AZ ISTENTISZTELET RÉSZEI - Az éneklés

(Sarkad-újtelek, 2009. december 6.)

Lectio: Zsolt 98, 1-9. v. + Máté 26, 18-30. v. / Textus: Zsoltárok 96, 1-3. v.

 Énekek: 98/1; 301/1-8; 228/1; 151; 255/1-2; Az Úr csodásan működik...

 „Énekeljetek új éneket az ÚRnak, énekelj az ÚRnak, te egész föld! Énekeljetek az ÚRnak, áldjátok nevét, hirdessétek szabadítását minden nap! Beszéljétek el dicsőségét a nemzeteknek, csodáit minden népnek!"

 Szeretett Testvéreim!

             Énekeljetek új éneket az ÚRnak! Ha csak annyi lenne a zsoltárban, hogy énekeljetek éneket, talán fel sem figyeltem volna rá, annak ellenére, hogy a gyülekezeti éneklés következik abban a sorozatban, amelyben az istentisztelet elemeivel foglalkozunk.

            Az éneklés az imádsággal együtt a legrégebbi elemei az Isten előtti megállásnak, az élő Istennel való találkozásnak. Amikor még nem volt igehirdetés, amikor még nem volt közös bűnvallás és bűnbocsánat, mint önálló liturgiai elem, akkor már volt éneklés.

            Mert mit mondunk el énekkel: Azt, amit még vagy már nem tudunk szavakba önteni. Amihez több kell, mint egyszerű beszéd. Ahol az érzéseinket, indulatainkat is bele szeretnénk vinni a mondandónkba. Az ének több mint dallamos beszéd. Énekünkbe belefér hálaadás, magasztalás, Isten dicsőítése, imádása. De belefér bűnvallás, panaszének, bánat, harag, sóhaj. Sőt belefér tanítás, hitvallás. Hangos ujjongás éppúgy, mint halk, csendes suttogás.

            Énekeljetek az Úrnak, mert többet el tudunk vele mondani, mint ha egyszerűen szavakkal mondanánk. Az éneklésbe bele tudjuk adni szívünket-lelkünket. Nem Istennek, hanem nekünk van szükségünk arra, hogy szívünket-lelkünket minél jobban ki tudjuk tárni az Isten előtt. Az éneklés ajándéka ezért adatott nekünk.

Van, aki otthon, magában soha nem tud énekelni. Egyedül nem megy. De a gyülekezetben, bármelyik közösségben mégis a többiekkel együtt szívből énekelhet: Magasztalva, dicsérve az élő Istent.

            Ezért éneklünk lehetőleg minél többet az istentiszteleteken.

            Énekeljetek hát az Úrnak!

             De miért hangzik így a felszólítás: Énekeljetek új éneket? Minden nemzedék azokat az énekeket szereti elsősorban, amit gyermek- és ifjúkorában tanult. Azokat az énekeket, amelyekhez valamilyen élmény, egyéni vagy közösségi élmény kötődik. S erre legfogékonyabbak ifjúkorban vagyunk.

            Egy következő nemzedék énekei mindig idegenek voltak első hallásra. Ez azután örök feszültséget szerzett Isten mindenkori népében. Mivel pedig emberek vagyunk, a bűntől megrontott örök emberi tulajdonság, hogy a sajátunkhoz ragaszkodunk, és nagyon nehezen tudunk a közösségben az újabbnak utat nyitni. Dohogunk, ha nem ismerős ének hangzik. Éppen azért dohogunk, mert szeretnénk énekelni, de az ismeretlen, új énekeket nem tudjuk még együtt énekelni.

            Másik oldalról pedig a fiatalabb nemzedék is szeretné a maga énekeit énekelni, nemcsak kis körben, hanem nagyobb gyülekezetben is.

            Nem véletlen tehát, hogy amikor beosztották Dávid király és főemberei az istentiszteleten végző lévitákat, akkor azokat, akiket megtanítottak az ÚR énekeire, azokról ezt olvassuk: „Kétszáznyolcvannyolc volt a száma atyjukfiaival együtt azoknak, akiket megtanítottak az ÚR énekeire, és mindnyájan képzettek voltak. Sorsot vetettek a szolgálat rendjére nézve a fiatalokra és az öregekre, a képzettekre és a tanítványokra egyaránt. (1Krón 25, 7-8)

            Itt nemcsak képzettek és tanítványok felváltva való szolgálatáról van szó, hogy a fiatalabb nemzedék is belenőjön az istentiszteleti szolgálatba, hanem az arra való nyitottság is, hogy a fiatalabb nemzedék talán másként is végzi a szolgálatot, más énekeket is énekel. Ugyanakkor nem szabad ezt a gondolatot a saját szájunk íze szerint továbbfeszíteni. Nem arról volt szó sohasem, hogy nemzedékről-nemzedékre lecserélődtek az énekek, hiszen az idősebb nemzedék énekeivel való közösségvállalás azt hirdette a fiatalabbaknak, hogy ők követői az atyák hitének. A fiatalabb nemzedék énekeivel való közösségvállalás pedig azt az örömöt adhatja szívünkbe, hogy Isten nem vet véget az egyháznak akkor, amikor mi eltávozunk a földi világból. Ezért örömmel építjük a jövőt, örömmel éneklünk együtt azokkal, akik akkor is dicsérni fogják a Szentháromság Istent itt a földön, amikor mi már a mennyei kórusban magasztaljuk Megváltó Urunkat az Úr Jézus Krisztust.

            Hogy mennyire nem arra tanít a Szentírás, hogy minden nemzedék cserélje le a gyülekezeti énekeket, mutatja a nagycsütörtök éjszakai történetből egy mondat: „Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére." Ezek a zsoltárok azok voltak, amelyek a Szentírásban a 113-tól a 118-ig bezárólag olvashatók. Régi énekek. Több száz éves énekek. De összekötöttek azokkal a nemzedékekkel, amelyek több mint ezer év óta énekeltek már az egyiptomi szabadulásról, Isten szabadító kegyelmének megtapasztalásáról.

            Mégis azt halljuk: Énekeljetek új éneket az Úrnak! Nem arról van szó, hogy csak új éneket énekeljetek, de mégis új énekek éneklésére is bíztat a zsoltár.

            A testvérek közül sokan átélték a harmincas, negyvenes évek nagy ébredését. Amikor még a munkában is Istent dicsőítő énekeket énekeltek sokan. Amikor a vonatokon dicséreteket, hallelujákat lehetett hallani. És nem mozgalmi dalokat...

            Ebben az időben történt, hogy Kodály Zoltán egy alkalommal vasárnap Debrecenből igyekezett Budapestre. Éppen a vasárnapi istentisztelet idején ment el a Debreceni Nagytemplom mellett, s kihallatszott a templomból, ahogy énekelte a gyülekezet a 90. zsoltárt. Hosszan elnyújtva: „Tebenned bíztunk eleitől fogva..."

Amikor Budapestre érkezett, felhívta Révész Imre püspököt. „Püspök Úr! Amikor ma a Nagytemplom mellett jártam, akkor kezdte énekelni a gyülekezet a 90. zsoltárt. Érdeklődöm, hogy befejezte-e már?"

            S emlékezhetnek rá az idősebb testvérek, milyen elnyújtottan, vontatottan énekeltek akkor a templomokban. Már önmagában az is új éneklésnek számított, hogy a gyülekezetek megtanultak ritmusosan énekelni.

S miért volt erre szükség? Mert azok, akik Isten Szentlelke által megújított élettel éltek, úgy érezték, hogy az éneklésükkel is ennek a megújított, lelkileg felfrissült életnek a frissességét kell kifejezniük.

Mennyi küzdelmet jelentett ez először ebben a gyülekezetben is! Hányan voltak annak idején, akik azt mondták, hogy ha megváltoztatják az éneklést, akkor ők többé nem fognak templomba járni. Hányan szidták Ilonka nénit is (Megjegyzés: ő a jelenleg is szolgáló, 82 éves kántor.), aki fiatal lányként gyülekeztünkben egyik szorgalmazója volt a gyülekezeti éneklés megújításának? De később, éppen a nagy ellenállók, tiltakozók közül többen is voltak, akik Isten Szentlelkének kiáradása során megszerették az új énekeket, és azzal magasztalták Urunkat otthonukban, vagy éppen kint, a földeken!

             S itt el is érkeztünk az „énekeljetek új éneket az ÚRnak" felszólítás lényegéhez: A 98. zsoltárból így hallottuk: „Énekeljetek az ÚRnak új éneket, mert csodákat tett! Szabadulást szerzett jobbja, az ő szent karja."

            Itt nem nemzedékek közötti ellentétről van szó, amikor új énekekről beszélünk. Énekeljetek új éneket, mert Isten nektek is szabadulást adott! Nemcsak a régiek elbeszéléséből tudtok Isten szabadításáról, hanem ő a ti életetekben is csodákat tett! Magasztaljátok Isten szabadítását és énekeljétek meg, amit veletek tett, amit értetek tett! Énekeljetek az Úrnak új éneket, mert Lelkével megszólította a ti lelketeket is. Énekeljetek új éneket, amire a Szentlélek indít titeket, hogy azzal is kiadjátok szívetekből, lelketekből az Úr Jézus Krisztus magasztalását, mennyei Atyánk dicsőítését.

            Azért frissülhet meg újra és újra gyülekezeti éneklésünk, az éneklés módja, s maguk az énekek is, mert a Szentháromság Isten nem csak a múltban munkálkodott. Jelenléte, segítsége, szeretete, dicsősége, hatalma és csodái, a róla való tanúskodás minden nemzedéknek tapasztalata lehet. Ezért adtak ki a múltban is annyi énekeskönyvet, s ezért jelennek meg ma is újabb és újabb énekeskönyvek. El kell mondani, hogy ilyen hosszan még egyetlen énekeskönyvet sem használtak Egyházunkban, mint a jelenleg használtat: immár hatvan éve!

             De nem baj önmagában, ha régi énekeket éneklünk, olyanokat, amelyek kiállták az idő próbáját, és sok nemzedék élhette át rajtuk keresztül Isten dicsőítésének örömét, vagy éppen a vigasztalódást, a bátorítást, a bűnbánatot és a lelki felfrissülést, a józan, az élet mindennapi szükségleteiért való könyörgést. Kálvin János nem kívánt másféle énekeket az istentiszteleteken, csak a régi zsoltárokat akkori, friss dallamokkal. Mert a zsoltárok kipróbált énekek voltak: kiállták a Szentlélek Isten vizsgálatát, kiállták a nemzedékek vizsgálatát is, hiszen újra és újra elővették őket.

             Énekeljetek új éneket: ez ezt is jelenti: újra felfedezni Isten régmúltban kijelentett, kegyelmes munkáit.  Énekeljetek, mert Istenünket magasztalni jó, szeretetét, hűségét dicsérni méltó! Énekeljetek és tegyetek vallást Isten szabadításáról. Énekeljetek megvallva bűneiteket és elfogadva az Isten Fia által nekünk ajándékozott bűnbocsánatot! Énekeljetek lélekkel, szívből és az Isten Lelke által, hogy munkáitokban és csendes pihenésetekben, örömötökben és bánatotokban, magányban és közösségben az Istent dicsérő, Jézus Krisztust magasztaló énekek hangjai csendüljenek fel szívetekben. Énekeljetek új éneket és a régieket megújult örömmel, hogy telve legyen szívetek Istenünk csodáival, magasztalásával és a róla való tanúskodással!

 Ámen