CSODA – AMI ÍTÉLET
(2014. szeptember 3.)

Textus: 2Móz 12, 1 – 51. v.
Énekek: 98/1-4; 356/1-5;

Mert átvonulok ezen az éjszakán Egyiptom földjén, és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, akár ember, akár állat az. Ítéletet tartok Egyiptom minden istene fölött - én, az ÚR. De az a vér jel lesz házaitokon, amelyekben ti laktok. Ha meglátom a vért, akkor kihagylak benneteket, és tirajtatok nem lesz pusztító csapás, amikor megverem Egyiptom földjét. (2Móz 12, 12-13. v.)

Szeretett Testvéreim!
A tizenkét jel és csoda, amely Egyiptomot sújtotta, Egyiptom isteneit sújtotta, abban az elsőszülöttek halála volt a legfélelmetesebb. Azok kedvéért, akik a múlt héten nem voltak itt, röviden elmondom, hogy szándékosan elkerültem az egyébként ki nem kerülhető tízcsapás kifejezést. Ugyanis nem egyszerűen büntető, sújtó ítéletről van szó Egyiptom népén, hanem olyan jelekről és csodákról, amelyek nyilvánvalóvá tették, hogy Egyiptom istenei tehetetlenek az ÚRral, a Mindenhatóval szemben.
Első ilyen jel az, amikor Áron botja kígyóvá változik. Hasonlóan kígyóvá változik a mágusok botja is, de Áron botja elnyelte a mágusok botjából lett kígyókat. Ez a jel és csoda azt mutatta meg, hogy ÚR az Isten minden okkult, titkos tevékenység, mágia fölött. Megmutatta, hogy fölötte van annak, aki minden mágia és okkult, titkos, természetfeletti jelenség okozója. Az Örökkévaló messze hatalmasabb a Sátánnál. Ezért minden nemzedéknek tudnia kell, hogy a mágia ellenszere soha nem lehet egy másik mágia. Mert azzal csak a Sátánnak szolgáltatjuk ki magunkat. Hanem ha valaki mágiával, okkult dologgal találkozik, kérje a Mindenható, kérje az Úr Jézus Krisztus védelmét. Mert a Szentháromság Isten védelme tökéletesen elég.
Az utolsó jel, amit az előbb említettel együtt nem szoktak a csapások közé sorolni, de valójában igen nagy ítélet volt ez is egész Egyiptomon, az a fáraó arcvesztése. Azaz isteni orcája, isteni fensége odalett az elsőszülöttek halálát követően. S ő, aki Egyiptom fáraójaként, isteni fáraóként, isteni minőségében volt felelős a Birodalom rendjéért, életéért, aki minden reggel köszöntötte, ébresztette a Nílust, a tízedik csapás után tehetetlenül kellett könyörögjön Mózesnek: kérjetek az Úrtól áldást rám is. Isten ítélete a fáraó-istent is földre sújtotta, minden más istenséggel együtt. Ennek a csapásnak, jelnek a súlyát külön növeli, hogy a fáraó-isten nem azt teszi, amit akar, hanem következetesen azt, amit az ÚR, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene rendelt felőle: Mert Isten keményítette meg a szívét újra és újra, mindaddig, amíg a tíz jelet, csodát, csapást be nem mutatta rajta.

Csodákról van szó, nem egyszerűen ítélő csapásokról, amelyekkel Isten a dicsőségét kívánta megmutatni és arra ösztönözni Egyiptom népét is, hogy tiszteljék az URat. Különösen is látszik ez a jégeső csapásánál, amikor Isten előre figyelmeztet: meneküljetek. Mert Isten meg akarja menteni még népének ellenségeit is.
A csoda Isten beavatkozása a teremtett világ eseményeibe, történéseibe. A csodák hol úgy mennek végbe, hogy Isten a teremtett világban beleteremtett törvényszerűségeket használja fel, hol pedig a teremtett világ törvényszerűségei ellenére történik a csoda. Isten felhasználhatja az általa teremtett törvényszerűségeket, hiszen az Alkotó miért ne használhatná alkotásait? Ilyen esetekben egyesek azt szokták mondani, hogy ebben semmi csoda nincs, hiszen megmagyarázható dolgokról van szó. De nemcsak a megmagyarázhatatlan csoda! Sokszor a csoda maga az események időzítése, az ott és akkor összefüggése. Hogy éppen akkor támad a szél fel, amikor a fáraó serege már-már utoléri a menekülő izraelitákat. És át tudnak kelni a Nádas-tengeren. Máskor pedig úgy tesz csodát az Isten, hogy nem értjük, nem tudjuk megmagyarázni. Pedig a magyarázat egyszerű: a Mindenható Isten Úr mennyen és földön, kezében van minden látható és láthatatlan. Erős Istenünk van!

Ez az egyszerre könyörülő, irgalmas, és ítéletében mégis félelmetes Isten rendeli el az elsőszülöttek halálát egész Egyiptomban. Már a pusztában ezzel küldi el Mózest, hogy vezesse ki Izraelt Egyiptomból: „… te ezt mondd a fáraónak: Így szól az ÚR: Izráel az én elsőszülött fiam. Azért azt mondom neked, hogy bocsásd el az én fiamat, hadd szolgáljon nekem! Ha te vonakodsz elbocsátani, akkor én megölöm a te elsőszülött fiadat.” (2Móz 4, 22-23)
Vannak, akik itt megakadnak. Hogyan lehetséges, hogy Isten irgalmas, és ugyanakkor mégis kegyetlenül ítél? Sokaknak ez a kettő nem fér össze. Mert Isten vagy irgalmas, vagy bűnért haragvó. Csakhogy Isten nem az, akinek mi elgondoljuk. Isten nem olyan, amilyennek magunkban elképzeljük. Tudom, hogy sokan megbotránkoznak Istenben, de valójában nem Istenben, hanem a róla kialakított képükben. Isten azonban nem fér bele a mi róla kialakított képeinkbe. Más attól szenved, hogy mindig csak az ítélő Istent látja, de nem fér bele az istenképébe a Fiát is értünk feláldozó, türelmes, irgalmas Isten.
Amikor a II. parancsolatban arról van szó, hogy ne készíts magadnak bálványképet, akkor Isten óv attól is, hogy magunkban kialakítsunk Istenről valami torz istenképet és azt imádjuk. Isten nem az, aminek mi elképzeljük, hanem az, akinek magát kijelentette. Ezért is kell kutatnunk az írásokat és kérnünk a Szent Istent, hogy Szentlelkével vezessen el az egészséges istenkép megismerésére.

Isten rendkívüli módon gondoskodott arról, hogy Izrael fiai soha ne tarthassák a maguk győzelmének, diadalának az Egyiptomból való szabadulást. Gondoskodott arról a Mindenható, hogy Isten népe ne tarthassa magát többnek más népeknél. Az Egyiptomiaknál sem. Mert nem jobbak náluk. Ami több az életükben az az, amit Isten tett értük. Az, hogy kegyelembe fogadtattak. És ez igaz ránk, keresztyénekre is. Ami több az életünkben a hit által, az mind Isten ajándéka. Nem azért kaptuk, hogy mások fölé akarjunk kerekedni általa, hanem azért kaptuk, hogy szolgáljunk vele mindenkinek. Mert nem vagyunk jobbak önmagunkban.
Azon az éjszakán minden elsőszülött veszélyben volt egész Egyiptomban. Gósen földjén is. Nem volt kivétel. Mindenkire el volt készítve ennek csapásnak a terhe. Csak azok menekültek meg, akik az ajtófélfákat, szemöldökfákat bekenték egy egyesztendős juh vérével.
Nem azért menekültek meg, mert ők Ábrahám, Izsák és Jákób leszármazottai. Csak azért menekültek meg, mert hittek Isten szavának és engedelmeskedtek neki. Ahogy a jégeső idején az egyiptomiak is megmenekültek, akik hittek Istennek és engedelmeskedtek a szavának. A héberek az elsőszülötteket ért csapás alól azért menekültek meg, mert elfogadták azt a kiutat, amit Isten adott nekik.
Azt szokták mondani, hogy a tíz csapás az egyiptomiakat készítette elő, hogy elengedjék Izrael fiait. De meggyőződésem — ahogy ezt a múlt héten is jeleztem — hogy ezekre a csodákra, jelekre nem csupán az egyiptomiaknak, hanem az izraelieknek is szükségük volt. Egyszerre kellett megtanulniuk, hogy az élő Isten nem tréfál, s ugyanakkor azt is, hogy az élő Isten ígéretei megbízhatóak és igazak.
Az a nép, amelyik az elején még szembefordul Mózessel és Áronnal, mert megnehezedett rajtuk a robotmunka, az a nép, amelyik eltanulta az egyiptomiak bálványtiszteletét, most egy emberként fogadja el Isten útmutatását és teljesíti az Örökkévaló akaratát. Nem kell arról olvasnunk, mint a jégeső csapásánál, hogy voltak, akik hallgattak az intő szóra és megmenekültek, s voltak, akik nem hallgattak az intő szóra és elpusztultak…

De Isten arról is gondoskodott, hogy Izrael fiai számára ne az legyen a legerősebb emlék a Kivonulás után, hogy Isten hogyan büntette meg az egyiptomiakat. Hanem az legyen az igazán erős emlék, hogy ők megszabadultak. Az Egyiptomból való szabadulás az ítélettől való szabadulást is jelentette.
Ezzel pedig az Örökkévaló Isten több mint ezer évvel előre készítette Fiának, Jézus Krisztusnak az eljövetelét és váltsághalálát. Mert a páska ünnepe sok száz éven át hirdette a választott népnek a kegyelemből, hit által való megtartatást. A páska ünnepe sok évszázadon át hirdette Izrael fiainak, hogy megtartatásuk egy fiatal juh, a húsvéti bárány élete árán volt lehetséges. Isten csak azért nem ölte meg elsőszülötteiket, mert ők az elsőszülöttek helyett mutattak be áldozatot.
Csak azért tartatunk meg, azért lehet üdvösségünk, mert helyettünk meghalt a Bárány Jézus, és élete lett váltságáldozat a mi életünk helyett. Ő ítéltetett meg, hogy mi megmeneküljünk az ítélettől. „De Isten, gazdag lévén irgalomban, az ő nagy szeretetéért, amellyel minket szeretett, minket is, akik halottak voltunk a vétkek miatt, életre keltett a Krisztussal együtt - kegyelemből van üdvösségetek! - és vele együtt feltámasztott, és a mennyeiek világába ültetett Krisztus Jézusért…” (Ef 2, 4-6)
Énekeltük a 98. zsoltárt: Énekeljetek új éneket az ÚR Istennek, örömmel. Az új ének a újból megtapasztalt isteni szabadításról való vallástétel, magasztalás és dicsőítés. Adja Isten, hogy így keletkezzenek az új énekeink: Annak örömével, boldogságával, amit Isten megtapasztalt kegyelme jelent minden időben!

Az elsőszülötteket ért csapást megelőzően Isten a páska rendelését mondja el Mózesnek és Áronnak. Új időszámítás kezdődik a nép életében. Az év első hónapja a páska, a szabadulásra való emlékezés hónapja legyen ezentúl. Az időszámítás emberi mű. Néhány száz évvel ezelőtt még március volt az év első hónapja és az első nap vagy március idusa, vagy Gyümölcsoltó Boldogasszony napja (március 25), és csak a XVII. századtól lett január 1-je véglegesen az év első napja. Az, hogy egy nép mely napokat tartja ünnepnapnak, szintén korszakról korszakra változik. Vannak igen meghatározó ünnepek, amelyek évszázadokon, évezredeken át ünnepnapok maradnak, s vannak ünnepek, amelyek egy-egy politikai korszakhoz kötődnek, aztán feledésbe mennek. (Március 21, április 4. A török hódoltság idején a törököknek misztikus ünnepnapnak számított augusztus 29. Ld. 1521, 1526, 1541.)
A páska ünnepét, és ezzel együtt az év kezdetét Isten rendelte el népe számára. Azért, hogy Isten szabadításának ünnepe legyen meghatározó népe életében. Mert a szabadításra való emlékezés az Istenhez való hűségre is emlékeztet. Nem véletlen, hogy amikor Izrael népe elhagyta Istenét, elhagyta a páska megünneplését is.
A keresztyének legnagyobb ünnepe a húsvéti ünnepkör, Jézus Krisztus kereszthalála és feltámadása. Mert legnagyobb ünnepünk a Krisztus szabadításának, a bűntől és haláltól való szabadításának ünnepe.
Az első keresztyén évszázadokban még a feltámadás örömével és bizonyosságával ünnepelték Krisztus feltámadását húsvét hajnalán – a temetőkben! Ahogy a Krisztus-követés egyre gyengébb lett, úgy lettek az üdvtörténeti ünnepek is egyre üresebbek, vagy kaptak erőre azok, amelyeket meg lehetett tölteni más tartalommal. Mind például a karácsony. A pogány Sol Invictus ünnepét töltötték meg keresztyén tartalommal, amikor bibliai igére támaszkodva (meglátogatott minket a felkelő nap a magasságból – Zakariás éneke a Lukács evangéliumában) Jézus Krisztus születését kezdték el ünnepelni a pogány ünnep helyett. De karácsony ünnepe is csak és kizárólag Jézus Krisztus megváltó munkájának ünneplésével teljes. Mert ha ezt kihagyjuk, akkor lassan kiüresedik az ünnep, s végül lesz belőle a „szeretet ünnepe”. De a szeretet forrása nélkül, Isten és Jézus Krisztus nélkül a szeretet is bálvánnyá lesz csupán. Végül pedig erőtlen fogalommá. Mert a szeretetnek sincs ereje, ha nincs mögötte az Úr Jézus Krisztus kereszthalálában, értünk hozott áldozatában megmutatkozó isteni szeretet.
De ahogy Izrael népének lelki gyógyulásához hozzátartozott a szabadítás ünnepének megerősödése, úgy lesz a keresztyénség lelki gyógyulásának eszköze, ha újra húsvét lesz a legnagyobb ünnepünk. Nem a külsőségek megélésével, hanem Jézus Krisztus üdvösséget hozó szabadításának elbeszélésével.
Tartsátok meg a szabadulás emlékünnepét nemzedékről nemzedékre. Életbe vágóan fontos ez a tanács a mi nemzedékeinknek is. Krisztus népe! Tartsd meg, ünnepeld meg, beszéld el Isten tetteit, a Megváltó szabadítását nagypénteken, húsvétkor, és ünnepeld az úrvacsorát rendszeresen, hogy Krisztus szabadításának jóhíre ismertté legyen és feledésbe ne menjen.
De ez ünnepekre vonatkozó útmutatás egyben a mindenkori választott népnek is útmutatás: Válogasd meg az ünnepeidet, és az ünnepek sorában feltétlenül vedd előre az üdvtörténeti ünnepeket! Legyenek ünnepeid keresztyén ünnepek. Amikor évekkel ezelőtt a sógornőm egyik kislányát kereszteltük Németországban, kellett szembesülnöm azzal, hogy minden évben megünneplik a keresztelés napját. Milyen meghatározóvá tud válni, ha egy gyermek azt éli meg: ünnep a családom számára az, hogy egykor megkereszteltek és Jézus Krisztushoz tartozom! Válogasd meg, Isten népe, az ünnepeidet! És ha kell, hozz áldozatot érte! Mint az a keresztyén testvér, aki a szocializmus idején is igyekezett mindig szabadságot kivenni a mennybemenetel ünnepére, áldozócsütörtökre, mert neki fontos volt, hogy akkor ott lehessen a templomban!

A tízedik csapás is csoda volt. Nem egyszerűn egy váratlanul kitört járvány. A járvány nem válogat, hogy csak az elsőszülötteket éri el. Egyértelműen csoda volt és ugyanakkor ítélet.
Az elsőszülöttekre mért csapás érthető úgy is, hogy Isten így kéri számon Egyiptomon a meggyilkolt izraeli fiúgyermekek vérét. Talán ezt is bele lehet érteni. S akiknek gyermekét meggyilkolták, bizonyára érezhettek valamilyen elégtételt.
Azonban, ha ez a csodás ítélet csupán bosszú lett volna az egyiptomiakon, akkor nem kellett volna Gósen földjén a házakat megjelölni, hogy a bosszúálló angyal elkerülje, átugorja azokat. Mert akkor Isten ugyanúgy különbséget tehetett volna az egyiptomiak lakhelye és az izraeliek lakhelye között, mint a korábbi jeleknél és csodáknál. Másrészt, ha ez a csapás csupán bosszú lett volna, akkor nemcsak az elsőszülötteket, hanem Egyiptom egész népét elpusztíthatta volna az Isten. De ő ítéletes jelként adta ezt a csapást.
Az elsőszülött a kiváltságos, a férfierő zsengéje, ahogy a zsoltárok könyve visszaemlékezéseiben ezt olvassuk. (Zsolt 78, 51; 105, 36). Haláluk az életerő ideiglenes megvonását, a kiváltságosak megsemmisülését jelentette Egyiptom számára. Annak jele volt, hogy Egyiptom sem több, Egyiptom sem jobb más népeknél. És ez éppen Egyiptom egyik fénykorában történt! Megítéltetett a büszke Egyiptom, megaláztatott, mert megalázta Isten népét. De nem az egész nép pusztult el. Az elsőszülötteknek kellett meghalnia – az egész nép helyett.
Miért nem pusztította el Isten Egyiptom népét, miért csak jelét adta az ítéletének? Azért mert a Szent Isten már ekkor is készítette az ő Szent Fiának, Jézus Krisztusnak az eljövetelét, aki meghalt minden emberért, minden ember helyett, hogy aki hisz őbenne, el nem vesszen, hanem örök élete legyen.
De azt is kellett látnia mind az egyiptomiaknak, mind az izraelieknek, hogy Isten ítélő Isten. Szent Isten. Vele nem lehet packázni. Tud büntetni és számon kérni. Amikor büntet itt a földön, akkor is még mindig irgalmas, hogy el ne feledkezzünk róla, és szembe ne szálljunk vele. Egyiptom népének egyszer s mindenkorra meg kellett jegyeznie, hogy az URat tisztelnie kell. Izrael népét megvetheti, megtámadhatja, de az URat tisztelnie kell.
Időnként minket is megítél. Ha szükségünk van rá. De ítéletében is irgalmas. Mert ha büntetne, bosszút állna vétkeinken, akkor abba teljességgel bele kellene pusztulnunk. (Engem is megítélt tegnap!)
Izrael népének úgy kellett ébrednie azon az éjszakán, hogy Isten könyörült rajtunk, pedig minket is megítélhetett volna. Nem tört be a házainkba, de csak azért, mert ő maga adott kimenekülést nekünk a hit által. Így ment meg mindannyiónkat is az utolsó ítélettől, a kárhozattól Fia, a mi Megváltónk, Jézus Krisztus érdeméért. Szeressük hát Isten szabadítását. Szeressük Jézus Krisztust és benne a nekünk adott kegyelmet! És adjuk tovább ennek jó hírét, hogy mások is üdvözülhessenek! Ámen.