károli egészen sajátos történelemszemléletet dolgozott ki arról, hogy Isten az ítéletével nem megsemmisíteni akarja népünket, hanem megtisztítani, és jövõt készített számunkra. Ennek kimondhatatlan lelkigondozói ereje volt.

 

Szegedi Kis István teológiai, filozófiai, nyelvészeti mûveit egész Európában tanították. Ez az ember éveket töltött török tömlöcökben, éheztették, verték, de ahányszor kiszabadult, ott folytatta a tudományos munkát, ahol abbahagyta.

 

Melius Juhász Péter, Debrecen elsõ püspöke harminchat évesen halt meg, de egy kisebb könyvtárra való mûvet hagyott hátra. Jellemzõ volt a magyar reformátorokra az a kálvini gondolat, hogy Isten az egész valóság ura, ezért az istenfélõ embernek a teljes valóságot kell kutatnia és megismernie. Ezt annyira komolyan vették, hogy õk voltak e hazában az elsõ növénytan-, nyelvtan-, csillagászati és egyéb tudományos könyvek megalkotói. Engem is meglepett, mikor megtudtam, hogy a XVI. században a huszonegy mûködõ magyar nyomda közül húsz protestáns kézen volt. Körülbelül ez a megjelent mûvek szerzõinek aránya, sõt a latint is tanító, nyilvános magyarországi iskolákra is ez az arány jellemzõ.

- A köztudatban Péter apostol, aki Jézustól kapta a felhatalmazást a bárányok legeltetésére, az elsõ egyházfõ, és a katolikusoknál napjainkig töretlen a sor. Hova nyúlnak a protestáns egyházak szellemi gyökerei?

 

- Amikor nagypénteken, Jézus halálakor a jeruzsálemi templomban az a hatalmas, vastag függöny, amely elválasztotta a szentek szentjét, az Isten jelképes lakóhelyét a templom többi részétõl, kettéhasadt, ez azt jelentette, hogy megszûnt a közbevettetés Isten és ember között, és az ember, Jézusra való tekintettel, közvetlenül mehet Istenhez. Az egyház, a papság, a fõpapság közbenjáró szerepe nem biblikus. Éppen az volt Krisztus váltságának a célja, hogy közvetlen kapcsolatba kerülhessen vele az ember. Ahogy egy Isten van, úgy egy a közbenjáró is közte és az emberek között: Jézus Krisztus, tanítja a Szentírás. A Biblia hangsúlyozza azt is, hogy az egyháznak egyetlen feje van: maga Krisztus. A kontinuitás Jézus személyében és az írott igében, a Szentírásban van. Mindig ehhez kell igazodnunk, s ha eltérünk tõle, viszszatalálhatunk. Ezt jelenti a „szüntelen reformáció".

 

Voltaképpen mi az az új, amit a reformáció hozott?
- A reformáció nem újítás. Reformálni azt jelenti: visszaalakítani. A latinul beszélõ reformátorok így mondták: ad fontem, azaz vissza a forráshoz.

A vizsolyi templom jól példázza ezt. Amikor elkezdték rendbe hozni, a munkálatok közben festéknyomokat találtak a vakolatréteg alatt. Leállították a munkát, szépen lehántották a vakolatot, és fölragyogott alóla egy gyönyörû freskó, amelyet meg lehet nézni ma is. A reformáció letisztította az eredetirõl azt, amit „rákentek a századok".

Luther rámutatott, hogy mit mond a Szentírás a hitrõl, életrõl, halálról, aztán Kálvin folytatta: házasságról, szerelemrõl, pénzügyekrõl, gazdaságról, emberi együttélésrõl, háborúról, hatóságról, az egész életünkrõl.

 

Mindennek az alapja a Biblia lett. „Sola Scriptura", ez volt a reformáció egyik jelszava: egyedül a Szentírás a hiteles kijelentésforrás, amelyben Isten elmondja, hogy kicsoda õ, ki az ember, és mi ez a világ. Ezek az úgynevezett „solusok", amelyeket a reformáció lényegeként emlegetnek: egyedül kegyelembõl remélhetünk minden jót Istentõl, mert egyébként az ítéletét érdemelnénk; egyedül a hitünkkel tudjuk ezt komolyan venni, megragadni; egyedül Jézus az, aki feláldozta magát értünk, és az Atyához viszszavezethet minket, s mindezt egyedül a Szentírásból ismerhetjük meg, ezért a szent hagyományt nem tekintjük a Bibliával egyenértékû kijelentésforrásnak. Luther mindezt a középkori egyházon belül próbálta megvalósítani.

Abban reménykedett, hogy „in capite et membris", fejében és tagjaiban meg lehet újítani az egyházat. Amikor 1521-ben birodalmi átokban részesítették és kiközösítették, meglepõdve vette ezt tudomásul. Nem akart egyházszakadást.

- A Biblia legkésõbb keletkezett szövege is majdnem kétezer éves, és egy tõlünk viszonylag távoli kultúrában fogant. Vajon érthetõ-e számunkra? Nincs szükség az egyház tanítói, ha úgy tetszik, közvetítõi hivatalára?

- Az a kérdés, hogy ki minek tekinti a Bibliát. Én hiszem, hogy különbözik az összes többi könyvtõl, mert íróit a Szentlélek ihlette, inspirálta, azaz a gondolataikat õ vezette, miközben írták. Ez nem diktálást jelent; mindegyik író egyénisége, mûveltsége meglátszik az általa jegyzett szövegen. De a gondolati tartalom Isten kijelentése. Akiben szintén Isten lelke van, az érti a kijelentés tartalmát. Ezért merték a reformátorok az egyszerû emberek kezébe adni a Bibliát. Sokan ezért tanultak meg írni-olvasni. Én még ismertem olyan egykönyvû öregembereket, akik a Biblia mellett legfeljebb az öreg Szikszai-imádságoskönyvet meg a Kincses Kalendáriumot tartották a mestergerendán, de valami különös szellemi világosság áradt belõlük. S néha, egy-egy téli bibliaórán ezek a néhány osztályt végzett parasztemberek olyan világosan értelmeztek bibliai szövegeket, hogy én a lelkészi diplomámmal csak hallgattam és jegyzeteltem. Ez nem azt jelenti, hogy bárki tanulatlanul kezdje magyarázni a Bibliát. A teológia, az írásmagyarázat tudomány, amelyhez sok történeti, nyelvi, régészeti és egyéb ismeret szükséges. De nem véletlenül mondta Jézus, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Istentõl származik. Aki hittel olvassa, annak táplálja a lelki életét, akár a kenyér a testet. Formálja a gondolatait, helyes döntésekre segíti, visszatartja a bûntõl, és az én hitem és tapasztalatom szerint mindezt az az élõ Isten végzi, aki a Biblia betûin keresztül ma is szól hozzánk. Ehhez azonban vevõkészülék is kell.

- És akinek nincs ilyen vevõkészüléke?
- Mindannyian vevõkészülék nélkül születünk, mert azt még az édenkertben elveszítettük. Képtelenek vagyunk felfogni Isten gondolatait. De aki ezt fölismeri és beismeri, és azt mondja: Istenem, én magamban teljesen tehetetlen vagyok, nem értelek, és nem tudok veled egyetérteni, pedig szeretnék, az megkapja ezt a vevõkészüléket. Aki behívja Jézust az életébe, azt õ maga teszi képessé, hogy felfogja és kövesse mindazt, amit Isten mond. Gyökeresen megváltozik, kiteljesedik az élete. Ezt nevezi a Biblia újjászületésnek. Isten az önmagával való közösségre teremtett minket, de ez a közösség az édenben megszakadt. Jézus tud visszavezetni bennünket erre a közösségre.

Ez az egyes ember reformációja.

Természetesen szükség van hívõ tanítókra, akik szakszerûen magyarázzák Isten igéjét, és vannak exegetikai, hermeneutikai, dogmatikai ismereteik.

De az ismeret nem pótolja, csak kiegészítheti a hitet.

- Ma a keresztény világban az ökumené a jelszó. Hogyan viszonyul ehhez a protestáns hívõ?

A reformátorok helyesen fogalmazták meg a bibliai hit lényegét: egyedül a kegyelem, egyedül a hit, egyedül Jézus, egyedül a Szentírás. Amint az „és" vagy az „is" megjelenik, az már más alap.

Nem mondhatom, hogy Jézust elfogadom, de szükségem van egyéb közbenjárókra is, ha egyszer a Szentírásban Isten azt mondja, nincs más. Nem tehetek hozzá semmit Isten kegyelméhez, a jó cselekedeteimet sem.

 

A jó cselekedetek nem szerzõi a kegyelemnek, hanem gyümölcsei. Azért leszek képes jót cselekedni, mert már kaptam Istentõl bûnbocsánatot, örök életet, és hálából tehetem azt, ami neki kedves.

 

És nem tehetek hozzá a Szentíráshoz sem.

Nem valamely felekezet, hanem a közös alapon állók lelki egysége az anyaszentegyház, felekezeti hovatartozástól függetlenül.

Ezen nem kell fáradoznunk, ez az egység létezik.

MÁSFÉLE EGYSÉGRE PEDIG NINCS SZÜKSÉG.

EGY ÉPÜLETNEK NEM LEHET KÉT ALAPJA.

 

- Szerte a világon, így Magyarországon is gyorsan terjednek a szekták, s a legtöbbjük protestáns gyökerûnek vallja magát.

A tévtanítók és tévtanítások jóval a lutheri reformáció elõtt, még a kezdeteknél megjelentek, és végigkísérik a keresztyénség történetét.

A szektákra nem az jellemzõ, hogy protestánsok, hanem az, hogy kiragadnak egy tanítást vagy egy bibliai részt a többi közül, és arra építenek egy sajátos teológiát és gyakorlatot.

Ráadásul a legtöbbjük egyedül üdvözítõnek állítja magát.

Ilyet a reformáció egyházai sohasem mondhatnak.

Ha úgy látom, hogy fölismertem valamely igazságot, akkor tartozom azzal, hogy közreadom.

De a II. Helvét Hitvallás szépen vallja: ha valaki minket az igébõl jobbra tanít, azt elfogadjuk és meg is köszönjük.

- Sokat hallani a protestáns egyházak identitászavaráról, s mintha változna, világiasabb lenne ma az egyházak és lelkipásztorok üzenete is.

Ez sem protestáns, hanem globális probléma. Szentlelke munkálkodik.

Az egyházaink jövõje, éppúgy, mint a személyes életünk gondjainak megoldása, nem a mi kezünkben van, hanem mindenestül Isten kegyelmétõl függ.

Ez a kegyelem ingyenes, nem kell adni érte semmit, és kiárad mindenkire.

Ez formálja át a benne hívõt derûs, értékteremtõ, másokért élõ keresztyénné.

Ez az evangélium, s az egyháznak ezt kell hirdetnie és eszerint élnie.

Cseri Kálmán

***

 

 

Cseri Kálmán útja

Tisztán, egyszerűen, visszafogottan élt. Bármerre járt az országban, zsúfolásig megteltek a templomok, hogy tolmácsolásában hallhassák Isten igéjét. Vezető egyházi pozíciót nem vállalt, mint mondta: Isten az igehirdetés és lelkigondozás terén áldotta meg munkáját. Cseri Kálmán református lelkipásztor 77 évesen adta vissza lelkét Teremtőjének.

 

Cseri Kálmán református lelkipásztornak már házépítő mester dédapját is úgy hívták Abonyban a helyiek, hogy a „bibliás Cseri Samu bácsi". Nevét onnan kapta, hogy amikor dolgozni ment a legényekkel, a kenyér és a szalonna tetejére odatette a Bibliát, és minden étkezés előtt felolvasott egy fejezetet a Szentírásból.

Erkölcsformáló gondolatok
Cseri Kálmán mindig hálás volt istenhívő, imádkozó őseiért. Édesapja eredetileg kereskedő volt, de államosították az üzletét, és ezután gazdálkodásba fogtak Kecskeméten. Négyszáz almafájuk volt, sokat és szorgalmasan dolgoztak. Cseri Kálmán szívesen emlékezett édesapja erkölcsformáló gondolataira, például arra, hogy amikor kiadott egy-egy munkát a kezéből, így szólt: „Semmi sem lehet tökéletes, de a tőlem telhető legjobbat adom." A lelkipásztor észrevétlenül is sok dolgot átvett édesapjától, aki mindig türelmesen várta a munkája eredményét, soha nem rendezkedett be azonnali sikerre. Gyermekként még nem tudta, hogy a Bibliában is benne van: „más a vető és más az arató".

- Láttam a szüleimet imádkozni, láttam a hitüket kritikus helyzetekben - például amikor nem volt biztos, hogy szedünk almát az ősszel, mert elfagyott az éjjel -, láttam, hogyan viszonyultak az élet nehézségeihez, hogy szerették egymást, és szerették a rászorulókat, és ez is a véremmé vált otthonról. Ha valakinek a bajáról hallottak, és senki más nem segített, akkor szép csendben, észrevétlenül nagyon sokszor adott édesanyánk egy-egy kis lábasban ételt, meg néhány süteményt egy kosárban, hogy vidd el ennek a néninek, annak néninek, mert beteg volt, gyerekei nem voltak vagy világgá mentek. És természetes lett a számunkra megosztani a falatot, vagy nehéz helyzetben akár elvonni a falatot a saját szánktól, ha a másiknak szüksége van rá - és ez nem nagy szívesség, nem kegyet gyakorolunk, hanem természetes."

Cseri Kálmán a kecskeméti  Katona József Gimnáziumba járt, 1957-ben érettségizett. Gimnáziumi éveiről így mesélt: „Csupa férfi tanárunk volt, akik egytől-egyig szigorúak voltak, de nagyon szerettek bennünket. Nemcsak oktattak, hanem neveltek is már a puszta személyiségükkel is. Ahogy beszéltek egymással vagy egymásról, az nekünk minta lett: a mértékletesség, fegyelmezettség, ugyanakkor a jó kedély. (...) Semmiféle versengés nem volt közöttünk, sem a tanárok között, az osztályban nem ismertük a féltékenységet. Nem vetélytárs volt a másik, nem ellenfél és főleg nem ellenség, hanem bajtárs. A gimnáziumi osztályunkban mi egymásnak drukkoltunk, és ha bárkinek sikere volt, annak mindnyájan örültünk. Én mindig a humán tárgyakat szerettem, úgyhogy magyarban, latinban voltam jó, de helyesírási problémákkal is hozzám fordultak, meg sok egyébbel is."

A minőségi különbség
Harmadikos gimnazista volt, amikor egy ifjúsági evangelizáció hatására megtért. Erre így emlékezett vissza: „Egy fiatal vendéglelkész minden este prédikált a fiataloknak. Bárki jöhetett, de elsősorban fiatalok voltak ott. Akkor én már láttam, hogy milyen nagy különbség van a hívőknek és azoknak az élete között, akik ott ülnek minden vasárnap velünk együtt a templomban, de az életük ugyanolyan, mint azoké, akik nem ülnek ott. Sőt néha még rosszabb. Képmutatók. De vannak, akik komolyan veszik a Bibliát, akik tényleg úgy élnek, úgy beszélnek, úgy gondolkoznak - voltak ilyen ismerősei a szüleimnek. És egyre élesebb lett a szememben a különbség, éreztem, hogy itt valami minőségi különbség van. Nemcsak templomba kell járni, hanem amit a templomban hall az ember, meg amit otthon is olvas a Bibliából, azt kéne komolyan venni, és az tényleg megváltoztathatja az ember életét. (...) Jézus nem a saját bűnei büntetését szenvedte el a kereszten, hanem az én bűneim büntetését. Ez benne van a Bibliában. Tehát Isten végrehajtotta az engem illető igazságos ítéletet őrajta. Akkor még egyszer rajtam nem hajtja végre. Egy ítéletet nem hajtanak végre kétszer. Ez olyan fölszabadulást jelentett, és olyan hálát hívott elő a szívemből, hogy azt mondtam: „Uram, én hálából egész életemet neked szentelem. És nem tudom még, hogy ez mit jelent, de én neked akarok élni."

Egészséges önértékelés, megtérés
- Állítom, hogy nincs az a pszichológiai módszer, ami ennyire helyes önismeretre és önértékelésre segíti az embert: hogy nem szállok el, nem vagyok büszke semmire, de nincsen kisebbségi érzésem sem. Engem Isten teremtett ilyennek, akkor fogadjam el magam a hiányosságaimmal, mert mindnyájunknak vannak. Én is raccsolok, meg csúfoltak a pöttyeim, meg minden más miatt. És akkor mi van? Ugyanakkor egy csomó értéket kaptam Istentől, és a másik is kapott egy csomó értéket. Az értéket azért kaptam, hogy segítsem a többi embert, a hiányt meg azért, hogy el ne bízzam magam. Amit lehet, pótoljak, amit nem lehet - mert van, amit nem lehet -, azt meg fogadjam el, de ne zavarjon, ne idegesítsen. Azóta már sok évtizedes lelkészi munka során látom, hogy a felnőtteknél is, de főleg fiataloknál probléma ez. Helyes, normális, egészséges önértékelésre azok jutnak el, akik átmennek ezen, amit így neveznek: megtérés - mondta egy interjúban.

Mint egy család
A gimnáziumi évek után a Budapesti Református Teológián - a mai Károli Gáspár Református Egyetemen - tanult, ahol 1962-ben szerzett diplomát. A teológián is mindig osztályelső volt, örömmel tanult és készült a lelkészi hivatásra. - Akkor még úgy élt a teológus társaság, mint egy nagy család. Mi százan voltunk körülbelül, és együtt laktunk, együtt étkeztünk, együtt voltunk egész nap. Megismertük egymást, és ez a későbbiekben nagyon sokat jelentett, hogy az ember nemcsak az évfolyamtársait ismeri, hanem négy évfolyamot fölfelé, négy évfolyamot lefelé, és így nagyon sokakat tud később is segíteni, már kint a harcmezőn. (...) Kezdetben nagyon jó professzoraink voltak; kitűnő emberek, külföldön doktorált, alapos, mélyen hívő szakemberek voltak mindannyian. Aztán '57 után az Egyházügyi Hivatal kezdett odaültetni olyan embereket, akiknek nem volt meg a képesítésük sem, a rátermettségük sem, de ők valószínűleg megbízhattak bennük. Az nehéz volt. Hála Istennek, azért az alaptárgyaknál - mint bibliaismeret, dogmatika, igehirdetéstan - megmaradtak az eredeti jó professzorok, de nem lehetett könnyű nekik. Megdöbbentő volt, hogy négy éven belül a három legkiválóbb meghalt - azt hiszem, egyikük sem volt még 60 éves. Nem tudom, hogy mi folyt ott, de később aztán láttam, amikor segédlelkész lettem, hogy milyen malomkövek között őrlődtek a becsületes emberek.

Feleségével - Uray Enikő zenetanárral - 1968 óta éltek boldog házasságban, két gyermekük született. Három évig Cecén, majd hat évig Budahegyvidéken szolgált segédlelkészként. 1971-ben hívta meg a pasaréti gyülekezet lelkipásztorának, miután Joó Sándor, a gyülekezet alapító lelkésze hirtelen meghalt agyvérzésben. Bár az Állami Egyházügyi Hivatal más jelöltet támogatott, a pasarétiek ragaszkodtak Cseri Kálmánhoz. A lelkész végül 39 éven át, egészen nyugdíjba vonulásáig, 2010-ig szolgált Budapest egyik legnépesebb református gyülekezetében.

„Pasarét jó hely"
Cseri Kálmánban mindig nagy volt a tiltakozás a megkülönböztetések ellen. Nem szerette, hogy a parasztasszonyoknak csak „egy jó napot" járt, míg a városi asszonyoknak „kezit csókolom". A pasaréti gyülekezetben nem találkozott megkülönböztetéssel: a harminctagú presbitériumban ott volt Palló Imre bácsi, az Operaház egykori igazgatója, és Törzsök Pista bácsi villamoskalauz, akik magától értetődően tegezték egymást, együtt beszélték meg a gyülekezet dolgait. „Ha Palló Imre bácsi azt mondja a villamoskalauznak, hogy szervusz, Pistám, ő meg azt válaszolja, hogy szervusz, Imre, akkor Pasarét jó hely" - fejtegette megválasztásakor.

Pasaréten nagyon sok lelkigondozói beszélgetés folyt, ezt szokta meg a gyülekezet Joó Sándor idejében - mondta Cseri Kálmán a vele készült életútinterjúban, amelyben így fogalmazott a pasaréti kezdetekről: „Eleinte meg voltam rémülve a lelkigondozói beszélgetésektől, mert amikor idekerültem, 32 éves voltam. Amikor Joó Sándor meghalt, hatvanéves volt, és vele egészen másként beszélhette meg valaki az aktuális problémáit, mint velem, aki szinte gyereke lehettem volna azoknak, akik tanácsért, eligazításért fordultak hozzám. Ez messze meghaladta akkor a tapasztalataimat és a képzettségemet. Az első években ez tanított meg sokkal komolyabban imádkozni. Hallgattam valakinek a problémáját, láttam, ahogy ott ül az élete romjai fölött, és úgy éreztem, fogalmam sincs, hogy most mit kellene tennie. Könyörögtem Istenhez, hogy adjon valami jó gondolatot, hogy mégiscsak tudjak segíteni, hiszen nem mondhatom, hogy rossz helyre tetszett jönni, mert én még fiatal vagyok. Uram, adj nekem gondolatokat, mert szolgálni szeretnék, de nincs a kezemben az, amivel segíthetnék - könyörülj rajtam, és könyörülj rajta! És emlékszem arra, ahogy Isten kegyelmesen válaszolt az imádságaimra, és néha olyan gondolatok vagy olyan igék jutottak eszembe, ami nekem is új volt, és csodálkoztam, hogy honnan veszem én ezt. És akkor eszembe jutott - hát nem most kértem? (...) Nagyon szép és fontos munka a lelkigondozás, és ezek a lelki beszélgetések növelték igazán a gyülekezetet. Mert aki egy ilyen beszélgetés végén Istentől megoldást kapott, az kötődött a gyülekezethez. Nem hozzám - erre nagyon ügyeltem is a későbbiekben, hogy ne én legyek a fontos -, hiszen én csak bábáskodtam az újjászületésnél."

Isten igéje szerint
Ez a néhány idézett mondat is hűen mutatja Cseri Kálmán hitéből fakadó szerénységét, és azt, hogy minden gyakorlati kérdésben Isten igéje szerint igyekezett dönteni és cselekedni. Természetes kedvesség áradt belőle, barátságos volt, de sosem nyájaskodó. Mindig tisztelttel beszélt az emberekkel, bárkiről legyen szó. Jó a közelében lenni - mondogatták róla ismerősei. Az igehirdetést irodalmi műfajnak is tekintette, melynek lényege ugyan a mondanivaló, de az ige iránti tisztelet miatt is gondosan kidolgozta és megtanulta.

Rajkai Zoltán színművész egy a Parókia portálnak adott interjúban így fogalmazott a Cseri Kálmánnal való első találkozásáról. „Hallgattam egy lelkészt, aki úgy beszélt, hogy ahhoz foghatót soha nem hallottam, sem színészt, sem mást. Mindenféle retorikai fogás nélkül úgy beszélt, hogy az tökéletesen a helyén volt. Ott álltam a zsúfolásig megtelt templomban, a közös imádságnál mindenki elhallgatott, és nekem otthon-érzésem lett. Megérkeztem egy helyre, amiről korábban nem tudtam, hogy létezik, de amit régóta kerestem a szívem mélyén és felfogtam, hogy itt a helyem. Szinte elhangzott a fejemben, hogy „itthon vagyok".

Az elmúlt évtizedekben ezrek élhettek át hasonló érzést Cseri Kálmán igehirdetésekor. Bármerre járt az országban, zsúfolásig megteltek a templomok, hogy tőle hallhassák a Biblia tanításait. A lelkipásztor egész életét Isten igéje hirdetésének szentelte, nem vágyott pozíciókra, doktori címre - azt mondta, hogy Isten mással bízta meg. A gyülekezeti szolgálat mellett a református lelkipásztori irodalom kiemelkedő művelője volt, akit nemcsak Magyarországon, hanem a határokon túl is széles körben ismernek. Több mint húsz önálló, számos kiadást megért kötete, cikke és publikációja jelent meg. Lelkipásztorként nemcsak a megtérés, az Isten felé vezető utat mutatta meg, hanem különösen nagy figyelmet szentelt az aktív református lelkipásztorok továbbképzésének, lelkigondozásának - nyugdíjasként is.

A kerti csap
Lelkészi szolgálatát egy interjúban a kerti csaphoz hasonlította. „Valami olyat kell adnom az embereknek, amit én nem tudok produkálni: problémák megoldását, bűneikre bocsánatot, bizonyosságot arról, hogy nem kell lelkiismeret-furdalással leélniük az életet, de ezt én nem tudom elérni. Ezt csak Isten tudja elvégezni, mégpedig az ő igéje által. De Isten igéje nem az én kútfőmből fakad. Nekem azt állandóan el kell kérni, tehát nekem szoros közösségben kell lennem Istennel, mint a slagnak a csappal. De nagyon tiszta életet kell élnem, hitbelileg és erkölcsileg is, hogy dugók ne akadályozzák a víz áthaladását. És teljes engedelmességgel kell tartoznom az én Uramnak - nem csak a földi főnöknek, hanem legfőképpen az Úr Jézusnak -, hogy arra használjon, amire akar. Én például sose kértem, hogy hova helyezzenek. Lehetett kérni, de akkor még úgy ment az egyházban, mint a katonaságnál: a püspök írt egy levelet, ami általában úgy szólt, hogy foglalja el itt és itt a segédlelkészi állást, és erről engem 48 órán belül értesítsen. Akkor elfoglaltam a helyem, értesítettem erről, és elkezdtem a munkát. Nem kértem sose, ezt egészen Istenre bíztam: oda helyezzenek, ahova ő akarja, úgyis ő dirigál a püspöknek is, hogy hova helyez majd. És azóta is igyekszem komolyan venni, hogy minden azon múlik, hogy nekem milyen szoros közösségem van Istennel, mert tőle kapok jó gondolatokat, tőle kapok fizikai erőt, betegségből gyógyulást, mindent, mondanivalót és szeretetet is. Nagyon fontos, hogy áthaladjon rajtam az ige, hiszen én is abból táplálkozom, amivel másokat táplálok, és nagyon fontos ez a feltétel nélküli bizalom Isten iránt, hogy arra használjon engem, amire akar. Állítom, hogy ezért nem viselt meg engem a nyugdíjba menetel se. Többen kérdezték - ki óvatosan, ki provokatívan -, hogyan éltem át a nyugdíjba menetelt. Hát úgy, mint ahogy minden egyebet. Ez vele jár, ezt előre tudtam, ezt megbeszéltük akkor, amikor erre sor került, hát miért kellett volna, hogy megviseljen? Én az én Uram, Jézus Krisztus szolgája vagyok. Ez nagy kiváltság, ezért nagyon hálás vagyok. Ő addig használ, ameddig akar, és arra, amire akar. Arra nekem kell ügyelnem, hogy nehogy azt higgye a gumislag, hogy belőle fakad a víz. Én nem tudok senkin segíteni, még igazán megértő se tudok lenni, hogyha nem kapok Istentől segítséget."

Nagyon-nagyon szeretem a Magyar Református Egyházat
Cseri Kálmán egész életében nagyon vigyázott arra, hogy friss és erős maradjon az Istennel való közössége. Küldetésének vallotta, hogy a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot a posztmodern ember számára is érthetően hirdesse igényes, szép magyar nyelven. A református egyházról így vallott: „Én nagyon-nagyon szeretem a Magyar Református Egyházat. Isten ebbe helyezett, és ő tudja, hogy mit csinál. Elzavarni se lehetne innen, és amikor a hibáit, fogyatkozásait látom, azt is úgy nézem, mint azét, amit szeretek. Mint ahogy az ember a családtagjának is látja a hibáját, de azért nem hagyja ott."

A hívő embereket is érik csapások
A lelkipásztornál a kilencvenes évek közepén diagnosztizáltak leukémiát, de betegsége csak tíz évvel később súlyosbodott meg annyira, hogy kórházba került. Erről az időszakról így beszélt. „A hívő embereket is érik csapások, próbatételek, de tudják, hogy ez nem véletlen. Amikor én élet-halál szélén voltam, tudtam, hogy akármi történik velem, arról az én Uram tud, nélküle nem történhet semmi. Ő úr a baktériumok fölött is, az orvosok fölött is, a fizikumom és lelkem fölött is, és ez nagyon nagy békességet ad az embernek. Szerettem volna minél előbb kijönni ezekből a mélységekből, de nem féltem attól sem, ha esetleg meg kell halni, mert tudtam, hogy akkor még közelebb kerülök Krisztushoz, akinek a közelsége eddig is a legtöbbet jelentette számomra az életben."

Cseri Kálmán 2006-ban megkapta a Magyar Érdemrend tisztikeresztjét, valamint a Károli Gáspár-díjat. 2010-ben a II. kerület a Kerületért emlékéremmel köszönte meg szolgálatát. 2016-ban a Károli Gáspár Református Egyetem tiszteletbeli doktorrá avatta. Cseri Kálmán hosszú és súlyos betegség után 2017. február 13-án tért meg Teremtőjéhez.

 

2017. február 20.

Fekete Zsuzsa

 

***

„Úgy kell mondani, hogy mindenki értse”

Beszélgetés Cseri Kálmánnal

Emlékszem, nem volt könnyű rávenni arra, hogy interjút adjon, és magáról is meséljen egy kicsit. Többször kellett győzködni, hogy kötélnek álljon. De tudtuk, hogy ha egyszer igent mond, abból áldott beszélgetés fog születni.
Egy korszak zárult le Pálhegyi Feri bácsi és Cseri Kálmán hazatérésével…Búcsúzóul hadd álljon itt ez a bizonyos interjú.

Életünk ritmusát, mindennapjaink rendjét alapvetően meghatározza a munkahelyünk, illetve az ott kapott feladatunk. Vannak, akik gyakran változtatnak rajtuk, és akadnak olyanok is, akik hosszú ideig egy helyen maradnak. Cseri Kálmán az utóbbiak közé tartozik, hiszen közel négy évtizeden át, egészen idén nyárig állt hűségesen a pasaréti református gyülekezet élén. Megkerestük hát, hogy élményeiről, tapasztalatairól beszélgessünk vele, és azt is megtudakoljuk tőle, hogyan tervezi további szolgálatát.
– Harminckilenc esztendő komoly idő. Milyen érzés ennyi év után átadni a stafétabotot?
– Azt nem tudom, milyen érzés, ugyanis olyan kedves utódot kapott a gyülekezet, aki azt kérte, hogy egy ideig még együtt futhasson velem (mosolyog)… A nyugdíjba vonulásommal egyébként is csak a munkahelyem változik, a munkáltatóm nem, mert eddig is az Úr Jézusnak igyekeztem szolgálni, s ezután sem lesz másképp. A munkaidőm sem módosul, mert egy hívő ember munkaideje napi huszonnégy óra, és ezt komolyan kell venni. A beosztásom sem lesz más, mert igaz a régi latin elnevezés, mely szerint a lelkipásztor verbi divini minister, azaz Isten Igéjének szolgája.
Úgy tűnik, bőven kapok feladatot, mert máris sok gyülekezetből kértek fel szolgálatokra. Nem kell azonban foglalkoznom a gyülekezet anyagi gondjaival, sem a műszaki problémákkal, az épületek tatarozási kérdéseivel. Ez sok időt, energiát vett igénybe. Valószínűleg jobban fogok tudni koncentrálni az Igére, a lelkigondozásra is. Nem a pihenésre gondolok, hiszen nekem nem volt hobbim, nem kerestem szabadidős elfoglaltságot, a szolgálat töltötte ki minden időm. És nagyon hálás vagyok azért, hogy ezt kezdettől fogva a feleségem is komolyan vette, és nem tekintette vetélytársnak a hivatásom.
A sürgős és a fontos
– Ez igen ritka, hiszen az állandó készenlét, a folytonos munka egy idő után nagyon meg tudja terhelni a családi életet.
– Mindig igyekeztem vigyázni arra, hogy a gyülekezeti munka ne menjen a gyereknevelés rovására, miután Isten hosszú várakozás után ajándékozott meg bennünket gyermekekkel. Fontos volt számomra, hogy tudjak velük játszani, beszélgetni. Amikor már jó barátokká nőttek föl, ők is sokat segítettek. A gyülekezet többször nem is tudta, hogy mennyi fontos kritika, ötlet épp tőlük indult ki, hiszen egy idő után mélyebben ismerték a saját korosztályukat, a posztmodern világot. Soha nem éreztem azt, hogy választanom kellene a szolgálat vagy a család között. A feleségem eredetileg pedagógus volt, de később teljesen a gyülekezet szolgálatába állt. Isten kegyelméből a közös munka mélyítette és gazdagította a házasságunkat is.

– Hogyan tudták a mindennapokban megvalósítani mindezt? Milyen időbeosztással, életritmussal lehet ezt a huszonnégy órás szolgálatot végezni?
– A Szentlélek a rend lelke, de ez nem valami poroszos napi- és hetirendet jelent. A legfőbb nehézségem az volt, hogy az időmet sokszor mások osztották be. Néha úgy gondoltam, ha magam rendelkeztem volna fölötte, hatékonyabb lett volna egy-egy napom. A parókia ajtaja viszont mindig nyitva állt, és mi csak örültünk, ha az embereknek szükségük volt ránk, ha hirdethettük az igét, vagy segíthettünk. A kiírt hivatali időt senki nem vette komolyan, de én minden este összeállítottam a következő napi teendőim listáját. Nagyon megjegyeztem, amire egy idős lelkész testvérem figyelmeztetett: vigyázzak, hogy a sürgős sose szorítsa ki a fontosat.
– Mély igazságokat úgy fogalmaz meg a szószéken, hogy az mindenki számára érthető. Mi a titka ennek? Mikor és hogyan készül például a vasárnapi istentiszteletre?
– Számomra életre szóló szabály lett, amit egy négyéves kislány mondott még abban az időben, amikor azt is figyelték, nehogy valami államellenes gyülekezés alakuljon ki, ha három-négy lelkész imádkozni összejött. Az egyik lelkész testvéremnél gyűltünk össze néhányan, és a kislánya megkérdezte, hogy miért kell kimennie a szobából. Mire az édesapja így válaszolt: „Mert te nem érted, amit a bácsik beszélnek.” Erre a kicsi így szólt: „Azt úgy kell mondani, hogy mindenki értse.” Ezt egy életre megjegyeztem magamnak. Ha gyermek-istentiszteletet tartok, akkor a hároméves is értse; és ha olyan helyen szolgálhatok, ahol rövidebb ideig járhattak iskolába a résztvevők, akkor számukra is érthető legyen.
Isten különös szeretettel tervezte meg az életutam. Már fiatal segédlelkész koromban, Cecén és Budahegyvidéken is minden vasárnap úgy tartottam a gyermek-istentiszteletet, hogy egy teremben ültek mindannyian, az ovisoktól a nyolcadikosig. Ez kemény lecke volt, de segített, hogy a felnőtteknek szóló igehirdetéseimet is igyekezzem mindenki számára viszonylag röviden, érthetően és egyértelműen megfogalmazni. Minden prédikációmat szó szerint leírom és megtanulom, ahogyan drága jó elődöm, Joó Sándor is tette. Általában péntek estig szoktam papírra vetni, és szombaton megtanulom. Az a legideálisabb, ha már a hét elején tudom, hogy miről fogok beszélni vasárnap, mert az igehirdetésnek is megvan a vemhességi ideje. Koraszülött prédikációt már mondtam, túlhordottra nem emlékszem.
Élet támad

– 1971-ben lett a Torockó téri gyülekezet vezető lelkésze. A kiváló prédikátor, tudós pap, Joó Sándor után került a pasaréti gyülekezet élére. Emlékszik az első igehirdetésére, amelyet a gyülekezet vezetőjeként mondott?
– Pál Korinthusiakhoz írt első leveléből vettem az alapigét, „Félelem és nagy rettegés között jelentem meg nálatok” – vallottam meg a gyülekezetnek őszintén az alkalmatlanságomat. De komolyan vettem a mondat folytatását is: „Úgy határoztam, hogy nem tudok közöttetek másról, csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről.” Ismertem és tiszteltem Joó Sándort, teológuskoromban évekig jártam ide istentiszteletre, és nagyon sokat kaptam Istentől e nagyszerű igehirdetőn keresztül. Mikor Budahegyvidékre kerültem segédlelkésznek, néhányszor előfordult, hogy szombaton átszólt a főnökömnek, hogy vasárnap menjek prédikálni, mert sokat szenvedett akkoriban a hangjával. A pasaréti gyülekezet tehát több ízben hallott már szolgálni, mégis nagyon meglepett, amikor megtudtam, hogy az én nevem is felvetődött a lehetséges utódok közt. Tudtam, hogy Joó Sándor milyen előtanulmányokat végzett, a többéves külföldi ösztöndíja, a doktorátusa, magántanári címe mellett remek lelkigondozó és igehirdető volt. És még nem tudtam, hogy mennyire hűséges pásztor is!
Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egy ilyen mezei lelkipásztor kerüljön utána, mint én. Istennek kellett meggyőznie, mert az állami és egyházi vezetés sem engem támogatott, csak a gyülekezet tartott ki mellettem. Azt mondtam végül Istennek: „Ha ez mégis megvalósul, akkor az csak a te akaratod lehet, azzal viszont semmiképp sem szeretnék dacolni.”
– Milyen gyülekezet várt Önre 1971-ben, egy évvel Joó Sándor halála után?
– A gyülekezet egy éve gazdátlan volt, ugyanis nem fogadták el azt a lelkészt, akit a hatalom akart rájuk erőszakolni, így a templom kiürült. Sokan a szomszédba, Budahegyvidékre jártak át. A jó akusztikájú templomot szinte egész héten a Hanglemezgyártó Vállalat használta, a gyülekezeti termet átalakították stúdióvá… A temérdek probléma mellett azért sokat bátorítottak az imádkozó, hívő testvérek. És gyakran tapasztaltam Joó Sándor harminckét évi, példa nélküli munkásságának a hatását. Sőt még most, a halála után negyven évvel is aratjuk szolgálatának gyümölcseit.

– Hogyan kezdett hozzá a munkához?
– Jól emlékszem, hogy semmi különösebbet nem csináltunk, csak igyekeztünk az igét tisztán hirdetni és mindenkit szeretni, aki idejött. Itt nem volt toborzás. Nem is lehetett abban az időben, hiszen eleinte még azt sem engedték meg, hogy a betegeknek leírjuk a prédikációt, és elvigyük nekik. De híre ment, mivel aki táplálékot kap, az megmondja a másik éhezőnek is, hogy gyere, mert itt ehetsz. Ez különleges élmény volt számomra, mert nem ehhez szoktam addig. Jöttek be az emberek az utcáról a szorongató problémáikkal. Volt, aki csak meghallgatásra vágyott, mások választ vártak a kérdéseikre, és ez csak serkentett engem az önképzésben meg a gyülekezeti munkások képzésében. Tulajdonképpen együtt nőttünk a gyülekezettel lelkiekben is.
Magamat is a közösség egy tagjának tekintem, benne vagyok a választói névjegyzékben, fizetek egyházadót, és miközben igehirdető vagyok, igehallgatónak is kell lennem. Hiszen nem én oktatom a gyülekezetet, hanem Isten Igéjére figyelünk mindnyájan.

– Hogyan működhetett a hetvenes-nyolcvanas években ez a közösség? Milyen rendszeres alkalmakat tartottak?
– 1971-ben egy istentiszteletet tartottunk vasárnaponként, egy bibliaóra volt egy héten, továbbá egy ifjúsági csoport és egy néhány gyerekből álló vasárnapi iskola működött. Aztán rohamosan nőni kezdett a létszám. Már nemcsak a körzetből jöttek, hanem a munkatársak, a rokonok távolabbról is. Talán nyolc év után történt nagyobb változás, amikor két vasárnapi istentiszteletet kellett tartani. Eredetileg a templomot akartuk bővíteni, de sehogy nem engedélyezték, mondván, ilyen szép Bauhaus stílusú épülethez nem szabad hozzányúlni. Ezért úgy oldottuk meg, hogy beiktattunk még egy ugyanolyan istentiszteletet. Nagyon hamar kialakult egy kis közösség azokból, akik nyolc órára jöttek: a bakancsos, kiránduló családokból, az egyetemistákból és olyan hívő háziasszonyokból, ahol a család nem járt templomba, és nehezményezte, hogy az anyuka később készül el az ebéddel. Hangsúlyozom, hogy mindig az éppen felmerült szükségre kerestük a választ. Magunktól nem jutott volna eszünkbe például a heti két bibliaóra sem, amelyből az egyiket délelőtt tíz órakor, a másikat este hatkor tartjuk.

– Milyen szemmel nézte a kommunista hatalom, hogy itt egyre több ember jelenik meg hétről hétre?
– Folyamatosan figyeltek bennünket. Időnként behívtak az Állami Egyházügyi Hivatalba is, és megkérdezték, hogy megy a munka. Mindig Isten kegyelmét éltem meg a kínos, kemény beszélgetésekkor. Berendeltek azért is, mert egy A/4-es papírlapon a templomajtóra kifüggesztettem a januári egyetemes imahét programját. Másnap már hívattak, hogy kérdőre vonjanak, milyen propagandaanyagot tettünk ki… Gyökössy Bandi bácsi, Joó Sándor legjobb barátja mondta egyszer nekem: „Kálmánkám, mi sose hazudunk, de ha muszáj, akkor lefelé.” Mikor megkérdeztem, hogy mit ért ezen, elmagyarázta: „Be ne valld, hogy hány konfirmandus van, hányan járnak ifjúsági órára, gyerek-istentiszteletre! Mert sok mindent tudnak, de mindent azért nem.” Hála Istennek, hogy ez az időszak eltűnt! Ma már kevesen emlékeznek minderre.
Tudni kell elengedni

– Említette, hogy a lelkészlakás és a hivatal ajtaja mindig mindenki előtt nyitva állt. Milyen problémákkal, kik keresték meg elsősorban? Miként változtak az évek során az emberek gondjai?
– Az első években többnyire a szüleim korabeli emberek kerestek meg, akik évtizedekig Joó Sándoron keresztül kaptak segítséget Istentől. Őket hallgatva olyan problémákkal szembesültem, amilyenekkel még alig találkoztam, és ez komolyan odakényszerített Istenhez. Sokszor elmondtam neki: „Uram, nem én jelentkeztem ide. Ha te küldtél, akkor könyörülj rajtam!” Miközben hallgattam az embereket, végig azért imádkoztam, hogy Isten juttassa eszembe, amit mondanom kell. Gyakran megtapasztaltam, hogy olyan igéket kaptam egy-egy ilyen helyzetben, amely pontos válasz volt az adott kérdésre. Ekkor megbátorodtam, de a szent félelem továbbra is megmaradt bennem. „Én nagyon komolyan akarom venni, hogy nélküled semmit sem cselekedhetek, ugyanakkor tudom, hogy veled a kőfalon is átugrom” – mondogattam Istennek.
Sajnos manapság egyre bonyolultabb és emberileg egyre megoldhatatlanabb problémákkal találkozunk. Belelátva emberek titkaiba, nem tartom túlzásnak azt a megállapítást, hogy démonizált korban élünk. Isten csodája, ha valaki megszabadul a fóbiájából, a szorongásából, a depressziójából. Már kicsiny gyermekek óriási terheket hordoznak, az általános iskolásoknál megjelent a drog, a tinédzserek mohósága, közömbössége egyre jobban érezhető. Pedig ha a fiataloknak nincs ambíciójuk, nincs céljuk, megbetegszenek ők is, és a társadalom is, sőt ez kihat a gazdaságra is. Egyre mélyebbre süllyedünk, és egyre több lesz a feladatunk.

– Ezeket látva tudatosan készült a staféta átadására? Számba vette a lehetséges utódait?
– Készültem a nyugdíjba menetelemre, mert mindig igyekeztem komolyan venni, hogy mindennek rendelt ideje van. Sokszor láttam, mennyi baj származott abból, amikor valaki görcsösen ragaszkodott valamihez. Fontos, hogy tudjuk elfogadni, amit Isten ad, és tudjuk elengedni, aminek lejár az ideje. A lelkészi szolgálatot hivatalosan hetvenéves korig lehet végezni, és még két évig meghosszabbíthatja a gyülekezet. Én már betöltöttem a 71. életévemet, és megegyeztünk a presbitériummal, hogy a következő esztendőt már nem vállalom. Két éve könyörgök Istenhez, hogy adjon jó pásztort a közösségünknek, majd a presbitérium elkezdett keresni, és a gyülekezet Horváth Gézát választotta meg.
– Milyen gondolatokkal búcsúzott a harminckilenc évi szolgálat után?
– A családias búcsúztatásomkor rövid igeszolgálatom alapjául Sámuel beszédét választottam: amikor Sámuel letette a tisztjét, értékelte a múltját, és kérte a népet, hogy ne távozzanak el az Úrtól, majd hozzátette: „Sőt tőlem is távol legyen, hogy az Úr ellen vétkezzem, és felhagyjak az értetek való könyörgéssel.” Hálás vagyok a harminckilenc évért, és mivel az életemet eddig sem én terveztem, ezután is azt szeretném végezni, amit Isten elém hoz.

Sz. Kiss Mária

 

Van gazdája a világnak
JOÓ ISTVÁN
2009.04.20.

Isteni szükségszerűség volt, hogy Jézus Krisztus belehaljon a mi bűneinkbe, mint ahogy az is, hogy feltámadjon – vallja húsvét alkalmából az egyik legismertebb hazai igehirdető, Cseri Kálmán lelkész. A fiatalok misszionálásáról is híres Pasaréti Református Gyülekezet 1939-ben született lelkipásztora szerint felbecsülhetetlen kincse a hívő embernek, hogy Megváltója jelenlétében élhet; bizakodó lehet a jelenlegi nagy nyomorúságok közepette is.

Nagytiszteletű úr! Elhelyezhető-e azonos fejlődési vonalon bizonyos ősnépek úgynevezett meghaló és feltámadó természetisteneinek a mítoszvilága és a keresztyén feltámadáshit, amint azt némely ateista vallástörténészek állítják?

– Jézus halálát és harmadnapi feltámadását nem ember találta ki a maga vigasztalására. Ilyet nem tud emberi fantázia kitalálni, ez Isten gondolata, üdvtervének központi fontosságú része volt. Az összes feltámadásmítoszból hiányzik ugyanis a helyettes elégtétel, a váltság gondolata, azaz: Jézus halálának és feltámadásának kizárólagos oka és célja. Nem a természet ciklikus megújulásához hasonló gondolatot testesíti meg az Isten Fia. Ő odaállt a helyünkre, ahol is bűneinkért eleget kellett tennie. Bele kellett halnia a mi bűneinkbe, hogy Isten minket megmenthessen. Fel is kellett támasztania őt az Atyának, hogy megdicsőülhessen, s hogy megnyissa előttünk az örök életet. Mindez tehát isteni szükségszerűség volt. Ellenben az ősi feltámadásmítoszok az ember alapvető vágyának a kivetítései, tán fantáziadús, de puszta emberi projekciók: „szeretném, ha tovább élnék”.

– Pörgessük vissza az idő kerekét nagycsütörtökig. Az utolsó vacsora után Jézus tanítványaival a Getsemáne-kertbe vonult. Miért beszélnek az evangéliumok az Isten Fia kétségtelen rettegéséről, gyötrődéséről?

– Jézus elfogatása után, még csütörtök éjszaka lezajlott egy vallási per, Kajafás főpap kihallgatótermében a nagytanács előtt, ahol a vád az volt, hogy Isten fiának mondja magát, ezért méltó a halálra. Közvetlenül utána volt egy politikai per is, Pilátus jelenlétében. A római helytartó nem találta bűnösnek Jézust, ám azzal a veszélyes váddal hurcolták a színe elé, hogy királynak mondja magát, márpedig aki királlyá teszi magát, ellene mond a császárnak és a császárságnak. Nos, ettől, de még önmagában a kivégzésétől sem gyötrődött volna így Jézus, aki birtokában volt az események csodálatos előre tudásának. Ettől még nem izzadt volna vért annak az imaharcnak a során, melyet a Getsemáne-kertben, alvó tanítványaitól elhagyatva végzett. A valódi okot Ézsaiás próféta jövendölte meg már hétszáz évvel korábban. Nála arról olvashatunk, hogy a mi bűneinkért törték össze, a mi vétkeink miatt kellett meghalnia, s hogy a békességünk az ő sebei árán valósult meg. Vagyis arról van itt szó, hogy az Úr mindnyájunk bűnét őreá helyezte. Ezt a Biblia másutt úgy mondja röviden: helyettes elégtétel. Jézus odaállt az egész emberiség helyébe, Isten megérdemelt, igazságos ítéletét a mi istentelenségeink miatt ő, az abszolút tiszta istenember egy személyben szenvedte el. El se tudjuk képzelni, hogy milyen kín lehetett az ő számára annak bizonyos tudata, hogy a világ minden mocska és ennek következménye rövidesen ránehezedik majd. Nem azt kell hát csodálni, hogy gyötrődött nagycsütörtök éjjel, hanem azt, hogy egyáltalán el tudta mindezt hordozni. No de egyebek mellett éppen ez is bizonyítéka annak, hogy ő Isten Fia volt, és isteni természete mellé vette föl a mi emberi természetünket.

– Hogyhogy ünnepen – a zsidó páskaünnep tájékán – történt meg a szóban forgó váltsághalál, akart-e üzenni ezzel az üdvtörténet „rendezője”?

– Nagyon nagy jelentősége van, hogy Jézus ugyanazon órákban haldoklott és halt meg, amely órákban százával vágták a páskabárányokat a még Egyiptomban, Mózes által hagyott parancs szerint. Az Ó- és az Újszövetség közötti csodálatos egységet figyelhetjük meg itt. Jézus végóráiban a nép a nagy szabadulás ünnepére készült, hiszen a páska, a pészah az Egyiptomból való szabadulás emlékünnepe volt, a legnagyobb vallási és nemzeti ünnepe a zsidóságnak. A bárányvágás azt idézte fel, hogy Isten kiszabadította a fáraó által rabszolgasorba taszított népét a reménytelen helyzetből, és a bárány vére megmentette a választottakat a halálból. Hiszen ők isteni utasítás szerint az ajtófélfára kenték a leölt állat vérét, és abba a hajlékba, melynek bejáratán ez a jel volt, az öldöklő angyal nem ment be. Ennek analógiájára Jézus – aki kiszabadítja a benne hívőket a kárhozatból, a reménytelen létből – vérének kell kiömlenie azért, hogy a szabadulásunk végbemehessen. Tehát Isten időzítése, menetrendje érvényesül itt, ahogyan másutt is. Az ember teszi, amiről azt gondolja, ő tervezte el, s közben csendesen, de feltartóztathatatlanul teljesül Isten terve.

– Vannak, akik a nagypénteki áldozathozatalt arra hivatkozva keveslik, hogy „csak” háromnapi halálállapotról volt szó, majd Jézus fölvette az életét…

– Krisztus halálának jelentősége abban áll, hogy mint szabadító – önként vállalva – olyan mélyre ment, amilyen mélyre mi, emberek kerültünk Isten nélkül. Ezért kellett kimondania: „Éli, Éli, lamá sabaktáni”, azaz: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ez volt a pokol Jézus számára; amikor tehát mi azt mondjuk a hiszekegyben, hogy „alászállt a poklokra”, erre gondolunk. Bele kellett halnia a mi bűneinkbe, át kellett élnie az Isten Fiának, hogy az Isten is elhagyta. Méghozzá azért, mert ténylegesen elszenvedte a mi ítéletünket – ami a kárhozat. A kárhozat vagy pokol lényege pedig az Istentől való elhagyatottság. Miután azonban maradéktalanul eleget tett – helyettünk – a mennyei igazságszolgáltatás követelésének, nem maradhatott ott, hiszen ő Isten is volt. Feltámadását követően még negyven napig itt volt a földön, majd visszament a mennybe.

– Önnek mikor és hogyan vált személyessé az a látszólag nehezen megközelíthető hitigazság, hogy Jézus feltámadt?

– Erre pontosan vissza tudok emlékezni. Életem nagy fordulata éppen akkor következett be, amikor megértettem, hogy Jézus kereszthalála és az én elrontott életem között közvetlen összefüggés van. Tudniillik hogy neki emiatt kellett meghalnia; amiből az következik, hogy rajtam Isten még egyszer már nem hajtja végre azt az ítéletet. Az pedig, hogy ő él, legelőször akkor lett valóság számomra, amikor diákkoromban egy ifjúsági evangelizáción vettem részt szülővárosomban, Kecskeméten. Ott egy számomra ismeretlen igehirdető, aki életében először járt a városban, úgy prédikált, hogy a mondottakból teljesen magamra ismertem, azokra a kérdésekre, melyekkel én viaskodtam, melyekre nem találtam választ. Addigra tulajdonképpen már le is mondtam arról, hogy kiutat találjak a zsákutcából, és felmerült bennem, hogy akkor meg mi értelme az életnek. De amikor ő pontosan elmondta az én gondolataimat, az én bűneimet, ráadásul a megoldásokra is rávilágított a Szentírásból, akkor rádöbbentem: ezt ő magától nem tudhatja. Akkor mégiscsak igaz, amit a Biblia mond, hogy Jézus él, ismer minket, engem, kis, nyomorult, névtelen tizenévest is, s ha a folytatás is igaz, tudniillik hogy őnála van a megoldás, akkor én ráállok erre az útra. Mellesleg ezért lettem lelkész is. Úgy voltam vele, hogy ha valami rajtam ilyen radikálisan segített, ezt a segítséget én szeretném minél több embernek elmondani, felkínálni.

– Pilinszky János tárcáinak egyik visszatérő paradoxona: meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk. Igaza volt?

– Olyan értelemben mindenképpen igaz ez, hogy Jézus Krisztus kereszthalálával és feltámadásával visszakaptuk, amit az Isten előtti lázadás során elveszítettünk. Pál apostol azt mondta, minden a tiétek, ti viszont a Krisztuséi vagytok. Vagyis csak azé a kincs, aki Jézusnak odaszentelte magát.

– Pontosan mi ez a kincs? Mi után kell vágyakoznunk?

– Sajnos, az előttünk álló ünnep szerencsétlen elnevezése – húsvét – akár azt a képzetet is keltheti, hogy a lényeg a kiböjtölt, de immár ismét lehetséges húsevésben van. Egy régi naptárban viszont még ez volt olvasható: feltámadásünnep. Nos, éppen Jézus Krisztus feltámadásának a tényében, következményeiben van a mi kincsünk. Ez a feltámadás először is hitelesítette mindazt, amit ő előzőleg mondott és tett. Pál apostol nem véletlenül sorolta fel az első Korinthusi levél 15. fejezetében név szerint azokat, akik találkoztak vele, feljegyezve azt is: Jézus megjelent egy alkalommal ötszáz embernek, akik közül a legtöbben még ma is élnek. Sok szemtanúja volt tehát a feltámadási csodának, ami az ő istenségét hitelesítette akár a – dolgoknak utána járni kész – hitetlenek, sőt ellenségei előtt is. Egy további jó következmény abból látszik, hogy a Megváltó előre megígérte, hogy a benne hívőket is feltámasztja. Ő volt tehát az első a feltámadottak között, Károli Gáspár szép szavával a „zsenge”. Vagyis a halál többé nem pont az ember életmondatának a végén, nincs mindennek vége. Nem is kérdőjel, mint ha nem tudnánk, mi lesz utána. Még csak nem is ijesztő felkiáltójel, hanem kettőspont: kifejezve, hogy „folytatása következik”. Aki itt a földön összekötötte életét a feltámadott Jézussal, az vele töltheti az örökkévalóságot. Mindez a távlatot kereső embernek nagy reménységet ad. Több az élet, mint az a néhány évtized, amit itt végigküszködünk. Ugyanakkor több a valóság is, mint amit az öt érzékszervünkkel és az értelmünkkel megragadhatunk. Jézus feltámadása tehát azt is jelenti, a hívő számára már el is kezdődött az örök élet, már ebben a néhány évtizedben sem vagyunk egyedül. Valóban nagy kincs a hívő embernek, hogy megváltója jelenlétében él.

– Mondják: a keresztyénség nem szimpla moralizálás.

– Ezzel egyetértek, azonban nagyon fontos tudnunk: a keresztyén etikának is alapja Jézus feltámadása. Ha Jézus él, ezzel nekünk is tartalmas, felelősségteljes életet készített. De éppen az élő Istennel való kapcsolat által leszünk képesek csüggesztő körülmények között is reménységgel élni, egymásért is felelősséget vállalni. Ez nem keserű kényszer, ezt szinte magától is örömmel végzi az, aki ebben a tágasságban él.

– Tud-e úgy elbukni a megváltójával közösségben élő ember, ahogyan a nem hívő?
– Olyan mélyre már nem engedi őt Isten, mint amilyen mélységekből kihozta. Ugyanakkor bukdácsolhat a hívő ember is, de fáj neki, ha bűnt követett el. Nem védőbeszédet tart, hanem beismeri a bűnét, nem akar benne maradni, hanem újra és újra odamegy vele, ahol életében először kegyelmet kapott.

– Lelkipásztori munkájának jelentős része a lelkigondozás. Mi a tapasztalata a mostani fiatal nemzedékről?

– Gyakran lehet találkozni a körükben a magányossággal. Sokuk esetében a magány a széthullott család következménye is; kezdettől egy szülő próbál kettő helyett helytállni. Igazi, magalapozott barátságaik ritkán vannak, többnyire átmeneti haveri kapcsolatokról tudnak csak beszámolni. Van, hogy azoknak, akikre a magány nagyon rászakad, elmesélem megtéréskori olvasmányélményemet, Jézus szavait a János evangéliumából: „Ti az én barátaim vagytok.” A másik, ami sok fiatalra jellemző, a tanácstalanság; például nem tudnak, de talán nem is akarnak pályát, hivatást választani. Amilyen ingergazdag az életük egyik oldala, olyan ingerszegény a másik. Ebbe belejátszik talán a szülők hozzáállása is. Csak a hívő szülők szokták imádságban megkérdezni: Uram, te adtad ezt a gyermeket nekünk, mondd, milyen tehetséget adtál neki, hol lesz ő boldog, hol tud másokat boldogítani. Kísérti őket a reménytelenség is, gyakran hallható: nincs értelme tanulni, takarékoskodni, becsületesnek lenni. Sajnos hiánycikké vált közöttük a hűség. Főleg a fiúk hallgatják egyre értetlenebbül a hűségre vonatkozó megjegyzéseimet. Egyszer az egyikük fel is pattant, indulatosan megkérdezte: hogy érti ezt, van magának felesége? Van – feleltem. Mióta? Negyven éve. Mással nem is volt dolga? Nem, de nem is szeretném, és egyáltalán nem érzem magam szegényebbnek ettől… E feleletek után igyekeztem nem tudálékosan előadni, mi is a hűség, mi abban a jó. Ez a fiú a végén könnyes szemmel azt mondta: nekem ilyet még soha senki nem mondott. Igen, itt a nagy baj: felnőnek mind többen úgy, hogy igazi értékekről még csak nem is hallottak.

– A pasaréti református gyülekezetben viszont virágzó ifjúsági élet van. Mi ennek a titka?

– Nincs ennek titka, ez csak arról árulkodik, hogy mindig vannak Isten igéjére szomjas emberek már ifjúkorban is. Nem szabad az ige helyett mást adni, ügyeskedni. Egyszer, a legfiatalabb csoportban, amikor arról volt szó, hogy egy adott élethelyzetről mit mond a Szentírás, közbeszólt egy 14 éves fiú: „Állati modern könyv ez a Biblia!”

– Hazánkban ma nem egyszerűen általános politikai idegesség van, hanem tátongó mélységű válság, milliókat utolérő nyomor. Elbeszéltünk-e a valóság mellett, ha erről alig ejtettünk szót?

– Nem gondolnám. Jellegzetesen a feltámadás gyümölcse, hogy Jézus Krisztus a történelemnek is az ura. Nem véletlenül írja János apostol az üldözött keresztyéneknek a Megváltóról, hogy ő a királyok királya és az uraknak ura. Az első szervezett keresztyénüldözések alkalmával ezrével végeztek ki embereket a hitükért. De a Szentírás azt mondja: ne féljetek tőlük, Jézus tudtával történik ez is, vége lesz ennek a nyomorúságnak is. A bűnnek kétségtelenül sok szörnyű következménye volt akkor, és van is, jelenünkben, de Isten úr az események felett. Ez az embernek békességet adhat a nagy bizonytalanságban is. Nem tudjuk, meddig tart, hogy alakul, de azt tudjuk, hogy van gazdája a világnak.

 

 

***

 

Cseri Kálmán A közbenjáró ima
„Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt...” (Fil 4,6)

Ha tudatosítottuk magunkban, hogy kihez imádkozunk, ha hálát adtunk Isten sok jótettéért, amelyeket eddig tapasztaltunk, akkor elé tárhatjuk kéréseinket.
Nincs olyan jelentéktelen ügyünk, ami neki ne lenne fontos, mert ő szerető Atyánk, és nincs olyan nagy kérés, amit ne tudna megadni, mert mindenható Úr.

Aki így ismeri Istent, az azt is el tudja fogadni, ha nem teljesíti a kéréseinket,
hiszen ő jobban tudja, mire van valóban szükségünk, mint mi magunk.

Ha azonban Isten jól tudja, mire van szükségünk, miért kérjük tőle?
Azért, hogy mi is megtudjuk, mert gyakran éppen imádkozás közben lesz világossá a számunkra, hogy kéréseink jók-e.

Mindig hasznos, ha előbb mások szükségeit visszük Isten elé, és nem mindjárt a magunkét.
Sok ígéretünk van arra, hogy a másokért elmondott imádság kedves Isten előtt, és meghallgatja azt. Sok esetben nincs is más módunk embereken segíteni, csak közbenjáró imádság által.

Az imádság előtt sem a térbeli távolság, sem a másik ember elzárkózása nem jelent akadályt. Másként fogunk beszélni Istenről az embereknek, ha közben Istennek beszélünk róluk imádságban.

Még az ellenségeinkkel való kapcsolatunk is megváltozik, ha tudunk imádkozni értük (Mt 5,44).

Józsué harcolt a völgyben az ellenséggel, s a csata kimenetele attól függött, hogy az idős Mózes közben imádkozott a hegyen (2Móz 17,11).
Mi gyakran már el is felejtjük, mit kértünk Istentől, de az ige azt mondja: megvannak a kéréseink őelőtte (1Jn 5,15).

Jézus Krisztus arra tanít, hogy a könyörgésben állhatatosak legyünk,
s hogy tudjuk mindig őszintén így befejezni:
„mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te" (Mt 26,39).

Legyen a te akaratod; Ami jó s rendes, te tudod;
Azért mi akaratunkat Tetszésed szerint hordozzad,
Hogy amit szeretsz: szeressük, Amit te gyűlölsz: gyűlöljük.
(XVI. századi német ének nyomán)

***

 

Cseri Kálmán szerint az igazi evangélizáció legalább egyhetes,

ezért fel kell építeni, legyen

íve, csúcsa, célja.

Az egynapos alkalom, vagy valamilyen műsoros rendezvény nem nevezhető evangélizációnak.

Egy lehetséges ív:

Régi állapot,

nyugtalanság,

keresés,

találkozás,

engedelmesség,

bűnlátás,

új állapot.

Erre a felépítésre a Pasaréti Gyülekezet gondozásában megjelent evangélizációs sorozatok áldott mintákat adnak.

 

***

 

Cseri Kálmán életinterjú

 

https://elbennemakrisztus.blog.hu/2016/11/06/cseri_kalman_eletinterju#more11935637

***

A Budapest-Pestújhelyi Református Templomunkban  2011. szeptember 8-10-ig,
minden este  Cseri Kálmán református lelkipásztor evangelizált.