REFORMÁCIÓ ÜNNEPLÉSE HALOTTAK NAPJÁN
(Sarkad-újtelek, 2009. november 1.)

Lectio: Jób 19, 23-27. v. + János 11, 21-27. v.
Textus: 1Thessz 4, 13-14. v.

Énekek: 390/1; 356/1-5; 390/4; 151; 348/4-5; 401/5-6;

„Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.”

Szeretett Testvéreim!

Tegnap volt 492 esztendeje, hogy Luther Márton közzétette 95 tételét, melyekben elsősorban az igaz bűnbánatról szólt és határozottan felszólalt az úgynevezett bűnbocsátó cédulák árusítása ellen.
Ha ma közzétennénk azt a 95 tételt, nem tudnánk mit kezdeni vele. Már régen nem a bűnbocsátó cédulák árusítása a keresztyénség fő kérdése, s a mai korból visszatekintve csak nehezen értjük meg, hogy miért volt olyan nagy hatása ezeknek a vitatételeknek arra a korra.
Az mégis csak kiderül belőlük, hogy a római Szent Péter bazilika építési költségeinek fedezésére árusítottak úgynevezett bűnbocsátó cédulákat. Az 50. és az 51. tétel így hangzik:
50. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy ha a pápa tudna a búcsúhirdetők zsarolásairól, azt akarná, hogy inkább égjen porig Szent Péter bazilikája, mint azt, hogy juhainak bőréből, húsából és csontjából épüljön fel.
51. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy a pápa, ha szükséges volna, kész lenne (ahogy illik) még Szent Péter bazilikájának eladása árán is saját pénzéből segíteni azokat, akiknek legtöbbjétől némely búcsúhirdetők kicsalják a pénzüket. (Magyar Elektronikus Könyvtár, fordította: dr. Zsigmondy Árpád)
S Luther Márton azt kívánta bebizonyítani vitatételeiben, hogy ezek a bűnbocsátó cédulák az igaz bűnbánat nélkül semmit sem érnek. Ha pedig a keresztyének szívében ott az igaz bűnbánat, és az Istenhez való megtérés készsége, akkor pedig a bűnbocsátó cédulákra már nincs is szükség.
Ugyanígy nincs szükség bűnbocsátó cédulákat vásárolni a halottakért, hiszen a halottak üdvösségének kérdése teljes egészében Isten kezében van, mi már nem tehetünk értük semmit.

Nekünk, ma élő református keresztyéneknek, akik olvashatjuk a Szentírást és a Heidelbergi Kátét, II. Helvét Hitvallást, Luther Márton felfedezései teljesen természetesek. Nem érezzük benne azt a harcot, tusakodást, amit jelentett a maga korában.
Pedig Luther Márton annak a napnak az előestéjére időzítette tételeinek a kihirdetését, amelyen Wittenbergbe sokan igyekeztek, hogy egyrészt lássák és használják az ottani ereklyegyűjteményt, másrészt pedig bűneik bocsánatára vásároljanak sok-sok búcsú-, vagy más néven bűnbocsátó cédulát.

Ma, 2009. november 1-jén, református keresztyénségünkben vajon mi jelent hasonló harcot, mint Luther Mártonnak a bűnbocsátó cédulákkal kapcsolatos visszaélésekkel való küzdelem?
Úgy vélem, az egyik ilyen küzdelem a halottakhoz való viszonyulás formálása, vagy éppen a tiltakozás.
Tiltakozás az ellen, hogy az egyház kiszolgálója legyen a pillanatnyi közhangulatnak, társadalmi elvárásoknak.
Krisztus követői sohasem a népszerűségre, hanem a Krisztusnak való engedelmességre kell törekedjenek. Tegnap nagy csalódást okoztam egy idős asszonynak a temetőben. Mondta, hogy mennyire meghatotta az az írás, amit írtam a Sarkad Városban. Egy rövid mondat után kiderült, melyik cikkre gondolt. S azonnal meg kellett mondanom, hogy azt a cikket nem én írtam, de soha nem is írnék olyat. Nem írnék, mert azzal az egyházra és Jézus Krisztusra, az egyház Urára hoznék szégyent. Ez az asszony azonnal otthagyott…
Lehet szép hangulatú, az emberek érzéseivel játszó cikkeket írni, de ha az ellentétes a Szentírással, ellentétes a hitvallásainkkal, akkor az ilyen cikkekkel az egész egyháznak, és főleg a Krisztus ügyének ártunk! A halottak napjával kapcsolatos cikkekben, ha nem a feltámadást és az örök élet reménységét hirdetjük, akkor az égbe kiáltó bűn.

Abban nincs semmi szokatlan, hogy oda is elmegyünk a Jézus Krisztusról szóló evangéliumot hirdetni, ahol sokan összegyűlnek. Ezt tették az első keresztyének is sok esetben. Így ment Pál is pl. az athéni főtérre, ahonnan azután az Areopágoszra vitték. Ezért ha halottak napja tájékán sokan mennek a temetőbe, el lehet menni a temetőbe is az evangéliumot hirdetni. De csak az evangéliumot hirdetni.
Csupán azért nem mehetünk el, hogy ugyanazt szajkózzuk, amit a világ, az Isten kegyelméről tudomást sem vevő világ mond. Ha ezt tesszük, megtagadjuk Jézus Krisztust, aki meghalt és feltámadt, s nekünk adta a bűnbocsánatot és az örök életet a feltámadás ereje által.

Ezért testvéreim, nem szeretnénk, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.
Mert aki az életet teremtette, annak mindenek élnek. Az örök Isten előtt nincsenek elrejtve a halottaink sem. Ugyanakkor halottainkat csak az örök Isten szólíthatja meg. Aki olvasta a Sarkad Várost, olyasmit is olvashatott – magát a kérdésben illetékesnek vélő szerzőtől – hogy elsuttogjuk halottainknak érzéseinket, s néha, ha jól figyelünk, halljuk szeretteink halk, síron túli üzenetét…
Szeretett Testvéreim! Nem szeretnénk, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és ne tudnátok, hogy mi a halottakat nem szólíthatjuk meg, és a halottak nem üzennek nekünk! A halottakkal való beszélgetés, a tőlük való üzenetvárás olyan bűn, amire a Szentírásban Isten világos kijelentést tett: „Ne legyen köztetek (…) szellemidéző, se jövendőmondó, se halottaktól tudakozódó. Mert utálatos az ÚR előtt mindaz, aki ilyet cselekszik.” — Igazi keresztyén, református keresztyén nem lehet spiritiszta, halottidéző!

Igen, szívszaggatóan tud fájni szerettünk hiánya! Időnként mintha tisztán látnánk kedves arcát, fülünkbe csengenek szavaik, emlékünkbe idéződnek kedves események! De mindezzel az Úr Jézus Krisztushoz kell mennünk, neki kell elmondanunk, mennyire hiányzik, mennyire szomorú a szívünk. Istentől kell kérnünk erőt a gyász hordozásához, és Istentől kell tanácsot, útmutatást kérnünk!
El kell szakadnunk a halott idézés, a szellemidézés bűnétől, kérve Jézus Krisztus bocsánatát, és az örök életre, a feltámadásra, a mennyben való viszontlátás reménységére kell tanítanunk másokat is!
Isten elzárta halottainktól a visszatérés lehetőségét ide a földre, s elzárt minket is a halottaktól. Nem szólítanak meg minket, s mi sem szólíthatjuk meg őket. A Szentírás kijelentése és a lelkigondozói tapasztalatok azt mutatják, hogy ha a halottakhoz fordulunk, és a halottakat hívjuk segítségül – mivel ők nem válaszolhatnak – helyettük démonok válaszolnak! Ezért tiltja Isten a szellemidézést és a halottidézést.

Máskor szeretnénk jóvátenni azt, amit elmulasztottunk elköltözött szerettünknek megadni. Szeretnénk az ellene elkövetett bűneinket jóvátenni. De bármit tennénk is a halottainkért, nekik abból már sem káruk, sem hasznuk nincs. A saját lelkiismeretünk megnyugtatásáért nem az a hasznos, hogy a sírokat építjük, díszítjük, hanem hogy elfogadjuk Istennek Jézus Krisztusban kijelentett bocsánatát!
A gyertyákat, mécseseket régen azért gyújtották, hogy a tisztítótűzből segítsék minél hamarabb kijönni a halottakat. Ezért nem égtek mécsesek a református sírokon. Egyszerűen eleink tudták, hogy Isten kegyelmében vannak a halottak, s mi értük már semmit nem tehetünk.
Vajon, amikor a koszorúk tömegét, mécsesek garmadáját hordják ilyentájt a temetőbe, kiért teszik? A halottakért vagy önmagukért? Vagy pedig a temetőőr bosszantására, aki azután a tavaszi fűnyírás idején rendszeresen megsérül a törött üvegcserepektől, szél fútta mécsesdaraboktól?
Luther Márton 95 tételéből hadd idézzek:
43. Arra kell tanítani a keresztényeket, hogy jobb dolgot tesz, aki a szegénynek ad, vagy a rászorulónak kölcsönöz, mint hogyha búcsút vásárol.
45. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy aki látja a rászorulót és azt elhanyagolva búcsúra költ, az nem a pápa elengedését szerzi meg, hanem Isten rosszallását.
46. Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy - hacsak nem dúskálnak a fölöslegben - mindazt, ami az élet fönntartásához szükséges, tartsák kötelességüknek házuknépe javára fordítani és semmiképp se pazarolják búcsúkra.
Emlékezzünk meg a halottainkról tisztességgel. De ehhez elég a sírjaikat rendbe tenni, néhány szál őszi virágot elvinni. Többet teszünk Isten dicsőségére, és egyáltalán nem sértjük meg halottaink emlékét, ha a szegényeknek adunk inkább, a rászorulókat segítjük a koszorúra, mécsesre szánt pénzből.
Azt pedig végképp ki kell mondani, hogy az élőkért élünk, az élőkért kell tevékenykednünk, s ha az élet fenntartása nehézségekbe ütközik, akkor mindenképpen szabadok vagyunk attól, hogy a halottaink sírjára áldozzunk. Sőt, ahogy a búcsúcédulákkal kapcsolatban kimondatott, az a halottainkkal kapcsolatban is igaz: Arra kell tanítani a keresztyéneket, hogy - hacsak nem dúskálnak a fölöslegben - mindazt, ami az élet fönntartásához szükséges, tartsák kötelességüknek házuknépe javára fordítani és semmiképp se pazarolják a halottakra.

Természetesen hálásak vagyunk elköltözött szeretteinkért. S ott lehet a hála a szívünkben mindazért, amit tőlük kaptunk, amit értünk tettek. Szeretettel és kegyelettel emlékezünk rájuk. De hálánkat Istennek mondjuk el. Hálánkat Istennek mutassuk meg! Hiszen tőle kaptuk szeretteinket, s neki lehetünk egyedül hálásak a jó szülőért, jó gyermekért, jó testvérért, s mindenkiért, akitől az élet során valamit kaptunk.

Ráadásul a találkozás reménységével gondolhatunk Jézus Krisztusban elhunyt szeretteinkre! Nekünk van reménységünk, hogy nem fognak örökké a sírban nyugodni! Van reménységünk, hogy nem örök lakhelyük a sír, hiszen Jézus Krisztus visszajön, s akkor feltámadnak a halottak, hogy megálljunk Isten színe előtt, számot adva életünkről. S mégis azzal a reménységgel készülünk erre a számadásra, hogy Jézus Krisztus áldozatáért Isten már megbocsátott! Már irgalmába, kegyelmébe fogadott!
Ha pedig így készülünk elköltözött szeretteinkkel együtt az Isten színe előtti megállásra, akkor semmi sem kényszerít arra, hogy örökidőkre szánt szállást készítsünk magunknak, halottainknak a temetőben.
„Mert hisszük, hogy Jézus Krisztus meghalt és feltámadt, ezért az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.
Tudom, nyugdíjas református lelkész írta a következő mondatot az eheti Sarkad Városban: „A feltámadás nem a testnek feltámadása – az a sírban marad – hanem az emberi létnek egy magasabb dimenzióba való töretlen létezése, részesedés a hitben elhaltak ígéretében.”
Kérem a testvéreket, ne tévesszen meg senkit ez az idézet! Még ha református lelkész írta is, nekünk nem erre kell figyelni, hanem az Isten kijelentésére. Maga az Úr Jézus Krisztus mutatott nekünk példát, amikor testben támadt fel. Ő mondja a tanítványoknak a feltámadás estéjén:
„Miért rémültetek meg, és miért támad kétség a szívetekben? Nézzétek meg a kezemet és a lábamat, hogy valóban én vagyok. Tapintsatok meg, és lássatok. Mert a szellemnek nincs húsa és csontja, de amint látjátok, nekem van.” És ezeket mondva, megmutatta nekik a kezét és a lábát. Mikor pedig még mindig nem mertek hinni örömükben, és csak csodálkoztak, megkérdezte tőlük: „Van-e itt valami ennivalótok?” Erre adtak neki egy darab sült halat. Elvette és szemük láttára megette.” (Lukács 24, 38-43.)
Hogyan is magyarázzuk Máté evangéliumának kijelentését, ha nem hisszük a halottak feltámadását, a test feltámadását? A nagypénteki történetből idézek:
„Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek.” (Máté 27, 50-53)

Abban a pillanatban, amikor arra gondolunk, hogy a feltámadás valami légies dolog, elindulunk a keleti misztika irányába, a halottidézés irányába, a lélekvándorlás irányába.
Pontosan a lényegbeli reménységet veszítjük el, amikor elvetjük a test feltámadását. Jézus Krisztus áldozata egyszerre hozta a bűnbocsánatot, és a bűntől megrontott világ megváltását, az újjáteremtést. „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa.” (1János 3, 8)

Ezért olyan fontos, hogy rendszeresen megvalljuk hitünket. Ezért olyan fontos, hogy olvassuk a Szentírást és hitvallásainkat. Hogy ne tévesszenek meg divatos tanítások, hitetlen beszédek, amelyek ilyentájt is ránk zúdulnak. Amikor református lelkész tollából olvastam a pár perce idézett sorokat, azonnal bevillant a hitvallás mondata: „Hiszem a test feltámadását és az örök életet.” És helyre került minden.

Testvéreim!
Halottak napja van, mert az ország ezt ünnepli. Természetesen számunkra, reformátusok számára nem mindszentek és minden szentek napja, még ha ezt üzenik is ezen a héten ennek a városnak.
Ha már nem tudjuk kivonni magunkat ennek az ünnepnek a hatása alól, akkor legalább ünnepeljünk keresztyénekhez méltóan, református keresztyénekhez méltóan. Ez illik a reformáció örököseihez.

Aki teheti, menjen, tegye rendbe szerette sírját. De vigye szívében a feltámadás reménységét, a bűnbocsánat bizonyosságát és az élőkért való felelősségét.
Akinek eltelik a lelke bánattal, szomorúsággal, kimondhatatlan fájdalommal, az mondja el a sírnál, nem vétkezik. De mondja el Istennek, és nem a halottjának. Mert csak akkor nem vétkezik, ha Istenhez imádkozik, és a sírnál az élőkkel beszélget. Az ott lévő, elérhető élő szeretteivel és az élő Istennel. A halottakhoz nincs jogunk szólni. Őket Isten elzárta tőlünk.
Aki szeretne koszorút, virágot vinni, tegye, nem vétkezik. De vigye úgy, hogy szeme előtt legyenek az élők, a rászorultak, s mindazok, akiknek valóban szüksége van áldozatunkra és szeretetünkre.
Aki beszélget másokkal a temetőben, tegye, nem vétkezik. De ha vigasztalni akar, Isten Igéjét szólja, ne holmi frázisokat. Ha reménységet akar tovább adni, hirdesse a test feltámadását és az örök életet. Jézus Krisztus bűnbocsánatát és az örök Isten kegyelmét, aki irgalmas minden megtérő bűnöshöz.
S ha így megyünk a temetőbe, ha így hirdetjük a Krisztust, akkor mi is vigasztalódunk, másokat is vigasztalunk. Legyünk hát a temetőben is Jézus Krisztus hűséges gyermekei, Isten irgalmának eszközei! Így éljük meg reformációt 2009-ben.
Ámen!