ELKÉSZÍTETT NAPRA VÁRVA
(Sarkad-Újtelek, 2012. január 1.)

Lectio: 1Sám 1, 1-20. v. + Ef 1, 1-10. v.
Textus: 1Sám 1, 10-11. v.
Énekek: 105/1; 284/1-8; 191; 171; 285/3-4; HIMNUSZ; 285/5-8;

„Az asszony lelke mélyéig elkeseredve könyörgött az ÚRhoz, és keservesen sírt. Azután erős fogadalmat tett, és ezt mondta: Seregek URa! Ha részvéttel tekintesz szolgálólányod nyomorúságára, gondod lesz rám, és nem feledkezel meg szolgálólányodról, hanem fiúgyermeket adsz szolgálólányodnak, akkor egész életére az ÚRnak adom, és nem éri borotva a fejét!”

Szeretett Testvéreim!
Tegnap este, az óév utolsó istentiszteletén elhangzott többek között az is, hogy csak azért ünnepeljük az esztendő utolsó napját december 31-én, mert az emberiség elfogadta ezt a dátumot. Nem attól lett ünnep ez a nap, mert önmagában ennek a napnak van olyan nagy súlya, hanem azért, mert úgy döntött 1582-ben XIII. Gergely pápa a szakember tanácsadóira hallgatva, hogy naptárreformot vezet be, amire már nagy szükség volt akkor. A naptárreformot azonban Európa népei nem egyszerre, nem azonnal fogadták el. S arra személyes tapasztalatuk alapján már a huszonévesek sem nagyon emlékeznek, hogy az úgynevezett nagy októberi szocialista forradalmat novemberben ünnepeltették velünk, október 25-ét november 7-én, hiszen Oroszországban a naptárreformot csak 1918-ban fogadták el.
Önmagában tehát nincs ereje sem az óévnek, sem az újévnek. De hogy mennyire szeretnénk, hogy ereje legyen, ezért babonákkal, horoszkópokkal, mágikus cselekedetekkel és megfelelő ételekkel próbáljuk kikényszeríteni, hogy ez a nap más legyen mint a többi.
Pedig a sorsdöntő napok nem a mi elhatározásunkból lesznek azok, hanem attól, hogy Isten elhozza valaminek az idejét. S egy nap, akár az újesztendő napja is, valakinek olyan, mint a többi, másnak pedig valóban újat hoz. De nem azért, mert január 1-je van, hanem azért, mert az élő Isten, akinek kezében van minden, aki a történelem Ura, a menny és föld Ura, megengedett valamit, vagy elhozta annak idejét.
Ezért szoktak azután az újévi fogadalmaink is olyan gyakran semmivé válni az esztendő végére. Mert vagy el is feledkezünk róluk, vagy lelankad a lelkesedés, kifullad az erőfeszítés.
Természetes, hogy szükségünk van korszakokra, amikor lezárunk valamit, és újat kezdünk. És ezek a lezárások és újat kezdések feltétlenül fontosak. Gondoljunk csak a házasságra. Éppen azért van szükség a szűkebb vagy tágabb körben megtartott házasságkötésre, hogy elmondhassuk: lezárult életünknek egy korszaka és egy új kezdődött. De nem önmagában a házasságkötés napja teszi azt, hogy egyben marad a házasság, vagy sem, hanem az, hogy tudnak-e, akarnak-e hűségesen kitartani egymás mellett egy életen át a házastársak. Hogy akarják-e szeretni egymást bizalommal, odaadással, a másikat elfogadva, vagy a házasságot is olyan helynek tartják, ahol csak a maguk önző érdekeit akarják érvényesíteni, és a maguk önző vágyait beteljesíteni.
Az elhatározásokra, fogadalmakra szükségünk van. Korszakváltásokra szükségünk van, s ebből a szempontból mindegy, hogy egy ember, vagy egy közösség határozta el, hogy egy nap kiemelt nap legyen. Mindegy, hogy népek közös megegyezése dönt arról, hogy egy nap korszakváltó nap lesz, például az új esztendő napja, vagy egy család tűzi ki a házasságkötés napját, vagy éppen a köztársasági elnök tűzi ki az általános választás napját, az korszakváltó nap, amire szükségünk van. Szükségünk van megállásra, hátratekintésre, és szükségünk van az előretekintésre, új elhatározásokra, tervekre, fordulatokra és nagy döntésekre. De nem mindig a korszakváltónak tartott napok hozzák el az igazi változást, hanem azok a napok, amelyeket Isten elkészített.
Nekünk szükségünk van korszakváltó napokra, és Isten jól tudta ezt, ezért teremtette a világot olyanra, amilyen. Ezért vannak a világban ciklusok, amiket meghatároz például Földünk forgása, a Hold járása, vagy éppen a Földnek a Nap körüli keringése. Ezért rendelte Isten a nyugalom napját, a hetenkénti Isten előtti megállás napját, mert ezekre nekünk és az egész teremtett világnak szüksége van.
S miközben szükségünk van az ilyen napokra és korszakváltásokra, tudnunk kell és el kell fogadnunk, hogy bár a Mindenható Isten sokszor igazodik hozzánk, mint ahogy a szülő is igazítja lépteit a kicsiny gyermeke lépteihez, valójában mennyei Atyánk nincs kötve napokhoz és emberi fordulópontokhoz. Ő mindig tud cselekedni, mindig be tud avatkozni. Ő, a Teremtő, akinek kezében van az idő is, nem foglya az időnek. Csak értünk igazodik a mi időnkhöz, hogy jobban értsük Őt, de Ő maga bármikor és bárhol tud cselekedni.
Azért fontos ezt szívünkbe vésni, mert attól, hogy egy esztendő első napján nem történik semmi új az életünkben, vagy nem érzünk semmi különlegeset, esetleg nincs is bennünk késztetés, hogy valami újat, nagyot tegyünk, határozzunk el, ez nem jelenti azt, hogy lekéstünk volna bármiről is. Mert Isten el tudja hozni mindennek az idejét, s nekünk az a fontos, hogy amikor a Mindenható Isten elhozza valaminek az idejét, akkor mi készek legyünk Rá figyelni, Neki engedelmeskedni, Benne bízni és teljes szívvel Rá hallgatni.
Így hozta el Anna életében is azt a napot, amikor lelkében megérett arra, hogy sorsdöntő lépésre szánja el magát. Elkána és családja minden évben elment ünnepet tartani az akkori szent helyre, Silóba. Anna nem először állt meg ott az élő Isten színe előtt. Nem először imádkozott azért, hogy az élő Isten nyissa meg meddő méhét és ajándékozza meg őt gyermekkel. De ezen a napon, amelyről a felolvasott történet szólt, Anna másként imádkozott, mint addig. Kiöntötte szívét az ÚRnak. Eljutott oda, hogy már félre tudott tenni mindent, és csak Istenre tudott figyelni. Már nem számított neki semmi más, csak az, hogy Istennek elmondja bánatát, fájdalmát, minden sóhaját és kívánságát. Annyira kiérlelődött benne, lelkében a döntés, hogy végül teljességgel Istenre tudta bízni magát is, és az ajándékba elkért gyermeket is. Tegyen Isten mindent úgy, ahogy jónak lát, és ha Isten meghallgat, maradéktalanul megteszem, amit neki ígértem, amit előre elhatároztam.
Ilyen sorsdöntő napok, elhatározások az Isten előtt, mindenképpen Isten Szentlelke ajándékai. Az ilyen, Istentől ajándékba kapott napok nemcsak egy-egy ember, hanem akár egy egész család, gyülekezet, egy egész nép sorsát meghatározzák az Isten kegyelméből. Sámuel próféta így lett az Isten ajándéka a választott népnek egy olyan korszakban, amikor Izrael népének teljes elpusztulásával lehetett számolni. Beolvadt volna a népek tengerébe, s ma talán semmit sem tudnánk róla, mint ahogy nem tudunk oly sok népről, Izrael népétől nagyobb népekről sem, mert még történelmi emlékeik is megsemmisültek. De tetszett az Istennek, hogy egy Isten áldása után vágyakozó asszonyt elvezessen oda, ahol már nem figyel másra, csak Isten vele kapcsolatos tervére, hogy végrehajtsa azt, amire a Mindenható elválasztotta, elhívta születendő fiával együtt.
Ha azon a napon Anna részeg lett volna, amint az Éli főpap gyanította, minden bizonnyal elszalasztotta volna ezt a lehetőséget. De Isten vigyázott Annára, és felkészítette arra az órára.
Talán sokunknak vannak olyan vágyai, álomképei, reménységei, amiknek beteljesülését Istentől várjuk. Talán sokszor voltak elhatározásaink, amelyekkel mégis újra kudarcot vallottunk. Ne gondoljuk, hogy fel kell adnunk. Azért, mert eddig nem adatott meg nekünk minden kérésünk, ez nem azt jelenti, hogy Istennek nincs terve, szándéka az életünkkel. Azért, mert eddig erőtlenek voltunk Krisztus Urunk szolgálatában, ez nem jelenti azt, hogy ő nem tud megajándékozni áldásaival. De azt látnunk kell, hogy miközben kellenek a mi elhatározásaink, szükség van a mi döntéseinkre, aki valóban nagy dolgokat tud tenni, az a Mindenható Isten. Őrá kell várnunk, és Őrá kell hagyatkoznunk.
Van, akinek lehangolónak tűnik az, hogy ennyire Istentől függünk. S sokan szeretnének kiszabadulni ebből a körből, lerázni magukról Isten igáját és bebizonyítani, hogy Isten nélküli független emberek, akiknek jó így.
Számomra éppen nem lehangoló, hogy ahhoz fordulhatok minden kérésemmel, Akinek hatalmában is van azt megcselekedni. Egyáltalán nem lehangoló, hogy arra bízhatom az életemet, Aki Fiát is feláldozta értünk, csakhogy szerethessen. Egyáltalán nem lehangoló, hogy Istentől várhatom ügyeink intézését, Aki a teremtett világ Ura, aki uralja a hatalmasságokat is, akár ebben az országban, akár az egész teremtett világon.
Annának egyáltalán nem volt rossz, hogy szíve keservét kiönthette Isten elé, és tudta, hogy Isten meghallgatta őt. Mai önző világunkban, ahol csak magunk körül forgunk, hihetetlennek tűnik, hogy egy anya lemond gyermekéről, hogy Istennek ajánlja fel, s utána is törődik vele, évről évre gondoskodva új ruháról neki.
Ha azt olvasnánk, hogy Anna lemondott gyermekéről és elvétette mielőtt megszületett volna, vagy lemondott gyermekéről és betette egy kórház előtti babainkubátorba, vagy beadta egy állami nevelőotthonba, akkor Annát a mai liberális világban is elismernék. Igen, ő egy öntudatos, modern nő.
De Anna bosszantóan istenfélő volt. Szerette és imádta a Mindenhatót, és nem volt féltékeny Istenre, amikor megérezte lelkében, hogy Isten meg akarja őt áldani, de neki hálából Isten áldását viszonoznia kell. Nemcsak kér és rimánkodik, hanem fogadalmat is tesz, mert tudja, hogy tartozik ezzel az Örökkévalónak.

Anna példája, története minket is kérdez: Amikre vágyunk, amiket óhajtunk, amiket elhatározni szeretnénk, eltöltenek-e olyan Isten utáni vággyal, hogy teljességgel kiöntsük Isten előtt a szívünket, meghallva és elfogadva mindazt, amit ő kíván tőlünk? Vagy még mindig csak a magunkét hajtjuk, anélkül, hogy Istennek valódi beleszólást hagynánk az életünkben? Ha most, az újév napján még nem vagyunk készek Isten előtti nagy döntésekre, vágyunk-e arra, hogy Isten ebben az esztendőben elhozzon életünkben ilyen nagy napokat? Vagy előre félünk és tiltakozunk, hogy vajon ez nekünk mibe kerül?
Szeretnénk nagy változásokat az életünkben, a családunkban, gyülekezetünkben, hazánkban, a világban. De erről csak álmodozunk, vagy készek vagyunk-e magunkat teljesen kiadva, Isten elé borulni, és tőle kérni, várni a segítséget? Készek vagyunk-e arra, hogy ne fogadalmainkkal zsaroljuk az Istent, hanem megfogadjuk azt, amit Ő hoz elénk egy-egy mély imádság, bensőséges könyörgés, vagy éppen a hálaadás órájában?

Készek vagyunk-e magunkat teljesen neki adni? Miközben Ő mindent adott értünk?
Ne válaszoljunk elhamarkodottan. De kérjük az Istent: áldjon meg bennünket ebben az esztendőben olyan lélekelemelő napokkal és elhatározásokkal, amelyekben az Ő akarata jelenik meg, az Ő döntését fogadjuk el, és teljességgel rá bízzuk magunkat szent végzéseire! Ámen!