HIRDESSÉK, MAGASZTALJÁK ÉS DICSÉRJÉK
(Sarkad-újtelek, 2010. október 17.)

Lectio: Neh 9, 5-17. v. + 2Tim 4, 1-8. v.
Textus: 1Krón 16, 4. v.

Énekek: 1/1; 489/1-4; 154; 151; 287/5-6; 202/1-4;

„Rendelt az ÚR ládájához szolgálattevő lévitákat, hogy hirdessék, magasztalják és dicsérjék Izráel Istenét, az URat.”

Szeretett Testvéreim!
Ma egy hete nyomasztóan terhelődött ránk a kérdés: Ki a felelős? Ki a felelős azért, hogy egy örömünnep gyászba torkollott? Ki a felelős azért, mert Istent akarták ünnepelni, csak éppen Istennek nem tetsző módon, és ezért meg kellett halnia egy derék embernek? Egy derék embernek, aki azonban nem tartotta be az Isten törvényét? A keresztyén, istenfélő embereknek is örök vívódás: miért történnek a bajok, a katasztrófák, miért van az, hogy amikor felhozzák az egyik bányából a harminchármat, szinte azonnal újabb bányászokért kell aggódnunk, most a háromért, mert bár négyen voltak, de már csak hárman élnek ott a föld mélyén?
És látnunk kell, hogy Isten nem magyarázza meg nekünk mindig tetteit. És nem is tesz mindig a kedvünkre. Nem fogjuk tudni megérteni minden útját. Szuverén úr, döntéseit nem kell megvitatnia velünk. De amikor visszatekintünk, három dolgot az Isten szeretete által megragadott ember meglát: 1) Istennek igaza van.
2) Isten soha nem tévedett. 3) Akik az Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál.
Ha Isten a mesebeli jóságos tündér lenne, aki minden kívánságunkat teljesítené, könnyű lenne benne hinni. Sőt, tulajdonképpen, nem is kellene benne hinni, hanem csak használni kellene, elvárni, hogy mindig a szolgálatunkra álljon.
De Isten nem ilyen. Szent Isten, aki előtt hódolhatunk, akinek szolgálhatunk, akit imádhatunk, de akit soha nem tehetünk a szolgánkká. Szuverén Úr, tőlünk függetlenül cselekszik, és van joga bármit megtenni, anélkül, hogy nekünk ezt megindokolná.
És mégis: az örök, szuverén Isten, aki indoklás nélkül eltörölhetne mindent és mindenkit, aki ellene lázad, annyira szereti teremtett világát, hogy nem elpusztítani, hanem megmenteni akar minket. Indoklás nélkül eltörölhetné ezt a róla tudomást nem vevő világot. Indoklás nélkül eltörölhetné a föld színéről ezt az istenkáromló magyar népet. Mégis: elküldte egyszülött Fiát a világba, meghalt értünk Jézus Krisztus, mert Isten őt sújtotta bűneink miatt halálos ítélettel. És nekünk cserébe kegyelmet, életet, az örök élet ígéretét adta.
Amikor kérdezzük, hogy Isten miért teszi azt, amit tesz, akkor kérdezzük meg ezt is: Miért adta halálba a Fiát helyettünk? Miért nem minket sújtott ítélettel, amikor már rég megérdemeltük volna? Miért szeret és tűr nekünk évtizedeken keresztül, várva, hogy végre elé boruljunk hittel és imádattal?
Az elmúlt hét beszélgetései között többféle formában, de előkerült az a gondolat, hogy régebben könnyebb volt hinni Istenben. Könnyebb volt hinni, mert sokan hittek, sokan jártak templomba, és a családokban is sokkal többet beszéltek Istenről. A nagymamák megtanították imádkozni a gyermekeket. A nagyapák beszéltek a teremtett világ csodáiról. Vagy elég volt csupán annyit látni az unokának, ahogy nagyapó levette kalapját és imádkozott, mielőtt aratni kezdett volna. Édesapák minden nap, vagy legalább vasárnap délben levették a polcról a Bibliát, és felolvastak a Szentírásból. Édesanyák vasárnap reggel ünneplőbe öltöztették a gyermekeket és készítették így a templomba. A gyászukban Istenhez fordultak. Gondjaikat, lehetetlen helyzeteiket Isten elé vitték. Betegségeikben imádkoztak. Amikor Magyarország lakosságának kétötöde rendszeresen templomba járt, könnyebb volt hinni, és Isten titkait megérteni, hiszen már kisgyermek korban hallottak Istenről, aki Isten, és nem olyan mint az emberek. Hamarabb megtanultak a gyermekek leborulni Isten előtt, mint megfogalmazni kételyeiket. És az Isten előtt leboruló ember hamarabb kap választ Istentől: Hiszen, ahogy az ének is mondja: „Ki kétkedőn boncolja őt, annak választ nem ád, de a hívő előtt az Úr megfejti önmagát”. S ha többen beszélnek Isten titkairól, vagy tesznek vallást hitükről, akkor többen hallják is meg ezt a vallástételt.
Ki a felelős azért, mert ma olyan kevesen ismerik az élő Istent? Ki a felelős azért, mert a kételyeikkel, kétségeikkel, vívódó, gyötrő kérdéseikkel egyedül maradnak az emberek? Ki a felelős azért, hogy sokan bálványokhoz, hamis istenségekhez, idegen vallásokhoz fordulnak, akik hangosan hirdetik: majd mi megmutatjuk milyen is az igazi isten? Ki a felelős azért, hogy az istenkeresés során eltévednek, megtévednek életek?
Dávid királyt igen megrendített Uzza, a feledékeny, vagy tudatlan Uzza halála, aki ki merte nyújtani a kezét az Úr szövetségládája felé, hogy megtartsa azt. Dávid ezután minden bizonnyal sokat vívódott Isten előtt. Megalázta magát, azaz igazat adott Istennek, és a második alkalommal már az Isten szerinti ékes rendben vitték a szövetségládát új helyére, a Jeruzsálemben felállított, díszes szent sátorba.
De Dávid király nem elégedett meg ennyivel. Rendelkezéseket adott. Régi rendet újított fel. „Rendelt az ÚR ládájához szolgálattevő lévitákat, hogy hirdessék, magasztalják és dicsérjék Izráel Istenét, az URat.” Nem elégedett meg azzal, hogy benne tisztázódott sok kérdés Istennel kapcsolatban. Azt akarta, hogy a nép is megismerje ezt az Istent!
Hát nem ismerték? Nem Isten választott népe voltak? Nem volt-e ott a szövetség ládája közöttük? Nem tapasztalták-e Isten hatalmas tetteit?
De Isten népe voltak. Tudtak Izrael Istenéről. De az élő Isten titkait megismerni, megérteni, életünket uralma alá rendelni, nem egy perc műve. Nem csupán egy döntés kérdése. Egész életünkben tanulunk Istenről, és egy egész földi élet is kevés ahhoz, hogy mindent megértsünk Isten titkaiból.
Gondoljunk csak arra, hogy egy mesterséget mennyi idő elsajátítani. Vagy, ha leülünk a számítógép elé, és valaki értelmesen elmagyarázza, hogy mi mire való, melyik program mit végez, bólogatunk, hogy értem: És mégis, ha el kell kezdeni használni a gépet, annyi ismeretlennel találkozunk, és kérdezzük: Most mit tegyek? De ugyanígy van ez a mobiltelefonnal is: Ki ne tapasztalta volna már, hogy a gyermeke sokkal jobban ért az újabb és újabb kütyükhöz, mint ő? Hányan kérték már: gyermekem, unokám, amit megmutattál, mutasd meg újra! Amikor azonban elkezdi rendszeresen használni, egyszer csak ismerősebbek lesznek a billentyűk, az ábrák és egyre könnyebb lesz a használat.
Ha a tudomány, a technika dolgaival így vagyunk, pedig azokat emberek alkották, mennyivel inkább szükségünk van Isten dolgainak megértéséhez időre, ismétlésre, emlékezésre, mások magyarázatára?
Dávid király így rendelt szolgálattevőket, felelősöket a szövetségláda mellé, hogy hirdessék, magasztalják és dicsérjék Izrael Istenét az URat!

Hirdessék: Pontosabban: emlékeztessenek! Emlékeztessenek Istenre, emlékeztessenek Isten tetteire, emlékeztessenek Isten törvényére, útmutatásaira.
Időnként nagy kísértés az, hogy elhiggyük: elég valakinek egyszer hallania Istenről. Nekünk sem volt elég, másnak miért lenne elég? Még azt is elhisszük, hogy elég a gyermeknek, ha hittanórán, gyermekistentiszteleten hall Istenről. Miért lenne elég 168 órából egy-két órán át hallania?
Ez az emlékeztetés rendszeres kellett legyen. Rendszeresen, újra el kell hangzania, hogy szívünkbe vésődjön, és akkor is eszünkbe jusson, amikor nem halljuk, de szükségünk van rá. Egy kórházi szobában együtt volt egy keresztyén ember egy másik beteggel. Egy idő után minden reggel együtt olvasták a Bibliát. A másik betegnek is gyógyult a lelke. Amikor már otthon voltak, egyszer felhívta ezt a keresztyén testvért a volt betegtársa: Jó volt, amikor még minden reggel együtt olvasták az Igét. Bárcsak ma is hallhatnám! — Mert az élet megy tovább, és az Isten szavára való emlékeztetésre később is szüksége volt! Csak legyen, aki hirdeti, tovább adja, vagy egyszerűen: emlékeztet Isten tetteire, Jézus Krisztus értünk hozott áldozatára és az örök életre!
Mert a hit hallásból van, s ráadásul gyakran nem is egyik napról a másikra érik meg a hitünk, hanem évek hosszú során át! Igen bölcs volt az első keresztyén évszázadok rendelkezése, ahol a gyülekezetbe belépőket évekig készítették fel, míg teljes jogú gyülekezeti tagok lettek, azaz úrvacsorázhattak. Mert az volt a tapasztalat, hogy akik távolról érkeztek, a hitetlenségből, vagy a bálványimádásból érkeztek a keresztyén közösségbe, nekik időbe tellett, míg már nemcsak az értelmükkel, hanem a hitükkel is el tudták fogadni Krisztus Igéjét!
Ezért van olyan nagy szerepe a keresztyén hitben a tanításnak, az emlékeztetésnek, a hitvallásnak! A léviták feladata volt akkor, ma pedig vallom, hogy mindenkinek, aki ismeri Jézus Krisztust, hogy hirdesse, emlékeztessen Isten tetteire. Az Ószövetségben rendszeresen felidézték az egyiptomi szabadulást. Ma nekünk rendszeresen emlékeztetni kell arra, mit tett értünk Isten! Ahogy Izrael népe Isten akaratát az Egyiptomi szabadulásból értette meg, hiszen a Tízparancsolat is ezzel kezdődött, úgy a keresztyének Isten titkát, akaratát, szándékát, ígéreteit abból értjük meg, hogy Isten Jézus Krisztusban megszabadított a bűnből és az örök kárhozatból.
A lévitáknak az emlékeztetésen túl a feladata volt magasztalni és dicsérni az URat! Talán nem állok messze az igazságtól, ha arra utalok, hogy a magasztalni szó a látható Isten-imádatot fejezi ki, míg a dicsérni szó a hallható Isten-imádatot. Felemelt kézzel magasztaljátok, és énekkel dicsérjétek!
És az emlékeztetéshez, a nép Isten-ismeretének növeléséhez hozzátartozik a látható és hallható Isten-dicsőítés! Amikor azt kérdezzük, hogy ki a felelős a népünk istentelen életéért, akkor kérdezzük meg azt is: látható-e életünkben, hallható-e ajkunkról, hogy mi Jézus Krisztust imádjuk, és neki szolgálunk? Családban, beteglátogatáskor, munkahelyen, iskolában, betegágyon, örömben vagy gyászban mi látható és hallható tőlünk?
Dávid lévitákat rendelt, akik emlékeztettek az ÚR tetteire, Igéjére, Törvényére, és látható, hallható módon szolgálták Istent, dicsérték, magasztalták őt. Hangsúlyos, hogy ők nem a papsághoz tartoztak. Mert nemcsak papok, nemcsak lelkészek dolga mindez. Hanem mindenkié, aki ismeri Jézus Krisztus kegyelmét! Annál is inkább, mert emlékeztetni, láthatóan és hallhatóan dicsérni az Istent nem feltétlenül megy tömegesen és tömegek előtt. Felelősek vagyunk egymásért, felelősek vagyunk a körülöttünk élő emberekért. Nem feltétlenül tömegekért. Talán csak egyért. De akihez rendelt Isten, annak életét segítsük azzal, hogy emlékeztetünk Jézus Krisztus értünk hozott áldozatára, és éljük előtte úgy életünket, hogy abban meglássék, és kihalljék Isten dicsérete, Jézus Krisztus szolgálata és magasztalása!
Ámen!