KÍSÉRLET, MELY SZÍVEDET VIZSGÁLJA
(Sarkad-Újtelek, 2012. január 22.)

Lectio: 2Móz 20, 1-20. v. + 1Kor 11, 20-33. v.
Textus: 1Móz 22, 1-14. v.

Énekek: 489/1; 141/1-6. + 9; 370/2; 151; 228/2; 462/1-3;

„Ezek után történt, hogy Isten próbára tette Ábrahámot, és megszólította: Ábrahám! Ő pedig felelt: Itt vagyok. Isten ezt mondta: Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijjá földjére, és áldozd fel ott égőáldozatul az egyik hegyen, amelyet majd megmondok neked! Ábrahám fölkelt reggel, fölnyergelte a szamarát, maga mellé vette két szolgáját meg Izsákot, a fiát. Fát is hasogatott az áldozathoz. Azután elindult arra a helyre, amelyet az Isten mondott neki. A harmadik napon fölemelte tekintetét Ábrahám, és meglátta azt a helyet messziről. Ekkor így szólt Ábrahám a szolgáihoz: Maradjatok itt a szamárral, én pedig a fiammal elmegyek oda, imádkozunk, és utána visszatérünk hozzátok. Fogta tehát Ábrahám az égőáldozathoz való fát, rátette a fiára, Izsákra, ő maga pedig a tüzet meg a kést vitte; így mentek ketten együtt. De Izsák megszólította apját, Ábrahámot: Apám! Ő pedig felelt: Itt vagyok, fiam. A fiú megkérdezte: Itt van a tűz meg a fa, de hol van az áldozatra való bárány? Ábrahám azt mondta: Isten majd gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam. Így mentek tovább ketten együtt. Amikor eljutottak arra a helyre, amelyet Isten mondott neki, oltárt épített ott Ábrahám, rárakta a fadarabokat, megkötözte a fiát, Izsákot, és föltette az oltárra a fadarabok tetejére. De amint kinyújtotta Ábrahám a kezét, és már fogta a kést, hogy levágja a fiát, kiáltott neki az ÚR angyala a mennyből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. Az angyal így szólt: Ne nyújtsd ki kezedet a fiúra, és ne bántsd őt, mert most már tudom, hogy istenfélő vagy, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet. Akkor fölemelte Ábrahám a tekintetét, és meglátta, hogy ott van egy kos, szarvánál fogva fönnakadva a bozótban. Odament Ábrahám, fogta a kost, és azt áldozta föl égőáldozatul a fia helyett. Azután így nevezte el Ábrahám azt a helyet: Az ÚR gondoskodik. Ma ezt mondják: Az ÚR hegyén a gondviselés.”

Szeretett Testvéreim!
Ábrahám sokszor bizonyította már hűségét Isten iránt. De sokszor bizonyította azt is, hogy mennyire nehezen tudja magát ráhagyni Isten szavára, ígéreteire. Amikor Isten szólt neki, eljött a biztonságot adó környezetből. Otthagyta a rokonságot, és elindult idegenbe. – Amikor azonban Isten ígéretet adott neki, hogy nagy néppé teszi, s azután ennek az ígéretnek a beteljesedése váratott magára, nem született gyermekük, akkor úgy gondolta, neki is be kell segítenie Istennek, amikor örökösről kell gondoskodnia, így lett ágyasa az egyiptomi Hágár, és így született meg Izmael nevű fia.
Jaj, de sokszor gondoljuk mi is, hogy nekünk is be kell segíteni Istennek: Általánosan elterjedt és beleivódott Kárpát-medence szerte a magyar reformátusságba az a mondás és gondolat, szemléletmód: „Segíts magadon – az Isten is úgy segít!” Csakhogy ez egy hatalmas félreértése Isten és ember viszonyának! Isten valóban nem tétlenségre hívott el, és semmiképpen nem arra, hogy várjuk, ahogy a sült galamb berepül a szánkba! Csak hát összekeverjük a dolgokat: Ott, ahol Isten cselekedetére kellene várni, ott úgy gondoljuk, hogy majd mi megtesszük, amit Isten elmulasztott, amire Isten nem képes. (Hogyan is vélekedhetünk így Istenről?) Ugyanakkor ott, ahol Isten feladatot bízott ránk, úgy gondoljuk, hogy Isten, ha akar, tud cselekedni nélkülünk is, tehát nyugodtan ülhetünk tétlenül a boldogabbik felünkön.
Az egyik lelkipásztor mondta tegnap este: Nagyon jó volt ez az ökumenikus imahét, mert Isten minden napra készített áldásokat. De már alig várom, hogy vége legyen, mert annyira fáradt vagyok. S igen, az ökumenikus imahét is egyfajta böjt és munka! Az imádság is munka. Komoly munka. Mi pedig úgy gondoljuk, ezt meg lehet spórolni, hiszen Isten úgy is tudja, mire van szükségünk… És elmulasztjuk a kitartó, buzgó könyörgést családunkért, gyülekezetünkért, népünkért és a népekért. Pedig az Úr Jézus Krisztus azt mondta: „… kérjetek, és adatik, keressetek, és találtok, zörgessetek, és megnyittatik nektek. Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik” (Lk 11, 9-10. v.). Nem egyszerűen ígéret ez, hanem feladat is Isten népe számára, hogy elkérjük Isten áldását, hogy ezáltal is a Szentháromság Isten dicsőíttessék! „Bizony, mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám.” – olvassuk a Máté 18, 19-ben. Nem azt mondta tehát Urunk, hogy ha köztetek ketten egyetértően lógatják a lábukat, akkor mindent megad nekik az én mennyei Atyám, hanem itt is feladatot kaptunk. Csak tudnunk kell, hogy ami az Isten munkája, azt ne akarjuk kivenni a kezéből, ami pedig a mi feladatunk, azt pedig siessünk hűségesen és kitartóan megcselekedni!

Ábrahám sokszor bizonyította engedelmes alázatát – és bizonyította emberi ügyeskedését is. Alázatos volt, amikor Lótot, az unokaöccsét engedte, hogy először válasszon jószágainak legelőt, mert Ábrahám bízott Isten gondviselésében. – De amikor az éhínség szorítására Egyiptomba ment idegenek közé, majd vándorlása során a filiszteusok földjére keveredett, a saját életét féltve inkább a feleségét áldozta fel, azt mondva róla, hogy a húga… És ez is Ábrahám volt.
Hányszor ügyeskedünk mi is, emberi lehetőségeket felhasználva, hogy boldoguljunk! Pedig amikor az Úr Jézus Krisztus azt tanította, hogy „legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok” (Mt 10, 16), akkor nem az emberi rafináltság eszközeinek használatára ösztönöz, nem arra, hogy legyünk abban ügyesek, hogyan tudunk másokat átvágni. Figyeljük meg: előtte azt mondja: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé”. Azaz elküldelek benneteket olyan kiszolgáltatottként, mint ahogy kiszolgáltatottak a juhok a farkasok között. De bízzatok, mert veletek lesz az Isten! Ne legyetek oktalanok, mert farkasok között lesztek, de tudjátok meg, hogy Isten oltalma mellettetek lesz!
Ábrahámnak meg kellett látnia, hogy az ÚRnak nincs lehetetlen (1Móz 18, 14). 100 esztendős volt, amikor a 90 esztendős Sára gyermeket szült neki. S az, ahogy nevetett, amikor Isten ígéretét hallotta, mert lehetetlennek tartotta Isten szavát, s ahogy nevetett ugyanezért Sára is, majd később örömükben, vagy gúnyolódva nevettek Sárával együtt, vagy Sárán a körülötte élők is, visszacseng az ígéret gyermekének nevében. Hiszen Izsák azt jelenti, hogy nevetés, öröm.
Most hát ott van az ígéret gyermeke. S azt olvassuk, hogy Isten próbára tette Ábrahámot. A Károli fordítás ezt mondja: megkísértette. Azt jelenti ez a szó, hogy vizsgálat alá vetette. Mai fogalmakkal talán így is mondhatnánk: Kísérletet hajtott végre rajta. Kísérletet, hogy mit bír el, mire kész, mit tanult eddig, mire hajlandó Istenért. Tegnap és tegnapelőtt voltak a középiskolai felvételi vizsgák. Próbára tétettek a jelentkezők: mire képesek, mit sajátítottak el tehetségük és szorgalmuk alapján. Isten Ábrahámot is ilyen vizsgálatnak vetette alá.
Mint ahogy nem egyszer megvizsgál bennünket is az Isten: mi van a szívünkben. Elmondod, gyermekem, hogy hiszel bennem. Elmondod, hogy csak Krisztusé a szíved. Jól van! Most nézzük meg, valóban így van-e?
Ezékiás királyról, a hit egyik hőséről olvassuk a 2Krón 32, 31-ben: „De amikor a babiloni vezető emberek elküldték hozzá megbízottjaikat, hogy megkérdezzék, milyen csoda történt az országban, elhagyta az Isten, hogy próbára tegye, és kitudódjék, mi minden van a szívében.” A próbával volt a baj? A kísérlettel? A vizsgával? Nem! Azzal, hogy mindaz a gőg, elbizakodottság, ami ekkor megmutatkozott Ezékiás király életében, ott volt a szívében! Semmi gond nem lett volna a próbával, ha Ezékiás szíve tiszta lett volna… Nem hibáztathatjuk Istent, ha engedi, hogy megpróbáltassunk, és mi nem álljuk ki a próbát.
Egy keresztyén férfi mondta el házasságtörése után, amikor rommá lett a házassága, s végül bűnvallást kellett tennie gyülekezete előtt: Évtizedekig hordoztam magamban a kívánságot, noha Isten sokszor figyelmeztetett: S amikor kellett volna, nem tudtam ellenállni… Nem Isten hibázott, amikor megvizsgálta a szívét!
Istennek joga van megvizsgálni bennünket is, s mi kérjük könyörögve: Uram, ne engedd, hogy elbukjak a próbán, megbukjak a vizsgán! Azt ne feledjük, hogy nem minden baj feltétlenül vizsga is. Van, amire előre felkészít az Isten, s mi visszatekintve is csak azt tudjuk mondani: nagyobb volt az Isten velem való kegyelme, mint azt sejthettem volna. Sokkal többet bírtam ki, sokkal jobban megálltam, mint az magamtól tellett volna!

Mi is volt Ábrahám megpróbálásának lényege?
Engedelmes-e maradéktalanul Ábrahám? Fogd a fiadat, a te egyetlenedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj…
És Ábrahám megy. Nem keres kibúvót. Nem keres menekülő útvonalakat. Egyértelmű Isten szava, de mégis lenne lehetősége Ábrahámnak kiutat keresni: Hát a szolgáló fiát is szeretem! Nemcsak egyetlen gyermekem van, hátha elfogadná Isten Izsák helyett Izmaelt… Nem, Ábrahám nem keres kibúvókat. Nem kérdez vissza: De hát megígérted, Uram! Megy, és mindent úgy tesz, ahogy Isten parancsolta, még akkor is, amikor Isten angyala megállítja.
Mint ahogy minket is nem egyszer megvizsgál az Isten: engedelmesek vagyunk-e úgy, ahogy rendelte, vagy pedig mindenféle kifogásokat találunk, vitatkozunk, megmagyarázzuk az Istennek, hogy az, amit mondott, miért nem ésszerű, miért nem helyénvaló?
A próba másik része: nem vált-e kánaánivá Ábrahám szíve? Hiszen Kánaán földjén élt, ahol sokféle nép lakott akkoriban: emóriak, hettiták, perizziek, kánaániak, hivviek, jebúsziak, akik között szokás volt a gyermekek, különösen is az elsőszülött gyermekek feláldozása, hogy azzal kikényszerítsék az istenek áldásait, meg bizonyossá tegyék, hogy valóban a férjtől származzon a vagyon örököse. Nem volt tehát szokatlan, sőt, kimondottan gyakorlat volt sok helyen az anya első gyermekének feláldozása.
Nagyon hasonló helyzetbe került most Ábrahám. De Isten szólt, és Ábrahám megállt. Nem vált kánaánivá a szíve, mert nem gondolta, hogy neki ezt mindenképpen véghez kell vinnie, hanem arra figyelt, amit Isten parancsolt neki. Bárcsak tudnánk mi is mindenben Istenhez igazodni. Hiszen olyan könnyen igazodik a szívünk, a gondolkodásunk ahhoz a világhoz, amelyben élünk, amelyből érkeztünk. S a körülöttünk élő világ hatásait, gyakorlatát, de sokszor tartjuk fontosabbnak, érvényesebbnek, mint az Isten törvényét! Ha mindenki ezt teszi, akkor miért ne tennénk mi is?
De Isten nem engedte, hogy Ábrahám feláldozza Izsákot, s ezzel örökérvényűen megmutatta, hogy Isten népe nem áldozhatja fel magzatait, gyermekeit sohasem a maga érdekében, boldogulása, jövője érdekében!
Miért kellett hát megpróbáltatnia Ábrahámnak? Mert Isten minden próbával, vizsgával a javunkat akarja. Még azokkal is, amelyekben elbuktunk. Lehajol hozzánk, felemel, és segít, hogy újra kezdjük a vizsgára való felkészülést. Nem olyan Istenünk van, aki azt, aki egyszer elbukott, végérvényesen elvetné színe elől! Sőt, azt akarja, hogy minden ember megtérjen és eljusson az igazság megismerésére.
Megpróbál, megvizsgálja a szívünket, de azért, hogy erősödjünk a hitben és növekedjünk a Krisztus ismeretében. Nekünk van szükségünk arra, hogy kipróbáltak legyünk, hogy kiégjen életünkből minden salak, szennyeződés, hiábavaló, vagy értéktelen dolog.
„Sokan megtisztulnak, fehérek és kipróbáltak lesznek, a bűnösök pedig bűnösök maradnak. A bűnösök közül senki sem érti meg, de az okosok megértik.” (Dán 12, 10. v.) Pál apostol is azt írja: „Imádkozunk az Istenhez, hogy semmi rosszat ne tegyetek, nem azért, hogy mi kipróbáltaknak mutatkozzunk, hanem azért, hogy a jót tegyétek…” (2Kor 13, 7. v.)

Ábrahám megpróbáltatott, de nem kellett feláldoznia egyetlenét, a fiát, akit szeretetett. Isten odarendelt egy kost, hogy szeretetét megmutassa és így gondoskodott Izsák helyett áldozati állatról. Ugyanez az Isten, a mi mennyei Atyánk azonban nem cserélte ki Fiát, az egyszülött Fiút, amikor őt áldozta fel helyettünk. Ő, a Mindenható feláldozta a Bárányt, az Isten Bárányát helyettünk, értünk, hogy mi éljünk általa.
Azért állhatunk fel minden rosszul sikerült vizsga után, mert Isten értünk, bukott emberekért adta Jézus Krisztust, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Ezért lehet reménységünk az állhatatosan irgalmas Istenben, aki nem szűnik meg értünk fáradni, bennünket jobbra tanítani. Ahogy nem szűnt meg Ábrahámra sem várni, bár sokszor bizonyult a választott nép ősatyja gyengének, hitetlennek, Isten iránt bizalmatlannak. De Isten türelmesen várt, míg elhozhatta ezt a próbát is Ábrahám életében.
S ugyanígy, ha elbuktunk egy-egy vizsgán, még mindig könyöröghetünk: Úr Jézus, kérlek, moss át engem. Hajolj le hozzám, karolj fel, hogy jobban a tied legyen a szívem, mint eddig volt! S ugyanígy reménységgel várhatjuk, kérhetjük, hogy elbukott keresztyén testvéreink, ma még hitetlen felebarátaink is Krisztus gyermekei legyenek!
Ne szűnjünk meg ezért imádkozni, és ne szűnjünk Krisztusról tanúskodni, hogy bár minél többen megállhassunk Isten segítségével életünk próbáiban, vizsgáiban, mi is, és mindazok, akikkel egy fedél alatt élünk, vagy egy munkahelyen dolgozunk, egy utcában, vagy egy városban lakunk!
Ámen