RABLÓKTÓL KIFOSZTVA – EMBEREKTŐL ELKERÜLVE
(Sarkad-Újtelek, 2011. április 3.)
Dr. Csiha Kálmán igehirdetése nyomán

Lectio: Zsoltárok 6, 1-11. v. + Lukács 10, 25-37. v.
Textus: Lukács 10, 30-34. v.

Énekek: 81/1; 81/2-3. 9-18; 166/1; 151; 276/5; 489/1-4;

„Válaszul Jézus ezt mondta neki: „Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba, és rablók kezébe esett, akik kifosztották, meg is verték, azután félholtan otthagyva elmentek. Történetesen egy pap ment azon az úton, de amikor meglátta, elkerülte. Hasonlóképpen egy lévita is odaért arra a helyre, és amikor meglátta, ő is elkerülte. Egy úton lévő samaritánus pedig, amikor odaért hozzá és meglátta, megszánta; odament, olajat és bort öntött sebeire, és bekötötte azokat. Aztán feltette őt a saját állatára, elvitte egy fogadóba, és ápolta.”

Szeretett Testvéreim!

Ma talán nem tűnik olyan veszélyesnek az utazás, mint akkor, amikor abban a korban, amikor az irgalmas samaritánus története játszódik, de csak a felszínen igaz ez. Jerikó és Jeruzsálem közötti úton gyakoriak voltak a rablótámadások, de az ott utazók nagy számához képest mégis csak töredék. Akit azonban egyszer is kifosztottak, annak nem volt vigasztaló, hogy ő a töredékhez tartozott. Másik oldalról pedig: minél többször kellett valakinek megtenni a Jeruzsálem és Jerikó közötti utat, annál nagyobb esélye volt annak, hogy ő is áldozatul esik valamikor egy rablótámadásnak.
Az óvintézkedéseket sem lehet túlbecsülni. Hiszen voltak, akik csoportosan mentek, hogy kivédhessék a támadásokat, vagy nagyobb erőt mutassanak fel, de nem mindenki és nem mindenkor tehette ezt meg. Egy ember ment le Jeruzsálemből Jerikóba és rablók kezébe esett. S később, amikor egy pap ment arra, nem esett a rablók kezébe, s amikor a lévita ment arra, ő sem esett a rablók kezébe, de a samaritánus is egyedül ment, és ő sem esett a rablók kezébe…
Alázatra kell ez intsen bennünket, nehogy könnyelműen ítélkezzünk bárki felől, akit baj ért utol! Aki valamilyen módon rablók kezébe esett. Mert tulajdonképpen bárkivel megtörténhetett volna ez. S valamilyen módon valószínűleg mindenki életében előfordul, hogy egyszer csak ott vannak a rablók, és megsebzik, kifosztják, tönkre teszik. Tegnap konfirmandus konferencián voltunk Debrecenben. S ahol megálltunk, hogy kiszálljunk lelkésztársam autójából, aki úgyis Debrecenbe igyekezett és így elvitt bennünket, figyelmeztető táblák voltak kihelyezve: vigyázz, ezen a helyen gyakori a gépkocsik feltörése, kifosztása!
Volt, hogy utaztunk az ország egyik részére, és ismerősök figyelmeztettek, ha út szélén áll egy autó, mintha lerobbant volna, és bokrok, vagy kukoricás van a közelben, meg ne álljunk, mert azon a vidéken ki szokták fosztani ilyen trükkel a gyanútlan, segítőkész embereket. Megáll, hogy segítsen, közben akár az autóját is elrabolhatják… Ma is bárkivel előfordulhat, hogy rablók kezébe esik…
Az az ember, aki rablók kezébe esett, nem azért esett a rablók kezébe, mert felelőtlen volt. A pap és a lévita, meg a samaritánus pedig nem azért nem esett rablók kezébe, mert jobb volt az előbbinél…
Ezért ha azt látjuk, hogy valaki rablók kezébe esett, nevezzünk itt rablónak bárkit és bármit, ami megsebez és tönkretesz, kifoszt és magára hagy, ne ítélkezzünk könnyen és elhamarkodottan. Mert a bűntől megrontott világban mindenki eljuthat oda, hogy rablók kezébe esik.
S amikor erről van szó, semmiképpen nem a rablók felmentéséről, igazolásáról, vagy a rablásokba való beletörődésről van szó. Mert nem nyugodhatunk bele a bűnbe, és nem mondhatjuk, hogy így természetes! Nem fogadhatjuk el természetesnek a gonoszságot, a gyalázatosságot, a gyűlöletet, a vért, a könnyeket!
Ezért, ha valaki rablók kezébe esik, akkor az első, amit tehetünk és tennünk kell, hogy segítsünk! Könyörüljünk! A megsebzett életnek nem kioktatásra van szüksége először. Annak is eljön majd az ideje. A kifosztott életnek először támogatásra van szüksége. S csak amikor újra talpra állt, lehet és kell elmondani, hogy máskor hogyan, s hogy ugyanott, ugyanúgy még egyszer nem!
Mert eshet rablók kezébe egy számunkra idegen, de egy jó barát is. Eshet rabló kezébe a gyermekünk, de az ellenségünk is. Eshet rablók kezébe a feleségünk vagy a férjünk, a szomszédunk és a szülőnk is. Sokféle formája van a rablók kezébe esésnek. Mert a bűn gyötrése sokféle módon jelenik meg, tesz tönkre.
Talán egy családban, ahol nem egyforma szeretettel szeretnek. Talán egy családban, ahol mindent ráhagynak a gyermekre. És senki nem mondja meg: ezt ne tedd. Talán egy munkahelyen, ahol arra kényszerítenek, hogy hunyjunk szemet a hazugság, a csalás, a bűn felett. És egyszerre azt látjuk, hogy hazugsággal megtört lelkiismeretünk már kifosztott, erőtelen és gyenge. Lehet, hogy ezek rablók a korszellem sugallatai, amelyekre olyan könnyen hallgat a szívünk, a lelkünk. És felnőnek gyermekek apa nélkül, kifosztva. Vagy elszakítva a testvértől, akit a válás után a másik szülő vitt magával… Tegnap a debreceni találkozón mondta el az előadó, hogy nem tud a hagyományos képekkel Istenről beszélni. Mert amikor arról szólt gimnazistáknak, hogy Isten olyan mint az édesapa, akkor volt aki azt jegyezte meg, hogy nincs apja, a másik azt, hogy az apja nem az apja, ismét más, hogy az apja kegyetlen, önző, alkoholista zsarnok… Mennyi kifosztott, kirabolt élet!
Gyermekek, akik mielőtt még valamit is tudnának a házasságról, a házasság boldog szövetségéről, már kiégtek a szabadon kiélt testiségükkel. Már nem vágynak közösségre. Csak a test pillanatnyi, önző, egyre többet követelő, végül már semmivel örömet nem szerző, sodró kívánságára. S végül már arra sem. Vagy ha igen, itallal, kábítószerrel kipótolva, mert már csak az pörget fel… Mennyi kifosztott, kirabolt élet, amely ott van az út szélén, félholtan, megsebezve, tönkretéve. S valójában még nem is élt, amikor már annyit élt…
Fiatalok, akik a világ sodrásában rosszul döntöttek, és hordják döntésük következményét egy életen át. És kifosztatott a szeretetünk, megsebzett a lelkünk.
De lehet, hogy a „rablók” egy súlyos betegség formájában jelentkeznek, és elrabolják tőlünk, szeretteinktől a jövőt. Lehet, hogy a rablók munkanélküliség formájában törnek ránk, vagy az öregedés formájában, amikor azt mondják, hogy negyven év fölött már nem vagy jó semmire…
Van, amikor a rablók kudarcok formájában támadnak, elvéve minden sikerélményt, csak keserűséget hagyva maguk után. S van, amikor magányként érkeznek, vagy unalom formájában, vagy úgy, hogy van társunk, aki mégis úgy viselkedik, mintha nem lenne társunk…
Nagyon sok kifosztott élet van ebben a világban! Mint ahogy kifosztott nemzet vagyunk, akiknek lelkében ott vannak a rablók, s tulajdonképpen a bennünk élő rablók által lettünk legjobban kifosztva. Hiszen kifosztottuk magunkat lassan egy évszázad alatt 10 millió anyaméhben meggyilkolt gyermekkel. Kifosztottuk magunkat az önpusztító, alkoholmámoros, öngyilkos, szenvedélybeteg lelkületünkkel. Kifosztottuk magunkat az Isten tagadásával, egyedüli nemzetként a környező népek közül, ahol nincs kötelező hit- és erkölcsi oktatás az iskolákban. Kifosztottuk magunkat az igazság tagadásával és a hazugság szeretetével. Kifosztottuk magunkat a keresztyénség, az értünk meghalt és feltámadott Úr Jézus Krisztus elutasításával. Így azután riogathatja is egy korábbi miniszterelnök a népünket, hogy a jelenlegi kormány keresztyén fundamentalista alkotmányt akar elfogadni! Milyen szörnyűség is ez, ugye, testvéreim! Mennyire szörnyű, hogy olyan értékeket akarnak belefoglalni az alkotmányba, amely értékek egy évezreden keresztül támaszai voltak a magyar népnek!
S ez a volt miniszterelnök rettenetesen sopánkodik, hogy ilyet akar tenni a mostani parlamenti többség! Ez szörnyű, hiszen akkor még az is előfordulhat, hogy ez a nép megmarad, annak ellenére, hogy mennyire kirabolt – lelkében, erkölcsében, hitében – kirabolt nemzet! Igen, egyen-egyenként megtapasztalhatjuk, de egész népünk is megtapasztalhatta: rablók kezébe estünk úgy, hogy a bűn miatt önmagunkat is kifosztottuk. Mert az tönkretevő, szétdobáló, összekuszáló, embergyilkos volt kezdettől fogva.
Lehet-e szörnyűbb ébredés, mint amikor valaki arra ébred, hogy leégett a háza, benne mindene elveszett, s ráadásul ő maga gyújtotta fel a házát alvajáróként, mert amikor baj volt, nem tudott, nem akart felébredni szörnyű, pusztító, kegyetlen álmából! Mert bár költögette az Isten, de Istenre nem akart hallgatni, sőt Isten létéről sem akart tudomást venni.
Rettenetes tudni, tapasztalni, hogy rablók kezébe estünk! Különösen rettenetes, amikor rájövünk, hogy ezek a rablók mi magunk vagyunk, amikor a bűnnek engedtünk, és nem hallgattunk Isten szavára, törvényére, igazságára! Hogy mennyire lehetséges ez, mutatja a héten olvasott Ige az 1Kor 5-ben, amikor olyan bűnre kellett rávilágítania Pál apostolnak a keresztyén gyülekezetben, amit még a hitetlenek is elítélnek… A keresztyének pedig megtűrték maguk között! És éppen ezzel lettek minden eddiginél jobban kifosztva. Mert mindig, amikor egy bűnt megtűrünk, bár tudjuk, hogy rossz az, egyre nagyobb erőt vesz rajtunk. S vajon nem azért annyira kirabolt a gyülekezetünk, kirabolt az egyházunk, kirabolt a keresztyénségünk, mert a nyilvánvaló rosszra is azt mondjuk: maradjon? Ahelyett, hogy a sebeket bekötöznénk, az összetörteket gyógyítanánk, de a bűnre azt mondanánk: távozz! S ha valakit összetörnek, vagy összetörettetik a saját vétke miatt, azt meg kell gyógyítani! De aki nem akarja elhagyni a vétket, azt el kell űzni, mert ha megtűrjük, a környezetét fogja kifosztani!
Az a bajunk, hogy a bűnre nem mondjuk ki, hogy bűn! Nem akarunk bűnbánatot tartani, de egymást sem felszólítani: Valljátok meg bűneiteket egymásnak! S ezzel egyre kiszolgáltatottabbá tesszük gyülekezetünket és magunkat is! Mert ha a rablókat megtűrjük magunk között, csak még jobban kifosztatik az életünk!
Hány megsebzett, tönkretett élet, gyülekezet van így ebben az országban: rablóktól kifosztva… Van-e gyógyulás? Van-e menekülés? Van-e, lehet-e megmaradás?

S arra jött egy pap, majd egy lévita, és elkerülte… Biztosan okuk volt rá. Biztosan találtak rá magyarázatot… Bár a papnak szó szerint, betűről betűre követve az eredeti szót, az volt az útiránya, mint a kifosztottnak. Jeruzsálemből ment alá Jerikóba. Igaz, hogy szoktuk mondani: a pap bizonyára nem akarta megszentségteleníteni az istentiszteletet, ha esetleg halottat érint, vagy a keze között hal meg a sebesült… Mert ha a templomba igyekezett, ahová beosztása szerint ment, s amely beosztásra előre fel kellett készülni, meg kellett szentelnie magát, talán valami még érthető. Nem olyan könnyű helyettest találni…
Csakhogy nem a templom felé igyekezett, hanem onnan jött… De talán volt más oka. Ugyanúgy, mint az arra járó lévitának. Mert magyarázatot könnyű találni. Talán. Meg lehet magyarázni, hogy miért nem akarom egy ujjal sem érinteni azt, aki olyan szörnyen néz ki. Vagy akinek olyan csúnya az élete. Meg lehet magyarázni, hogy miért legyintünk a másik életére: rajta már úgy sem lehet segíteni. S talán hozzá hasonló szennyes lesz a ruhám, ha hozzá közeledek. Talán még azt is gondolhatja valaki, aki erre jár, hogy én fosztottam ki, én okoztam neki annyi szenvedést… Jobb tőle távol maradni. S így maradunk távol, így kerüljük el a beteg, megsebzett, kifosztott életeket. Hagyjuk magukra, akik már úgyis annyira elhagyatottak.
Ha szembejön velünk, akkor meg se ismerjük, vagy ha elég távol van, akkor átmegyünk a túloldalra, és véletlenül sem nézünk át a másik oldalra, vagy vesszük észre, ha eleve a túloldalon megy…
Bűn alatt roskadozik? Szégyenteljes az élete? Elmegyünk mellette, elkerüljük, jó nagy ívben… Mert magyarázatot könnyű találni… Mindig könnyű találni. De ha elkerüljük, ki beszél majd neki Isten szeretetéről? Ha elkerüljük, kinek vallhatja meg bűneit, szégyenét, gyötrő, sodró rabságait? Ki nyújt akkor enyhülést?
Tegnap a debreceni konfirmandus konferencián az előadó különösen is igyekezett megértetni a fiatalokkal, a barát: az, aki akkor is szeret, akkor is kitart mellettünk, amikor már ismer! Hányan mondhatják el, hogy barátaik voltunk? S hány „barátról”, lelki testvérről, rokonról derült ki, hogy nem barát, nem testvér, nem rokon a bajban… Milyen könnyű elkerülni a szenvedőket, az elszegényedetteket, a megromlott életűeket, a megöregedetteket még családon belül is… És magyarázat, indok mindig van… Fogunk-e csodálkozni, amikor minket fognak elkerülni, észre sem venni, magunkra hagyni?

Végül arra jött egy samaritánus… Aki tulajdonképpen idegen, ellenség… Akinek igazán lenne oka elkerülni ezt a sebesültet. De nem teszi… Kifertőtleníti sebeit borral, leápolja, gyógyítja olajjal. Sőt mellette marad a fogadóban, míg szüksége van rá.
Így jött Jézus Krisztus, aki észrevett minket, rablóktól kifosztott életeket. Pedig mi sokszor úgy bántunk Istennel, mintha ellenségünk lenne. Megtagadtuk szeretetét. Elvetettük törvényét. Életünkkel kigúnyoltuk azt a rendet, igazságot, amit Ő adott és kijelentett. Ha valakinek lett volna oka, hogy elforduljon tőlünk, magunkra hagyjon, kiszolgáltasson, az éppen az Úr Jézus Krisztus. A Mindenható Isten. Ő pedig ezzel szemben megmutatta, hogy mennyire szeret. Hogy milyen hű barátunk. Annak ellenére értünk jött, hozzánk hajolt, hogy ismer. Mindenkinél jobban ismer. És mégis: szeret. Mégis mellénk áll. Mégis hűséges. Mégis mellettünk marad, hogy meggyógyítson.
Az Úr Jézus eljött, felkarolt, felvett, meggyógyított, új reményt, új kezdetet adott… Keresztfán értünk kiontott vérével kimosta sebeinket. Megtisztított a bűntől. Szentlelke olajával leápolta életünket, hogy vigasztalást, gyógyulást, reményt, békességet, életet, jövőt adjon.
Rablóktól kifosztott életünket az élete árán megvásárolta, kegyelme, Szentlelke olajával megtisztította, gyógyította, hogy éljünk új életet…
Míg a samaritánus elment egy idő után és magára kellett, hogy hagyja a sebesültet, addig az Úr Jézus Krisztus elküldte a Szentlelket, hogy mindig velünk legyen. A Szentlélek, a Pártfogó, a Vigasztaló velünk maradt akkor is, amikor az Úr Jézus Krisztus visszatért mennyei dicsőségébe. S ezzel a Szentháromság Isten, az Atya, a Fiú és Szentlélek Isten maradt mellettünk. Mert lehetetlen, hogy mást akarjon, másra vezessen, mást döntsön a Szentlélek, mint amit az Atya is és a Fiú is akart.
Ezért élhetünk Krisztusba vetett bizalommal. Mert rablóktól hemzsegő világunkban ő nem hagy el. Újra és újra bekötöz, meggyógyít, feloldoz és felszabadít arra, hogy olyanok legyünk, akik nem elkerülik a rablóktól kifosztottakat, hanem segítenek nekik.
Mivel a Szentlélek Isten nem hagyott el, ezért fordulhatunk szeretettel, bátran a megsebzettekhez. És így adjuk tovább a jó hírt minden kifosztottnak, rabló által megtámadottnak: Halld meg a jó hírt: Isten szeret!
Krisztus Szentlelke tesz képessé arra, hogy szeressük még ellenségeinket is. Hogy jót kívánjunk azoknak, akik gyűlölnek minket. Hogy felkaroljuk azokat, akik szennybe merültek. Hogy melléjük álljunk azoknak, akik egyedül maradtak.
„Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.” (Lk 19, 10)
Menjünk hát tovább az úton, amit Isten nekünk kijelölt. Ha rablóktól kifosztottak vagyunk éppen, hívjuk segítségül az Úr Jézus Krisztust, és bízzuk rá magunkat. És munkálkodjunk azon, hogy akik megsebzettek, kifosztottak, azokon mi is tudjunk segíteni szeretettel, jósággal, a Krisztus evangéliuma hirdetésével.
Ámen!