ÁLDOTT ÉLET II.
(Sarkad-Újtelek, 2011. február 20.)

Lectio: 2Móz 33, 11-23. v. + 1Jn 1, 1 – 2, 2. v.
Textus: 4Móz 6, 23-27. v.

Énekek: 42/1; 469/1-5; 164/1; 151; 445/5; 489/1-4;

„Mondd meg Áronnak és fiainak: Így áldjátok meg Izráel fiait, ezt mondjátok nekik: Áldjon meg téged az ÚR, és őrizzen meg téged! Ragyogtassa rád orcáját az ÚR, és könyörüljön rajtad! Fordítsa feléd orcáját az ÚR, és adjon neked békességet! Így szóljanak nevemben Izráel fiaihoz, és én megáldom őket.”

Szeretett Testvéreim!

Az elmúlt héten az igehirdetés végén hangzott egy kis történet egy 8 éves kislányról, akit megkérdeztek, mi akar lenni majd, ha felnő. Azt felelte ragyogó szemekkel: Áldás!
Ezzel a kis történettel utalok vissza a múlt heti igehirdetésre, amelynek alapigéje most újra hangzott. Isten segítségét kérve folytatjuk most az Ároni áldás tanulmányozását.
Amikor valahova elindulunk, általában számba vesszük, minden nálunk van-e, amire szükségünk van…
Nálunk vannak-e az igazolványok, pénztárca, s mindaz, amire szükségünk lehet hosszabb, rövidebb utunkon. Mert igen kellemetlen az, ha a postán, a csekket már beadva az ügyintéző ablakán, derül ki, hogy pénzt nem vittünk magunkkal. De ugyanígy az iskolás gyermekek, fiatalok is számba kell, hogy vegyenek mindent indulás előtt, mert nem mindegy, hogy az otthonuktól eltávolodva, vagy rosszabb esetben az iskolában jut eszükbe, hogy pl. nem vitték magukkal a tornazsákot.
De ez alatt az áttekintés alatt gondolunk-e arra, hogy ahová elindulunk, ahová készülünk, amit elintézni, cselekedni akarunk, ott ott lesz-e, velünk lesz-e az örökkévaló Isten? Mert Isten jelenlétére, segítségére szükségünk van, akár gondolunk vele, akár nem. Ezt a szükséget mutatja nagyon erőteljesen az ószövetségi olvasmányunk is, ahol Mózes szava rávilágít Isten jelenlétének szükségességére:
Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket! Mi másból tudnánk meg, hogy én és a te néped megnyertük jóindulatodat, ha nem abból, hogy velünk jössz? Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén.
Ha nem jössz velünk, ne is vigyél tovább bennünket! Szinte mintha átkot kérne magára és a népre, valójában azonban áldásról beszél: Mit érünk mi a te áldásod, jelenléted nélkül? S mond egy igen súlyos mondatot: Ez különböztet meg engem és a te népedet minden más néptől a föld színén.
Mi talán úgy gondoljuk, hogy egy-egy társaságot, egy-egy személyt megkülönböztet a külseje, az öltözködése, a társasági szokásai, a beszéde, a kedvtelése, az étkezési szokásai, a hitvallása vagy az, hogy milyen környezetben mozog, kik a barátai, kikkel van közösségben, vagy milyen sikerei vannak az életben.
Valójában van egy ennél sokkal lényegesebb különbség, az egyetlen igazán fontos különbség: vele van-e az Isten, vagy sem. Az különböztet meg, hogy Isten velünk jön! Hogy mi is Istennel járunk. Azért lehet a keresztyének közössége olyan sokrétű, mert ami összeköt minket, az az, hogy Krisztus velünk van! Ez különböztet meg minket a világtól. S ha ez nem különböztet meg, akkor minden más különbségtétel hiábavaló és semmit érő. Ha mi, akiket Krisztus a világosságában való járásra hívott el, a sötétség cselekedetei tesszük, hiábavaló a Krisztus nevéről való neveztetésünk is. Ha nem nyilvánvaló rajtunk, hogy Krisztussal vagyunk és Krisztus mivelünk, akkor valójában semmiben nem különbözünk a világ fiaitól!
Ezért kell minden esetben, mindenbe belefogva kérnünk, esedeznünk: Jöjj velünk Istenünk, s mi pedig csak azon az úton tudjunk járni, amelyiken velünk van az Isten! Velünk van az Isten! Ez különböztet meg!

Ha Isten orcája velünk jár! Manapság szokták mondani, hogy valakire rámosolyog a szerencse… Ez az ókori vallásosságból ránk maradt mondás is kapcsolatban van az orcával. Amikor a mosoly szót halljuk, általában arc jut eszünkbe. Egy derűs, bátorító, kedves arc. Ebben az esetben a szerencseistennő, Fortuna arca. Ezért sem használjuk mi, keresztyének ezt a kifejezést, mert hisszük, hogy az áldás, a jó előmenetel a Szentháromság Isten kegyelméből származik, nem pedig valami más istenség „orcájától”.

Abban az áldásban, amivel meg kellett áldania a papoknak Isten népét kétszer is szó van Isten arcáról, orcájáról. S amikor a fordításunk nem egyszerűen arcot mond, akkor az azért van, mert Isten arcáról, színéről úgy beszéltek a Szentírás keletkezésének idejében, mint Isten kegyelmes, irgalmas jelenlétéről, mint Isten dicsőségéről. Nem egyszerűen arc ez, hanem Isten kegyelmes szeretetének kisugárzása, de az Ő isteni fenségének megjelenése is!
A bálványszobrokon hangsúlyos volt, és hangsúlyos ma is, az arc kiábrázolása. Ezzel szemben Isten népe, így mi, keresztyének sem ábrázolhatjuk ki Istent! Nem hasonlíthatjuk semmihez, mert Isten semmihez nem fogható, mindenek felett való. Bármihez hasonlítjuk, megcsorbítjuk az Ő tökéletességét. S mivel dicsőséges Megváltónk, az Úr Jézus Krisztus, az Isten Fia visszatért mennyei dicsőségébe, és ott ül az Atya Isten jobbján, ezért már az Úr Krisztust sem ábrázoljuk ki.
A kereszt ősi keresztyén jelkép. Megváltó Urunk kereszthalálára emlékeztet. Gond nélkül kirakhatnánk a református templomokban is. Magyar református sajátosság, az ellenreformáció következménye, hogy mi nem használjuk az 1600-as évek második felétől jelképeink között a keresztet. De használhatnánk, nem vétünk vele sem Isten, sem emberek ellen.
Azonban a feszületet, amelyen a test rajta van, a reformáció kora óta nem tudjuk elfogadni. Idegen a Szentírástól, idegen hitvallásainktól. Mert Krisztusra már mint dicsőséges Istenünkre gondolunk, ezért nem ábrázoljuk ki, mert Isten semmihez sem hasonlítható. És ez akkor is igaz, hogy ha az Úr Jézus emberré lett, az Ige testté lett. Pál apostol írja a Korinthusiaknak: „ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük” (2Kor 5, 16). Mert a dicsőséges Úr Krisztus orcáját semmihez sem hasonlíthatjuk!

Isten orcája az Ő szentségét, dicsőségét, tökéletességét is jelentette, ami előtt minden megsemmisül, ami szennyes és tisztátalan. Ezért nem láthatta Mózes az ÚR orcáját. S különös, hogy egyik mondatban még arról olvasunk, hogy színről-színre beszélt az ÚRral Mózes, utána pedig azt olvassuk, hogy nem láthatja arcát. De itt arról van szó, hogy Mózes közvetítő nélkül, ébren, világos tudattal beszélhetett az élő Istennel, nem angyal üzenetét hallva, és nem álomban, látomásban. Ahogy Pál apostolt is megszólította a damaszkuszi úton az Úr Jézus Krisztus. Vagy, ahogy megjelent Jánosnak Patmosz szigetén, a Jelenések könyve írásának helyén.
De Isten orcáját, azaz tökéletes dicsőségét nem láthatta meg Mózes, mert nem tudta volna elviselni…

Nos, erről a dicsőséges, fenséges jelenlétéről van szó, isteni hatalmáról, kegyelmének, szeretetének kisugárzásáról, amikor azt halljuk az áldásban: ragyogtassa rád orcáját az ÚR! Mint ahogy a Nap küldi a földre éltető sugarait, úgy forduljon áldásával, kegyelme jóságával Isten felénk! Sok mindennel el lehet indulni egy útra, egy napra, de e nélkül nem érdemes.
Az áldás alatt mi talán elsősorban az anyagi javakat, a jólétet, bőséges termést, gazdag gyermekáldást, külső szépséget, erőt, jó egészséget gondolnánk. És ilyen áldásokat szoktunk mondani: Adjon Isten, bort, búzát, békességet! Ezzel szemben Áron pap és leszármazottai olyan áldást kellett mondjanak, amely Isten jelenlétét hirdeti, kívánja. Mert Isten kegyelmének, szeretetének, jóságának kisugárzása, jelenléte a legtöbb, amit ebben a földi életben kaphatunk. Akár szegények vagyunk, akár gazdagok. Akár egészségesek vagyunk, akár betegek. Akár nyugodt körülmények között élhetünk, akár háborúságban. Isten kegyelme könyörületet, segítséget jelent.

Fordítsa feléd orcáját az ÚR! Ezt az áldást talán akkor értjük még jobban, ha megnézzük, hányszor kéri egy-egy zsoltáros: ne rejtsd el orcádat…! Egy-egy ítéletes időszak, egy-egy megpróbált időszak alatt kérik, rimánkodják: Ne rejtsd el orcádat! Mert ha elrejted orcádat előlünk, akkor ránk kiszolgáltatottság, a békétlenség, ítélet, baj és nyomorúság árad.
Másik oldalról pedig – ahogy közös bűnvallásunkban mi is kértük – ott az a másfajta esedezés: Rejtsd el orcádat vétkeink elől! Hiszen ha nem rejted el orcádat vétkeink elől, akkor meg kell, hogy semmisíts, el kell hogy törölj minket a föld színéről! Mert dicsőséged előtt megsemmisül minden bűn, és minden, ami a sötétség világához tartozik! Rejtsd hát el orcádat vétkeink elől! Könyörülj rajtunk Istenünk!
S itt feltétlenül meg kell emlékeznünk arról, hogy egyszer Isten tökéletesen elfordult egyszülött Fiától. Tőlünk kellett volna elfordulnia, de abba belepusztult volna a világ! Ezért, hogy könyörülhessen rajtunk az Isten, a Fiú vállalta, hogy az Atya elforduljon Tőle, elrejtse arcát előle. Beletaszítva a legmélyebb sötétségbe, gyötrelembe. Ezért kiálthatott fel a kereszten: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet? Számunkra a legnagyobb áldás annak ismerete és elfogadása, hogy a Szent elfordult a kereszten a Fiútól, elrejtette előle orcáját, kiszolgáltatta Őt az ítéletnek, hogy nekünk békességünk legyen! Azért kérhetjük és várhatjuk mindig reménységgel, hogy Isten hozzánk fordítja orcáját, mert a Fiú békességet szerzett Isten és közöttünk válsághalála által. Ezért vágyódhatunk az úrvacsora sákramentuma után, mert az úrvacsorai közösségben teljességgel megélhetjük, hogy Isten orcája felénk fordult! Azt hirdeti az úrvacsorai közösség, hogy miközben vesszük a szent jegyeket, valami titokzatos módon, de részesülünk Jézus Krisztus áldozatában, részesülünk abban, hogy Benne és Általa Isten orcája felénk fordult, Isten velünk van! Mert Ő Immánuel, azaz: Velünk az Isten!
Legyen hát fontos számunkra Isten áldása, orcájának velünk jövetele. Járjunk az ő világosságában, hogy nyilvánvalóvá lehessen: Isten szeretete, kegyelme, dicsőséges hatalma kísér bennünket.
És kérjük, kívánjuk áldásként minden nap: Legyen veletek az Isten orcája!
Ámen!