ISTEN AKARATÁBÓL EGYÉNISÉG
(Sarkad-Újtelek, 2011. október 9.)

Lectio: 1Kir 19, 19-21. v. + Lk 6, 12-23. v.
Textus: Kol 1, 1-8. v.

Énekek: 118/1; 252/1-5; 370/2; 151; 231/3-4; 512/1-6;

„Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola, és Timóteus testvér, a Krisztusban megszentelt hívő testvéreknek, akik Kolosséban élnek: kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól. Hálát adunk mindenkor Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyjának, amikor értetek imádkozunk, mivel hallottunk a Krisztus Jézusba vetett hitetekről és arról a szeretetről, amely valamennyi szent iránt él bennetek. Hálát adunk azért a reménységért is, amely készen van számotokra a mennyekben, amelyről már előbb hallottatok az igazság beszédéből, az evangéliumból. Mert ez hozzátok is eljutott, és ahogyan az egész világon gyümölcsöt terem és növekedik, ugyanúgy közöttetek is, attól a naptól fogva, amelyen meghallottátok, és igazán megismertétek az Isten kegyelmét. Így tanultátok ezt Epafrásztól, szeretett szolgatársunktól, aki a Krisztus hű szolgája értetek. Ő hozta nekünk a jó hírt a Lélektől kapott szeretetetekről.”

Szeretett Testvéreim!
Pál, Isten akaratából Krisztus Jézus apostola: Életre szóló, meghatározó élménye volt ez Pál apostolnak: Nem magam választottam ezt az utat. Nem magam törekedtem arra, hogy lelki vezetője legyek sok-sok keresztyénnek, nem a magam erejéből és szándékából lettem apostol, hanem Isten hívott el rá. És nemcsak a Kolosséi levélben, hanem több más levélben is kezdi így: Isten akaratából Jézus Krisztus apostola, vagy Krisztus apostola Isten akaratából.
Isten akaratából: Pál erre sokszor visszatér, s hogy milyen indulattal, azt talán legjobban az 1Kor 15-ben olvashatjuk: „Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak neveztessem, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” (9-10. v.)
Isten akaratából elválasztva. Isten akaratából kiválasztva. Egyszerre öntudatot ad és egyszerre alázatra késztet. És minden keresztyénnek, akinek szívébe íratott az Isten Igéje, aki rátette az életét az Isten Igéjére, Jézus Krisztus kegyelmére, ott kell lenni bennünk annak az öntudatnak: Krisztus elhívott, de annak az alázatnak is: én magamtól semmi lennék. Miért vagyok más? Miért hiszek? Miért változhatott meg az életem? Miért van vágy bennem az Isten keresésére, miközben másoknak körülöttem nincsen? Még akár a családban sem? Isten akaratából! És ez nem tőlünk van, nem tőlem van. Ezért még inkább arra késztet ez az öntudat, hogy „Isten akaratából”, hogy annak az Istennek szolgáljunk, aki minket elválasztott és elhívott. És ne bújjunk ki az alól, amire elválasztott, amire elhívott.
Egy Irakból Magyarországra menekült keresztyén fiú vívódásait mondta el a menekültmisszió egyik vezetője Berekfürdőn a héten. Ez a fiú kész volt vállalni a magyarországi iskolaprogramot, tanulni, iskolába járni. De egy napon csak ült, és nem csinált semmit. Nem figyelt, nem törődött semmivel. A pedagógus, aki tanítja, jó pedagógus, szóra tudta bírni az egyik napról a másikra bezárkózó fiút, s ő elmondta: Bagdadban azokban a napokban robbantotta fel egy öngyilkos merénylő azt a templomot, és benne azt a gyülekezetet, amelybe ő járt. Rokonai, barátai, jó ismerősei, keresztyén testvérei haltak, vagy sebesültek meg. Elmondta, hogy meghalt a szeretett lelkipásztora, aki őt keresztelte. — Hogy van az, hogy ő itt él, békében, azok pedig meghaltak. Hosszú hetekbe tellett, míg újra tudott tanulni, addig újra és újra ezt kellett feldolgozni, erről beszéltek, meg kellett vívnia annak lelki terhét, azt a furcsa bűntudatot, hogy ő él, az övéi pedig halottak. El kellett jutnia oda, hogy ez nem az ő döntésének a következménye. Családja eljött, s velük neki is jönnie kellett. El kellett fogadnia, hogy Isten akaratából történt vele mindez. De amikor elfogadta, hogy Isten akaratából történt vele mindez, attól kezdve tudta, hogy Istennek célja van az életével, és ő nem tékozolhatja el az életét, neki feladata van a világban, amit Isten mond meg. Nem neki kell megtalálnia, hanem keresni, kérni kell Isten vezetését, és ezt a feladatot, élete célját Isten rendelése szerint betölteni.
Igen, van, amikor, furcsa bűntudat megjelenik keresztyének életében is: Miért vagyok kiválasztva, és esetleg a testvérem miért nem? Miért van az, hogy én hiszek, hihetek, és olyan, akit nagyon szeretek, mégsem tud hinni? Miért van az, hogy a szomszédom örül annak, hogy templomba járok, mert jót viszek innen neki haza, de nem tudom rávenni, hogy eljöjjön? Miért van az, hogy akár az is, akit nagyon szeretek, megtűri, elfogadja, örül annak, hogy szeretem az Istent, de ő hallani sem akar arról, hogy ő is közeledjen? S ilyenkor nem arra kell néznünk, hogy ő miért nem… Hanem el kell fogadnunk, hogy Isten akaratából minket az Isten kiválasztott arra, hogy az evangéliumot vigyük, először is, hogy higgyünk, és az evangéliumot vigyük azoknak, akik most még hinni nem tudnak.
Máskor éppen a velünk történt vagy történő bajjal, próbával kell így szembenéznünk: Miért éppen én? Miért éppen velem? S jó, ha ilyenkor eszünkbe jut, hogy a Heidelbergi Káté hogyan foglalja össze a gondviseléssel kapcsolatos bibliai tanítást: „Mi az Isten gondviselése? — Isten mindenható és mindenütt jelen való ereje, mellyel a mennyet és a földet minden teremtménnyel együtt mintegy kézen tartja, és úgy igazgatja, hogy fa és fű, termékeny és terméketlen esztendők, eső és aszály, az étel és ital, a jó egészség és betegség, a gazdagság és szegénység, szóval minden, nem véletlenségből, hanem az ő atyai tanácsából és akaratából jő.” És ha ezt el tudjuk mondani, akkor sem az áldások, sem a megpróbáltatások nem tesznek tétlenné és tehetetlenné.
Isten akaratából. Ha ezt Isten előtti alázattal tudjuk elfogadni, mindenért Istent dicsérve, és mindenből Istenhez menekülve, akkor nem tesz ez a kijelentés bennünket sem elbizakodottá, kérkedővé, sem tétlenné és lustává, sem pedig mindenbe kényszerűen beletörődővé. Mert tudjuk, hogy van Isten a mennyben, aki életünket is igazgatja, bölcsen, jól, még akkor is, ha azt nem értjük egy-egy időszakban. De mivel Isten akaratából vagyok, ami vagyok, ezért Isten akaratából feszülhetek neki az előttem levő útnak, munkának, terheknek, mert nem egyedül kell hordoznom ezek terhét, hanem Ő fog segíteni, vezetni előre, megerősíteni és megtámogatni.
Pál, Isten akaratából Jézus Krisztus apostola. Ez a Pál nagy hálával köszönte meg Istennek, amit a Kolosséi gyülekezetben a Jézus Krisztus bűnbocsátó, bűntől szabadító jóhíre, az evangélium elvégzett. Mert a Kolosséi gyülekezetben az evangélium, a Krisztus megváltó kegyelme nagy munkát végzett: „hallottunk a Krisztus Jézusba vetett hitetekről és arról a szeretetről, amely valamennyi szent iránt él bennetek.” Hallottuk, hogy Isten mivé formált, milyen szolgálattal, milyen lehetőségekkel ajándékozott meg benneteket! A kolosséi gyülekezetnek ez volt a sajátossága! Más gyülekezetnek más volt a sajátossága. Az antiókhiai gyülekezet misszionáriusokat tudott kiküldeni, és a misszionáriusok kiküldése és a misszionáriusok imádsággal való kísérése volt az erőssége. A jeruzsálemi gyülekezetnek az volt az erőssége, hogy meg tudta tartani a törvényt, így a zsidók számára elérhetővé tette az evangéliumot. Minden gyülekezetnek más a sajátossága. Minden gyülekezetnek más az arculata Krisztusban. Nem kell mindenkinek egyformának lenni, és nem kell minden gyülekezetnek egy-egy mintát követni. Minden gyülekezetnek meg kell keresni a saját arcát. De meg kell találnia azt, amit az Isten rábízott. Mert minden gyülekezetre bízott az Isten egy-egy szolgálatot, mint ahogy minden apostolra is bízott az Isten egy-egy szolgálatot. Nem ugyanaz volt a megbízatása Jakabnak és nem ugyanaz volt a megbízatása Péternek. Jakab rövid időn belül mártírhalált halt. És az a Jakab, aki később megjelenik – nem oly régen olvastunk a Galatákhoz írt levélben róla – ő már nem az apostolok közé tartozott. De Isten megadta, hogy ő lett a jeruzsálemi gyülekezet vezetője Péter távollétében. És Jánosra más bízatott, és Pál apostolra is más bízatott. Mindenkinek azt kell végezni – személy szerint és gyülekezetben – amit az Isten rábízott. De azt, végeznie kell!
Meg kell találni, mert Isten mindenkinek és minden gyülekezetnek adott ajándékot, amit másnak nem úgy, vagy talán egyáltalán nem adott. És azért áldja Istent Pál a kolosséi gyülekezetért, mert rátaláltak arra a hívatásra, arra szolgálatra, arra a tisztségre az egyházon belül, amit az Isten rájuk bízott. És így ők a szeretetszolgálatban lettek igen erősek. Volt olyan gyülekezet, amely a tanításban volt igen erős. Sokakat tudott kiküldeni, vagy felkészíteni arra, hogy tanítói szolgálatot végezzenek.
Ezért áldott legyen az Isten, aki elhívott, és az ő akaratából megszentelt, és ránk bízta az evangéliumot, hogy gyümölcsöt teremjünk, azt, amit az Isten ránk szabott. Készek vagyunk-e tenni? Készek vagyunk-e leborulni az Isten elé, és azt mondani: Uram, tégy alkalmassá arra a sajátos szolgálatra, amit éppen a Sarkad-Újteleki gyülekezetre bíztál! Feladatunk, kegyelmi ajándékunk van, egyen-egyenként a gyülekezetben, és a gyülekezet közösségében együtt is. Amit nem végez el más helyettünk.
A középpontban az evangélium hirdetése van. Ez az egyház elsődleges feladata. Az evangélium, a Krisztus szeretetének, bűnbocsátó kegyelmének továbbadása. Azt, hogy ezt milyen eszközzel bízta ránk az Isten, azt tőle kell elfogadnunk, és kezéből elkérnünk. Nem fogja más elvégezni helyettünk. És ezért kell imádkoznunk és tudatosan keresnünk, hogy Isten a többféle gyülekezet között itt, Sarkadon mit bízott sajátosan ránk. Mi az, ami mögé oda tudunk állni, mint gyülekezet, hogy ezt a szolgálatot végezzük? S miközben tudunk olyan szolgálatokat, és végzünk olyat, amit más nem végez, még tudatosabban, céltudatosan kell továbblépnünk ebben. S amikor most egy hónapon belül presbiterválasztásra, gondnokválasztásra készülünk, azért kell imádkoznunk, hogy a választásunkban is Isten mutassa meg, jelölje ki azt az utat, amit tovább kell vinnünk. Vannak feladatok, amelyek egy-egy időre szóltak. Van, amire Isten azt mondta: eddig kellet végeznetek, hogy felszabaduljatok más szolgálatokra. És itt kell kérnünk, keresnünk, hogy megtaláljuk azt a feladatot, olyanok vezessék a gyülekezetet, és olyan munkát végezzünk, amit nem másoktól lesünk el, nem másokat akarunk leutánozni, hanem amit Istentől kaptunk sajátos szolgálatként ebben a városban, a Teleken, a reformátusság között. De hozzá kell tenni, hogy Isten nem a reformátussághoz küldte a Sarkad-Újteleki gyülekezetet. Mint ahogy nem csupán a keresztyénekhez küldi a keresztyéneket. Az csak egy merítés, hogy kik a reformátusok.
Minden keresztyénnek minden ember felé van küldetése. Nemcsak azok felé, akik közel állnak hozzánk, nemcsak azok felé, akik egyből egyet értenek is velünk, hanem minden ember felé. Kaptunk feladatot, kaptunk kegyelmi ajándékot, s nekünk kell munkálnunk azt, hogy úgy élhessünk, hogy akik látják gyülekezetünk életét, hálát adjanak az Istennek mindazért a szolgálatért, amit elvégezhettünk az Úr Jézus Krisztus kegyelméből.
És hogy jó hírt vihessenek rólunk, mint ahogy Epafrász jó hírt vitt a Lélektől kapott szeretetéről a kolosséi gyülekezetnek, ahhoz az kell, hogy elfogadjuk: Isten akaratából vagyunk, amik vagyunk, Isten akaratából van feladatunk és küldetésünk, Isten akaratából kell mindent megtennünk, amit az élő Isten ránk bízott.
Ámen.