Sipos Ete Álmos írásai

Sípos Ete Álmos református lelkipásztor

Sipos Ete Álmos (Budapest, 1937 – 2015. szeptember 7.) református lelkipásztor, egyházi író.

Életpályája
Budapesten született. Édesapja, Dr. Sipos István is lelkipásztor volt. 

Sárospatakon és Kisújszálláson végezte el a középiskolát.

A Budapesti Református Teológiát 1961-ben fejezte be.

2007-ben PhD-t szerzett az Utrechti Egyetem teológiai fakultásán missziológiai tudományokból.

2015. szeptember 7-én elhunyt.

Huszonnyolc évig Tápiószelén, tizenhat évig a budapesti Nagyvárad téri református gyülekezetben szolgált lelkipásztorként egészen 2008-as nyugdíjba vonulásáig, amikor feleségével együtt Tápiószelére költözött.

A Biblia Szövetség alapító tagja, sokáig főtitkára és bibliaiskolai tanára. Művei az Ébredés Alapítvány kiadásában jelentek meg.

 

***

Sipos Ete Álmos:

VÁLSÁGBAN VAN-E AZ EGYHÁZ ?


(A Biblia Szövetség Fontos kérdések c. sorozatának előadásaként elhangzott 2006. szeptember 10-én, Budapesten, a Nagyvárad téri ref. templomban.
Előadó: Sípos Ete Álmos lekipásztor, a BSz. főtitkára)

Úgy gondoltuk, az idei Fontos kérdések sorozatot annak a fontos és időszerű témának tárgyalásával kezdjük, hogy valóban "Válságban van-e az egyház?-.
Bizonyára sokan szívesebben felkiáltójelet használnának a címben, mégis - javaslom -, hogy egyelőre maradjunk a kérdőjel mellett. Akik másként gondolják, azok jelek sokaságára hivatkoznak, amik - szerintük - már válságjelekként értékelhetők. Miszerint:
1./vészesen lecsökkent a templomlátogatók száma;
2./ fogy a fiatalság; az egyház egyre inkább öregek aggmenházának benyomását kelti. Továbbá:
3./ az igehirdetések sok helyen kétségbeejtően semmitmondóak;
4./ az egyház egyre jobban összefonódik a világgal; a gyülekezeti élet sok helyen inkább nevezhető profitorientált vállalkozásnak, mint krisztusi szeretet-közösségnek;
5./ a belmisszió hatékonysága siralmasan gyenge; az egyház tagságának nagy többsége lelkileg közömbös emberekből verbuválódik;
6./ a gyülekezetek vezető testületeinek tagjai nem elkötelezett keresztyének, a Bibliát nem ismerik, és még felekezeti identitásuk sincs.
7./ Tagságuk áldozatkészségének hiánya miatt a gyülekezetek jelentős része az anyagi csőd szélén áll, miközben egyes egyházi vezetők helyenként nagy fizetéseket zsebelnek be, és a puritán életvitellel egyébként is nehezen vádolhatóak. Egyre több a vád a lelkipásztorok úrhatnámságáról, és az elkeseredett panasz arról, hogy a lelkipásztorok az egyházközséget az egyházi törvényeket megcsúfolva, valamint a gyülekezet tagjait megalázó basáskodással vezetik.
8./ A világ egyre nyíltabban vádolja az egyházakat azzal, hogy a gyülekezetek egy része szolgáltató intézménnyé silányult, ezért az sem véletlen, hogy a lelkészeket egyéni vállalkozóvá óhajtja minősíteni. Többen azt is szóvá teszik, hogy egyházi újságjainkban és egyéb médiákban megjelent írások, nyilatkozatok a Biblia tanításától fényévnyi távolságban vannak; és vasárnapról vasárnapra zavarosabb tanítást olvashat az, aki még kezébe veszi sajtónk egyes termékeit.

Mindezek alapján sokan kérdezik azt, hogy vajon nem a válság jelei azok a szakadások, amiknek híre egyre gyakrabban felröppen a magyarországi vagy a kárpátaljai református egyházban, és ez immár témája a világi, sőt a nemzetközi híradásoknak is.
A vázlatos felsorolás után szeretnénk leszögezni azt, hogy - mivel az említett állítások tények és valóságosak, ezért - megfogalmazóikkal mi sem szeretnénk vitába szállni, azaz, a felsorolt jelek meglétét nem vitatjuk. De azt is fontosnak tartjuk, hogy a felsorolt jelekből jó és igaz konzekvenciákat próbáljunk levonni.

Először arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért tartják némelyek a felsoroltakat az egyház válságjeleinek?
A legáltalánosabban hangoztatott válasz: azért, mert az egyháznak nem ilyennek kellene lennie - és többen már sorolják is a szerintük megfelelő ismérveket. A Bibliát jobban ismerők az Apostolok cselekedeteiről írott könyv által bemutatott első, jeruzsálemi gyülekezetet példázzák, amitől - szerintük - a jelenlegi bizony eltér.

Másodszor tehát erre a kérdésre kell választ adnunk: Mihez mérjük, mihez viszonyítsuk a jelenlegi egyházi helyzetet? Mert különben az a veszély fenyeget bennünket, hogy mindenkinek, akinek van valamilyen "egyház-képe- az igaz egyházról, az ahhoz a mértékhez mér majd mindent.

Milyen az igazi egyház? - tesszük fel tehát harmadik kérdésünket.
Olyan, mint az első gyülekezet volt, vagy olyan, mint a korinthusi, vagy a laodiceai, illetve a thiatírabel, talán a pergamumbeli gyülekezet volt? Melyik az a paradigma, amit ma "egy az egyben- kellene utánoznunk?

Szerintem inkább tanulmányozzuk alaposabban és áttekintőbben a Bibliát azért, hogy mit is ismerhetünk meg az egyházról? Mert mi azt szeretnénk fel- és megismerni, amit Isten gondolt és jelentett ki róla.
Ha az egyház titkára vonatkozó kijelentést vizsgáljuk, és pl. az Ef 4,11-16; 5,25-27; illetve a Jel 21,2 bibliai részeket elemezzük, akkor azt figyelhetjük meg, hogy, amíg a Jelenések könyve megismertet egy eszményi, tiszta egyházzal, addig az apostoli levelekben olyanról olvasunk, ami Pünkösdkor megalakult, de utána folyamatosan változott, formálódott. Már az apostoli levelek és a Jelenések könyve is megismertet olyan gyülekezetekkel, amik a bűn miatt romlottak meg, folyamatos tisztulásra szorultak, de a megszentelődés útján kisebb nagyobb bukások és az azt követő megújulások (reformációk?) hatására mégis "továbbhaladtak-. Az Ef 4,11-15. versek egyértelműen utalnak arra, hogy az egyház élete belső és külső romlások-tisztulások változása volt és marad a történelem végéig. Arról is olvasunk, hogy az egyház csak az idők végén jelenik meg tökéletes dicsőségben (Jel 21,2), tehát itt a földi környezetben nem befejezett és tökéletes közösség . Az "idők végén- viszont már az lesz.

Ezt mi most még nem látjuk, sőt, olykor az ellenkezőjét tapasztaljuk, viszont a bibliai kijelentés alapján mégis hisszük, hogy az egyház az ő Ura előtt megjelenik majd dicsőségben. Ezért fogalmaz úgy a dogmatika tudomány, hogy "az egyház itt a földön a hit tárgya-. Nem azt állítja az Apostoli Hitvallás sem, hogy "látok-, hanem azt, hogy "... hiszek egy egyetemes keresztyén anyaszentegyházat...-. A Heidelbergi Káté 54. kérdése: "Mit hiszel a közönséges keresztyén anyaszentegyházról?-, s válasza: "Hiszem azt, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig... gyülekezetet gyűjt össze...- Ezzel arra a bibliai igazságra utal, hogy az egyház nem egy készen adott, statikus intézmény, hanem a választottak egybegyűjtésének folyamata, mozgása és helye. Meg kell tehát szabadulnunk attól a gondolattól, hogy Isten kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálemben egy tökéletes, befejezett intézményt alapított, amit nekünk ma csupán "egy az egyben- utánoznunk kell, és ezzel minden rendben lesz.

Visszatérünk tehát előző kérdésünkhöz: Mihez viszonyítunk, amikor az egyház válságáról beszélünk? Található-e állandóság az egyházban?

Ha az egyház az egybegyűjtés életfolyamata, történése, akkor tartalmaz-e mégis olyat, ami örök, állandó és stabil, ami sohasem változik?
Igen, felismerhetünk két stabil pontot is. Az egyik egy személy, aki Jézus Krisztus. Az a Jézus, aki "tegnap és ma és örökké ugyanaz- (Zsid 13,8). Akié az egyház (Mt 16,18; 1Tim 1,15); aki az egyháznak feje, illetve az egyház az ő teste (Ef 2,22-23).
Az egyház másik változatlan eleme pedig az Ige és a Szentlélek. Ezért állítja a Heidelbergi Káté, hogy "Igéje és Szentlelke által- végzi Jézus Krisztus ezt az egybegyűjtést, és ezért mondja a Szentlélek, hogy az egyház az "igazság oszlopa-(1Tim 3,15), ti. a Bibliában kijelentett igazságé.

Az egyházban Jézus Krisztus munkálkodik, mégpedig szüntelenül. Nem arról van tehát szó, hogy kétezer évvel ezelőtt Jézus elindította az egyházat, majd magára hagyta, hanem arról, hogy ő ma is végzi elkezdett munkáját, sőt, egyszer be is fejezi azt.

Mi az a munka, amit folyamatosan végez, ami szünet nélkül történik? A Heidelbergi Káté - a már idézett 54. kérdés-feleletében - azt állítja, hogy "Isten Fia a világ kezdetétől annak végéig, Igéje és Szentlelke által az igaz hit egyességében magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megtartja-. (Mt 28,19-20; 16,18; Jn 10,27-29; 11,52; Rm 8,28-30 stb.) Vagyis, az egyház egyrészt élő test, másrészt pedig olyan hely, ahova Jézus a választottakat egybegyűjti. A Szentlélek által elhívott, újjászült és megtérített ember ugyanis azonnal a Krisztus-testbe, az egyházba olttatik, mert ott tud növekedni, erősödni és megmaradni a hitben. Itt kap védelmet a Sátán és a világ támadásaival szemben; itt maradhat élő kapcsolatban azzal a Jézussal, aki azt mondta: "Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek-. Az igaz egyház ismertetőjele Jézus Krisztusnak ez a folyamatos egybegyűjtő munkája.

Munkáját pedig Igével, a Bibliával, mint eszközével végzi. Jézus Krisztus Igéje és Lelke által egybegyűjti, táplálja és kormányozza egyházát. Ezért az igaz egyház tagjai mindig imádkozó emberek, akiknek szüntelenül ismétlődő imádsága ez: "Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?-. Ha az egyház életét nem járja át ez az imádság, akkor hogyan tud engedni a fejnek? Hiszen az igaz egyház egy valakinek keresi az akaratát, és engedelmeskedik csupán: Krisztusnak.

Az egyház tehát nem emberek tulajdona, nem emberek ügye, ezért azt semmiféle emberi vagy démoni hatalom nem teheti tönkre. Az egyházat maga Jézus védi és oltalmazza. Ha tehát egy magát egyháznak nevező földi szervezetnek nincs kapcsolata az élő Krisztussal, nem történik benne egybegyűjtés, tagjai nem engedelmeskednek Krisztusnak és az Ige igazságának, és megszűnik az imádság, akkor az a szervezet bibliai értelemben nem nevezhető egyháznak.

Visszatérve alapkérdésünkre, hogy ti. válságban van-e az egyház, az elmondottak alapján azt a választ kell adnunk, hogy Krisztus egyetemes, egyetlen Egyháza, ami a Krisztus teste, amiről az Apostoli Hitvallás is szól, soha nincs válságban, hiszen ez Krisztus válságát jelentené, ami képtelenség.

Milyen értelemben beszélünk mégis az egyház válságáról?

Már a Bibliában, majd később az egyház történelmében is felismerhetjük, hogy az egyetlen, egész világra kiterjedő EGYHÁZ, un. rész-egyházakból (2. Helv. Hitv. XVII.), felekezetekből, gyülekezetek millióiból tevődik össze. Ilyen rész-egyház, pl. a Magyarországi Református Egyház is. Az EGYHÁZ viszont nem azonos egyik keresztyén egyházzal (felekezettel), semmiféle országos egyházzal, bár nem választható el egyiktől sem. Ugyanígy nem azonos egyetlen gyülekezettel sem, bár azoktól sem választható el. Viszont a felekezetek és egyes gyülekezeteik csakis az EGYHÁZ-ra való tekintettel neveztetnek ugyancsak egyháznak. Ennek hátterében az áll, hogy az Újszövetségben ugyanaz az elnevezés szolgál az egyház és gyülekezet megnevezésére, mivel a kettő lényegében azonos. Tehát egy nemzeti egyház (pl. MRE), vagy annak egyes gyülekezetei (pl. a Nagyvárad téri) a bennük lévő és megnyilvánuló EGYHÁZ miatt nevezhetők egyháznak. Egyébként a régi nyelvhasználatban az egyház szót használták a helyi gyülekezetre, de a nagyobb, un. egyháztestre is. Mai szóhasználat szerint viszont az "egyház- szó az egyetemes, illetve a nagyobb egységet jelenti, és általános értelmű. A "gyülekezet- szó pedig egyházi helyi alakulatot (jogi kifejezéssel: egyházközséget) jelent.

A Csel 6. és 15. fejezetben, majd az 1Kor 12,28-ban, vagy Ef 4,11-12-ben (stb.) felismerhetjük azt is, hogy Isten rendelése nyomán - a rend miatt - megtalálható a szervezeti, jogi; vagy, ha úgy tetszik, intézményes, hivatali elem (organizáció). Mert, ahol bűn által megrontott emberek élnek, ott megjelenik a rendbontó, szétdobáló (diabolikus) erő is. De az is egyértelmű, hogy az egyházban kell, hogy minden intézményes statikus elem (jogrend, tisztségek stb.) a gyülekezet (egyház) dinamikus, missziói-mozgalmi elemét védje a rendetlenséggel szemben. A statikus elem - más szóval a szervezet - tehát nem emberi találmány, hanem isteni rendelésre jött létre. (Bár némelyek téves látása szerint ez nem volt felfedezhető az első gyülekezetben.) Rendeltetése az volt, hogy segítse és szolgálja azt a munkát, amit Jézus Krisztus végez, vagyis az egybegyűjtést, a legeltetést, az oltalmazást.

Az egyházban a legnagyobb támadásnak és veszélynek mindig a dinamikus elem, a misszió (azaz az egyház lényege) volt és van kitéve, amit két irányból támad a Sátán. Az egyik a tévtanok felől érkezik, amik hatására az egyház eltér a Biblia igazságától, nem vállalja az evangéliumot, a kereszt botrányát, az üdvösség-kárhozat alternatíváját; és kritizálni kezdi Urának kijelentését és parancsait. Ez a támadás világszerte a liberális teológiai oktatás, a lelkészképzés felől indul, majd az üres és élettelen igehirdetésekben jut el a gyülekezetekhez.

A másik támadási felületként a statikus, a szervezeti elemet használja fel, amikor a szervezet, az ahhoz tartozó hierarchia, a reprezentáció, és demonstráció fontosabbá válik, mint a lényeg: az evangélium. Mivel a földi egyházban szüntelenül folyt és folyik a küzdelem azért, hogy benne az evangélium ereje kibontakozhasson, a reformátorok ezért is nevezték az egyházat harcoló, küzdő egyháznak: ecclesia militansnak.

Ha, tehát beszélhetünk az egyház válságáról, akkor azt ezen a két támadási felületen kell keresnünk! Ma is ott érhetők tetten az egyház legsúlyosabb válságai, ahol megromlik az igehirdetés és a tiszta bibliai tanítás, aminek következménye a hitélet romlása és a gyülekezeti élet haldoklása. Ha tapasztalható mégis valamilyen "mozgás-, azt legtöbbször a lelkipásztor produkálja nagy energiák befektetésével; de mihelyt abbahagyja, akkor leáll minden. A válság pedig úgy teljesedik be egyre több helyen, hogy széthull a gyülekezet; marad a templom meg a parókia - műemléknek.

A másik támadási felületnél pedig úgy jelentkezik a válság, hogy a statikus elem - a szervezet és a szervezethez tartozó épületek, illetve a hierarchia és reprezentáció - fontosabbá válik és aránytalanul több pénzt emészt fel, mint a misszió. A rész-egyházak eljuthatnak oda, hogy vezetőik, igehirdetőik már nem ezt kérdezik: "Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?-, illetve már nem a bibliai igazságot keresik, hanem azt kutatják, hogy mit követel a korszellem, mi az, ami tetszik az embereknek. Törekvéseik annak demonstrálására irányulnak, hogy az egyházra szükség van a társadalomban, és hogy az a kulturális vagy karitatív tevékenység, amit végez, mennyire hasznos. A legnagyobb gondjuk pedig az, hogy milyen módon biztosíthatják egy-egy gyülekezet anyagi jövőjét. Az egyházak eljuthatnak oda, hogy az imádság lelke eltűnik, jelentősége megszűnik vezetői és tagjai számára; hiszen erre már nem érnek rá a sok elfoglaltság (aktivitás) miatt, így az imádság is formalitássá válik.
Ha ezek a jelenségek megnövekednek valamelyik rész-egyházban, akkor beszélünk annak, vagy ami a leggyakoribb, a rész-egyház igehirdetőinek, vezetőinek, gyülekezeteinek válságáról. Ami egyébként a vezető testületek, vagy, ahogy nálunk nevezik, a zsinat válságát is jelezik.

A válság igazi kérdései

A rész-egyházak (felekezetek és helyi gyülekezetek) válságával kapcsolatban érdemes három területet külön is megvizsgálni.
Az egyik a válság oka és jele, második a diagnózis, harmadik a megoldás.
a.) A válság okaként már többet is megneveztünk az eddigiek során. Ha ezeket az okokat - és annak megnyilvánuló jeleit - a Magyarországi Református Egyház igehirdetői szolgálatában, gyülekezeteiben, és az egyházi szervezet működésében keressük, akkor több ilyet is találunk.
A legsúlyosabb problémának az igehirdetés válságát tartjuk, ami mögött az igehirdetők Jézus Krisztushoz, továbbá a Bibliához és református hitvallásainkhoz való személyes viszonyának rendezetlensége áll.

Mert nagy a különbség aközött, ha valaki a Biblia szövegéről beszél, vagy Krisztust, mint Megváltót és a megváltást hirdeti. Krisztust ugyanis csak az tudja hirdetni, aki maga is hiszi a megváltást, akinek vele élő kapcsolata van. Ha olvassuk újságjainkat, nézzük TV műsorainkat, akkor legtöbbször az a tapasztalatunk, hogy csak a "lényeg-: azaz Krisztus és a megváltás, vagyis az evangélium hiányzik azokból.

De a templomok országszerte üresen ásító padjai sem csak az unalmas, hanem éppen az evangéliumot nélkülöző prédikációkról árulkodnak. Akkor pedig mitől elevenedik meg a sok közömbös és passzív egyháztag? Érthetetlen, hogy a válság ijesztő statisztikai jelei nem foglalkoztatják az egyházi felelősöket; az okok megnevezését pedig vagy tabunak tartják, vagy nem is látják. Félnek szembe nézni azzal a ténnyel, hogy milyen sok lelkészi állás és gyülekezet szűnne meg akkor, ha az állam nem támogatná az egyházat, és az csak a gyülekezet tagjaira szorulna! (Lehet, hogy ezért az állításért majd én is "szorulok-?)


A válság oka az is, hogy ahogyan az igehirdetések területén, úgy a gyülekezetek működésénél sem meri egyházunk vállalni a bibliai normák kimondását és érvényesítését. Egyházunk vezetésének és igehirdetőinek jelentős része mintha elfelejtette volna, hogy az "egyház... az igazság oszlopa-, így a vezető testületek, a zsinat és a vezetők fő feladata a tanítás tisztasága feletti őrködés lenne.

Tankérdésekkel, a bibliai igazságok tisztázásával zsinatunk "emberemlékezet óta- nem foglalkozott, ezért aztán nálunk mindent lehet - következmények nélkül - tanítani.
Megdöbbentő, pl., hogy az egyháztagság, keresztség, az úrvacsora, a presbiteri tisztség kérdéseiben milyen nagy a tájékozatlanság, illetve idegen a Bibliától és hitvallásainktól idegen a gyakorlat. Éppen ezért anarchia tapasztalható sokszor egyháztagjaink és presbitereink között is. Költői a kérdés, de tegyük fel: Elmondható-e gyülekezeteink tagságáról, hogy az "igaz hit egysége- köti őket össze, a Heidelbergi Káté 54. kérdés-felelete jellemzi az egyházat? Milyen hitet vall sok egyháztagunk, presbiterünk, lelkipásztorunk és több világi tisztségviselőnk? Valójában mennyi embert nevezünk teljes jogú egyháztagnak, olyanokat is, akiknek az igaz hithez szemmel láthatólag semmi köze nincs? Ha megkérdeznénk őket, hogy mit hisznek Jézus Krisztusról, megigazulásról, újjászületésről, a kiválasztásról, feltámadásról stb., akkor ugyan mit válaszolnának? Nem kellene-e ezeket az embereket szembesíteni a bibliai normákkal a nagy "egybemosások- és "elkenések- helyett?

Mivel az egyháztagok döntő többségének semmi köze az élő Krisztusban gyökerező igaz hithez, ezért ennek a helyzetnek következménye az, hogy ezek az egyháztagok választanak többségi szavazat alapján presbitereket, lelkipásztorokat, sőt közülük lesznek presbiterek, vagy egyházi vezetők. Szavazataik alapján születnek presbiteri döntések, zsinati határozatok, illetve választanak lelkészi és egyházi tisztségekre embereket. De a válság jele az is, hogy a gyülekezetek imádkozó tagsága a legtöbb helyen néhány emberre zsugorodott. Egyházunk és gyülekezeteink imaélete alig mutat életjeleket, a kétes értékű "jeleket- pedig legtöbbször a pénz körül támadt viszályok jelentik.

S ha már az anyagiaknál tartunk, akkor feltűnő jelenség az, hogy milyen kevés pénz jut az egyház egybegyűjtő, misszióra nevelő és motiváló munkájára, s milyen sokat (anyagiakat és energiát) áldoz egyházunk a struktúra konzerválására. Ennek következtében pedig az egyház vezetősége és a gyülekezetek között mélyül a szakadék. Ezek a jelek persze nem új keletűek, de újra megjelentek.

b.) Következő feladatunk az, hogy állítsunk fel diagnózist, illetve vonjunk le konzekvenciákat (következtetéseket) a jelekből. Egyesek hajlanak arra a nagyon radikális és általánosító megállapításra, hogy ezek a jelek utalnak, pl. a Magyarországi Református Egyház halott voltára. Mások óvatosabban fogalmaznak, és a látható ill. láthatatlan egyház áldialektikája mögé menekülve azt mondják, hogy éles határvonalat kell húznunk a látható és láthatatlan egyház közé. Sokan állítják, hogy a láthatatlan egyház a lényeg, ez az igazi, a látható pedig úgyis megég az ítélet tüzében.

Ez a szemlélet azonban idegen a Bibliától. A látható ill. láthatatlan egyház fogalmát ugyanis a hitvallások és a dogmatikusok nem két egyház megnevezésére használják, hanem annak érzékeltetésére, hogy a láthatatlan egyházat (amibe a választottak tartoznak) a maga teljességében csak Isten látja. De ez nem azt jelenti, hogy a láthatatlan egyház tagsága itt a földön ne lenne mégis látható.

A látható és láthatatlan egyház megjelölés ugyanis ugyanannak az igaz egyháznak két "oldalára- vonatkozik. A láthatatlan egyháznak, ha nem is a teljességében, de láthatóvá kell válnia ebben a világban. Ezt a Biblia követelményként tárja a hívők elé, amikor így szólít fel a Szentlélek: "Álljon el a hamisságtól minden, aki a Krisztus nevét vallja!- (2Tim 2,19). A Heidelbergi Káté pedig - a már idézett 54. kérdés-feleletében - azt írja, hogy abban válik láthatóvá az igaz egyház, hogy az "igaz hit egysége- köti össze őket. Victor János theologiai tanár eszméltető sorait hadd idézzem: "A láthatatlan egyház valósága láthatóan elsősorban az egy helyen lakó hívők gyülekezeteiben jelenik meg, és rejtelmes élete ezeknek az életében válik szemlélhetővé. Aki látni akarja a láthatatlan egyházat... annak itt kell azt keresnie. Ezért van az, hogy az Újtestamentum nyelve az ilyen helyi gyülekezeteket nemcsak ugyanazzal az ’ekklesia’ névvel jelöli, hanem róluk ugyanolyan jelzőkkel és állítmányokkal beszél, amelyek az egyházat a maga egészében illetik meg.-

Egyházunk állapotával kapcsolatban diagnózisunk tehát a következő: Egyrészt újra olyan krízis és válság helyzetben van, mint amibe a történelem folyamán többször is került.
Másrészt, mivel egyházunknak ma is vannak gyülekezetei, ahol Krisztus maga szól az igehirdetésekben, ezért ott láthatók az élet jelei, azaz láthatóan is történik a választottak egybegyűjtése, és tagjai törekszenek az igazság oszlopaivá lenni, a biblikus rendet megvalósítani.
Ezért nem mondhatjuk azt, hogy egyházunk mindenestül halott, vagy teljesen a Sátán zsinagógája. Ugyanakkor arra is rá kell mutatnunk, hogy bizonyos helyeken és gyülekezetekben valóban halott, és ott nincs is egyház. Máshol viszont még él, de megromlott.
Ahol nincs egyház, ott mindent újra kell kezdeni! Ahol megromlott, ott pedig sürgős és komoly reformációra szorul. De meg kell szabadulnunk attól a téves szemlélettől is - amibe sokan esnek a református egyház kritikusai közül -, hogy mi is azonosítsuk azt akár a benne folyó teológiai oktatással, akár annak csúcsszerveivel, vagy vezetőivel!
A Biblia ugyanis "gyülekezet--ben gondolkodik, így azt valljuk mi is, hogy az egyház ott él, ahol "az igaz hit egységében- gyűlnek össze emberek, ezért ott van közöttük Jézus Krisztus.

c.) A megoldást először általánosságban szeretnénk megfogalmazni: Vissza a Bibliához, és hitvallásainkhoz! Ha szűkítve fogalmazunk, akkor: Vissza a Biblia megfeszített, feltámadott és az Atya jobbján uralkodó Krisztusához! Ez a visszatérés a gyülekezetekben elsősorban az evangéliumot továbbadó (evangélizáló), és a biblikus tanítást közvetítő igehirdetésben kell, hogy megtörténjék. A megváltás evangéliumát kell, hogy hirdessék megszentelt életű igehirdetők!

Ezzel rámutattunk arra is, hogy a válság megoldásának helye és kiindulópontja a gyülekezetekben van. Minden lelkipásztornak, hívő presbiternek és élő hitű egyháztagnak a saját gyülekezetére kell koncentrálnia, és ott kell bátran kiállnia a bibliai igazságok mellett. Még akkor is, ha ez nehéz feladat, és akkor is - amire gyakori példa van -, ha a lelkipásztor is ellenük fordul.

Annak érdekében viszont, hogy az erre vállalkozó lelkipásztorok, presbiterek, egyháztagok, egyházi vezetők ne maradjanak magukra, országos mozgalmat kellene indítanunk, amihez gyülekezetek, presbiterek, lelkipásztorok, sőt egyházi vezetők is csatlakozhatnának. Ők elkötelezhetnék magukat arra, hogy gyülekezetükben a Biblia tanításához és azokhoz a hitvallásokhoz hűen járnak el, amikhez csatlakozva 1567-ben, Debrecenben, gyülekezetek egy csoportja megalakította hazánkban a református egyházat!

Ennek gyakorlati megvalósítása történhetne a következők szerint is.

1.) Országos reform-mozgalom indulhatna az egyházban olyan lelkipásztorok, presbiterek, egyháztagok, esetleg presbitériumok és gyülekezetek összefogásával, akik a jelenlegi, un. népegyházi gyülekezetek reformációját a Biblia és hitvallásaink szellemében sürgetőnek tartják. Erre a felismerésre az a meggyőződésünk indít, hogy az egyházban reformáció nem attól lesz, ha néhányan kilépnek a jelenlegi struktúrából, hanem, ha a gyülekezeteken belül egyre többen rálépnek a bibliai útra, és bátran megkezdik a változtatást

2.) A mozgalom tagjai, szervezete világosan megjelölhetné a reformációt legsürgetőbben igénylő területeket, annak tartalmi elemeit. Gyülekezetekben, konferenciákon, egyházi gyűléseken ismertethetnék a Biblia és hitvallásaink legfontosabb tanításait, amit az üdvösség útjáról, a biblikus gyülekezeti élet lényegéről; közelebbről az egyháztagság, a keresztség és úrvacsora lényegéről, feltételeiről tudni kell. Bemutathatnák, hogy mit tanít a Biblia a diakóniáról, az egyházfegyelemről, az egyházi tisztségekről, a zsinat feladatairól. Tudatosíthatnák, hogy a misszió (bel- és külmisszió) az egyháznak nemcsak kötelessége, hanem olyan tulajdonsága, ami nélkül elveszti identitását.
Ugyanakkor a mozgalomhoz csatlakozók elköteleznék magukat arra, hogy saját gyülekezetükben fáradozni fognak azon, hogy a rájuk bízott gyülekezetek visszatérnek majd az ige tiszta hirdetéséhez, a sákramentumokkal való helyes éléséhez, a diakónia és misszió, valamint az egyházfegyelem biblikus gyakorlásához. Vállalnák azt, hogy csak Jézus Krisztusba vetett hitét megvalló férfiakat választanak presbiternek vagy tisztségviselőnek. Továbbá missziói célkitűzésük lenne - főként városokban - olyan új gyülekezetek plántálása is, amelyek már bibliai normák alapján működnének.

3.) A mozgalom legfontosabb eszköze az imádság lenne, amiben az a hitünk jutna kifejezésre, hogy minden megújulás csakis a szuverén Isten kegyelméből kezdődhet. Ezért a mozgalomhoz csatlakozók vállalnák, hogy rendszeresen imádkoznak egyházunkért. Másik eszközük a gyülekezetek rendszeres tanítása, bibliaiskolai tanfolyamok szervezése, konferenciák rendezése, tartása lenne, amihez a médiát is felhasználnák. Ezek az eszközök a tájékoztatást, de ha szükséges, a nyomásgyakorlást is szolgálhatnák, hogy, ti. az egyház felelős vezetői maguk is készek legyenek a reformáció munkálására - ne pedig a szakadék túlsó feléről kiabáljanak át, és hivatkozzanak fontos elfoglaltságaikra.

4.) A mozgalomhoz csatlakozók vállalhatnák azt is, hogy elhatárolódnak minden olyan tanítástól, irodalomtól, gyülekezeti és egyházi gyakorlattól, ami a Biblia és hitvallásaink tanításával ellenkezik. Ezek ellen együttesen emelnék fel szavukat, képviselőiket bojkottálnák, sajtótermékeiket nem vásárolnák, és nem terjesztenék. A mozgalomhoz csatlakozó gyülekezetek pedig a Bibliától és hitvallástól idegen tanokat hirdető, és az élő evangéliumot nem hirdető lelkészeket nem választanák meg lelkipásztorukká, presbiterükké.
Ugyanakkor felszólíthatnák a Bibliához és hitvalláshoz hűtlen gyülekezeteket, presbitériumokat, lelkipásztorokat, hogy térjenek vissza azokhoz a dokumentumokhoz, amelyek körül a magyar református egyház megalakult.

Kedves Hallgatóim!

Tapasztalatom az, hogy sokan vagyunk azok, akik szenvedünk attól a válságtól, amiben egyházunk évtizedek óta él. Szenvedünk és keressük mindazok kezét, akikkel összefoghatnánk a megoldás és megújulás érdekében. Megvallom, hogy tusakodásaim és másokkal való testvéri tanácskozásaim során én a fentebb elmondottakig jutottam. De kész vagyok - és talán a Biblia Szövetség nevében is mondhatom hogy, készek és nyitottak vagyunk - minden jobb és biblikusabb megoldási javaslat megvizsgálására, a másoktól való tanulásra és a reformációt kívánókkal való összefogásra.
Az ismertetett megoldást azért szorgalmazzuk más megoldásokkal szemben, mert hitünk - és a korábbi ébredésekből szerzett tapasztalataink - szerint református egyházunkban megvan a pozitív változás lehetősége.
Bár sokan vagyunk, akik szeretnénk a változást, de az a kérdés, hogy vagyunk-e elegen? Ha erre a reformációra még nem érett meg lelkipásztoraink és presbitereink legalább tíz százaléka, és nem születik országos, esetleg regionális összefogás, akkor a válság tovább eszkalálódik (fokozódik), és marad az a lehetőség, hogy ki-ki a maga gyülekezetében kezdheti végezni a reformáció felvázolt munkáját, ami sokkal eredményesebb lenne kiterjesztett összefogás esetén.

*

Sípos Ete Álmos: Galata levél magyarázata. 1. rész.

Elhangzott a Biblia Szövetség lelki konferenciáján, Mátraházán, 2008. októberében.

https://www.youtube.com/watch?v=lI6yJKeG_0w&list=PL3oBcmQnduorTGEC_EKIVws3jpde3GgK0

 

***

 

Sípos Ete Álmos

Az evangélizációk története és néhány tanulsága

Ha az egyházhoz régebben kötődő emberek közül Magyarországon valaki ezt a szót hallja, hogy "evangélizáció", akkor legtöbben arra az idényszerű(kampányszerű), több napon át tartó igehirdetés sorozatra gondolnak, melynek hallgatóit az igehirdető megtérésre szólította fel.

Ezeknek az igehirdetés-sorozatok általánosan elfogadott tematikája volt: a bűn, kárhozat, megtérés, bűnbocsánat, Krisztus áldozata, örökélet.

Mivel az evangélizáció fogalmának megfogalmazására a szakirodalom több, mint 70 meghatározást sorol fel, ezért fontosnak tartom már előre jelezni, hogy a továbbiakban a fenti értelemben vett evangélizációról beszélnék.

Azt az észrevételemet is szeretném megosztani a kedves Hallgatókkal, hogy az evangélizáció témája az eddig rendezett konferenciákon elég felszínesen került kitárgyalásra, amennyiben figyelmen kívül hagyták e téma teológiai, ekkleziológiai, missziológiai kontextusait. Ebből okulva, a következőkben szeretném az evangélizációk történetét és annak tanulságait az említett kontextusokban vizsgálni és analizálni.

Az evangélizációk történetét a szakirodalom egy része az ébredésekkel összefüggésben tárgyalja, s ez a magyarázata annak is, hogy ha valahol egy egyház lelki alvásba merül, a gyülekezetek erőtlenné válnak, a templomok kiürülnek stb., akkor az evangélizáció témája, mint valami csodafegyver újra, meg újra előkerül. Így került elő ez a téma hazánkban is úgy, mint a gyülekezetek lelki válságából kivezető egyetlen út.

1. Mint említettem, az evangélizációk története szoros kapcsolatban áll az ébredések történetével. Mivel az a homiletikai műfaj és gyakorlat, melyet hazánkban is evangélizációnak neveznek, a 18. század "terméke", ezért most a 18-19. sz. ébredéseivel foglalkoznék igen röviden.

1.1. A misszió-történet írói annak az un. lutheránus-pietista ébredésnek kezdetét, mely egyébként az Anglián és Hollandián át érkező puritánus hatásra indult el Németországban, egyebek mellett, a hazánkban talán legjobban ismert Philipp Jakob Spenernek (1635-1705) nevéhez kapcsolják, aki a korai pietizmusnak, az un. Halle-i pietizmusnak meghatározó személyisége volt. A Halle-i lutheránus-pietista ébredés másik fontos személyisége August Hermann Francke (1663-1727) volt, akit a protestáns evangélizáció atyjának, és az első nagy német evangélistának neveznek. Ő volt, aki járva az országot templomokban, árvaházakban és oktatási intézményekben hirdette az evangéliumot, felszólítva hallgatóit a megtérésre. Ennek az ébredésnek képviselői elsősorban az erőtlenné vált, tradicionális egyházi életet szerették volna megújítani.

1.2. A 18. sz. másik ébredése Amerikában támadt, melyet misszió-történetírók az un. első nagy ébredésnek neveznek. Az amerikai első nagy ébredés kibontakozásában jelentős szerepet játszott, a német pietista hatás alatt felnőtt holland református Theodore Frelinghuysen, a presbiteriánus Jonathan Edwards (1703-1758), methodista John Wesley (1703-1791), a kálvinista George Whitefield (1714-1770). Ez az ébredés egymástól függetlenül, helyi gyülekezetekben kezdődött, és az ébredés lelkészei is eleinte csak gyülekezetük életet szerették volna megújítani. Ez a helyzet azonban J. Wesley és G. Whitefield Amerikába érkezése után megváltozott miután Whitefield el kezdett nagy tömegek előtt evangélizálni. (Az ő nevéhez füződik az un. "tömegevangélizációs" módszer bevezetése Amerikában és Angliában.) Hamarosan ez az ébredés nemcsak a felekezeti határokat lépte át, hanem új felekezetek létrejöttéhez is vezetett.

1.3. A harmadik, s még az elsőnél is kiterjedtebb ébredés, mely 1850-től és 1914-ig tartott, Amerikában kezdődött és átterjedt Európára is. Ezt nevezik egyébként a második nagy ébredésnek. Ez az ébredés egy olyan "imamozgalomból" indult ki, melyet laikusok kezdeményeztek Amerikában, majd hatása kiterjedt Angliára, Skóciára, Írországra, Németországra, Hollandiára stb. és tartott az első világháború kezdetéig. Ennek az ébredésnek főbb, hazánkban is ismert evangélistái voltak: Dwight L. Moody (1837-) John R. Mott (1865-1955) R. A. Torrey (1858-), stb. Ennek az ébredésnek kiterjedésében már igen nagy szerepet játszottak a tömegevangélizációk. Az egyház történetében talán nem is voltak olyan méretű tömegevangélizációk, mint a második nagy ébredés során.

1.4. A 20. században is szinte világszerte támadtak kisebb nagyobb méretű és kiterjedésű ébredések, immár nemcsak az amerikai és európai kontinensen. Ezeknek az ébredéseknek is meg voltak és vannak az ismert evangélistái, gondolok itt a legnépszerűbbre, Billy Graham-re. A 20. sz. ébredései teológiailag a korábbiaknál még többszínűek voltak, gondolok itt az un. evangélikál jellegű ill. a mára legnagyobb méretűnek mondott un. karizmatikus ébredésekre.

E rövid történeti áttekintéssel szerettem volna azt érzékeltetni, hogy valamennyi ébredésben fontos szerepet játszottak az evangélizációk.

Az ébredések jellegzetességei

2. Témánk szempontjából érdemes megvizsgálnunk, hogy mik voltak ezeknek az ébredéseknek a jellegzetességei.

2.1. Az első, amit feltétlen látnunk kell, a spontaneitás. Ha valahol joggal lehet idézni a János 3:8-at, " A szél fú, ahová akar és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő…" akkor ezt minden ébredés megindulásával kapcsolatban megtehetjük. Erre a momentumra szeretném felhívni mindenki figyelmét most is. Ha valahol felfedezhető a Szentlélek-Isten szuverénitása, akkor ezt az ébredésekben figyelhetjük meg!

2.2. Ezek az ébredések mindíg úgy indultak, hogy lelkipásztorok "csupán" hirdették az Igét ( Lásd az első nagy ébredést!). Az igehirdetők tulajdonképpen az erőtlenné vált népegyházi gyülekezeteiket akarták lelkileg felrázni.

2.2. Az ébredések másik kísérő jelensége volt a napokon keresztül tartó, megtérésre felszólító igehirdetés sorozat, melyet evangélizációnak neveztek. Az evangélizáló igehirdetések kialakulása mögött az, a pietizmus által erőteljesen hangsúlyozott meggyőződés állt, hogy mivel a keresztyén élet megtéréssel kezdődik, ezért erre kell az embereket felszólítani. Ennek eszköze pedig az evangélizáció. Az evangélizáló igehirdetések ezért egy világosan artikulálható paradigma szerint hangzottak el: bűnös vagy és elveszett - de Jézus a kereszten életét adta érted - térj meg és megmenekülsz.

2.3. Az ébredések harmadik jellegzetessége a tömegevangélizációkat kísérő tömeges megtérések eseménye volt. A megtéréseket úgy regisztrálták, hogy a megtérteket az igehirdetések után előrehívták és megszámolták. Vagyis az ervangélizáció célja a "megtérés előidézése" (J.A. Packer) volt.

2.4. Az ébredések negyedik jellegzetessége az a törekvés volt, hogy a népegyházat hitvalló egyházzá tegyék, ezért a megtérteket megkülönböztették a meg nem tértektől, és a tradicionális gyülekezeti alkalmakon kívül külön közösségekbe gyűjtötték össze őket és igyekeztek aktivizálni az evangélium továbbadására. Így az ébredésekben mindig felerősödött egyrészt a szeparáció, másrészt az egyetemes papság elve.

2.5. Mindenképpen ki kell még emelnünk az ébredések, közöttük úgy ez első, mint a magyar protestantizmusra is hatást gyakorló un. második nagy ébredés interkonfesszionális jellegét, mely később az ökumenikus mozgalom megindulására is nagy hatással volt.

Az ébredések következményei és hatásuk

3.1. A történeti áttekintésben pietista-lutheránusnak nevezett ébredésnek pozitív következményeiről köteteket írtak a történészek. Ennek az ébredésnek hatására gyökeresen megváltozott az egyházi élet, a gyülekezeti élet spiritualitása, a teológiai oktatás, fellendült a teológiai és lelki irodalom, azelőtt soha nem látott mértékben fellendült az intézményes diakónia, stb.

Az un. első nagy ébredés eredményeként új gyülekezetek, sőt új felekezetek alakultak, a régi gyülekezetekben pedig megújultak. Ez az ébredés is, mint a többi, harcot indított az alkoholizmus, a szerencsejáték, a káromkodás, házasságtörés stb. bűnei ellen, s ilyen értelemben társadalmi hatásuk is igen jelentős volt. Történetírók, Amerikában a rabszolgaság megszüntetését, sőt magának a mai Egyesült Államoknak kialakulását is, az első nagy ébredés egyik következményének tartják.

3.2. Az ébredések fontos következménye volt - úgy az amerikai, mint az európai kontinenseken - egyházi kollégiumok, és teológiai szemináriumok megindítása (melyek később, pl. az USA leghíresebb egyetemei lettek). Továbbá annak a gondolatnak szorgalmazása is, hogy minél több gyülekezeti tagot kell kiképezni és bevonni a missziói munkába.

3.3. Az ébredéseknek azonban nemcsak pozitív következményei voltak! A tanulság kedvéért a negatívumokat is érdemes röviden számba venni.

3.3.1. Az európai ébredések nemcsak az egyházi élet megújulását eredményezték, hanem kisebb-nagyobb egyházszakadásokhoz is vezettek. Gondolok itt, pl. Angliára, Németországra, Hollandiára.

3.3.2. Az ébredések interkonfesszionális jellegével együtt járt a hitvallások ignorálása, mely gyakran a felekezetek identitás vesztéséhez és olykor szektásodáshoz vezetett. Figyelemre méltó, hogy az ébredéseket kezdettől fogva kísérték az extatikus jelenségek, a rajongás, amely jelenségekkel szemben a tanításban sokszor járatlan ébredési vezetők gyakran tehetetlenek voltak (mind a mai napig!).

3.3.3. Az ébredések ekkleziológiai fogyatékosságát három szóban szokták megfogalmazni: aktivizmus - szünergizmus - individualizmus.

Az aktivizmus abban jelentkezett, hogy az ébredés emberei maguk akartak ébredést csinálni. Mivel az ébredés legfontosabb eszközének az evangélizációt tartották (és az imádságot), ezért alaposan kidolgozták annak tartalmi és szervezési forgató könyvét. Azt tartották eredményes evangélizációnak, ha sokan tértek meg.

A szünergizmus abban jelentkezett, hogy túl nagy jelentőséget tulajdonítottak az ébredés emberi faktorának, magának az evangélizációnak, a szervezésnek, imahadjáratnak és az érzelmi hatásgyakorlásnak, akaratlanul is elfelejtkezve a Szentlélek szuverénításáról.

Ekleziológiai problémának tartjuk, hogy az ébredések a keresztyén hitet individualizálták, azaz magánüggyé tették. A tömegevangélizáció egyetlen célja is az egyén megtérése volt. Kidolgozták, hogy a bűnbánattól a megtérésig milyen út vezet, s azt fogadták el igazi hívőnek, aki be tudott számolni e sablon szerint, megtérése minden részletéről. Az egyházról szóló bibliai tanítással vagy egyáltalán nem, vagy nem biblikusan és hitvallásszerűen foglalkoztak.

3.3.4. Mivel a megszentelődésről sem volt biblikus mondanivalójuk, ezért sok helyen belecsúsztak a törvényeskedésbe, olykor a perfekcionizmusba. Szerény véleményem szerint az ébredések későbbi hatástalanná válásának egyik fő oka az volt és maradt, hogy vezetőiknek nem volt biblikus mondanivalójuk a megszentelődésről.

4. Ezek után szeretném feltenni azt a kérdést, hogy mitől függött az ébredések megindulása és későbbi alakulása és hatása? E kérdéssel visszaérkeztünk az evangélizáció egyik lényeges és alapvető teológiai kérdéséhez.

Kérdésem más szavakkal az, hogy vajon az ébredéseknek feltétele, netán előidézője volt a fenti értelemben vett evangélizáció, vagy csupán katalizátora és főként továbbvivője? Mi volt előbb, az evangélizáció vagy az ébredés? A válasz attól függ, hogy kitől kérdezzük ezt? Ha pl. Wesley-t, Moodyt, vagy Finney-t, vagy Billy Graham-et kérdezzük, azt felelik: "kezdetben volt az evangélizáció." Ha viszont pl. Jonathan Edwards-ot, G. Whitefieldet kérdezzük, ők azt felelik kezdetben volt az ébredés, aztán jött az evangélizáció. Ez az egyáltalán nem lényegtelen szemléletbeli különbség természetesen meghatározta az evangélizáció üzenetét, de az ébredések további sorsát is.

Wesley szerint az ember üdvössége teljességgel az ember szabad akaratától függ, ezért az ő üdvrendjében az üdvösségre vezető úton első volt a megtérés és utána következett az újjászületés. Mivel Wesley igehirdetéseiben az ember szabad akaratára apellált, ezért nevezhetjük őt az antropocentrikus evangélizáció atyjának is. Wesley az evangélizáció eredményességét a megtérésekben mérte le.

Vele szemben a kálvinista Whitefield meg úgy tette fel a kérdést, hogy mi volt kezdetben; a szuverén és ellenállhatatlan kiválasztó kegyelem vagy a szabad akarat? S tudjuk a választ! J. Edwards és G. Whitefield mindent a Szentlélektől vártak. Hirdették az Igét és várták a Szentlelket.

Az első nagy ébredésben még párhuzamosan evangélizált a kálvinista Edwards, Whitefield és az arminiánus Wesley, később viszont felerősödött az ember szabad akaratára apelláló un. "agressziv evangélizációs" irányzat. A 19. századi un. második nagy ébredésben pedig már az arminiánus szellemiségű evangélizáció dominált, hozzátenném, hogy hazánkban is.

Ha a kétféle evangélizációt csak az egyén megtérése szempontjából vizsgáljuk, akkor mondhatnánk, teljesen közömbös, hogy egy ember milyen típusú evangélizációra tér meg, az a lényeg, hogy megtérjen. Ha azonban a gyülekezeti élet és az egyház jövője szempontjából (vagyis ekleziológiai kontextusban) vizsgálom az evangélizációkat, akkor már nem mindegy az, hogy miként evangélizálunk. Az evangélisták által ritkán kérdezett "hogyan tovább"-ra, vagyis a megszentelődés nagy kérdésére nézve ugyanis az arminiánus evangélizáció által adott válasz gyakran vezetett a perfekcionizmusba, következésképpen képmutatásba. (Szerény véleményem szerint egyebek mellett, ennek lett áldozata mára a nyugateurópai keresztyénség is.) A megszentelődés útjának kérdésére adott, az egyház és a megtért egyén jövőjét döntő módon meghatározó, kálvinista kegyelemközpontú válasznál viszont eddig nem hangzott el jobb és biblikusabb válasz. (Erre kellene több figyelmet fordítanunk!)

Az eddig elmondott szempontok alapján el kellene készítenünk az elmúlt 50 esztendő magyar ébredés- és evangélizáció-történet elemző értékelését is. Lehet, hogy aki ezt megtenné, kapna hideget-meleget. Pedig ezt az elemzést nem kerülhetjük el. Erre egyébként, véleményem szerint egyházunkban, az evangélizáció teológiájával kapcsolatosan forgalomba lévő sokféle félremagyarázott, és bibliailag megalapozatlan elmélet miatt is igen nagy szűkség lenne, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi évtizedek evangélizációs gyakorlatunk csődjének és zsákutcájának okait végre ki kellene elemeznünk és mondanunk. Úgy gondolom, hogy mi, akik a református egyházban nemcsak egy világrendszer összeomlását értük meg, hanem a 21. század küszöbét átlépve, egészen új kontextusba kerülve, új kihívásokkal kellett szembenéznünk, útkeresésre vagyunk kötelezve!

5. Református egyházunkban az evangélizáció kérdésében ma, két markáns véleményt figyelhetünk meg. Az egyik szerint az a baj, hogy nem evangélizálunk eleget, a másik szerint viszont az evangélizációra egyáltalán nincs szűkség. Ez utóbbi vélemény képviselői - természetesen - nagy ellenállásra számíthatnak, mégis érdemes lenne megkérdezni őket, hogy tulajdonképpen mire gondolnak. Ha ugyanis arra gondolnak, hogy a régi arminiánus tartalmú és régi célokat kitűző, azaz megtérést "kipréselő", előrehívásos, evangélizációs kampányra nincs szűkség, ezzel a magam részéről én is egyetértek.

Az igazi kérdés ugyanis nem az, hogy kell-e evangélizáció vagy nem, hanem az hogy van-e szűkség alvó és névleges gyülekezeti tagok felébresztésére, ill. az Istentől elidegenedett emberek hitre és megtérésre segítésére? Van-e szűkség a kiválasztottak egybegyűjtésére? Ha ezekre a kérdésekre az egyházban valaki nem-mel válaszol, azt tragédiának tartom, mert aki a fenti kérdéseket vitatja az, az egyház lényegét tagadja meg. (Lásd Heid. Káté 54.)

Azt viszont valóban meg kell vizsgálnunk, hogy az említett, és nem vitatható célokat ma, hogyan érhetjük el? Azt vitatom, hogy csak a régi módszerrel és a régi tartalommal végzett evangélizációval! Ha pedig mindenképpen ragaszkodunk ehhez az evangélizáció fogalmához, akkor fogalmazzuk meg egyértelműen és világosan, hogy mi mit értünk tartalmilag és módszerileg a biblikus és református evangélizáció fogalmán.

A biblikus evangélizáció

6. Mi lenne hát a biblikus, református evangélizálás lényege?

6.1. A válaszadásban kiinduló pontunk a Missio Dei bibliai elve. Vagyis: az Atya küldi a Fiút, a Fiú és a Szentlélek pedig küldi a tanítványokat az evangélium hirdetésére (János 20:21-22). Felhívom ezuton is a figyelmet arra a Forgács Gyulára, aki az evangélium hirdetését nevezte evangélizálásnak, megkülönböztetve azt az evangélizáció 18. sz.-ban alkotott methodista fogalmától.

Az evangélium hirdetését tehát Krisztus elsősorban nem egyénekre, hanem közösségre, a Krisztus-testre bízta (Mté 28,18-20; Acta 1,8;) Tehát az evangélizálás az egyháznak, mint Krisztus testnek a feladata és tevékenysége. Ez vonatkozik egy tradicionális gyülekezeten belüli és a gyülekezeteken kívülre irányuló evangélizálásra is. Az evangélizálást tehát nem szabad különválasztani az egyháztól. Ha az evangélizálás nem kapcsolódik mindahhoz, amit az egyház tesz, akkor az egyház identitásával nagy baj van. Vagyis nincs egyháztól, ha úgy tetszik gyülekezettől független, magánvállalkozáson alapuló evangélizálás. Ha van ilyen, az nem biblikus!

6.2. Tartalmilag nézve, az evangélizálás tanúságtétel arról, hogy kicsoda Isten. Továbbá arról, amit ez az Isten a múltban, a jelenben, a jövőben tett, tesz és tenni fog. Deklarálása annak a hatalmas üdveseménynek, amit Isten az emberi történelemben Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása által érettünk és helyettünk végbevitt és befejezett. Ennek fényében az evangelizálást nem a megtértek számában lemérhető eredményesség minősíti, hanem az hogy Istenről, Jézus Krisztusról, a megváltásról, a megigazulásunkról szóló örömhírt hitelesen, azaz biblikusan adta e tovább.

6.3. Az evangelizálás ugyanakkor meghívás is a szent és kegyelmes Istennel való közösség örömébe. A meghívásban a szent Isten szeretetének és kegyelmének kell oly módon felragyognia, hogy az embereket Krisztushoz vonzza.

De vigyázzunk, mert a 21. század evangélizáló igehirdetése nem lehet hízelgés sem korunk önmagát dicsőítő embere felé, sem pedig lelki csodaszer kínálat minden frusztráció és csalódás ellen. De nem lehet fenyegetőzés sem, hogy aztán a kétségbeesés és a félelem űzze az embereket Krisztushoz. Az ember helyzete önmagában is kétségbeejtő, s ezt korunk embere érzi is, nem kell ezt feltétlenül fokoznunk.

Az evangélizálás igen nagy problémája lett mára, hogy miként kezelje és artikulálja a bűn kérdést. Már csak azért is, mert korunk embere a bűn fogalmán egészen mást ért, mint a Biblia. A bűnnek legfeljebb etikai aspektusáról sejt valamit, miközben a bűn lényegéről, teológiai, transcendens aspektusáról fogalma sincs, mint az athénieknek (Acta 17). Ebben a vonatkozásban is tanulhatunk a presbiteriánus J. Edwards-tól vagy a kálvinista Whitefieldtől aki a bűn lényegét az ember önszeretetében határozta meg! Ezért hat egyre anakronisztikusabban és taszítóbban az etikai-bűn-centrikus evangélizáció. A bűn-centrikus evangélizáció másik nagy problémája, hogy nem tudja vonzóvá tenni a megtérést. "Miért térjek meg, mondjak le a bűnök élvezetéről, mikor abban jól érzem magam?" kérdezi korunk hedonista embere. Felvetem hát a "botránkoztató" kérdést: vajon a bűnlátás feltétele, vagy következménye a kegyelem elnyerésének? Ha következménye, akkor merjünk bátrabban szólni arról a feltétel nélküli kegyelemről, melyről Pál a római levélben hatalmasan tesz bizonyságot (Róm 5,6-8). Csak halkan kérdezem, hogy tudunk e kegyelem-centrikusan evangélizálni?

6.4. Az evangelizálás nemcsak meghívás, hanem kínálat is, mely jelenvaló ajándékként kínálja a bűnbocsánatot, az értelmetlen élettől és haláltól való szabadítást, és egyúttal az örök üdvösséget.

Újra ajánlatos lenne az üdvösség fogalmának tisztázása is, mivel a régi típusú evangélizációk nagy kísértése volt egy olyan hamis, individualista, beszűkített üdvösségfogalom meghirdetése, mely csupán a bűnbocsánatra és a túlvilági boldog élet ígéretére szorítkozott. "Ha megtérsz, nagyon boldog leszel", s ezen szinte mindig egy érzelmi állapotot értettek. Így vált sok evangélizáció boldogság-centrikussá, mely az evangéliumot a fogyasztói javak szintjére süllyesztette, melynek "megtértjei" úgy tekintettek magukra, mint egy csodálatos magánvagyon birtokosaira, Krisztusra pedig, mint a speciális ajándékok osztogatójára. Így "termelődött ki" egy olyan érzelmi-, élvezet- és boldogság centrikus keresztyénség, melyet csak az kérdés foglalkoztatott hogy Istentől, egyháztól mit kaphat.

A mi evangélizáló igehirdetéseinknek mi a kínálata, mi mit ígérünk? Érdemes lenne elemezni ilyen szempontból is evangélizáló igehirdetéseinket! Kiderül-e evangélizáló igehirdetéseinkből, hogy Isten legnagyobb ajánlata maga Krisztus? Tudunk-e az evangélium legnagyobb ajánlatáról, Krisztus személyéről úgy prédikálni, hogy az emberek ne az ajándékait, hanem magát Krisztust kívánják?

7. Újra kellene gondolnunk azt is, hogy mi az evangélizálás célja?

7.1. Kétségtelenül az, hogy az emberek "térjenek meg és higgyenek az evangéliumban", vagy más szavakkal, hogy Isten meghívását és kegyelmét elfogadva, megmeneküljenek az örök kárhozattól. S ha az elfogadás "eszköze" és "aktusa" a hit, vajon nem ehhez a hithez kellene segítséget nyújtania az evangélizálásnak? Természetesen a hit Isten ajándéka, de a hitébresztés eszköze a hirdetett evangélium, az Ige. Ha pedig célunk a hitre segítés, evangélizáció egyik nagy feladata, hogy pontosan megnevezze a hit tárgyát, azaz adjon a hallgatóknak biblikus Isten-képet, biblikus kegyelem és megváltás képet, biblikus megtérés- és üdvösség fogalmat. Az evangélizálás visszatérő kérdése, hogy vajon hallgatóink tudják-e, értik-e pontosan és világosan azt, aminek elhívésére felszólítjuk őket? Világos lett előttük az, hogy mi Isten nagy kínálata számukra? Sőt világos lesz-e az, hogy Isten ajándéka kegyelemből, hit által lehet az övéké, vagyis nem cselekedetekből. Világos lesz-e evangélizálásunkban, hogy a bűnbocsánatnak és örökéletnek nem a megtérés az ára, hanem a Krisztus keresztáldozata?

7.2. Mert hamis és manipulatív evangélizálás az, amelynek az a célja csupán, hogy az embereket érzelmileg, esetleg értelmileg kielégítse és gyönyörködtesse, s nem az, hogy az embereket hitre segítse.

Az evangélizálás további célja, hogy a kétségbeesett és az élet értelmét kereső embernek felmutassa egy igazán értelmes földi élet alternatíváját. Mert látnunk kell, hogy ma az embereket nem bűneik szorongatják, nem az ítélettől félnek, hanem az élet értelmét keresik lázasan és nem találják. Az evangélizálás célja tehát, hogy úgy mutassa be a Jézust követő tanítványságot, mint a legértelmesebb életformát és életcélt. Ezért a biblikus evangélizálás nemcsak az üdvösségbe, hanem abba a közösségbe is hív, ahol másoknak is ugyanez a célja. Ne feledjük, hogy Jézus amikor Pétert elhívta, nem az üdvösséget és a bűnbocsánatot ígérte neki azonnal, hanem azt, hogy ha követsz, emberhalász leszel (Luk.5,10) Az evangélizálás tehát a misszióra is hív. "Az embereket Jézusnak megnyerni annyit tesz, mint Isten dolgainak nyerni meg őket. Isten nemcsak a pokoltól kíván megmenteni, hanem azt akarja… hogy bennünk és szolgálatunk által a minket körülvevő társadalomban 'Krisztus teljessége' teremtődjék újjá…", írja David Bosch a neves missziológus.

Nem kellene ezeket a célokat jobban szem előtt tartva az evangélizálás új ösvényeire lépnünk?

7.3. Végül, de nem utolsó sorban az evangélizálás célja az is, hogy bátorítsa az embereket arra, hogy Jézus Krisztus ajánlatára pozitív választ adjanak. Ezért hangsúlyozzuk a személyes felelősség, a személyes döntés fontosságát. A személyes döntés nem kerülhető meg. Csak az nem mindegy, hogy a döntésre milyen motiváló eszközöket használunk. Az evangélizációknak örök kísértése volt és maradt a pszichologiai manipuláció. Pedig nekünk illene tudnunk, hogy a református evangélizáció fő motiváló érve : "azért dönts Jézus Krisztus mellett, mert Isten már rég döntött melletted." Az első nagy amerikai ébredés evangélizációiban a hangsúly Isten kegyelmén, és a megigazulás evangéliumán volt.

8. Amin mindenképpen el kell még gondolkoznunk az, hogy az általam vázolt evangélizálást hogyan végezzük egy tradicionális gyülekezetben és hogyan a templom falain kívül élők között? Erre az izgalmas kérdéskörre azonban most, idő hiány miatt nem kívánok kitérni.

Nem akarom befejezni előadásomat úgy, hogy ne szóljak az evangélizálás feltételeiről. Itt most nem arra a tanításra gondolok, amit a nagy evangélista Ch. Finney képviselt, amikor pontosan leírta az eredményes evangélizáció feltételeit, mintegy a Szentléleknek is kijelölve ezzel az igazán járható utat. Vallom, hogy az ébredést Isten Lelke támasztja akkor és ott, ahol Ő akarja, s ezt mi befolyásolni vagy irányítani nem tudjuk. Viszont azt is egyre világosabban kell látnunk, hogy mivel az evangélizálás az egyháznak, mint Krisztus testének tevékenysége, amelybe a hitre jutott emberek beépülnek, hogy aztán kegyelmi ajándékaikkal építsék a Krisztus testet, ezért sok múlik azon, hogy a gyülekezet mennyire tud egy vonzó "fészekmeleget" kínálni a felébredt és megtért embereknek? Mert az egyház, a létével is vonz, vagy taszít. Ha egy gyülekezet, nem tud vonzó közösségként élni, nem tudja a saját, hitre még nem jutott tagjait hitre segíteni, a hitre jutottakat pedig befogadni és tovább vezetni, akkor onnan elfogynak az emberek. Ezért az is kérdés, hogy vannak-e missziónáló gyülekezeteink, melyek létükkel is evangélizálnak, és az embereket magukhoz vonzzák? Vajon mennyire felelnek meg ezeknek a kihívásoknak ma, református gyülekezeteink?

Elhangzott Budapesten, a Dunamelléki Egyházkerület missziói konferenciáján, 2008. június 7-én.

Elmondta: Dr. Sípos Ete Álmos lelkipásztor

Sípos Ete Álmos: Hol kezdjük a reformációt?

A reformáció nem csak évente visszatérő ünnepe, de örökzöld témája is a protestáns egyházaknak. Érdemes lenne felmérni, hogy a "reformáció" szót hallva, mire gondolnak lelkipásztoraink vagy egyházunk tagjai.

A nagy többségnek - talán - Luther Márton 1517. október 31-én, a wittenbergi templom ajtajára szegezett tételei jutnak eszébe, esetleg még az, hogy a pápa kiátkozta Luthert az egyházból, mire ő válaszként az átokbullát nagy nyilvánosság előtt elégette. Vagyis a reformáció általában a múltat, a történelmet eleveníti fel.

Ugyanakkor egyre többen vannak, akik a "reformáció" szót hallva, a ma működő egyházak megújítására, esetleg teljes átalakítására gondolnak. Szinte valamennyi, ún. történelmi egyházban találkozhatunk olyan mozgalommal, amely az egyházi struktúra (szervezet) reformját sürgetve szeretné megváltoztatni a régi szertartásokat, az egyházi tisztségeket, vagy demokratizálni a belső irányítást, eltörölni az egyházi hierarchiát, a megválasztott lelkipásztor életfogytig tartó helyben maradásának lehetőségét stb.

Azonban minden túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy ezek a reformszándékok hazánkban rendre meghiúsultak, és lényeges változást nem eredményeztek. A reformerek ezután vagy elhallgattak, vagy pedig az egyházi és állami hatóságok közös erővel elhallgattatták őket.

De van a reformációnak egy olyan formája, amiről jóval többet kellene beszélnünk, mert több eredménnyel kecsegtet, mint a struktúra és a szertartások megváltoztatásának sok, eddig hiábavaló kísérlete. Ez pedig a helyi gyülekezeti élet reformációja.

Mit is értünk tulajdonképpen ezen? Változást! Mozgást! Előrelépést! A változás és mozgás, a megállás és mozdulatlanság ellentéte. Ugyanis a gyülekezeti élet nagy veszélye az, ha üres hagyománnyá merevedik, és ezzel az egyházi élet hagyományőrzéssé silányul. Mert a beteg gyülekezeti életből nő ki mindig az egyház romlása. Hiába szeretnénk reformációt elérni az egyház alkotmányában, törvényeiben, szervezeti felépítésében, a hierarchiában, ha közben a gyülekezeti élet halálosan beteg. A rendszerváltás óta sok minden megváltozott: új törvénykönyv született, új tisztségviselőket választottunk, itt-ott új liturgiát vezettek be, tataroztunk, építettünk, szerveztünk, konferenciáztunk, de a gyülekezetek belső élete, a templomlátogatók száma, az ifjúság jelenléte, bizony nem változott; sőt!

Úgy tűnik, mintha egy hagyományőrzésre és ápolásra berendezkedett egyház nem kell sem az ifjúságnak, sem az idősebb nemzedéknek. Immár nyílt titok, hogy országosan egyre kevesebben járnak templomba, vagy kérnek egyházi temetést, a keresztelést igénylőkkel beszélgetve pedig kiderül, hogy a szülők, nagyszülők abban csupán szép hagyományt, illetve mágikus szertartást látnak. Ha egy-egy gyülekezeti tag valahol hitre jut és megtér, akkor a legtöbbször csatlakozik valamelyik kisegyházhoz, neoprotestáns közösséghez, esetleg szektához, mert talán még arra sincs lehetősége, hogy kiálljon a gyülekezet elé, és bizonyságot tegyen öröméről - nemhogy hitben növekedni tudjon. Mert ez nem szokás nálunk.

A bibliaórák egyre több helyen "kis istentiszteletek" lettek, ahol néhány résztvevő előtt a lelkipásztor egyszemélyes monológot tart. Azt a közösséggyakorlási formát, ahol beszélgetni lehet az Igéről, vagy a hit dolgairól, esetleg együtt imádkozni a gyülekezet ügyeiért, ahol emberek elmondhatják megtérésük történetét, megbeszélhetnék az őket igazán foglalkoztató kérdéseket, alig ismerik.

A gyülekezeti élet egyéb, fizikai munkával járó teendőit pedig sok helyen a lelkipásztor és családtagjai végzik. Ez is immár legalább 50 éves hagyomány egyházainkban. Az is elfogadott lett, hogy a gyülekezeti élet a lelkipásztor személye körül forog. Abban az esetben, ha szelíd és gyenge egyéniség, akkor mindent maga végez el, ha pedig erőszakos, akkor az ő parancsai szerint kell történnie a dolgoknak. Ő a mindent tudó, aki egy személyben tervez, engedélyez vagy tilt, egyszóval a gyülekezet "pápája". Annak pedig, aki a lelkész prédikációját bírálni, netán korrigálni szeretné, olyan "hagyományos korlátokat" kellene áttörnie, amik évszázadok óta ennek a kísérletnek keményen ellenálltak. Márpedig az igehirdetések nagy része érthetetlen és unalmas.

Ezt a minősítést nem e cikk írója teszi, hanem azok a protestáns tömegek, akik a mozdulatlan gyülekezeti életre nem vevők, inkább elhagyják az egyházat, vagy immár a tájára se mennek. Sem az "álló", mozdulatlan gyülekezeti élet, sem az ott hangzó, alig érthető "szokványos" prédikáció nem vonzza többé az embereket. Mintha újra érvényes lenne egyik egyház- történészünknek a 19. század kiürült templomainak okát indokoló mondása: "a nép megunta a száraz beszédet."

Egyre többen vannak azon a véleményen, hogy ideje lenne a helyi gyülekezetekben elkezdeni egy olyan reformációt, aminek lényege a mozgás, a változás. A biblikus reformációnak mindig a fejben, a szívben, a szemléletben kell kezdődnie. Azon kellene egyre többeknek fáradozni, hogy a helyi gyülekezetnek a templomba még eljáró tagja, de a lelkipásztor és a presbiterek előtt is világos legyen az új reformáció iránya. Vagyis az, hogy merre kellene mozdulni. Mert mozdulni kell! Nem Isten Igéje szerint való az, ami és ahogyan most van. Mozdulni kell az olyan gyülekezeti élet felé, aminek középpontjában nem a lelkipásztor, esetleg nagyobb anyagi befolyással bíró presbiter, vagy magát extra hívőnek valló csoport, hanem az élő Jézus Krisztus és Igéje, a Biblia áll! Az Ige tekintélye előtt hajoljon meg mindenki, és kezdjék el keresni a gyülekezet tagjai azt, hogy mit mond a Biblia az Istennek tetsző gyülekezeti életről! Keresse először a lelkipásztor, majd pedig hirdesse meg bátran. A gyülekezet pedig követelje meg tőle ezt! A passzív, csak a templomban ülő egyháztagok pedig - kegyelmi ajándékaik szerint - épüljenek össze szolgáló közösséggé, mert a biblikus gyülekezet Istent imádó közösség, s az imádatban mindenkinek helye és feladata van! Olyan, szeretetet gyakorló közösséggé kell formálódnia gyülekezeteinknek, ahol egyrészt egymást segítik, másrészt ahova készek mást is befogadni. Kezdjék talán azzal, hogy havonta egy-egy vasárnapi istentisztelet után kávé, tea és néhány szelet sütemény mellett beszélgetnek. De vigyázzanak, hogy ne lelkészük legyen itt is a főszereplő! Változtassunk a bibliaórák monoton és unalmas együttlétein is! Legyen ez olyan alkalom, ahol a lelkész legfeljebb húsz (!) percet beszél, majd megfogalmaz néhány kérdést, amiről beszélgethetnek a résztvevők. Ezután pedig közösen imádkozzanak! A változtatást segíti az is, ha nem csak a lelkész készül az igehirdetésre, de a gyülekezeti tagok is, amikor az istentisztelet előtt - akár hosszabb - imaközösséget tartanak. Szembesítse a lelkipásztor az imádkozó közösségét ezzel a lehetőséggel, úgy, mint egy komoly feladattal! Válasszon hitben elöl járó presbitereket a közösség! Mert Istennek tetsző, biblikus döntéseket kell majd hozniuk, ehhez pedig szükséges az újjászületett életű vezetőség. Ne az legyen legfőbb törekvésük, hogy elégséges mennyiségű pénzt tároljanak a kasszában, vagy, ha nincs, akkor hogyan szerezzenek, illetve a többletet mire költsék - sajnos, ugyanis a presbiteri gyűlések legfőbb témái mindig ezek -, mert a presbiterek felelőssége sokkal nagyobb ennél; Isten Igéje és akarata szerint kell kormányozniuk a gyülekezetet. Ehhez a reformációhoz olyan tagokra és presbiterekre van szükség, akik jól ismerik a Bibliát, és az evangélium lényegét mások felé is egyszerűen meg tudják fogalmazni. Az igehallgató közösségtől tovább kell lépni az igét hirdetni képes gyülekezet felé. Ennek az útja a bibliaiskolai tanfolyamokon, az ún. csendes heteken és gyülekezeti konferenciákon át vezet.

Örvendetes, hogy egyházunkban már vannak olyan gyülekezetek, ahol ezeket már gyakorolják néhány éve, bibliaiskolai tanfolyamokat szerveznek, csendes napokat tartanak, csendes hétre mennek a gyülekezet kisebb nagyobb csoportjával. Fontos lenne a jó tapasztalatokat közreadni, és legalább ilyen fontos lenne ezeket a tapasztalatokat meghallgatni, megbeszélni.

Ha a reformáció megerősödik egyházainkban, akkor elérkezhet a "felüdülés ideje", mert - ebben a sötét és erkölcsi rendjében felbomlott világban - úgy lehet jelen a keresztyén gyülekezet, mint "hegyen épített város".

Kezdje tehát a reformációt először minden lelkész és presbiter a saját gyülekezetében, beszéljen róla, dolgozzék, tusakodjék és imádkozzék érte! Sípos Ete Álmos

Sípos Ete Álmos: Kijelentés és a Biblia

Amikor a reformáció ill. a reformátorok a 16. században megfogalmazták a sola scriptura elvét, tulajdonképpen nem egyebet tettek, mint kiszabadították a Bibliát annak, a középkori egyháznak lelki-szellemi bilincseiből, mely az emberi értelmet és a középkori egyház tekintélyét a Biblia tekintélyével azonos szintre emelte. De a sola scriptura azt is jelentette, hogy a reformáció nemet mondott arra a Bibliától idegen krisztológiára, szoteriologiára és pneumatológiára is, mely az üdvösség elnyeréséhez, az emberi cselekedet értékét, a Krisztus váltságművével azonos szintre emelte.

A 18. sz.-ban megjelenő felvilágosodás és újhumanizmus eszméi azonban elég hamar behatoltak a reformációban megtisztult egyházakba is, minek az lett a következménye, hogy ezekben az egyházakban, belülről kezdődött egy újfajta támadás a Biblia tekintélyével szemben.

Ennek a támadásnak, egyik előfutára Johann Salomo Semler (1725-1791) Halle-i teológiai tanár volt, aki elsőként kezdte meg a Biblia kritikus elemzését. A később kibontakozó ún. történet-kritikai módszer, a történettudomány eszközeit használva, kritika tárgyává tette a Biblia történetiségét és ezzel éket vert a kijelentés (mint Isten szava) az Ige és a Biblia, mint a leírt kijelentés közé. Innen már csak egy lépés volt az, hogy a magát autonómnak kikiáltó ember, mint a Biblia felett álló szellemi tekintély, feljogosítva érezte magát arra, hogy kétségbe vonja a Biblia történeti hitelességét, s ezzel megtámadja annak teológiai üzenetét.

A 18.sz.-ban megindult racionalista bibliakritika később, a maga „tudományosnak" kikiáltott téziseivel, és kritikai megállapításaival, olyan heves vitákat indított el az egyes felekezeteken belül működő teológiai iskolák, és kegyességi irányzatok között melyek mind a mai napig tartanak.

1. Elmondhatjuk, hogy napjainkra a Bibliához való viszonyulás különbözősége képezi talán a legmasszívabb válaszfalat a keresztyének között.

1.1. A viták centrumában ma újra az alábbi, régről ismert kérdések állnak: a Biblia, Isten kijelentése, vagy a kijelentést csupán tartalmazza? Szövege azonos-e Isten szavával, vagy csupán időnkét, mint a Bibliától független kijelentés eszköze, alkalomszerűen, tartalmazhatja Isten Igéjét? (Barth) Végső soron, minek tekintsük a Bibliát, ember szavának vagy Isten szavának? Vagy mindkettőnek? Az egész Biblia Isten szava, vagy az a feladatunk, hogy megkeressük a „kánont a kánonban"? Van-e valamilyen kapcsolat a Biblia és az Ige ill. a Szentlélek között, vagy a Biblia csak egy Lélek-, és kijelentés nélküli betűhalmaz?

1.2. A viták során hamar kiderült, hogy a kijelentés és Biblia témakörétől elválaszthatatlan a szerzőség kérdése is. Ki a Biblia szerzője? Izrael, az őskeresztyén gyülekezet, vagy a Szentlélek? A szerzőség körüli vitákhoz kapcsolódott a történeti hitelesség kérdése is. Hiteles-e a Biblia történetisége, azaz hitelesek-e annak történeti beszámolói? Vagy: Igaz-e az, amit sokan állítanak, hogy a történeti hitelesség nem lényeges, és a történeti hitelességet a kijelentéstől el kell választanunk és semmi jelentősége nincs annak, hogy a Biblia történeti, földrajzi, vagy a természettudományok körébe sorolható adatai igazak-e vagy nem.

1.3. A felsorolt kérdések a keresztyén egyházakat ill. teológiákat végzetesen megosztották, mivel hamar kiderült, hogy a történet-kritikai módszer által felvetett kérdések és állítások minden esetben, a Biblia szíve, a krisztológia, szotériológia és pneumatológia elleni masszív támadásokhoz vezettek. Ugyanis ez a bibliakritika, hiába tiltakozik ellene, végső soron, mégis magát, az írott Igével azonosító, és attól elválaszthatatlan történeti Jézus Krisztust és annak történeti váltságművét tette az emberi kritika vizsgálódásának tárgyává. Barth hiába állítja, hogy ő csak a szöveget, de nem a kijelentést bírálja, ugyanis a Biblia szövege és a kijelentés, nem két, egymástól független komponens. Ezért látásunk szerint, nem lehet a Biblia szövegét kritizálni, anélkül, hogy ne támadnánk meg a kijelentést.

Azt már bizonyosan lehet állítani, hogy a Bibliáról vallott felfogás mára, átrajzolta a felekezeti határokat, és új egységet teremtett a különféle felekezetekbe tartozó, de a Biblia kérdésében mégis azonos felfogást képviselő teológusok, és keresztyének között!

Ezen gondolatok előrebocsátásával szeretném a következőkben összefoglalni azt, hogy a kijelentés (revelatio specialis) és a szerzőséggel összefüggő ihletés (inspiráció) kérdéseit hogyan látja a magyar, bibliahű egyháztagokat és lelkészeket összefogó Biblia Szövetség.

2. A „kijelentés" fogalmán azt értjük, amit a Szentháromság Isten a térben és időben végbemenő történelem folyamán cselekedett és elmondott. A kettő egy s ugyanaz. (dabar – szó és tett). Ezért a kijelentés szerintünk is két oszlopon nyugszik, Isten történelmi tettein és Isten szavain. Hisszük, hogy mi, mindkettőről hitelesen csak a Szentírásból, mint az írott kijelentésből tudunk. Erről tudósít bennünket a Zsid.1,1-2. Az itt szereplő „polymeros" és „polytropos" (többször és többféle módon) görög szavak is arra utalnak, hogy Isten beszédének többféle módja volt már az Ótestamentum korában is.

2.1. Bár a Bibliában olvasható történelmi események nem verbális szavai voltak Istennek, mégis, a reveláció speciális nyitja meg szemünket, hogy a Bibliában olvasható történelmi eseményekben, mint pl. a teremtés, özönvíz, Ábrahám-történetek, pusztai vándorlás, honfoglalás stb, mit akart Isten mondani az embereknek. (Csak a félreérthetőség kedvéért szeretném megjegyezni, hogy nem azonosítjuk a történelmet a kijelentéssel, elutasítjuk a történetteológiát, csupán a kijelentés történeti karakterét akarjuk hangsúlyozni!) A történetek mellett az ószövetségi intézmények, mint a papság, a kultusz, a bírák vagy a királyság stb. szintén a kijelentés látható, a történelemben megjelenő formái voltak. Ismétlem, a speciális kijelentés segít bennünket abban, hogy az ószövetségi történetekben és intézményekben meglássuk Istent és megértsük Isten szavát.

A kijelentés „többféle mód"- jához (formájához) tartozott pl., a prófétaság Isten által rendelt intézménye is. A prófétákkal Isten közvetlenül beszélt, melyet ők továbbmondtak, vagy leírtak. De kérdezzük: az „Úr angyalának" megjelenései (theofaniák, angelofaniák) és szavai, vajon nem Isten kijelentései voltak? Az ótestamentumi kijelentés egyik csúcspontja volt a törvényadás történeti eseménye, amikor Isten, angyalok által adta át Mózesnek a kőtáblákat. (Exod. 19. 20. 24-31. Apg 2, 38. 53.)

2.2. A Zsidó-levél már idézett két verse, az ótestamentumi kijelentés modus-ának megemlítése után rátér az újszövetségi kijelentés modus-ára, a testté lett Igében, Jézus Krisztusban adott kijelentésre is. Az inkarnáció történeti eseményében Isten, testben látható módon is kijelentette magát ebben a világban. Jézus esetében azonban nemcsak testtélétele, cselekedetei, szenvedése, halála és feltámadása volt a kijelentés, hanem az is, amit mondott.

Az Újszövetségben is megtaláljuk az ótestamentumihoz hasonló kijelentési modus-okat, az apostolokat és prófétákat, illetve eseményeket, jeleket és csodákat. A Zsid 2,3-4 azt erősíti, hogy a jelek és csodák, bár rendkívüli és figyelemfelkeltő események voltak, rendeltetésük mégis elsősorban az volt, hogy az isteni üzenetre irányítsák a figyelmet.

2.3. Az ótestamentumi, és az újtestamentumi kijelentés modus-ának nonverbális, történeti karaktere mellett ki kell emelnünk a kijelentés verbális, beszéd-karakterét (Wortcharakter). Hiszen a kijelentés, annak beszéd- és szó-karaktere által vált világossá és érthetővé. A Bibliában 3808 alkalommal olvashatjuk azt a mondatot, hogy „így szól az Úr", vagy „ezt mondta az Úr", stb. Amikor tehát a reformátori keresztyén teológia kijelentésről beszél, azt akarja hangsúlyozni, hogy azok az információk, üzenetek, tanítások, történeti beszámolók, melyek a Bibliában olvashatók, nem emberi eredetűek, nem az ember találta- vagy éppen színezte ki, vagy képzelte el azokat, hanem azok magától Istentől származtak. Ezért mondja Jézus: „Az Írás fel nem bontható" (Ján 10,35),"Könnyebb pedig a mennynek és földnek elmúlni, hogynem a törvényből egy pontocskának elesni." ( Lk 16,17), Róm 3,2. stb.

Tehát azt, pl. hogy kicsoda Isten vagy kicsoda az ember, vagy hogyan keletkezett a világ, mi van a halál után, stb. csak onnan tudhatjuk, hogy Isten ezekről kijelentést adott. Ezekre az ismeretekre tapasztalati úton ma se tud eljutni egyetlen kutató sem.

2.4. A kijelentésről szólva végül kiemeljük, hogy a kijelentés csúcspontja, és célja – természetesen – az a Krisztus volt, akiben lakozott az istenség teljessége testileg, aki kijelentette nekünk az Atyát. (Ján. 1,14; Kol. 2,3; Zsid. 1,1-2;) Őbenne teljesedett be mindaz, amiről az ótestamentumi kijelentés is beszélt, vagyis engesztelő-helyettes áldozata és feltámadása által a mi megváltásunk. (Luk 24, 27; 44;) Hiszen a megváltásról is, csak a kijelentésből, mégpedig a leírt kijelentésből (revelatio specialis) értesülhet az ember.

Az eddig mondottakkal tehát azt akartuk hangsúlyozni, hogy mi is úgy látjuk, hogy a reveláció specialis erőteljes történeti karakterrel bír, ezért aki a Biblia történetiségét támadja, akarva vagy nem akarva, de magát a kijelentést támadja!

3. A másik témakör, amivel szeretnénk foglalkozni az, hogy a magyar Biblia Szövetségben mit vallunk, a leírt kijelentésről.

3.1. Kálvin azt mondja, hogy az eredetileg gondolatokban-szavakban, történetekben stb. adott kijelentést, a pátriarkák eleinte „kézről kézre adták" utódaiknak, s csak később került sor annak leírására. Így jött létre az írott kijelentés, vagy más szóval az írott Ige. A történelemben, a gondolatban-szóban adott kijelentés pedig azért került leírásra, mert erre Isten határozott parancsot adott. Erről tájékoztat bennünket a 2Móz 17,14; 5Móz 31,24; Jer 36,1-2; ill. 1Kor 10,11; Jel 1,1;19. stb.

Szeretnénk azonban hangsúlyozni, hogy maga a Kijelentés több volt, de nem más volt, mint a leírt Kijelentés. A leírt kijelentés isteni szelekció volt, hiszen sem a prófétáknak, sem Jézusnak beszédeit nem írták le teljes terjedelmükben, de a szelekció soha nem korrekció volt! Csak zárójelben ismétlem, hogy a kijelentés harmadik formája Jézus Krisztus, a testté lett Ige volt. Lényegesnek tartjuk azonban annak hangsúlyozását, hogy bár Jézus Krisztus, mint testté lett Ige, személy, a Szentírás, mint írott Ige pedig egy könyv, a kettő egymástól elválaszthatatlan. Lásd Luk 24,27;44; Zsid 10,5-7;

3.2. Tehát, egy kijelentés van csupán, mert Isten szava és tette egy! A kijelentés említett formái egymástól megkülönböztethetők ugyan, de elválaszthatatlanok. Ebből a tételből az is következik, hogy a kijelentés formáit egymás ellen fordítani, vagy egymással szemben kijátszani nem lehet. A kijelentés bármelyik formáját úgy támadni vagy kritizálni, hogy az a másikat ne érintené, nem lehet!

A hitvallásos reformátori teológia magyarországi képviselői azért álltak vitában kezdettől fogva mind a mai napig Karl Barth-al, mert Barth felfogása szerint, más a kijelentés, más az írott Ige és más Jézus Krisztus. Szerinte az írott Ige, a Szentírás csak tartalmazza a leírt kijelentést, de nem azonos azzal. Ezért a Bibliában meg kell keresni Isten szavát, meg kell keresni Jézust. A Szentírás Barth szerint csupán igehalmaz, mely csak akkor lesz kijelentett Igévé, ha az olvasó egzisztenciálisan reagál rá. Ezért tartják Barthot sokan (közöttük magam is) a történetkritikai-egzisztencialista írásmagyarázat 20. századi atyjának.

Mindezeket azért tartjuk fontosnak hangsúlyozni, mert a korai egyháztörténettől kezdve napjainkig minden törekvés, mely Jézust a Bibliától elválasztotta, hamis misztikába és gnoszticizmusba torkollott. (Lásd a római katolikus misztikát és a protestáns enthuziasztikus ill. karizmatikus mozgalmakat!)

3.3. A leírt kijelentéssel kapcsolatos viták másik része az ihletés, az inspiráció fogalma körül kulminál.

Mint mondtuk, a kijelentés leírására Isten parancsára került sor, mely évszázadokon át tartó folyamat volt. A leírásra azonban Isten nemcsak parancsot adott, hanem Szentlelkét is, olyan értelemben, hogy nemcsak a kijelentés, de a leírás is a Szentlélek munkája volt. 1Kor 2,10. 12-13; „Nekünk azonban Isten kijelentette az Ő Lelke által...Mi pedig nem e világnak lelkét vettük, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük azokat amiket Isten ajándékozott nekünk. Ezeket prédikáljuk is, nem oly beszédekkel, melyekre emberi bölcsesség tanít, hanem amelyekre a Szentlélek tanít..."

Azt az összetett hatást, melyet a Szentlélek a szentírókra gyakorolt a kijelentés megértése és leírása közben, ihletésnek, inspirációnak nevezzük. A reformátori inspiráció-tan ezért hangsúlyozza azt, hogy a Biblia szerzője maga a Szentlélek-Isten, akinek a szentírók engedelmes eszközei voltak. Hogy ez a hatás, vagyis az inspiráció milyen természetű volt, kiválóan érzékeltetik az erre vonatkozó bibliai igék. A 4Móz 12,8-ben azt olvassuk „peh al peh adabber bó umare"- szájamból szájába beszélem bele szavaimat. /piel!). Tehát, amit Mózes leírt, azt nem ő találta ki! Gondoljuk, merte volna Mózes elferdíteni Isten szavát?

A 2Tim 3,16-17-ben olvasható kifejezés „A teljes írás Istentől ihletett" „pásza grafé theopneustos..." pontos fordítása „Istentől kilehelt" arra a levegőmozgásra utal, mely a beszéd közben keletkezik. Mellesleg, itt az apostol nem is a szerzők, hanem a „grafé" – az írás, a szöveg ihletettségéről beszél, míg Péter apostol a szentírók, próféták személyének ihletettségét emeli ki a 2Pét 1,20-21-ben: „Tudván először azt, hogy az Írásban egy prófétai szó sem támadt saját magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Lélektől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei." Az 1Kor 2,10-16-ban pedig Pál arról beszél, hogy az apostolok beszéde nem emberi bölcsesség, hanem olyan, melyre a Szentlélek tanította őket.

3.4. Jézus élete az ótestamentumi próféciák szószerinti beteljesedése volt. Beszédei minden olyan esemény történetiségét hitelesítik, melyek történeti valóságát a mai liberális-történetkritikai teológia kétségbe vonja. Számára Ádám és Éva élő személyek voltak és nem szimbolikus nevei egy embercsoportnak, Noé és az özönvíz története nem legenda volt, Jónás nem tanmesehős, Mózes pedig nem „csontkovács", aki nem is járt soha Egyiptomban stb., ahogy azt némely teológus ma is állítja. Amikor Jézus a Máté 5,18-ban azt mondja: „az ég és a föld elmúlik, a törvényből (tórából) egy jóta vagy egy pontocska el nem múlik", majd a Ján 10,35-ben kijelenti. hogy „az Írás föl nem bontható", nem egyebet tesz, mint Szentlélek szerzőségét pecsételi meg. De az újszövetség Szentlélektől ihletett voltát is olyan egyértelmű és hatalmas igék erősítik, mint a már idézett 1Kor 2,10-16, vagy a Gal 1,11-12: „Tudtotokra adom pedig atyámfiai, hogy az az evangélium, melyet én hirdettem, nem ember szerint való. Mert én sem embertől vettem azt, sem nem tanítottak arra, hanem Jézus Krisztus kijelentése által." vagy Jel 1,1.19: „Jézus Krisztus kijelentése, amelyet adott neki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, amiknek meg kell lenniük hamar. Írd meg, amiket láttál, és amik vannak, és amik lesznek ezután."

4. Az eddig elmondottak alapján érthető, hogy miért vallották az egyházatyák [Római Kelemen (+102), Iraeneus (135-202), Origenes (185-254), Tertullianus (150-222), Hieronymus (345-420) Augustinus( 354-430),] és a reformátorok nyomán valamennyi reformátori hitvallás (II. Helvét Hitvallás 1566., La Rochelle-féle francia hitvallás 1559., A Dordrechti hitvallás 1619., Westminsteri hitvallás 1677.) a Szentírás inspirációját abban az értelemben, hogy a Biblia eredeti szövegének leírásakor a szentírókat a Szentlélek úgy ihlette, hogy a legmegfelelőbb szavakat juttatta eszükbe, és nem engedte, hogy tévedés keveredjen hozzá. (S ha már a hitvallásoknál tartunk, hadd idézzek néhány sort abból az 1662-ben keletkezett Debrecen-Egervölgyi Hitvallásból, mely a Magyar Református Egyház első, magyar szerzőktől eredő hitvallása volt (melyet a reformáció után keletkezett hitvallások között a legjobbak között tartanak nyilván a kutatók). „... a Szentlélek tanította, a Krisztus ihlette az Ő lelke által a szent prófétákat, szólott és közölte velük a mennyei tudományt. Mivel egyedül Isten a szerzője, nincs összefércelve emberi költeményekből, igazságával tűnik ki, világosságával felülmúlja az emberi értelmet, okosságot és elmét, elveti, nem hagyja helybe az emberek költeményeit." Ezek ismeretében még jobban érthető Kálvin véleménye: „Ugyanazzal a tisztelettel tartozunk a Szentírásnak, mint Istennek, mert egyedül csak Őtőle származott és semmi emberi nem keveredett hozzá."(CR LII. 383.)

4.1. Ma minden informatikus tudja, hogy a gondolatok félreérthetetlen közléséhez nem lehet akármilyen szavakat használni, mivel a szavaknak információhordozó funkciójuk van. Ha az információt hordozó szavakat összetöröm, vagy összecserélem, összetörik maga az információ is! Persze sem Kálvin, sem az említett személyek nem azt állították, hogy a Bibliának nincs emberi faktora, csupán azt akarták hangsúlyozni, hogy az emberi faktor nem rontotta meg, nem ferdítette el az istenit! Az inspiráció csodája éppen abban látható, hogy a szentírók egyénisége, műveltsége, kultúrája nem tűnt el az írás közben sem, sőt a Szentlélek, bűnös voltuk ellenére alkalmassá tette őket a kijelentés leírására.

4.2. Mindebből logikusan következik, hogy Szentlélek nélkül nincs leírt kijelentés. Mivel a Biblia szerzője a Szentlélek, ezért lép fel azzal az igénnyel, mint Isten minden időre érvényes normatív kijelentése, mely történetiségével és leírt voltával térben és időben áll. Emlékezzünk csak Jézusnak a kizárólagosság- és isteni tekintély igényével mondott minden tettére és szavára. A reformátorok a Szentlélek szerzőségének evidenciájából kiindulva mondták ki a Szentírás magyarázatának alapelvéül: a „hit analogiáját" (analogia fidei): Scriptura sacra sui interpress.

5. Mivel (előadásunk elején) azt állítottuk, hogy a bibliakritika támadás a kijelentés ellen, s ezzel egyidejűleg krisztológia, szoteriológia és pneumatológia ellen is, szeretném még néhány gondolatban állításomat alátámasztani, és megfogalmazni azt, hogy a magyar Biblia Szövetségben mit vallunk a Biblia ill. az Ige és a Szentlélek viszonyáról.

5.1. Látásunkat az alábbiak okok miatt szeretnénk ezen a konferencián is világosan megfogalmazni:

a.) a liberális-történetkritikát képviselő teológusok részéről Magyarországon is gyakran elhangzik az a cinikus vád, hogy a bibliahű keresztyének a Bibliában papíros pápát imádnak. Azzal az igeverssel érvelnek, miszerint meg van írva, hogy a „betű megöl a lélek pedig megelevenít" (2Kor 3,6). Ezzel akarják sokan az Isten leírt Igéjébe vetett hitünket megrendíteni. (Arra most nem is akarok kitérni, hogy aki ezt az igét az említett összefüggésben idézi, annak újra kellene vizsgáznia exegézisből és hermeneütikából.)

b.) Magyarországon is széles körökben elterjedt nézet a Barth által képviselt existencialista teória, mely elválasztja egymástól a Szentírást, az Igét, Krisztust és a Szentlelket, amely elmélet gyakorlatilag megfosztja a Bibliát, annak divinitásától.

c.) Magyarországon a protestáns egyházakban is jelenlevő és ható karizmatikus mozgalom és újabban a neoevangélikál mozgalom sokak által elfogadott tanítása szerint a Szentlélek a Bibliától (Igétől) függetlenül is adhat a hívőknek (akár újabb) kijelentést (is). Azt is gyakran hangoztatják, hogy az embernek a megtérés után még külön részesülnie kell a Szentlélek keresztségben. Sokan kérdezik: hogyan tudnánk magunkban kaput nyitni, a Szentlélek hatása előtt, hogy olyan tapasztalásokhoz és élményekhez jussanak, melyek az embert egy magasabb rendű keresztyénséghez segítik. Sokan kérdezik újabban a pietista vagy neoevangélikál körökben is, hogyan kaphatom meg a Szentlelket, hogyan találkozhatnék közvetlenül Istennel, Krisztussal, melyre a válasz a legtöbbször úgy hangzik, hogy légy csendben, üresítsd ki magadat, várj egy különös tapasztalatra, meditálj, imádkozz .

5.2. Ezekre az okokra és kérdésekre tekintettel, úgy látjuk, hogy semmiképpen nem kerülhető ki a Biblia, Krisztus (Ige) és a Szentlélek viszonyának kérdésére adott világos, biblikus válasz. a.) Számtalan, csakis trinitárius alapon értelmezhető ószövetségi és újszövetségi ige igazolja, hogy Isten azonosította magát úgy a próféták által hirdetett, mint a később leírt Igéjével, Jézus Krisztus személyével és szavaival. (Deut 17, 9-11; Zsolt 33,6. Zakariás 7,12; Acta 7,51-52. Máté 8,16; Máté 12,28; 2Pét 1,21; 1Ján 5,7.

b.) Az újjászületés mindig az egymástól elválaszthatatlan Lélek és Ige által történik, soha nem az Igétől függetlenül beavatkozó Lélek hatására! (Ján 3,3-5. 1Pét 1,23; Tit 3,5;) Mivel a Szent Lélek a Krisztus Lelke, ha Isten Igéjét olvassuk, meghalljuk és hiszünk benne, tulajdonképpen Krisztusban részesülünk, aki az Élet. (Ján 14,23. 15,7/b.)

c.) Jézus (ill. a Szentlélek) bennünk lakozása tehát az Ige befogadása által és nem az Igétől független misztikus úton, történik. (Ján 6,63; Ján 8,31; 8,51; 15,4;7;)

Mindezek alapján valljuk, hogy a Szentlélek és a Biblia (Ige) elválaszthatatlanok egymástól. A Szentlélek, mint isteni személy, természetesen több, mint a bibliai Ige, de ha azt kérdezzük hogyan munkálkodik, azt a választ kapjuk, hogy az Isten Igéje által (itt természetesen a bibliai Igét szoteriológiai dimenzióban értjük.) Ezért hisszük a Biblia divinitását.

Tehát a Szentlélek, szoteriológiai hatását az írott Ige (ill. annak hirdetése) által fejti ki, az Ige által jön hozzánk, az Ige által ébreszti fel a hitet, szül újonnan, adja tudtunkra Isten akaratát, az Ige által szentel meg és vezet az örökéletre.

Ezzel nem akarjuk azt állítani, hogy a Szentlélek ne tudna direkt módon, tehát a Bibliától függetlenül is tevékenykedni az általános kegyelem útján ebben a világban. De ha azt kérdezzük, hogy vajon a Szentírás az egyedüli út-e a Szent Lélek számára, hogy eljusson hozzánk, hogy Krisztust hirdesse és a megváltást bennünk hatékonnyá tegye, azt válaszoljuk, hogy igen.

Végkövetkeztetés: Isten szavakban jelentette ki magát és mindenkor az Ő hatalmas, Lélekkel teljes mindenható szava (Igéje) által cselekszik. Ezért az ember által is megérthető Igének – a Bibliának – mindennél nagyobb jelentősége van, mivel Isten az Ige által jön közel hozzánk, s általa válik számunkra jelenvalóvá (Acs.20,32), és így (csakis általa!), munkálkodik bennünk (1.Thess.2,14), mert az Ige tökéletes és világos (5. Mo.29,28ff), és tökéletesen elégséges, hogy rajta keresztül elvezessen minket a Szentlélek az Istennek tetsző megszentelt életre. (2.Tim.3,15-17).

Aki tehát az írott Igét, a Bibliát támadja, vagy éppen kritizálja, azt a Krisztust támadja, aki az Ige által jön hozzánk és a Krisztus Lelkét megszomorítja, aki az ó- és az újtestamentumi szentírókat és írásaikat ihlette (1Pét. 1,11.)! Ezért állítjuk, hogy aki a Bibliát támadja, az annak a szívét: a krisztológiát, szoteriológiát és a pneumatológiát támadja.

Szilárdan hisszük, hogy a keresztyén gyülekezeteket is csak az élő Ige, és nem a magát tudományosnak kikiáltó bibliakritika tartja meg. Aki ezt nem hiszi, vagy nem veszi komolyan, annak szavára Jézus juhai nem fognak hallgatni. James I. Packer írja, hogy a liberális bibliakritika „először is aláássa az igehirdetést...másodszor aláaknázza az a bibliai tanítást...harmadszor elgyengíti a hitet...negyedszer bátortalanná teszi a bibliaolvasó embert, ötödször Krisztust félretolja a középpontból és a figyelmet elvonja Róla."

Úgy gondoljuk, hogy az elmondottakon az európai keresztyén egyházak és gyülekezetek jelenlegi siralmas spirituális helyzetét tekintve is, minden igehirdetőnek és tanítóinak el kell gondolkoznia.

Dr. Sípos Ete Álmos Elhangzott 2011 június 4-én, a Bibelbund International, Dübendorfban (Schweiz) tartott kongresszusán.

Kálvin, J. A Keresztyén Vallás Rendszere 1559. Ref. Főiskolai Nyomda, Pápa, 1900

Kaiser, Bernhard. Christus allein – Ein Plädoyer für den evangelischen Glauben. Verlag der Ev.-Luth. Gebetsgemeinschaften: Bielefeld. (Ausführlicher Beitrag zur Soteriologie)

Kaiser, Bernhard. Studien zur Fundamental-Theologie I. VTR, Nürnberg, 2005.

Kaiser, Bernhard. Pneumatologia, Selye János Egyetemi jegyzet, Komarno (kézirat)

Packer, James I. Wie Gott Vorzeiten geredet hat...... Verlag der

Sípos, Ete Álmos. A Kijelentés és a Biblia, Budapest, 2008. (kézirat)

*********************************

Sípos Ete Álmos

Korszellem és keresztyénség

PANORAMA 2004

Pár éve már a Biblia Szövetség konferenciáin "Panoráma" címen a keresztyénség helyzetét vizsgáltuk, különféle kontextusban. Vizsgáltuk különféle statisztikai adatok tükrében, a világvallások viszonylatában, legutóbb pedig ebben a körben, áttekintettük a keresztyénség főbb belső mozgásait.

Mai kontextusunk, a korszellem. Előadásunkban szeretnénk vizsgálni először magát a korszellemet, annak is főként európai jellemzőit, majd vizsgálnánk a korszellem keresztyén egyházakra gyakorolt hatását, illetve érintenénk azt a kérdéskört is, hogy a keresztyénség milyen választ adott és ad a korszellemre.

Vizsgálódásunk nem a teljesség igényével történik, célunk elsősorban az informálás, a tájékoztatás. Erre egyébként azért van szűkségünk, mert a Biblia sokszor foglalkozik a korszellem témájával.

Amikor Pál apostol, az Efézusi levél 6,15 versében azt írja : "Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak", akkor egyértelműen, a korszellem hatásának bizonyos veszélyeire hívja fel a korabeli keresztyének figyelmét.

De mi a korszellem? - Az egy-egy történelmi kort hatása alatt tartó, befolyásoló szellemi irányzatok összessége. A korszellem mindig meghatározza a kultúrát, a tudományt, a társadalmi és egyéni normákat, az emberi gondolkodást, de nagy hatással van a vallásokra is. Végső soron, nem vonhatja ki magát hatása alól egy ember sem.

1. Vizsgáljuk hát meg elsőként korunk korszellemének főbb jellemzőit.

Az első, amit itt meg kell jegyeznünk az, hogy nemzedékünkben a húsz év felettiek, a ami a korszellemet illeti, egy nagy korforduló részesei, átélői lehettek. Ezt a fordulópontot némelyek, (többek között Diogenes Allen teológus is), olyan jelentős változásnak ítélték, mint amilyen a középkor és a modern kor között volt!

Ez a nagy fordulat, némelyek szerint, az 1970-es és 1990-es évek között következett be, amikor átléptünk a modernizmus korából a posztmodern korba, és megjelent a posztmodern ember.

A "posztmodern" fogalom tág jelentésű szó, használják a művészet, az irodalomtudományok, a humán tudományok területén egyaránt.

Az elnevezés a modern (latinul modernus), szóból származik, ami azt jelenti: új, korszerű, mostani. A "post" előrag, ami "utáni"-t jelent, azt akarja kifejezni, hogy a posztmodern elutasítja, meghaladottnak tekinti azt, amit a modernizmus vallott.

1.1. Hogy érzékeljük ezt a nagy változást, pár mondat erejéig vizsgáljuk meg annak a kornak jellemzőit, mely a felvilágosodásból nőtt ki, amelyet modern-kornak, vagy modernizmusnak neveznek, s amely 200 éven keresztül jellemezte kultúránkat. Modernizmuson a 18-19.sz.ban virágkorát élő polgári szellemi irányzatok összességét értjük, mely irányzat a korábbi, középkori formák széttörésével akart egy új világot megteremteni.

A modern kor az embert, az emberi értelmet állította az értékrend-piramis csúcsára, s az emberi értelembe vetette minden reményét.

A modernizmus hatására a tudomány szakágakra tagolódott, a természettudomány, ismereteit matematikai formákba rendszerezte, a tudomány eredményeit a termelékenység fokozására használta. Létre hozta a nyereség-orientált kapitalizmust, az igazságszolgáltatást, és a jogtudományt pedig szakosította.

A művészetek területén is jelentős változásokat hozott : múzeumok, koncerttermek, színházak által intézményesítette a művészetet, megjelenik az összhangrendszeren alapuló zene, a szonáta, szimfónia, és opera-muzsika.

A modernizmus eszmerendszere és ideái azonban, ezeknek a pozitívnak tűnő jelenségnek a jövőjét is meghatározták. Ezeket az ideákat is érdemes röviden sorra venni.

A felvilágosodásból kinőtt modernizmus elég hamar hátat fordított Istennek, egyháznak, és megtagadott minden tekintélyt. "Nincs tekintély!", mondta A humanizmus eszméjének magasra emelésével egyidejűleg pedig kijelentette: nincs Isten! Majd a modernizmus késői szakaszában, megjelenik az egzisztencializmus, mely minden jelenséget az egyén szubjektív szempontjából vizsgált, és kijelentette : nincs abszolút, minden valamitől függ.

A modernizmusban végül megjelenik a nihilizmus, mely minden szabály, elv, erkölcs, törvény tagadását jelenti akkor, amikor kijelenti: nincs cél !

Így jut el a modern ember, a modern kor végén a kétségbeeséshez.(F.Schaeffer)

E kor megértéséhez, érdemes feltennünk végül még a kérdést: tulajdonképpen miben hitt a modern ember?

A modern kor korai szakaszát erős optimizmus jellemezte. Ennek jelei megfigyelhetők már pl. Michelangelo "Dávid"-ján is, ahol az arányaiban nagyobb fej és tenyér az emberi tudásba és alkotó munkába vetett nagy bizalomról beszél.

A modern kor embere erősen hitt az észben, a haladásban, a tudomány mindenre válaszolni tudó és eligazítást adó erejében. Hitt az iparosodás végtelen lehetőségeiben, amikor kiadta a jelszót: "mindenki a városba!". A liberális demokráciában bízva hirdette.:

"Tanítjuk az embereket és ők majd bölcs döntéseket hoznak!"

Az, hogy az korszellem elemzők nagyobb része korunkat egy idő óta posztmodern kornak nevezi, mindenképpen azt jelzi, hogy beszélnünk lehet a modern kor végéről, a modernizmusból való kiábrándulásról.

Ehhez a kiábránduláshoz vezető egyik szindróma, tünetcsoport volt az, hogy az istenített tudomány erősen relativizálódott, melyet a kvantummechanika és a káoszelmélet, Heisenberg határozatlansági reláció-elmélete, csak erősített. A tudomány eredményei nem mindenben bizonyultak áldásosnak, az emberiség közelkerült a nukleáris megsemmisülés lehetőségéhez. A környezetszennyezés súlyos és megoldhatatlannak tűnő problémái, s annak felismerése, hogy az ember nem boldogul a birtokába jutott tudománnyal és hatalommal, csak fokozták a kiábrándulást.

A másik, kiábránduláshoz vezető tünetcsoport, társadalmi szinten jelentkezett. Az új ember neveléssel történő kialakításának ideája porba hullott, hiszen a 20.század, az emberi történelem legvéresebb százada lett, az embertelenség soha nem látott méreteket öltött. A 60-as évek diákmozgalmai, a vietnámi háború ellen tüntetők aktivitása, a Csehszlovák megszállásnak a kommunista-eszmebarát fiatalságában okozott csalódása, a jóléti rendszerek válságtünetei megmutatták, hogy a modernizmus nem teljesítette, amit ígért.

Vannak, akik a berlini fal 1989-es leomlását tekintik olyan jelnek, mely a marxizmus modernista ideológiájának végét jelentette.

1.2. Mindezt azért kellett elmondanunk, mert a posztmodernizmus, a modern kor kontextusában érthető meg igazán.

Martin Clark, angol földrajztudós így jellemzi a posztmodernizmust: "A posztmodern definíciója nem könnyű ... de lényegét tekintve a modernizmus által hirdetett lineáris haladásnak, a racionalizmusnak, az abszolút igazságoknak elutasítása és tagadása. A posztmodern hívei a diszkontinuitást ünneplik, a különbözőséget, a töredezettséget, a meghatározatlanságot. Nem bíznak a totalizáló törekvésekben. Ebből a szempontból természetesen a keresztyénség is, minden egyéb vallással együtt a kritika tárgya, bár a posztmodern gondolatok képviselői meglehetősen toleránsak általában a vallással szemben, mint ami a pluralitás hordozója, - de csak addig, amíg az adott vallás is toleránsnak mutatkozik."

Ez a meglehetősen tömör megfogalmazás azonban bővebb magyarázatra szorul, ezért sorra vennénk kicsit bővebben a posztmodernizmus jellemző vonásait.

1.2.1. Első a minden igazsággal szembeni szkepticizmus, kételkedés.

Kételkedésük kiindulási pontja a nyelv, és az a végkövetkeztetésük, hogy mindent csakis a nyelven keresztül ismerünk. Így a világ, amelyben élünk, s amely a nyelvben ismerhető meg, tulajdonképpen egy elolvasandó szöveg. Mivel mi is a világ részei vagyunk, mi is a szöveg részévé válunk. A strukturalisták már kimutatták, hogy a nyelvi jeleink önkényesek, de a dekonstrukcionalisták egy lépéssel továbbmennek, s azt állítják, hogy már a fogalmak is önkényesek, amelyekre a jelek utalnak.

Így a szavaknak nincs állandó jelentése, hanem az tulajdonképpen az olvasótól függ. Marad tehát a nyelv, amely társadalmilag konstruált, önmagára utaló, metafizikai megalapozottság nélküli. Szerintük, ez vezet arra a következtetésre, hogy nincs objektív valóság, amelyhez hozzáférhetnénk. Miközben használjuk a nyelvet, mi magunk konstruáljuk a saját valóságunkat, ami teljesen önkényes. Ezért minden igazság- fogalmat, evidenciát, dekonstruálni, azaz szétbontani kell, le kell rombolni. A dekonstrukció metafizikai következményei egyértelműek. Ha van is objektív Igazság, az nem férhető hozzá, s így az a kérdés, hogy mi az igazság, többé nem releváns.

Mindennek az egyik legközvetlenebb hatása a Politikai Korrektség (Political Correctness) mozgalmában volt megfigyelhető, ahol egyértelműen kitűnt a nyelvhasználat szociális valóságot formáló ereje. Az igazságot a politikában felváltotta a retorika és a hatalom. James Sire elemzésében: "Ezekben az ideológiákban a nyelv kreálja a valóságot, s néhány ember kontrollálja a nyelvet. ... Így az ismeretelmélet sokkal inkább a hatalom, mint a ráció dolga." Nem nehéz meglátni, hogy ezek az elméletek miért terjedtek el olyan gyorsan a tudomány minden területén, s adták meg a modernizmus posztmodern kritikájának alapjait. A modernizmus az objektív igazság és a tudományos abszolútumok fogalmaival élt - amelyekről bebizonyosodott, hogy csak egy nyelvjáték részei, s így ezeket dekonstruálni kell.

Mindez pedig egy totális és radikális relativizmushoz vezetett.

1.2..2. Második jellemző vonásként említenénk a teljes szabadságot.

Mivel a posztmodernizmus minden igazságot dekonstruál, és relativizál, annyi igazság van, ahány ember. Ez a szellemiség utál minden totalitáriusságot, racionalitást, rendet és logikát, s vele szembeállítja a teljes szabadságot. Semmi sem abszolút, semmi sem szent, minden szabad préda tárgya, lehet válogatni. Azt teszünk, amit akarunk, és azt hiszünk, amit akarunk. A posztmodern ember nem azt kérdezi többé, hogy valami igaz-e, de még azt sem, hogy működik-e. Csak azt, hogy tetszik-e. "Populáris szinten ez azt jelenti, hogy abban hihetsz, amiben akarsz, kitalálhatod, kiválogathatod és összekeverheted saját lelki koktélodat." Így talán jobban értjük, hogy mit takar korunk két fontos fogalom-jelszava: a pluralizmus és tolerancia.

1.2.3. A posztmodernizmus harmadik jellemvonása egy jellegzetes spiritualitás (lelkiség).

Ellentétben a modernizmussal, amely azt vallotta, hogy nincs lélek, nincs Isten és minden vallás káros és üldözendő, a posztmodernizmus újra hirdeti, hogy van lélek, és szabadságot ad minden vallásnak. Mivel elutasít minden racionális ellenőrzést, különösen is preferál minden olyan vallási megnyilvánulást, amely az élményt és a megtapasztalást hangsúlyozza. A posztmodernizmus relativizmusa pedig tágra nyitja a kaput a legheterogénebb forrásokból származó vallási gondolatok ötvöződése előtt, függetlenül attól, hogy az keresztyén vagy pogány eredetű.(Lásd: New Age, boszorkány-vallás, sámánizmus, sátánizmus, scientológia stb.)

Korábban azt gondolhattuk, hogy legalább Európában, végleg legyőzetett a pogányság, mára azonban meglepő módon magához tért! Először keresztyén formákba bújva, Krisztust "majmolva", majd egyre növekvő arroganciával mutatkozik meg gyűlölete az egy, igaz Isten iránt. Ma már a keresztyénségbe is behatolt pogány inspiráció is egyre láthatóbbá válik. A "szekularizált keresztyén" az az Isten ellen fellázadt, meg nem újult ember, aki csaknem szégyen nélkül szembefordul Isten törvényével, és inkább választja a pogányság valamely kultuszát. Ugyanakkor, bizonyos keresztyén erényeket mutat fel (vagy azok imitációját). Egyetemes szeretetet, mások iránti nyitottságot, az individuum méltóságát és Istennel való kapcsolatának egyediségét hirdetve.

1.2.4. A posztmodern negyedik jellemvonása az élvezet életcéllá emelése.

Ennek fontos eszköze és közvetítője a modern média-technológia. A képek felületes, tünékeny, végtelenül képlékeny világa, és az élet minden területére kiterjedő inváziója miatt a média tökéletes hordozója a posztmodern életcélnak.. A média egy művi, virtuális valóságot teremt, ami teljesen megfelel a posztmodern felfogásnak. Gene Veith szerint "a posztmodern szavakról való lemondása a képek érdekében, az értelem helyettesítése érzelmi élményekkel, a tartalmasság helyett a szórakozásra irányuló vágy, mind műfaji sajátosságok. A TV és a reklámok hihetetlen uralma feloldja a valóság és a fantázia, a tények és az elképzelések közti különbséget, és szakadatlanul prédikálja a posztmodern üzenetet : az élvezet életcéllá történő emelését. Akár arról is beszélhetnénk, hogy a posztmodernitás létrehozta az élvezet-korszakot. Az élvezetre történő buzdítás olyan erőteljes és oly kifinomult metodikával történik, ami már magának az emberi jellemnek is, egyfajta "dekonstrukcióját" viszi véghez.

1.2.5. A posztmodern ötödik jellemvonása egy sajátos etika.

Az etika, mint olyan, bizalmatlanságot élvez, akárcsak bármilyen, mindenkire egyaránt vonatkozó szabály. Az erkölcsi megítélés puszta létjogosultságát is elvetik, ezért minden egyén maga választja ki "értékeit". D.Z. Phillips odáig megy a relativitásban, hogy "Képtelen elítélni a távoli törzsek körében gyakorolt gyermekáldozatot, miután nincsenek pontos ismeretei arról, mi lehet ennek a szokásnak a jelentősége a törzs számára."

A legtöbb posztmodernista ugyanakkor meglehetősen dogmatikusan ragaszkodik bizonyos "politikailag helyes vonalhoz". Más posztmodernes igen tágszívű az egyéni választás, életstílus vonatkozásában, de toleranciája inkább vonatkozik a nézetekre, mint az emberekre (a korábbi felfogás pontosan az ellenkezőjét képviselte!), lényegét tekintve pedig erősen nárcisztikus és hedonista.

A modern kor kidolgozta és alkotmányos keretek közé foglalta - a keresztyének által is igenelhető - élethez való jogot. De nem tudni pontosan, hogy mit eredményez majd a posztmodern továbblépése, amely a halálhoz való jogot is egyre jobban hangoztatja.

Míg a 20. századi modernizmus, a párkapcsolatok szabadságát, és szabadosságát hirdette, a posztmodern igen gyorsan megszült és kedvesen dédelgetett gyermeke a homoszexualitás életvitelszerűvé tétele lett.

A gyermek vállalása, az egyén szabad döntésének jelképe lett, míg a szingli, mint életforma, a média által is favorizált paradigmaként jelenik meg fiataljaink előtt, a választható "családmodellek" között.

1.2.6. Végül, ami a posztmodernizmus jövőképét illeti: egyrészt vallja azt, ahova a modernizmus is végül eljutott, azaz nincs cél, csak ezt mosolyogva mondja, másrészt jövőképe gyakran misztikus.

2. Második kérdéskörünk : Milyen hatást gyakorolt és gyakorol a tárgyalt két korszellem irányzat a keresztyénségre?

Ez irányú vizsgálódásunkat máris szűkítenünk kell, hiszen a 2,1 Milliárd tagot számláló keresztyénség számtalan felekezetből áll, melyek tanításaikat illetően is jelentős mértékben eltérnek egymástól, és kontinentális megosztottságuk is igen változatos. Ezért vizsgálódásunk fő területe elsősorban az európai keresztyénség, már csak azért is, mert a modernizmus és posztmodernizmus itt érintette a legnagyobb felületen a keresztyénséget.

Summásan, annyit máris állíthatunk, hogy a korszellemet jelentő két nagy irányzatnak, a modernizmusnak és a posztmodernizmusnak szinte minden szellemi vektora, előbb vagy utóbb, de behatolt a keresztyén egyházakba és ott különféle hatásokat váltott ki. E hatások elég karakterisztikusan jelentkeztek és a mai napig hatóan, világosan körülírhatók.

2.1. A modernizmus alig mondta ki, hogy nincs az emberen kívül semmiféle tekintély, megjelent a keresztyén theologiában a bibliakritika. A 18.században, a tudomány mezében megjelenő bibliakritika megtámadta a bibliai könyvek szerzőségét, korát, a Biblia történeti hitelességét, vagyis magának a szövegnek a hitelességét is. Vagyis : az ember, fölé emelkedett a Szentírásban magát kijelentő Istennek, és mint legfőbb tekintély bírálat alá vett mindent, amit az emberi tudomány mércéje szerint a Bibliában nem tartott elfogadhatónak és hitelesnek. Ez a folyamat mind a mai napig tart, annak ellenére, hogy a posztmodernizmus hatalmas csapást mért a tudományba vetett bizalomra. Mégis, a Biblia hitelessége, történeti megbízhatósága, és kijelentés volta feletti vita, a keresztyén theologia vízválasztójának számit ma is. A Biblia isteni tekintélye, a keresztyén egyházak nagy részében már nem számít evidenciának. Ennek következménye az is, hogy a keresztyének között egyre több a dogmatikai és etikai kérdések feletti vita, s a Bibliára való hivatkozás egyre kevésbé "sikkes".

2.2. A modern kor humanizmusa és racionalizmusa is hatalmas erővel hatolt be a keresztyénségbe és ott kedvező fogadtatásra talált. A racionalizmus hatására kezdték a theologusok tagadni a bibliai csodák valódiságát, és próbálták racionálisan megmagyarázni a hit és a transcendens valóság dolgait. A humanizmus hatására pedig a theo-centrikus Bibliából antropo-centrikus könyv lett, melynek főszereplője az ember, mégpedig az az ember, akit át lehet nevelni, meg lehet javítani, csak jó példaképeket kell neki ajánlani. Így lett Jézusból példakép, az emberből pedig olyan szabad akaratú lény, aki maga tud dönteni saját sorsa, üdvössége felől is, mintegy Istent is igénybe véve. Ez a - Bibliától abszolút idegen - gondolat és szemlélet, megjelent már a 18. század igehirdetéseiben de jelen van mind a mai napig nemcsak a római katolikus, de a protestáns templomi igehirdetésekben, és temetési beszédekben is.

2.3. A modern kor egzisztencializmusa is nagy hatást gyakorolt a theologia művelőire, (neveket most nem említek) amikor megjelent az egzisztencialista bibliaértelmezés. Eszerint a Biblia önmagában nem Isten szava, csak akkor válik azzá, ha az olvasó egzisztenciálisan rezonál az olvasott szövegre. Az egzisztencialista bibliamagyarázó szerint nincs abszolút igazság, a Bibliából sem ismerhetjük meg azt, ezért az egyház is csak egy rész-igazságot hirdet. Korunk nagynak kikiáltott theológusai közül nem kevés volt az egzisztencializmus gondolatának képviselője.

A modernizmus ateizmusa, materializmusa, vallás ellenessége és annak, az egyházon belüli, fentiekben ismertetett hatásai, hatalmas tömegeket ábrándítottak ki és szakítottak el a keresztyén egyházaktól.

2.4. A posztmodernizmus minden igazsággal szembeni szkepticizmusa, relativizmusa és a dekonstrukciós hermeneütika hatása, ha nem is ilyen fogalomként, elég korán megjelent a keresztyén theologiában is. Rudolf Bultmann nézetei, miszerint a bibliai fogalmaknak, történeteknek a magját úgy lehet megtalálni, hogy lehántjuk róluk azt, ami emberi, ami történeti, mivel ezek torzítják az igazságot,- hatalmas visszhangra és követő táborra talált a protestáns egyházakban. Az egyházban is megjelent az un. "modern theologia", mely lényegében a modernizmus és posztmodernizmus gondolatait filozófiai gondolatait igyekezett krisztianizálni.

2.5. Igen nagy hatást gyakorolt a keresztyén theologiára a posztmodernizmusnak az a tétele, hogy "nincs abszolút igazság, és ezért nem az a kérdés, hogy igaz-e valami, hanem hogy tetszik-e."

Ha nincs abszolút igazság, akkor mindenkinek igaza van, akkor minden vallásban, beleértve a nem keresztyén világvallásokat is, van valami igazság elem. Ezeket az igazság elemeket kell megkeresni és összhangba hozni. Ez a pluralizmus vezér elve. Eklatáns hordozója ennek a posztmodern gondolatnak az ökumenikus mozgalom, mely a modernizmus szülöttje ugyan, de a posztmodernizmustól még nagyobb lendületet kapott. Ma az európai keresztyén tömegek kitörő lelkesedéssel fogadják az ökumené gondolatát és gyakorlatát, az átlag keresztyént, de a keresztyén klérus nagy részét sem érdekli már az, hogy mi a bibliai igazság, mondván: az igazság elválaszt, a szeretet pedig összeköt.

Ezért nem jelent már gondot, hogy a világvallások (tehát nem keresztyén!) képviselőivel is leül a pápa Assisiben, egy keresztyén bazilikában imádkozni a békéért, vagy a német evangélikus egyházi napokon megterítenek egy "úrasztalát", süteménnyel és üdítővel, ahova úgymond, úrvacsorai közösségbe hívták a jelen levő buddhistákat és muzulmánokat is, akiket pl. a bor távol tartana.

Ezért nem okozott fejtörést az sem, hogy a magyar keresztyén történelmi egyházak püspökei is aláírják azt az ökumenikus chartát, mely a nem keresztyén vallások felé történő misszióról is kész lemondani az egység érdekében.

A bibliai igazságoknak egyre jobban relativizálódott az értéke, a tanfegyelmet sok keresztyén egyház már a régóta nem képes tartani! Illusztrációként hadd ismertessek egy statisztikát, melyet a reformáció szülőföldjén, Németországban készítettek lelkészek között (!) 2003-ban. E felmérés során a megkérdezett lelkészek

74 % vallotta, hogy van feltámadás - 26 % nem.

67% vallotta, hogy Isten megbocsáthatja bűneinket, 33 % nem.

63 % vallotta Jézus Krisztus istenségét, 52 % vallotta, hogy szűkség van megváltásra, 39 % vallotta, hogy a házasságot Isten szerezte, 36 % vallotta, hogy a Biblia szent, 17% vallotta, hogy halál után a mennybe juthatunk, és csak 21 % vallotta, hogy JÉZUS Krisztus a példaképe.

A relativizált biblia-értelmezés tipikus példája a nők lelkésszé szentelésének és presbiterré választásának igazolására született bibliamagyarázat is. Ez a magyarázat vagy arra hivatkozik, hogy Pál apostol nőgyűlölő volt és azért írt a nők gyülekezet-vezetővé tétele ellen, vagy azt állítja, hogy egy patriarkális kor masculin-centrikus szemlélete került bele a Bibliába, vagy összefüggéseiből kiragadott, egészen másra vonatkozó igékkel akarja feloldani és relativizálni, az egyébként első olvasásra is világos bibliai tanítást.

2.6. A posztmodern etikának korábban említett szexuális libertinizmusa is egyre erőteljesebben érezteti hatását, az európai keresztyénség egyházaiban. Ennek egyik jele a homoszexualitás jelenségének egyházi fogadtatása, melynek során - egyre több nyugat európai és néhány amerikai egyházban - a homo párok kapcsolatárnak egyházi megáldására is egyre gyakrabban kerülhet sor, amely korszellem-kényszernek - úgy tűnik - egyre kevesebb európai egyház tud ellenállni. Nemrég az amerikai anglikán egyházban választottak püspökké egy, feleségét és gyermekeit, homo kapcsolata miatt elhagyó lelkészt. A posztmodern etika hatása az is, hogy a házassági válások felett sok európai egyház nemcsak szemet huny, de vannak már egyházak, ahol a válásnak is egyházi szertartása van, melynek célja, hogy a felek békében váljanak el egymástól. Egyre több egyház fogadja el hallgatólagosan a házasságkötés nélküli párkapcsolatokat, és szolgáltatja ki az így született gyermekeknek a keresztséget. Megjelent a keresztyének között is, a halálhoz való jog gondolata . Van olyan svájci euthanázia-klub, melynek protestáns lelkész az elnöke. S egyre több keresztyén fiatal tarja kívánatosnak a szingli életformát.

2.7. Végül, rendkívül nagy hatást gyakorolt a keresztyénségre világszerte a posztmodernizmus spiritualitása, melynek lényeges eleme, az élvezet életcéllá tétele.

Ennek hatására jelent meg, és terjed egyre nagyobb mértékben az un. élmény-keresztyénség, vagy kicsit vulgárisabban mondva az élvezet-keresztyénség.

Ennek egyik hordozója a karizmatikus mozgalomnak nevezett rajongó, vallásos élményeket produkáló, és hajszoló keresztyénség, mely mára világmozgalommá nőtte ki magát. Amit a szekuláris világ élvezetben, muzsikában, misztikumban, csodatevő sámánokban, transcendens élményekben kínál, az a karizmatikus mozgalomban, keresztyénnek címkézett árúként, mind megkapható.

De a nem-karizmatikus keresztyénség is átvette az élvezet-szolgáltató, és élvezet szemléletű hívő élet ideálját. Ennek jelszava jól ismert a magyar protestáns körökben is, "azért megyünk a templomba, mert ott szeretnénk valamit kapni. Oda megyünk, ahol a legjobbat kapjuk erőben, vigasztalásban, békességben, ahol a legjobb lelki "benzint" adják, aminek erejével egy hétig kibírjuk." A keresztyénségből eltűnőben van az a gondolat, hogy az istentisztelet az élő Isten imádatának nagy alkalma, az meg végképp idegen gondolat, hogy a gyülekezetbe azért megyek, mert szeretnék adni másoknak is valamit, sőt megtalálni helyemet a Krisztus-testben és Isten országáért tenni valamit. Egyre gyakoribbak a látványos, külsőségeiben fesztiválszerű istentiszteleti rendezvények, evangélizációk, melyeken olykor megjelenik a balett, a néptánc, sőt fiatalok részére a "keresztyén" diszkó, vagy farsangi bál is.

Ezeknek a hatásoknak eredményeként erősödött fel egyre nagyobb mértékben az a folyamat, amit összefoglaló néven szekularizációnak, az egyház elvilágiasodásának neveznek, mely az un. történelmi egyházakból való tömeges kiábránduláshoz vezetett.

Ez a magyarázata annak is, hogy Magyarországon a rendszerváltás után, nem következett be az a nagy egyházi fellendülés, amit sokan vártak, hanem éppen az ellenkezője, a fogyás! (A református egyházban a választói névjegyzékbe felvettek száma 1989 és 2001 között, 12%-ot fogyott. Másik adat: az 2001-es népszámlálás során magát reformátusnak valló 1,620 Mi reformátusból az egyházi névjegyzék 410 E nevet tartalmaz!)

A szekularizáció másik, letagadhatatlan következménye lett, a keresztyén egyházak hitel- és tekintély vesztése, melynek jele napjainkban úgy jelentkezik, hogy az Európát a haladás, a tudományok, a modern kapitalizmus bölcsőjévé tevő keresztyénség, még említés-erejéig sem kerülhetett bele az EU alkotmányába. S ezt az európai keresztyénséggel minden következmény nélkül meg lehetett tenni! (Ugyanakkor az állatvédők nagy felvonulással követelték Brüsszelben, hogy az állatok jogaira vonatkozó passzus bekerüljön az EU alkotmányba!)

Harmadik kérdéskörünkben még azt vizsgálnánk meg, hogy volt-e és van-e a keresztyénségnek az eddig ismertetett nagy megalkuvásokon kívül más, pozitív válasza a posztmodernizmusra.

A választ azért nem lehet egy szóval elintézni, mert előbb azt kell tisztáznunk, hogy mit értünk keresztyénség alatt. A keresztyénségnek ugyanis van egy szociológiai és egy theologiai meghatározása. Szociológiai értelemben a keresztyénség, valamennyi, magát keresztyénnek valló egyház, vagy vallási csoport összességét jelenti, annak kiterjedt intézmény rendszerével együtt. Theologiai értelemben viszont az Istentől üdvösségre választottak és kihívottak közösségét, akik Jézus Krisztust istenüknek vallják, s a Bibliát, Isten abszolút tekintéllyel bíró szavának, minden időben és minden korban, az élet minden területére érvényes akaratának ismerik el. E kettős értelemben értett keresztyénség azonban sem létszámában, sem az összkeresztyénségben képviselt súlyát illetően nem azonos tömeget jelent.

A theologiai értelemben vett keresztyénség nem integrálja soha az éppen divatos ideológiákat, filozófiákat, hanem ragaszkodik a Biblia válaszaihoz és tanításaihoz, mint Isten örökké érvényes szavához.

A keresztyénségnek ez a része vallja, hogy a Biblia, a modern és posztmodern ember

minden dilemmájára választ tud adni, kétségbeesésére igazi reménységet kínál, lelki és erkölcsi zűrzavarában rámutat az egyetlen biztos pontra, Jézus Krisztusban a magát történelemben kijelentő élő Istenre, és a vele történő életrendezés nagy lehetőségére.

Ezért azt mondhatjuk, hogy a keresztyénség eme részének a posztmodernizmusra adott egyik válasza: a biblikus misszió szorgalmazása.

Ez a missziói trend felfedezhető ma világszerte. Európában kevésbé, viszont Amerikában, Afrikában és Ázsiában erősödőben van, s magát, a Bibliához ragaszkodó, un. hitvallásos keresztyénségnek nevezi. A keresztyénségnek ez a része ugyan nem növekszik olyan dinamikusan, mint szeretnénk, de szerepe és súlya a protestáns egyházakban mégsem kicsi. Ez az irányzat erőteljesen képviseli a Biblia kijelentés-voltának hitét, hangoztatja az újjászületés szükségességét, szorgalmazza a világ felé a biblikus evangélizációt, a már hitre ébredtek tanítását, és a gyülekezet építés biblikus módszereit. Mivel ez az irányzat a hangsúlyt a misszió vertikális, transcendens dimenziójára helyezi, és a keresztyén élet lényegét a Krisztus-kapcsolatban határozza meg, hamar rásütik a bélyeget, hogy "fundamentalista". Ezt a bélyeget, különös módon, nem a világ üti rá a keresztyénség eme részére, hanem azok a keresztyének, akik a modern és posztmodern korszellemet az egyház theologiájába integrálták és annak "ágyába befeküdtek".

A keresztyénségnek, a korszellemmel meg nem alkuvó része tehát, a posztmodern korszellemmel legélesebben a keresztyénségen belül találkozik és ott kényszerül választ adni.

Theologiai válasza az, hogy a Biblia és annak üzenete nem szorul sehol és semmiben reformációra, modernizálásra. Annak normáin változtatni nem lehet, mert azokat Isten szabta meg. A posztmodern gondolkodással és életvitellel szemben kínálja az Istennel megbékélt, értelmes élet nagy, és perspektívikus alternatíváját.

Mivel a keresztyénség másik része ezt a választ nem tartja elfogadhatónak és nem ebben látja a modern ember válságából kivezető utat, az összkeresztyénségen belül felerősödött és egyre jobban felerősödik egy belső átsruktúrálódás.

Ez azt jelenti, hogy szinte valamennyi keresztyén egyházon belül reform mozgalmak működnek, minden történelmi egyháztól független Theologiákat alapítanak, független bibliaiskolákban képeznek laikus gyülekezeti munkásokat. A "nagy" egyházaktól független gyülekezetek sokasága jön létre, melyek gyakran erőteljesen ragaszkodnak otthagyott egyházuk hitvallásaihoz.

Helyenként új egyháztesteket hoznak létre, azaz kettészakadnak, melynek oka szinte mindig ugyanaz: a nők lelkésszé szentelésének elfogadása , a homoszexualitás legalizálása, az ökumenikus mozgalomban való részvétel, vagy a liberális bibliakritika gyakorlása.

Mint minden korszellem, úgy korunké is tehát, a keresztyénséget válaszút elé állítja. A Biblia Jézusa ezt a válasz-kényszert azonban nem ítéli negatív jelenségnek, hanem annak felismerésére akar elsegíteni, hogy a "juhok és kecskék" szétválasztása minden időben folyik, s a Jézus Krisztus visszajövetelekor történő nagy szétválasztás csupán végső demonstrációja lesz annak a folyamatnak, ami a történelem folyamán, s így a mi napjainkban is történik.

Sípos Ete Álmos ref.lelkipásztor, BSZ főtitkár előadása, mely elhangzott 2004.október 24-én, Szépalmán, a Biblia Szövetség által rendezett orvos-konferencián.

***********************

Sípos Ete Álmos

Magyar keresztyének az unióban

Ahogy közeledik hozzánk az Európai Uniós tagságról történő népszavazás napja, egyre többen hiányolják ehhez a fontos döntéshez nélkülözhetetlen előzetes tájékoztatást.

Eddig ugyanis csak a belépés előnyeiről festett rózsaszín képet ismerhettük meg, de nem ismerjük a belépés valóságos feltételeit, és a tagsággal járó kötelezettségeket, következményeket.

Mindehhez hozzátehetjük, hogy országunk hívő keresztyénei még ennél is kevesebb információval rendelkeznek az Unió (jelenlegi és leendő) lelkiségéről, a keresztyén erkölcsi normákhoz való viszonyáról.

Sajnos, erről protestáns egyházi sajtónkban sem olvashatunk, pedig az egyház feladata lenne ebben a kérdésben is prófétai szót mondani!

Ezért a Biblia Szövetség különösen is fontosnak tartja, hogy hallassa szavát!

A Biblia prófétai könyvei - főként a Jelenések könyve - a gazdasági, politikai, sőt vallási-hatalmi koncentrációk megvizsgálására szólítja fel a keresztyéneket, szorgalmazva a történések szellemi-lelki hátterének elemzését.

Fő kérdésünk tehát nem az, hogy több pénzünk lesz-e vagy kevesebb, ha "belépünk Európába", hanem az, hogy ez a gazdasági és politikai-hatalmi koncentráció mennyiben szolgálja Isten dicsőségét? Illetve biztosít-e lehetőséget az evangélium terjesztésére, és milyen törvényes feltételeit adja a keresztyén erkölcsi normák érvényesülésének? Úgy gondoljuk, hogy ezekkel a szempontokkal nem méltánytalan és elfogult elvárásokat fogalmazunk meg egy olyan Európában, amelyet a bibliai keresztyén gondolkodás (ld. Kálvin) tett gazdaságilag is naggyá, a bibliai keresztyén erkölcsi normák pedig társadalmilag stabillá, kulturálisan hihetetlenül gazdaggá. Úgy tűnik, az EU ideológusai nem akarnak tudomást venni arról, hogy a modern Európa fundamentumát tulajdonképpen a reformáció vetette meg, ennek szellemiségét nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egy közelmúltban, Bécsben tartott konferencián Michael Weninger, Romano Prodinak, az EU Bizottság elnökének főtanácsadója előadást tartott az EU vallást érintő terveiről. Elemzésében többek között arról beszélt, hogy Európa hitéletének vallási pilléreit Jeruzsálem, Athén és Róma alkotják. Mi, ezt olvasva megdöbbenve kérdezzük: Hol van a reformáció? Hol van Wittenberg vagy Genf? Weninger úr történelmi ismeretei hiányosak vagy olyan világvallás-ökumenében gondolkodik, amelyen a reformáció egyházai nem tényezők többé Európában sem?

Itt már a protestáns keresztyénség legértékesebb kincse: a bibliai identitása forog veszélyben.

Olvasva a külföldi - német, holland, angol - bibliahű keresztyén sajtót az Európai Unióban zajló eseményekről, joggal várjuk el, hogy egyházi vezetőink tárgyilagosan nyilatkozzanak a ránk váró következményekről. Vegyünk sorra ezek közül néhányat:

1. A külföldi sajtó például tájékoztat arról, hogy abba a 105 tagú Konventbe, amelyik az EU alkotmányán dolgozik - elnöke, Valery Giscard d'Estaing, ny. francia államelnök - nem delegáltak egyházi vezetőt. Az alkotmány szövegtervezetébe pedig Isten nevének bevételét és az ember Isten előtti felelősségének említését Belgium és Franciaország akadályozta meg. Bár vannak politikusok, pl. Prof. Paul Kirchhof, német alkotmánybíró, vagy Ingo Friedrich, az Európai parlament helyettes elnöke, akik szót emeltek annak érdekében, hogy Isten neve és az ember Isten előtti felelőssége bekerüljön az EU alkotmányába, még mindig kétséges, hogy törekvésük sikerrel jár-e?

2. Tavaly az Európa Parlament azzal vádolta meg a keresztyén egyházakat, hogy beavatkoznak a társadalmi életbe. Ezzel a váddal az egyház prófétai küldetését kívánták elvitatni, amit eddig csak a diktatúrákban tettek meg.

3. Két évvel ezelőtt az Európai Unió iránymutatást adott ki a "faji vagy etnikai alapon történő diszkrimináció" ellen meghozandó intézkedésekről. Az iratot elemezve Lord Scott of Foscote, angol főbíró arra a következtetésre jutott, hogy ez a rendelkezés a Biblia szabad terjesztését is akadályozhatja.

4. Aggasztónak tartjuk azt is, hogy "Isten", a "Biblia", az "egyház" nevének említését azzal az indokkal kívánják mellőzni, hogy az sértené a muzulmán Törökországot.

Ezek után nehéz megszabadulni attól a gondolattól, hogy az Unió minden vallás iránt toleráns, kivéve a keresztyénséget.

A keresztyénség lényege Jézus Krisztus személyében található. Ő a mi istenünk, királyunk, megváltónk. Mi neki engedünk inkább, mint embereknek! Valljuk, hogy ő az út, ami az Atyához vezet, és ő az egyetlen igazság is! A korábban leírt példák alapján sejtjük az Európai Unió álláspontját a reformátori "Solus Christus"-ról is. (Üdvösség egyedül Jézus Krisztus személyére nézve - a Szerk.)

Mire számíthatnak a hitvalló keresztyének Európában, ha annak alkotmánya minden vallásnak szabad utat biztosít majd, csak a keresztyénség alapvető tanításait fogja kizárni? Erre a kérdésre sem találtunk eddig megnyugtató választ.

Elvárjuk, hogy a keresztyén egyházak - esetünkben a protestánsok - vezetői határozottan kérjék az Unió illetékeseit, hogy alkotmányosan garantálják a keresztyének vallásszabadságát.

5. Aggodalommal figyeljük azt is, hogy egyre több Uniós tagállam immár a házassággal egyenlő rangú együttélési formának tekinti a homo-párok kapcsolatát, sőt egyes országokban a homo-párok egyházi megáldásának megtagadását fegyelmi eljárás követi. Mindez a keresztyén házasság és család erkölcsi fundamentumának lebontásáról, a társadalmi alapok lerombolásáról és az Európai Unió gyakorlatának és a Biblia erkölcsi normáinak nyílt szembenállásáról árulkodik. Kérdésünk tehát az, hogy igent mondhatunk-e egy olyan Uniós tagságra, ahol a Bibliával tudatosan szembeállított erkölcsi normák uralkodnak majd?

Mi, hitvalló keresztyének nyugodt lelkiismerettel a feltételek és a várható körülmények legtágabb ismeretében szeretnénk csak igent mondani az Uniós tagságra, ehhez pedig szükségesnek tartjuk további őszinte tárgyalásokon meghozott megnyugtató alkotmányos garanciák megfogalmazását!

Elfogadhatatlannak tartjuk ugyanis azt az érvelést, hogy az Unió azért nem foglalkozik ezekkel a kérdésekkel, mert az államot külön kell választani az egyháztól. Ez az érv azért álságos, mert a tervezett alkotmány passzusai éppen tudatos Isten-, Biblia- és egyházellenességükkel mondanak ellent ennek a "követelménynek", sőt potenciálisan magukban hordozzák a megtorlás, sőt a keresztyének szankcionálásának lehetőségét is.

Ha gazdasági és politikai hatalmak döntenek majd a keresztyének felett, azt elszenvedjük, de az alapvető jogainkért való lelki és jogi harcot nem kívánjuk feladni.

Sípos Ete Álmos a Biblia Szövetség főtitkára

Megjelent a Biblia Szövetség honlapján: http://www.bibliaszov.hu.

******************

Sípos Ete Álmos

Miért hagyják el ma emberek az egyházat?

Különböző meggyőződésű emberekkel folytatott beszélgetéseim során, gyakran mellemnek szegezték a kérdést, mi az oka annak, hogy a magyar református egyház tagsága, egyéb kisebb felekezettel ellentétben nem növekszik, sőt egyházunkat egyre többen elhagyják. Ez a körülmény indított arra, hogy foglalkozzak ezzel a nem lényegtelen probléma-körrel.

Azért elsőnek mégis azt a kérdést tenném fel, hogy csakugyan fogy hazánkban a hitüket gyakorló, templomba járó református egyháztagok száma? Mivel elég jól ismerem az egyházon belüli statisztikák „megbízhatóságát" ill. az egyházban folyó statisztikai manipulációkat, feltételezem, hogy lesznek olyanok, akik vitatják majd a fogyással kapcsolatos állításaimat. Azt is el kell ismernünk, hogy pontos statisztikai adataink, s ez sem véletlen, nincsenek. Arról pedig, hogy akik elhagyták, vagy elhagyják egyházunkat, hányan vannak, és miért szakították meg kapcsolatukat egyházunkkal, senki nem vezet statisztikát. Megvallom, ez nem is lenne könnyű! Ezért a címben feltett kérdésünkre, elsősorban 50 éves lelkipásztori munkám során, és a Biblia Szövetséghez beérkezett információink nyomán szerzett tapasztalataim alapján szeretnék válasz keresni és adni, természetesen, nem zárva ki a tévedés lehetőségét sem!

1. Kiindulópontunkat, az alábbi, rendelkezésünkre álló statisztikai adatok jelentik.

A legutóbbi népszámlálás adatai szerint, hazánkban reformátusnak vallotta magát 1, 623 Mi állampolgár. Ebből, a református egyház gyülekezeteiben kötelezően vezetett un. választói névjegyzékben 410.000 egyháztag szerepel. (Hol van a hiányzó 1,200 Mi ?) A 410.000 nyilvántartott egyháztagból a vasárnap délelőtti istentiszteleteken az egész országban részt vesz 120.000 ember (1200 gyülekezetben! De én már ezt a számot sem tartom megbízhatónak!). Ebből a 120.000 templomlátogatóból 75 év feletti egyháztag 73.200. Ugyan mennyi lehet akkor a fiatalok és a gyermek száma? Nem tudjuk! Az is bizonyos, hogy a 15-29 év közötti templomba járó fiatalok száma is folyamatosan csökken 1999-2009-ig 9%-ról 6 %-ra). Egyébként, a 120.000 vasárnapi templomlátogatónak 10%-a Budapesten lakik.Ami elég biztosnak mondható az, hogy 20 éve folyamatosan csökken a keresztelések, az egyházi házasságkötések, az egyházi temetések, a konfirmálók, a gyermekistentiszteleteken résztvevők, és az ifi csoportok száma. A fogyás nem folyamatos, van, amikor stagnál, aztán újra fogyni kezd, de nem növekszik. És itt érkezünk el a kérdésünk lényegéhez, miért nem növekszik az egyháztagok száma?

2. Ami a fogyást illeti, annak formáit az alábbiak szerint differenciálhatjuk:

a.) a fogyás egyik formája az, amikor valaki tudatosan kilép az egyházból, mert nem ért egyet úgymond az egyház tanításaival. Ezek számáról azért tudunk nagyon keveset, mert a Jehova Tanúin kívül, egy felekezet sem várja el a hozzájuk térőktől, hogy nálunk is jelentsék be kilépésüket a református egyházból. Tehát nem tudjuk, hogy tudatosan, hányan léptek ki egyházunkból.

b.) a fogyás másik formája a passzív, közönyből fakadó kimaradás. Ezeknek a névleges, a népszámlálás idején magukat reformátusnak mondó passzív, közönyös egyháztagoknak a számát még felmérni sem nem tudjuk.

c.) A fogyás harmadik formája, amikor valaki, valamilyen okból, más felekezethez csatlakozik. Gondolunk itt a rendszerváltás után alakult, s az azóta „felvirágzó", különféle karizmatikus közösségekre, melyek közül legismertebb a Hit Gyülekezete. Többen léptek át a protestáns színezetűnek mondható Biblia Szól, vagy a fiatalok által meglehetősen nagyszámban látogatott Golgota, ill. az esetleg alig ismert, egyéb neo-protestáns, autonóm, vagy presbiteriánus (református) gyülekezetbe.(2008-ban a magyar vallásos lakosság, 260 (!) felekezetben gyakorolta hitét.)

d.) Semmilyen adatunk nincs azokról, a reformátusnak keresztelt emberekről sem, akik valamilyen, távolkeleti, nem keresztyén vallás tagjai lettek. Sokat sejtető tény az is, hogy hazánkban az egyházaknak felajánlható 1%-ból, legnagyobb összeget, a három történelmi egyház után negyedikként a Krisna Tudatú Hívők (azaz hinduista) közösségnek ajánlották fel. De tudjuk, hogy létezik már magyar iszlám közösség és a buddhizmus több irányzatát képviselő, magyar közösség is. Fogalmunk sincs tehát arról, hogy a református egyházban megkereszteltek közül hányan léptek be ezekbe a nem keresztyén közösségekbe. Mivel az említett formában kilépők számáról, sőt személyéről kevés adat áll rendelkezésünkre, így elég kevés lehetőségünk van annak felmérésére is, hogy miért hagyták, vagy hagyják el százával felnőtt emberek, sőt fiatalok is, a református egyházat.

3. Amikor azonban ezt a szemmel látható, és egyébként szociológiailag is jól mérhető fogyást vizsgáljuk, nem kerülhetjük el gyülekezeteink lelki állapotának, fejlődésének, lelki érettségének vizsgálatát sem. Azt ti., hogy a gyülekezet egyáltalán halad az „érett férfiúság" irányába (Ef 4, 11-14.), vagy évtizedek óta lelkileg csak vegetál? Megfigyelhető-e egy minőségi, lelki növekedési folyamat egyházunk gyülekezeteiben, vagy itt is egy belső, minőségi spirituális fogyással kell számolnunk? Elmondhatjuk-e hogy gyülekezeteink még meglévő tagsága jobb állapotban van lelkileg, azaz hitben, mint volt 10-20 évvel ezelőtt? Ennek a kérdésnek vizsgálata, tudomásom szerint, egyházunkban fel sem merül. (Gondolok, pl. annak megvizsgálására, hogy mit hisznek egyháztagjaink Istenről, az ember totális romlottságáról, a szabad akaratról, Jézus istenségéről, kereszthaláláról, a hit általi megigazulásról, a test feltámadásról, örökéletről, keresztségről, úrvacsoráról stb.) Úgy vélem, hogy ennek a vizsgálatnak eredményei még riasztóbbak lennének.

Pedig ahhoz, hogy változtatni tudjunk a jelenlegi helyzeten, ismernünk kellene egyrészt, a számszerű, mennyiségi fogyásnak, másrészt a minőségi degenerációnak pontosabb adatait és okait. Sajnálatosnak tartjuk, hogy ezt a helyzetet egyházunk vezetői, vezető testületei nem vizsgálják, mintha nem is érdekelné őket ez a probléma, és nem sok jele van annak, hogy egyházunk illetékes szervei (melyek egyenlő számban lelkészekből és presbiterekből állnak), ebből a helyzetből a megfelelő konzekvenciákat készek lennének levonni. Sokszor még más felekezetek bibliai kritikájáig sem jutnak el, arról pedig, még egyetlen tanulmányt sem olvastam, hogy a református egyház, mai gyakorlatát illetően, mit végez rosszul, s mi az, amit máshogy kellene végezni azért, hogy az Istent kereső, és a lelki életben növekedni vágyó felnőttek és fiatalok százai ne menjenek máshova lelki táplálékért.

4. Mivel jelen előadásomnak nem az a célja, hogy megismételjem egyes egyházi elemzők unos-untalan hangoztatott védekezését, miszerint az elidegenedés legfőbb oka a szekularizáció és a posztmodern ideológia, ezért én most megkísérelném ennek a krízis helyzetnek teológiai-ekkleziológiai elemzését. Azaz, annak a kérdésnek megválaszolására vállalkoznék, hogy belülről nézve, magunkat vizsgálva, mi egyházunkban a fogyás oka. Azt is előre bocsátom, hogy a továbbiakban, az általam vélt és feltételezett (!) okokat venném számba, azokat melyekre eddigi személyes tapasztalataim alapján jutottam.

4.1. A fogyás első komoly okának látom azt, hogy egyházunk gyülekezeteinek túlnyomó többségében folyó un. lelki munka, nem Krisztus-központú, hanem egyre inkább ember-központúvá válik. Azt értem ezen, hogy gyülekezeteink többségében nyíltan, kimondva is, minden az emberért van, minden az ember körül forog. Ez érvényes az igehirdetésekre, a szentségek, azaz a keresztség és úrvacsora kiszolgáltatására nézve is. Amikor egy gyülekezet életét megvizsgálják az egyházi hatóságok, mindig a statisztikai adatok után érdeklődnek. Megtartottak-e minden istentiszteletet, bibliaórát, van-e gyermekistentisztelet, ifi óra, hány keresztelő volt és mennyien vettek úrvacsorát, hányan konfirmáltak stb. Ha a statisztikai adatok viszonylag elfogadhatóak, minden rendben van. Sajnos, a szolgálatok lelki tartalma, vagyis az, hogy mi hangzik el ezeken az alkalmakon - szinte - senkit nem érdekel. A presbiteri és egyéb egyházi gyűlések főszereplője sem Krisztus és az Ő akarata, nem az a fő kérdés, hogy Ő mit akar, hanem legtöbbször a többség nagyon is emberi akarata határoz meg mindent. Már pedig az igazi egyház vonzóereje, a gyülekezetben jelenlevő élő Krisztus, aki Lelke által kormányozza az Ő testét. A gyülekezet Krisztus nélkül olyan, mint a mágneses erejét elveszített vasdarab: nincs vonzása. Ha egy gyülekezet lelkipásztora, vagy presbiterei esetleg szomorkodnak a résztvevők csekély, vagy fogyó létszáma miatt, rögtön újabb alkalmak, vagy valami látványos (gyakran pszicho-technikai) módszer, vagy valamiféle liturgiai újítás alkalmazását fontolgatják, mellyel a létszámot növelni lehetne. Legtöbbször valamilyen amerikai siker-orientált, wellnes-keresztyén tipusú mega-gyülekezet módszereit akarják „lekoppintani". (Ez történik napjainkban is, református egyházunk egyik, városi nagy templomában, ahol az úrasztala fölé barkácsolt pódiumon, füst és villogó fényeffektusok kíséretében zenélő rock-band együttes adja elő számait azzal a céllal, hogy a templomba becsalogassák az ifjúságot.) A „hogy adhatnánk többet Krisztusból?" kérdése igen kevés helyen kerül elő.

4.2. A fogyás másik, és igen komoly oka, az igehirdetések teológiai és lelki súlytalansága. Egyre kevesebb igehirdető vallja azt, amit Pál így fogalmazott meg, „mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet..." (1Kor 1,23.) Pedig, ha azt kérdezzük, hogy mi tesz minden időben vonzóvá egy igehirdetést, csak azt felelhetjük, hogy Krisztus. Ehelyett jobb esetben, Krisztus ajándékairól szól a kegyes igehirdető, de a Krisztussal való személyes közösség, a Krisztusban való részesülés lényegéről és értelméről alig hangzik igehirdetés.

Az átlagos igehirdetéseknek azonban nemcsak a teológiai színvonala igen alacsony (ezen azt értem, hogy az elhangzó prédikációnak a legtöbbször, nem sok köze van a felolvasott igéhez!), de retorikai értelemben is érthetetlen, rendezetlen, és mérhetetlenül unalmas. Ezt igazolja vissza a résztvevők fogyatkozó létszáma is.

Ebből a fogyásból sajnos, egyre több lelkipásztor azt a téves következtetést vonja le, hogy nem kell annyira erőltetni az igehirdetést, mert ez ma már nem vonzó, sem korunk embere, még kevésbé korunk fiataljai számára. Így egyre több helyen a hangsúly az igehirdetésről valamilyen pótszer irányába (zene, játék, színdarab, szórakozás, szerepjáték stb.) tolódik el. Egyre jobban jellemzi ez, a nyugati egyházakhoz hasonlóan, a hazai az ifjúsági munkát is.

Pedig az egyháznak nincs más fegyvere, mint az igehirdetés, mert „tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket." (1Kor 1,21) Ahol viszont az igehirdetésben Krisztus szólal meg, oda meg mennek az emberek, sőt hitre jutnak és megelevenedik a lelki élet. Tehát, nem a református emberek fogytak el hazánkban, hanem az igehirdetések súlytalansága, szakszerűtlensége és unalmas érthetetlensége miatt süllyednek egyre többen érdektelen közönybe, vagy mennek el más helyre „legelni." Állítjuk, hogy ahol az élő Krisztus beszéde hangzik, oda ma is mennek az emberek. Súlyos mondatot mondok: Krisztusról hitelesen beszélni viszont csak újjászületett, Krisztussal személyes kapcsolatban élő igehirdetők tudnak!

4.3. A fogyás következő oka, hogy gyülekezeteink életéből hiányzik a családias szeretet légköre. Különösen is a városi gyülekezetek nagy hiányossága ez. Pedig a mai ember szíve a megromlott, vagy elveszített kapcsolatai miatt vérzik. Ha valaki a református gyülekezetben nem találja meg azt a szeretet kapcsolatot, amire minden embernek szűksége van, melynek forrása a Jézus szeretete, akkor el fog menni máshova. Ha egy gyülekezet nem fordít gondot a szeretet kapcsolat megvalósítására, s nem biztosít elég fészek-meleget a gyülekezet tagjainak, hanem a pletykával vagy közönnyel még akadályozza is ennek kialakulását, akkor ne csodálkozzon senki a fogyáson. De akkor se csodálkozzunk a fogyáson, ha egy gyülekezetben, az ima- és közös igemegbeszélő közösségre vágyó emberekben a lelkész, szektárius ellenséget lát, sőt igehirdetésében nyilvánosan kipellengérezi őket.

4.4. Az a gyülekezet és egyház, melynek nincs világos missziói cél-látása, (más szóval, missziói koncepciója) számolhat a fogyás további növekedésével. A tapasztalat azt mutatja, hogy a lelkipásztorok többségének nincs missziói cél-látása (viziója), azaz nem tudja megmondani, hogy mit akar elérni, milyen lelki házat akar felépíteni, hova akar eljutni, ezért nem tudja a megfelelő eszközöket sem kiválasztani, mellyel célját el szeretné érni, s ezért kapkod százfelé. Pedig a lelkipásztor egyik fontos feladata éppen az lenne, hogy missziói látását, vízióját ismertesse és megbeszélje először a presbiterekkel, utána pedig, az egész gyülekezettel. Ennek hiányában ugyanis a gyülekezet tagjai sem értik, hogy hova is tartanak, és mi a gyülekezeti élet tulajdonképpeni célja. (Zárójelben megjegyezném, hogy a gyülekezeti élet célja, nem a statisztikai számok emelése!) Sajnos, az igehirdetések és tanítások nagy fogyatékossága, hogy az egyházról, mint Krisztus testéről, a világban játszott szerepéről alig hangzik el eligazító tanítás. Gyakran az, az ember benyomása, hogy gyülekezeteink vezetőségéről is el lehet mondani azt a nótát, hogy „gyere velem, én se megyek sehova". Ha egy szervezet nem tud világos célt mutatni tagságának, onnan elkopnak az emberek.

4.5. A más felekezetekhez csatlakozó reformátusoknak feltett ama kérdésünkre, hogy megtérésük után, miért hagyták el egyházunkat, gyakran kaptuk és kapjuk azt a választ, hogy azért, mert egyházunk gyülekezeteiben, nem lehet tovább növekedni sem az ismeretben, sem a hitben. Ezt a választ elsősorban olyanoktól halljuk, akik valami módon élő hitre jutottak, akár nálunk vagy akár más közösségekben megtértek, és szeretnének a hitben tovább növekedni. Mivel erre - sajnos - gyülekezeteink döntő többségében nem sok lehetőség van, ezért elmennek máshova. Állítom, hogy ezért veszítette és veszíti el egyházunk a megtért értelmiségiek, közöttük igen sok fiatal értelmiségi, nagy részét. (Meggyőződésünk, hogy az egyházi vezetők és lelkipásztorok által sokszor diszkriminált és diszkreditált Biblia Szövetség, bibliaiskolai programjainak egyre nagyobb népszerűségét éppen annak köszönheti, hogy ennek, a hitre jutott értelmiségi rétegnek kínál lehetőséget a hitben való növekedéshez. Jelenleg, csak a budapesti bibliaiskolánknak több, mint 200 ( !) hallgatója van, akiknek döntő többsége református, s akik vállalták, hogy három éven keresztül minden hónapban egy szombatot erre a tanulásra áldoznak!) Tudomásul kellene végre venni, hogy minden élő hitre jutott embernek szüksége van a „keményebb eledelre", nemcsak a szüntelen megtérésre hívó evangélizációra.

4.6. Az élő hitre jutott és a Bibliát már tanulmányozó hívők egyre többen hagyják el egyházunkat azért is, mert gyülekezeteink, mint az egykor lerombolt Jeruzsálem, kerítésfal és kapu nélkülivé váltak. A gyülekezetekben alig találkozunk belső fegyelemmel. A legtöbb gyülekezetben immár szinte semmi feltétele nincs a presbiterségnek, a keresztség, vagy az úrvacsora kiszolgáltatásának, nem teszik már szóvá a gyülekezet tagjainak nyilvánvalóan erkölcstelen életvitelét. A presbitérium sok helyen észre sem veszi, hogy lelkipásztora a Bibliával, és református hitvallásainkkal ellentétes tanokat hirdet, nem érdekli őket, hogy pásztoruk már másodszorra vagy éppen harmadszorra nősül, esetleg éppen most megy másodszorra férjhez stb. A temetéseken elvárják, hogy a lelkipásztor mindenkit üdvözítsen, ami sokszor meg is történik. Mindez az un. isteni szeretetre történő hivatkozással történik. De mi köze van ennek az isteni szeretethez, vajon nem humanizmus (teremtmény-imádat) ez a javából?

A tapasztalat pedig, világviszonylatban is azt mutatja, hogy minél libertínusabb egy egyház, minél inkább egy áruházhoz, vagy egy szolgáltató kft.-hez hasonlít, a kezdeti sikerek után, egyre több tagot veszít. Nem véletlen, hogy a református egyház tekintélye sok gondolkodó ember szemében, a rendszerváltás után is csak tovább süllyedt. Kár lenne ennek ellenkezőjével áltatni magunkat.

4.7. A következő, embereket tőlünk egyre jobban elidegenítő ok, egyházunk és gyülekezeteink klerikalizmusa, lelkész-centrikussága. Ezen azt az állapotot értem, amikor minden a lelkész körül forog, mindent ő dönt el, mindent ő akar elintézni és ő akartja minden kérdésben megmondani a „tuttit". Ennek lett az egyik következménye, hogy a presbitériumok egy része, munkatársi és imádkozó közösségből, „bólogató jánosok" csapatává vált, míg a másik következmény az lett, hogy a lelkész a végén egyedül maradt. Összegezve, így vált sok helyen a lelkész vagy diktátorrá, vagy egy vérig sértett duzzogó emberré, vagy egy mindenki kedvét betegesen kereső szánalmas cseléddé. Mindezt egyre több ember látja, kimondja és unja, és „nem kér belőle."

4.9. Hosszabb távon ható, taszító tényező egyházunkban az azonosíthatatlanul szürke lelkiség.

Egyháztagjaink, és sajnos lelkészeink nagy része már nem tudja megmondani, hogy mitől vagyunk mi reformátusok, milyen a református lelki élet, milyen az egészséges református kegyesség. Ha valaki bemegy egy - átlagos - református templomba, vagy elmegy egy bibliaórára, s ha van, egy ifi órára, vajon találkozik-e azzal a lelkiséggel, ami csak ránk jellemző? Mi az, amit csak nálunk kaphat meg, aki közénk jön? A lelkileg „színtelen" keresztyénség halálra van ítélve! Legkevésbé nevezhető református lelkiségnek az, hogy aki közénk jön, az ülhet és hallgathat! Ezt a TV előtt is meg lehet tenni.

4.10. Végül, de nem utolsó sorban. Taszító tényező az is, ha egy gyülekezetben nem tudják arról meggyőzni a tagokat, hogy itt szűkség van terád (nem a pénzedre csupán!) és ha nem tudják megmondani azt sem, hogy hol, miben van rád szűkség. Az a szlogen, hogy szolgálni kell, „szolgálj az Úrnak" önmagában semmit nem mond. A gyülekezetet építeni kell, és ez azt is jelenti, hogy a gyülekezet tagjainak megmondják, hogy miben lenne rá szűkség. A szolgálatra ki kell képezni az embereket, rájuk kell bízni a gyülekezetben folyó missziói munka valamelyik területét, hiszen nemcsak fejre, vagy kézre, de szemre, szájra, hüvelykujjra stb is szűksége van a Krisztus testnek. A tagok passzivitása a gyülekezeti élet haldoklásához vezet. A gyülekezet értékei, kincsei az aktív, szolgáló gyülekezeti tagok. Ha valakinek ezt nem mondják meg az egyházban, egy idő után feleslegesnek érzi magát, és elmegy.

5. Mindenképpen el kell tehát gondolkodni azon, hogy miért nem növekszenek gyülekezeteink, illetve miért fogy a gyülekezetek tagságának létszáma.

Ha nem elégszünk meg szociológiai válaszokkal, hanem teológiai, nb. ekkleziológiai válaszokat is akarunk kapni kérdésünkre, akkor azt is mondhatnánk sommásan, hogy Isten Lelke nem áll oda egyetlen olyan egyház, vagy gyülekezet mellé sem, amelyben az Isten Igéjét és annak tekintélyét nem tisztelik, és ez által nem engedik Jézus Krisztust középre állni, vagyis, az Igét nem hirdetik megalkuvás nélkül, az egyháztagok pedig, nem hallgatják engedelmes szívvel, és ez által nem becsülik azt.*

Ha pedig valaki azt kérdezné, hogy ha így mennek tovább dolgaink, mi lesz a vége, annak azt válaszolnánk, hogy természetesen, az igaz egyház soha nem fogy el, sőt a világ végezetéig szüntelen növekszik. Az igaz egyház soha nem tűnik el, az igaz egyház örök. Kérdés csupán az, hogy hol növekszik? Abban az egyháztestben, vagy gyülekezetben, melyben mi is élünk és dolgozunk, vagy máshol?

Dr. Sípos Ete Álmos

----------------

* „Arról ismerszik meg Jézus Krisztus egyháza, hogy tisztán és hűségesen hirdetik, hallgatják és megtartják az Ő szent evangéliumát; hogy helyesen szolgáltatják ki a szentségeket, még akkor is, ha vannak tökéletlenségek és hibák, hiszen emberek közt mindig lesznek ilyenek. Azt a helyet viszont nem tekintjük egyháznak, ahol nem hirdetik, nem hallgatják, és nem tartják meg az Igét." (1536. évi Genfi Hitvallás, 18. tétel)

Sípos Ete Álmos

Mit nevezhetünk egyháznak?

Gondolatok az új egyházi törvény margójára

Ezt a témát azért vettük fel a Fontos Kérdések sorába, mert a Magyar Országgyűlés által közelmúltban megalkotott ún. egyházi törvény hazánkban egyelőre 14 vallási közösséget ismert el egyháznak. Ha e törvény lajstromából kimaradt bármelyik vallási közösség nincs megelégedve ezzel a minősítéssel, az országgyűléstől kérvényezheti egyházzá minősítését.

Tudnunk kell, hogy az egyházi törvény megalkotására az a körülmény indította a jogalkotókat, hogy szeretnének rendet teremteni a Magyarországon egyházként bejelentett 325 vallási közösség között. A törvény megalkotását nyilván sürgette az a körülmény is, hogy az eddig egyházként bejegyzett valamennyi vallási közösség nem csak teljes adómentességet, de sok közülük jelentős állami támogatást is élvezett, mellyel aztán sokan visszaéltek.

Az új egyházi törvény nagy tiltakozási hullámot váltott ki a kívül maradottak, valamint a velük szimpatizáló, főként politikai ellenzék soraiból. A kívül maradottak és a politikai ellenzék úgy értelmezik az egyházi törvényt, mint ami a vallásszabadságot súlyosan sérti, sőt, a kívül maradottakat diszkriminálja. Ezzel az új egyházi törvény tulajdonképpen politikai üggyé vált, és ki tudja, meddig tart a megkezdődött nyilatkozatháború.

Ha az új törvény körül kialakult vita és tiltakozás igazi okait vizsgáljuk, elég hamar eljuthatunk a probléma gyökeréhez. Ez pedig – szerintünk – először is abban van, hogy ez a törvény az elismert egyházaknak jelentős társadalmi és erkölcsi tekintélyt biztosít. Míg a vita másik mozgatóoka az, hogy ez a törvény az elismert egyházaknak jelentős anyagi előnyöket, pl. adómentességet, működési ill. intézményi támogatást biztosít.

Akik tehát kimaradnak az állami regisztrációból, két dologtól elesnek, a tekintélytől (hatalomtól) és a pénztől, amitől pedig sok vallási közösség részegedett már meg a történelem során.

1. Az egyházi törvény körül támadó zűrzavar okai között találjuk azt a körülményt is, hogy ma Magyarországon tisztázatlan a közvélemény előtt az egyház-fogalom. Mit nevezhetünk egyháznak? Ezt kérdezzük most mi is. Az egyház ugyanis elsősorban bibliai-teológiai fogalom, és csak másodsorban jogi-szociológiai fogalom. A két fogalom viszont tartalmilag nem fedi egymást. Világosan kell látnunk, hogy az egyházi törvény nem bibliai-teológiai, hanem jogi-szociológiai értelemben határozza meg az egyház fogalmát, és ilyen értelemben akarja rendezni az egyház-kérdést. A különféle, főként keresztyén színezetű vallási közösségek pedig az egyházról teológiai értelemben gondolkodnak és sértőnek érzik, hogy az állami elismerésből kimaradnak.

Azt a kérdést azonban mégis mindenképpen fel kell tennünk, hogy az állam mennyiben jogosult az egyház fogalmát csupán jogi-szociológiai értelemben kezelni, és vallási közösségeket ennek alapján minősíteni. (Erről lehet, és talán kellene is beszélnünk!)

2. Alapkérdésünkhöz visszatérve, hogy ti. mit nevezhetünk egyháznak, újra le kell szögeznünk, hogy az egyház elsősorban bibliai-teológiai fogalom. Tehát annak meghatározására, hogy mi nevezhető egyháznak és mi nem, egyetlen államhatalmi szerv sem illetékes! Sőt, a Biblia Szövetség szerint az egyház mivoltának meghatározására egyetlen egyház sem (!!!) illetékes (hisz pl. a római katolikus egyház szerint a református egyház nem egyház, és vica versa, szerintünk meg ők nem azok!) hanem egyedül a Biblián keresztül megszólaló Szentlélek. A Biblia egyház-fogalmával tulajdonképpen egyezhet bármely felekezet, de az egyházfogalom meghatározása tekintetében nem állhat felette!

A Biblia az egyház-kérdésben ugyanis elég egyértelmű és világos tanítást ad elénk. Eszerint az egyház az élő Krisztus teste, melynek egyetlen feje maga Krisztus, aki, mint a test tagjait a fej, Igéje és Szentlelke által kormányozza az egyházat. Ahol tehát emberek Krisztust királyuknak vallják és az Ő szavát, a Kijelentett Igét (a Bibliát) felekezetükben abszolút tekintéllyel bíró alkotmánynak tekintik és azt hirdetik, ott van az egyház. Ebben az értelemben tehát az egyház minden emberi-állami és jogi elismeréstől független organizmus. Ugyanakkor azt is világosan ki kell mondanunk, hogy amelyik közösség tagjai a Bibliában magát Szentháromságként kijelentő Isten, közelebbről Krisztus istenségét tagadják, s amelyik embercsoport a Bibliát nem tekinti abszolút isteni tekintélyű, tévedhetetlen kijelentésnek, és annak üzenetét meghamisítja, az a szervezet bibliai értelemben nem nevezheti magát egyháznak. Az ilyen csoportosulás lehet valamilyen nevű vallási közösség, egyesület, hitközség, de bibliai értelemben nem igényelheti magának az egyház-státuszt. Az elmondottakkal tehát azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy az egyház-fogalom meghatározása elsősorban bibliai-teológiai kérdés.

A mindenkori államhatalom nem illetékes egy közösség teológiai-bibliai értelmű minősítésére. Az államhatalom dolga a vallásszabadság biztosítása, és nem egy vallási közösség teológiai minősítése. Ha az állam biztosítani akarja a vallásszabadságot, illetve valamilyen vallási közösséget erkölcsileg és anyagilag támogatni akar, akkor annak a kritériumait jogi, erkölcsi, vagy esetlen nemzeti-kulturális természetű érvekkel kell megindokolnia. Amennyiben bármilyen államhatalom által alkotott egyházi törvény ezt teszi, nem lehet vele szemben kifogást emelni.

3. Szeretnék még visszatérni ahhoz a kényes kérdéshez, hogy tulajdonképpen mi az egyházi törvénnyel kapcsolatos nagy felháborodás igazi oka hazánkban. Mint már jeleztem, az, hogy a törvény az egyházak két érzékeny pontját érinti: a hatalom és a pénz kérdését.

Kár, hogy a törvény ellen tiltakozó, el nem ismert keresztyén közösségek nem fogadták örömmel az új egyházi törvényt, hisz ez a körülmény további lelki szabadságukat (egyedül Isten Igéjétől való függésüket és lelki függetlenségüket) erősítheti! Továbbá kár, hogy az ún. elismert egyházakban pedig nem támadtak aggályok, amikor elismerte őket az állam, azzal kapcsolatban, hogy mi lesz az elismerés és támogatás ára majd egykor!

Ugyanis az állami elismerés és az anyagi támogatás, minden „előnye” mellett, mégiscsak azt a veszélyt hordozza, ami ellen az elismert és állam által támogatott egyházak a lehető legritkábban szoktak tiltakozni: az egyház és állam összefonódásának veszélyét, más szóval a világ és a választottak összekeveredését. Érdekes, hogy amikor az egyházak anyagi támogatásáról van szó, az egyházak képviselői nem szoktak tiltakozni az összefonódás ellen, viszont amikor az állam bármilyen anyagi vagy esetleg erkölcsi ellenőrzést akar gyakorolni az egyházakban, mindig heves tiltakozást vált ki az egyházak részéről, és az államot az egyházi belügyekbe történő beavatkozás vádjával illetik.

Az is figyelemre méltó, hogy az egyházak képviselői ill. vezetői mintha újra meg újra elfeledkeznének arról, hogy Jézus az egyházat úgy jellemezte és nevezte, hogy az: „kicsiny nyáj”, „só”, amelyből mindig kevés kell, „kovász”, mely a kenyérhez képest maroknyi tömegű, „mustármag”, illetve üldözött nyáj, akit Jézus miatt majd egyre jobban diszkriminál a világ, sőt, ami az őt ért támadások miatt állandó harcban áll. Úgy mondják ezt a dogmatikusok, hogy az egyház itt a földön szüntelen harcoló közösség, eklézsia militáns. Gyakran elfelejtik egyházi vezetők, hogy a Biblia szerint az egyház népe e világban mindig idegen, zarándok csapat, amely a menny felé tart és nem itt akarja kiépíteni örök birodalmát.

4. A Biblia szerint tehát - ahogy már mondtuk korábban - az egyházat egyebek mellett két nagy veszély fenyegeti, a hatalomszerzés és a pénz. Ahol és amikor az egyház bármilyen hatalomra és anyagi gazdagságra szert tesz, ott és akkor megindul az egyház lelki leépülése. Nem véletlenül tanítja Jézus az övéit így imádkozni: „Tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség…”. Meggyőződésem szerint ezzel a naponta mondandó imádsággal akarta Jézus az egyház emlékezetébe idézni azt, hogy minden hatalom egyedüli birtokosa Isten. Amikor Jézus az övéinek úgymond hatalmat adott, az mindenre vonatkozhatott, kivéve a politikai és gazdasági hatalmat. Amikor Jézus kiküldte tanítványait a misszióba, tudta hogy az evangélium milyen hatalmas erővel járja át a világot, és milliók fogják követni Őt. Tudta, hogy a nagy siker milyen kísértést jelent majd tanítványainak a világi hatalom megszerzésére is, ezért kezdte kiküldő szavait így: „Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Az egyház tehát soha nem felejtheti el, hogy a hatalom soha nem az övé, hanem Krisztusé!

Jézus figyelmeztető szavait az egyház mégis hamar elfelejtette, és a középkorra, mint tudjuk, politikai nagyhatalommá nőtte ki magát, s anyagiak iránti mohósága sem ismert határokat. Mindezt persze teológiailag megfogalmazott kegyes szöveggel próbálta igazolni. A középkori egyháznak ez a romlása vezetett aztán a reformációhoz.

A reformáció egyházai egy ideig ellent tudtak állni a hatalom és pénz kísértésének, de mint mondtuk, csak egy ideig. Azonban a 18. század folyamán a protestáns egyházakban is felütötte fejét az ún. ezeréves birodalomról szóló bibliai igékre (Jel. 20,1-5) épített téves tanítás, miszerint a világtörténelem utolsó fázisában az egyház (mely egyes magyarázók szerint akkor túlnyomó részben megtért zsidókból áll) visszaszerzi az Édenben egykor elveszített világ feletti uralmat, melynek a végső mozzanata Krisztus visszajövetele lesz. E tanítás szerint mielőtt Krisztus visszajön, az egyháznak át kell vennie a hatalmat és irányítást a kultúra, a politika és a gazdasági életet minden területén. Ez a gondolat azóta többféle formában is megjelent és megjelenik a protestáns keresztyén egyházak teológiájában. E nézet képviselői szerint az egyház egyik fontos küldetése ebben a világtörténelemben, itt a földön, egy aranykor megvalósítása. Ahhoz, hogy ez az ún. arany-kor megvalósuljon, az egyháznak, természetesen, egyre nagyobb hatalomra és pénzre van szüksége, hiszen ezek segítségével lehet helyes irányba befolyásolni a politikát, kultúrát, gazdasági életet, a különféle rendszerű társadalmakat.

Erre a teológiai koncepcióra építve és hivatkozva Abraham Kuyper (1837-1920) holland teológai professzor, aki a Holland Királyság miniszterelnöke lett (1901-1905 között), megpróbálta átültetni gyakorlatba az egyházi hatalom által irányított társadalmi: politikai, gazdasági, kulturális életet. Közismert, hogy ez a kísérlet végül kudarcba fulladt, és nem bizonyult maradandónak.

A 20. századi európai kudarc ellenére újabban az USA-ban került újra felszínre és elméleti-teológiai kidolgozásra az a gondolat, hogy az egyháznak a lehetőségek szerint egyre nagyobb mértékben át kell vennie a hatalmat a társadalmi élet, a gazdasági élet, a kultúra irányítása felett, hogy az emberiséget az aranykorba elsegítse. Ezért, mint mondják e szándék képviselői, az egyháznak felül kell emelkednie az emberek megtérítésének szándékán és a földi Isten-királyság, a királyi uralom eléréséért kell küzdenie.

E cél megvalósítása érdekében fel kell használni az evangélizációt, a különféle szociális-diakóniai akciókat és az ún. lelki hadviselés pszichológiai módszereit. Ahhoz, hogy az evangélizáió sikeres és eredményes legyen, nem elég a szokványos igehirdetés, hanem fel kell használni a modern marketing-elmélet által kidolgozott módszereket: statisztikákat kell készíteni, hálózatokat kell kiépíteni világszerte stb. (egyik képviselője Rick Warren lelkész, aki USA elnökének tanácsadó körébe tartozik). A hatalomátvétel érdekében, ennek az elméletnek képviselői szerint, az egyháznak világméretű szociális akciókba kell kezdenie a szegénység leküzdése érdekében, és ehhez az egyháznak össze kell fogni a gazdag üzletemberekkel, a politikusokkal. A harmadik eszköz, amit fel kell használni a cél érdekében, a lelki hadviselés olyan eszközei, mint a dicsőítés, demonstratív Jézus-felvonulások, imafelvonulások stb.

Miközben első hallásra nagyon szimpatikusnak tűnnek ezek a gondolatok, a bibliaolvasó keresztyén emberben mégis ilyen kérdések támadnak: vajon az egyház küldetéséhez tartozik egy földi aranykor megvalósításáért fáradozni? Krisztus adott az egyháznak olyan ígéretet, hogy tevékenysége nyomán az emberiség egyre jobb lesz és megjavul? Vajon ennek az elméletnek következtében nem veszíti el a Biblia „Isten országa” fogalma eszkatológikus jellegét? Vajon ennek az elméletnek képviselői nem hagyják figyelmen kívül a keresztyén egyház zarándok jellegét? És még lehetne sorolni további kérdéseket.

Ha a hatalom és pénz-kérdése az egyház életében középpontba kerül, az egyház bibliai mibenléte, identitása kerül veszélybe. Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ahol az egyház és állam anyagilag összefonódott, mint pl. Németországban, Szlovákiában, Csehországban, a skandináv országokban stb. (itt a lelkészek állami fizetést kapnak), feltűnő az egyházak lelki életének fokozatos gyengülése, és presztízsvesztesége. Bár hazánkban ez az összefonódás még nem annyira feltűnő, nehéz megszabadulni attól a gyanútól, hogy az egyházak azért is követnek el mindent, hogy állami elismerésben és támogatásban részesüljenek, mert azt gondolják, hogy ez adja meg majd tekintélyüket. (Hazánkban a most elismert egyházak is nagy tekintélyvesztést szenvedtek el a rendszerváltás óta. A GFK intézet 20.000 embert kérdezett meg arról, hogy egy 20-as skálán kit hova helyeznének el. Az egyházak a tekintélyskálán a 14. helyen állnak!)

Az is tény, hogy a protestáns egyházak történelmük során akkor voltak lelkileg a legerősebbek, amikor tagjaikat és tanításukat üldözték, jogaikat megnyirbálták, és tagjaikat a puritán életvitelre biztatták. Amíg ez jellemezte vezetőiket, amíg az egyház iskoláiban puritán körülmények között tanulhattak a diákok, addig a protestáns egyházak lelkileg virágoztak és mintegy mellékesen a társadalmi és gazdasági életre is komoly erkölcsi hatást gyakoroltak.

5. Még néhány záró mondatot fűzzünk az elmondottakhoz. Az egyház és állam viszonyát Európában évszázadokon keresztül a történelmi helyzet formálta és alakította. Ez azt jelenti, hogy az egyházak az európai kultúrának, a természet- és humán tudományoknak, a nemzeti egységnek, a gazdasági életnek hordozói, alakítói és motiválói voltak. Iskolákat, kórházakat, egyetemeket, szociális intézeteket stb. működtettek. Vagyis mind a mai napig állami feladatokat láttak és látnak el. Ez a körülmény mindenképpen indokolja, hogy az állam méltányos mértékben támogassa az egyházak ilyen irányú tevékenységét.

De miközben az egyház az állam támogatását elfogadja, éberen kell őrködnie azon, hogy a pénzért vagy hatalomért isteni identitását és krisztusi küldetését fel ne adja, a Krisztus Lelke által ihletett alkotmányának (a Bibliának) minden részéhez azon bibliai elv szerint ragaszkodjék, hogy „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (ApCsel 5,29). Ezért kell újra meg újra tisztázni, hogy mit nevezhetünk a Biblia alapján egyháznak, és hol van az a határ, amelyet ha átlép az egyház, nem nevezhető többé egyháznak, hanem a „Sátán zsinagógájának.” (Jel 2,9)

Bp. Nagyvárad-tér, 2011. szept. 11.

dr. Sípos Ete Álmos

Sípos Ete Álmos

Nevünkben is aláírták az Ökumenikus Chartát ?

A Magyarországi Református Egyház /továbbiakban:MORE/ tagjai a Reformátusok Lapja 2002 szeptember 29-i számának1 utolsó lapján megjelenő Hírek c. rovatban olvashattak arról, hogy a magyarországi egyházak vezetői október 1-én egy nyilatkozat aláírásával készülnek elfogadni az Ökumenikus Charta /ÖC/ nevű dokumentumot. Ha valaki ezt nem olvasta, akkor a MTV 1-ből és a napi sajtóból értesülhetett arról, hogy ez az esemény október 1-én demonstratív körülmények között megtörtént.

Majd 2002 okt. 13-án megjelent a Reformátusok Lapjában egy cikk: „Aláírták az Ökumenikus Chartát - Az egységes Európa nyelve : a keresztyénség" címen2 , melyben a cikk írója nagy lelkesedéssel beszámol az ünnepi alkalomról, s egyben a gyülekezeti tagok figyelmébe ajánlja, hogy - legalább utólag -tanulmányozzák az aláírt Charta szövegét.

1. De mi is valójában ez az ÖC ?

Két európai szervezet által szerkesztett dokumentum. Az egyik az Európai Egyházak Konferenciája /KEK/ nevű ökumenikus szervezet, melyhez csaknem valamennyi európai orthodox, protestáns, anglikán, ókatolikus és szabadegyházi közösség tartozik, a másik az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa /CCEE/, melybe az európai római katholikus püspöki konferenciák tartoznak. E két szervezet illetékesei készítették azt a dokumentumot, melyet a szervezet vezetői 2001 ápr. 22-én Strasbourgban aláírtak és kérték a tagegyházak csatlakozását.

Az ÖC-hoz csatlakozó egyházak arra kötelezik magukat, hogy „ az evangélium segítségével fellépnek az emberi személy, mint Isten képmása méltóságáért" és elősegítik a népek és kultúrák megbékélését Európában.3

Ezért az aláírók elkötelezik magukat arra, hogy fáradozni fognak az „egyház látható egységéért, aminek kifejeződése a kölcsönösen elismert keresztség, az eucharisztikus közösség és a közös bizonyságtétel. A közös bizonyságtétel - evangélizáció során „ senkivel szemben nem alkalmazható morális nyomás vagy anyagi ígéret áttérése érdekében."

Kötelezettséget vállalnak az aláírók továbbá, a kisebbségek jogainak védelmezésére, elkötelezik magukat „ a zsidósággal való elmélyülő közösségre és párbeszédre, s kiengesztelődésre kérik zsidó testvéreinket". Ellenezzük - írja tovább a dokumentum - az antiszemitizmus és antijudaizmus minden formáját. Végül, a dokumentum aláírói, kötelezettséget vállalnak a „muzulmánokkal való kapcsolat ápolására és indítványozzák, hogy „folyjanak megbeszélések az egy Istenben vetett hitről…"

Az ÖC kiengesztelődésre és megbékélésre hív mindenkit. Kiemelnénk, hogy a dokumentumban 12-szer fordul elő az a kifejezés, hogy az aláírók valamire elkötelezik magukat.

2. Az ÖC rövid elemzése

Mint minden manapság megjelenő dokumentum, úgy az ÖC is, olyan posztmodern teológiai nyelven íródott, melyet csak az ökumenikus theológiai irodalmat ismerők értenek, az átlag egyháztag viszont ártalmatlannak közhelynek véli.

Ezért kényszerülünk arra, hogy elemezzük ezt az írást és feltárjuk a benne szereplő közhelyek valódi tartalmát. Ennek során a következőkre hívjuk fel a figyelmet:

2.1. A Charta első célkitűzése az emberi személy méltóságáért való közös fellépés és a kultúrák megbékéltetése lenne.

Meglepő a keresztyén egyházak egy részének eme célkitűzése egy olyan európai kultúrkörben, ahol soha nem látott méretű emberimádat, sztárkultusz és testkultusz folyik. Mi úgy gondoljuk, hogy az egyház feladata a Jézus Krisztus és a Biblia isteni méltóságáért való fellépés lenne, mert a népek és kultúrák legnagyobb baja éppen az, hogy elhagyták Istent, a bibliai normákat és a teremtményt imádják a Teremtő helyett. (Róm. 3:25.) A népeknek az egy igaz Istennel kell megbékélniök először, mert csak ebből lesz béke az emberek között.

2.2. Az ÖC aláírói elkötelezik magukat az egyházak látható egységéért való fáradozásra és ezen belül gyakorlati lépések megtételére is. A „látható egység" kifejezés tipikusan római katholikus theológiai formula. Szerintük egy egyház van és ez, látható formában, a római katholikus egyházban jelenik meg. ( Dominus Iesus ) Ez az egyház a római egyház klérusának szervezeti felépítettségében s annak fejében a pápában látható. A látható egységért való fáradozás tehát nem más, mint a különböző felekezeteknek a római katholikus egyházba történő integrálása. Jó tudnunk, hogy két éve Németországban, a protestánsok között egy mozgalom indult azért, hogy az európai keresztyén felekezetek mindegyike ismerje el a pápát a keresztyénség képviselőjének és szószólójának.

2.3. Az ÖC aláírói elkötelezik magukat a „kölcsönösen elismert keresztség és eucharisztikus közösség elfogadásán keresztül az egység munkálására."

Sajnos nem vagyunk meggyőződve arról, hogy egyháztagjaink, /lelkipásztoraink?/ tisztában vannak-e azzal, hogy a római katholikus keresztség-tan és a református keresztség-tan között milyen - áthidalhatatlan - tanbeli szakadék van. Hiszen a római katholikus keresztség felfogás szerint a keresztség vize eltörli a csecsemő eredendő bűnét, újjászüli a gyermeket és a megigazulás ajándékát is közvetíti. Az a református egyháztag, aki ezt a keresztség-tant elismeri, vagy nem ismeri a Bibliát, vagy a római egyházba konvertált.

Az eucharisztia szóról tudnunk kell, hogy a római katholikus theológiában a miseáldozatot jelenti. Ezért megkérdezzük, hogy a római katholikus meg a református úrvacsora-tan között hol van a közös pont ? Hiszen a miseáldozatban a pap átváltoztatja az ostyát (meg a bort) Krisztus materiális testévé és vérévé, majd bemutatja-megismétli Krisztus egykori áldozatát a hívekért. Mindeközben pedig a jelenlevő gyülekezet letérdelve imádja az ostyában testileg jelenlevő Krisztust. A református úrvacsora-tan szerint Krisztus test szerint a mennyben van , s a hittel vett úrvacsora közben a Szentlélek megajándékozza a hívőt az Atya jobbján ülő Krisztussal való közösséggel. / Unio mystica cum Christo/

A Szentháromság személyeinek bármilyen tárgyban való imádását a Biblia tiltja! Sajnos, a ÖC úgy tünteti fel a dolgot, mintha a misében és a református úrvacsorában ugyanarról lenne szó. Ezért is érthetetlen számunkra, hogy miként írhatott alá egy ilyen dokumentumot egy református püspök?

Hogy lehet eucharisztikus közösségről beszélni akkor, amikor ilyen súlyos nézetkülönbségek állnak fenn két felekezet között?

2.4. Az ÖC első olvasásra evidensnek tűnő megállapítása, hogy t.i. az evangélizáció során „senkivel szemben sem alkalmazható morális nyomás…áttérése érdekében" - nem más, mint a misszió leállítása.

Mert mit takar a „morális nyomás" kifejezés? Tudnunk kell, hogy ma morális nyomásnak számit az, ha pl. azt mondjuk egy homoszexuális életvitelü embernek, hogy amit csinál az Isten szerint bűn és ebből térjen meg! Morális nyomás, ha valakinek azt mondom: ha nem hiszel Jézus Krisztusban, elkárhozol, vagy egy Krisna-hívőnek, hogy lépj ki vallási közösségedből, mert útálatos Isten előtt a bálványimádás. Diszkrimináció azt mondani, hogy Krisztus nélkül nincs üdvösség. Emberileg érthető, ha egy Európát akarunk és egy vallást, akkor ennek az egységnek első áldozata a missziónk lesz.

2.5. Az ÖC szerkesztői különösen fontosnak tartják a dialógust a zsidósággal és muzulmánokkal. Misszióról tehát szó sem esik. Jóllehet a missziói parancsban Jézus úgy a zsidóság, mint a többi népek tanítvánnyá tételére küldte ki övéit: (Mté 28:20. Acs. 1:8.) A dokumentum szelleme azt sugallja, mintha a zsidóság vagy a muzulmánok felé végzett misszió egyenesen sértés, vagy az emberi méltóság elleni bűn lenne.- Csendben kérdezzük: vajjon nem az evangélium elfogadása hozná meg e két nép megbékélését is ?

Megdöbbentőnek tartjuk az ÖC ajánlását arra nézve, hogy e két vallás követőivel az egy Istenről beszéljünk, azaz Jézusról, Jézus istentségéről hallgassunk. Egyre többször tapasztaljuk, hogy az európai egységnek a solus Cristus hangoztatása akadálya lesz.

2.6. Végül : az ÖC az antiszemitizmus és antijudaizmus minden formája elleni összefogásra szólít.

Azt gondoljuk, az antiszemitizmus elleni összefogásra a keresztyéneket azért nem kell felszólítani, pláne kötelezni, mert az, aki valóban keresztyén, akinek abszolút tekintély a Biblia, nem lehet sem zsidó-, sem cigány-, sem oroszgyűlölő. Aki pedig mégis az, annak semmi köze az igaz keresztyénséghez!

Az antijudaizmus viszont egy egészen más természetű - keresztyének közötti - probléma. Judaizmusnak nevezzük a keresztyén theológián belül azt a tant, mely szerint a megtért hívőre is kötelező érvényűnek kell tekinteni a mózesi törvényeket, beleértve a cerimóniális törvényeket is, sőt amely tan végső soron a jócselekedetek függvényévé teszi az üdvösséget. Aki ezt a tant nem fogadja el, az antijudaista. Tehát az egyik legnagyobb antijudaista a judaisták szerint, maga Pál apostol volt, akii a hit általi megigazulást tanította és szembeszállt a Galata levélben a júdaistákkal.

A hit általi megigazulás viszont a keresztyénség szíve, melyről egyetlen keresztyén sem mondhat le soha. A törvény cselekedetei általi megigazulás tanítását a theológiai szakirodalom akkor is judaizmusnak nevezi, ha azt római katholikus vagy református theológus képviseli és semmi köze nincs a zsidósághoz. Megdöbbentő, hogy az ÖC a judaizmust védelmébe veszi.

3. Az ÖC szellemi háttere

Az ÖC szellemi hátterének vizsgálata érthetővé teszi azt, hogy miért most került sor a Charta aláírására és miért született meg ilyen formában ez az írás.

Az közismert tény, hogy Európa nemzeteit évek óta foglalkoztatja az egységes Európa létrehozása s látjuk, ez a folyamat most felerősödött.

Az egységes Európa létrejöttéhez azonban feltétlenül szűkség van egy olyan ideológiára, ha úgy tetszik, vallásra, amely mint egy szellemi abroncs összetartja ezt a sok nemzetiségű és vallású tömeget. Európa - kétségtelenül -legnagyobb tömegeket mozgató monarchikus vallása a római katholicizmus. Kézenfekvőnek látszik, hogy ez az egyház adja az új vallás kereteit, melybe a többi vallás követőit is szelid kompromisszumok árán be lehetne olvasztani. Ugyanakkor, a katholicizmusnak történelmi gyakorlata van a nem keresztyén vallásokkal való szinkretizmusra is. Ennek a folyamatnak stratégiai lépései - a nyitott szemű hívő ember előtt - már évek óta körvonalazódnak, s ebbe a stratégiába illik bele az ÖC is.- A vallások, felekezetek legkisebb közös nevezője már megvan : ez az egyisten hit, ahonnan mindenki felé nyitni lehet. Az bizonyos, hogy az alakuló új vallásba nem fér bele az Újszövetség, mert az Szentháromságról beszél, sem Jézus, mert Ő kizárólagos Megváltó, sem Pál, mert ő antijudaista, sem Lukács, aki meg fundamentalistaként azt írta, hogy „nincsen senki másban üdvösség, mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk." Acs. 4:12. Az idő sürget, mert amíg nem jön létre Európában egy új, mindent integrálni képes új vallás, addig nem lesz egységes Európa sem.

4. AZ ÖC és a Magyarországi Református Egyház

4.1. Hogy kerül a MORE az ÖC aláírói közé, kérdezik sokan? Úgy, hogy tagja az Európai Egyházak Konferenciájának. Vagyis az igazi kérdés így szólna: hogy lehet egyházunk egy olyan ökumenikus szervezetnek tagja, melynek több tagegyházában tagadják a Biblia kijelentés voltát, s az Isten Igéjének tekintélye fölé emelkedve nemcsak védik a homoszexualitást, hanem homo párokat összeadnak, leszbikus lelkésznők szolgálatát engedik, házassági válási liturgiát vezetnek be és püspökeik egy része nyíltan kimondja, hogy nem hiszi Jézus testi feltámadását.

Tisztelettel kérdezzük : mit keres az EEK szervezetében egyházunk ? Mikor léptünk be ebbe a szervezetbe, ki hatalmazta fel egyházi vezetőinket erre a lépésre? Tudják- e gyülekezeti tagjaink, hogy milyen szervezetnek vagyunk - mint egyház- tagjai?

4.2. Az aláírás ceremóniájával megkezdődött az első lépés az egység felé. Ezen a ceremónián részt vettek egyházunk képviselőin kívűl : a római katolikusok, evangélikusok, baptisták, methodisták, magyarországi román-,bolgár-, konstantinápolyi orthodoxok is. Valamennyien aláírták a 12-szeres elkötelezést tartalmazó dokumentumot.

Az aláírás ceremóniájához tartozott egy ünnepi istentisztelet is, melyen a MORE zsinati lelkész- elnöke az 1.Mózes 32:12 alapján szólt az egymás keresésének szükségességéről.4 Ez a bibliai rész Ézsau és Jákób kibéküléséről szól. Kiváncsiak lennénk, hogy kivel azonosította Ézsaut és kivel Jákóbot ?Az egyik ugyanis kiválasztott volt, a másik elvetett !A két embert a Bibliában nagy szakadék választja el. A példa jelen helyzetre alkalmazása tehát több, mint groteszk !

A szolgáló püspök kijelentette a továbbiak során: „ha egymást kereső testvérek vagyunk, akkor tudunk Jézusra tekinteni." Mi pedig úgy látjuk, ha csak Jézusra néző és csak az Ő Igéje igazságát kereső emberek vagyunk, akkor leszünk testvérek.

4.3. Az aláírás után különböző nyilatkozatok hangzottak el, melyek szintén figyelemre méltóak.

Zsinatunk elnöke kijelentette, hogy itt tulajdonképpen egy folyamatról van szó, melynek egyik állomása volt a már korábban aláírt nyilatkozat a vegyesházassági közös szertartásról, második az ÖC aláírása. Mi lesz a harmadik ?- kérdezzük. Márkus Mihály, református püspök a Magyar Ökumenikus Tanács elnöke szerint az ÖC aláírása „a magyarországi ökumenikus mozgalomban újabb lendületet és inspirációt jelent az együttműködésre." Vagyis egyházunk a legjobb úton halad.

Az EEK nevében nyilatkozó Reinhard Frieling professzortól megtudhattuk, Hollandia után Magyarország írta alá másodiknak a Chartát.

Elhangzott egy olyan nyilatkozat is, hogy a „keresztyén hitelességhez ma is hozzátartozik, hogy az egyházak képesek legyenek egymás felé tekinteni." Mi meg úgy tudjuk, hogy a keresztyénséget csak a Szentlélek tudja hitelesíteni ennek viszont más feltételei vannak. Jaj annak az egyháznak, melynek a hitelessége emberektől függ.

5. A Biblia Szövetség tiltakozik

Egyházunk lelki állapotára jellemző, hogy az ÖC aláírásáról szóló híreket az egyházi közvélemény figyelemre sem méltatta. Talán két lelkipásztor kérdezett meg arra nézve, hogy mi is az a Charta, amit most aláírtak. Tudomásunk szerint egyedül a Biblia Szövetség volt az, melynek a ceglédi lelkész konferenciáján megszületett egy tiltakozó nyilatkozat az alábbi szöveggel:

NYILATKOZAT

2002 október 1-én a „magyarországi egyházak vezetői „ által aláírt ÖKUMENIKUS CHARTÁ-val kapcsolatosan - elsősorban református egyháztagjaink iránt érzett felelősségtől vezérelve - a BIBLIA SZÖVETSÉG lelkipásztorai nevében az alábbi nyilatkozatot tesszük:

1. EGYETÉRTÜNK a Charta preambulumában szereplő mondattal: „Vétkeink tudatában és megtérésre készen azon kell fáradoznunk, hogy a közöttünk még fennálló feszültségeket megszüntessük, s ezáltal készek és képesek legyünk az evangélium üzenetét a népek között közösen és hitelesen hirdetni."

2. NEM ÉRTÜNK EGYET azzal, hogy e feszültségek megszüntetésére a Charta még csak kísérletet sem tesz, illetve úgy sürget közös gyakorlati lépéseket, hogy az egyes felekezetek között évszázadok óta fennálló,- elsősorban a Biblia szívének tartott megváltás kérdésében jelentkező - súlyos ellentétekről mélyen hallgat, sőt a reformátusok számára elfogadhatatlan eucharisztikus közösségre akarja kötelezni az aláírókat. / Nem tehetjük túl magunkat azon sem, hogy a négy reformátori „sola"-ra kimondott tridenti anathémát Róma máig sem vonta vissza! /

3. SAJNÁLATOSNAK tartjuk, hogy a Charta olyan egyházfogalmat használ, mely a Bibliával és a református hitvallásokkal éles ellentétben áll és alkalmas arra, hogy a teológiai fogalmazásban járatlan olvasót félrevezesse.

4. A Charta LEGNAGYOBB FOGYATKOZÁSA mégis az, hogy úgy akarja a keresztyének és nem keresztyének, népek és kultúrák egységét munkálni, hogy az egységért feláldozza a - kizárólagosan Krisztus személyéhez kötött üdvösség meghirdetésére és a misszióra vonatkozó - jézusi parancsot és helyébe a dialógust teszi.

5. Mivel számunkra nem az dönti el egy dokumentum kötelező érvényét, hogy kik és hányan írták alá, hanem az, hogy összhangban van-e a Bibliával és hitvallásainkkal, ennek hiányában a Chartát NEM TEKINTJÜK MAGUNKRA NÉZVE KÖTELEZŐNEK !

6. TILTAKOZUNK az ellen, hogy az Ökumenikus Chartát aláíró református vezetők úgy írták alá ezt a dokumentumot, hogy erre sem a presbitériumok, sem a Zsinat felhatalmazásával nem bírtak !

7. Minden egyházi vezetőtől ELVÁRJUK, hogy amikor Egyházunk nevében nyilatkoznak vagy valamit aláírnak, azt a Szentírás igazságaihoz való töretlen ragaszkodás és a hitvallásainkhoz való feltétlen hűség szellemében tegyék tudván, hogy „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek !" /Acs. 5,29. /

Cegléd - Pécel, 2002.október 12

Mivel e nyilatkozatot a Reformátusok Lapja nem volt hajlandó közölni ,ezért a Magyar Távirati Irodának küldtük el. Nyilatkozatunkra azonnal válaszolt Zsinatunk elnöke, melynek az MTI által szerkesztett alábbi változata jelent meg:

„Bölcskei Gusztáv református püspök szerint az Ökumenikus Charta elfogadásáról szóló nyilatkozat budapesti aláírása senkire semmilyen kötelezettséget nem rótt, s ahhoz nem volt szűkség a református zsinat és presbiterek felhatalmazására.

A zsinat lelkészi elnöke utalt arra, hogy a Magyarországi Református Egyház az EEK tagja, így a nyilatkozat budapesti aláírására valójában nem is lett volna szűkség. Mint jelezte, véleménye szerint csak ellentétes döntéshez, azaz a Charta esetleges elutasításához kellene, illetve kellett volna zsinati illetve presbitériumi döntés….Bölcskei Gusztáv hangsúlyozta : a maga részéről változatlanul fontosnak tartja a dokumentumot, amely hozzájárul a különböző felekezetekhez tartozó keresztények illetve keresztyének közös, európai szolgálatához…"

A BSZ e nyilatkozatra a következő választ küldte:

1. Bölcskei püspök azt írja, hogy az Ökumenikus Charta /továbbiakban:ÖCH/ elfogadására vonatkozó nyilatkozat aláírása "senkire semmilyen kötelezettséget nem ró..."

Az ÖCH szövegében 12-szer fordul elő : "elkötelezzük magunkat ".

Kérdésünk: Püspök Úr nem olvasta az ÖCH szövegét és így írta alá a nyilatkozatot?

2. Magyarországon minden világi és egyházi médium azt adta hírül, hogy aláírták az ÖCH-t,holott csak egy nyilatkozat aláírásáról beszél Püspök Úr.

Kérdésünk: Tiltakozott-e Püspök Úr e félretájékoztatás ellen ? Mi volt az aláírt nyilatkozat szövege ?

3. Püspök Úr szerint az ÖCH-t nem is kellett volna aláírnia, mert azt az Európai Egyházak konferenciájának elnöke írta alá mely szervezetnek egyházunk is tagja.

Kérdés: Hozhat-e olyan döntést, kötelezvényt egy ökumenikus szervezet, mely a Magyarországi Református Egyház Zsinatára nézve kötelező ? Ha a Zsinatot csak az elutasítás joga illeti meg, ezt miért nem kaptuk meg?

4. Kicsit elszomorít bennünket az, hogy egyházunk zsinati elnökének aláírása senkit semmire nem kötelez, továbbá az is,hogy egyházunk sajtója a Biblia Szövetség nyilatkozatának közlésétől elzárkózott.

Ezzel a nyilatkozat háború végetért.

6. Az ÖC aláírásának konzekvenciái

Mindnyájan ismerjük a közmondást : „minden csoda három napig tart". Valószínű ezt gondolják a Charta aláírói is - megismerve kritikánkat. Ez az ügy is, mint sok egyéb a feledés homályába merül rövidesen. E pszichológiailag igaznak tűnő törvénynek azonban a pneumatikus azaz lelki dolgok nincsenek alávetve !

Pl. Aláírják a Chartát - és egyszerre akaratlanul is napvilágra jönnek bizonyos szellemi frontok és ellentétek.

Az első érdekes tapasztalatunk az volt, hogy az egyházi sajtó azonnal elzárkózott nyilatkozatunk közlésétől. Az az ujság zárkózott el, mely számtalan olyan cikket leközölt már, mely biblia- és hitvallás ellenes tartalmú volt, tehát hitünk védelme nem olyan fontos, mint az egyházi struktúra vezetőinek védelme. Tehát nemcsak a római pápa tévedhetetlen.

Az a körülmény, hogy minden közösségi felhatalmazás nélkül megtörténhetett az aláírás ( akárcsak a vegyes házasságokról szóló, sokak számára máig is ismeretlen megállapodás ) újra egyértelművé tette, hogy a gyülekezeteknek és vezetőségüknek a véleménye egyházunk életének nem döntő tényezője.

Mi úgy látjuk, hogy azon a tényen, amit évtizedeken keresztül nehezményeztünk, hogy t.i. az egyházvezetés és a gyülekezetek között óriási szakadék tátong, az utóbbi évtized sem változtatott és ennek nem politikai okai voltak és vannak, ahogy azt gondoltuk régen, hanem lelki okai. Fájdalmas leírni, de úgy tűnik, mintha a gyülekezeti tagjaink kiskorúságban tartása egyenesen érdeke lenne némelyeknek és a nagykorú keresztyének tömeges távozása vagy távolmaradása egyházunktól igen keveseket zavar.

Azt bizonyosan állíthatjuk, hogy az ÖC aláírói nem a gyülekezetek nevében írták alá ezt a dokumentumot, legkevésbé a Biblia Szövetség tagságának nevében ! Nyilván ezért mondhatta az aláíró püspök, hogy „az ÖC aláírása senkire semmilyen kötelezettséget nem ró". Ez a félresikerült kijelentés egyébként a maga tragikomikusságával, hű tükre egyházunk lelki állapotának és minősíti egyházunkat a világ előtt is, miközben hírnevünkre kényesen vigyázunk.

A Biblia Szövetség az ÖC aláírását komolyan veszi és nem tekinti semmisnek, ezért követeli, hogy a MORE vizsgálja felül az ökumenikus mozgalomban való részvételét ! Úgy látjuk, egyre több jel utal arra, - s e jelek közül a Charta aláírása csupán egy -hogy egyházunk a status confessiones helyzete felé tart, vagyis olyan helyzet érlelődését látjuk, melyben egyházunknak a Bibliához és a református hitvallásokhoz ragaszkodó része olyan hitvallás megfogalmazására kényszerül , amelyhez csatlakozhatnak mindazok, akik új reformációt szeretnének egyházunkban.

Imádkozunk azért, hogy Isten fordítsa jóra egyházunk sorsát , és biztosíthatunk mindenkit, hogy minden további lépésünket imádságos tusakodás és testvéri egyeztetés fog megelőzni.

Elhangzott,2002.november 10-én a Bp. Nagyváradtéri református templomban a Fontos kérdéseink c. sorozat keretében.

Elmondta: Sípos Ete Álmos ref. Lelkipásztor A Biblia Szövetség főtitkára

1 Reformátusok Lapja,XLVI.39. 2002.szept.29. 8.o.

2 Reformátusok Lapja,XLVI.41. 2002.okt.13. 3.o.

3 ÖC preambuluma. Lsd. Református Egyház, LIII.9.2001.szeptember. 214-17.o.

4 Reformátusok Lapja,XLVI. 39. 2002.okt.13. 3.o.

Sípos Ete Álmos: Tudott volna Jézus vétkezni?

( A Krisztus kettős természetéről szóló bibliai tanítás)

Mai témánk tárgyalásának aktualitását elsősorban a közelgő karácsony ünnepe adja, amikor a világ keresztyénei arra a csodára emlékeznek, amit a János evangéliuma tömören így ad hírül : "Az Íge testté lett" (Ján 1:14.), Pál pedig így fogalmaz: "Isten megjelent testben" (1.Tim 3:16.)

Azt már valamennyien tapasztaltuk, hogy Jézus Krisztus testet öltésének egyedülálló csodája a világban sokszor lett gúny tárgyává, vagy a lényeg agyonhallgatásának áldozatává, de azt már kevesebben tudják, hogy a testet öltés csodája, már a keresztyénség első századaitól kezdve különböző tévtanítások céltáblája volt és maradt mind a mai napig. A tévtanítások egy részét nem mindig a rossz szándék motiválta , de a végeredmény mindig a Krisztus-testben keletkezett kár lett.

Ezt a megállapítást érvényesnek tartom arra a tanulmányra is, mely a általam nagyra becsült Reisinger János által szerkesztett JÓ HÍR című bibliai folyóirat 94/2. számában jelent meg Vankó Zsuzsa tollából "Jézus Krisztus a 'testté' lett Isten" címen.

Ebben a tanulmányban a szerző elsősorban Jézus Krisztus személyével, testté lételével és az ezzel összefüggő teologiai problémákkal foglalkozik, közelebbről: Krisztus kettős természetével, az eredendő bűnnel, illetve azzal, hogy Krisztus kettős természetének milyen etikai konzekvenciái vannak a keresztyén ember gyakorlati életére nézve. A tanulmány, az első olvasásra logikusnak, sőt biblikusnak tűnik, de csak azok előtt, akik nem jártasak a teologiában.

Megítélésünk szerint azonban e tanulmány ellentmondásban van a Biblia vonatkozó tanításaival, és úgy az ősegyházi, mint a reformátori teológiával.

1. Lássuk hát ezután, mit képvisel Vankó Zsuzsa az említett tanulmányában.

Azt elismeri ugyan, hogy Jézusban Isten öltött testet, ezért "egyik természete feltétlenül tökéletes, teljesen romlatlan", isteni természet volt. Viszont a Ján.1:14-ben olvasható Ígét: ("Az Íge testté lett") úgy értelmezi, hogy Jézus emberi természetét illetően , a bűnbe esett Ádám testét vette magára, vagyis az eredendő bűnt hordozó testet, "az átöröklés vasszabályával, tehát az öröklött bűnre való hajlammal együtt." Majd a következő megállapítást teszi: "Jézusnak tehát két született természete volt : egy szent romlatlan isteni, és egy romlandó, az énközpontúság öröklött hajlamával megterhelt emberi természete." A bűnre való hajlam azonban Jézusban nem fejlődött ki, azaz minden kísértésben meg tudott állni, nem követett el bűnt, és képes volt bűntelenül tökéletessé válni. Vankó arra a következtetésre jut, hogy "Nem születési adottság volt Jézus tökéletesen igaz élete, hanem jellemfejlődés által érte el ezt a magaslatot".

Jézus tehát emberi, romlott természete ellenére igazi hős volt, "isteni természete révén teljes lelkiismereti világosság volt benne: éles értelemmel azonnal átlátta az igazság és a szeretet, valamint a bűn útja közötti különbséget."

A szerzőnő, ismertetett következtetéseit az eredendő bűnről vallott sajátos felfogásából vezeti le. Szerinte az un. eredendő bűn - mely elnevezést vele együtt mi sem tartunk szerencsésnek - "öröklött hajlam a bűnre", mely nem más, mint egy lelki születési rendellenesség, "erőtlenség", "betegség", mely "nem egyszerűen Ádám bűnének kihatása. Összes elődeink rontottak vagy javítottak ezen az örökségen aszerint, hogy miként éltek". De ez az örökség "nem Isten haragját vagy ítéletét hozza ránk, hanem Isten részvétét váltja ki és Őt a megváltó kegyelem cselekedeteire indítja". Az embert nem az eredendő bűn fertőzi meg, hanem az un. személyes bűn, melyet elkövetünk, melynek nyomán kialakulnak az ember bűnös szenvedélyei és kívánságai.

Tehát mindezt Jézusra alkalmazva azt mondja, hogy Jézusban megvolt a bűnre való hajlam, az eredendő bűn, de soha nem lett belőle személyes bűn. Az említett tanulmány a Krisztus emberi természetéről mondottakból a keresztyén ember számára is fontos következtetéseket von le, a bűnnel szemben vívott harcát illetően. "ha egészen átadjuk magunkat Isten Lelke vezetésének, ill. együttműködünk vele, akkor isteni természet lesz jelen a Lélek által a mi testünkben is...ameddig ezt tesszük, mi is kikerülhetjük a bűnt, és betölthetjük a törvényt az isteni szeretet kívánalma szerint". Ez a megállapítás viszont nem jelenthet mást, minthogy a bűnnel szemben vívott harcunkban Jézus a példaképünk!

2. Ezek után vizsgáljuk meg, mit tanít a Biblia és a Biblián alapuló hitvallások az eredendő bűnről.

Az eredendő bűn nem az első bűn volt, hanem a bűneset, vagyis az első bűn következménye. Ez a következmény pedig Ádám és Éva természetének megromlása lett. Ennek lényegét írja le az 1.Móz. 3:7-19. Az emberi természetnek ez a teljes megromlása és elfajultsága olyan mélyreható volt, hogy Ádámnak teste, lelke, gondolkodása, akarata, érzelemvilága totálisan megromlott és Isten haragját vonta magára. Ennek a haragnak súlyos következményeiről is beszámol az 1.Móz. 3:16-24. Ádám elvesztette az Édenben még meglevő szabad akaratát, és nem tudott többé eredményesen szembeszállni a bűnnel, sőt ahhoz újra meg újra hozzáadta magát romlott természete miatt.

Az "eredendő bűn" elnevezés tehát bizonyos értelemben félrevezető, mert azt sugallja, hogy itt egy bűnről van szó, a sok bűn között, ezért sokkal inkább, "az emberi természet eredendő romlottságának" kellene neveznünk, ahogy Kálvin is teszi. Ez a romlott tremészet aztán minden egyéb bűnnek szülőanyja lett.

További kérdés, hogy ez a bennünk is meglevő romlott természet hogy kerül belénk? Hiszen ez már Ádám gyermekeiben, unokáiban, és minden leszármazottjában megjelent.

Erre a tényre utal Isten, amikor azt mondja: "megsokasult az ember gonoszsága földön és szíve gondolatának minden alkotása csak gonosz" (1.Móz. 6:5.)

De erről beszél Jézus is, amikor így szól:" A szívből származnak a gonosz gondolatok, gyilkosságok, házasságtörések, paráznaságok, lopások, hamis tanúbizonyságok, káromlások." (Máté 15:19.) A belénk is átkerült romlott természetről tár elénk fényképet a Szentlélek a Róma 3:9-23-ban is. A Biblia egyértelművé teszi tehát, hogy az Ádám romlott természete és a miénk között szoros kapcsolat van.

De hogy jött létre ez a kapcsolat? - Leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy örököltük Ádám megromlott természetét. Ez az öröklés azonban nem genetikai természetű testi öröklés, hanem "beszámíttatás" útján kerül belénk. Sebestyén Jenő, dogmatikájában így fogalmaz : egy "isteni ítélet folytán nekünk is beszámíttatik (tulajdoníttatik) Ádám bűne".

Ezt olvashatjuk ki a Róma 5:12-12.verseiből:"miképpen egy ember által jött be a világba a bűn és a bűn által a halál...mert a törvényig volt bűn a világon, a bűn azonban nem számíttatik be, ha nincsen törvény" vagy a Róma 5:19-ből: "Mert miképpen egy embernek engedetlensége által sokan bűnösökké lettek, azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek." Ádámra a Biblia ebben az esetben azért hivatkozik, mert ő az Isten és az ember között kötött szövetségnek feje, s így az emberiség reprezentánsa. Amiből az következik, hogy a felette kimondott ítélet az általa képviseltekre is átszáll. Azaz, minden ember olyan állapotba születik, amilyenben Ádám került a bűneset után. Itt jegyzem meg, hogy ugyanez az isteni rend érvényesül a második Ádámon, Jézus Krisztuson keresztül is, amikor azt olvassuk : "azonképpen egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek." Azaz: ahogy Ádám romlott természete tulajdoníttatás (imputatio) útján lett a miénk, úgy a megigazulás is tulajdoníttatás által tesz bennünket Isten előtt igazakká. Az Ádám romlott természete már fogantatásunk pillanatától bennünk van, ezért mondja Dávid. "Ímé én vétekben fogantattam és bűnben melengetett engem az anyám" (Zsolt 51:7.) azaz nincs ártatlan ember ezen a világon, csak kárhozatra ítélt. A romlott természet (az eredendő bűn) minden bűn forrása az emberben. Olyan, mint egy hatalmas fa, mely szüntelen rossz gyümölcsöt terem. A romlott természet tehát nem egy "betegség" vagy "gyengeség" az emberben, melyre Isten szánalommal tekint, hanem az un. személyes bűnök gyára, ahonnan hatalmas mennyiségben áramlik ki a mérgezett árú. Mi nem azért vagyunk bűnösök, mert vétkezünk. Hanem azért vétkezünk, mert bűnösök vagyunk! (R.C.Sproul) Romlott természetünk következménye az is, hogy gyengék vagyunk minden, bűn elleni harcban. Erről ír Pál a Róma 8-ban, amikor a "test" gondolatáról és cselekedeteiről beszél. A "test" itt a megromlott természetünket jelenti. "Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen, minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti".(Rm 8:7.)

Mint fentebb már említettem, Isten a romlott természettel született emberre nem szánalommal tekint, hanem haraggal és ítélettel: Róma 1:18, Ef. 2:3, 5.Mózes 27:26. Így arra, hogy elkárhozzunk önmagában már elég ok az, hogy romlott természettel születtünk.

3. Az elmondottak után talán máris érzékeljük, milyen képtelenség azt állítani, hogy Jézusban "egy romlandó, az énközpontúság öröklött hajlamával megterhelt emberi természet" volt.

Bennünket most az érdekel, hogy ezzel kapcsolatban mit mond Jézusról a Biblia?

Zsid. 4:15: "Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, kivéve a bűnt." Ez azt jelenti, hogy nem volt meg benne a minden kísértés kapcsolópontja: az eredendő romlott természet. Maga Jézus ezt így mondja: "...jön a világ fejedelme, és énbennem nincsen semmije" (Ján 14:30.)

Zsid 7:26: "Mert ilyen főpap illet minket, szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elválasztott." Az 1. Péter 1:19 Jézust "hibátlan és szeplőtlen" Báránynak nevezi. A Máté 3:17-ben olvassuk, hogy a testté lett Jézusban az Atya "gyönyörködik". Hogyan gyönyörködhetne a szent Isten egy olyan személyben, akiben ott van a romlott természet, amely éppen Isten haragját vonja magára?

Az 1.Ján 3:5-ben azt mondja a Szentlélek Jézusról: "és Őbenne nincsen bűn." Tehát nem azt mondja, hogy nem követett el bűnt, hanem hogy Jézusban nincs meg a bűnöket termő romlott természet sem. János szóhasználatában az itt szereplő görög szó (hamartia) a romlott természet állapotát jelenti. Hogyan győzhetett volna Jézus minden kísértésben, amikor az eredendően romlott természet egyik velejárója éppen a minden bűnnel és kísértéssel szembeni gyengeség? És hogyan tehetett volna eleget a megváltásban a bűnös emberért, ha Őbenne magában is ott lett volna a bűnös romlandó természet?

Hogy a fenti igéket nem értelmezzük félre, hadd említsem meg, hogy az Kr.u.451-ben összehívott kalcedoni zsinat ebben a kérdésben így nyilatkozott. "Követvén a szent atyákat , mindnyájan egybehangzóan kinyilvánítjuk, hogy egy és ugyanazon Fiút, ami Urunk Jézus Krisztust valljuk, aki tökéletes az istenségben és tökéletes az emberi létben, aki valósággal Isten és valósággal ember, okos lélekből és testből való, egylényű az Atyával istenség szerint és ugyanő egylényű velünk emberi lét szerint, mindenben hasonló hozzánk, kivéve a bűnt..."

A 296 és 373 között élt Athanásius nevéhez fűződő híres Athanásius-hitvallás pedig ezt írja: Krisztus "egy pediglen nem az istenségnek testbe való átváltozása által, hanem emberi voltának az Istenbe való felvétele által." A hitvallás ezzel a mondattal zárja ki annak még a gondolatát is, hogy az Istenbe felvétethetne egy romlott természetű lény.

4. Végül, megkérdezzük : miért olyan fontos számunkra ez a kérdés-kör? Miért fontos nekünk az, hogy Jézus valóságos isteni, és bűn nélküli, emberi természettel rendelkező lény volt?

a./ először is a biblikus krisztológia miatt. A krisztológia a Jézus Krisztus személyével foglalkozó tan. Arra a kérdésre adja meg a bibliai választ, hogy kicsoda Jézus Krisztus. A Szentírás egyértelmű bizonyságtétele Jézusról az, hogy Ő maga Isten (Róma 9:5), a Logos, a felkent Messiás, akiben az istenség teljessége lakozik testileg: Kol. 1:15-19. Ha ezt valljuk, akkor a bűn lehetőségének a gondolata is képtelenség. -Tehát Krisztus nem bűnözhetett volna!

Mert ez esetben az Istennek is tudni kellett vétkeznie benne. De Jézusban nem volt meg a bűnre való hajlandóság sem. Amikor azt írja Pál, hogy Isten azt "aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk..." (2.Kor.5:21), kimondja, hogy Jézustól a bűn ismerete (hajlandósága) is idegen volt, s amikor bűnné tétetett, bírói úton tétetett bűnné. Hozzá a kísértés csak kívülről jöhetett és sohasem belülről. Jézus a bűnnel soha nem birkózott, mert benne nem volt meg a bűnös természet, melynek az a jellemzője, hogy képtelen minden jóra és hajlandó minden rosszra. Ezért hullott porba a Sátán minden kísértése, amivel Jézust megkísértette. Minden kísértésben való győzelme éppen annak a bizonyítéka, hogy az istenségébe felvett emberi természete mentes volt minden romlástól.

Az ősegyháztól kezdve napjainkig, minden bibliahű teologia, a krisztológia elleni támadásnak tekinti azt a tanítást, mely Jézusról azt állítja, hogy Benne megvolt az eredendően megromlott emberi természet.

b./ másodszor, e téma a biblikus szoteriológia miatt is fontos.

A szoteriologia, a Krisztus megváltó művével foglalkozik, az általa elvégzett váltságmű tökéletességével.

A megváltásban nagy jelentősége volt Jézus emberré lételének, hiszen ha az ember vétkezett, akkor az Isten igazsága azt kívánta, hogy az ember vétkéért embernek kellett szenvednie. Aki viszont az ember vétkéért szenvedi el az igazságos isteni büntetést, annak tökéletes embernek kellett lennie, azaz olyannak, akiben sem az eredendő bűn, sem más bűn nem volt. Ha Jézusban benne lett volna az "énközpontúság hajlamával megterhelt emberi természet", akkor önmagáért kellett volna eleget tennie, de nem az összes választottért. Jézus megváltó műve azonban azért volt tökéletes, mert nem volt benne a bűnös emberi természetnek még az árnyéka sem. Ezért mondja a Zsid.10:14-ben a Szentlélek: "Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket." Ha Jézusban ott volt az eredendően rossz emberi természet, akkor nem vagyunk megváltva, akkor Jézus csak maga helyett szenvedett. Ezért a Jézus kettős természetéről szóló reformátori tanítás megtámadása, támadás a bibliai szotériológia ellen is.

c./ harmadszor, e témakör a megszentelődésre vonatkozó bibliai tanítás miatt fontos.

Vankó abból az állításból, hogy Jézus isteni természetével győzött a benne meglévő bűnös természet felett, azt a etikai következtetést vonja le, hogy nekünk is így kell birkóznunk a bűnnel, azonban "akkor győzhetünk mi is, ha olyan állandóan és teljesen a mennyei erőre és vezetésre támaszkodunk, mint ahogy Ő tette, ha annyira meghal az én a mi belső emberünkben, annyira levetkőzzük annak minden bűnhöz ragaszkodását, büszkeségét, saját teljesítményre törekvő dicsőség vágyát." Ebben az érvelésben a többször is használt "ha" és "annyira" egyértelműen arra utal, hogy az érvelő szerint Jézus csak példaképe a mi emberi törekvéseinknek, és nem cselekvő alanya! Lelkesítő szerep jut Neki a megszenteltetés folyamatában, de a főszerep mégis az emberé. A bibliai megszentelődés-tanban ezzel szemben, a főszereplő Jézus , aki "bölcsességül lett nekünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul." (1 Kor. 1:30) Számunkra Jézus nem példakép, hanem olyan kegyelem-forrás, akiből szüntelen árad életünkbe a kegyelem, az a "szőlő tőke", akivel olyan kapcsolatra törekszünk, hogy a Benne lévő isteni természet bennünk is megteremhesse a Lélek gyümölcseit. Mi a megszentelődésben tehát a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolatra koncentrálunk és nem a bűn elleni birkózásra, melyet természetesen mi is vívunk mindhalálig.

Úgy gondoljuk, hogy a megszenteltetés folyamatában is a főszereplő Jézus Krisztus. Sajnos, úgy tűnik, a Vankó-féle tanulmány megszentelődés-tana és a Biblia Szövetség megszentelődés-tana között koncepcionális különbség van és ennek gyökere a krisztológiai és szotériológiai nézet különbségig nyúlik. Ennek az előadásnak természetesen nem az a célja, hogy bárkit is támadjunk, hanem sokkal inkább szeretnénk hallgatóinkat a Biblia, közelebbről Jézus Krisztus csodálatos isteni személyének és megváltó művének mélyebb megismerésére inspirálni. Elhangzott Budapesten a nagyváradtéri református templomban, 2003.december 14-én.

Sípos Ete Álmos: Biblia vagy Pelagius?

(Válasz Vankó Zsuzsának!)

Reisinger János (továbbiakban: R.J.) levélben1 , Vankó Zsuzsa (továbbiakban: V. Zs.) pedig 2004 júniusában "A biblikus krisztológia szükségessége" címen egy tanulmányban reflektált 2003 decemberében "Tudott volna Jézus vétkezni?" című előadásomra, s utóbbi arra kért, hogy válaszoljak kifejtett gondolataira. Sajnos, kérésének nem tudtam azonnal eleget tenni, ezért megkésett válaszomért elnézést kérek Tőlük és azoktól, akik figyelemmel kisérték a kialakult párbeszédet és várták a folytatást.

V.Zs. párbeszédet ajánl vita helyett, de írása és állításai vitára késztetnek. S ettől nem kell félnünk! A vita önmagában nem rossz, ha vitakultúránk krisztusi! Tanulmányának vitakultúrája példás, indulat és ítélkezés mentes. Igyekszem én is ezt gyakorolni.

V.Zs. válasz-tanulmányát olvasva, első észrevételem, hogy címével tökéletesen egyetértek, második észrevételem pedig, hogy azzal marad adós, aminek szűkségét szorgalmazza, a biblikus krisztológiával, és a biblikus szoteriológiával, s nem válaszol az előadásomban felvetett kritikai megjegyzéseimre. Viszont tanulmánya igazolta az Általa képviselt theologiai irányzattal (tudomásom szerint H.N. Adventista) kapcsolatos minden aggályomat és fenntartásaimat. Bár igyekszik tompítani a közöttünk lévő theologiai különbségeket, mondván, hogy "elsősorban egy theologiai hagyomány az, ami a problémát, a homályt és az ellentétet okozza", melytől ha elszakadnék és visszatérnék a Bibliához, eltűnne a közöttünk levő nézetkülönbség, (ugyanez R.J. véleménye is) - úgy gondolom, hogy ebben téved!.

Több, mint elfogultság az a megállapításuk, hogy az ókori egyház tanítói és a reformátorok a bibliai kijelentést nem elemezték elég alaposan és a bibliai mélységeket nem tárták fel eléggé, melyet most V. Zs. és R.J. elvégeznek. Mindkettőjük tanulmányát olvasva, az egyház- és teológiatörténet ismerői hamar felfedezhetik, hogy az általuk képviselt tanítás nem más, mint az 5. századi pelagiánus theologia gondolatainak felelevenítése, melyet az óegyház - úgy tűnik - hiába utasított el és zárt le, mégis tovább él. Ezt szeretném válaszomban bizonyítani.

1./ V.Zs. és R.J. hozzám intézett irásaikban terjedelmesen foglalkoznak az eredendő bűn fogalmának tisztázásával. Ha valaki elolvassa előadásomat, az eredendő bűn elég világos meghatározását találhatja ott, amikor azt, az emberi természet eredendő romlottságának neveztem. "Az emberi természetnek ez a teljes megromlása és elfajultsága olyan mélyreható volt, hogy Ádámnak teste - lelke, gondolkodása, akarata, érzelemvilága totálisan megromlott. Ez a romlott természet aztán minden bűnnek szülőanyja lett." Ennek igazolására idéztem az 1. Móz. 6:5; Mté 15:19; Róm 9:23; verseit. Ezzel szemben Vankó adós marad az eredendő bűn meghatározásával, a legtöbb amit ezzel kapcsolatban megállapít, hogy "kétségtelenül létezik viszont az öröklött bűnre való hajlam."2 R.J. pedig így fogalmaz, "öröklött gyengeség", majd még tovább bonyolítja meghatározását, amikor azt írja, hogy "a személyes vétek meggyengíti az emberi természetet..." Amikor mindketten még bővebb fejtegetésbe bocsátkoznak, egyre nagyobb nagy fogalmi zavarba keverednek. Összekeverik az eredendő bűnt a szerzett (cselekedeti v. személyes)) bűnökkel, s végül V. Zs. megállapítja, hogy "személyes felelősségünk is van tehát abban, hogy öröklött és szerzett természetünk romlottsága milyen fokú..."3.

Hát - tartsanak elfogultnak - de úgy gondolom, ennél a reformátorok és a hitvallások sokkal világosabban fogalmaztak.4 V. Zs. és R.J. írásainak többszöri átolvasása után sem értem, hogy mit értenek eredendő bűnön! Egy bizonyos, hogy sem a hajlam, sem a gyengeség nem takarja ezt a fogalmat, mert a Biblia ezt az eredendő bűn meghatározására sehol nem használja! De használja ezt a szót, hogy "gonosz" (1. Móz. 6:5;) vagy ezt, hogy "bűn" (Róm 5:12;) (megkülönböztetve a "bűnök"től.) Pedig az eredendő bűnről szóló tanítás tisztázása nélkül nem beszélhetünk sem biblikus krisztológiáról, sem biblikus szoteriológiáról.

V. Zs. bűnfogalma szinte kizárólag, a kísértés nyomán megfogant tudatos törvényáthágást foglalja magába, melyért az ember minden esetben felelős. Azt állítja, hogy a bűnbe esett ember képes nem vétkezni és Isten akaratát szabadon cselekedni. Istennél "csak a személyes felelősség elve létezik". Az ember "ráadja fejét a bűnre, dönt a törvényáthágás mellett a saját szabad választási képességével...".

Ha V.Zs. logikáját követem, akkor arra a kérdésre marad adós a válasszal, hogy ha mégis megfogan az emberben a bűn, akkor ennek mi az oka? Az ember szabad akarata? Miért fogan meg az egyik emberben és miért nem a másikban (ha van ilyen)? Erre az ő válasza az, hogy részben a "hajlam" (vagy gyengeség), de főként a rossz példa a bűnök igazi okai. Fő magyarázó érve, az ember személyes felelősségének hangsúlyozásában, a bűnbeesett ember akarati szabadságának tétele. Ez érvelés azonban éppen nem a Bibliához, hanem az V. századi pelagiánizmusnak a bűnről és az akarat szabadságáról vallott tételeihez való visszatérést jelenti.5

V.Zs.-nak és R.J.-nak tehát igaza van abban, hogy vissza kell térni a Biblia tanításaihoz, csak ezt éppen maguk nem teszik meg, holott csak a Róma 3:10-12.23. vagy a Róm 8:7. verseit kellene exegetálniuk, ahol világosan kijelenti a Szentlélek Pál által, hogy az eredendő bűn az emberben a jó hiányát (privatio boni) és a jóra való képtelenségét (vö. Heidelbergi Káté!) is magába foglalja, olyan nyomorúságot, melyből az ember a maga erejéből és "szabad akaratából" soha nem tud kimászni. Továbbá, hogyan értelmezik akkor a Róma 7:14-24. verseit? Miféle "bűn törvényről" beszél itt Pál? Miért nevezi magát "nyomorult ember"-nek? Hogyan értelmezik a Galata 5:19 és a Galata 5: 22 közötti különbséget, ahol Pál a test cselekedeteiről és a Lélek gyümölcseiről beszél? A test cselekedete az eredendő bűn miatt mindig olyan, amilyennek Pál leírja! Ami pedig jó, az meg a Lélek gyümölcse. Ez elég világos tétel.

Az eredendő bűn miatt az embernek nincs a jó cselekvésére képessége! (hiszen megsötétedett értelme miatt nem tudja megítélni, hogy mi a jó!) Ezt a döntő bibliai tételt úgy tűnik, nem vallja sem V.Zs. sem R.J. Ez pedig kardinális különbség közöttünk. Az ember szabad akaratából ugyanis a Biblia szerint csak annyi maradt meg, hogy nincs kényszerítve ugyan a bűnre, azt szabad akaratából cselekszi. Ez utóbbit hangsúlyozni viszont az előző állítása nélkül veszélyes féligazság!

Az eredendő bűn tehát olyan súlyos nyomorúsága az embernek, amely bizony önmagában is elég a kárhozatra!

Summa summárum: V.Zs. és R.J. nem a Bibliához, hanem Pelagiushoz tértek vissza!

2./ A biblikus krisztológia szűkségessége c. tanulmány hosszasan foglalkozik az eredendő bűn átöröklésének kérdésével, s az általam előadottakat, hogy ti. az eredendő bűn beszámíttatás, tulajdoníttatás (imputáció) útján került Ádám után az utódaiba, antibiblikus tanításnak nevezi. Ebbe a kérdésbe - számomra érthetetlen módon - belekeverik még a római katolikus keresztség tant is, melyről én egy szót sem szóltam. A református gyermekkeresztség-tannak egyébként semmi köze nincs az imputáció-tanhoz! ( Reméltem, hogy ezt mindketten tudják!)

Az öröklött-eredendő bűn cáfolatául V.Zs. a Róma 5:12 sajátos exegézisét hozza elő. "Annakokáért miképpen egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és aképpen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek." Az utolsó magyarázó megjegyzés - V. Zs. szerint - azt jelenti, hogy minden ember kizárólag a saját személyes vétke miatt kerül a halál törvénye alá.

Ne vegye tőlem rossz néven a szerző, de ilyen magyarázathoz csak az juthat, akinek az eredendő bűnről olyan prekoncepciója van, mint V.Zs.-nak. Hiszen egyértelmű, hogy itt Pál egyszerűen azt állítja, hogy a bűn és a halál egy ember által, Ádám által került be a világra és ennek következménye az, hogy mindnyájan vétkeztek.

Kálvin, a következő magyarázatot fűzi ehhez a vershez. "Mert az a természetünkkel járó romlottság, melyet az anyaméhből hozunk magunkkal, ha nem is termi meg oly hamar a gyümölcsét, mégis bűn az Úr színe előtt, és megérdemli az Ő büntetését. S ez az a bűn, melyet eredendő bűnnek hívunk. Mert amiképpen Ádám a teremtetése alkalmával nemcsak a maga, hanem utódai számára is kapta az isteni kegyelem adományait, úgy az Úrtól való elpártolásakor természetünket önnönmagában megrontotta, meggyalázta, eltorzította és tönkretette. Mert megfosztatván az Istenhez való hasonlatosságtól, csak önmagához hasonló ivadékot nemzhetett...Mert sületlen koholmány volt az, amivel egykor a pelagiánusok törekedtek kijátszani Pál szavait, mondván, hogy a bűn utánzás folytán terjedt el Ádámtól az egész emberi nemre..."6

Ami pedig az eredendő bűn átöröklésének módját illeti, elismerem, hogy nem fogalmaztam elég pontosan, amikor a beszámíttatás útját neveztem meg egyetlen útnak! Ezt most korrigálom is! Az eredendő bűn átöröklése két "úton" történik, az egyik a genetikai vonal, amiről Dávid is vall a Zsolt. 51:7.versében, vagy János is szól a Ján. 1:13-ban, s ami miatt Jézus szerint, szükséges az újjászületés is, Ján 3:3. Ezért tartotta a Szentlélek fontosnak kijelenteni Jézus Szentlélektől fogantatásának és szűztől születésének titkát is. (Ez is igazolja, hogy Jézus mentes volt az eredendő bűntől!) Az átöröklés másik útja pedig a szellemi út volt, a beszámíttatás (az imputáció), amikről előadásomban is írtam, mely állításomat változatlanul fenntartom.

3./ Ha csak az átöröklés kérdésében lenne közöttünk nézetkülönbség, több reményt fűznék ehhez a párbeszédhez. De sajnos, a nézetkülönbség közöttünk sokkal mélyebb, mint gondoltam. V. Zs. és R.J. válaszából ugyanis az lett világossá előttem, hogy tulajdonképpen az isten-képünk sem azonos. Úgy látom, végső soron ide vezethető vissza a közöttünk lévő radikális nézetkülönbség.

V.Zs. ezt írja: "A Bibliától, illetve Isten igazságosságától teljességgel idegen az a valójában antropomorf emberi, jogi logikájú elképzelés, miszerint az ősatya bűnadóssága közvetlenül, a kárhozat velejáró ítéletével együtt átöröklődik az utódokra."

Majd ezt megtoldja azzal a konklúzióval, hogy Istennél "csak a személyes felelősség elve létezik".

Ennek igazolására az 5.Móz 24 :16-ra és az Ezékiel 18:2-4;19-20.29. verseire hivatkozik, pedig nem lenne nehéz a szövegösszefüggésből rájönni arra, hogy az 5 Mózes 24 fejezetében Isten a polgári együttélés és törvénykezés büntető jogi szabályait adja a nép tudtára, melynek lényeges eleme mindmáig a személyes felelősség. Ugyanerről szól az ezékieli textus is! Ha nem erről szólnak ezek az igék, nem érvényes többé a 2. parancsolat sem! Megvallom, csodálkozom, hogy ilyen igékre hivatkozva, a Sola Scriptura elvét valló szerzők le merték írni a fent idézett mondatot.

Lehet úgy tanulmányozni a Bibliát, hogy ne vegye valaki észre az egész Szentíráson végigvonuló szövetség teológiát, mely szerint egy szövetségtörő ember vétkéért az egész közösség bűnhődik? Ákán, Dávid, Salamon stb. vétkéért nem az egész nép bűnhődött? Éli fiainak bűnei miatt szörnyű vereség érte egész Izraelt. Mit vétettek azok a gyermekek, akiket ilyenkor elpusztított az ellenség? Hol érvényesült itt a személyes felelősség elve? A szövetség teológia ismerete nélkül hogy magyarázzák akkor a Zsidó lev. 9:15. versét? Vagy a szövetség teológia is a reformátorok exegetikai és teológiai tévedése volt? Továbbá: ha csak egyéni, személyes felelősség létezik, akkor miképpen hat el Krisztus egyszeri áldozata sokakra?(Róma 5:19)

De kérdezem, hogy magyarázzák a kegyelmi kiválasztásról szóló igék sokaságát, közöttük a Róma 8. és 9. fejezetében, vagy az Efézus 1:1-11-ben írottakat? Ezekben az igékben hol fedezik fel a személyes felelősség elvét? Hol fedezi fel az általa leírt - egyébként felvilágosodás utáni - igazság fogalmat?

A Biblia beszél Isten igazságosságáról, de nem abban az antropomorf, jogi értelemben, ahogy azt V.Zs. és R.J. teszik. Isten igazságossága Jézus Krisztusban és az Ő áldozatában ragyog (Zsid 9:15). De hogyan magyarázzák a Bibliának Isten szuverénitásáról szóló olyan kijelentéseit, mint az Ésaiás 10:15; Ésaiás 45:7; Péld. 16:4; Róma 9:15; stb. Mert ezek bizony nehezen illeszthetők be V.Zs. és R.J. isten-képébe! Nem kellene alázattal meghajolnunk a szent Isten által kijelentett Isten-kép előtt akkor is, ha nem fér össze a mi felvilágosodás utáni isten-fogalmunkkal? (Jób 40:1-3.)

Ha pedig bármilyen teológiai irányzatnak az isten-képe nem biblikus, annak a krisztológiája és szoteriológiája sem az. Ezt az állításomat igazolja Vankóék tanítása arról, hogy Jézusban megvolt az eredendő bűn (antibiblikus krisztológia!), valamint az a képtelen állítása a megigazulásról, hogy az "természetesen nem egyszeri esemény az ember életében, hanem ismételten folyvást hitet kell gyakorolni ahhoz, hogy újra és újra elnyerje a megigazulást, illetve megtartsa megigazult állapotát." (antibilikus megigazulástan) Ugyanis Vankóék nem kegyelemből hit általi megigazulásról beszélnek, hanem hivés általi megigazulásról. Ugyanis a nekünk tulajdonított isteni igazság bűnös természetünkhöz viszonyítva idegen: iustitia aliena!!!. Ha létezik antropocentrikus, semipelagiánus szoteriológia, akkor ez az a javából. Ha a mi megigazult állapotunk annak függvénye, hogy mi megtartjuk-e a megigazultság állapotát, akkor bizony nem fog üdvözülni egyetlen ember sem! De akkor sem, ha ezt naponta el kell nyerni. Ez, az ember szabad akaratától függővé tett szoteriológia - engedtessék meg az erős kifejezés - a Krisztus tökéletes és hatékony áldozatának lebecsülése és az üdv elnyerésében és megtartásában az ember szerepének, beteges felnagyítása. (Minden félreértés elkerülése végett : vallom, hogy a biblikus ordo salutis-ban meg van a helye a hitnek, újjászületésnek, megtérésnek, megszentelődésnek, vallom ezekben az ember felelősségét, de soha nem a Szentlélek kezdeményező munkájának rovására! Lásd : Ef. 2:8-9; Filippi 2:12-13;) Az igazi jó hír számomra az, amit Jézus végzett helyettem és amit kínál nekem, vagyis a kegyelem!

Bár a pelagianizmus vitája - a jelek szerint - örök vita marad, kérdés hogy van e értelme egy ilyen jellegű vitának felújítására és tovább folytatására akkor, amikor az emberiség rohan az önpusztítás démoni útján? Javaslom, szeressük és kövessük Jézust jobban és hűségesebben, mint eddig és mondjuk el minden embernek: "Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem Isten haragja marad rajta." (Ján. 3: 36.)

Budapest, 2005. augusztus 19.

Sípos Ete Álmos

1. Reisinger János, A Megváltó Testtélételéről, Válasz Sípos Ete Álmosnak (levél)

2. Vankó Zsuzsa, "Eredendő bűn, vagy öröklött és szerzett bűnös természet", Sola Scriptura, 2004/4.- 2002/1.p. 25.

3. U.o.

4. Heidelbergi Káté 7.8. kérdés. II. Helvét Hitvallás VIII. fejezet.

5. "De elitéljük a pelagiánusokat is, akik azt mondják, hogy a megromlott embernek elégséges mértékben van szabad akarata a parancsolt jónak megtételére." Cáfolatul idézi Jézus szavait: "Ha a Fiú megszabadít titeket, valósággal szabadok lesztek" (Ján 8:36.) II. Helvét Hitvallás IX. fejezet.

6. Kálvin János, A Római Levél Magyarázata (Budapest: 1954), p.105.

*****************************************

Hogyan kell megtérni? Írta: Dr. Sípos Ete Álmos

1. Mi teszi indokolttá ezt a különös kérdést?

A 18. sz. ún. történelmi-protestáns egyházaiban megindult ébredési mozgalmak kezdték el hangoztatni a Bibliára hivatkozva azt, hogy a keresztyén élet a megtéréssel kezdődik, és megtérés nélkül nem nevezhető senki keresztyén (Krisztus-követő) embernek. Ezek az ébredési mozgalmak – teljesen jogosan – arra hivatkoztak, hogy a bibliai próféták és az apostolok, úgy az ótestamentomi, mint az újtestamentomi korban, azzal az indokolással szólítottak fel a megtérésre, hogy ez Istenek olyan parancsa, amely minden emberre egyformán vonatkozik. Tehát megtérés nélkül az ember kívül marad Isten országán, egyháztagsága csak névleges lehet, de semmiképpen nem üdvözülhet.

Úgy a puritán, mint a pietista ébredések egyes irányzatai és képviselői azonban nem álltak meg annál a pontnál, hogy Isten megtérésre felszólító parancsát továbbadják és elmondják a megtérés lényegét, hanem továbbléptek a megtérés metódusának, módjának meghatározása felé. Tehát azt is meghatározták, hogy hogyan kell megtérni, azaz milyen az igazi, a “szabályos” megtérés. A “hogyan” kérdésre adott válaszok aztán az idők folyamán egyre részletesebbek és szerteágazóbbak lettek, a feltételek folyamatosan bővültek. Meghatározták, hogy az igazi megtérés feltételei: bűnlátás, könnyezés a bűnök miatt, az evangélizációkon az úrasztalához, vagy a gyülekezet elé előrehívásra történő személyes kiállás, valamiféle űrlap kitöltése, a gyülekezet előtt történő nyilvános bűnvallás, az elkövetett bűnök jóvátétele, és persze az életvitelt kísérő cselekedetek ill. az Úr Jézus imádság általi behívása a megtérő életébe. Amennyiben ezek a feltételek adottak, bűnbocsánatot és kegyelmet kap a megtérő.

A megtérés eseményét az ébredési mozgalmak elég hamar összekötötték az evangélizációval, amelynek fő mondanivalója és befejező csúcspontja mindig a megtérésre vonatkozó felszólítás volt. A módszer következő lépése az lett, hogy igazán megtérni csak az evangélizáción lehet. Ez a helyzet azóta se sokat változott, a megtérés hogyanját azóta is sokan összekötik, ún. csendes-heteken való részvétellel, hitelesnek számító evangélistákkal folytatott személyes beszélgetések megtörténtével, azok jóváhagyó nyilatkozatával, egy-egy hívő közösség jóváhagyó elismerésével, a megtérés igéjének és időpontjának megnevezésével, és a megtérés megtörténtéről szóló részletes beszámolóval.

Főként a 19. sz. ébredési mozgalmainak nagy része egyetértett azzal a szemlélettel is, hogy az igazi megtérés egy néhány óra alatt végbemenő radikális, drámai fordulat az ember életében, ahogy az Pál apostol, a filippi-i börtönőr, vagy Augusztinusz egyházatya esetében is történt. Ezekből a példákból született meg az igazi megtérés paradigmája (mintája). Mire elérkeztünk a 20. és 21. sz. ébredési mozgalmaihoz, a megtérést szorgalmazó igehirdetések és evangélizációk döntő többsége megtérésen, a bűnös embernek olyan, feltétel rendszerhez és pontosan megnevezett időponthoz kötött kegyes cselekedetét értette, melyet, ha teljesít valaki, ennek fejében megkaphatja a bűnbocsánatot és az örökéletet. Így lett az ébredések egyes vezetői által felállított paradigma szerinti megtérés az üdvösség feltételévé, és egyúttal az ébredések kulcsfogalmává.

Első hallásra talán fel sem tűnik, hogy ezek a mozgalmak azzal, hogy a megtérést az üdvösség egyetlen feltételévé tették, sőt azt az evangélizáció időpontjához kötötték (“ha nem döntesz most, elkárhozol”) az üdvösséget a bűnös ember teljesítményéhez kötötték. Így a megváltás hangsúlya, a Krisztus által elvégzett és befejezett tökéletes váltságról, a Krisztus személyéhez kötött kegyelemről és a Krisztus személyével való életkapcsolatról (unio mystica cum Christo), átkerült a bűnös ember vallásos teljesítményére, s a megtérés jeleiből és következményéből, a megtérés oka lett. (A szekér a ló elé került)

A fentiekben ismertetett (teológiailag fogalmazva: pelagiánus és semipelagiánus) szubjektív megtérés fogalom és kegyelem-szemlélet, amely egyrészt a herrnhuti német pietista, másrészt az angolszász metodista hatásra hazánkba is elérkezett, mind a mai napig tartja magát és felfedezhető a legtöbb evangélizációban, és evangélizáló igehirdetésben. Ebben a lényeges hangsúlyeltolódásban ráadásul feltűnő az, hogy mindez, a római katolikus antropocentrikus teológia által máig is befolyásolt református hívőknek (miszerint az üdvösség feltétele a hit és a jócselekedetek) fel sem tűnik, sőt megnyugtatóan hat, hiszen az üdvösség így a megtérés által kiérdemelhetővé vált.

Természetesen felteheti bárki a kérdést, hogy eszerint az ébredések idején, vagy a napjainkban megtért emberek megtérése nem volt érvényes? Akik abban a hitben tértek meg, hogy megtérési teljesítményük fejében kapták meg a bűnbocsánatot, azok el fognak kárhozni? Ezt nem állítjuk! Már csak azért sem, mert az üdvösség minden időben a Szentlélek kezdeményezésére és Jézus Krisztus áldozatáért adatik és nem azért, mert valaki szabályosan tért meg! Ugyanakkor azonban azt is meg kell állapítanunk, hogy az emberek által megállapított paradigma szerinti megtérések között ezért lett és lesz olyan sok a hamis megtérés!

A megtérés kérdése továbbá, a hitre jutott ember jövőjével kapcsolatban is nagy jelentőséggel bír. Ha ugyanis az üdvösség a bűnös ember teljesítményén múlik, és hitben való megmaradása is tőle függ, akkor a kegyelemet el is lehet veszíteni. Ez a gondolat viszont egy életen át üdvössége felőli totális bizonytalanságban tarthatja a megtért embert. Ez esetben az egész hívő élet csak egy újabb stresszforrást jelent, egy életen át tartó, görcsös félelmet a kárhozattól. De hát akkor ez lenne a keresztyén élet lényege?

Ha a keresztyénségen kívülálló tömegek azt látják, hogy a hívők nagy sokasága görcsöl bűnei miatt és bizonytalan az üdvössége felől, érthető hogy a keresztyénség Európában egyre kevésbé kívánatossá és egy olyan jelenséggé válik, amely teljesíthetetlen feltételek sokasága elé állítja az embert. Sokan úgy látják, hogy az emberek elidegenedése mögött, egyebek mellett, úgy a hívő, mint a nem hívő tömegek helytelenül értelmezett megtérés fogalma áll.

2. Második kérdésünk: mi tulajdonképpen a megtérés lényege a Biblia szerint?

Az a fontos esemény, amit a Biblia megtérésnek nevez, nem adható vissza egyetlen szóval, de még egyetlen mondattal is nehezen. Az Ószövetségben két héber szót is fordíthatnánk magyar nyelvre megtérésnek, az egyik: naham, ami azt jelenti, megbánni. A másik szó: sub azt jelenti, visszafordulni. Az Újszövetség is két görög szóval írja le a megtérés lényegét. Az egyik: metanoia, a másik szó: episztrofé.

A metanoia gazdag értelmű szó, jelentése: utóismeretet, felismerése annak az igazságnak, hogy (Isten) Krisztus hiányzott az ember életéből, sajnálkozás, magába szállás és bűnbánat a Krisztus nélküli élet következtében elkövetett bűnök miatt, szembefordulás ezzel a régi életúttal, elfordulás attól, amit Isten utál és odafordulás hittel az élő megváltó Krisztushoz. A metanoia összetett görög szóban (meta-nousz) az is benne foglaltatik, hogy a megtérésben jelentős szerepe van az értelemnek, az elme megvilágosodásának, ahol az ember személyes bűneinek felismerése megszületik. Szép bibliai példája ennek a folyamatnak a tékozló fiú megtérésének leírása (Lk 15,11-32). A tékozló fiú belátja, felismeri legnagyobb bűnét, hogy ti. elhagyta atyját, magábaszáll, megbánja Isten nélküli életének bűneit, szembefordul régi életével, és hittel odafordul elhagyott atyjához és elhatározza, hogy új életet kezd otthon.

Az epistrofé szó visszafordulást jelent, mégpedig nemcsak elméletileg, hanem hangsúlyosan gyakorlatilag, a hétköznapi életvitelben is. Ez a görög szó arra utal, hogy a bűnbánatot és a régi úttal való belső szembefordulást, a metanoiát, a hétköznapi életben is látható etikai változás követi. Ennek szép példáját látjuk a Csel 3,19-ben: “Bánjátok meg azért és térjetek meg…” (metanoészate kai episztrepszate), azaz ne csak elmétekben, hanem gyakorlati, hétköznapi életviteletekben is változzatok meg. Gondoljunk csak Zákeusnak, vagy az első keresztyén gyülekezet tagjainak példájára (Lk l1,1-10, Csel 2,41-46)!

Megtérésen tehát a Biblia egy olyan eseményt, fordulatot ért, aminek során megváltozik az ember lelki-gondolkodási irányultsága, s ennek nyomán az ember bűnlátásra, sőt bűnbánatra jut és megváltoznak cselekedetei. A megtérés az ember egész személyiségét: értelmi, érzelmi és akarati szféráját érinti. Értelmével belátja bűnének lényegét, hogy ti. Krisztus nélkül élt, érzelmi világát mély bűnbánat járja át Krisztus nélküli életének bűnei miatt, akaratában pedig az a változás következik be, hogy teljes szívével Krisztushoz fordul és az Ő akaratát akarja cselekedni. A megtérés olyan változás az ember életében, ami elsődlegesen az embernek Istenhez való viszonyában következik be, s minden egyéb változás ennek a megváltozott viszonynak következménye. Ennek a változásnak természetes velejárója az is, hogy a megtérő ember életében megindul egy harc régi természete és új természete között. Kálvin ezt így fogalmazza meg: “az én véleményem szerint a bűnbánat helyesen úgy határozható meg, hogy az nem egyéb, mint életünknek Istenhez való igaz megtérése, mely az Isten iránt való őszinte és komoly félelemből ered, amely testünknek és a régi embernek a megöldökléséből és a léleknek megelevenítéséből áll.” (Kálvin János: A keresztyén vallás rendszere. Bp. 1995. I. 571.)

A megtérésről eddig elmondottakkal kapcsolatban azonban nem tudjuk elég nyomatékosan hangoztatni azt, hogy eddig a megtérés lényegéről és annak jeleiről beszéltünk és nem a megtérés feltételeiről! A 19-20. sz. ébredési mozgalmai ugyanis a megtérés jeleit és következményeit, a megtérés feltételévé tették, s ezzel a megtérés fogalmát máig tartóan deformálták.

3. Harmadik kérdésünk, hogy a megtérésnek nevezett fordulatnak van-e valamilyen előzménye, vagy pedig a megtérés derült égből villámcsapásként következik be az ember életében?

Ezzel a kérdéssel elérkeztünk ahhoz a másik váltóhoz, ahol a megtérésről szóló tanítás gyakran hamis, s mondjuk ki, hogy vakvágányra fut. (Meg kell végre tanulnunk, hogy ha bármilyen fontos bibliai fogalmat meg akarunk érteni vagy magyarázni – s a megtérés is ilyen fontos fogalom –, azt mindig a teljes Szentírás összefüggésében kell vizsgálnunk.)

Jelen esetben is tegyük hát fel azt a kérdést, hogy a Szentírásnak melyik az a nagy, szinte valamennyi könyvét átható témája? Talán mindnyájan tudjuk, hogy egyrészt az Isten által előre eltervezett, majd Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása által elvégzett megváltás, másrészt annak bemutatása, hogy Isten Szentlelke, Krisztus mennybemenetele után, hogyan tette és teszi hatékonnyá és valósítja meg az ember életében a Krisztus által elvégzett váltságot. Vagy még rövidebben fogalmazva: hogyan üdvözíti Isten a választottakat?

Az első, amit Isten üdvözítő munkájáról a Biblia eleitől a végéig hangsúlyoz az, hogy Isten üdvözítő munkájában a döntő szerep mindig a Szentháromság Istené volt és máig az is marad. Az ember megtérése ill. megtérítése is Isten összetett, üdvözítő munkájának egyik része, melyben az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek is meg volt és meg van a maga része. De azt is láttatja velünk a Szentírás, hogy a megtérés, Isten üdvözítő munkájának csak egyik része. Annyira, hogy ennek az üdvözítő folyamatnak a megtérés se nem a kezdete, de nem is a vége! Vagyis a megtérésnek van előzménye és van folytatása. Ha valaki ezt nem látja, vagy nem érti, a megtéréssel kapcsolatos minden tanítása és elképzelése hamis vágányra fut.

Ezt a bibliai tanítást egyébként, sok ébredései mozgalom külföldön éppúgy, mint hazánkban, mind a mai napig figyelmen kívül hagyta. Súlyos tévelygésekhez vezet tehát az, ha valaki a megtérés kérdését kiszakítja annak a folyamatnak láncolatából, amelynek során Isten Szentlelke egy embert üdvösségre vezet, és a megtérést pusztán olyan emberi teljesítménnyé degradálja, amelyet, ha valaki bármikor teljesít, produkál, cserébe jutalomként üdvösséget kap.

Ezért feltétlenül beszélnünk kell a megtérésnek nemcsak arról az előzményéről, amelyet Krisztus végzett a kereszten, hanem arról is, amit Isten Szentlelke cselekszik a megtérés előtt álló emberben. Istennek, ezt az ember megtérését megelőző titokzatos munkáját újjászületésnek nevezi a Biblia. Az ember újjászületése azért titokzatos esemény, mert nem az ember tudatában megy végbe éppúgy, mint a testi fogantatás, lásd: Jn 3,7-8: “…szükség néktek újonnan születnetek. A szél fú, ahova akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hova megy; így van mindenki, aki Lélektől született.” Az újjászületés Isten teremtő cselekedete az ember legbelső, mondhatjuk úgy is, hogy tudatalattijában, a szívben: Ez 36,26-27: “És adok nektek új szívet, és új lelket adok belétek, és elveszem a kőszívet testetekből és adok nektek hús szívet.” 2Kor 5,17: “Ha valaki Krisztusban van, új teremtés az…” Tit 3,5: “Nem az igazság cselekedeteiből, amelyeket mi cselekedtünk, hanem az Ő irgalmasságából tartott meg minket az újjászületés fürdője és a Szent Lélek megújítása által.” A Szentlélek újjászülő munkájára pedig azért van szűkség, mert a bűneset következményeként az ember lelkileg halott lett: Rm 3,10-12; Rm 8,7; Ef 2,1; Kol 2,13. Ez a halott állapot azt jelenti, hogy képtelen a maga erejéből Istennel kapcsolatra lépni, hinni, megtérni, hiszen nincs szabad akarata. A Szentlélek által végzett újjászületésnek gyümölcse (és nem feltétele!) az a hit, amellyel aztán a bűnös ember Jézus Krisztus felé fordul, megragadja a kegyelmet, majd bűnbánatra jut. Az újjászületés folytatásaként viszont a megtérés, nem a bűnös ember tudatalattijában megy végbe, hanem a tudatosban. Tehát a Szentírás nem hagy kétséget afelől, hogy a megtérés szerzője is tulajdonképpen Isten. A Jer 31,18-ban Efráim így könyörög: “téríts meg engem és megtérek, mert te vagy az Úr, az én Istenem”. Hasonló ima található a Jeremiás siralmai 5,21-ben is: “Téríts vissza magadhoz Uram és visszatérünk…” A Csel 11,18-ban azért dicsőítik a hívők Istent, mert “…a pogányoknak is adott az Isten megtérést az életre.” Hasonló kijelentés olvasható a 2Tim 2,25-ben.

A 2. Helvét Hitvallásban így fogalmazták meg hitvalló elődeink, hogy az ember megtérése (melyet figyelemre méltó módon a hitvallásunk bűnbánatnak nevez, a Heidelbergi Kátéval együtt, lásd 88. kf. “Hány részből áll az igazi bűnbánat, vagyis az embernek megtérése?”), nem a bűnbocsánat feltétele olyan értelemben, hogy az ember annak fejében megkaphatja a bűnbocsánatot, hanem Isten ajándéka. “Bűnbánaton pedig, a bűnös ember lelkének azt a magába szállását értjük, melyet az evangélium igéje és a Szent Lélek idéz elő… azt pedig világosan mondjuk, hogy ez a bűnbánat tisztára Isten ajándéka és nem a mi erőnk munkája.” (2HH XIV.) A hitvallás a 2Tim 2,25. versére hivatkozva teszi ezt a megállapítást, miszerint: “Aki szelíden figyelmezteti az ellenszegülőket, ha talán adna nekik az Isten megtérést az igazság megismerésére.” Tehát, még a leggyorsabban végbemenő megtérést is megelőzi Isten Szentlelkének titokzatos munkája!

Figyelemre méltó, hogy a puritánok technikai fogalomként nem éltek a “megtérés” és az “újjászületés” szóképpel… többségük a hathatós elhívás kifejezést használta a Rm 8,30: “Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta…”, a 2Thessz 2,14: “amire elhívott titeket a mi evangéliumunk által…”, a 2Tim 1,9: “aki megtartott minket és hívott szent hívással…”, s egyéb igékre hivatkozva. A “hathatós” jelző használatával különböztették meg az elhívást a hatástalan külső hívástól, melyet a Mt 20,16 és 22,14 említ.

A hathatós elhívásról a puritánok azt tanították: “1. A hathatós elhívás az isteni kegyelem munkája. Ez jelenti az első stádiumát azok üdvösségre jutásának, akiknek Krisztus üdvösséget szerzett. Ebben az eseményben a Szentlélek a bűnös embert valóságosan, éltetőn és személyesen egyesíti szövetségbeli fejedelmével és Megváltójával. 2. A hathatós elhívásban a Szentlélek közvetve, az Ige által hat elménkre, megértéshez és meggyőződéshez vezetve minket. Az Igével a szív mélyére hatol, új életet és erőt olt belé, megdönti benne a bűn trónját és képessé és készségessé teszi a bűnöst, hogy az evangélium hívására válaszoljon..” A hathatós elhívás legtöbbször arról ismerhető fel, hogy az igét hallgató (vagy olvasó) embert, érzelmileg is erősen érinti az Ige, gyakran belső katarzist él át, olykor ellenkezést vagy éppen vágyakozást Isten közelségére. Mély bánatot, és szégyenkezést bűnei miatt, vagy éppen egy felszabadult, semmihez nem fogható örömöt annak felismerése nyomán, hogy Krisztus minden bűnéért elszenvedte a büntetést, s ezért az Atya őt is, fiává fogadta. A kegyelem tehát nem azért ellenállhatatlan, mert az embereket akaratuk ellenére vonszolja Krisztushoz, hanem azért mert megváltoztatja az ember szívét. Owen a nagy puritán teológus ezt így fogalmazta meg: “Teljes szabadsággal térnek őhozzá, mivelhogy kegyelmével Krisztus készségessé teszi őket.” (A kálvinista fogantatású Westminsteri Hitvallás is erről a hathatós elhívásról ír. )

A megtérés tehát elsősorban Isten újjáteremtő cselekedete, aminek következtében az ember tudatára ébred annak a ténynek, hogy bár kárhozatra méltó bűnös, Isten őt Krisztusban megváltotta. De ez a felismerés is már előfeltételezi azt a hitet, ami az újjászületésben indul el, az evangélium hallgatása közben pedig tovább erősödve elvezet a Jézus Krisztusba vetett üdvözítő hitre és élő közösségre. Ennek a hitnek lényege az, hogy az ember ráébred nemcsak bűneinek undokságára és súlyára, hanem arra az örömteli bizonyosságra is, hogy minden bűne megbocsáttatott Jézus Krisztus tökéletes, helyettes áldozatáért. (Üdvözítő hit!)

4. Ha a megtérés Isten Lelkének megelőző munkája nyomán következik be, milyen szerepe van akkor az embernek?

Mint korábban is mondtuk, az Isten embert üdvözítő munkája egy olyan folyamat, amiben Isten az embernek is szerepet szánt, mégpedig a válaszadás szerepét és felelősségét! Bár végső soron Isten a megtérés szerzője, mégis a Biblia hangsúlyozza azt a tényt is, a hamis passzivitással szemben, hogy a megtérésben Isten elvár bizonyos aktív együttműködést is az ember részéről. Ezt az igazságot erősíti az a tény is, hogy az Ószövetségben a sub szó 74-szer használatos az ember cselekedetének leírására, és csak 15-ször a megtérésnek, mint Isten kegyelmes tettének az ábrázolására. Az Újszövetség a megtérést 26 alkalommal mutatja be az ember cselekedeteként, s csak két vagy három alkalommal Isten tetteként.

Ezekből a statisztikai adatokból Charles Grandison Finney (1792-1875), akit a modern ébredési mozgalom atyjának tartanak, azt a hamis következtetést vonta le, hogy "az ébredés nem csoda, vagy valamilyen csodán alapuló esemény. Az egyenesen, tudományosan következik a megfelelő eszközök alkalmazásából."

Finney azonban, meglepő módon, figyelmem kívül hagyta, hogy a megtérés minden esetben, Isten Lelkének az emberben előzetesen elvégzett munkájának eredménye, Jsir 5,21, Fil 2,13. A puritán mozgalom teológusai ezt az előzetesen elvégzett munkát, ahogy azt már említettük is, “hathatós elhívás”-nak nevezték, amelyet Isten az igehirdetés által végez az emberben. “Isten Lelke a hathatós elhívás munkájával győz meg minket bűnünkről és nyomorúságos állapotunkról, megvilágosítja elménket a Krisztus ismeretében, és akaratunk megújításával rábír és képessé tesz minket arra, hogy az evangéliumban nekünk ingyen felajánlott Jézus Krisztust elfogadjuk” olvassuk a puritán teológiát képviselő Westminsteri Kiskáté 31. k.-ben.

Az embert megtérésre szólító igék, mint pl. az Ézs 55,7; Jer 18,11; Ez 18,23.32; 33,11, Csel 2,38; 17,30 és mások, csupán azt akarják hangsúlyozni, hogy az aktív válaszadást Isten azért várja az embertől, mert Ő már előbb megtett mindent a mi üdvösségünkért. Ezért, ha valaki ezt a kegyelmi ajánlatot elutasítja, üdvösségének elveszítésével felel keményszívűségéért.

A református dogmatika azt a konstruktív feszültséget, amely abban a tényben van, hogy a Biblia a megtérésnek hol az isteni, hol pedig az emberi oldaláról beszél, úgy oldja fel, hogy különbséget tesz az aktív és passzív megtérés között. “Az aktív megtérés olyan aktusa Istennek, amellyel az újjászületett ember tudatos életét úgy fordítja, hogy az hittel és bűnbánattal Hozzá forduljon. “A passzív megtérés az a tudatos aktusa az újjászületettnek, amelynek nyomán az újjászületett ember, hittel és bűnbánattal Istenhez fordul… A megtérés Isten munkája, ajándéka, de az ember értelme és akarata által realizálódik.” (Sebestyén J.)

Ha mármost az igeszerű, üdvösségre történő megtérést pszichológiai szempontból vizsgáljuk, vagyis azt vizsgáljuk, hogy a megtérő ember mit érzékel és mit él át a megtérésben, akkor azt mondhatjuk, hogy a megtérés olyan esemény, amelyben ott van a bűnbánat, az “életgyónásnak” nevezhető bűnvallás, és a bűnbocsánat és üdvösség felől való bizonyosság nagy öröme, mint következmény!

5. Ha a megtérés döntő módon Isten Lelke által végzett esemény, miért kell azt ilyen részletesen elemezni? Nem komplikáljuk túl a megtérés egyszerű eseményét?

Mint minden fontos bibliai alapfogalomnak, a megtérés fogalmának írásszerű elemzésére is egyrészt a tévtanítások korrigálása, a Krisztus központú igehirdetés szorgalmazása, és a biblikus lelkigondozás alkalmazása miatt van szűkség! A megtérés fogalmának magyarázatában, és meghirdetésében a leggyakoribb tévedés az ember helyzetének idealista felfogásából és szerepének túlzott hangsúlyozásából adódik.

a.) Ezért az elemzés egyik feladata rámutatni arra, hogy a Biblia az ember megtérésében is, a Szentlélek munkájának döntő, elsődleges szerepét hangsúlyozza. Ha pedig egy ember megtérésben a Szentlélek Istennek elsődleges és szuverén szerepe van, akkor hogy jön az ember ahhoz, legyen az akármilyen híres igehirdető vagy evangélista, hogy bármilyen megtérési sablont állítson az emberek elé a Krisztus személyének hittel történő befogadása helyett, vagy az éppen divatos sablon szerinti megtérést, manipulatív úton kikényszerítse az emberektől.

b.) Hiszen a Biblia azzal, hogy több ember megtéréséről is ír, éppen azt akarja bemutatni, hogy a Szentlélek sokféle módon végzi térítő munkáját. Olvashatunk pl. Zákeusnak, az első pünkösdön megtérő tömegnek, Pál apostolnak, a filippi börtönőrnek, stb. gyors, életkrízisben született megtéréséről. De olvashatunk lassan végbemenő megtérésekről, amilyen pl. Lídia, Timótheus, Nikodémus, vagy a szerecsen komornyik megtérése volt. A szíriai Naámán pl. betegsége ill. gyógyulása során tért meg. Feltűnő, hogy a Biblia nem számol be Jézus tanítványainak, és számos bibliai hívő személynek megtéréséről, akikről pedig tudjuk, hogy megtért hívő férfiak vagy asszonyok voltak. Ebből arra következtethetünk, hogy közülük sokan, lassabban, fokozatosan jutottak megtérésre. Mert a fő kérdés mégis az, hogy a megtérés két eleme, a bűnbánat és a hit megtalálható legyen a megtérőben. Ezért a református dogmatika – nagyon helyesen – találóan beszél a.) törvény szerinti és b.) szövetség szerinti megtérésről (W. Heyns). Törvény szerinti megtérésnek a személyi krízisből, nagy bűnökből történő, viharos megtérést nevezi. Szövetségszerű megtérésnek pedig azt, amikor valaki akár keresztyén neveltetése során, akár a kegyelemről szóló igehirdetést huzamosabb időn keresztül hallgatva, vagy lelki könyveket olvasva jut el a Krisztusba vetett élő hitre és bűnei meglátására. Tartsuk tehát szem előtt azt, hogy a megtérés “hogyan”-ját, éppen a Szentlélek szuverén munkája miatt, nem írhatjuk elő senkinek!

c.) A megtérés biblikus elemzésére továbbá azért van szükség, mert a szubjektív, emberi cselekvés túlzott hangoztatása miatt – “neked kell most döntened” – sok igehirdetésben elsikkad a kegyelem hangsúlya, azaz a Krisztus által elvégzett váltság befejezettsége, a döntésre szóló felhívásból pedig kimarad a lényeg: ti. az, hogy azért dönts, mert Jézus Krisztus már előbb döntött melletted! Hiszen az evangélium, az örömhír lényege éppen abban van, hogy Isten kegyelme elénk sietett Krisztusban. Ő előbb szeretett és előbb Ő fogadott be minket. Nála készen van a bűnbocsánat. A Szentírás az embert ennek az örömhírnek elhívésére buzdítja! Ezért a mi megtérésünk soha nem feltétele, hanem csak a válaszunk lehet az elénk siető kegyelemre, mert nem a megtérésünk eszközli a kegyelmet. Nagy baj az, ha az igehirdetés arról szól, hogy a bűnbánat, és nem Krisztus eszközli a kegyelmet. A kegyelem egyetlen forrása és oka Isten szuverén kiválasztásában és Krisztus tökéletes áldozatában van, és soha nem az emberben. A kegyelem ezért elveszíthetetlen. A kegyelemből ezért nem lehet kiesni!

Az evangélizáció és az evangélizáló igehirdetés tehát akkor biblikus, ha erről az elébünk siető, feltétel nélküli kegyelemről szól, Krisztus befejezett tökéletes váltságáról, amely ennek elhívésére, s a Krisztussal való személyes kapcsolat felvételére buzdít mondván, hogy Krisztus nélkül bűneinkben maradunk és elkárhozunk.

Jézus Krisztus és az apostolok is mindig ezt a hit-kapcsolatot akarták mozgósítani. Mert az igaz, üdvösséges megtérés a kegyelembe vetett hit gyümölcse. Előbb a hitre segítő evangélium hangozzék, utána a megtérés parancsa és nem fordítva! Meg kell tehát mondani mindenkinek előbb, hogy mit higgyen. Ha a megtérésnek csak az emberi oldalát hangsúlyozzuk – ahogy ez nagyon gyakran történik –, akkor a megtért embert belesodorjuk abba a veszedelmes tévedésbe, hogy üdvössége megtérése után is a saját kezében marad. Ez pedig egy görcsös, törvényeskedő, groteszk és képmutató, szubjektív, bűn-centrikus keresztyénségbe torkollik, ahol minden később elkövetett bűn és bukás az üdvösség elveszítésének félelmét ébreszti a megtért emberben. Az pedig, hogy üdvösségét elveszítheti, nem igaz, mert a Biblia szerint a megtért ember üdvössége Krisztus kezében van, ezért elveszíthetetlen.

Ennél a pontnál kell még szólnunk arról, hogy a Biblia a megtérésről kétféleképpen beszél. Hol úgy, mint egyszeri eseményről, hol pedig úgy, mint a már megtért hívő ember folyamatos, vagy ahogy mondják, a “naponkénti megtéréséről”. Ez utóbbi megtérésnek azonban soha nem az üdvösség vagy kárhozat a tétje! Erre a megtérésre az életünk végéig tartó kísértések, és bukásaink miatt van szükség. Nevezhetjük ezt a megszentelődés folyamatának is. Mert Isten arra választotta ki övéit, hogy megtérve itt e földön, megszentelt élettel dicsőítsék Őt. A megszentelt élet állandó buktatója a bűnös természetünk maradványainak előtörése, amiből tisztulásra van szükségünk. Pál apostol ezt a folyamatot az ó-ember levetkezésének és az új ember felöltözésének nevezi, Kol 3,9-10, Ef 4,22-24, vagy a test és lélek harcának: Gal 5,17. De ebben az értelemben szólít fel Jézus a Jelenések könyvében olvasható leveleiben több hívő gyülekezetet is a megtérésre.

A Bibliában ez a kettősértelmű megtérés fogalom a magyarázata annak, hogy a puritán ébredés vezetői nem sokat bíbelődtek a megtérés hogyanjával, sőt a lényegével sem, de annál többet foglalkoztak a megtérés gyümölcseivel. Azt, hogy valaki megtért-e vagy nem, cselekedeteiből állapították meg.

Végül indokolva és összefoglalva azt, hogy miért tartottuk fontosnak a megtérés kérdésének tisztázását, az alábbiakat mondhatjuk:

1) A 18. sz.-tól megtörtént a megtérés metódusának egyre részletesebb kidolgozása, így bárki által produkálhatóvá vált a megtérés, csak eleget kellett tenni bizonyos kritériumoknak...

2) A megtérés jeleit és következményeit a megtérés okává tették.

3) A megtérés kérdése kikerült az Isten üdvözítő rendjének (az ordo salutis) összefüggéséből, leválasztották az újjászületéstől, sőt a megtérést egyenesen annak előfeltételévé tették.

4) A megtérést azonosították a krízisszerű megtéréssel, s nem voltak hajlandók a fokozatos megtérést valódinak tekinteni - igaz megtérésnek csak a “villám-megtérést” fogadták el.

5) A megtérésből üdvszerző tett, érdem lett...

6) A “csak evangélizáción, vagy ún. csendes-héten lehet megtérni”–gondolat, lokalizálta a megtérést és nem hagyott szabadságot Istennek a megtérés bárhol történő véghezvitelére.

7) A megtérésről azért kellett beszélnünk, mert van, aki semmit nem mond róla, mások meg csak erről beszélnek (gyakran nem biblikusan).

8.) A megtérésről azért kellett így beszélnünk, mert szeretnénk biztatni az ige hirdetőit is arra, hogy bátran hirdessék Jézus Krisztust (a kereszt és megigazulás evangéliumát). Nem lehet Jézus Krisztus helyett a megtérést hirdetni, mert Krisztus hirdetése az Isten által rendelt, megtérésre vezető eszköz. “Tetszett az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket… mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet…” (1Kor 1, 21;23)

Ha az elmondottak után valaki mégis azt kérdezi, hogyan kell megtérni, és nem lett elég világossá előtte, hogy a megtérésnek nincs hogyanja (metódusa), azt válaszolnánk neki: Adj igazat Isten Igéjének és hidd el, amit Jézus Krisztus helyetted, éretted és veled is tett a kereszten! Ne feledd, a megtérés igazi kérdése nem az, hogy “mit tegyek?”, hanem az, hogy “mit higgyek?”, mert ha azt hiszed, amire Isten feljogosít és biztat, teremni fogja életed a megtérés gyümölcseit is. Tetteidből pedig kiderül, hogy valóban megtértél-e.

Javasolt irodalom

Anthony A. Hoekema, Saved by Grace (Eerdmans)

James I. Packer, A megújulás teológiája (Koinónia, Kolozsvár, 2000)

Jonathan Edwards, Értekezés a vallási indulatokról (Gondolat, 2007)

Hitvallásaink Kálvin János, A Keresztyén Vallás Rendszere I-II. (Pápa, Ref. Főiskolai Nyomda, 1909)

Louis Berkhof, Rendszeres Teológia (Kézirat)

Sebestyén Jenő, Református Dogmatika (A budapesti Ref. Theol. Akadémia Kurzustára, 1940)

Thomas Boston, Az emberhalászat művészete(Koinónia, Kolo 2003)

Török István, Dogmatika (Free University Press, Amsterdam, 1985)

Tóth Zsombor, “Bethlen Miklós Imádságos könyvének puritánus sajátosságai” W. Heyns, Református Dogmatika (Holland Magyar református Bizottság, Budapest, 1925)

(MRE Egyetemes Konvent Sajtóosztály, Budapest, 1954): Ennek a deformációnak következményei felismerhetőek az evangélizáló igehirdetésekben világszerte, ma is

Megtörtént?

Írta: Dr. Sípos Ete Álmos

 

 

Azok, akik évek óta olvassák az újságokat, nézik a tv műsorait, és hallgatják a rádióadásokat, egyre gyakrabban teszik fel azt a kérdést, hogy amiről ezekből értesülnek, az valóban megtörtént? Hiszen néhány nap múlva ugyanabból a hírforrásból az ijesztő hírek, hitelesnek tűnt történetek cáfolatával is rendszeresen találkoznak.

 

Valószínű, hogy a hírszerkesztők közül kevesen gondolnak arra, hogy ez a lassan megszokottá váló jelenség egyre bizonytalanabb légkört teremt a társadalomban, aminek következménye az a nagyon gyakran használt megállapítás, hogy ma már nem lehet hinni senkinek, illetve semmiféle ténynek.

 

Minden bizonnyal ez is hozzájárul az úgy nevezett bizalmi válsághoz, amit mi szívesebben nevezünk a világnézetek csődjének. Hiszen a sok-sok csalódást átélt és átvert, már senkinek és semmiben sem hívő emberek arra a következtetésre juthattak, hogy nincs jövőjük, s ha mégis, akkor az értelmetlen – s ebben a lelki válságban eddigi világképük sem tud már segítséget nyújtani. Terhes intézmény lett számukra a házasság, a gyermekvállalás is felesleges teher, de a korrekt életvitelnek, a becsületes munkának, az igazmondásnak sincs értéke. Illúzió immár az igazság keresése, értelmetlen a jó célok érdekében hozott áldozat vagy lemondás, de felesleges az értékes társadalmi vagy politikai megnyilvánulás is.

 

A Biblián, mint Isten szaván tájékozódó keresztyén embereknek azonban – ezt a világnézeti csődöt és annak okait vizsgálva – tudniuk kell, hogy a civilizált világban (így társadalmunkban is) lelki-szellemi természetű világháború dúl. Ennek a háborúnak lényegét a keresztyének szemszögéből Pál apostol fogalmazta meg: „Mert nem vér és test ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, a sötétség világának urai ellen, amelyek az ég magasságában vannak" (Ef 6,12). Az apostol utal a lelki- szellemi világháború irányítóira és helyszínére. A vezénylőterem egy magasabb szférában, a „magasságban" van, a háborús helyszín viszont föld.

 

A Bibliából tudjuk azt is, hogy ennek a világháborúnak célpontja a keresztyén hit, a keresztyén ember és a gyülekezet. Vagyis, az igaz keresztyénség. Az eseményeknek ezt a távlatos, nem földhözragadt szemléletét a Bibliában megszólaló Szentlélek nyújtja nekünk. Mivel a Biblia a Szentlélek egyetlen eszköze ebben a felvilágosító munkában, érthető, hogy a lelki-szellemi világháború célkeresztjében a Biblia áll. Ugyanis a keresztyén hit – ellentétben minden idealista-humanista filozófiával és emberek által fabrikált világvallással, mindenféle homályos, vallásos megérzéssel vagy mítosszal – az élő Isten által, a történelem folyamán adott, és történelmi tényeken nyugvó kijelentésre épül; tehát arra, amit Isten a prófétái által megígért, a történelemben pedig beteljesített.

 

Isten ígérte Krisztust, aki Augustus császár uralkodása alatt megszületett Betlehemben. Ígéretet tett arra, hogy Krisztus helyettünk elszenvedi bűneink ítéletét, amit a Golgotán végbe is vitt, amikor Poncius Pilátus volt a helytartó, majd harmadnapra feltámadt, aminek szemtanúi ezt bizonyították is: „(Krisztus) megjelent Kéfásnak, azután a tizenkettőnek. Majd megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek..." (1Kor 15,5-6). A keresztyén hit tehát arra épül, ami megtörtént. Egyszer egy kislány, amikor hitéről faggatták, azt így indokolta: „Isten megígérte, Jézus megtette, én meg elhittem."

 

Ma világszerte erősödő tendencia a keresztyének üldözése. Ez egyrészt megnyilvánul abban, hogy kb. százmillióra(!) tehető a börtönben, internáló vagy munkatáborban keresztyén hitükért szenvedők száma. Fáradhatatlanul kell imádkoznunk ezekért a testvéreinkért! Másrészt szót kell emelnünk az Európában is tapasztalható szellemi támadással szemben is, ami az Istent a történelem urának, Jézus Krisztust pedig személyes uruknak, megváltójuknak valló keresztyének megfélemlítését szolgálja. A támadások azokat a hívő embereket érik, akik a Biblia isteni eredetét, történetiségét és tévedhetetlenségét képviselik, hiszen ők azok, akik hitüket az Isten által megígért, és a Biblia szerint megtörtént eseményekre és személyre (Jézusra) építik.

 

Ezért teszünk bizonyságot a Biblia és Gyülekezet húsvéti számában is arról, ami egykor értünk, helyettünk és velünk már megtörtént. Minden olyan hit, ami nem arra épül, ami a Golgotán és az azt követő „harmadnap" történt, az előbb vagy utóbb kártyavárként fog majd összeomlani. Ezért hirdetjük ezen a húsvéton is, hogy „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus az elaludtak zsengéjeként feltámadt a halottak közül." (1Kor 15,19-20)

 

Dr. Sípos Ete Álmos / Tápiószele

 

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XXIII. évfolyam, 2011. április)

******************************************

Alapítsunk új egyházat?

Írta: Dr. Sípos Ete Álmos

A reformáció emléknapjához közeledve a protestáns egyházak felsorolják azokat az érveket, kritikai megjegyzéseket, amelyekkel igazolni akarják létjogosultságukat. Ilyenkor elhangzik az ún. nyugati (római), ill. keleti (bizánci) keresztyénség kritikája, azzal a magabiztossággal, amiből kitűnik, hogy mi, protestánsok különbek vagyunk.

 

A 21. századba érkezve azonban nekünk is be kell ismernünk, hogy mint a dogmatikai, mind az etikai kérdések mentén mára már legalább olyan mély törésvonalak jöttek létre a protestáns keresztyénségen belül, mint amilyenek a középkor idején voltak. A mai Nyugat-Európa egyes protestáns szószékein (sőt a teológiáin!) is kétségbe vonják Jézus Krisztus szűztől születésének, sőt kereszthalálának – mint helyettes engesztelő áldozatnak – érvényességét. Azzal érvelnek, hogy a Biblia Istene nem lehet olyan kegyetlen, hogy saját fiát áldozza fel másokért.

Az ehhez hasonló egyéb, most itt fel nem sorolható tévtanításokat és etikai liberalizmust okolva, az ún. történelmi, protestáns egyházakból újabb és újabb csoportok szakadnak ki, azt tanítva, hogy ennek a krízishelyzetnek az a megoldása, ha új, igaz egyházat alapíthatnak. Már hazánkban is találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy korábban valamelyik protestáns egyházhoz tartozó egyháztagok új egyházat, közösséget alapítottak. Sőt, az is gyakorlattá vált, hogy ha egy lelkészt egyházi fegyelmi eljárás alá vonnak, és elítélnek, az illető – válaszként – új egyházat alapít. Az új egyházat alapítók döntésüket azzal indokolják, hogy ők majd igazi, azaz jobb, tökéletesebb és szentebb közösséget hoznak létre, mint amilyet otthagytak.

 

Ezért tesszük fel mi is most azt a valóban izgalmas kérdést, hogy indokolt-e egy új, igaz egyház alapítása? Ha igen, akkor mikor tegyük meg? Ha nem indokolt, és bibliailag nem igazolható, akkor mi az útja az egyházi élet szembetűnő romlása megállításának? Elismerjük, hogy a kérdésekkel elég mély vizekre hívjuk hajózni olvasóinkat, bár újságunk jelen számának további írásai is az egyházzal kapcsolatos kényes kérdésekkel foglalkoznak.

Bevezetésül szeretném Olvasóink emlékezetébe idézni azt a fontos szabályt, hogy mint minden ún. tan-kérdésben, az igaz egyházról szóló tanoknál is abból a tényből kell kiindulnunk, amit a Biblia tanít az egyházról. Ha a régi egyházat elhagyó, és újat alapító emberektől megkérdezzük, hogy miért hagyták el közösségüket, akkor a legtöbben az elhagyott egyház lelki állapotára, az egyházi vezetők korrupt, erkölcstelen magatartására hivatkoznak, azaz érvelésük alapja a régi közösség pillanatnyi helyzete.

 

Ha viszont mi, a reformáció örököseinek tartjuk magunkat, akkor az egyházhoz sem közelíthetünk pragmatikus – azaz gyakorlati és tapasztalati – szempontból. (Nem tehetjük Illés próféta módjára, aki döntését azzal indokolta, hogy az egyház tagjai elfogytak.) Ezért kiindulópontunk nem lehet más, mint az a Biblia, amelyik a Szentlélek által ihletett isteni szó.

 

A Biblia az egyház lényegét nem az egyház tagjainak vagy vezetőinek magatartása felől közelíti és határozza meg, hanem Krisztus felől. Eszerint az egyház lényege és titka annak fundamentumában van. „Mert más alapot senki sem vethet a meglévőn kívül, amely Jézus Krisztus." (1Kor 3,11) Ezt a kijelentést tovább részletezi az Ef 2,20-21: „... akik az apostolok és próféták alapkövére épültetek, ahol a szegeletkő maga Jézus Krisztus. Benne van az egész épület összeillesztve, és benne növekszik szent templommá az Úrban..."

 

Az idézetek szerint az egyház fundamentuma Jézus Krisztus személye, azaz elvégzett tökéletes váltságműve (emberré létele, kereszthalála, feltámadása, megdicsőülése), amelyet a próféták és a szemtanú apostolok hirdettek és leírtak a Bibliában. Ebből következik, hogy az igaz egyház fundamentumán az áll, aki hiszi, amit Krisztusról és elvégzett tökéletes váltságáról tanít a Biblia. Ehhez nem lehet semmit sem hozzátenni, sem elhagyni. Ez a fundamentum örök, rendíthetetlen. Az ég és föld elmúlhatnak, a kozmoszban minden megrendülhet, de az egyház fundamentuma örök, hiszen „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökre ugyanaz" (Zsid 13,8). Amelyik közösség erre a fundamentumra épül, azt nevezi a Biblia egyháznak. Ha egy közösség ezt a fundamentumot elveti, nem hiszi, ahhoz bármit hozzátesz, vagy abból bármit elvesz, azt (a Biblia alapján) nem nevezhetjük igaz egyháznak, még akkor sem, ha az a közösség egyháznak nevezi magát. A reformáció teológusai az Ef 2,20 igéjét úgy értelmezték, hogy mivel az apostolok Krisztust hirdették az igében, és őt láttatták a szentségekben, ezért az igaz egyházban e kettőnek jelen kell lennie. Kálvin ezt írja: „... nagy becsben kell tartani az Isten igéjének és a szentségeknek a szolgálatát. Ahol ugyanis ép és sértetlen állapotban van meg ez a szolgálat, ott semmiféle erkölcsi fogyatkozás vagy bűn, nem akadályozza meg azt, hogy az egyház neve fennmaradjon." (Inst. IV.2.1.)

 

Erre a bibliai szemléletre épülve valljuk az apostoli hitvallásban azt, hogy „hiszek egy, egyetemes keresztyén anyaszentegyházat". Tehát, csak egy igaz egyház van, mégpedig az, amelyiknek Krisztus és a róla szóló apostoli tanítás (a Biblia) a fundamentuma. A Biblia szerint Istennek egy egyháza volt, van és lesz. A reformációkor sem történt új egyházalapítás, hanem folytatása annak az építkezésnek, amit a Szentlélek kezdett. A reformációt az tette szükségessé, hogy az építkezés egy ideig nem a szegeletkőhöz igazodott, és abbamaradt.

 

Ha tehát egy felekezet vagy gyülekezet igaz egyház-voltát akarjuk megvizsgálni, kérdésünk csak az lehet, hogy annak a közösségnek ki és mi a fundamentuma? Tesz-e valamit az igaz egyház fundamentumához, vagy elvesz-e belőle? Azaz, mit vall azokból, amit a Biblia fundamentális tanításainak tart a Szentlélek? Ismét Kálvint idézhetjük: „De amint a hit várába a hazugság beront, amint a szükséges tudománynak lényege meghamisíttatik, és a szentségek kiszolgáltatása megromlik, akkor bizonyára bekövetkezik az egyház pusztulása".

 

Ugyanakkor a Szentlélek a Bibliában ismertet olyan helyzeteket is, amikor egy egyház/gyülekezet fundamentuma jó, de a felépítmény, ami az egyébként jó fundamentumra épül, értéktelen és elégetni való. „Ha pedig valaki aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját épít erre az alapra, mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz, mert az a nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg... Ha valakinek a munkája... megmarad, jutalmat kap. Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mint aki tűzön ment át." (1Kor 3,12-15) A korinthusi és a galáciabeli gyülekezetek alapja jó volt, de rossz falat építettek rá. A Jelenések könyvének hét gyülekezete is jó alapokról indult. Maga Jézus nevezi őket egyháznak. Viszont a jó fundamentumra ők is rossz falakat építettek. Ezért Jézus nem arra szólítja fel őket, hogy alapítsanak abban a városban új egyházat, hanem arra, hogy térjenek meg, azaz igazodjanak újra az igazi szegeletkőhöz, Krisztushoz. Ennek elmaradása ugyanis a gyülekezet, de nem az egyház (!) megszűnéséhez vezethet.

 

Amikor Pál apostol fülébe jut, hogy bizonyos gyülekezetekben tévtanítók léptek fel, és sokakat megfertőztek, nem azt tanácsolja Timótheusnak, hogy alapítson olyan vegytiszta gyülekezetet, ahol mindenki szent és tökéletes, hanem azt mondja a gyülekezet hívő tagjainak, hogy „álljon el a hamisságtól mindenki, aki a Krisztus nevét vallja!" (2Tim 2,19). Azaz, ne hallgassanak a tévtanítókra, és ne vegyék át azok hazug életvitelét a gyülekezetben.

 

A mai protestáns egyházak életét figyelve és elemezve azt kell megvizsgálnunk, hogy ott állnak-e még az Efézus 2,20-ban említett fundamentumon, hiszik-e, hirdetik-e még Jézus Krisztus személyéről és elvégezett tökéletes áldozatáról mindazt, amit a Biblia tanít? A szentségeket úgy szolgáltatják-e ki, ahogyan azt Jézus rendelte? Ha igen, akkor a bibliai mérték értelmében egyháznak kell tartanunk őket. De ha ennek a bibliai mércének nem felelnek meg, akkor nem tekinthetők, és nem nevezhetők egyháznak!

 

Viszont, ha a fundamentum jó, de az, ami ráépült értéktelen, sőt, ha soraik közt vannak képmutató vezetők, püspökök, lelkészek, presbiterek, egyháztagok, akkor sem mondhatjuk azt, hogy az a közösség nem egyház. Kálvin, Krisztusra hivatkozik, aki a farizeusok képmutatása, az egyházi vezetők kapzsisága és erkölcstelensége ellenére sem jelentette ki, hogy Izrael egész népe és istentisztelete mindenestől fogva hamis. Kálvin egyetértően idézi Cypriánusz egyházatyát: „Ha láthatunk is az egyházban konkolyt, vagy tisztátalan edényeket, még sincs okunk arra, hogy elszakadjunk attól. Nekünk csak arra kell törekednünk, hogy búza lehessünk, azon kell fáradoznunk, hogy arany vagy ezüst edények legyünk. A cserépedények összetörése pedig egyedül az Úr joga..." Kálvin később így folytatja: „semmi mentsége sincs annak, aki önként szakította meg azzal az egyházzal a külső közösséget, amelyben Isten Igéjét hirdetik, és a szentségeket kiszolgáltatják... sem keveseknek, sem sokaknak a vétkei nem akadályoznak meg bennünket abban, hogy ott az Isten által rendelt szertatások szerint hitünkről helyesen vallomást ne tehessünk, mivel sem a pásztornak, sem valamely magán embernek méltatlansága nem sérti a kegyes lelkiismeretet, s a szent és igaz ember előtt nem kevésbé tiszták és üdvösek a szent titkok, ha mindjárt tisztátalanokkal együtt részesül is azokban." (Inst. IV.I. 19.)

 

Összefoglalva az eddigieket, szögezzük le:

a.) Ha valaki a mai szekularizált világban, hitetlen környezetben egyházat, gyülekezetet alapít, ahol a tagok hite a már említett bibliai alapokra épül, az nem új egyházat alapít.

b.) Ha viszont valaki kilép egy olyan egyházból, amelynek a fundamentuma biblikus, (hitvallása reformátori), de a vezetők és tagok életvitele méltatlan, azt gondolván, hogy ő majd egy igaz egyházat alapít, azt csalódások fogják érni.

 

Dr. Sípos Ete Álmos / Tápiószele

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XXII. évfolyam, 2010. október)

 

....................

 

Egyesülnek-e az egyházak?

(Sípos Ete Álmos)

Ezt a kérdést azért vetjük fel, mert úgy gondoljuk, valóban sok hívő embert foglalkoztat és izgat ez a téma.

Általában elmondható, hogy az embereknek egyre inkább elege van a szakadásokból, az újabb és újabb vallásos csoportok és egyházak létrejöttéből és világszerte vágyakoznak az egység után. Milyen szép és jó lenne, ha a világ nemzetei egyesülnének, s végre az egyházak a világvallásokkal összefogva egyetlen vallást hoznának létre! - mondják sokan.

Hogy ez a vágy mennyire ott él az emberekben évtizedek óta, erre utal az is, hogy kb. 50 éve nagy világmozgalmak és világszervezetek jöttek létre ennek a vágyott egységnek a kimunkálására. Ilyen szervezet a politika területén az ENSZ, vallási területen pedig a protestáns egyházak által kezdeményezett ún. Ökumenikus mozgalom. Ökumené azt jelenti: lakott föld. Tehát az egész földre kiterjedő vallási mozgalom, amelynek szervezete az Egyházak Világtanácsa (EVT), központja Genf. A másik nagy ökumenikus egységmozgalom kezdeményezője a Római Katolikus Egyház, amelyet ma már szintén ökumenének neveznek ők maguk is.

Az említett mozgalmak szellemében, tehát az egység szellemében járt pár évvel ezelőtt Magyarországon a dalai láma, aki részt vett a Szent István Bazilikában egy olyan istentiszteleten, amelyen nemcsak a római katolikus egyház, de a magyar protestáns egyházak jeles, magas rangú képviselői is jelen voltak.

Az egység felé való mozdulást jelzi, hogy tavaly is megrendezésre került egy olyan vallásos, ifjúsági konferencia Debrecen mellett, amelynek egyik szervezője református lelkész volt. Ezen az ifjúsági konferencián keresztyén, zsidó és muzulmán fiatalok vettek részt a párbeszéd és az egység keresésének jegyében. (Hasonlót 1996-ban is szerveztek, most a Dunántúlon - a Szerk.)

Amikor II.János Pál pápa 1986-ban az olaszországi Assisiben összehívta a világ összes vallási vezetőjét, illetve a világvallások képviselőit - még az afrikai őserdőben élő bennszülöttek, tehát a követ, fákat, állatokat imádó vallást képviselő fővarázslót is -, hogy együtt imádkozzanak ki-ki a maga istenéhez vagy éppen bálványához, sok ember fogalmazott így: végre, majd csak megjön az emberek esze, és egységes vallást fognak létrehozni!

Ezért tesszük fel mi is a kérdést: lesz-e egy vallás? Fognak-e egyesülni ebből a célból keresztyén egyházak és a világvallások? A kérdés igen időszerű, tehát a válasz is rendkívül fontos.

Mivel ezt a kérdést a Biblia-Szövetség képviselőjeként szeretném megválaszolni, válaszom egyetlen forrása nem lehet más, mint a Biblia. Természetesen lehet nemcsak a Biblia oldaláról megközelíteni ezt a kérdést, ahogy ezt sokan teszik is. Számomra azonban legfőbb tekintély a Biblia, mert ez az élő Isten tévedhetetlen kijelentése. A földön senki nem tévedhetetlen, csak isten és az Ő Igéje.

A Biblia foglalkozik ezzel a kérdéssel, ezért a mi feladatunk az, hogy összegyűjtsük mindazt, amit ezekről a dolgokról mond. Hogy a Biblia válaszát megértsük, meg kell ismernünk azokat az összefüggéseket, amelyekben az egyházak egységének és egyesülésének a kérdését látja, és tárgyalja a Biblia.

A továbbiakban négy területről szeretnék beszélni:

1. Mit tanít a Biblia az egyházról?
2. Mit tanít a Biblia az egyház egységéről?
3. Mit mond a Biblia az egyházak egyesüléséről?
4. Hol tart ma az egyházak, illetve a vallások egyesülésének ügye?

 

 

 

1.Mit tanít a Biblia az egyházról?

Természetesen csak dióhéjban lehet erre válaszolnom, kiemelve elsősorban azokat a vonásokat, amelyek tárgyalt témánk szempontjából fontosak. Hiszen az egyházról szóló bibliai tanításról köteteket írtak és írnak a teológusok.

Mi az egyház? Az egyház az Újszövetségben így szerepel: eklézsia. Azoknak az embereknek a közösségét jelenti, akiket Isten kiválasztott az üdvösségre és dicsősége magasztalására. Pál apostol ezt így fogalmazza meg az Efézusi levél 1. részében:

Ef.1,3-6.
"Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad minket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint, hogy magasztaljuk dicsőséges kegyelmét, amellyel megajándékozott minket szeretett Fiában."

Megismétlem tehát, mert ez nagyon fontos: az egyház azoknak az embereknek a közössége, akiket Isten kiválasztott az üdvösségre, dicsősége magasztalására. Ezeket a kiválasztott embereket Jézus Krisztus vére árán megváltotta és megigazította. A Biblia szerint az eklézsia, az egyház tagjai azok az emberek, akik mindezt felismerték, és Jézus Krisztust, mint Megváltójukat befogadták és elfogadták. A Jn.1,12-ben azt olvassuk, hogy hatalmat adott mindenkinek Isten arra, akik befogadták Jézust, hogy Isten fiainak hívják őket.

Ez a kiválasztást, ti. az üdvözültek kiválasztása az Ef.1,4. és Tim.II.1,9. szerint Jézus Krisztusban történt. Pál apostol nagyon gyakran - de Péter is és János is - használja ezt a kifejezést: Jézus Krisztusban. Őbenne történt a kiválasztás. Ő váltotta meg ezt a népet, igéjével táplálja, tisztogatja és Önmagában részesíti. Így mondja ezt Pál az Efézusi levélben:

Ef.1,22-23.   
"Az ő lábai alá vetett mindent", és őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben."

Tehát az egyház Jézus testének teljessége, aki betölt mindeneket mindenekkel. Az egyház tehát és Jézus Krisztus olyan szoros és elválaszthatatlan kapcsolatban vannak egymással, mint az ember feje és a teste. Vagy, mint a falak és a fundamentum. Ez pedig azt jelenti - a Biblia tanítása szerint -, hogy Krisztus nélkül nincs egyház! A Biblia nem ismer olyan lehetőséget sem, hogy valaki nem ismeri el Jézus Krisztust, mint fejét és királyát, és mégis az egyházhoz tartozna. Ilyen nincs!

A másik fontos megfigyelésünk, hogy amikor a Biblia a kiválasztottakról szól, soha nem beszél felekezetekről, illetve a mai értelemben vett egyházakról. Hanem azt mondja, hogy a kiválasztottak - bárhol lakjanak és éljenek is - egy nép. A Heidelbergi Káté írói így felelnek a Biblia alapján arra a kérdésre:

"Mit hiszel az anyaszentegyházról? Hiszem azt, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva, annak végéig, az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által, az igaz hit egységében, magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe."

Egy kiválasztott gyülekezetet! Egy nép van, s az egyház egy nép! Ezt a népet Jézus Krisztus a világ kezdetétől kezdte gyűjteni, amelybe beletartozott Ábel, Noé, Énok és Ábrahámon keresztül a mai napig sok milliárd ember. Ez mind egy nép a Biblia szemlélete szerint. Ebbe az egy népbe tartoznak Izráelből a kiválasztottak éppen úgy, mint a pogányok közül megtért választottak. Ef.2,14-18. így szól az ige:

"Mert Ő (Jézus) a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat. Az ellenségeskedést az Ő testében, a parancsolatoknak tételekben való törvényét eltörölvén, hogy ama kettőt egy új emberré teremtse Ő magában, békességet szerezvén: és hogy megbékéltesse az Istennel mind a kettőt, egy testben a keresztfa által, megölvén ezen az ellenségeskedést."

Ez jelenti azt, hogy egy nép, egy egyház van.

Igen fontos látni és érteni, hogy Isten Igéje nem felekezetekben és vallásokban, hanem népben gondolkodik. Istennek pedig nem sok, hanem egy népe van. Ez az egy nép Krisztus teste, amelynek egyetlen feje Jézus Krisztus. A Krisztus-testnek tehát nem lehet feje Buddha, Mohamed, Krisna vagy bármilyen néven nevezett személy, bálvány vagy eszmerendszer. Amely vallásnak, egyháznak a feje nem Jézus Krisztus, az nem tartozik a választottak népéhez. Erre mondta Jézus:

"Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam." (Jn.14,6.)

2.Mit tanít a Biblia az egyház, azaz a kiválasztottak egységéről?

Ez fontos kérdés, mert Jézus főpapi imájában ezért is könyörgött. Jn.17,11. "Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!" Figyeljük meg pontosan, mit kér itt Jézus? "Egyek legyenek, mint mi." Kik legyenek egyek? - "Akiket nékem adtál", a választottak, a megtértek. Ezt nyomatékkal megismétli Jézus a Jn.17,21-ben, ugyanebben az imádságban, amikor a következőket mondja: "Hogy mindnyájan egyek legyenek: amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, hogy ők is egyek legyenek mibennünk: hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél engem."

A kulcsszó ezekben az igékben: "mint mi". Egyek legyenek, mint mi - mondja Jézus az Atyának, mint te és én. S hogy egyek legyenek mibennünk. Jézus itt egy olyan szellemi, lelki egységet kér övéi számára az Atyától, ami az Atya és közte van: lelki és szellemi egységet. Ezt úgy kéri, mint ajándékot, mint az Atya ajándékát övéi számára.

Ezt a szellemi, lelki egységet Jézus nem az egyházak, vallások és felekezetek számára kérte, hanem az Ő választottai számára, az egy nép részére. Jézus tehát nem földi, szervezeti egységet kér, hanem azt, hogy az Ő megváltott népe egymás között, az egy népen belül legyen lelki-szeretet-egységben. Mégpedig: "mibennünk", azaz a Szentháromság egy Isten hitében, a Jézus Krisztus szeretetében.

Az Ef.2,14-16. amelyet az imént már olvastam, beszámol arról, hogy Isten Jézus imádságát, kérését, amelyet áldozatával megpecsételt, meghallgatta. Ezért olvassuk a Cselekedetek könyve 2,41-ben:

"A kik azért örömest vevék az ő beszédét, megkeresztelkedének; és hozzájuk csatlakozék azon a napon mintegy háromezer lélek. És foglalatosok valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és a könyörgésekben. Támada pedig minden lélekben félelem, és az apostolok sok csudát és jelt tesznek vala. Mindnyájan pedig, a kik hivének, együtt valának, és mindenük köz vala; És minden nap egyakarattal kitartva a templomban, és megtörve házanként a kenyeret, részesednek vala eledelben örömmel és tiszta szívvel."

A Csel.4,32-ben pedig a következőt olvassuk: "a hívők sokaságának pedig szíve, lelke egy volt." Vagyis Isten meghallgatta Jézus imádságát és pünkösdkor az az egység jött létre, amelyet nem emberek, hanem a Szentlélek munkált ki a szívekben. Ezt az egységet, amely nagy ajándék volt és maradt, a mai napig ápolta és ápolja Isten népe. A Sátán ugyan támadta ezt az egységet, de a hívők őrizték, és mivel nem emberi mű volt, a Sátán nem is vehette el soha Isten népétől.

A választottak egysége - mint már jelezte is - mindig szellemi, lelki, szívbéli, gondolkodásbeli, hitbeli egységet jelentett. De látnunk kell, hogyan beszél a Biblia az újjászületett és kiválasztott személyek egységéről, vagyis a gyülekezeten belüli, a gyülekezet tagjainak egymás közötti egységéről. Ez viszont más terület, más kérdés. Ott lehetnek szeretetlensége, lehet gőg, lehet hazugság. Fenyegethet viszály a személyek között, de ez a nép egységét nem fenyegetheti. A hívők felelősek azért, hogy a személyes egység közöttük meglegyen. Erről beszél az Ef.4,1-3. A gyülekezet egységét a szeretetlenség, gőg, irigység ellenére őrizni kell, ezért a hívők felelősek. De ha a gyülekezetben hamis tanítás van, ott nem lehet egység senkivel. A hamis tanítás dolgában nincs egység!

Kor.I.11,18-19.

"Mert először is azt hallom, hogy amikor összejöttök a gyülekezetben, szakadások vannak közöttetek, és ezt részben el is hiszem. Mert szükséges, hogy legyen közöttetek szakadás is, hogy a kipróbáltak nyilvánvalókká legyenek közöttetek."

Ahol hamis tanítás van, ott szükség a szakadás, de ez nem érinti a gyülekezet, a hívő nép egységét.

Mivel a választott nép egysége lelki, szellemi egység, ezért sem az evangéliumok, sem az apostoli levelek nem foglalkoznak a szervezeti egység kérdésével. (Nagyon fontos!) Vagyis nem foglalkoznak azzal, hogy az összes kiválasztott, megtért ember egyetlen igaz egyházba vagy világszervezetbe kellene hogy tömörüljön. Ezzel a Biblia sehol nem foglalkozik. A választottak a világ kezdetétől fogva szétszórva éltek a világ minden részén, minden nép között. Sőt, Jézus azt is látta, hogy az Ő nevében létrehozandó felekezetek és egyházak a bűn miatt, és a Sátán támadása miatt soha nem lesznek olyan állapotban, hogy tagjaik mindnyájan megtért emberek lesznek, akiket a Szentlélek újjászült. Jézus tudta, hogy az egyház vagy valamilyen néven alapított közösségek, soha nem lesznek száz százalékig tiszta és igaz gyülekezetek, hanem két nép keveredik össze bennük: a világosság fiai és a sötétség fiai. A testi ember és a lelki ember. Erről beszélt Jézus, amikor elmondta a tengerbe vetett gyalomról szóló példázatát. Ebben azt mondja Jézus:

""Hasonló a mennyek országa a tengerbe kivetett kerítőhálóhoz is, amely mindenféle halfajtát összegyűjt. Amikor megtelik, kivonják a partra, és leülve a jókat edényekbe gyűjtik, a hitványakat pedig kidobják."  (Mt.13,47-49.)

Addig egy hálóban van együtt a hívő és nem hívő. - A szántóföldbe vetett konkolyról szóló példázatában is erről beszél Jézus, ahol az ellenség a gazda tiszta búzaföldjét televeti éjszaka konkollyal. A szolgák - amikor látják, hogy a búza tele van konkollyal - ki akarják szaggatni, de a gazda nem engedi. Várjátok meg az aratást, akkor amikor jön a cséplés, akkor lesz majd különválasztva a kettő! (Mt.13,24-30.) Jézus azt akarta ezzel mondani, hogy a világ végéig nem lesz olyan szántóföld, amelyben ne lenne konkoly vagy olyan háló, amelyben ne lenne hitvány, tűzrevaló ember.

A keveredés miatti belső feszültség jellemezte már az első gyülekezeteket is. Ezzel küzd Pál apostol és sürgeti a velük való szakítást. Mert a gyülekezetekben ott voltak a nem kívánatos emberek.

"Kérlek titeket, testvéreim, tartsátok szemmel azokat, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak azzal, hogy az ellenkezőjét tanítják annak, amit tanultatok. Térjetek ki előlük! Mert az ilyenek nem a mi Urunknak, Krisztusnak szolgálnak, hanem a saját hasuknak, és szép szóval, ékesszólással megcsalják a jóhiszeműek szívét." Rm.16,17-18.

A Tim.I.6,3-5. szintén erről szól. Erről beszél János apostol a Jn.I.2,19-ben. Olyan emberekről, akikről azt mondja: "közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók." Úgy tűntek, hogy hívők, és mégsem voltak azok. De össze volt keveredve a hívő néppel. (Jn.I.4,1.) Mindez arra utal, hogy az igaz egyház, amely egybefonódva él a hamis egyházzal, szervezetileg nem választható el a világ végezetéig. Nincs tehát ma sem szervezetileg tisztán igaz, de tisztán hamis egyház sem. Erre már az ótestamentumi igék is figyelmeztetnek. Megdöbbentő, hogy a Kir.I.19,20-l8-ban azt mondja Illés Istennek: Uram, egyes-egyedül maradtam. Isten azt válaszolja: Vigyázz, meghagytam magamnak még 7.000 embert! Illés azt mondja: Uram, az egész választott nép hamissá vált. - Vigyázz Illés! - nemcsak te vagy egyedül! Még van 7.000 ember, csak te nem tudsz róla. - Nincs tehát száz százalékig hamis és száz százalékig igaz egyház!

Ezért használták szívesen a reformátorok azt a megkülönböztetést, hogy van látható és van láthatatlan egyház. Az igazi egyház a láthatatlan egyház népe, amely benne él a látható egyházban, de a látható egyház soha nem azonos a láthatatlan egyházzal, csak hordozója annak. A láthatatlan egyház viszont mindig egy. Azt nem kell egyesíteni soha, hiszen ennek egységét a Szentlélek biztosítja. (Kor.I.12,13.)

3.Mit mond a Biblia az egyházak, felekezetek szervezeti egyesüléséről?

Az előbbiekben vázolt egyházakban együtt van az igazság és a hamisság, a kétféle lélek, a kétféle gondolkodásmód, kétféle életvitel. Tehát a jelenleg látható bármelyik egyházban a belső feszültség - a Biblia szerint - élesedni fog. Az Ótestamentum idején is volt olyan helyzet, amikor Isten népe között többen voltak a hamis próféták, mint az igazak. Kir.I.22,6-ban arról olvasunk, hogy Akháb királynak 400 hamis prófétája jövendölte, hogy menjen el és győzni fog. Velük szemben csak egy állt: Mikeás. Pál arról ír a Tim.II.3,13-ban, hogy az utolsó időkben az ámítók, az egyházakban levő tévtanítók, növekednek. Lesznek hamis apostolok, hamis próféták és hamis krisztusok, hamis lélek.

"De amit teszek, azt ezután is tenni fogom, hogy elvegyem a lehetőséget azoktól, akik arra keresnek alkalmat, hogy amivel dicsekednek, abban olyanoknak bizonyuljanak, mint mi. Mert az ilyenek álapostolok, csaló munkások, akik Krisztus apostolainak adják ki magukat. Nem is csoda, mert maga a Sátán is a világosság angyalának adja ki magát. Nem meglepő tehát, hogy szolgái is az igazság szolgáinak adják ki magukat; de a végük cselekedeteikhez méltó lesz."  (Kor.I.12,13.)

De más helyen is beszél a Biblia ezekről a dolgokról. Thess.II.2,3-8-ban, Jn.II.10-ben és Jn.III.9-10-ben. - ezt felolvasom, mert ez jellegzetes kép:

"Írtam valamit a gyülekezetnek, de Diotrefész, aki köztünk elsőségre vágyik, nem fogad el minket. Ezért tehát, ha megérkezem, emlékeztetni fogom azokra a dolgokra, amelyeket művel, amikor gonosz szavakkal rágalmaz minket, de nem elégszik meg ezzel, hanem maga sem fogadja be a testvéreket, azokat pedig, akik akarnák, úgyszintén megakadályozza ebben, és kiveti a gyülekezetből."

Itt egy Diotrefesz nevű emberről van szó, akinek a gyülekezeten belül olyan pártja volt, hogy az igaz hívőket is ki tudta űzni a gyülekezetből. Ez azt jelenti, hogy a látható egyházon belül fokozódni fog a feszültség, a világosság és sötétség - Jézus szavaival mondva - a hivatalosak és a választottak között. "Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak." A hivatalosakhoz képest a választottak mindig kicsiny nyáj. Ezért a hivatalosak sokféle formában képesek lesznek bojkottálni a választottakat. Tehát az egyházi hatalom egyre jobban a hivatalosak kezében koncentrálódik az utolsó időkben. De ez a helyzet arra lesz jó, hogy a választottak is egyre jobban egymásra találjanak, és átéljék a szellemi, lelki egység, s a szeretetegység csodáját, amelyet a Szentlélek. munkál közöttük. Ez az egység azt jelenti, hogy a láthatatlan egyház tagjait, ha más-más felekezethez tartoznának is szervezetileg, a Szentlélek. szeretet által összeköti. A felekezeti határ nem választja el soha a választottakat egymástól.

A Biblia arról is beszámol, hogy az utolsó időkben ezek az ún. kevert egyházak, amilyen ma minden egyház, amelyekben a hivatalosak többen vannak, mint a választottak, ezekben az egyházakban a hivatalosok szervezni kezdenek egy világegyházat. Fontos, hogy értsük: nem a választottak fognak szervezni egy világegyházat - hiszen a választottaknak egysége van, egy nép - hanem a hivatalosok, akik nem tartoznak a választottak közé. Ezek egy világvallást fognak létrehozni, s a Biblia szerint ez létre is fog jönni. "Azután láték más fenevadat feljönni a földből, akinek két szerva volt, a Bárányéhoz hasonló". A Bárány: Jézus. Jézus képében lát János feljönni egy fenevadat. Olyan a feje, mintha Jézus lenne.

"És az előbbi fenevadnak  minden hatalmasságát cselekszi ő előtte; és azt is cselekszi, hogy a föld és annak lakosai imádják az első fenevadat, a melynek halálos sebe meggyógyult vala; és nagy jeleket tesz, annyira, hogy tüzet is hoz alá az égből a földre, az emberek láttára." Magyarul: a Szentlelket fogja utánozni. Mintha lelki ébredés lenne, új Szentlélek áradás a Földön! "És elhiteti  a földnek lakosait a jelekkel, a melyek adatának néki, hogy cselekedje a fenevad előtt; azt mondván a föld lakosainak, hogy csinálják meg a fenevadnak képét, aki fegyverrel megsebesíttetett vala,  de megelevenedett. És adaték néki, hogy a fenevad képébe lelket adjon, hogy a fenevad képe szóljon is, és azt mívelje, hogy mindazok, akik nem imádják a fenevad  képét, megölessenek. Azt is teszi mindenkivel, kicsinyekkel és nagyokkal, gazdagokkal és szegényekkel, szabadokkal és szolgákkal, hogy az ő jobb kezükre vagy a homlokukra  bélyeget tegyenek; és hogy senki se vehessen, se el ne adhasson semmit, hanem csak akin a fenevad  bélyege van, vagy neve, vagy nevének száma."(Jel.13,11-18.)

Létrejön egy világegyház, amelyik jegyzi a tagjait. S akik nem tartoznak bele, azokat gazdaságilag és egyéb vonatkozásban is tönkreteszi. A hamis lélek szervezi majd ezt a hamis világegyházat. A hamis lélek onnan ismerhető fel, hogy nem Jézus Krisztus és az írott Ige körül, mint középpont körül szervezi az egységet, hanem egy eszme és gondolatrendszer körül. Újra mondom: A hamis egyház nem Jézus Krisztus, és nem a Biblia körül fog létrejönni, hanem egy eszmerendszer körül. Azt is tudjuk, hogy mi ez az új eszmerendszer. Így hangzik: Egy világ, egy vallás. S mivel a látható egyházak sokféle tan, és sokféle személy: pápa, püspök, teológus, lelkész körül tömörülnek, ezért az egység érdekében félre fogják tenni a Biblia alapvető tanításait és keresnek egy olyan igazság-minimumot, amelyben mindenki megegyezik: a többit félre fogják tolni. Már most nyilvánvaló, hogy ebbe az igazság-minimumba nem fér bele a kereszt egyedül üdvözítő tana. Nem fér bele Jézus Krisztus kizárólagossági igénye:

"Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem mehet az Atyához csak énáltalam."

"Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és földalattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére." (Fil.2,9-11.)

Hogy a Jézus nevére minden térd meghajoljon, bármilyen felekezethez, bármilyen néphez tartozik. A Jézus nevére egyszer minden térdnek meg kell hajolni!

"Mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk." Csel.4,12.

Jézus azt mondja a tanítványainak: Menjetek el széles e világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz, üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik. Nyilván ez az igazság nem fog beleférni a világegyház teológiájába. aki hisz Jézus Krisztusban, az üdvözül, aki nem hisz, elkárhozik.

A Biblia szerint az egyházak a világegyház létrehozása érdekében ezekről az igazságokról le fognak mondani és létrehoznak egy hatalmas szerveztet, sőt, a nem keresztyén vallásokkal is egységre lépnek a szeretet, a tolerancia és a humánum jelszava alatt. Ez sokaknak tetszeni fog. De akinek nem tetszik majd, és ellene szólnak annak a világegyháznak, kíméletlen kiközösítésre, gazdasági, politikai üldözésre is számíthatnak. (Jel.17,6. 13,15.) Ezt az egyesült világegyházat nevezi a Jelenések könyve hamis prófétának. Ennek a világegyháznak majd a győztes Jézus megjelenése vet véget, és mint lelki paráznának, aki megcsalta az Urát Jézus Krisztust, a vége a kénkővel égő, tüzes tóban lesz. (Jel.19,20.)

4.Hol tart ma mindez? Hol tart ma az egyházak egyesítésének az ügye?

Erről a témáról könyvtárnyi irodalom készült. Ahhoz, hogy az imént említett nagy egység létrejöjjön, arra lesz szükség, hogy az egyházak egyre jobban elhagyják a Biblia fontos tanításait, s szervezetüket, életüket a korszellem, ideológiák és filozófiák vezéreljék. Ez a folyamat századunkban megindult az egyházakban és rohamléptekkel halad előre. A XX. században soha nem tapasztalt támadás érte a Bibliát, mint Isten kijelentett Igéjét. S ez a támadás az egyházban indult meg - belülről! - a bibliakritikával, és eljutott már odáig, hogy az egyházak hivatalos teológusai a Biblia szavahihetőségét egyre több dologban kétségbe vonták, sőt, Jézus kereszthalálának és feltámadásának jelentőségét és történetiségét cáfolják. Vannak teológiák, ahol ezt hivatalosan tagadják: Németország, Svájc. Ma már az egyházakban is elfogadott elv lett, hogy nincs abszolút igazság, minden vallás az igazságnak csak egy kis darabjával rendelkezik, amelyet össze kell rakni a keresztyén felekezetek és a világvallások: buddhizmus, hinduizmus stb. részigazságaiból.

Általánosan elfogadott filozófiai és ideológiai tétel az is, hogy az emberiséget teljes széthullás, anarchia veszélye fenyegeti, s ettől a pusztulástól az emberiséget az "egy vallás" mentheti meg, amely segíthet az egységes emberiség kialakításában. Ezt a gondolatot legtöbb helyen magukévá tették az egyházak legfőbb vezetői és ezt sulykolják híveik fejébe egyre erőteljesebben: nagy veszély fenyeget bennünket, a világ széthull - széthull az emberiség -, egységes vallás mentheti csak meg az embereket!

Ezek a filozófiák és teológiák - melyek közül csak a legfontosabbakat említettem -, vezérlik és mozgatják századunk második felének két nagy egységmozgalmát. Az egyik a protestáns egyházak által alapított nagy világszervezet, amelynek neve: Egyházak Világtanácsa, 1948-ban Amszterdamban alakult és ökumenikus mozgalomnak is nevezik. Ennek szervezeti célja, hogy a világ keresztyén egyházait egy nagy szervezetbe tömörítse az egység jelszava alatt. A másik nagy egységmozgalom a Római Katolikus Egyház által indított egységmozgalom, amelyet szintén ökumenének neveznek, és igazi beindulása az 1980-as évek elejére tehető. Vezéregyénisége II.János Pál pápa, aki már az ökumenikus út kezdetén kimondta azt a célt, amit az Egyházak Világtanácsa a megalakulása után csak 20 év múlva mondott ki, hogy az egységet nemcsak a különféle keresztyén egyházakkal akarja keresni, hanem a világvallások mindegyikével. "Hogy minden vallással együtt vándoroljunk a transzcendens cél felé, amit Isten elénk kitűzött." - mondja a pápa.

Az Egyházak Világtanácsának és Rómának is a célja immár közös: egységes világvallást megalakítani, egységes emberiség létrehozása céljából. Az Egyházak Világtanácsa és Róma között a közeledés egyre erősebb. Ha vita van a két szervezet között, az kizárólag a vezető kérdése miatt van. Ki legyen a vezető? Aki egy kicsit is ismeri e két szervezet működését, diplomáciai hatalmát és politikai befolyását, az tudja, hogy a kezdeményezés és az irányítás belátható időn belül Róma kezébe fog kerülni, amelynek vezetőjét a hétköznapok vallásos embere a világ-keresztyénség fejének tartja. Mindenesetre, ha bármelyik szervezet a kettő közül világvallást akar csinálni, az csak úgy lehetséges, ha a bibliai igazságok és Jézus kizárólagossága kérdésében megengedhetetlen kompromisszumokra is készek lesznek. Hogy ezt megteszi, máris sok jel mutatja.

Néhány példát lássunk erre a kompromisszum készségre. Az Egyházak Világtanácsa - tehát a protestáns egységmozgalom - annak idején, hogy minél nagyobb súlya legyen, meg akarta nyerni tagjai sorába az Orosz Ortodox egyházat, hiszen ez a világ egyik legnagyobb létszámú egyháza. Ennek akkor, 1961-ben az volt az ára, hogy nemzetközi fórumokon az Egyházak Világtanácsa gyűlésein el kellett ítélni a kapitalizmust és dicsérni a szovjet kommunizmust, amely az ateizmus nyílt szószólója volt akkor is. Ezt a Világtanács gondolkodás nélkül megtette. Sőt, a gyűjtött pénzből az akkori baloldali, fegyveres gerillamozgalmakat fegyvervásárlással támogatta. Az Orosz Ortodox Egyház be is került az Egyházak Világtanácsába, s küldöttei közül az elnökség tagjává is megválasztottak valakit, akiről ma már világosan kiderült - pontosan tudjuk a fedőnevét és az igazi nevét is - hogy KGB ügynök volt. Az érdekesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy az így politizáló Egyházak Világtanácsa hallgatott, amikor Erdélyben 1958-ban koncepciós pert indítottak református lelkészek és egyháztagok ellen. Egy szót sem szólt! Vagyis: dicsérték a maoizmust, de hallgattak a kínai keresztyének üldözéséről.

Ez az Egyházak Világtanácsa 1961-ben Delhiben tartott gyűlésén bevezette és elfogadtatta tagegyházaival (egyházaink is tagjai) a dialógus fogalmát. Dialógus azt jelenti: párbeszéd. Vagyis, mi keresztyének lemondunk a misszióról, térítésről s helyette dialógust folytatunk, ami a más vallásúak megértését jelenti. Ma már a dialógus kora van. Nem érvényes többé:  Ha mondom egy muzulmánnak: ha meg nem térsz, el fogsz kárhozni, az nem dialógus. Dialógus az, ha megértem őt, és nem akarom megtéríteni! Ezzel tehát az Egyházak Világtanácsa lemondott a misszióról.

Ez az immár hatalmas méretűvé vált ökumenikus mozgalom - hogy bizonyítsa nyitottságát - 1991-ben az ausztráliai Canberrában tartott világgyűlés megnyitójára, ahol sok protestáns és ortodox egyház képviselője jelen volt, meghívtak Ausztráliából két ágyékkötős, pogány bennszülöttet, akik vallási táncot mutattak be a gyűlés szónoki pódiuma előtt. Táncuk közben a gyűlés keresztyén előadója, egy teológiai tanár szellemeket idézett, ezzel is bizonyítva, hogy mi keresztyének, milyen nyitottak vagyunk a más vallásúak felé.

A Világtanács mára hivatalosan is lemondott a más vallásúak megtérítéséről, Krisztushoz vezetéséről. Egy vezető emberük mondta: "Az egyházak missziói munkája abból fog állni, hogy felébressze a más vallásúak éjszakájában alvó Krisztust." Magyarul: a hatalmas buddhista, hinduista vallásban ott alszik Jézus Krisztus! Fantasztikus filozófia!

Meg kell azonban mondani, hogy e megalkuvás tekintetében sem lehet Rómát túlszárnyalni. Róma hatalmas lépéseket tesz annak érdekében, hogy a maga kebelében tudja nemcsak az Egyházak Világtanácsát, de a nem keresztyén vallásokat is. Csak néhány adatot ezzel kapcsolatban. A leghíresebb hindu vallási vezetőt, Sri Chinmogot, aki 80 világszerte levő hindu meditációs centrum vezetője, VI. Pál pápa így köszöntötte: "Hinduk és keresztyének, menjünk utunkon együtt tovább. A te mondanivalód és az én mondanivalóm ugyanaz." - II.János Pál ugyanezt az embert nem túl régen így köszöntötte: "Külön köszöntelek téged és követőidet, dolgozzunk együtt tovább." - Amikor 1986-ban II.János Pál Új-Delhiben járt, egy fiatal hindu vallású nő a pápa homlokára festette a tilak jegyet, Siva, hindu isten jegyét. Ez az aktus, hogy valakinek odafestik a homlokára ezt a jegyet, a tantarista, a hindu vallás beavatási rítusa, amellyel a belépőket szentté, illetve annak a vallásnak a tagjává avatták. A protestáns indíttatású Egyházak Világtanácsa ennek a Rómának mondja azt ma is, hogy nekünk Rómával egy mondanivalónk van a világ számára. 1993-ban, II.János Pál Afrikában járt, s látva a sokféle vallást, azt mondta: "Krisztus tanítványainak ma fel kell fedezniük azt a gazdagságot, amit Isten a népek között kiosztott."

Mi pedig most azt kérdezzük, mi lett volna Izráelből, ha Mózes is így gondolkodik Egyiptommal, az amálekitákkal vagy az emoreusokkal kapcsolatban. Tudomásul kell vennünk, hogy minden keresztyén egyház, amely részt vesz az ökumenikus mozgalomban, kisebb vagy nagyobb sebességgel, de ebbe az irányba halad. Szeretném csendben megjegyezni, hogy Magyarországon minden történelmi egyház tagja az ökumenének és valamilyen mértékben élvezi annak anyagi támogatását is. Az utóbbi években, mintha lazult volna egy kicsit ez a kapcsolat, egyházunk és az ökumené között. De máris vannak hangok, amelyek az egyház jelenlegi vezetését elmarasztalják ebben a lanyhaságban, és azt mondják: "nem jól csináljátok a dolgotokat!"

Mivel e mozgalom a Biblia szerint világméretű egységet fog létrehozni a bibliai igazságok feláldozása árán, jelentős hatalom koncentrálódik kezében. Ez a hatalom képessé teszi arra, hogy azokat a keresztyéneket, akik a hamis egység ellen szót emelnek vagy ebbe nem illeszkednek bele, üldözze és gazdaságilag is lehetetlenné tegye. Jézus beszél erről. (Mt.24,9-10. Jel.13,14.) Ennek a diszkriminációnak az előjeleivel Nyugat-Európában, az ottani egyházakban elég élesen találkozunk.

Tegyük fel még egyszer a kérdést: Fognak-e egyesülni az egyházak? A Biblia szerint: igen. De ez nem a Szentlélek., hanem a hamis lélek által munkált egység lesz. Az egyházak és vallások szervezeti egyesülése: vészjel! Az utolsó időkre utaló negatív jel, amelynek nem örülhet és amelyet nem támogathat a bibliai hívő keresztyén. Sőt, ennek létrejötte, a bibliai keresztyénség, a választottak üldözésének kezdetét jelző gongütés lesz.

"Az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban."

 

Sípos Ete Álmos

 

• Ez a tanulmányi anyag előadásként elhangzott a Nagyvárad téri református templomban a "Fontos kérdéseink" címet viselő előadássorozatban.

• Megjelent a Bibliaszövetség  "Biblia és gyülekezet" című lapjának 1996. év VIII. évf. 4. számában, a 10. oldalon.

Olvass tovább: https://www.bibliai-kincsestar.hu/news/okumene-egyesulnek-e-az-egyhazak/

 

 

......................

 

 

Sípos Ete Álmos - Az igazsághoz ragaszkodva

 

- Lelkipásztori vallomás...

A könyv egy-egy témát jár körül, hogy látta egykor s hogyan látta később a szerző.

A kötet számadás arról, hogy a szerző, több évtizedes bibliatanulmányozása, valamint lelkipásztori szolgálatának kudarcai-sikerei során végül milyen bibliai igazságok hangsúlyozását tartja fontosnak ahhoz, hogy az igehirdetés szolgálata és a keresztyén ember személyes lelki élete megújuljon, fejlődjön.

Írását végigkíséri az a gondolat, hogy a Krisztus-követés minden keresztyén embert arra az alázatra kötelezi, hogyha őt valaki a Bibliából jobbra tanítja, annak kész legyen engedni.

A témák:

- Szentháromság tan

- Kegyelmi kiválasztás

- Szabad akarat

- Az üdvözülés útja

- A megigazulás

- A megszentelődés

- A bűneset

- Óember -  újember

- A Szentlélek vezetése

- A kegyesség gyarkolása

- A református egyházról

- A lelkipásztori munkáról

- Az evangelizációról

- A gyülekezet építéséről

- Az okkultizmusról

 

...

Sípos Ete Álmos

reformatus lelkész, a Biblia Szövetség főtitkára

megjelent írásai:

 

Az evangélizációk története és néhány tanulsága

Biblia vagy Pelagius?

Hol kezdjük a reformációt?

Kijelentés és a Biblia

Korszellem és keresztyénség

Magyar keresztyének az unióban

Miért hagyják el ma emberek az egyházat?

Mit nevezhetünk egyháznak?

Nevünkben is aláírták az Ökumenikus Chartát ?

Törésvonalak a Magyarországi Református Egyházban

Tudott volna Jézus vétkezni?