TARTOZUNK, HOGY AZ ERŐTLENEK ERŐTLENSÉGEIT HORDOZZUK
(Sarkad-újtelek, 2010. november 28. - Advent 1. vasárnap)

Lectio: Zsolt 40, 1-18. v. + Jn 13, 34-35. v.
Textus: Róm 15, 1-6. v.

Énekek: 312/1; 312/2-4; 301/5; 151; 234/2-3; 395/1-3;

„Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére. Hiszen Krisztus sem magának kedvezett, hanem ahogyan meg van írva: „A te gyalázóid gyalázásai énreám hullottak.” Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk. A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy kölcsönös egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját.”

Szeretett Testvéreim!
Isten különös terve, kegyelme megengedte nekünk, hogy megérjük advent első vasárnapját az Úr 2010. esztendejében is. Elkezdődött az új év. Az új egyházi év. A naptári éveket számon szoktuk tartani, az iskolai éveket is számon szoktuk tartani, de az egyházi évről igen gyakran elfeledkezünk.
Szokás az, hogy minden új év kezdetén tervek, programbeszéd hangzik, vagy legalább is megfogalmazzák a váradalmakat. Ezt általában el szoktuk hagyni az egyházi év kezdetén, hiszen advent idején elsősorban karácsonyra összpontosítjuk a figyelmünket. Most – talán egy kicsit rendhagyó módon – nem elsősorban adventről szeretnék szólni. Nem is a közelgő karácsonyról. Hanem arról az egyházi évről, amelyet Isten kegyelméből ma elkezdhetünk, kérve segítségét, útmutatását, naponkénti vezetését.
Miért advent első vasárnapjával kezdődik az egyházi év? Nekünk, keresztyéneknek nem lenne szabad elfelejtenünk, hogy életünk nemcsak erre a földi életre szól. Hogy úton vagyunk mennyei hazánk felé, ahová Isten szabad döntése alapján elhívott, amikor megismerhettük az Úr Jézus Krisztust, a mi Üdvözítőnket. Advent arra emlékeztet először is, hogy az Úr Jézus Krisztus új élettel ajándékozott meg, és így új lehetőséget kaptunk ebben a földi életben. Advent arra emlékeztet, hogy az élet nem mögöttünk van, hanem előttünk van. Arra emlékeztet, hogy életünk, személyiségünk értékét nem az adja meg, mik voltunk eddig, mit tettünk eddig, hogyan gondolkodnak rólunk az emberek! Életünk értékét, minőségét az adja meg, amik ezután leszünk Jézus Krisztus kegyelméből.
Advent, azaz az Úr Jézus Krisztus visszajövetelének várása minden esztendőben elmondja: Krisztusban újat kezdhettünk és újat kezdhetünk. Bűnbocsánat kegyelméből élünk, ez pedig azt is jelenti, hogy amit elrontottunk, amit vétkeztünk, ami tönkrement az életünkben, azt Jézus Krisztusért magunk mögött hagyhatjuk, hogy Vele, az ő tanácsa, útmutatása szerint újat kezdjünk. Olyan újat, amely látja a célt, tudja hova tart, és azt is tudja, hogy ezen az úton Valaki előtte megy, és Őt, az Egyház Urát kell követnünk ahhoz, hogy meg is érkezzünk.
Mert az Istentől elkészített cél még előttünk van: a mennyország, az örök élet. Advent pedig, az egyházi év kezdete alkalmas lehet egy váltóállításra: Mostantól csak Veled, Uram, mostantól csak Hozzád, Uram, mostantól csak az Egyházban, Uram, mert bízok kereszthalálodban, áldozatodban, örök igazságodban!
Lehet így kezdeni az új egyházi évet: Új szívet adj, Uram, énnekem, Új szívet adj, én Istenem! Amely csupán csak teérted ég, s véled jár szüntelen, csak véled szüntelen!

Az új egyházi év lehetőséget ad arra, hogy keresztyén hitünk, keresztyén életünk egy szeletére különösen odafigyeljünk. A Magyarországi Református Egyház Zsinata a 2011. esztendőt a kiengesztelődés évének nyilvánította. Béküljön meg Egyházunk Krisztussal, egymással igazságban és szeretetben.
Hasonlóképpen adhat éves programot a napokban olvasott és olvasandó újszövetségi Ige a Római levélből. Ugyanis ezekben a napokban arról olvasunk és a felolvasott Igében is arról van szó, hogy Jézus Krisztus megváltottai, Isten választott népe közösségben kell éljen. Nemcsak együtt vagyunk egy helyen, hanem úgy vagyunk együtt az istentiszteleten, mint akik egymáshoz tartozunk.
Közösségben élünk, és így amit teszünk, vagy amit elmulasztunk megtenni, az mind kihat a közösség, a gyülekezet életére. Ráadásul mindannyian különféle életutakat járunk be még egy családon belül is, és ez még ugyanazt a dolgot is különféle módon láttatja velünk meg. Hogyan válhat közösséggé egy embercsoport, és hogyan maradhat közösség az egy helyre járók csapata?
Az elmúlt napokban olvasott Igék újra tanítottak erre: Akkor válik közösséggé az összetartozó emberek csoportja, ha nem magunknak élünk. Csütörtökön, a hétközi istentiszteleten hangzott igehirdetés arról, hogy tartozunk azzal, hogy egymást szeressük. Jézus Krisztus nem eltörölte Isten népe közösségi életét biztosító törvényt, hanem betöltötte. Törvény helyett szeretetet hirdetett, de a szeretet a törvény betöltése. Tartozunk azzal egymásnak, hogy betöltjük az Isten törvényét a szeretet által. Tartozunk azzal egymásnak, hogy egymást szeressük!
S ugyanígy olvastunk arról, hogy nem vagyunk egyformák, erőnk sem egyforma, képességünk sem egyforma… Isten Igéjének megértése sem egyforma. Vannak területei a keresztyén életnek, amelyben nem egyformán látunk. Nem egyformán mutatjuk meg Krisztushoz való ragaszkodásunkat. Isten azonban nem uniformist húzott ránk, hanem mindannyiónkat vezetni akar a saját útján. Mindenkihez szól, a saját nyelvén. Mindenkit befogad, aki hozzá tér, és kegyelmi szövetségével ajándékozza meg. Hogyan marad meg akkor a közösség? Hogyan maradunk egy egyház? Csak úgy, ha nem magunkhoz, hanem Jézus Krisztushoz mérünk mindent és mindenkit! Nagyon különbözőek vagyunk, mégis megmarad a közösség, ha egymásért élünk, s mindenekelőtt Krisztusért élünk…
Természetesen nem azt jelenti ez, hogy mindenféle tanítást és mindenféle elképzelést kritika nélkül elfogadunk. Hiszen Isten Igéje a zsinórmérték, vagy, ahogy ma mondaná az apostol: Isten Igéje az etalon, az alapmérce, amihez minden mást igazítunk! És megvalljuk, hogy református keresztyének vagyunk, akik abba az egyházba tartoznak, amely a Szentírást tartja alapjának, és hitét az óegyházi hitvallásokban, illetve a II. Helvét Hitvallásban és a Heidelbergi Kátéban foglalja össze.
Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert gyakran csupán az ismeret hiánya is elég ahhoz, hogy olyan kérdéseken vitatkozzunk, vagy különbözzünk meg, amelyek minden generációban fellángolnak, s a Szentírás alapján végül minden generáció arra a felismerésre jut, amire eleink is eljutottak. Sok felesleges küzdelem, félreértés megspórolható lenne, ha a hitvallásainkat olvasnánk, tanulnánk, ha egy nyelvet beszélnénk. Igen megerősíti a közösséget, ha nemcsak azt mondjuk el, hogy reformátusok vagyunk, hanem azt is el tudjuk mondani, hogy miért vagyunk reformátusok. Jelenleg minden héten tart egy közösség hittanórát a Művelődési Házban. De valójában ilyen nincs. Nincs hittanóra hitvallás nélkül. Vagy református, vagy római katolikus, vagy ortodox hittanóra van. Ha nem lehet megmondani, hogy az milyen hittanóra, akkor az egy manipulatív közösség órája, hiszen nem teszi nyilvánvalóvá, hova tartozik, hova akar eljutni, hova akar elvezetni.
Mi, amikor közösségben élünk, azt is megvalljuk, hogy ez a közösség Kit és mit tart a közösség alapjának. Csak így tudunk szeretetben együtt lenni, egymást a hitben segíteni, egymást megérteni. Iránytű, iránymutatás nélkül nem lehet célhoz érni. Elmondta egy idős lelkésztársam, hogy annak idején ifjúsági csoportot vezetett egy hegyi kirándulásra. De a táborban maradt az iránytű és a térkép, így amikor eltévedtek, és már nem láttak turistajelzéseket, megpróbáltak maguk tájékozódni. De háromszor is eljutottak ugyanarra a helyre, és céltalanul bolyongtak. Míg végül egy erdész igazította őket útba. Reggel indultak, és dél helyett késő éjszaka értek vissza. A legnehezebb az volt, amikor a pánikba esett gyerekek már nem akartak együtt maradni.
Iránytű, térkép, vagy ma GPS nélkül csak eltévedünk és céltalanul bolyongunk az életben. Szükségünk van arra, hogy legyen határozott útmutatás: A Szentírás, és annak összefoglalójaként a hitvallások. Ha tudjuk az utat, nem feltétlenül egyforma sebességgel haladunk rajta, de mindannyian megérkezünk.
Ezért mondja az apostol: „A türelem és vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy kölcsönös egyetértés legyen közöttetek Jézus Krisztus akarata szerint, hogy egy szívvel, egy szájjal dicsőítsétek a mi Urunk Jézus Krisztus Istenét és Atyját.” Türelem és vigasztalás: Türelem, mert nem vagyunk egyformák és nem haladunk egyformán. Vigasztalás: Krisztusban mégsem veszítjük el egymást. De ennek az a feltétele, hogy mindannyian Isten dicsőségére akarjunk élni. A nekünk adatott úton járva, de mégis Isten dicsőségére élni. Azt keresni, ami Isten dicsőségét szolgálja. Ha ezt keressük, akkor Isten mindig odavezet egymáshoz is, hogy együtt tudjunk neki szolgálni. Ezért reformátori alapelv: Egyedül Istené a dicsőség…
Emlékezzünk csak vissza: amikor olimpiai bajnokot avattak, s fennállt a dobogó legfelső fokán: Akkor nemcsak övé volt a dicsőség, hanem az egész országé. Nem a bajnok kedves dalát játszották, hanem a nemzet himnuszát! / Még néhány évtizede is milyen sok családban úgy engedték útnak a gyermeket: Ne hozz szégyent szüleid fejére! S ha a gyermek nem köszönt az utcán, akkor a szülő szégyellte magát. Ha azt hallotta, hogy az iskolában botrányt okozott a gyermek, akkor az a szülőnek is szégyen volt: S ha ezt érezte a gyermek, akkor annak is volt hatása: ne hozz szégyenít meg édesapádra, édesanyádra!
Ma, az egyénieskedő, csak magának élő világunkban mintha elfeledkeztünk volna arról, hogy tartozunk: tartozunk az édesanyánknak, és tartozunk a nemzetnek, a hazának. Mennyivel inkább tartozunk Megváltónknak azzal, hogy ne hozzunk szégyent a nevére, hogy Őt dicsőítsük! Azért figyelünk egymásra, mert ez dicsőíti Istenünket, az egész világért meghalt Krisztusunkat! Azért békülünk meg egymással, azért viseltetünk türelemmel egymás iránt, s nem mindenáron a magunkét akarjuk keresztülerőltetni, keresztülvinni, mert tartozunk dicsőítéssel Istenünk iránt! Amikor megalázkodunk egymás előtt: a Krisztusért van az.
A 69. zsoltárban hangzik olyan szépen: Istenem, te tudod, milyen balga voltam, vétkeim nincsenek elrejtve előtted. Ne szégyenkezzenek miattam, akik benned reménykednek, Uram, Seregeknek URa! Ne érje gyalázat miattam azokat, akik hozzád folyamodnak, Izráel Istene! Mert érted vállaltam gyalázatot, érted borítja szégyenpír arcomat. Idegenné lettem testvéreim számára, anyám fiai sem ismernek rám. Mert a házad iránti féltő szeretet emészt; rám hull a gyalázat, ha téged gyaláznak.
Jézus Krisztushoz tartozunk, aki a Gecsemáné kertben készült a kereszthalálra, és így tusakodott: „Abbá, Atyám! Minden lehetséges neked: vedd el tőlem ezt a poharat; mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.” Krisztus sem magának kedvezett… Vállalta értünk a megaláztatás, a szörnyű kínt, csakhogy minket megbékíthessen az Atyával. Ha ő, a szent és igaz mindezt vállalta, nekünk is figyelnünk kell arra, hogy ne magunknak kedvezzünk a gyülekezetben, hanem arra törekedjünk, hogy Isten dicsőségére éljünk, aki nemcsak bennünket szeret, hanem a testvérünket is, sőt az ellenségeinket is!
Nem azért kedvezünk a másiknak, mert ez divat! Nem is azért, mert mi úgysem érünk semmit, ezért a másikon akarunk felemelkedni. Már ez is félreértett cél lenne. Azért kedvezünk egymásnak, hogy javára, épülésére váljon! Mert: „Mi erősek pedig tartozunk azzal, hogy az erőtlenek gyengeségeit hordozzuk, és ne a magunk kedvére éljünk. Mindegyikünk a felebarátjának kedvezzen, mégpedig annak javára, épülésére.”
Adventi időt élünk, mert várjuk Jézus Krisztust, aki visszajön. Várjuk is Őt! Ne hozzunk gyalázatot a nevére, ne szégyenítsük meg Őt! Hanem éljünk dicsőségére, tiszteletére. Ezért legyen az új egyházi évben programunk az egymásra figyelés, a közösségben élés erősítése, az egymáshoz tartozás kifejezése. Úgy a szeretetben, mint a Szentírás és a hitvallások ismeretének erősödésében!
Ámen!
t