A PECSÉTEK FELTÖRÉSE
(Elek – Sarkad-Újtelek, 2014. április 16. — bűnbánati istentisztelet)

Textus: Jel 6, 9-17. v.
Énekek: 338/1-4. + 458/1-4.

„És amikor feltörte az ötödik pecsétet, láttam az oltár alatt azoknak a lelkét, akiket az Isten igéjéért öltek meg, és azért a bizonyságtételért, amelyet megtartottak. És hatalmas hangon kiáltották: „Urunk, aki szent és igaz vagy, meddig nem ítélsz, és meddig nem állsz bosszút a mi vérünkért azokon, akik a földön laknak?” Akkor fehér ruha adatott mindegyiküknek, és megmondatott nekik, hogy nyugodjanak még egy kis ideig, amíg teljes nem lesz azoknak a szolgatársaiknak és testvéreiknek a száma, akiket ugyanúgy megölnek, mint őket.
És láttam, amikor feltörte a hatodik pecsétet: nagy földrengés támadt, és a nap elsötétült, mint egy fekete szőrcsuha, a telihold olyan lett, mint a vér, és az ég csillagai lehullottak a földre, ahogyan a fügefa hullatja éretlen gyümölcsét, amikor nagy szél rázza; az ég is eltűnt, mint egy felgöngyölődő papírtekercs, minden hegy és sziget elmozdult a helyéről. A föld királyai, a fejedelmek és a vezérek, a gazdagok és a hatalmasok, a szolgák és a szabadok mind elrejtőztek a barlangokban és a hegyek szikláiban, és így szóltak a hegyekhez és a sziklákhoz: „Essetek ránk, és rejtsetek el minket a királyi trónuson ülő arca elől, és a Bárány haragja elől, mert eljött az ő haragjuk nagy napja, és ki állhat meg?”

Szeretett Testvéreim!

Napról-napra olvassuk a Jelenések könyvét a Bibliaolvasó Kalauzunk szerint. Most a mai napra kijelölt igeszakaszt hallottuk. S amint ezt már egyszer elmondtam, most is elmondom, hogy először nagyon zavart, hogy a nagyhétre a Jelenések könyve került sorra a Kalauz szerint. De ahogy haladtunk előre a Biblia olvasásában, úgy lett egyre kedvesebb nekem és hálás vagyok érte Istennek, hogy éppen nagyhéten, a nagyheti események végiggondolása közben kellett a Jelenések könyve kijelentéseire figyelni.
Feltétlenül vissza kell utalnom arra, hogy az utolsó idők eseményeit elrendelő, azt összefoglaló irattekercs pecsétjeit a Bárány Jézus törte fel. Annak az irattekercsnek a pecsétjeit, amelyet úgy vett át, mint uralkodási okmányt a megöletett Bárány, akinél az Isten Lelkének teljessége volt. S ez azt jelenti, hogy az utolsó idők eseményeinek is az Örökkévaló Isten az Ura, Királya. Bármennyire rettenetes volt János apostol korában az állami szintre emelt keresztyénüldözés, bármennyire félelmetes a gonosz tombolása, bármennyire irtózatos az a szenvedés, ami a földre bocsáttatik, de mindezek fölött Úr az Isten, Úr a Bárány Jézus.
Azok az események, amelyeket elindított, úgy indította el, mint megöletett Bárány, mint Feltámadott és megdicsőült Úr Krisztus. Aki meghalt a mi bűneinkért és feltámadt a mi megigazulásunkért. Tehát minden mögött ott kell látnunk, tudnunk a mi kegyelmes Istenünket, a mi Megváltónkat.
Azt olvastuk az előző részben, hogy senki és semmi nem indíthatta el a végidőket, nem akadt senki, akinek hatalmába engedte volna az Örökkön örökké élő a végidők eseményeit, csak és kizárólag a Báránynak, aki előbb áldozatul adta magát ezért a világért, áldozatul adta önmagát minden emberért, hogy azután elhozza Isten ítéletét erre a világra. Egyedül Ő bizonyult erre méltónak. Előbb Ő maga vette magára az ítéletet, hogy azután ráengedje a Földre, a teremtett világra, s benne ránk, emberekre.
Ezért bármennyire rettenetes tudni az ítéletről, bármennyire félelmetes és döbbenetesen kemény lesz az ítélet, amely kifejezi, hogy Isten mennyire gyűlöli a bűnt, mégis megmarad a reménységünk Isten irgalmában, végtelen, örök szeretetében.
Nem altathat el a reménység, nem indíthat kényelemre és semmiképpen nem indíthat a bűn elfogadására. De az ítélet várása mégsem veszi el tőlünk a Jézus Krisztusban való reménységet sem.
S amikor feltörte a Bárány az ötödik pecsétet, akkor rányílik János apostol, a patmoszi látnok szeme az oltárra és az oltár alatt azoknak lelkére, akik az Úr Igéjéért szenvedtek mártírhalált. Nem egyszerűen megölteket lát, hanem azokat, akik az Isten Igéjéért, és a megtartott vallástételükért gyilkoltattak meg. Akik megtartották az Isten Igéjét és megtartották a Krisztusról szóló vallástételüket is, bármi legyen is a következménye.
Hűségesek voltak Krisztushoz, és ezt a hűséget Krisztus a hűsége kimutatásával jutalmazta meg: fehér ruhába öltözhettek, azaz bizonyosságot szereztek arról, hogy ők már örökké a mennyei világhoz tartoznak.
Oly sok dologért vállalunk áldozatot itt a földön. De készek lennénk-e áldozatul adni magunkat Jézus Krisztusért? Készek lennénk-e, ha kell, mindent, még az életünket is odaadni Krisztusért? Nem mondhatjuk ki könnyen, hogy igen. Erre int Péter példája, akinek nagycsütörtökről nagypéntekre forduló éjszakán nem volt bátorsága mindent odaadni, hanem annak ellenére, hogy szavakban kész volt az életét is adni Jézusért, végül mégis háromszor tagadta meg őt.
Később azonban, Isten Lelke által megerősíttetve, már készen volt meghalni Krisztusért. S hogy készen lesz erre, azt éppen a Feltámadott Krisztus jelentette ki neki: „Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.” Ezt azért mondta, hogy jelezze: milyen halállal dicsőíti meg majd Istent.” (Jn 21, 18-19. v.) Igen, csak Krisztusban leszünk képesek érte mindent vállalni!
Amikor a Jelenések könyvében foglaltakat kijelentette Isten János apostolnak, már a második nagy keresztyénüldözés korát élték a keresztyének. Maga János is száműzetésben volt. Sokakat meggyilkoltak. Sokak megfutottak. Mások elrejtőztek, s nem tettek vallást hitükről. Az, hogy Isten megmutatta Jánosnak azokat, akik az Isten Igéjéért és a megőrzött hitvallásért szenvedtek halált, erőt adott azoknak, akiket ezután üldöztek, üldözni fognak.
Mert nemcsak azt kell és lehet látnunk, amit e földi világ kínál, s amit e földi világban veszthetünk el. Hanem azt is lehet és kell látnunk, amit az Úr Jézus Krisztus ígér a hozzá hűségeseknek. Akik megfutnak, akik megtagadják Jézust, azok csak magukra, a jelenlegi világra néznek, és ezért nem látják az örökkévaló ajándékokat. De ha előbb Krisztusra nézünk, ha arra nézünk, hogy mit nyerünk azzal, ha megtartjuk Igéjét és akaratát, akkor meglátjuk értelmét még az Isten Igéjéért való szenvedésnek is, s meglátjuk értelmét, miért jó kitartani hűséggel Jézus Krisztus mellett, és őt vallani Urunknak, bármi áron is.
Kérdés az, hogy csak nézünk, vagy látunk is? Valaki azt mondta, hogy „a nézéshez szem kell, a látáshoz szempont”. Ahhoz, hogy láthassuk Isten igazságát, egy szempontnak kell megmaradni: Mindent Isten felől nézni. Mindent az értünk meghalt és feltámadott Krisztus felől nézni. S akkor más lesz az értéke a földi életnek is, más lesz az értéke a testünk és lelkünk szenvedésének is, mert Jézus Krisztus lesz a középpontban. És más lesz az értéke a mennyben elkészített életünknek is, mert az igazi kincseinket ott nyerjük meg az Élet fejedelmétől.
De az, ahogy a Krisztusért megölettek az igazságosan ítélő Isten bosszújáért kiáltanak, azt mutatja, hogy maga a mártíromság, a mártírhalál nem kívánatos dolog. Tehát nem keresni kell a mártíromságot, nem mindenáron szenvedni kell Krisztusért, hanem készen kell lenni erre is, ha az Isten Igéjéért, a mellette kitartó hitvallásos életért egy-egy időben ez jár. Ezért volt tévedés az, amikor egy-egy keresztyén időben a szenvedés, a mártíromság tudatos keresésével akartak sokan kedvesek lenni az Istennek. Nem mi választjuk a mártíromságot, hanem Krisztus választ ki rá, ha annak jön el az ideje. A mi dolgunk az, hogy mindig készek legyünk vallást tenni Jézus Krisztusról, és minden körülmények között az Isten Igéjét, Igéjének igazságát válasszuk, még ha ez nem is mindig kényelmes.
Az azonban, hogy mikor jön el a Krisztusért való szenvedés időszakának vége, mindig Istennél van elrejtve. S azt látjuk az egyház történelmében, hogy Isten időnként készít fellélegzéseket, szüneteket, amikor erőt gyűjthetnek Krisztus követői. Ezek előjelei annak a végső nagy fellélegzésnek, amikortól nem lesz többé üldözés Krisztus nevéért, hűségéért, hanem az övéi békességben élhetnek az újjáteremtett világban örökkön örökké.
A hatodik pecsét feltöretésekor Jánosnak látnia kellett mindazt, ami az ő korában, az ő világképében a teremtett világ megítéltetését, megrendülését jelentette. Mindaz, ami erősnek, mozdíthatatlannak, stabilnak, az élet meghatározójának látszik, összeomlik, meginog, helyéből kimozdul. S ezzel a teremtett világ is vallást tesz teremtett voltáról, arról, hogy alá van vetve Teremtőjének.
Csak mi, emberek vagyunk képesek erről megfeledkezni. Csak mi, emberek hisszük azt, hogy mi vagyunk ennek a világnak a kizárólagos urai, jóllehet porszemek vagyunk csak, amit a szél felkap és tovasodor. Nemcsak a világ hatalmasai rémülnek meg, hanem megrémülnek a rabszolgák is akkor, amikor a világ biztosnak hitt pontjai helyükről kimozdulnak, vagy erejükben elgyengülnek. Ez mutatja, hogy bármilyen legyen is a társadalmi állásunk, bármilyenek legyenek is a körülményeink, képesek vagyunk azt hinni, van, ahol miénk az ország és a hatalom. Így érezzük biztonságban magunkat. Pedig nem a körülményeink, nem a magunk teremtette kis világ adja meg a biztonságunkat, nem is az ügyeskedéseink, hanem egyedül az örökkön örökké élő Isten.
Ha Istenben van a biztonságunk, nem kell a hegyek rejtekét keresnünk. Ha Krisztus a mi kősziklánk, s benne rejtőzünk el, akkor nem kell azért rimánkodni, hogy az ingatag sziklák takarjanak el. Mert Jézus Krisztus nagypénteken helyettünk magára vette az ítéletet, s az, hogy akkor a nap elsötétedett, a föld megrendült azt is ígéri nekünk, hogy a teremtett világ végső nagy megrendülésekor Krisztusban lesz oltalmunk. A 339. dicséretünkben ezt így énekeljük meg: „Jézus, Istennek Báránya, kínjaidat ég, s föld szánja. A nap, a nap sötétté változik, a föld, a föld, reng és ingadozik. Hegyek, halmok süllyedeznek, a kősziklák repedeznek.” Igen, nagypénteken megrendült a természet Istennek a Fiúra kitöltött ítéletének súlya alatt. Egyik ifjúsági énekben Krisztusban való menedékünkről így éneklünk: „Jézus a mi oltalmunk, erősségünk, ha ránk szakad minden baj, még se félünk! Ő a mi páncélunk, erős pajzsunk, ha ránk tör az ellenség, benne bízzunk! Ez a föld széthullik, minden hegy elomlik, de egy kőszikla örökké áll. Tajtékzik a tenger, gyilkol a sok fegyver, nékünk mégsem árt a halál.”
Jönni fog az utolsó időkben olyan korszak, amikor senkiben és semmiben nem lehetünk bizonyosak. Amikor az ítélet sejtésétől is már rettegni fog minden élő. Ha megérjük, minket is el fog fogni a félelem és a rettegés. De akkor adja Isten, hogy eszünkbe jusson Jézus Krisztus szava: „Amikor pedig ezek elkezdődnek, egyenesedjetek fel, és emeljétek fel a fejeteket, mert közeledik a megváltásotok.” (Lk 21, 28. v.)
Húsvét hetében, az úrvacsorai közösségre készülve, Jézus Krisztus kereszthalálát, feltámadását ünnepelve álljunk meg a Szent Isten előtt, és kérjük tőle: Igéjével és Lelkével végezze el bennünk, hogy legyünk készek Őt választani, Igéjét választani, a mellette való hűséges vallástételt választani, bármi történjen is. Ahogy Pétert felkészítette, készítsen fel minket is mind az Igéjéhez való ragaszkodáshoz, mind a nevéről való vallástételre. S ha kell, a mártíromságra is. És legyen Krisztus a mi Kősziklánk. Legyen egyedül Ő a menedékünk, oltalmunk, az a biztonságot adó környezetünk, amiért készek vagyunk mindenféle más biztonságról lemondani, mert tudjuk: Ő örökké megmarad! S amikor elfog az ítélettől való félelem, akkor Krisztusban nyerjünk bizonyosságot, hogy a Bárány Krisztus áldozatáért Isten kiment minket az örök ítélet alól. Ennek öröme tegye széppé ünnepünket az Úr 2014. esztendejének húsvétján! Ámen.