TALÁN

„Akkor így szólt a szőlő gazdája: Mit tegyek? Elküldöm szeretett fiamat, őt talán meg fogják becsülni. De mikor azt meglátták a munkások, így tanakodtak egymás között: Ez az örökös! Öljük meg őt, hogy mienk legyen az örökség! És kidobták a szőlőből, majd megölték. Vajon mit tesz most már velük a szőlő ura? Eljön, és elveszti ezeket a munkásokat, a szőlőt pedig másoknak adja.” (Lk 20, 13-16)

Kedves Testvéreim!

Az év utolsó vasárnapján visszatértem a Bibliaolvasó kalauz szerint néhány nappal ezelőtt olvasott példázatra a Lukács evangéliumából. A gonosz szőlőművesek példázata az utolsó előtti Jézus halála előtt a Lukács evangéliuma szerint. Nem véletlen, hanem Isten Lelkének ihletése, inspirációja Lukács zseniális szerkesztése, hogy az utolsó előtti példázat a halálról szól és az utolsó példázat a feltámadásról. Abban a szadduceusok a maguk cinikus módján egy elméleti abszurd kérdést tesznek fel Jézusnak: mi történik abban az esetben, ha egymás után több házasságot köt egy asszony az elhalt férje fiútestvéreivel – a zsidó törvények szerint –, hogy örökös szülessék. Vajon kinek a felesége lesz az asszony a halála után? Elvileg tehát az a feltámadásról (és annak megkérdőjelezéséről, sőt kifigurázásáról) szól, de Jézus lényegre törően ezt az elvi kérdést is megválaszolja.
A gonosz szőlőmunkásokról szóló példázat nem elméleti, nagyon is valóságos, nagyon is életszerű. A szőlőmunkások valóban megölik az örököst, a gazda fiát, az egyetlen szeretett fiát, akit elküld a szőlőbe. Jézus haláláról szól ez a példázat. A gonoszság a szőlő bérlőiről tehát reális prófécia. Mondhatnánk, Jézus a saját sorsát prófétálja meg ebben a példázatban. Én úgy fogalmaztam meg, hogy ez a példázat olyan, mint egy második teremtéstörténet, egy második teremtés elbeszélés. Így is mondhatom, hogy létértelmező tanítás van benne arról, hogy mi a világ és mi benne az ember élete és egyáltalán mi a dolgunk. S ha innen nézzük, akkor azt a szép képet kapjuk, amit az Ószövetségben használnak a próféták, hogy a világ egy nagy szőlőskert. Isten teremtette szőlőskert. Isten megteremtette a világot, mint egy szőlőskertet és adta az embernek, hogy dolgozzon benne és élvezze a gyümölcseit. Ezt hozzá kell tenni: dolgozz benne és lásd a magad munkájának eredményét. Így mondja ezt a teremtés elbeszélés, hogy az embernek adta, hogy művelje és őrizze azt. Tegyen bele kultúrát, hogy a latin szóra utaljak. Őrizze és művelje, éljen a javaiból és élvezze is - teszem hozzá, mert lényeges, hogy a szőlős gazda csak egy részét kéri a termésnek. Nem azt mondja, hogy tiétek a verejték, enyém a termés, enyém az aratás gyümölcse. Ez abszolút félreértés volna. A kapzsi nagybirtokosnak, a kényúrnak a stílusa az, hogy dolgoztat, utána elvesz mindent. Ez nem erről szól. Ez arról szól, hogy dolgod van ebben a világban. Ne félj ember, hogy nincs mit tenned.
A napokban hallottam valakiről, aki nyugdíjas, egyedül él és nem csinál semmit. Milyen szörnyű lehet az élete! Tulajdonképpen nem biztos, hogy ő maga átéli ezt, hogy szörnyű, de valószínűleg az ürességét átéli. Nem csinál semmit. Nincs nagy nyugdíja, de neki az elég. Nincs az ég egy adta világon semmi dolga azon túl, hogy magát valamilyen szinten ellátja. Eszik, iszik, nézi a TV-t, időnként elmegy egy barátjához kártyázni és ennyi. Ez az élete. Hát élet ez? Erre teremtett minket az Isten? Üres ez az élet így. Nem az a baj, ha valaki nyugállományba kerül, mert legtöbbször nem a fizetésért végzett munka adja a mi életünk értelmét. Ritka az, és Istennek legyen hála, ha úgy alakul valakinek az élete, hogy azt a munkát végzi, azért kapja a fizetését, amit szeret, és amit úgy érez, hogy az Istentől kapott feladata. Mert sok embernél a kettő nem esik egybe. Lehet, hogy van valami munkám, amiért a pénzt kapom, és mellette van feladatom, amit úgy érzem, hogy azt Istentől kaptam.
Elkaptam egy mondatot a rádióból ma reggel, amikor a mentősök szóvivője beszélt arról, hogy Szilveszterkor mennyi dolguk van és milyen különös kaland ilyenkor életeket menteni, amikor mindenki fújja a trombitát, és félmámoros állapotban tántorog, néha akadályozza is a munkájukat. De a komolyabb mondanivalója az volt, hogy ebből nem lehet megélni. Abból, hogy valaki mentőzik, nem lehet megélni. Ez hivatás és a legtöbb hivatásból nem lehet megélni. A hivatás nem erről szól. A hivatás az életemet kitölti, az életem tartalmát adja meg. A munka fizetségéből kell megélni. Így mondta, hogy a legtöbben a mentősök és szolgálatosok között mellékmunkát vállalnak, hogy megélhessenek. Ugyanakkor bíztatott mindenkit, hogy vállaljon önkéntes szolgálatot a Mentőnél. Ez Magyarországon még nem annyira divat, önkéntes szolgálatot vállalni, de ez valóban hivatás: életeket menteni. Ez csak egy példa volt.
Életünk célja és feladata Istentől jön, azt nem az emberek adják. Nem az a lecke, amit mások adnak fel. Azt Istentől kapjuk, és nekünk kell megkeresni. Lehet ez betegápolás, lehet egy szomszéd gondozása. Gyereknevelés vagy szülőkkel való foglalkozás, sok minden lehet. Gyülekezeten belül és túl, közösségek ellátása vagy szórakoztatása, nagyon sokféle lehet. Kinek-kinek meg kell azt keresni. Erre teremtett minket az Isten. A szőlőskert egy példa, példázat. A szőlőskertben igenis verejtékes munka folyik, mégis megvan a gyümölcse és lehet élvezni a gyümölcsét. A kommentárok írják, hogy a szőlőskertben nem kizárólag szőlőt ültettek, hanem másfajta gyümölcsöket is (olajbogyót, sőt gabonát is) azon a vidéken. Sok mindent műveltek és termeltek ott és a gyümölcsét lehetett élvezni. Egy részét, ami az Istennek jár, ami a gazdáé, azt kérte az Isten. És mi történik? A munkások, akik a szólót bérbe kapták és feladatul, vérszemet kaptak. Minél többet nekem, magunknak. Szerezzünk! Elfelejtették, hogy az nem az övék. Hogy ők tartoznak azzal, hogy odaadják, visszaadják, és átadják a gyümölcsét, amin dolgoztak. A szőlő ura küldi a követeket: hadd lássam a gyümölcsöt, hadd élvezzem én is, hadd örüljek veletek együtt, mert hát mi mást jelenthet az, amikor a szőlősgazda kéri a részét. Mi az Isten része? Érezzük, értjük a példázatból, hogy Isten a Teremtő, Ő a gazda és a szőlőskert a világ, a dolgozók, a bérlők pedig az emberek, mi vagyunk. A munka gyümölcse az öröm és mindaz, ami megtermett, amiért hálát lehet adni. Követeket küld. Mi történt? Nem számít – gondolják a szőlőmunkások – távol van, hiszen idegenbe ment. Távol van, nem látjuk, talán már nem is él a gazda. Mi akarjuk megszerezni, mi akarjuk örökölni. Megverik a követeket. A prófétákkal lehet behelyettesíteni a követeket. Megverik és kidobják őket. Hagyjatok minket békén! Mit tesz ekkor a szőlősgazda? Újabb követeket küld, újra megismétlődik, harmadszor is megismétlődik ugyanaz. Kiket megölnek, kiket megsebesítenek. Mit tegyek ezek után? – kérdezi a gazda Isten. És itt derül ki, hogy milyen kifogyhatatlan az Isten türelme, hite és szeretete az ember iránt. – Mit tegyek még? – Nemcsak behajtani akarja a termést, hanem megvizsgálni, hogy mi történt ott a szőlőben. – A meggyalázott követek után mit tehet még az emberekért? Elküldöm szeretett fiamat, talán őt megbecsülik.
A fia a gazdát képviseli, ő az örökös. Őrá majd bizonyára hallgatnak. Ez azt jelenti, hogy a Gazdaisten végtelenül hisz az emberben. Ha eddig nem, majd most. Majd most, éppen most meg fognak térni és mutatják a gyümölcsét, a hálát, a szeretetet, az örömöt, mind annak a gyümölcsét, amit adott nekik, amivel dolgozhattak, amiből élhetnek. Még vár, még van idő, még újabb lehetőséget ad az Isten. Ez történt meg az első Karácsonyon: egyszülött Fiamat adtam, küldtem. Elküldöm, talán most valami megváltozik, most minden más lesz. Még vár az Isten. Hisz az Isten az emberben, de meddig?
Olyan megdöbbentő, hogy erre rímel a szőlőmunkások magatartása is. Mit tegyek? – kérdezi a Gazda. Mit tegyünk? – kérdezik a szőlőmunkások egymás között. – Jön az örökös. Hát ezt meg kell ölni és akkor vége, akkor tovább nem lesz zaklatás, akkor miénk lesz az egész szőlő. – Micsoda ferde, téves gondolkodás! Mert az emberi bizalmatlanságnak, hitetlenségnek, önzésnek és kapzsiságnak sincs vége. Az is kifogyhatatlan, az is határtalan. Nem bíznak az Istenben. Azt hiszik, hogy ők maguk megoldják a dolgot. Miénk lesz a szőlő! Közben visszaéltek javaival, elpusztították már a nagy részét, elfogyasztották az energiát, fölfalták a termést, nem adtak a szegénynek belőle, maguknak akarták. Itt már érezzük, hogy ez allegória a mai világ helyzetére. Mit tegyünk? Most aztán igazán kérdezhetjük. Mit lehet tenni a pusztuló világban? De nem kérnek segítséget, maguk között tanakodnak. Még mindig nem az Istent kérdezik. De meddig nem kérnek segítséget? Hallottam egy viccet, s azt gondolom, olyan buta, mégis annyira jellemző ránk a vicc a dühös kismalacról. A dühös kismalac mindig csak dühöng mindenen, semmi sem jó neki, mindenért haragszik, beleesik egyszer a gödörbe, és ott dühöng a gödör mélyén tehetetlenül. Arra jön a róka, megsajnálja a kismalacot, és azt mondja: Te kismalac! Várj, hozok segítséget! A dühös kismalac azonban dühösen azt válaszolja: Nem várok!
Valahogy ilyenek vagyunk mi, ilyen ostobák, ilyen dühösek. Haragszunk, hogy Isten miért nem oldja meg az életünket, a világ helyzetét, de nem várunk, nem is kérünk segítséget. Dühös és rosszkedvű emberiséggé váltunk, bután viselkedünk. A gőg, a szerzés, a birtoklásvágy dühössé és ostobává teszi az embert. Mit tesz, mit tehet a gazda? Kockára teszi a szeretetét, szeretett Fiát, talán őt megbecsülik. De egyben ez a csodálatos nyitás is. Akár újévi prédikációnak is jó lenne. Talán majd ebben az évben minden más lesz. Talán majd most, ma megváltozik minden. Talán mégis csak megértjük, hogy szeret az Isten, és nem akar rosszat nekünk az, akivel kapcsolatban vagyunk. Olyan sok elrontott kapcsolatunk van, és hiába küldözgetik „a szem csüggedt sugarát” azok, aki szeretnének kapcsolatba kerülni velünk, ha mi nem és nem akarunk megbékülni, mert dühösek vagyunk, mert megharagudtunk valamiért oktalanul vagy okkal. Teljesen mindegy. Ez a „talán” szó gyakran hiányzik az életünkből, hogy nyissunk.
Talán mégis meg lehetne békülni, szeretni, megbocsátani. Kinek mire van szüksége. De megölik őt. Tudjuk Jézus történetéből, hogy a kereszthalál a vége az emberek számára a történetnek. Megölik Jézust azok, akik féltékenyek rá: a papok, a vallásosok. Izrael népe pedig nem fogadta be őt, nem volt számukra hely, amikor megszületett és Jézus számára nem volt hely az emberiség soraiban, még a próféták soraiban sem. Nem volt megfelelő, elviselhető, nem tudták követni őt.
Elveszi a kertet, és másoknak adja – mondja a példázat folytatása. De kik ezek a mások? Elvette a vallást – hogy így mondjam – az Ószövetség történetét elveszi Izraeltől igen és az úgynevezett pogányoknak adja. Kik ezek az örökösök? Az eredeti görög szó meglepő: „kléronomosz”. Ha ezt latinra fordítjuk: klérosz. Mindjárt ismerős, ahogyan mi magyarul mondjuk: klérus. A klérus az örökösök. Azok, akik megöröklik az Isten ügyét, az Isten országát Jézus Krisztustól. A klérus ugye, a papságot jelenti, és ez rosszul cseng a fülünkben. Általában a papságnak is inkább a felső rétegét, az uralkodó osztályt értjük alatta. Ja, a klérus örökölte az Isten ügyét, az evangéliumot? Akkor nekünk ehhez semmi közünk, mert mi „laosz” vagyunk, a nép, a laikusok, akik nem értünk hozzá. De nem így van. A klérus mi vagyunk. Az apostolok nyomán mindazok, akik követik a megölt és aztán feltámadt Fiút, Jézus Krisztust.
A Római levélben ezt olvassuk: „örököstársai vagyunk a Krisztusnak”. Mi is örököstársak vagyunk, „ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt megdicsőüljünk”. Itt már van valami, ami az utat jelzi ahhoz, hogy mi legyünk az örökösök. Könnyű elítélni a gonosz szőlőmunkásokat – mondjuk így – a zsidókat, akik nem értették, hogy ki ez a Jézus. Nem fogadták be őt. Na de mi, mi befogadjuk Jézust. Könnyű ezt hirdetni, de ez nem reális, nem a valóság. Mi sem fogadjuk be Jézust. Mi sem szeretnénk sokszor, hogy Jézus Krisztussal együtt örököljünk. Könnyű elítélni másokat, mert kívülről nagyon jól látjuk mások bűneit. Rosszul sáfárkodtak, nem ismerték fel Jézust. De most már rólunk van szó.
Lehet ez akár szilveszteri kérdés is: mi mit tettünk? Mi milyen munkások vagyunk? Mi milyenek voltunk 2012-ben? Már csak egy nap választ el minket attól, hogy lezárul ez az év. Mi mindig mindent jól csináltunk? Milyen munkásai, teremtményei vagyunk a Gazdának és milyenek leszünk a következő évben? Minket mi vezérel? A „mi hasznom belőle”? Ez az alapvető emberi: mi hasznom abból, ha én most jó vagyok? Mi hasznom van abból, hogy én megbocsátok, a másik meg továbbra is bánt engem? Mi hasznom abból, ha én most jó cselekedeteket hajtok végre? Mi hasznom abból, hogy áldozatot hozok?
Jézus Krisztus egy másik kérdést ajánl nekünk helyette: Mivé válhatok általa? Akár a 2012-ben átélt élmények által, mivé válhatok a jó élmények által? Mit tett velem az a sok jó élmény, a sok boldogság, a siker, az öröm, amit kaptam, mivé tett engem? Változtam én ezek által? Jobb lettem? És ott van a másik oldal: mivé tett engem mások pofonja, a kudarc, amikor nem sikerültek a dolgok, amikor visszautasítottak, amikor csalódtam? Mivé váltam általa? Jobb lettem vagy rosszabb? Megedzett vagy belekeseredtem és dühös kismalac vagy kisember lett belőlem? Mivé tettek engem az élmények, az emberek, akik körülöttem voltak, akik velem együtt éltek, kapcsolatban voltak velem?
Mi hasznom belőle vagy mivé válhatok általa? Ez a két kérdés áll itt egymással szemben. Tegyük mérlegre, melyik a fontos, melyik vezérel minket? Minek legyek én jobb ember, ha úgysem sikerül megváltoztatni a másikat, megváltoztatni a körülményeket? Mivé válhatok általa? Ez a fontosabb, ha visszanézünk, ha mérlegre tesszük az eseményeket. Tehát nem a birtoklás, hanem a létezés maga, az élet maga. Ezért mondtam így, hogy létértelmező tanítás ez a példázat. Nem az, hogy mim van, mit szerezhetek még, hanem mivé válok, mi az élet és az életem lényege. Mert mi történik?
Talán velünk is megismétlődnek azok a dolgok, azok az események, indulatok, amik a gonosz szőlőmunkásokkal történtek. Mert a szőlőskert ura nem angyalokkal telepítette be a szőlőskertet, miután kidobta onnan a régi munkásokat. Embereket tette oda, minket. Olyan embereket, akiket ugyancsak a haszonlesés, a szerzés, az önérdek, az önzés, a gőg és sok minden indulat vezérel, csak éppen nem az angyali, isteni indulat. Jézus tanít minket, hogy mássá legyünk. Jézus mutatja meg, hogy lehet másként is. Utalok újra a két szóra, amit a Római levélben mond Pál apostol: úgy vagyunk mi örököstársak a Krisztusban, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt megdicsőüljünk. Azaz szenvedés és dicsőség együtt. Nem lehet úgy élvezni az életet, hogy ne legyen benne szenvedés, és nem lehet úgy szenvedni, csak szenvedni, hogy ne lehetne benne olyan dicsőség, amit az Istentől kapunk.
Mivé válok a szenvedés által és a szenvedés közben? Ez a kérdés. Az igazi reménysugár és örömhír ebben a példázatban és egyáltalán a Jézus Krisztus ügyében az, hogy az örökséget az igazi örökössel együtt kaphatjuk meg. Vele együtt, Jézus Krisztussal együtt. Ő tanít minket szenvedni és a dicsőséget is befogadni, elfogadni, elnyerni. Ő tanít meg minket igazán hűséggel dolgozni és a jutalmat elvenni és élvezni, vele együtt. Nélküle sivár az élet. Nélküle lehet, hogy nem is látjuk, mi a dolgunk a világban. Ugyan már, nagy szavak: hivatás! Taposómalom ez az élet. Nélküle nem találunk rá épp a lényegre, hogy egy csodálatos szőlőben vagyunk, ami terem – teremne, ha el nem pusztítjuk, ha ki nem vágjuk – ebben a szőlőben dolgunk van. Ha Isten elküldte nemcsak a követeit, hanem a Fiát, Jézus Krisztust, akkor ő még arra is képes, hogy a mi gonosz szívünket jóvá változtassa és, ha jóvá változtatja, vele együtt jók lehetünk, cserélhetünk életet, sorsot. Vele együtt nemcsak szenvedünk, hanem meg is dicsőülünk. Ez valami csuda jó hír. Ezzel lehet tovább menni, erre rá lehet tenni, mint egy mérlegre: hogyan is éltem, mit is gondoltam 2012-ben és hogyan lépek át 2013-ba? Tőle kapjuk az erőt, a reménységet, a szeretetet, aminek nincs vége, ami határtalan. Vele lehetséges a szenvedés mellett a dicsőség is. Áldjon meg minket Isten ennek az évnek utolsó óráiban ezekkel a gondolatokkal, hogy szépen tudjuk lezárni az évet és kezdeni az újat, és reménységgel tekinteni felé. Ámen.

KÖZEL(EDIK) AZ ISTEN

2011. december 11.

KÉZIRAT

"Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek." (Jak 4, 7-8)

Kedves Testvérek!

Az igehirdetésem középpontjában ez a mondat áll, hogy közeledjetek az Istenhez és közeledni fog hozzátok. Nagy mélység van ebben a mondatban. Mégis a bevezetésben a környezetéről is érdemes gondolkozni, mi mindent mond Jakab apostol ebben a fejezetben, ami gyakorlati tanács. Hasonló ahhoz, amit Keresztelő János prédikált Jézus fellépése előtt. Hasonló, de nem egészen ugyanaz. Annyiban hasonló, hogy Keresztelő János is hirdette, hogy közeledik a Messiás, közeledik a Szabadító. Térjetek meg, mert közel van az Isten országa, és ítéletes prédikációkat mondott Keresztelő János. Akik hozzá mentek, megrémültek és a bűnbánat keresztségét kérték tőle. Azt hirdette, hogy bánjátok meg a bűneiteket és akkor, ha megbocsátott nektek az Isten, akkor vagytok készen arra, hogy befogadjátok, Isten szabadítását elfogadjátok. Különben a szabadítás napja vagy a Szabadító eljövetele számotokra, rátok nézve ítélet lesz.

Keresztelő János ezt a mondanivalóját arra alapozta, hogy az Ószövetségben a különböző ítéletes próféciákban erről van szó, hogy az Úr napja, az Isten eljövetele, az egyben ítélet lesz. Igéket olvasok idézetül az Ószövetségből: „Jajgassatok, mert közeledik az ÚR napja, a Mindenható pusztításaként jön el". (Ézs 13,6) Ez félelmetes fenyegetés: jajgassatok! Féljetek, mert jön az Isten, és ez pusztítást jelent a számotokra. Ítéletes igehirdetés persze van Ézsaiásnál másutt is, amit már jobban ismerünk, mert idézi maga Jézus is: „ez a nép csak szájával közeledik hozzám, és ajkával dicsőít engem, de szíve távol van tőlem, istenfélelme pedig csupán betanult emberi parancsolat" (Ézs 29, 13). Kísért az a gondolat, hogy talán ma is, ránk is igaz ez. A kegyesség, az egyházi kegyesség talán csak betanult parancsolat, megtanult dogmák és hittételek felmondása, ismétlése. Abba kapaszkodunk, a szánkkal mondjuk. Jakab nagy hangsúlyt tesz erre, hogy ne a szátokkal hirdessétek azt, amit hisztek, hanem az életetekkel a gyakorlatban.

Jeremiás próféta is mond ilyen Igét, hogy „Közelembe engedem, s ő közeledik hozzám; mert ki merné kockáztatni életét, hogy közeledjék hozzám?" (Jer 30, 21). Tehát nem lehet az Istenhez csak úgy közeledni? Lehetne egy teológiai előadást tartani arról, hogy az Ószövetségben az Isten hajlékához sem lehetett közeledni, mert meghalt az, aki megérintette a frigyládát, a szövetség ládáját. Még korábban döbbenetes történet, hogy amikor Isten elhívja Mózest, azt mondja, hogy ne jöjj közelebb, mert szent ez a hely, ahol állsz. Vesd le a saruidat is! Ő akkor csak egy puszta helyen állt és odament, hogy megnézze, hogy mitől ég és mégsem ég el a csipkebokor. És ahogy Isten közelségét kezdte érezni és azt, hogy nem lehet közelebb menni, mert az Isten közelsége megéget. A Szentség megégeti a bűnös embert.

Hangsúlya van annak, amit Jakab mond, meg amit Keresztelő János hirdetett, hogy próbáld átélni ezt -, iszonyatos távolság, hogy - milyen messze vagy az Istentől. Nem lehet csak úgy, így mondom, haverkodni az Istennel, a Szenttel, az Igazzal, az egyetlen valódi valósággal a tökéletlen, nyomorult embernek. És mégis... Mégis a Szent, igaz és tökéletes Isten jön közelebb. Mózes - miután már kivezette a népet Egyiptomból, és miután vándoroltak a pusztában és odaértek a Sínai-hegyhez, a szövetségkötésnél a nép nem mert közelebb menni a hegyhez. Mózes az, aki közelebb mehetett az Istenhez, mert beszélt vele, amikor megkapta a Tíz Igét, a Tízparancsolatot.

A közelség szó szerepel több helyen, ami természetesen nem térbeli kép, inkább lelki-szellemi értelemben kell értenünk. Így mondja Jeremiáson keresztül az Úr: közelembe engedem, s ő közeledik hozzám. A Zsoltárok könyvében olyan szép, amit szoktunk énekelni is: „Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék" (Zsolt 65, 5). Ez azt jelenti, hogy az ember a templomban éli át, hogy közelebb van az Istenhez. Az szent tér. Akármilyen egyszerű a mi gyülekezeti termünk, itt az istentiszteleten átélhetjük azt az Isten kegyelméből, hogy nem csupán a tér számít, - nem boltíves templomban vagyunk - mégis ezen a megszentelt helyen, amikor a gyülekezet közösségében énekelünk, imádkozunk, közelebb lehetünk Istenhez.

Valahogy így kellene közelednünk és úgy, ahogyan Lukács evangéliumában mondja az Ige: „egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok" (Lk 21, 28). Erről van szó adventben, hogy egyenesedj ki, ember! Emeld fel a fejedet!

Akkor tehát mégsem arról, hogy Isten ostorozza a bűnös embert, ahogy Keresztelő Jánostól halljuk. Igen, térjetek meg, ez azt jelenti, hogy egyenesedjetek föl, ne csak a lábatok elé nézzetek a földre lehorgasztott fejjel, hanem egyenesedjetek föl, emeljétek föl a fejeteket és az Istenhez legyetek közelebb. Kerüljetek közelebb hozzá ez által. Ágaskodjunk - ahogyan ezt Jókai Anna fogalmazta meg. Ágaskodjunk, hogy valahogy közelebb lehessünk a szenthez, az igazhoz, az irgalmashoz.

Három pontba foglalom össze, az Ige alapján adódik ez a három üzenet. Az első: „Engedelmeskedjetek az Istennek", a második „de álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek". A harmadik az, hogy „Közeledjetek az Istenhez". Engedni az Istennek - jobban szeretem ezt a kifejezést: alávetem magam az Istennek, mert tudom, mert érzem, hogy ő a szent, ő az igaz, tőle van az életem, ő tudja, hogy mi jó nekem, mitől lesz szebb az életem. Engedelmeskedni Istennek azt jelenti, hogy elismerem őt. Elismerem nagyságát és igazságát. Nem automatikusan közeledünk az Istenhez, amikor elkezdjük olvasni a Bibliánkat, vagy eljövünk a gyülekezetbe. Ehhez egy lelki közeledés kell, lelki felkészülés, hogy aztán átéljük azt, hogy ő is közeledik hozzánk.

Föltehetjük a kérdést: hát távol volt eddig az Isten? Azért mondja az Ige, hogy majd akkor közeledik, ha én is közeledem. Ez olyan nagyon emberi elképzelés: majd, ha te elindulsz felém, akkor én is. De ez nem így van. Ez egy kép. Nekem nagyon tetszik ez a kép. Eszembe jut egy tréfás jelenet, amikor utaztam le a Balatonhoz az unokahúgomékat meglátogatni nyáron és hirtelen riadtam föl, hogy jaj, el ne mulasszam az állomást. Jött a kalauz és megkérdeztem tőle: - ugye, most Zamárdi jön? S a kalauz nagy komolyan válaszolta: - Nem. Zamárdi nem jön, mi megyünk oda. Elnevettem magam, teljesen igaza volt. Einstein játszott ezzel a gondolattal, képpel, hogy mi úgy éljük át, hogy az állomás közeledik, amikor kinézünk a vonatablakból. Most akkor ki halad, ki is közeledik? Ki az, aki jön és ki az, aki egyhelyben marad? Azt éljük át, hogy mozgásban vagyunk. No, ezt a tréfa kedvéért mondtam, de valahol ebben a képben és kifejezésben - Isten közeledik - benne van az, hogy Isten nem statikus Isten, aki valahol ül és várja, hogy mi menjünk oda és járuljunk a színe elé, mint valami nagy király trónja elé és ott boruljunk le.

Arról van szó, hogy jön az Isten, és át akar ölelni. Jön az Isten nagy boldog szerelemben. (Ady) Jön az Isten, közeledj te is hozzá, mert ő is közeledik. Nem akkor fog majd közeledni, ha te mész, hanem akkor fogod átélni. Ez itt a lényeg. Isten állandóan közel van és még közelebb, és közelebb akar jönni, de ezt csak akkor fogod átélni, ha te magad is mozgásban vagy és keresed őt és közelítesz hozzá. Ez itt a kulcsa ennek a dinamikus képnek. Farkas József mindig így mondta ezt: „az Isten történik. Nemcsak van, hanem történik." Velünk van, jön, közeledik. Távolodik? Akkor távolodik, amikor én távolodom, amikor én hátat fordítok. Amikor én megkerülöm az egész világot, mert azt hiszem, hogy valahol máshol van az Isten, és közben itt van. Mindig is itt volt, velem volt.

A 139. zsoltárban végig erről van szó: "hová menjek a te lelked elől?" Hová fussak, hiszed te mindenütt jelen vagy? De az, hogy mindenütt, az azt is jelenti, hogy itt, bennem, a szívemben. Közelebb van hozzám, mint én önmagamhoz. És ez már-már megrendítő mélység. Így fogalmazza a Mózes 5. könyve 30. fejezet, ahol az Igéről van szó, nem magáról az Istenről, azt mondja: „Mert ez a parancsolat, amelyet én ma megparancsolok neked, nem megfoghatatlan számodra, és nincs távol tőled. Nem a mennyben van, hogy azt kellene mondanod: Ki megy fel a mennybe, hogy lehozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? Nem is a tengeren túl van, hogy azt kellene mondanod: Kicsoda kel át a tengeren, hogy elhozza és hirdesse azt nekünk, hogy teljesíthessük? Sőt inkább nagyon közel van hozzád az ige, a szádban és a szívedben van, teljesítsd hát azt!" (5 Mózes 30, 11-14).

Az Igéről beszél. De amiről mi beszélünk, az ugyanaz: a testté lett Ige, Jézus Krisztus. Isten maga közel van hozzánk, nagyon közel. És ha közel van, itt van elérhető távolságban, és állandóan közeledik, akkor minél inkább közeledünk hozzá, annál inkább betölt minket. Emberi kapcsolatainkban is - akár egy szerelemben, házasságban vagy egy barátságban, vagy egy jó testvéri kapcsolatban - ha igazán jó a kapcsolat, akkor szüntelenül haladunk előre és mélyebb és mélyebb lesz az ismeretünk, a szeretetünk, a megértésünk egymás iránt. Egyre inkább közelebb kerülünk egymáshoz, ha történik a kapcsolat, ha történik velünk az élet, mindig közelebb és közelebb kerülünk, és soha nem kerülünk egészen teljes közelségbe. Majd odaát, majd egyszer, amikor eggyé válhatunk, vagy néha egy-egy megszentelt pillanatban átélhetjük azt, hogy most egyet gondoltunk, egyek vagyunk. Most egy vagyok az Istennel, amikor azt tudom kérni, hogy a te akaratod legyen meg, ne az enyém. Ez a közelítés az Istenhez, ez arra kell, ahhoz kell, hogy átéljem, hogy mennyire közeledik maga az Isten is.

Tehát nem is idői közelítésről van szó, hogy ha én egyszer elindulok, akkor majd azután az Isten is közelíteni fog, hanem amikor elindulok, akkor érzem, hogy közeledik az Isten hozzám. Közelebb érzem magamat az Istenhez. Ezt mondja a zsoltáros is: „Isten közelsége oly igen jó nekem" (Zsolt 73, 28).

A második tanítás az, hogy „álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek". Nem szeretem az ördög kifejezést, itt a „diabolosz" szó szerepel, tehát a gonoszság. Inkább így fordítom: a gonosznak álljunk ellene! Van gonosz és tapasztaljuk, hogy hogy bele tud zavarni az életünkbe, szét tud dobálni mindent. Ami jól indult és rendezett kapcsolat vagy rendezett életvitel lenne, elrendetlenedik, szétesik és tönkre megy. Ez a gonosz és ez a gonoszság. Nem harcolni kell, nem kell vele fölvenni a harcot, nem kell megszemélyesíteni, hogy ez vagy az a sátán, az ördög, de hogy van gonoszság, ezt egyértelműen lehet érezni. Képtelen, olyan iszonyú helyzetek adódnak, hogy az ember azt mondja, hogy ez már nem is emberi. Ez olyan ember alatti, hogy ez már gonoszság, ez már ördögi, sátáni. Ha ez közelít, álljatok ellene! - mondja Jakab nagyon gyakorlatiasan. Állj ellene és elfut. Nem kell neked csatázni, nem kell nagy stratégiákat kidolgozni, nem kell örökké a gonosszal, a sátánnal foglalkozni! Vannak gyülekezetek, közösségek, irányzatok, akik állandóan mindenre azt mondják, hogy ez az ördögi, ez a sátáni, ezt bánd meg. Nem, ne foglalkozzunk vele!

Állj ellene a rossz gondolatoknak! Tele vagyunk keserű, negatív, lehúzó gondolatokkal: nem fog sikerülni... Lehúz, és sárba tipor mindig a depresszív gondolat, a sok kegyetlenség, gonoszság, ami történik körülöttünk és bennünk is. Kísértésként ott vannak ezek a gondolatok. Álljatok ellene és elfut. Nekem nem kell semmi egyéb, csak az, hogy én az Istenhez akarok közeledni. Istenhez menekülök a bajban is. Tőle kérem a segítséget, és ha az Istentől kapott segítség betölt engem, akkor ez árad és ez elriasztja majd a gonoszt, a rosszat. Nem kell más fegyver. Elég az, hogy az Isten árad belőlem. Ne ijedjünk meg ettől, - mert hiszem, hogy be lehet töltekezni Isten Szentlelkével - időnként legalább is.

Isten Lelke itt van közel bennünk, a szívünkben és át tud járni annyira, hogy lepattan rólunk a rossz. Mint egy páncél, mint védőöltözet, mint egy aura körbeburkol és megvéd a gonosztól, miközben benne vagyunk a gonoszság sűrűjében és lehet, hogy kapjuk a pofonokat. Van ilyen csoda, hogy mégsem árt nekem a gonoszság tüzes nyila. Ellenállni, azt jelenti tulajdonképpen, hogy nem adom meg magam a rossz gondolatoknak, a gonoszságnak, az indulatoknak, hanem arra koncentrálok, aki az én életem Ura, aki betölt engem.

A harmadik gondolat, amit tanít nekünk az apostol, hogy önmagatokat tisztítsátok meg. Hogyan tudom megtisztítani magamat? Hát sehogy máshogy, csak annyira tudom megtisztítani magamat, hogy időnként kiürítem a szennyest magamból. Kitakarítom ezeket a negatív gondolatokat. Rajtakapom magam azon, hogy már megint... megint arra gondolok, hogy úgysem... nekem nem megy, én szerencsétlen vagyok! Engem az Isten is ver, vagy nem törődik velem. Bezzeg másnak milyen jól megy! Ezeket, a negatív gondolatokat kell kidobálni, kitakarítani: Nem, ez nem igaz!

„Emeljétek föl a fejeteket! Egyenesítsétek ki a derekatokat, mert jön a ti megváltásotok!" Ez az igazi advent, hogy várom az Isten szabadítását. Nem hiszek a negatív gondolataimnak, a saját gondolataimnak sem, vagy azoknak a hatásoknak, amik úgy ránk zúdulnak mindenhonnan. Csábítanak és kísértenek, ahogyan az elmúlt vasárnap is mondtam. Így adventben mindenki pörög, meg akar felelni azoknak az ostoba elvárásoknak, hogy valami díszebédet, díszvacsorát, fejedelmi lakomákat rendezzen, valami nagy-nagy ajándékot vegyen. Hát nem tudunk és nem is kell. Nem erre van szükségünk. Ne engedjünk ezeknek a kísértéseknek! Sokkal fontosabb és mélyebb, igazabb ajándékot készít az Isten, önmagát adja, a közeledését, az Ő közelségét. Ha meg tudtam üresíteni a szívemet, és ezt újra meg újra úgy kell, ahogyan otthon a szennyesládát kiürítjük és kimossuk és akkor üres. Ahogyan kitakarítjuk a lakást, ahogyan a külső dolgokban olyan nagyszerűen értjük, hogy hogyan kell kitakarítani. Ezt kellene megérteni: ami kár és szemét, azt a lelkemből kitakarítom, és nem adok neki helyet, mert az Istennek akarok helyet adni. A szentnek, az igaznak, a szeretetnek, a békességnek.

Megüresítettem a szívemet - csodálatos egyébként a Filippi levélben ez a kenozis szó, amikor az ember kiüresíti a szívét -, ezt tette Jézus is, megüresítette önmagát, amikor Isten Fia létére emberré lett. Azt tanítja nekünk, hogy mi ember létünkre Isten fiaivá lehetünk. Ha ez a megüresítés történik bennünk, akkor ezt a szerepet átadja nekünk Jézus, és azt mondja, hogy ti is az Isten gyermekei lehettek, üresítsétek meg a szíveteket. Ne engedjetek oda mást! Álljatok ellene annak, hogy holnap meg holnapután újra bemegy és betölti a kár és a szemét, a szenny, a szennyes gondolat és beszéd. E helyett az Istennek adjatok helyet, mert jön az Isten a szeretetével és közeledik hozzánk. Kérjük tőle, hogy töltsön el az ő Lelkével, töltsön el a békességével és védjen, óvjon, amikor a „hétköznapi csatatérre" az emberek közé megyünk, a családba, vitás helyzetekbe, a nincstelenségbe, a hitelekbe, abba, hogy úgysem sikerül. Ezek a kísértő gondolatok, ezek a fájdalmak vagy éppen a valódi kudarcok ne vegyenek erőt rajtunk! Isten erejével, a szeretet páncéljával le tudjuk győzni, elfut a gonosz és árad az Isten szeretete. Nem látványosan.

Az első karácsonykor sem látványosan áradt az Isten szeretete, csak egy betlehemi csillag, csak egy egyszerű jászol, egy kisgyermek született - de elindult valami. Aztán a felnőtt Jézus, tanított, gyógyított. Krisztus a kereszten elhordozta a fájdalmakat és a szenvedést. A feltámadás sem volt olyan diadalmas, mint ahogyan szeretnénk látni, gondolni és mégis ez a megváltás. Ez a megváltás a mi életünk kulcsa. Ez a szabadítás, ami nekünk ma erőt ad. Közeledjetek az Istenhez, mert közeledik, egyre közelebb van, és még közelebb akar jönni, mert annyira szeret minket, hogy eggyé válik velünk Jézus Krisztusban. Ámen.