Nyomtat Elküld Olvasási nézet

Somosd monográfiája

Feltölté

 

Adatok Somosd történetéhez

 

SOMOSD.. 1

Tartalomjegyzék. 1

SOMOSD.. 2

Előszó. 2

Bevezetés. 3

Életterünk. 4

A falu neve. 6

Közigazgatás. 10

A falu határa. 12

Szájhagyomány. 18

A történelem forgatagában. 20

Irásos dokumentumok. 24

Az I. világháború. 37

A II. világháború. 40

A kommunista diktatúrában. 45

A falu népessége. 48

Somosdi családok. 54

AZ EGYHÁZKÖZSÉG TÖRTÉNETE.. 56

Somosdi lelkipásztorok. 65

A SOMOSDIAK HITÉLETE.. 85

A gyermekek közötti munka. 89

Ifjúsági munka. 93

Zene-és kézműves tábor 97

Nőszövetség. 101

Presbiteri bibliaóra. 102

Szeretetmunka, diakónia. 102

Az imahét 104

Gyülekezeti evangélizáció. 104

Betegek és öregek vasárnapja. 104

Ötven éve konfirmáltak vasárnapja. 105

Iszákosmentő Misszió. 105

Egyházfegyelem.. 105

A templomépítés története. 106

TEMPLOMJAVÍTÁSOK.. 109

Cinteremkapu. 112

Ifjúsági- és Gyülekezeti Ház. 112

TESTVÉR-GYÜLEKEZETI KAPCSOLATOK.. 113

ORGONA.. 114

Toronyóra. 116

HARANGOK.. 116

A kegyszerek. 118

Az egyházi szolgák fizetése. 121

A kocsmárolási jog. 124

G O N D N O K O K.. 124

A PRESBITÉRIUM... 126

A Kántor 128

Énekkar 128

A VILÁGI KÓRUS. 129

AZ ISKOLA.. 132

AZ ÁLLAMI ISKOLA TANÍTÓI, TANÁRAI. 137

AZ ISKOLAÉPÍTÉS TÖRTÉNETE.. 141

MŰVELŐDÉS. 143

Akik többre vitték. 145

Egészségügy. 150

Nehéz évek, csapások. 152

Somosd néprajza. 155

Ünnepek, népszokások. 155

RÖVID GAZDASÁGTÖRTÉNET. 157

Öltözködés. 163

AZ ÉLET NAGY FORDULÓPONTJAIN... 164

Somosdi szólásmondások, közmondások. 166

JELLEGZETES SOMOSDI KIFEJEZÉSEK... 169

SOMOSDI HUMOR... 171

SOMOSDI RAGADVÁNYNEVEK.. 171

 

 

 

 

 

Adatok Somosd történetéhez

 

 

 

 

Örömmel vettem észre már somosdi szolgálatom kezdetén, hogy gyülekezetünk tagjai milyen járatosak a gyülekezet és a falu történetében. Más gyülekezet alig tud valamit múltjából, itt pedig komoly érdeklődést és tájékozottságot tapasztal az ember. Hálával emlékeznek azokra a lelkész elődökre, akik többé-kevésbé megírták és a gyülekezet előtt feldolgozták ennek a több évszázados  falunak a történetét. Mindenképpen ilyen lelkipásztor volt, az ebben a könyvben sokat idézett Bisztray Sándor, aki már vallásórák után igyekezett a gyermekek szívébe csepegtetni a múlt szeretetét, hogy annál jobban becsüljék jelent. Ő gyűjtötte össze a somosdi nép ajkán élő mondákat, és először ő állította össze a gyülekezet történetét. A Bisztray tiszteletes úr történelem szeretetét vitte tovább Domahidi Ernő lelkipásztor, aki az 1980-as években az istentiszteletek után részletesen ismertette Somosd múltját. Nagy Lőrinc tanár úr szakvizsga dolgozata is Somosdról készült román nyelven. Ezek a fáradozások semmiképpen nem voltak hiábavalóak, és kár lenne kárbaveszni őket.

Én magam nehezen szántam rá magam erre a munkára. Egyrészt, mert nem voltam és nem is vagyok történész, csak afféle falusi lelkipásztor. Másrészt tudom, hogy egy falutörténet sohasem lehet teljes. Ráadásul, befejezni sohasem lehet, legfennebb abbahagyni... Ezért arra kérem a tisztelt olvasót, próbáljon megértéssel lenni, ugyanis nagyrészt úttörő munkát végeztem, eddig még nyomtatott formában nem jelent meg a faluról monográfia. Ha valaki, vagy valamely mozzanat kimaradt e könyvből, az nem rosszakaratból történt. Az utánam jövők egészítsék ki felfedezéseikkel és az újabb kutatások eredményeivel. Nekem ez a munka örömet jelentett. A kezdeti nehézségek után egyre fokozódó örömmel búvárkodtam a Marosvásárhelyi Állami Levéltárban, Teleki Tékában, Magyar Országos Levéltárban, vagy a Széchenyi Könyvtárban. A kolozsvári és marosvásárhelyi egyházi Gyűjtőlevéltárban is segítőkész munkatársakra találtam. Az egyház régi aktái között is sok információ lapult. Ezeknek az anyagoknak a feldolgozása után talán, most már jobban meg tudom érteni a somosdi székely nép gondolkodásmódját.

Szeretettel ajánlom ezt a könyvet szeretett családomnak, akik bátorítottak, bíztattak a munka folytatására. Nélkülük ez a munka nem születhetett volna meg. Ők voltak az elsők, akik velem örültek egy-egy újabb adat felszínre kerülésekor, velük osztottam meg felfedezéseim szépségeit. Itt szeretném megköszönni azt az áldást, amit rajtuk keresztül adott nekem az én Uram.

Másodszor szeretettel ajánlom e könyvet nagycsaládomnak a Somosdi Nemes Evangélium szerint Reformált Anyaszentegyház tagjainak, kiktől sok szeretetet, testvéri együttérzést kaptunk szolgálatunk ideje alatt. Szívből kívánom, Istennek itteni népe merjen hitben járó nép lenni. Legyünk hálásak a múlt minden szépségéért, áldásáért. Isten csak azért tartott meg minket e kies helyen, több mint  500 éven keresztül, mert voltak itt akik imádkoztak és komolyan vették mennyei Atyánk parancsait. Meggyőződésem: csak annak a népnek adatik jövendő, amelyik Jézus Krisztust követve, istenfélő módon éli mindennapjait. „Áldást parancsol melléd az Úr a te csűreidben és mindenben, amire ráteszed kezed." (V Mózes 28, 8) Éljünk úgy, hogy megáldhasson minket és utódainkat az élő Isten! Utódainknak szeretettel üzenjük: merjetek, sokkal inkább mint mi, református magyarként élni és dolgozni! Kérünk Benneteket, szeressétek Istent és az Ő házát! Ezért imádkozunk mi most, falunk első írásos említésének 500 éves- és jelenlegi templomunk 200 éves évfordulóján!

 

Somosdon, a kegyelem 2005 esztendejében                                   Botos Csaba

református lelkipásztor

 

 

 

Somosd falu Marosvásárhelytől délre, a Nyárád völgyének egyik baloldali kiszögelésében terül el Folyfalva, Kisgörgény és Fintaháza falvak között. A falut átszelő Eger patak keskeny völgye adott életet és megélhetést évszázadokon át ennek a nagyon életre való közösségnek. Mielőtt a falut bemutatnánk, ismerkedjünk meg a környékével, azzal a hellyel, amelyet a nép egyszerűen Nyárádmentének nevez.

A Nyárád folyóról 1420-ban olvasunk először egy oklevélben. Két forrása van. A Nagynyárád Vármező fölött, a Mezőhavas nyugati oldalából ered, és Nyárádszeredánál találkozik a Kisnyáráddal. A Kisnyárád Nyárádselye fölött, a Bekecs hegység nyugati oldalából tör a felszínre. A folyó teljes hossza 77 km.  Ezen a szakaszon gyűjti össze a mellékvölgyek patakjait, vízfolyásait. Végül Nyárádtőnél a Marosba ömlik. A folyó vízhozama nem túl nagy, a sokévi átlag nem haladja meg 3,9 m3/másodpercenként. A legnagyobb vízhozam sem több mint 340 l másodpercenként. Ezeket az adatokat a fintaházi Hidrologiai állomáson mérték. Mivel a folyó agyagos, palás területeken halad keresztül, ezért a vize gyakran szőke lesz. Innen származik a Szőkenyárád elnevezés, valamint a Zavaros a Nyárád kezdetű népdalunk. Ez a völgy az ország egyik legsűrűbben lakott tájegysége: 77 folyókilométeren és 625 négyzetkilométeren 67 település fekszik kb. 25.000 lakossal. Tehát kiterítve minden 1,1 km-re és 9,3 négyzetkilométerre jut egy-egy falu. Orbán Balázs erről így ír: „A Nyárád völgyében van Erdélynek, sőt talán az egész magyar birodalomnak is a legsűrűbben benépesített része." Somosd ezen a tájegységen belül, az Alsónyárádmente kistérséghez tartozik, ahogy az Ákosfalvától lefelé eső folyószakaszt nevezzük. Az Alsó-Nyárádmente a „legreformátusabb" vidéke a Kárpátmedencének, ugyanis, tizenhat kilométeren tizenegy református templom fekszik egymás mellett, fűzérként ölelve át a Nyárád és Vécke partjait. Mivel a gyakori áradások miatt a folyóvölgy kitűnő talaj-adottságokkal rendelkezik, ezért nagymennyiségű zöldségfélét termesztenek errefelé, amiért humorosan Murokországnak is nevezik az Ilencfalvával kezdődő folyószakaszt. Ez a vidék látta és látja el a marosvásárhelyi piacokat és a környéket zöldségfélével.

 

A térség bemutatása után szeretettel köszöntjük a kedves olvasót Somosdon! Somosd az Erdélyi medence közepén, Marosvásárhely vonzáskörzetében, attól légvonalban mintegy tíz kilométerre délre, az északi szélesség 46o 27' és a keleti hosszúság 24o 35' metszéspontjánál, a Nyárád és a Kisküküllő vízválasztójának dombvidékén helyezkedik el. A nyárádmenti dombvidék átlagos magassága 500 méter. A Várhegy tengerszint fölötti magassága 476 méter. Kőzettani szempontból a geológiai ó- és újharmadkorban, valamint a negyedkorban lerakódott tengeri és tavi üledékes anyagok (agyag, márga, homok és kavics) építik fel. Az agyagos rétegek miatt gyakoriak a földcsuszamlások, főleg nagyobb esőzések után.

 

 

 

Valamikor, a falut nagy erdőségek vették körül, ami az ellenség ellen is jól védett. Ezeket az erdőket az idők folyamán kivágták, egyes esetekben csak a határnevek utalnak valamikori létükre, mint például: Csere, Szálas. 1756-ban a Szálason erdője volt, amit a templomépítéskor kivágtak, azóta szántóföldként hasznosítja a falu azt a darab földet. Az erdők jelentősebb fája a kocsánytalan tölgy, a gyertyán, a hársfa, a vadcseresznye.

A nedvesebb folyómenti cserjésekben leggyakrabban előforduló növény a nyárfa, a kosárfonó fűz, a mézgás éger és a mezei juhar.

Az állatvilágot a közép-európai zoocönozisok képviselik az erdőben; a másodlagos sztyeppövezetben gerinces és gerinctelen állatok, emlősök és madarak élnek. A természetes állatvilágot a madarak, rágcsálók és a halak, a környező erdőkben a vaddisznó, őz, róka és a nyúl képviselik. A halak közül jelentősebb a ponty, márna, domolykó, csuka, harcsa és a paduc.

A felső teraszokon főleg a közepes termékenységű agyagos talajok a jellemzőek. Ezen kívül itt még megemlíthetjük a barna erdei podzolosodott talajokat és a luvikus barna talajt.

Az alsóbb teraszokon és az árterületeken alluviális-, váz- és hidromorf talajok vannak.

„Kontinentális éghajlat hosszabb meleg évszakkal"- így jellemzik a meteorológusok a Kárpát-medence éghajlatát. Marosvásárhely és környéke ezen éghajlati altipuson belül, keleti fekvése miatt kevesebb csapadékot kap és nagyobbak a hőmérsékleti különbségek, a Kárpát-medence átlagos értékeihez viszonyítva. A napfénytartam 2056,5 óra évente. Ez azt jelenti, hogy nyugati légtömegek hatása miatt, a fedett és a részlegesen fedett égbolt az uralkodó. A hőmérséklet évről-évre egyre változékonyabb. Ez különösképpen a téli hónapokban észlelhető. A nyári hónapok középhőmérséklete meghaladja a 18 oC-t, de nem ritkák a 30 oC-t meghaladó napok sem. A téli hőmérséklet szeszélyes, zord szakaszok és enyhébb időszakok váltják egymást. A 0 oC-nál alacsonyabb középhőmérsékletű hónapok száma háromnál nem több. Marosvásárhely és környékének évi középhőmérséklete +8,8 oC, a leghidegebb hónap január (-4,1 oC), a legmelegebb hónap július (+19,3 oC). A legmagasabb hőmérsékleti értéket (+39,9 oC) 1936. július 29-én, a legalacsonyabbat (-32,8 oC) 1942. január 25-én és 1963. január 23-án mérték. Sokévi átlagban 286 napon pozitív hőmérsékleti értékek vannak, 79 napon át negatív hőmérsékleti értékek uralkodnak.

A csapadék évi összege általában 500-700 mm között váltakozik. Nagyobb része nyáron hull le a vegetációs időszakban, de a telek is többé-kevésbé csapadékosak. A csapadékos napok száma 120-140 nap évente. A csapadék átlagos értéke az 1895-1996 közötti 102 éves periódusban 614,5 mm volt. A relatív nedvességtartalom 75%-os, télen a 80-85%-ot is elérheti, nyáron 70%-ra csökken. A XX században különösen száraz esztendőnek bizonyult az 1946. esztendő: ekkor az évi csapadék mindössze 447,7 mm volt. Nagyon csapadékos évek voltak az 1912, 1913, 1970, 1975-ös évek. 1975-ben például 746,6 mm csapadékot mértek.

Orbán Balázs, az 1870-es években ilyennek látta Somosdot:

 

„Ezen kiesen fekvő falut a nemesített gyümölcsfáknak egész erdeje veszi körül, de nemcsak a falu környékén, hanem künn határán is szőlővel kevert gyümölcsösek borítják a hegyoldalakat, s lakóinak fő jövedelme a szenvedéllyel és szakértelemmel űzött gyümölcsészet- és borászatból van". Az Orbán Balázs megállapításával ma is teljességgel egyet érthetünk, legfennebb annyi kiegészítést tennénk hozzá: az állattartás, különösen pedig a szarvasmarhatartás-, valamint a földművelés a lakosság főfoglalkozása. A múlt század közepén sokan foglalkoztak még cirokseprű, valamint vesszőből font ágyak, úgynevezett hárskanapék készítésével. Ezeket a termékeket a vásárokon, piacokon értékesítették A Nyárádmentének  egyik fő jellemvonása a szorgalom. Messze földön így ismerik e népet: a szorgalmas somosdiak. Ma is büszkén vállalják és követik őseik szorgalmát.

A nyárádmenti székely- magyar nép lelki világát sem fogalmazta meg szebben senki, mint éppen Orbán Balázs: „Vasszorgalmat kifejtő népe kevés földje mellett is jólétnek örvend. E nép, mint mindenütt a székely nép: értelmes, munkás, fürge, tevékeny, udvarias, vendégszerető, s annyira megnyerő, szíves, hogy az utas oly otthonosan, oly jól találja magát e vidéken".

 

 

Somosd a nevét a határában régen nagy mennyiségben termő somról kapta. A -d képző kicsinyítő, vagy becéző képző volt a régi magyar nyelvben, de „igen korán jellegzetes helységnévképzővé vált." A térség folyója, a Nyárád is így nyerte nevét a nyárfa szóból. Voltak, mint például Szigethi Gy. Mihály, akik a Nyárad szóból származtatták a nevét, mondván, a folyó gyakran szokott nyáron is áradni, de ezt a változatot Orbán Balázs is erőltetettnek tartja. Ő maga, akárcsak Benkő Lóránd is, a nyárfaberek vagy nyárasd eredet mellett teszi le a voksot. Kovásznai Sándor, a Marosvásárhelyi Református Kollégium egykori tanára, akinek az édesapja Kovásznai Kelemen somosdi lelkész volt, 1782- ben így örökítette meg a falu nevét latin nyelvű versében                                       Hinc domus in pagum nostra est traducta propinguum

Plurima cui nomen cornus habere debit.

Namque Somosdinum vocat incula, quippe rubescit

Multa quod in sylvis cornea bacca suis.

Magyar fordításban a vers így hangzik:

Házunk ide a közeli rétre vittetett

Nevét arról kapta, hogy sok somfája van.

Lakói Somosdnak hívják, és tényleg virul,

Erdeiben számos vörös som-gyöngy.

Sajnos, a somfák nagyrészét rég kivágták azóta, egy azonban tanúként megmaradt az iskola kertjében. Több évszázados törzse és koronája a régmúlt időket idézi...

A népi emlékezet szerint, a falut a Szilágyi család alapította. Ez a család valahol a mai Ropó utcában telepedett le, majd a Bodók következtek a Csókai utcába. A két család összejárt és házukat egy ösvény kötötte össze. Erre a hagyományra azonban rácáfolni látszanak az írott okmányok, hiszen a Szilágyi családnévvel írott formában csak az 1602. évben találkozunk, a Bodókkal is csak 1788-ban.

A legelső írott adat a faluról, több más alsónyárádmenti településsel együtt, 1497-ből, Mátyás királyunk idejéből származik. Az okiratot az unokaöccse, Vingárdi Geréb László erdélyi püspök írta alá. A falu nevét ebben a latin okiratban Zomoss alakban találjuk. Az okirat tulajdonképpen egy nyomozati anyag záró dokumentuma. Marton Péter és János nyárádszentbenedeki lakosok megölték a marosvásárhelyi Lőrinc papot, ezért minden vagyonukat, és rokonaiknak a vagyonát elkobozták. Így került Somosd ebbe az okiratba. Íme, az oklevél magyarra fordított szövege:

 

A falunk nevét 1497-ben először rögzítő irat. Az aláhúzott szó: Zomoss

 

„Mi, a Szűz Máriáról elnevezett monostor gyülekezete, Kolozsmonostoron, emlékezetbe foglaljuk, hogy a zentbenedeki (nyárádszentbenedeki) Marthon Péter és János minden testvére, rokona és azok rokonainak minden baját magukra vállalva, előttünk személyesen, szóban és azok egyetértésével megvallották, hogy nemességükkel járó vagyonuk: a Küküllő mentéről, a tordai  Urajon és Petén (Wray et Pethe in Thordensi), Kolozs vármegyei méhesi birtokuk (Meheus in de Colos), továbbá, minden birtokrészük és lófőszékelységük örökségei, a szentbenedeki birtokok lófőszékelysége, Vajához, (Waya) Szentmiklóshoz (Zentmiclos) és Marosszékhez tartozó házaik és kúriájuk, mind nemesi- mind székely birtokaik, minden ingósággal és ingatlannal, minden terméssel és búzával, lovaival, juh-, és birkanyájával, ezenkívül minden birtokból eredő haszonnal, bányákkal, művelt és műveletlen területekkel, legelőkkel, erdőkkel ligetekkel, szedresekkel, szőlősökkel, és szőlőfeldolgozó műhelyekkel, malmokkal, halastavakkal, halászati jogokkal, folyóvizekkel, székely részbirtokaikkal együtt, jog szerint átkerüljenek Vingárdi Geréb László erdélyi püspökhöz örökösödési joggal együtt, a megölt sekelwasarheli (Székelyvásárhely) tiszteletreméltó Lőrinc pap meggyilkolása, és e város parókiájának és temetőjének feldúlása miatt. Ők és társaik és családtagjaik megnevezve: a Zenthgracia-i (szentgericei) Boros János, a Waya-i (Vajai) Kallós, az Achusfalwa-i (ákosfalvi) Gedő Benedek, a Zereyfalwa-i (Cserefalva) Veress Balázs, a Nayarthew-i (nyárádtői) László, a Zewerd-i (Szövérd) Bálint, a ZOMOSSI Bán Máté és Mátyás, a Folffalwa-i (Folyfalva) Jánossy Damján, a Waya-i (vajai)  Zykesd-i Máté, a Zenthgracia-i (szentgericei) István, a Sikezd-i Pál, a Geyergyen-i  (Görgényi) Nagy Gergely  semmilyen jogra és semmilyen vagyonra nem tarthatnak igényt. Átadták és aláírták előttünk írásos bizonyítékkal. Kiállítottuk 1497. október 13-án, boldog Gall napján."

1506. november elseje óta, II. Ulászló király (1490-1516) uralkodása idején jelenik meg Somosd néven az okiratokban. Íme, az oklevél magyar fordítása: „Új ítélet a székelyek ügyében, mivel félelmében nem jelent meg.

Ulászló. A mi hűséges székely főurunknak és Székelyvásárhely minden székely településének a jelenlévőkkel együtt kegyes üdvözlet. Királyunk értesült arról, hogy a böjt lejártával a bátor székely Szabó Imre nemesi birtokára és házába az éjszakai csendben betört valamilyen  SOMOSD-i Székely Fülöp, Szabó Imrét halállal fenyegette meg, akkor ő (Szabó Imre, fordító megjegyzése) védelemre kényszerülve, megsebesítette a fentnevezett Fülöpöt, az sebébe bele is halt. Mihelyt személye kitudódott bíróság elé idézték, de tartva a törvény szigorától, félelmében nem jelent meg. Hiányozni merészelt, hogy a feleket és saját igazát védelmezze. Azt remélte, hogy számára ebből az ügyből semmi baj nem származhat. Mivel meg akarjuk őt akadályozni a bizonytalanságtól, a törvény kötelezettségével, rátok, hűségesekre bízzuk hasonlóan első ítéletetekhez, hogy a két fél újra tárgyaltassék. Ugyanazon dokumentumok és törvények alapján ezt az ügyet újra kell tárgyalni, és ítéletet kell mondani. Azt, amit jogosnak tartotok, ki kell mondani az igazságot. Tekintélyünk alapján, a jelenlévők előtt, igazságot közvetítve mellékeljük. Másként nem történhet. A jelenlevők. Dátum.''

A történelem folyamán a falu neve a következő változatokban szerepelt:

Év

Névváltozat

1497.október 13.

Zomoss

1506. november 1.

Somosd

1850.

Szamosd vagy Samosd

1854.

Somosd

 

De nevezték Székelysomosdnak is némelykor, valószínű inkább azért, hogy könnyebben megkülönböztessék, ugyanis 22 sommal kezdődő falunév volt az Osztrák-Magyar Monarchia területén. 1920 óta a falu hivatalos neve Corneşti.

 

 

 

A székely falvakat a legrégebbi időktől kezdve a Székekből irányították. Somosd ősi időtől fogva Marosszék kebelébe tartozott. De, volt idő mikor Küküllő vármegyéhez tartozott. 1711. után Marosszéket a könnyebb irányíthatóság miatt kilenc járásra osztották fel. Ekkor kerül a Küküllő vármegyébe kebelezett szövérdi járáshoz. 1756-ban a kisebb járásokat megszüntették, és átkerül az ugyancsak Küküllő vármegyébe kebelezett abodi járáshoz. 1848-ban megszüntették a járásokat, és áttértek a megyei közigazgatási beosztásra. 1870-ben megalakul Maros-Torda vármegye, amikor visszakerül Marosszék kebelébe, 38 faluval egyetemben Somosd a marosi Alsó Járásnak lesz a helysége. 1925-től 1940-ig Maros megye egyik falujaként tartják számon, majd 1940-1944 között újraalakul Maros-Torda vármegye, és ezentúl innen irányítják. 1945-ben ismét Maros megyébe kebelezik egészen 1950-ig, amikor megalakul a Magyar Autonóm Tartomány, és 1968-ig ennek lesz egyik községe. Ebben az időszakban községközpontként tartják számon, saját községházával és rendőrséggel. 1968-ban ismét áttérnek a megyei beosztásra. Káposztásszentmikós, Csiba, Nyárádkarácson és Folyfalva falvakat Nyárádkarácson név alatt erőszakkal egyesítik, és a községházát Nyárádkarácsonba költözik, Somosdot  pedig megfosztva községi rangjától Nyárádkarácsonhoz csatolják.

Egészen a kommunista diktatúra beköszöntéig, a falu legfőbb irányítója a falugyűlés volt, aminek az élén a falusbíró állott az esküdtekkel vagy hitesekkel. A székely falusbíró intézményről, már a XIV. századból vannak adataink A falusbírót minden esztendőben karácsony és újév között választották, és akit megválasztottak, annak kötelessége volt elvállalni, ha nem tette volna, akkor megbüntették. A XVIII. századtól kezdve azonban Szentmihály napján történt a választás. János Zsigmond király 1564-ből származó rendelkezése értelmében, a falusbíró két forintot érő ügyekben ítélkezhetett, kihágás esetén maga is büntethetett 1 forintig, erdőlopás esetén három forintig.  Mivel sok nemkívánatos ügyet, büntetést kellett elintéznie, ezért e tisztség nemkívánatos volt. Fizetést nem kapott munkájáért, de részesült a büntetések bizonyos részéből, és adómentességet élvezett. A falu első ismert bélyegzője 1856-ból származik, és a Marosvásárhelyi cs. kir. Járáshivatal 1704-1856-os iratán található. Átmérője: 27 mm. Felirata: SOMOSD. Egy másik falubélyegző ovális alakú, mérete 34/14 mm, felirata SOMOSD, és a 4235/1860. számú járáshivatali iraton található.

Az általunk - jelen pillanatig - ismert első falusbíró neve Ádámosi Mihály, aki 1799-ben szolgált. A következő falusbírók nevét sikerült még összegyűjtenünk:

1822-Ádámosi Zsigmond

1824- Fodor János

1869-Henter János

1879-Ferenczi Mózes

1882-Henter József

A XX. században a következő falusbírók neveit ismerjük 1903- Székely István,

1904- Ferenczi Károly

Később voltak falusbírók: Henter Viktor, Dósa Ferenc, Székely József, Székely Károly, Ferenczi Mihály, Henter Sándor, Székely Ferenc, Sipos Pál, Veress Sándor, Veress Mihály, Sipos János, Székely István Ferencé.

A falusbíró feladatait az esküdtekkel, a nagyobb falvakban a falusi nótáriussal (jegyzővel) együtt végezte, akiket ugyancsak egy évre választottak. Az ő feladatuk főleg a határ és az utak felügyelete volt, de vigyáztak a rendre is. Akiket kihágáson kaptak, azokat a helyszínen megbüntették, vagy ha ezt  megtagadták, akkor a falugyűlés elé idézték őket, ahol halmazati büntetésként az engedelmesség megtagadása miatt is megbírságolták a vétkeseket. Kisebb településeken öt, nagyobb településen kilenc hites szolgált. A II világháború után másfajta szelek kezdtek fújni a közigazgatásban is. Megszűnt a falusbíró intézménye és helyébe a mindenható kommunista párttitkár lépett.

A kommunizmus idején elnökök voltak:

Incze Mihály:1956-1958

Ferenczi Mihály: 1958-1961                                                                                                               Székely Károly:1961-1968

Kiss Ferenc: 1968-1974 (Marosvásárhely)

Simon Péter: 1974-1989 (Káposztásszentmikós)

Tordai László: 1989 -1990 (Marosvásárhely)

Diós Sándor: 1990 -1991 (Csiba)

Maliga János:1991-1992 (Káposztásszentmikós)

Az első szabad választás győztese a somosdi Ferenczi György (Sándoré) lett, akit azóta harmadik alkalommal választottak újra.

 

 

 

A falut teljes hosszában átszeli egy kis patak, mely a falu különböző pontjain más-más nevet visel: a falu fölött Eger patak, kicsivel lennebb Folyam patak, a falu közepén Nagy-patak, az Alszegen Kenderes patak néven folydogál. De nevezték Dágó-pataknak is, mely név a dagadó szóból származik, utalva a gyakori áradásokra. A Kenderes név arra utal, hogy valamikor a partján minden családnak volt nehány árnyi kenderföldje. A paraszti társadalomban a kender alapvető ipari növénynek számított a falvak életében: nagyrészt kenderből készült minden ruházati és háztartási cikk, mint például: ingek, zsákok, kötelek, kötőfékek, ponyvák stb.

A falu határa 1791,2 katasztrális hold. 1879-ben és 1895-ben felmérik a határt és a kataszteri nyilvántartó szerint ez a terület a következőképpen oszlott meg. A területet katasztrális holdban adtuk meg:

Év

Szántó

Kert

Rét

Szőlő

Legelő

Erdő

Hasznavehetetlen

1879.

1039

90

167

4

37

383

67

1895.

976

90

157

51

29

379

67

Megállapítható, hogy a két felmérés adatai között nem sok különbség van, legfennebb annyi, hogy ültettek 47 hold szőlőt, és a szántók majdnem ugyanennyi területtel csökkentek. Sajnos, ezeket a telepítéseket szinte teljes egészében kipusztította az 1897. esztendővel kezdődő filoxéra járvány, és ekkor kezdték ültetni az igénytelenebb, de mérgező Noah (Nova) fajtákat.

A falu határa az óta nem sokat változott, többé-kevésbé ma is ugyanez a tagozódása.

Az ősrégi időkben a földek közös használatban voltak, minden évben nyílhúzás útján történt a szétosztás. Erre utalnak a Katona nyilak, Új nyilak, Szálfák nyílja, Vesszőnyilak elnevezések. Ez a szétosztás a következőképpen történt: „Minden ember kibocsátá a nyilat kezéből, és újólag osztották fel, úgy pedig, hogy az új embernek is annyi jusson, mint rendin valónak egyiknek. De így ha közikbe bocsátá magát, mind szolgálattal s mind fizetéssel. Ha pedig paraszti ember, ki falu egyike volt deficiált (meghalt), esmét a falura szállott öröksége, kit az falu adott volt neki."

Egészen a XVI. századig, az erdőirtás szabadon történt, a szántóterület növelése érdekében. A székely székekben „mind zeginnek, mind gazdagnak szabad volt irtani."

A közterületekből mindenki társadalmi állapotának megfelelő módon részesült. A „jobbágyos nemes emberek" négy nyilat kaptak, a szabad székelyek két nyilat, a darabontnak és jobbágynak egy nyilat adtak, olyan kikötéssel, hogy „örökséggé nem válik" A XVII században egyre inkább magánkézbe kerülnek a földek, egyre kevesebb közös birtok marad, míg aztán „örökbirtokba" kerül minden földterület. A falu szaporodásával a szántóterületeket fokozatosan növelték, az erdős területek kárára. Az 1723-as összeírásban 476 katasztrális hold szántóterületről olvasunk, s emellett 116 hold írtásról. Határunkat a következőképpen jellemzi Benkő Károly: „A határ 1/12 része tér, s ennek földe fekete, homokos, szivály, 11/12-e hegy és oldal, mi sárga, palás, forrásos, ingoványos."

A dűlőket, fordulókat, mint minden faluban, Somosdon is nevekkel illették a könnyebb megkülönböztetés végett. Ezek nagy része ma is használatos, azonban egy töredéküket már csak az öregebbek ismerik, ilyen például a Máriásos erdő, vagy a Boros Almafa nevű határrész. A jövő nemzedék számára hadd álljon itt a somosdi határ dűlőnkénti elnevezése, amit az 1883-as kataszteri nyilvántartóból írtuk ki.

 

 

Kertszőlő

Bojta-kert

Sebestyén-kert

Új-szőlő

Nagyhegy-lábja

Nagyhegy-vége

Nagyhegy-alsóláb

Fejéritős

Szálas alja

Új nyilak

Szálas vége

 

HÁLYOGOS

 

Hályogos alja

Hályogos köze

Hályogos oldal

Hályogos tető

Farkasverő

Nyáros

 

CSERE

 

Csere-vég

Várhegy teteje

Berekszőlő teteje

Berekszőlő

Berekszőlő vasverem

Girinc

Ropó

Ropó felőli bércz

Várhegy

Vénvárhegy

Újvárhegyoldal

 

BENE

 

 

Csere felőli bérc

Örvény akolja

Úszó

Határfára járók

Bene patakja

Székdombja

Gyepürejárók

Várhegyalja

14 ember erdeje

Szálfa nyíljai

Kosoros

Kosoros feljárók

Keresztüljárók

Tekeres

Lapuhos árka

Lapuhos patak

Szálfák alja

Henter tanurak

Nyírtető vágása

Nyír vége

Nagybene

Tövises megye-erdeje

Csonterdő

Katonanyilak

Vigyázófa

Kerekmező

Nyíralja

Erdőre járók

Büdöskút

Borosalmafa

Kincsesdomb alja

 

EGER

 

 

Kalapföldek

Ropó alja

Egerfő

Kerekerdő

Halottasútrajárók

Csókai út

Hidegkút parlagja

Kétútköze

Folyamfű

Gyümölcsös

 

 

ÉGETŐ

 

 

Tormástó

Diórahágó

Hegyes

Paniti tanorak

Kertmege

Kalap tanorak

Tanorak alja

Dóczi tanorak

Márjásos

Forintos erdő

Horváth tanorak

Torok

Hegyfarok

Patakon aluli búzaföldek

Patakon felüli búzaföldek

Vessző nyilak

Borzás

Kökényeságy bérce

Túlsó oldal

Gödör

Felhágó

Harczirét

Görgényi út

 

TÉR

 

 

Keresztút

Éget patakja alóli törökbúzaföldek

Kompot

Kertekalja falun felől

Kerekrét

Kendereskert

Kertalja

Tőkésföld

Ekeút

Kútfőalja

Berekeleje

Szorosdomb

Szélytalló

 

 

Benkő Lóránd 1943-ban összegyűjtötte, s 1950-ben Debrecenben  kiadta „A Nyárádmente földrajzinevei" című munkáját. Ő a különböző dűlők neveit fonetikusan lejegyezte, úgy ahogyan a nép ajkáról hallotta.

Idézet a műből: „A nevek közreadásában...a területi sorrendhez tartom magam, mégpedig úgy, hogy először a belterületi névanyagot közlöm, majd a lakóterület északi részéről kiindulva, előbb keleti, azután déli, majd nyugati és végül északi irányban, az óramutató járásával megegyezően körbe haladva sorra veszem a határneveket, a területileg egymás mellett fekvőket lehetőleg egymás után adva a felsorolásban. Térszíni formájának, művelési ágának stb. a rövidítését adom. A rövidítések jegyzéke a következő:

 

á - árok

cs - csatorna

d - domb

e - erdő

f - forrás

fr - falurész

gyü - gyümölcsös

h - hegy

ho - hegyoldal

k - kaszáló

kt - kert

l - legelő

p - patak

r - rét

sz - szántó

sző - szőlő

t - temető

u - utca

ú - út

v - völgy

vm - vízmosás

 

Íme:

Ropóucca u, Csókajiucca u, Kértmegye u, Szoross u, Natyhegyãja fr, Feszeg fr, Natyhíd, Térmegucca u, Kissucca u, Nagyucca u, Döktéruttya u, Zőrzőhíd, Hetyfárkucca u, Büdestó k, Kerékrét k, Keresztesút ú, Égetőpatak p, Ásókompot k, Fesőkompot k, Hetyfárk sz, Égető sz, Gödöraja sz, e, Fehágóerdő e, Benkőérdeje e, Égetőérdő e, Torok sz, v, Torokpatakja p, Torokkúttya f, Tanórakattya ú, Panititanórak sz, Tanóraktető sz, Natytanórak sz, Tanórakaja sz, Fényestető h, e, Tórmástó sz, Forintas e, Hórváttanórak k, Hegyeserdő e, Hegyes sz, Dijórahágó sz, Küpükúttya f, Gödrösút v, Natypatak p,  Kétútközö sz, Hidegkútpállag sz, Csókajiút ú, Egérkúttya f, Kökényeságybérc h, sz, Kerekérdő e, d, Egérpatak p, Egér sz, Gödrösútája sz, Kalapfődek sz, Kerekerdőaja sz, Katonanyilak e, Kincsezsdomb sz, d, Nyíraja sz, e, Petővágottya sz, Etyházerdeje e, Keresztüjjáró sz, Pusztakerekerdő e, Tövisses e, Déllő sz, Lapusárak sz, v, Vigyázófa h, e, Kúzsókas e, Hentértanórak sz, Nagybeneúttya ú, Nagybene sz, Csontérdő e, Órjáspatak p, Tekeres e, Vesszőnyilak e, Keresztűjjárópatak p, Tizennégyemberérdeje sz, Székdombjo sz, Ösvenyátója sz, Határfárojáró sz, Gyeprejáró sz, Várhegyaja sz, Naty Ferenczd bá juka f, Kisúszó sz, Nagyúszó sz, Vénvárhegy h, sz, Újvárhegy h, sz, Ropóközö sz, Szilágyitanórak sz, Ropó h, Ropószöllő sző, Sípostanórak sz,  Régicinterem d, Csereodál sz, Farkasverő sz, Csereúttya ú, Cserepatak p, Temetőtető h, Natyhegyvége sz, Fárkasverőúttya ú, Székéjkért sző, Natyhegy sző, Nagyhetytető sz, h, Hajagasodál sz, Hajagaspatakja p, Hajagasérdő e, Szétálló sz, k, Szorozsdomb d, Szálosúttya ú, Kérszöllő sző, Szálos sz, Szálosaja sz, Kútfőkúttya f, Kútfőaja sz, Ekeút ú, Fintaházi ú, Hajagasaja sz, Tagút ú, Vécke p, Berekeleje k, Tőkésfődek sz, Kértaja sz, Kenderespatak p."

Megfigyelhető, hogy egyes nevek miként változtak az idők során. Az Örvényakolja dűlő nevet ma már nem is ismeri népünk, 1943-ban pedig Benkő Lóránd Ösvenyátója változatban hallotta.  . Azóta újabb dűlőnevek jelentek meg. Például: Borvízkút, Czakó erdeje, Göbecz patak, Somerdő, Óriás, Pindus, Csokortos, Iratvány, Zsámbókert, Gödröskút, Veress Anka lyuka, Halom, Tolnai-erdeje, Küpü, Fűzfazálogos, Füvenyes, Dörgő, Folyam, Firma, Halastó, Kékdomb, Óriásszakadék, Vágtér, Cserésdomb, Sásrét, Kútfő, Bikarét. A Pinduson 1870-ben, Orbán Balázs összírása idején, egy bizonyos Báti Gábornak országos hírű szőlőhegye volt, amit már rég felszámoltak azóta.

A Halottak Anyakönyvében 1873-ban szerepel egy utcanév, amit ma már nem használnak: Porgolát utsza. A Porgolát jelentette a lakott település határkapuját. A porgolátkapuval lezárták az állatok elől, nehogy kárt tegyenek az illető dűlő vetésében.

A Porgolát utca tehát valamelyik kisebb, falukijárati utcát jelentette. Ferenczi József (Mártoné) még emlékszik, hogy nagymamája, mikor mentek a Székely-kertbe, azt mondta: „menjünk a Porgolátra." Ezek szerint a Régi Cinterem utcáját nevezhették Porgolátnak. A tanurak (tanorak) elnevezéssel csak  itt Erdélyben  találkozunk. A tanurak bekerített füves rétet esetleg legelőt jelentett.

Ma a következő utcanevek találhatók Somosdon: Folyfalvi utca, Incze-sarok, Görgényi utca, Kertalja utca, Hegyfarok utca, Sándor József- köz, Fintaházi utca, Nagy utca vagy Fő utca, Kis utca, Csókai utca, Zsák utca, Szász utca vagy Ropó utca (nevezték Udvarhelyi utcának is), Kertmegetti utca, Szőlő utca vagy Temető utca. Amikor még a falu sokkal fennebb, az Eger patak völgyében feküdt, a Szász utca volt a Főutca, ott volt a templom és iskola is. A falu mind lennebb és lennebb húzódott, így a középületek is lennebb költöztek. A legfiatalabb utcák a Fintaházi utca és a Görgényi utca. A Görgényi utcába az 1930-as években kezdtek el először építkezni, a legelső ház a Sándor Ferencé volt, ahol ma Henter Sándor lakik.

A Vécke pataknév 1638-ban jelenik meg a történelmi forrásokban, és a neve a vész, veszedelem szavunkra vezethető vissza. Mivel a hegyekből lezúduló áradatot nem mindig tudta levezetni, ezért gyakran áradásokat, veszedelmet okozott.

A mai Zsákutcáról először 1672-ben írnak a korabeli okmányokban. Benkő Lóránd még hallotta a következő névadó történetet:  „Egyszer egy szomszéd falusi székely betévedt emez utcába, - mely történetesen zsákutca, - így nem tudott tovább menni. Erre a somosdiak azt tanácsolták neki, hogy térjen meg, azaz forduljon vissza."

Szájhagyomány

 

 

Somosd nagyon gazdag szájhagyományokban. Ezek nagy része sajnos mára már az öregekkel együtt kihalt. Hála Istennek, Bisztray Sándor lelkipásztor összegyűjtötte őket, és 1976-ban ismertette a templom felszentelési ünnepségén.

A népi emlékezet szerint a Székdombján tartotta gyűléseit a Szék-tanács. Egy alkalommal a Dóczi Juli esete miatt kellett gyűlést tartaniuk, ugyanis a leány nem akart feleségül menni Dóczi Gyurihoz, a gazdag unokatestvérhez. Szüleinek ellenszegült, és összeköltözött kedvesével, a szegény Henter Jóskával. Már gyermekük is született, de a szülők tovább erőltették a dolgot, és Dóczi Gyuri is hajlandó lett volna feleségül venni Julit. A Szék-tanács a szülők pártjára állt, és arra kényszerítették a bátor leányt, hogy engedelmeskedjen a szülői akaratnak. Ekkor Juli ott mindenki előtt elővette előre elkészített kését és szíven szúrta magát. Neki nem a vagyon kellett, hanem szeretetre vágyott.

A Farkasverő nevű dűlőn legeltette a falu juhait a szegény Sete Gabi. Gabi beleszeretett a Sepsi család Eszter nevű lányába, de a gazdag Ferenczi Jancsinak is tetszett a leány. Ferenczi Jancsi mindenáron le akarta járatni a Gabi becsületét a leány és a falu előtt, ezért éjszakánként odalopódzott a nyájhoz és bárányokat szeretett volna lopni. Sete Gabi azonban észrevette, és jól helybenhagyta a tolvajt, közben pedig így kiáltozott: „Verem a farkast, verem a farkast" Azóta nevezik Farkasverőnek azt a határrészt. Erről a határrészről az 1756-os Conscriptioban olvasunk először.

A népi emlékezet szerint Rózsa Sándor is megfordult Somosdon. Az Aaszégen (Alszegen) lakott egy szegény család, ahova egy este bekérezkedett egy idegen. Illendően megvendégelték, majd az elválláskor az idegen nagy mennyiségű pénzt ajándékozott nekik. Később tudták meg, hogy állítólag Rózsa Sándor volt a titokzatos idegen.

Ma is Őrző-hídnak nevezik azt a hidat, amelyik a falu végét jelentette hajdanán. Ott valamikor egy hatalmas fa volt, és az őr innen figyelte a környéket. Egy alkalommal a 17 éves Székely Balázs őrködött, akit oly hirtelen leptek meg a törökök, hogy alig tudta kürtjét megfújni és elmenekülni. A törökök utána lőttek, és a legény a nyílvesszővel a hátában a Fehérítősre menekült. De nem sokáig bírta. A török horda elvonulása után találtak reá a holttestére. Az addig szép, piros arcú legény hófehér lett. Ezért nevezték el azt a hegyet Fehérítősnek. Az Őrzőhídról 1722-ben olvasunk először az írott okmányokban.

A Csonterdőben favágás idején még ma is kerülnek elő emberi és állati csontok, ami arra enged következtetni, hogy itt valamikor valóban temetkező hely volt. A régiek emlékezete szerint Székely Mózes fejedelem itt ölette meg és temettette el marháinak maradékát, nehogy az ellenség kezére jusson.

A Tizennégy ember erdejét valamikor tizennégy ember kapta vitézségéért a királytól. Ez a tizennégy ember védelmezte hősiesen a falut a rátörő ellenséggel szemben. De, hogy valójában ki volt ez az ellenség, azt homály fedi.

A falunk határában lévő Óriás-on valamikor állítólag, óriások laktak, és a Dörgőn álltak lesben, itt ijesztgették a lakosságot. Majd az Eke-úton lerohantak és kötényükbe tették a szántóvető embereket, majd pedig a Zálogosra vitték, ahol megsarcolták, zálogba helyezték őket. Az összegyűjtött kincseket a Kincsesen rejtették el. Még a múlt század közepén is kutattak kincsek után a hiszékeny emberek...

A szájhagyomány szerint, a Bene onnan kapta a nevét, hogy egy somosdi legény elszöktetett egy káposztásszentmiklósi leányt, a Benén lévő házukba vitte, majd a leányt kereső rokonokat a következő táblával fogadta: IDE BE NE TEDD A LÁBAD!
A Hályogos-pataka valamikor állítólag gyógyító erővel bírt, szembetegségeket kezeltek a vizével. A jó szellemek minden hetvenhetedik esztendőben leszálltak fürödni e helyre, és innen nyerte gyógyító erejét. A Forintos-erdő onnan kapta a nevét, hogy valaki egy négyzetméter helyet telerakott forinttal, és ezzel vásárolta meg ezt a helyet. A Keresztes-útnál valamikor kereszt állott, amelyet az az istenes ember emelt hálából, akit Isten megszabadított a rárohanó vadállatoktól.

A fakereszt már rég kikorhadt, megpihentek a dörgő óriások is, a Hályogos vize sem gyógyít már szembetegségeket, de a nép ajkán tovább élnek ezek a mondák, száll a hagyomány szájról-szájra, apáról-fiura.

 

A Nyárád völgye kitűnő adottságokkal rendelkezik emberi települések számára, ezért ősidőktől fogva lakott terület. Somosdon is több régészeti - és egyéb néprajzi emlék utal arra, hogy itt emberek éltek már a magyar honfoglalás előtt is. A magyarok minden jel szerint a XI-XII. században foglalták el ezt a völgyet, de hogy előttünk milyen törzsek laktak itt, annak a kiderítése a következő nemzedék feladata lesz.

A népi emlékezet úgy tudja, hogy a Várhegyen valamilyen vár állott, de semmi közelebbit róla nem tudunk. Dr. Szabó Miklós marosvásárhelyi történész véleménye szerint római castrum  (erődítmény, vár) állhatott e helyen. Megerősíti e feltevést a Tekeresben és a Hályogoson található útmaradvány is. Talán a Hályogost, Tekerest és a Várhegyet egy kövesút kötötte össze a Kisküküllő vidékének irányába  Az tény, hogy szinte ideálisnak mondható e hely várépítkezés szempontjából, hiszen e magas hegycsúcsot három oldalról meredek szakadék veszi körbe, csupán a Somosd felőli rész menedékes. Orbán Balázs szerint a vár falait lebontották, köveit a földből kiszedték, de még ma is kerülnek elő cserépdarabok a földből. Orbán Balázs említi, hogy itt találtak egy bronzkori csákányt, amelyik bizonyos Reményi Ede birtokában van, ő pedig Knöpfler Vilmos főorvostól kapta ajándékba. Sokáig úgy tudták, hogy ez a lelet a Budapesti Nemzeti Múzeumban található, azonban A Múzeum értesítése szerint Somosdról semmilyen lelet nem található náluk. 1949-ben a parókia kertjében a gyermekek játék közben kőbaltát, kőorsót és nehezékét találtak, ezeket az akkori lelkész, Bisztray Sándor átadta az iskolának megőrzés végett. Ezek sajnos, időközben elkallódtak.

Szántás közben, a határ különböző pontjain, cserép- és edénydarabokat forgat ki az eke, egészen napjainkig. Székely Viktor Kossuth több ilyen esetnek volt a szemtanúja. A Benén egy kb. 30-40 cm átmérőjű kézimalomkövet talált szántás közben, valamikor az 1960-as években. Sajnos, a malomkő alsó felét darabokban találta, és nem őrizte meg, a felső felét hazavitte, de időközben elkallódott. A Várhegyet a kommunizmus idején beültették nemes szőlővel, és a rigolírozás közben egy épnek tűnő, kb. 50 literes agyagüstöt találtak a földbe süllyesztve, ám amint megmozgatták szétmállott. Az üst alatt szenet találtak. Erdély területén kb. 180 ilyen cserépüst leletet tártak fel a régészek, mely leletek az „Árpád-kori magyar település fontos bizonyítéka és szerves része a magyarok lakta területekről ismert jelenlegi 5-600 cserépüst-lelőhelynek." Az üstök a szabadban legeltető pásztorok főzőedényei voltak. „Az üstök a X-XIII. században a Kárpát-medence valamennyi magyarok lakta vidékén elterjedtek. S csak ott. A szláv lakosságú vidékeken hiányoznak."

A Hályogos nevű határrészben mélyszántás közben, ugyancsak Székely Viktor Kossuth ebben az időben, egy kb. 150 cm hosszú és 50 cm széles ép agyagtepsit talált, ám figyelmetlenségből a traktor széttaposta. Ugyancsak ebben a dűlőben egy valamikori kövesút alapját vélte felfedezni.

1938-ban, amikor renoválták a templomunkat, leverve a külső vakolatot, a külső falban előbukkant két rómaikori sírkőmaradvány. E két sírkő maradvány ismeerősíti azt a feltevésünket, hogy a Várhegyen castrum volt. Sajnos, szakavatatlan kezek ezeket a sírkődarabokat újravakolták. Mivel a jelenlegi templomunk építésekor felhasználták a régi, lebontott templom köveit is, valószínű, hogy még innen e régi templom falából kerülhettek ezek a sírkődarabok a mai templom falába.

A Lapusárok, Tekeres, Csonterdő nevezetű dűlőkben egy valamikor jól karbantartott út nyomait találták meg a II világháború után.  Bizonyára, egy része volt annak a római időkből származó útnak, amely a Nyárádmentét a Kisküküllő vidékével kötötte össze, s amely a többszöri földcsúszások miatt megrongálódott, végül sorsára hagyták, és eltűnt. Erről a határrészről talán azért maradt fent mai napig e kedves versike: „Lapusárok, Tekeres, áldást ott ne is keress"!

Somosd és Kisgörgény között találunk egy lapos helyet. Ezt a rétet ma is Kompotnak nevezi a nép. Orbán Balázs e szót a computus latin szóból eredezteti, ami magyarul számítást jelent. Szerény véleményünk szerint, nem valószínű ez a feltételezés, sőt az sem biztos, hogy a latin nyelvben kellene keresnünk a gyökereket. Ha mégis a latin gyökereket keresünk, sokkal inkább a campus szó jöhet számításba, ami térséget, szabad és nyílt lapályt jelent. Benkő Lóránd a „német Gunbald személynévből" véli eredeztetni ezt a szavunkat. Írott emlékeink vannak, hogy több marosszéki gyűlést tartottak ezen a helyen, pl. 1710. szeptember 16-án itt tette le esküjét gróf Gyulakuti Lázár György főkirálybíró.

A Benén, a szájhagyomány és a kutatók egybevágó véleménye szerint, valamikor városnak kellett lennie. Erre utal Benkő Károly is, aki a következőket írja: „A helység délnyugatra eső határrészében egy lábnyi mélységre, lehet találni kézzel összerakott flaszterforma fekete kavicskőzetet, akik nyomozzák, azt gyanítják, hogy itt útnak kellett lennie. E tájt kapnak tíz-húsz ölre is mind tiszta hamut; régen mikor itt nagy erdőség volt, gyaníthatólag hamuzsírt készítettek. Ugyanitt ókori ekevasakat, sarlókat, fejszéket, kengyeleket stb. ásnak ki" A Bene, a történészek véleménye szerint,  a Benedek személynévből származik, ennek a kicsinyítőképzős alakja. Ezt a határrészt először 1550-ben említik az oklevelek.
A Kerekdomb nevezetű kisebb halom azoknak a székelyeknek a csontját takarja, akik 1562-ben fellázadtak János Zsigmond fejedelem ellen, hogy az elrablott régi székely jogaikat követeljék vissza. Az összegyűlt 40.000 székely a vajai csatában legyőzte Majláth Gábor nemesi seregét és elindultak Holdvilág felé, hogy egyesüljenek a főtáborral, de Radák László utolérte, és lemészárolta őket. Ma is Harcirétnek nevezik azt a helyet, ahol ezek az események megtörténtek. Mi is történt? Hadd mondja el a kortárs krónikaíró, Borsos Sebestyén:

„1562. esztendőben, nyári időben a székelyek mind feltámadának ilyen szín alatt: hogy ők az ifjú János királyhoz menének az ő szabadságoknak megnyeréséért. Mert a király sok rendbéli szabadságokat vette vala el az ő gyakorta való feltámadásokért. És mikoron a székelyek a népnek sokaságát látták volna, tehát legottan hadnagyokat emelének közöttök és tizedeket rendelének. Mely hadnagyoknak neveik ezek valának: Nagy György, Gyepesi Ambarus, Bán András. És így a király ellen s az urak és a nemesség ellen kardot akarának vonni. De az ifjú király őket nagy kegyesen unszolja vala, hogy szálljanak le, és ő nekik minden szabadságokat megengedni kész volna, de ők avval semmi nem gondolának, hanem a mellé szállának az ákosfalvi rétre, honnan a három széket elválogaták és a Mihályfi Tamás házára menének, egy szerda nap estve, és az udvarházat igen megdúlák és hordó borokat vivének az táborra. Másnapra kelvén, csütörtökön ismét elválogatának úgymint kétezer népet, hogy Görgényre és Régenre menjenek, hogy ők ott dúljanak, és népet hajtsanak, és a régenieket és görgényieket táborban találák, és azokat mind elhajták.

Akkor Gernyeszeget is mind eldúlák, alájöttökben a Maros mellett. Azután egy péntek napra kelve, szállának Koronka mellé, és azelőtt való dúlástól, ami megmaradott vala a Mihályfi Tamás házánál, azt esmént mind eldúlák és a házat is elégeték. Onnan szombaton reggel elindulának a deréktáborra, mert a deréktáborok a Kisküküllő mellett vala Holdvilágnál, király igen hamarsággal nem sok népet indita Tordáról, úgymint kétszáz lovagot, és kétszáz darabontot, kik között valának jámbor vitézlő rendek, úgymint Polgár Ferenc és a vitézlő Mihályfi Tamás, ezenkívül sokan az erdélyi urakban. Ezeknek hadnagyok vala a vitézlő Petri Gábor és a vitézlő Radák László. Azon a szombaton reggel a király népe Vásárhelynél átkele a Maroson és a székelyek után indulának holott elérék őket a Nyárád mellett s szembe állának, és a székelyek Deust (Istent) kiáltának, és szembe ütközének, de a király népétől a székelyek megveretének, kikben igen sokan elhullának és levágattatának, némelyek pedig elszaladának. Akkor onnat a Bán András elszalada, ki főhadnagy vala, de azon kívűl rabokat sokat fogdosának, és némelyeket csak elhajtának. Igy vereték meg Kisgörgénynél a székelyeknek a kisebbik tábora a Nyárád mellett. ...Azután a két hadnagyot, úgymint Gyepesi Ambarust és a Székely Györgyöt Segesvárnál felnyársoltatá. Így töretének és rontatának meg a támadásért akkor a székelyek a király fiától 1562-ik esztendőben." Mint látható, a lázadás vezetői között találunk egy Bán nevezetű főhadnagyot, és egy Székely György nevűt. Nem lehetetlen, hogy a Somosd sarjai az illetők.

A székely lázadás után János Zsigmond fejedelem Segesvárra országgyűlést hívott össze június 20-ra, ahol aztán büntetésből alaposan megnyirbálták a székelyek kiváltságait.

A Várhegytől délkeletre egy a Várhegytől is magasabb hegyet találunk, ahonnan nemcsak a Nyárád gyönyörűséges tere látszik, hanem a Kisküküllő völgye is. Itt állott  a Vigyázófa, ahonnan veszély esetén az őrszem jelzéseket adott a környék részére. Lármafának és Mondó-hegynek is nevezték ezeket a helyeket, ahol az előre elkészített füstölőket meggyújtották, és a füstjelekkel jelzéseket adtak a környék számára. Rövid időn belül egész Erdély értesült a veszélyről.

Ez a hely ihlette meg a Somosdhoz sok szállal kötődő Kövesdi Kiss Ferencet, amikor ezt írta:

Lármafa lobban a Marosi-Széken

Hadbahívó fáklya a Nyárádmentének,

Szeredától vevé Gerice, Göcs, Somosd,

Parázspillanatok...s a Lármafa lobog.

 

Ma nem karddal állunk ki a csatatérre,

Kultúránk a pajzsunk, az juttat előbbre.

Aki igaz-ember Lármafa az mostan,

Annak a szíve is egy ütemre dobban.

A Tekeres patak közelében találjuk a Székdombját, ahol ma is cserépdarabokat forgat az eke vasa. A hagyomány úgy tartja, hogy a török időben itt az egykori vár oltalma alatt város állott. A vár ura a Székdombján székelt, és ott osztott igazságot. A hagyomány úgy tudja, hogy az Égetőben valamikor állítólag szénégetéssel foglalkoztak a somosdiak.

A török dúlásokra emlékeztetett az a török korabeli imaszőnyeg, amelyet Bisztray Sándor lelkipásztor darabjaira szakadva talált a templom padlásán, 1936-ban. Mivel ebben az időben nagyon szegény volt nemcsak a falu népe, de a gyülekezet is nagy szükségben volt, az imaszőnyeget 10.000 lejért eladták, az árát a templomrenoválásra fordították.

Mindenesetre, ha ezekből a mondákból, szájhagyományokból lefejtjük a rájuk rakódott mesés elemeket, történelemi időkbe lépünk vissza. Ma is jóleső érzéssel olvassa, hallgatja az ember ezeket a szépséges történeteket.

 

 

A XV. századig nem sok adatot találunk a székely falvakról. A székelyföldről azonban, mint egységes területről beszélnek az oklevelek, és mint Terra Siculorum emlegetik, ami annyit jelent székelyek földje A székely megnevezés a Kézai Simon krónikájában jelenik meg először, zacul szóalakban. Béla király névtelen krónikása használja először a később oly sokat emlegetett siculus latin kifejezést. A XIII. századtól kezdődően a latin oklevelek mind siculus néven emlegetik a székelységet.

Ezt az egységes területet a székely ispán - comes siculorum - vezette, királyi parancsra mozgósította a népet a harcba. A székely székek szervezése a XIV. század végén történt. Marosszéket először 1408-1409-ben emlegetik az oklevelek.

A Szék népét a kapitány vezette a harcba. Időnként szemlét tartott a hadinép felett, ezért elég gyakran voltak mozgósítások, amelyen fővesztés terhe mellett kötelesek voltak részt venni. A székely nép kollektív szabadsággal rendelkező közösség volt a középkortól kezdődően. Legfőbb hivatásuk a keleti részek védelme volt. 1435-ben Zsigmond király (1387-1437) foglalta először kiváltságaikat írásba, majd Mátyás király (1458-1490) újakkal egészítette ki. Szó szerint így szólt a Mátyás király rendelkezése: „A székelyek az ő régi szokásuk szerint az ország hadseregébe haderejük kétharmadát tartoznak küldeni, harmada minden eshetőségre otthon hagyatván. A hadfölkelésre a felhívás vagy vérbe mártott karddal, vagy a székely ispán levelével, vagy a vajdáéval, ha ő egyszersmind a székely ispán, történjék. Midőn pedig a hirtelen való általános fölkelést kíván, a székek kapitányai dobokkal és száldobokkal és a Tűzhalom nevű helyeken meggyújtott máglyákkal hívják fegyverbe a népet. Aki nem kel fel, fejét veszítse. Hogy pedig hiány ne legyen a mozgósításban vagy a hadjáratban, a székelyek kapitányai kötelesek béke idején és nem éppen ritkán a fegyverek és egyéb hadiszerek felett hadiszemlét tartani, amit ha elhanyagolnának, vagy nem engedelmeskednének a parancsnak, szigorúan büntettessenek...A hadkötelesekről lajstrom vezetendő. Ebben pedig az a rend tartandó, hogy ha az atya a fiával egy kenyéren él, hasonlóképpen, ha két fivér osztatlan birtokon gazdálkodik, az ilyenek közül csak melyik köteles menni, még ha fejenkénti felkelés rendeltetett is el. Ha az ilyen a hadban elesik, a másik nem küldendő a helyébe."

Szántó Arator István, erdélyi emlékíró (1540-1612) így vall Erdélyről és a székelységről: „Erdélyt mindig Magyarország védőbástyájának tartották. A dicső emlékezetű Mátyás király így szokott beszélni róla: Magyar urak, szöges gonddal vigyázzatok Erdélyre, mert ha elvesztitek, elvész az egész Magyarország, de ha megtartjátok, innen még az elveszett Magyarországot is visszaszerezhetitek"

Az 1756-os Conscriptio így ír a lakosságról: „Ezen faluban úgy tudjuk, hogy mindnyájan református emberek, kik is mind székely szabadsággal élő személyek, két jobbágyon kívül, és mindenestől vannak 292-en." Ez a dokumentumunk azért is fontos, mert kitűnik egyrészt a lakosság eredete, másrészt pedig a szabadsága. Somosd jellegzetes székely falu, és a szabad székelyek közösségéhez tartozott. Jellemzője az egyenlőség a kötelesség és jogok tekintetében. Szabadok voltak minden adótehertől, de ennek kettős ára volt: a haza védelmében akármelyik pillanatban készek kellett legyenek a harcra és a király koronázására, vagy egyéb ünnepi alkalomra ökröt adományoztak az ökörsütéshez.  Barabás Endre idézi Bonfinit (1434-1503), Mátyás király udvari történetíróját. Szerinte a székelyek inkább választanák a halált, mintsem hogy adót fizessenek.

II Ulászló királyunk (1490-1516) így rendelkezett a székelyekről: „ a székelyek minden adófizetéstől mentesek, mint igaz nemesek" Az 1545-ös marosvásárhelyi országgyűlés ugyancsak megerősíti a korábbi adómentességet: „A székelyek, eme legharciasabb nép, mint eddig voltak, úgy ezután is mentesek legyenek minden adófizetéstől, minden katonai elszállásolás terhétől - birtokaik után - amelyeket hadfölkelés kötelesség mellett bírnak, tizedfizetéstől és egyéb szolgálmányoktól. Ezek ellenében azonban a haza védelmére saját költségükön katonáskodni tartoznak ezután is." Ugyancsak ez az országgyűlés határozott arról is, hogy társadalmi rang szerint kinek milyen katonai felszereléssel kell bírnia: „Azok a lófők, kiknek 50 forint értékű vagyonuk van, lovat, sisakot, páncélt, dárdát tartsanak. Akiknek 15 forint értékük van, azoknak lovuk, pajzsuk és dárdájuk legyen. A többi lófőknek legalább két lovuk legyen."

Szerintünk a lakosság székely eredetéről vallanak a családnevek is. 2003-ban 119  nagykorú Székely nevű élt a faluban. Egyébként ez a leggyakoribb családnév. A Henter család szóbeli hagyománya is úgy tartja, hogy ők valahonnan Háromszék vidékéről költöztek Somosdra. Az egyik egyházi gondnok, 1816-ban Bodoki Henter Ferencként jegyzi nevét, ami ugyancsak a székely eredet mellett tanúskodik. Ők tehát Sepsibodokról költöztek Somosdra. A Ferenczi család leszármazottjai önmagukat Gyergyószárhegyről származtatják, ami ugyancsak a székely eredetet támasztja alá.

Az ősrégi időkben a székelység nemzetségekben élt, ám Mátyás király idejében különböző társadalmi rétegződés honosodott meg.  A különböző katonai összeírásokból világosan látszik, hogy rang szerint történtek ezek a nyilvántartásba vételek. Eszerint: primorokra, lófőkre és pixidariusokra (puskás gyalogosok) tagozódott a sereg. A mi falunkban főemberek (primorok) soha nem éltek. A legnagyobb rangúak a lófők (primipili) voltak. Adót nem fizettek, fel voltak mentve minden közteher alól, azonban 1651-ben őket is megadóztatták. A gyalog székelyek (pixidariusok) nem rendelkeztek olyan vagyonnal, hogy a saját vagyonukból katonáskodjanak, ezért gyalogosan jelentek meg a harcban. Főleg az 1562-es felkelés után János Zsigmond

(1540-1571) sok székelyt vetett jobbágysorba, ezért kialakul egy újabb társadalmi osztály: a jobbágyoké. Somosdon elenyészően kevés jobbágy volt, azok is főleg jövevények voltak.

1567-ben minden lófő székely a szászsebesi vár építésére 25 dénárt fizetett. Ekkor történt egy nagyobb szabású összeírás. Somosdon 16 kaput találtak az összeírók. A kapu-rendszer egy máig sem egészen tisztázott fogalom, Pál-Antal Sándor levéltáros azt feltételezi, hogy a kapu egy adózási egységet jelentett, ahol 4-5, esetleg több gazdaság jelentett egy kaput. Buzogány Dezső professzor úr szerint a kapu, az egy kapun belül élő nagycsaládot jelentette: nagyszülők, szülők, fiatalok. Így a 16 kapu abban az időben elég nagy települést jelentett, főleg ha arra gondolunk, hogy Nyárádszereda, Ákosfalva, Kisgörgény, Szövérd hat kapus település volt, Harasztkerék és Vaja kilenc kapus, Göcs és Panit tíz kapus, Baczkamadaras tizenhárom kapus, Csóka pedig három kapus település volt. Mezőbándot abban az időben huszonegy kapuval írták össze.  Tehát, 1567-ben Somosd már egy jól fejlett település képét mutatta.

A legelső írásos okmány a somosdi katonákról 1575. július 9-ről való. Báthori István Kerelőszentpálnál megütközött Békés Gáspárral, és ebben a csatában résztvett Simon Balázs zsoldosa, Apa Bertalan.

1580-ig Somosd a koronkai Mihályfy Tamás birtoka. Ez a család volt az, akinek a fellázadt székelyek feldúlták a kastélyát, talán nem alaptalanul. Ekkor, mivel a Mihályfy családnak magvaszakad, a birtokaikat több más nyárád- és küküllőmenti faluval együtt, Báthori Kristóf erdélyi vajda Kovacsóczy Farkas kancellárnak ajándékozza.

A hírhedt Georgio Basta, Rudolf császár tábornoka nevéhez fűződik a következő ránkmaradt katonai névsor. Ez az ember 1601-ben végigpusztította a Nyárádmentét, és a következő év augusztus 16-án a „marosszéki nemeseket, lófőket, szabad székelyeket a császár-király hűségére feleskette."

Íme az akkor összeírt somosdi katonák:

 

 

N. Székely János

L. Incze István

L. Incze János

L. Nemes Gergely

Z. Veress Máté

Z. Oláh János

Z. Nagy Antal

L. Incze Ambrus

Z. Nagy Miklós

Z. Veres Ambrus

Z. Veres István

Z .Veres János

Z. Kóródi Miklós

Z. Inczie Péter

Z .Bán Bálint

Jobbágy: Szakács János

Jobbágy: Szakács István

 

Az N nemes embert, a Z szabadszékelyt, az  L pedig lófőszékelyt jelent.

Úgy látszik Básta generális nem volt megelégedve a székelyek harci kedvével, mert a következő esztendő február 7-én egy újabb lustrát rendezett, mely sokkal szigorúbbnak tűnik, mint az előző. Ez abból következtethető, hogy már sokkal több somosdi katonát írtak össze. Valószínű, az előző években sokan igyekeztek kivonni magukat ezek alól az összeírások alól. Íme a katonai névsor:

 

 

P. Székely János

P. Incze István

P. Incze János

P. Nemes Gergely

L. Nagy Miklós

L. Veres Ambrus

L. Veres János

L. Korodi Miklós

L. Inche Péter

L. Nagy Antal

L. Apa Miklós

L. Incze Márton

P. Incze Miklós

L. Veres György

P. Gogány Pál

L. Incze Ferencz

L. Nagy János

P. Bán Péter

P. Incze Gáspár

Szakács János colonus

Magyari István colonus

L. Bán Bálint

P. Incze Ferencz

 

Rövidítések: L, lófők, és p. gyalog székelyek (pixidariusok)

 

A következő összeírás 1614. február 17-23-ból, Bethlen Gábor (1580-1629) idejéből való. Ez a lista sokkal teljesebb, mint az előbbi évek lustrája, ugyanis Bethlen Gábor igyekezett a legkomolyabban venni a fegyelmet, hogy egy ütőképes hadsereget állítson elő. A század elején nagyon sokan jobbágysorba kerültek.  Ezt az összeírást azzal a nemtitkolt céllal ejtették meg, hogy ezeket a férfiakat visszahelyezzék a sorköteles székelyek közé.

 

Primili (lófők)

 

 

Székely Gáspár szegény

Székely Miklós szegény

Kerestély Miklós

Nemes Gergely

Bakó Márton

Incze György árva

 

 

Pixidari (gyalogok)

 

 

Veress Ambrus

Vass Jakab

Bán Péter

Bán Pál

Korodi János

Petár Mihály

Kis Ince Ferenc

Szász György

Fejér Gergely

Nagy János árva

Fejér István  árva

Bán János inas

Sipos Péter árva

 

 

Libertini (szabad székelyek)

 

 

Ravai János

Szabó István

Szentes Péter

Bán Bálint

Apa János árva

Veres Péter inas

 

 

Jobbágyok

 

 

Nagy Miklós Pókai Györgynek adta el magát oltalomért

Berkesi Mikós Vásárhelyi Székely Miklósnak adta el magát

 

Zsellérek


 

Szakács István-a Székely Gáspáré

Magyar János-a Horváth Jánosé

Szabó Jakab a szentegyházhoz való

Nagy András háromszéki

Szabó Mihály csíkfalvi

Kár Gergely fintaházi

Sipos Gergely

Szász János háromszéki

Székely Ferenc háromszéki

Bartalis István-gerendkeresztúri

Nagy Jakab

István János ádámosi

Nagy György

Berkesi Miklós vásárhelyi

Kisúr Márton

Nagy Gáspár-magyarországi

Varga Pál kőhalmi

Csizmadia István

 


 

Ha összevetjük ezeket a lustrákat az alábbi következtetéseket vonhatjuk le: egyrészt olyan családneveket találunk, amelyek mára már teljesen kihaltak, pl. Incze, Bán, Korodi, Gogány, Nemes, Petár, Fejér, Bakó, Kerestély, Ravai, Apa családok. Másrészt, világossá válik, hogy a jobbágyok nem somosdiak, hanem beköltözöttek. Abban az időben elég sok nincstelen ember keresett munkát más vidéken, Somosdon pedig mindenkor került munka bőven. Mint látszik: Kőhalomból. Gerenderesztúrról, Fintaházáról, Háromszék vidékéről, de még Magyarországról is érkeztek Somosdra zsellérek és jobbágyok. Székely János az első lustrán mint nemes ember szerepel, a másikon, pedig mint lófő. Valószínű elírásról van szó.

Az 1722-es lustrán már a következő társadalmi tagozódás mutatkozik: 5 armalista, 1 armalista özvegy, 13 lófő, 6 pixidarius, 1 jobbágy, 1 kóborló, 1 cseléd, 1 nem Somosdon lakó földbirtokos.

Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodása idején, hogy növeljék a székelyek harci kedvét, egyre többen kapnak nemesleveleket. Ezek lesznek, az un. Armalisták (címeres nemesek). Az 1635-ös lustrán több székely ember neve után szerepel a megjegyzés: „A fejedelemtől vagyon levele." Ezért nem csodálkozhatunk, ha 1777-ben már 28 nemes családot talál a királynői összeírás.

 

 


 

Székely György

Székely István

Székely Miklós

Sipos Péter

Sipos János

Paniti Dániel

Jánosi János

Sipos György

Sipos István

Veress Miklós

Nagy György

Dóczi Ferenc

Székely János

Sipos Márton

Paniti Sámuel

Kis János

Ádámosi János

Ádámosi Sándor

Móré János

Dóczi György

Móré Márton

Márton Gáspár

Ádámosi Mihály

Ádámosi István

Dóczi István

Ferenczi Mihály

Ádámosi János

Székely Ferenc


 

 

LIBERTINI (Szabad székelyek)

 


Szőcs Miklós

Farkas András

Székely Ferenc

Demén Mihály

Székely János

Székely Mihály

János Sándor miserabilis-(szegény)

Sándor János

Somodi Mihály

Nagy István

Henter József

Székely József

Horváth György

Fodor György

Szőcs János miserabilis - (szegény)

Farkas Mihály

Szőcs György

Szőcs János

Horváth István

Sándor János

Szakács Vilmos debilis

Nagy Mihály

Székely Mihály

 

Keresztesi György

Nagy Mihály

Albert Gábor

Henter János

Henter Mihály

Nagy Ferenc

Gergely Mihály

Harkó András

Sólyom János

Szilágyi György

Sólyom László

János János

Székely Ferenc

Szentkirályi János

Sólyom Ferenc

Sándor István

Szilágyi János

Szentes István

 

 

 

 


 

JOBBÁGYOK

 

 

Vaszili Kosza

Aszalós Pál

 

 

 

Tzintzer György

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Sajnos, jelen pillanatig nem sikerült egyetlen nemeslevelet sem felkutatnunk, valószínű a gyakori világégésben elkallódtak. Bisztray Sándor lelkipásztor visszaemlékezéseiben írja, hogy több ilyen kutyabőrt látott a Szász, Dóczi, Henter, Ferenczi és a Sólyom családoknál.

1690 után, Apafi Mihály fejededelem halálával az Erdélyi Fejedelemség fokozatosan a Habsburgok uralma alá kerül. Volt ugyan névleges fejedelme az országnak, de II. Apafi Mihály még kiskorú lévén, mellé I. Lipót császári főkormányzót rendelt. Később, az ifjú fejedelmet Bécsbe vitették és teljes bizonytalanság lett úrrá Erdélyben.  Gróf Bethlen Miklós (1642-1716) kancellár, egyházkerületi főgondnok ekkor Bécsbe utazott, és menteni próbálta a menthetőt: Erdély önállóságát és a reformáció vívmányait.

Cserei Mihály(1668-1756) székely emlékíró így jellemzi Erdély Habsburg kézre kerülését: „Soha könnyebben sem pogány, sem keresztyén egy országhoz olyan könnyen nem juta, mint akkor német Erdélyhez, egy korbácsolás nélkül fejet hajtának." Ekkor keletkezett a Diploma Leopoldinum, amelyik 150 évig meghatározta Erdély közjogi helyzetét. A Diplomát még 1690 októberében megfogalmazták, de csak 1691. december 4-én bocsátották ki. A bevett vallások (református, római katolikus, evangélikus és unitárius) szabadon építhetnek templomot, parókiát és iskolát. A székelyek ezután is adómentességet élveztek, és a maguk zsoldján tartoztak katonáskodni. 1692-ben az osztrák hadsereg megszállja Nagyváradot, majd 1695. után Rabutin de Bussy generális 8000 katonájával átveszi egész Erdély főparancsnokságát. Vége egy gyönyörű korszaknak, amit Erdély aranykorának szoktak említeni, nem véletlenül. Pedig, eleink milyen gonddal védték, féltették ezt a drága földet! Szántó Arator István, erdélyi emlékíró (1540-1612) emlékeztet Mátyás király féltő szeretetére „Magyar urak, szöges gonddal vigyázzatok Erdélyre, mert ha elvesztitek, elvész az egész Magyarország, de ha megtartjátok, innen még az elveszett Magyarországot is visszaszerezhetitek"

Erdélyről, erről a csodálatos országról a krónikaírók sokasága a szeretet, az aggódás nyelvén vallott. Iszlai Sándor somosdi születésű tanár, egy válogatást adott közre 2004-ben. Ennek a munkának az előszavában így vall a szerző: „Az emlékírók, mint az események szemtanúi vagy résztvevői, látják, hogy Erdélyt nemcsak a félhold sorvasztja, a kétfejű sas szaggatja, hanem a belső ellentétek, a soha szűnni nem akaró viszálykodások is fogyasztják erejét. Csak Bethlen Gábor tudja józan, megfontolt bel-és külpolitikájával tündérkertté varázsolni ezt a kis országot. De a Báthoriak - Zsigmond és Gábor - öntörvényű uralkodása, erkölcstelenségben tobzódó élete, II Rákóczi György kalandorpolitikája, vagy Apafi Mihály gyengekezűsége- s említsük meg Mihály vajda és Básta dühödt és kegyetlen pusztításait is-, mindezek egyenesen vezetnek önkormányzatának megszűnéséhez."

A mind erőteljesebb osztrák elnyomás a lakosság elégedetlenségét váltotta ki. A katonák elszállásolása, élelmezése, valamint a visszaélések vezettek a II Rákóczi Ferenc (1676. március 27 - 1735) vezette felkeléshez (1703-1711). Az öreg Rákóczi György dédunokája volt. II Rákóczi Ferenc a zászlójára tűzött  Cum Deo pro partia et libertate  (Istennel a hazáért és a szabadságért) jelszóval vezette harcra népét. A székelység nagy számban résztvett ezekben megmozdulásokban, valószínűleg a somosdiak is, de csak három férfiúról tudjuk bizonyosan, hogy harcolt Rákóczi hadseregében: Paniti Dániel, Ravai László és Ravai János. Ők a „nemzetes, vitézlő Kaszás Pál uram" ezredében vitézkedtek. Kaszás Pál ezrede, azért bír különösebb jelentőséggel, mert 1704 januárjában ez az ezred szabadította fel véglegesen a marosvásárhelyi várat a labancoktól. Ebben az ütközetben a három somosdi katona a következő felszereléssel harcolt:

 

Név

Kard, pallos

Puska

Lándzsa, kopja

Paniti Dániel

1

1

1

-

Ravai László

1

1

2

-

Ravai János

1

1

-

-

 

Marosszék jobbágyai már 1704 júniusában a következő beadvánnyal fordultak az országgyűléshez: „Hallottuk az mü kegyelmes urunknak nagyságának kegyes jó ígiretit, hogy valamely jobbágy ő nagysága mellett felül, kardját felköti, szabadságot ad nekie. Mi is azért szegény igaviselő jobbágyok a mü kegyelmes urunk mellett készek vagyunk életünk fottáig szolgálni országot és fejedelmet, mivel ennek előtte az mü szüle-anyánk is szabadsággal élő emberek voltanak." 1704. július 8-án a gyulafehérvári országgyűlésen az erdélyi rendek fejedelemnek választják, mondván: „Erdélynek semmi sem hiányzik, csak egy jó fejedelem, népének atyja." 1707. április 5-én a marosvásárhelyi Dinnyeföldön ténylegesen beiktatják a fejedelmi székbe. Még eben az évben az ónodi országgyűlésen kimondták a Habsburg ház trónfosztását.

1711. április 29 -én a kurucok a Nagykároly melletti Majtényi-síkon letették a fegyvert, Rákóczi Ferenc pedig száműzetésbe kényszerült a törökországi Rodostóba, itt is halt meg. Ezek után a Habsburg-ház nem igen vette igénybe a székelyek hadi erejét, a lustrák fokozatosan átalakulnak adó-bevalló ívekké. Békeidőben az erdélyi adó 750-800 ezer forint volt, de háború idején felment egymillió fölé is, ez az összeg pedig öt-hatszorosa volt annak, amit annakidején Apafi fejedelem fizetett a töröknek. Az első ilyen táblázat 1694-ből való. Ebből kiderül, hogy Somosdon már ebben az esztendőben megjelennek az első császári német katonák. 1694-ben Somosdon 64 német katona volt beszállásolva. Kovásznai Sándor, marosvásárhelyi professzor, somosdi papfiú, könyvében megerősíti ezt a tényt. 1694 és 1696 között falunk 10 porció szénával kellett hozzájáruljon a császári katonák lovainak az ellátásához. Az is sokatmondó, hogy a Marosszékben összeírt 126 falu közül csak hat település adott több mint 10 porció szénát. Ebből a tényből ismét megállapíthatjuk: Somosd ekkorra már egy népes település volt. A következő évi összeírás már nemcsak szénát tüntet fel kötelező beszolgáltatásként, hanem: 3 köböl búzát, 7 köböl zabot is.

Az adóprés egyre szorosabbá válik. 1717-ben például már 33 köböl búzát kellett beszolgáltatni. Újdonságként megjelenik a pénz-adó (pecunia). Somosd 307 rhénes forintot fizetett. Ez az összeg az évek során egyre nő. Igaz, öt év alatt csak 30 krajcárt, de 1738-ban már egy évben kétszer is végeztek adókivetést. Az egyik íven 90 rhénes forint található, a másikon 284 rhénes forint. Íme a Somosdiak adózásának alakulása:

 

Év

Rhénes forint

Krajcár

1717.

307

 

1722.

307

30

1738.

374

 

1748.

472

 

1749.

476

 

1777.

629

36

1778.

654

2

1779.

642

27

1807.

682

48

1808.

618

44

1819.

716

42

1824.

605

53

1830.

679

42

1834.

217

 

 

 

Megfigyelhető az adó lassú emelkedése, és ha végignézzük az adóíveket, kiderül, hogy Somosd ezekben az években is az elsők között volt az adóterheket illetően. 1834-ben csak Harasztkerék és Szentgerice fizetett többet, mint Somosd. Az 1775. esztendőben a következő természetbeni adományokat fizették: 750 porció búzát, 752 porció zabot és 747 porció szénát.

Az 1722-es adóösszeírás két okból is érdekes: először mert ebből kiderül, hogy a faluban 65 ökröt tartottak, és 14 lovat. Egyértelműen kiderül, hogy a földek nagy részét ökrökkel szántották, másrészt itt találunk -mai tudásunk szerint - először említést a kukoricáról.  Itt olvasunk arról, hogy termesztettek még: búzát, árpát, zabot, rozsot, borsót, lencsét, paszulyt. A kukorica említése azért is különös, mert Erdélyben a XVII. században kezdett elterjedni a kukoricatermesztés, de csak a XVIII század második felében terjedt el általánosan. Kezdetben csak mint kerti növényt termesztették.

A székely nép élelmezésében mai napig nagyon fontos a puliszka, ezért kiemelten kell ezzel a növénnyel foglalkoznunk. A kukoricát Erdély területére a XVII. század folyamán hozták be, de nagymértékben a XVIII. század második felében honosodott meg. Ugyancsak forradalmasította az étkezési kultúrát a burgonya, vagy ahogyan a székelyek mondják pityóka elterjedése. A XVI. század elején szerzetesek hozták Ecuadorból Spanyolországba, ahonnan meghódította az egész világot. 1650 táján Németországban tanuló diákok hozták magukkal Magyarországra. Mária Terézia (1740-1780) és fia II. József (1780-1790) rendeletek sorával igyekezett a pityókát terjeszteni, de nehezen ment. Erdélybe a székelyek hozták be valamikor a XVIII. század folyamán a Rajna vidékéről. Ebben az időben a székely ifjak elég nagy számban tanultak nyugati egyetemeken, valószínű a pityókát is nekik köszönhetjük. Kezdetben a németek is idegenkedtek ettől a növénytől. A Vay gróf uradalmában már nagymértékben termesztették krumplit, de alattvalói sehogyan sem akarták követni. Ekkor cselhez folyamodott a gróf. Egy félreeső raktárba tárolta a burgonyát és elhíresztelte, hogy ott értékes gumók vannak. Kis idő múlva jelentették, hogy nincs baj, lopják már a pityókát...

Az 1744. esztendőből való egyházközségi számadásból kiderül, hogy ebben az esztendőben az egyház 70 köböl búzát és 125 rhénes forintot adott kölcsön a falunak, valószínű, hogy éppen az állami adók befizetésére.

Az 1749-es adóösszeírásból kiderül, hogy ez az esztendő nagyon kedvezőtlen volt időjárási szempontból és a földek is nagyon terméketlenek. Kiderül, ebből az okiratból az is, hogy a lovak adómentesek voltak, és a számuk mégis nagyon elenyésző volt a lakosság lélekszámához viszonyítva. Ebben az időben a lovak száma húsz körül mozgott, de a következő évtizedekben sem haladta meg ezt a számot.  Ugyanebben az összeírásban szerepelnek először a pálinkafőző üstök, 1749-ben hat darab működött falunkban.

Az 1824. évben a következőket kellett beszolgáltatni: 14 véka búza, 204 porció zab, 210 porció széna és 240 darab kenyeret. Ezen kívül 24 igásmarhát is a császáriak rendelkezésére kellett bocsátani. Mindezek összegyűjtéséért egy bizonyos Welther káplár felelt. Az adóteherhek alól az egyház sem lehetett kivétel. Például 1809-ben Szabó György lelkipásztor 200 rhénes forintot fizetett. Ez az összeg kb. 66 pár csizmának az ára volt akkor. A napóleoni háborúkban elszenvedett vereségek arra késztették a császárt, hogy újra összeírják a hadköteleseket. 1808. szeptember 20-ra a közelbe, Harasztkerékre hívják össze a népet. Ekkor találtak Somosdon:

5 lovas armalistát

1 szabad lófőt

28 gyalog armalistát

9 gyalog lófőt

41 gyalogszékelyt

5 zsellért

2 öreg- vagy özvegy armalistát

2 alkalmatlan lófőt

9 alkalmatlan szabadszékelyt

A növekvő adóterhek egyre nagyobb elégedetlenségeket szültek, és többek között ezek is hozzájárultak az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc kirobbanásához. Mivel Somosdon nem voltak kirívóan nagy társadalmi különbségek ezért „A nyárádmenti székely szabadparaszt az 1848 tavaszán felröppent politikai jelszavak mögött keveset találhatott olyat, amely számára is az élet, a felemelkedés új távlatát nyitotta volna meg." -írja Benkő Samu: Murokország című könyvében. Mégis résztvettek a szabadságharcban, Somosdról összesen 120-an. Jó példával járt elől a református iskolánk fiatal tanítója Tusa György és vele együtt Déák Lajos, Sándor László valamint Sipos Lajos. Ők, 1848. júniusában jelentkeztek nemzetőrnek: Déák Lajos és Sipos Lajos mindketten a Református Kollégium diákjai voltak

1849 telén azonban már 59 legény vonult be katonának, úgymint: Sipát (sic!) Márton, Székely Péter, Henter Ferenc, Székely Gáspár, Szőts Elek, Ferenczi Pál, Ferenczi Dániel, Somosdi József, Henter Mózes, Sipos Péter, Farkas Márton, Székely Imre, Agyagási Mihály, Székely Márton, Somosdi Sándor, Horváth József, Rátz György, Ádámosi Bálint, Nagy József, Székely Dávid, Székely Sándor, Székely József, Henter Dávid, Fodor György, Veres József, Veres Imre, Lénárt József, Ferentzi Lajos, Ferentzi Mózes,  Székely Gergely, Szilágyi Lajos, Sólyom Lajos, Sándor József, Sándor Lajos, Székely Márton, ifj. Székely Ferenc, Jánosi Imre, Veress Imre, Szilágyi Gergely, Szilágyi Lajos, Szilágyi Gergely, Nagy Ferenc, Sipos Péter, Henter Mózes, Sándor József, Szilágyi Lajos, Lénárt Józsi, Székely Sándor, Ferentzi Lajos, ifj. Henter Dávid, Székely József, Barabás Márton, Sipos Péter, Henter Mózes és Szilágyi János.

Jelen pillanatig erről az 59 férfiról tudjuk név szerint, hogy részt vettek a forradalomban.  A feljegyzések szerint, 120 férfit mozgósítottak, ám sokakat alkalmatlanság címén visszafordítottak. Az egyházközségi feljegyzések szerint mindössze 17-en tértek haza a szabadságharc csatáiból, a többiek odavesztek.

1867. május 29-én kiegyezett a kiegyezési törvényjavaslatot, és  már június 8-án Budán megkoronázták Ferenc Józsefet.  Az I. világháborúig terjedő időt nem hiába nevezték „régi jó békeidőknek!" A magyar állam elindult a polgárosodás irányába.

 

 

A falu békés életét egy rendkívüli esemény zavarta meg: 1914. június 28-án Szarajevoban Gavrilo Princip szerb nacionalista diák meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és Zsófia főhercegnét. Már egy hónap múlva, július 28-án falunkban is elindultak a mozgósítások, ugyanis a Monarchia hadat üzent Szerbiának. A férfilakosság színe-java váltotta fel a kaszát-sarlót fegyverre. Somosdról ma már nem tudni hányan vonultak be katonának, de sajnos tudjuk azt, hogy 39-en áldozták életüket a hazáért. Emléküket emléktábla őrzi a templomban, melyet 1925. június 21-én avattak fel. A táblát Végh J. marosvásárhelyi kőfaragó készítette 800 lejért.

Az első világháború hősi halottai:

 

 

 


Ádámosi György

Bodó György

Bodó József

Bodó Ferenc

Dani Mihály

Dóczi György

Dóczi József

Ferenczi József F

Ferenczi Péter

Ferenczi Károly

Ferenczi Viktor

Ferenczi József I

Ferenczi Mihály

Henter Pál P

Henter Ferenc

Henter József

Henter Márton

Henter Pál F

Henter Mihály

Nagy Mihály

Paniti Ferenc

Rácz Lajos

Rácz József

Rácz Mihály

Sándor Menyhért

Sólyom Mihály

Somodi Mihály

Sipos Viktor

Sándor Márton

Stein Adolf

Székely Viktor

Székely Márton

Szász Mihály

Székely József

Székely Antal

Szilágyi Mihály

Szigethi István

Veress György

Veress Lajos


Ennek a háborúnak lett az áldozata az 1762-ben készült nagyharangunk is, amelyet 1917-ben dobtak le a toronyból. Fiaink a harctereken: Galícia, Lemberg vidékén, vagy a doberdói frontokon harcoltak, közben az itthon maradt lakosságtól még a lovakat is elrekvirálták háborús célokra. Többen, mint például Aszalós Péter, Dóczi Mihály, Farkas József, Ferenczi Imre, Székely Ferenc, Székely Győző, Székely Károly, Székely Zsigmond, Veres Mihály, Veres Sándor hősiességükért kitüntetéseket kaptak. A somosdi származású dr. Székely János ügyvédként harcolt a szerb és olasz frontokon, ahonnan ő is kitüntetettként érkezhetett haza családjához. Az asszonyok, mint minden magyarok lakta vidéken, hősiesen helytálltak itthon: dolgoztak elvitt férjük helyett is, a családot eltartották, hazavárták férjüket. A háborúnak 1918-ban vége lett, ám ez mint ismeretes, a Monarchia és vele együtt Nagymagyarország végét is jelentette. A románság 1918. december 1-én kimondta egyesülési vágyát Erdéllyel, és a román csapatok már másnap Marosvásárhelyen voltak. Az eseményeket nem lehetett feltartóztatni: 1920. június 4-én a Párizs melletti Trianon palotában aláírták ezt az áldatlan állapotot szentesítő dokumentumot. Ettől kezdve az erdélyi magyarok mindennapjára rányomta a bélyegét a kisebbségi sors. Erdély román fennhatóság alá került. Az addig használatos pénzt, a koronát lejre váltották. Azokat a közalkalmazottakat, akik nem írták alá a hűségesküt a román alkotmányra, elbocsátották állásukból. Rendkívüli állapotot hirdettek, semmiféle gyülekezést nem lehetett tartani, csak szolgabírói engedéllyel. 1924. június 26 -án a Román Parlament megszavazta az új Oktatási Törvényt, amely alapján kezdetét vette az úgynevezett visszarománosítás. Azért úgynevezett, mert Somosdon nem laktak elrománosodott magyarok, akiket vissza kelletett volna románosítani. Ám ez csak ürügy volt. Akiknek román hangzású nevük volt, azokat arra kötelezték, hogy román tannyelvű állami iskolába járjanak. E törvény alapján alakult meg Somosdon 1936. december elsején a román tannyelvű állami iskola. Az úgynevezett kultúrzónában működő román tanítók 50 %-al több fizetést kaptak, mint mások. A román nyelv elsajátítása érdekében három nap kötelezően csak románul beszélhettek a szünetekben, amit a tanároknak ellenőrizniük kellett. A magyar állam ünnepei, valamint a rendeletben nem foglalt ünnepek megtartása szigorúan tilos volt, ellenben kötelező ünneppé és munkaszüneti nappá vált a román fejedelemségek egyesülésének napja: (január 24.), a Hősök napja, a Függetlenség kikiáltása (május 10.). Ezek a napok munkaszüneti napok voltak. Istentisztelet volt, munkaszünet nélkül a király névnapján (július 22.), születésnapján (augusztus 11.), a trónörökös születésnapján (október 3.), a királyné születésnapján (október 16.). A tanerőknek ezeken az ünnepélyeken kötelező volt résztvenni, ellenkező esetben arra a napra nem kaptak fizetést. A felekezeti iskolák pecsétje kétnyelvű volt, ellenben a helység neve kizárólag az állam nyelvén jelenhetett meg. A felekezeti tanítóknak sokkal kisebb fizetéssel kellett beérniük, mint az állami iskolákban tanító kollégáiknak. A középületeket teleaggatták: KIZÁRÓLAG ROMÁN NYELVEN BESZÉLNI! táblákkal.

A légkör egyre puskaporosabbá vált!  1939-ben az elnyomás legkülönbözőbb fajtáival találkozunk. Március 3-án ezt írja Bisztray Sándor lelkész:„Szigorúan el van tiltva minden gyülekezés, még a vasárnapi iskola is".  Március 6-án még a cinterem előtti beszélgetést is betiltotta a hatóság. Március 20. után már a gyászjelentéseket sem lehetett magyarul megfogalmazni, csak román nyelven. Április 25-én ezt olvassuk:  „Ma este az állomásról jövet, a csendőrőrmesterrel találkoztam, aki beszéd közben arra figyelmeztetett, hagyjak fel a családok látogatásával, mert szigorú utasítása van azokra a lelkészekre nézve, akik ezeket a látogatásokat egyéb célra is felhasználják". Még a névadásba is beleszóltak, példa reá Farkas Ödön tanító úr kisfiát nem engedték Csaba névre keresztelni, ezért Zsoltnak nevezték a gyermeket. A cukrot, kenyeret jegyre adták, ez az időszak úgy vonult be a köztudatba, mint a gazdasági válság időszaka. A fináncok állandóan a falu nyakán ültek, reájuk még emlékeznek az öregebbek

Ilyen körülmények közepette érkezett meg 1940-ben a II. Bécsi Döntés pillanata. Érthető, a falu fellélegzett, a bevonuló magyar honvédeket kitörő lelkesedéssel fogadták. 1940. augusztus 30-án ezt írja a szemtanú, Bisztray Sándor: „A mai napon megtartott döntőbíráskodás Magyarországhoz csatolt Északerdély földjéből 45.000 négyzetkilométernyi területet. Az új határvonal Nyárádtő alatt, a községünk határán keresztül halad Balavásár és Egrestő között, Nagykend alá. Ezekben a napokban állandóan szinte a szó legteljesebb értelmében éjjel és nappal a híveim közt voltam. A riadalomnak, a pánik félelemnek új meg új hulláma zúgott át a falun, minden erőre szükség volt a felkorbácsolt indulatok lecsendesítésére. Egyszer itt kellett csitítani, máskor ott kellett vigasztalni, majd szidni, vagy tanácsokat adni. Nagyon nagy hasznát vettem ezekben a napokban a rádiómnak. Rendesen hírmondásra két-három embert hoztam be, akik saját maguk meggyőződve az igazságról segítségemre voltak az álhírek legyőzésében." Szeptember 11-én bevonultak a huszárok. Jókedvvel énekelték:

Torda, Temesvár,

Brassó, Segesvár,

Meglásd megérjük,

Brassót elérjük,

Onnan hozunk kéknefelejcs virágot!

Hadd szólaljon meg ismét a krónikás: „A község a bevonuló dicsőséges honvédkatonák ünnepélyes fogadtatásával van elfoglalva. Két díszkaput emeltünk: egyik a Nagyutca torkolatánál, ahol szétágazik az út, Ádámosi Mihály és Ferenczi Márton gazdák háza elé, a másik a cinteremkapu előtt állíttatott fel. 6 méter magas 8 méter széles kapuk, zöldággal, virággal és koszorúkkal feldíszítve. Az elsőn: Isten hozott magyar honvéd, a másikon Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram ! Felálltunk a díszkapunál. Az elsőnél Farkas Ödön tanító, a templom előttinél magam köszöntöttem a 2-es huszárok 3-ik századát, akik Schlatter Oszkár hadapród vezetése alatt érkeztek. Virágeső, harangzúgás, zúgó éljen orkán fogadta a bevonuló honvédeket. Az egész falu itt volt"

 

 

 

A második világháború eseményeiről sokkal többet tudunk, mint az elsőről, egyrészt a még élő emlékezők miatt, másrészt a dokumentumok sokasága miatt. Hogy mi történt Somosdon ebben az időben, hadd mondja el a szemtanú, Bisztray Sándor egykori somosdi lelkipásztor:  „Községünk 1944. szeptember 1-én pénteken d.u. 3 órakor lett hadszíntér s az volt szeptember 28-a délutánjáig. Orosz és román hadsereg vonult rajtunk keresztül, üldözve a megelőzőleg átvonult német katonákat. A háború folyamán a lelkészi telekre három ágyúgolyó találat, a cinterembe egy, a tanítói telekre és az iskolába egy találat esett. Legnagyobb kárt a lelkészi lakon a gabonás szenvedett a találatoktól. A templom összes ablakai betörtek. Az átvonuló katonák feltörték a templomot, a Várad-Kolozsvári Bibliát széttépve kidobálták a templomból, a papiszék bársonytakaróját letépték és elvitték. A tanítói lakásból istállót, az iskolából kórházat, a lelkészi lakásból telefonközpontot alakítottak ki.

Ugyanez napon a régi cinteremben kivégezték Adorján Lajos 23 éves folyfalvi lakost, míg Henter Samu udvarán Fodor György csibai lakost végezték ki. Egyházunk hívei közül - Isten kegyelméből - a vihar alatt senki sem halt meg. Az egyház irattárát a katonák feldúlták, az 1940-ben elkezdett anyakönyvet eltépték, utólag pótoltatott. Az iskola irattára teljesen megsemmisült. Az egyház ládáját feltörték, 362 pengőt elvittek onnan. Az úrasztali kelyheket borivásra használták. Az úrasztali terítőket ágytakaróul és lepedőül használták. Egy darab elveszett belőlük. A klenódiumok egyébként - Isten nagy kegyelméből - mind megmaradtak. Említsük meg még azt, hogy a községből senki sem menekült el, csupán Gerő Józsefné tanítónő családjával. Bútora s itt maradt holmija megsemmisült. Nagy vihar volt. Isten óvjon és őrizzen mindenkit."

Szeptember 11-én a lelkipásztor félrevereti a harangokat, a templomban a Róma 8: 28-39 alapján igehirdetést tart, és ismerteti a fejleményeket: A főispáni hivatal sürgönye alapján felhívja a lakosság figyelmét, hogy a falu bármely pillanatban hadszíntér lehet, és a lakosság a lehető leggyorsabban meneküljön Teke felé, mert arra még szabad az út. A gyűlésen a hívek azt határozták, hogy nem menekülnek el, mire a lelkész is úgy dönt, hogy a hívei mellett a helye. Még aznap német katonaság szállja meg a falut, a templom és iskola udvarára a fák alá hetven lovat kötnek be. Közben Vámosudvarhely irányából erős ágyútűz volt hallható.

Bisztray Sándor ezeket örökítette meg ezekben a napokban: „Szeptember 13. A környékről minden lelkész elmenekült. Csak Csáki János Székelycsókában, Kali István Baczkamadarason, és én maradtam itthon. Vásárhelyt kiürítette a honvédség. A lakosság is menekül. A mezőségi szász menekülteket bombatalálat érte. Baczkamadarasra is hullt két bomba.

Szeptember 14. Ma hajnalban felrobbantották a visszavonuló németek az ákosfalvi vashidat és a műmalmot. A nyárádmenti vasútállomások mind égnek. A Fehérítős tetejéről Nyárádszentlászlótól Lőrinczfalváig látni az égő állomásokat. A harc nagyon közel van. Három lövedék a Szálason robbant. Mi lesz velünk? Istenem légy velünk!"

Szeptember 15-én, miután az utolsó három német tank is kivonult a faluból, benyomultak az oroszok. A lakosság félelmében bunkerekbe, pincékbe húzta meg magát. Sok erőszakosságról tudnának beszélni a korabeli leányok, asszonyok. Az ellopott órák, ékszerek, meglőtt, levágott disznók, tyúkok szintén az oroszok jelenlétéről tanúskodnának. Csak három napig tartózkodtak a község területén, mert felváltották őket a román csapatok.

A parókia, mivel itt működött a telefonközpont, többször össztűz alá került. A parókia kertjében egy akna egy diófát tövestől kicsavart, egy másik akna óriási mélyedést okozott. Egy harmadik levitte a gabonás fedelét, amit a lelkész másnap szakadó esőben egyedül állított helyre, mivel idegeneket nem engedtek a parókia udvarára. Három vasárnap istentiszteletet sem lehetett tartani. Az irodából minden mozdíthatót elloptak, többek között a lelkész írógépét is. Az iskola kicsiny harangtornyába, -  amit azóta, mint klerikális szimbólumot a kommunizmus idején lebontottak - egy gépágyút állítottak fel. A faluban nyolc istálló, és hat ház kapott találatot. Az iskola, mivel istállóként használták, nagy kárt szenvedett: Ajtajait eltüzelték, ablakait kitörték. A Székely Viktor Rózsa házába rendezték be az orosz parancsnokságot.

Szeptember 17-én du. 5 órakor a templomunk ajtajában, a torony alatt az oroszok főbelőtték Ignát Andor nyárádkarácsoni, Németh Ferenc búzásbesenyői, és Gyurka Márton héderfájai lakosokat.

Jellemző, hogy a lelkipásztor, valószínű alázatból, nem örökítette meg a vele történteket: mivel a környéken egy orosz tisztet meglőttek, ezért a vele lévő felesége azt kérte, hogy férje helyett végezzenek ki öt magyar embert. Ezért a parókia udvarára beterelték a környéken elfogott 23 éves karácsonyfalvi Ignáth Andort, búzásbesenyői Németh Ferencet és Gyurka Mártont. A lelkész az egyik karonűlő gyermekével éppen az udvaron tartózkodott, akit az orosz tiszt beállított a gyászos menetbe. A torony alatt szeme láttára végezték ki a három embert, majd őt magát sátáni kacaj közepette felbuktatta.

A háború alatt csak két sebesülés történt, Isten vigyázott népére, igazzá lett a háború előtt felolvasott ige: „Akik az Istent szeretik, minden javukra van" (Róma 8: 28). Egyedül a felekezeti iskola tanítónője menekült el, az ő bútorai és holmijai el is kallódtak. A környékbeli lelkipásztorok is elmenekültek mind. Jellemző, hogy csak Bisztray Sándor, Csáki János csókai és Kali István baczkamadarasi lelkipásztorok maradtak őrhelyükön. Mindhárman komoly evangéliumi értelemben vett szolgái voltak a mi Urunknak.

„A háború átzúgott a falu felett, az első istentiszteten sírtak az emberek egyrészt az öröm miatt, hogy megmenekültak, másrészt a bánat miatt: Ugyanis tíz embert a román csendőrség „összefogott, és túszként elvitt, s akikről azóta sem tudunk semmit. Ezekkel együtt 136-ra emelkedett azoknak a száma, akiket falunkból elsodort ez a nagy vihar."

A háború befejeztével tíz embert húrcolt magával a román csendőrség. Azokról van szó, akik a földvári haláltáborban nyomorkodtak és nagy részük odaveszett. A visszaemlékezők szerint azokat, akik a magyar hadseregben harcoltak, vagy a magyar adminisztráció idején valamilyen módon  felhívták magukra a figyelmet, 1944. őszén behívatták a vajai rendőrőrsre és onnan a földvári kivégző táborba hurcolták. Ezeknek a vértanúknak a nevei: Nagy Ferenc, Sándor Ferenc, Kiss Mihály, Székely Mihály, Ábrahám Zsigmond, Ferenczi Károly, Székely János, Henter Pál, Jánosi Ferenc és Székely Zsigmond. Ezek közül Jánosi Ferencnek és Székely Zsigmondnak sikerült még Vajából hazaszöknie, de a földvári táborból csak Henter Pál jött haza. Egyelőre csak Székely János haláláról van adatunk, ő 1944. december 1 -én hunyt el. Embertelen körülmények között szenvedtek ezek az emberek, naponta kellett hallaniuk, hogy: „Nem azért jöttetek ide, hogy felhizlaljunk, hanem, hogy elpusztítsunk benneteket."

Másokat még a fronton fogságba ejtettek, akiket jobbik esetben Németországba, vagy angol fogságba, rosszabb esetben Oroszországba hurcoltak. Somosdról orosz fogságot szenvedtek: Ferenczi Gyula, Ráduly Mihály, Sipos György, Ádámosi Ferenc, Iszlai Mihály, Veress Lajos F, Iszlai Viktor, Diós Károly, Sipos Károly, Bodó Péter, Ferenczi Károly, Székely Ferenc, Ferenczi Mihály, Székely Viktor, Ferenczi Viktor, Ferenczi Imre, Ferenczi Sándor,  Székely Viktor, Székely Samu, Székely Péter, Szőcs Imre, Szabó Sándor, Henter Ferenc, Székely József, Dóczi Károly, Veress Lajos Sándoré, Paniti Viktor,  Szilágyi István,  Szabó Mózes, Dósa György, Mátyás József, Nagy Károly, Henter György, Székely Pál, Sándor János, Székely Viktor, Sipos Mihály,  Dániel Mihály, Székely György Sándoré, Székely Albert, Sipos Lajos, Fodor Antal, Horváth József, Bodó József. .Még élnek: Szász Viktor, Nagy Ferenc, Székely Viktor, Henter Mózes, Kiss Zsigmond és Veress Lajos. Angol fogságban volt: Henter Endre és Henter Lajos, Kiss József. Német fogságban volt: Veress György. A Második Magyar Hadsereg 1943.  januári katasztrófájában, a Don-kanyarban esett el: Dóczi Viktor és Máté Albert. A templomban emléktábla őrzi azoknak a hősöknek a nevét, akik a különböző harctereken áldozták életüket a hazáért. A hősök tábláját 1950-ben készítették és helyezték el az első világégés áldozatainak emlékére emelt emléktábla mellé.

 

 

 

 

 

Ábrahám Zsigmond


Ádámosi Ferenc

Ádámosi Mihály

Bodó József

Dóczi Viktor

Dóczi Mózes

Dóczi György J

Dóczi Zsigmond J

Farkas József J

Farkas Sándor

Ferenczi Ferenc P

Ferenczi György M

Ferenczi Imre M

Ferenczi Károly J

Ferenczi Lajos M

Ferenczi Mihály A

Henter Eszter

Henter Ferenc Zs

Henter Gyurika

Henter János M

Henter József J

Henter Lajos F

Henter Mihály M

Henter Pál F

Henter Samu J

Henter Sándor

Henter Viktor F

Henter Zsigmond M

Jánosi József

Kibédi Domokos

Kiss Mihály

Máthé Albert

Nagy Ferenc

Nagy István

Nagy Károly K

Nagy Károly M

Nagy Mihály

Paniti József F

Papp Zsigmond

Sándor Ferenc I

Sipos Samu

Sipos Viktor K

Soós Mihály

Székely András

Székely Ferenc Gy

Székely János A

Székely János I

Székely Károly Zs

Székely Mihály B J

Székely Mihály M

Székely Mózes K

Székely Mózes M

Székely Pál P

Székely Viktor G F

Székely Viktor V

Székely Zsigmond V

Szilágyi József

Veress Ferenc

Veress György

Veress József

Veress József


Veress Imre

Veress György F

 

Alig csitult el a fegyverek ropogása, alig hegedtek be a sebek, Isten jónak látta egy másfajta, ám sokkal hosszabb kereszttel meglátogatni Európának keleti felét. A keletről importált ideológia kezdett teret hódítani. A meggyötört nép kezdte elhinni, hogy a kolhozosítás, az egyetlen út a jövő felé. Megváltozott államhatárok között, rettenetes háború után, most új eszmékkel kellett szembesüljön: mindenki ellenség, mindenkitől félni kell, különösen a kizsákmányolóktól, ezek között is első helyen az Egyháztól és a paptól. Az elvtársak az iskola és egyház természetes kötődését minden erővel igyekeznek szétzúzni. Első lépésként, 1948-ban az iskolát államosították. Abba az iskolába, amelyet az egyház veteményeskertjének épített és tartott fenn, többé lelkész be sem tehette a lábát. Azok a gyermekek, akik eddig a tanító vezetése alatt jöttek a templomba, most egyik napról a másokra ateista, egyházellenes kijelentésekkel találták szembe magukat.  A vallásórákat szigorúan tiltották, aki mégis vágyott, annak titokban kellett jönnie. Aki templomba is jött, azt hétfőn reggel kigúnyolták, esetenként meg is verték. A háború csapásai után újabb csapást mért reánk Isten: a szárazságot. Az 1946-os esztendő rettenetes száraz volt. Szinte semmi nem termett. A túlélés érdekében többen összecsomagolták őrizgetett vásznaikat vagy egyéb nélkülözhető holmijaikat, és a Bánságba utaztak, hogy élelmiszerekre cseréljék azokat.

1948-ban államosították az iskolát, de nemcsak az iskolaépületet vették el az egyháztól, hanem az iskolával együtt a kántortanítói földeket is, a „tulajdonjog fenntartása mellett". A 217/1948. számú Megállapodás szerint 1948. október 23-án összesen 12 hold és 1100 négyszögöl földet vettek át a Román Munkáspárt valamint a Földmunkás Szakszervezet somosdi képviselői. És persze, az átvett földterületet nem az újonnan szerveződő állami  iskolának adták... A következő területeket vették át:

Kerekerdő alja 1 hold 400 négyszögöl

Pethővágottja 9 hold 800 négyszögöl

Cseretető 1 hold 500 négyszögöl

Hegyes 100 négyszögöl.

Első lépésként ezeket a területeket vették át az egyháztól, aztán egy nehány évre reá következett a többi terület elvétele is. A Kommunista Párt hatalomra kerülésével megkezdődött a falu szocialista átalakítása, ami egyet jelentett a vagyonosabb, szorgalmasabb gazdák tönkretevésével valamint a földterületek kisajátításával. Mivel a faluban nagy földterülettel rendelkező bárók, grófok sohasem laktak és falu egyébként összetartó népét nem tudták egymásra uszítani, ezért mindenáron ellenséget kellett keresni. Kéznél volt az ötlet: ki kell a faluból emelni a lelkészt és utána simán fog alakulni minden. Ezért mondvacsinált ürüggyel a lelkipásztort feljelentették, elítélték. Hadd mondja el a szemtanú a történteket, az akkori lelkész leánya, Bisztray Enikő: „1951 májusában, amikor még nem volt kollektív gazdaság, de már nagyban folyt a szervezés s az embereknek nem igen akaródzott belépni, édesapám anyáknapi ünnepséget tartott a templomban. Az ünneplőkhöz szólva édesapámnak volt egy olyan mondata - Gondoljatok vissza gyermekkorotokra - ő, ugyan az ártatlan gyermeki korra akarta emlékeztetni az eldurvult felnőtteket, de később úgy állították be, hogy az egykori úri világot, mi több a magyar világot dicsőítette....Egy alkalommal, templomozáskor egy karikatúrát szegeztek ki a citerem kapujára, melyen édesapám papi palástban, pálinkás butykossal csalogatja templomba a híveket, hogy elcsalja őket a falugyűlésről. Hát csak ez kellett a népnek! A kényszergetések miatt amúgy is forró volt a hangulat, s a templomból kijövő emberek, a karikatúrát meglátva, rátámadtak a tanítókra, a milicistákra, a falugyűlés szervezőire. Tettlegességre is sor került, de persze nem a verekedés kezdeményezőit vitték és ítélték el, hanem édesapámat." Az ártatlan lelkipásztort három év börtönre ítélték, amit 1952. január 14. és 1955. január 13. között le is töltött. A büntetés nagy részét Szamosújváron töltötte, de négy hónapot a Dunacsatornánál is dolgozott. Családját a lelkészlakban hagyták, nem költöztették ki, mint sok más börtönben lévő lelkész családját. Ez alatt a három év alatt a gyülekezet tisztességgel eltartotta a négytagú családot.

Noha vagyonos földbirtokosok nem laktak a faluban, mégis a 10-12 holdas gazdákat kulákokká nyilvánították. Az uszításnak, gyűlöletkeltésnek legkülönfélébb fajtájával találkozunk. Így került fel 13 szorgalmas gazda kerítésére a kb. 80 centiméteres felirat: ITT KULÁK LAKIK. Jánosi Ferenc, Székely Péter, Ferenczi Imre, Veress György, Ferenczi Mihály, Sólyom Zsigmond, Henter Viktor, Székely Lajos, Veress Juliánna, Henter János, Dósa Ferenc, Ferenczi Károly, Ferenczi Péter kerítésén hónapokig díszelgett a szégyenletes felirat.

Sokkal többet fizettek azok, akiket a saját lakásukból költöztettek ki: Ferenczi Imrét azért költöztették ki, hogy a házában üzlethelységet nyissanak. A család Sipos Mihály házában húzta meg magát. A Veress György házában néptanácsi irodákat nyitottak, a család a ház hátulsó részébe költözött. Ferenczi Mihály először Veress Juliannához, majd Ádámosi Pálékhoz költözött, a házukba pedig Stoica milicista fészkelte be magát. Ferenczi Károly házába a Milicia irodája volt berendezve, a család Jánosi Pólihoz költözött a Kis utcába. A Ferenczi Pál házát ugyancsak a milicisták részére foglalták le, akinek a családja Jánosi Ferenchez költözött.

Az emberek között állandó volt a félelem, aki olyat szólt, amibe bele lehetett kötni, azon éjjel elvitte a Securitate hírhedt fekete autója. Ilyen körülmények között, 1959 őszén megalakították az első társas gazdaságot. Ennek az elnöke: Incze Mihály, a tagjai pedig Ráduly Mihály, Fodor János, Borzás János, Szilágyi István és Elek József lettek. Később elnökök voltak még: Ádámosi György és Veress György is. Kezdetben csupán a Tőkés földeket, a Szálast és az Égetőt sajátították ki, majd három év múlva következtek a többi földek is.

A kulákokat pedig egyre nagyobb beadási kótával nyomorították. 1947-től kezdődően különféle termékeket kellett beszolgáltatni, mint például: húst, búzát és tejet. Volt olyan eset is, hogy Henter Viktor szérűjéről hetven mázsa búzát vittek el a kommunisták, nem törődve azzal, hogy a családnak még vetnivaló gabonája sem marad... 1960-ban a teljesebb ellenőrzés miatt, azt szerették volna elérni, hogy a gabonáját mindenki a közös szérűn csépelje és ne a sajátján. A kiküldött Lupşa elvtárs az istentisztelet után ezt szerette volna megszavaztatni a jelenlévőkkel, ám ez sem ment olyan egyszerűen: Szász Viktorné Dóczi Juliánna és Veress Sándorné Székely Róza hangoskodva rászóltak az elvtársra, hogy „hagyjon minket békén, tudjuk mi, hogy hogyan kell csinálni..." Rövidesen bekísérték őket az őrsre és tizenkét nap múlva mindeniket tizennyolc hónap börtönre ítélték , melyből 14 hónapot Târguşoron le is töltöttek. Jellemző az ítélet megindoklása: huliganizmus. Ebben az időben vitték el Ferenczi Károlyt, Jánosi Ferencet, Veress Mihályt, Ferenczi Károlyt és Henter Györgyöt. Veress Mihályt négy évre ítélték, és a fele házát is elállamosították, Henter György kilenc hónapot kapott, mert az üzlet előtt felállított, kommunista megvalósításokat dicsőítő üvegtáblát véletlenül, elesés közben betörte.

Ilyen légkörben 1961 novemberében megalakul a Győzelem Útja Termelő Szövetkezet. Az előzetesen, éveken át felkészített falu önkéntesen belépett a szovjet típusú kolhozba, melynek elnökei: Ferenczi Mihály, Székely Viktor, Székely György, Moldován István és Ráduly Mihály voltak. A falut a félelem tartotta fogságában. De az elvtársak ezt is akarták: özv. Székely Lujza, Henter Pál, Henter József házát és háztetőjét egész éjjel kővel hajigálták, majd reggel a községházára hivatták: ha beáll a kolhozba, nem hajigálják többé a házát. Székely Ferencet egész éjjel bezárva tartották a községháza pincéjében, mert nem akart belépni. A gyermekeket az iskolában is győzködték: akinek a szülője belép a társas gazdaságba, az másnap piros pontot fog kapni...

Sajnos, a kommunizmus éveiben kezdődött el a falubeliek elvándorlása: sokan kilátástalanságukban nyakukba vették a világot, és Erdély különböző városaiban igyekeztek más megélhetés után nézni. A földet szerető, abból évszázadokon élő nép történelmében először menekül a földtől: nem akar a sajátján rabszolgaként dolgozni. Csak 1961-ben 96 lélek költözött ki a faluból. Maroskeresztúr, Székelyudvarhely, Vajdahunyad, Brassó, Csíkszereda, Gyergyószentmiklós felé vették útjukat. Főleg Maroskeresztúrra olyan sokan költöztek, hogy ott az egyik somosdiak által lakott utcát, (Szőlő utca) Somosdi utcának hívják játékosan. Hála Istennek ez a város felé áramlás nem volt olyan nagy mértékű, mint más falvak esetében, mint például Székelycsókában, ahol mára szinte már kiürült a falu. A somosdiakban megmaradt az új körülmények között is egy makacs ragaszkodás a szülőfaluhoz, a földhöz. Az 1970-es években naponta hét tömött autóbusz vitte a több mint 120 munkást a marosvásárhelyi gyárak felé. Mások a kicsi vonattal ingáztak. A téli ingázás a különösen fájdalmas emlék maradt azoknak, akik a vasutat választották. A vasúti fülkék teljesen fűtetlenek voltak, jégszekrényhez voltak hasonlók Ezeknek a munkásoknak nagy része 35 év alatti fiatal volt, akik a gyári munkaidő után, pihenés nélkül, folytatták a munkát őseik földjén. A munkások nagyésze a Konzervgyárban, a Szövőgyárban, Bőrgyárban, asztalosműhelyekben, valamint az egyre intenzívebben fejlődő Vegyipari Kombinátban kereste mindennapi kenyerét. Többen vállaltak idénymunkát a mára már megszűnt cukorgyárban is.

Erre az időszakra esik a földgáz bevezetése a faluba, 1956 -1960 között. Ennek a korszakos munkálatnak a fő mozgató rugója Bisztray Sándor lelkipásztor és Kövesdi Kiss Ferenc tanító voltak. Bisztray Sándor lelkipásztort a börtönélet nem törte le, hanem a börtönből való szabadulása után ismét tevékenyen bekapcsolódott a falu életébe. A gázbizottság tagjai a következők voltak: Bisztray Sándor pénztáros, Fereczi Károly elnök, Ádámosi Pál, Ádámosi György, Ferenczi Márton, Ferenczi Mihály, Ferenczi Péter, Gidófalvi Károly, Henter Lajos, Kiss Zsigmond, Nagy Ferenc, Székely Ferenc, Székely József, Székely János, Székely Károly, Székely Viktor K, Veress György, Veress Mihály és még sokan mások.

A földgáz bevezetése után, ismét egy nagyobb szabású tervbe fogott a falu közössége: 1962-ben bevezették a villanyáramot minden lakásba. Ebben a munkában is vezető szerepet vállalt a falu lelkipásztora, Bisztray Sándor.  1966-ban minden utcában járdákat öntöttek, főleg a falu egészséges összefogásából. A falu mai arculatát ebben az időben nyerte el: a  lakóházak 70 %-a ekkor épült, főleg kalákával.

A telefont 1988 őszén vezették be a faluba és a parókiára, főleg Iszlai György közbenjárására. 2003 nyarán bekapcsolták a falut a nemzetközi telefonhálózatba. Jelenleg 97 családhoz van bevezetve a telefon, négy családhoz pedig az Internet. A kábeltévé hálózathoz szinte minden család csatlakozott, közvetlenül a politikai fordulat után. Ezt a munkálatot a Vészi kft. végezte el.

 

e

 

 

Az idők során egészen természetesen a falu népessége állandó változásban volt. 1567-ben, mint láttuk 16 kapuval jegyzik a korabeli okiratok.

Ezután így alakult a falu lélekszáma:

 

 

Év

Népesség - személyenként-

A * családot jelöl

Év

Népesség                                      -személyenként-

1567.

16 kapu

1928.

1045

1614.

44*

1930.

991

1756.

292

1937.

1271

1786.

145*  671

1941.

1085

1793.

451

1966.

1030

1831.

143*

1977.

1075

1857.

847

1980.

954

1869.

918

1985.

974

1880.

876

1990.

903

1900.

937

1992.

974

1910.

1002

2002.

916

 

 

Amint látható, az 1756-ban 292 lelkes település folyamatosan szaporodott, harminc év alatt több mint megduplázódott a lakosok száma. 1910-ben átlépi a lélekszám az ezret, egészen pontosan az 1002-őt.  Ebből 70-en özvegyek voltak, 540-en nőtlenek, 384-en házasok, 11-en elváltak. Majd, egyenletesen növekedett a népesség egészen 1937-ig, amikor elérte fejlődésének csúcspontját: 1271 lelket. Hosszú időn keresztül 1000 lélek körül stagnált, azóta csendesen apad a lélekszám, nagyrészt a kiöregedés, elhalálozások miatt. 2002. júliusában a falulélekszáma: 916, és átlagéletkora: 39,1 év, ami aránylag jónak mondható.

A falu lakossága többé-kevésbé homogén képet mutatott.  A XI-XII. század óta folyamatosan székely-magyarok a lakosok Az első idegen nevűek az 1777-es összeírásban szerepelnek: Vaszili Kosza és Tzintzer György. Valószínű idegenből Somosdra jött román szolgákról van szó. Az 1850-es összeírás is talált 16 román nemzetiségűt, akik valószínű nem telepedtek le véglegesen a faluban, mert a falu névanyagában ilyen nevűek nem fordulnak elő. Zsidó család is csak egy lakott a faluban a Stein család. Ők vezették a falu szatócsboltját. 1880-ban tűnnek fel a falu történelmében, sajnos a második világégés áldozatai lettek.

A következő táblázatban a falu nemzetiségi összetételét igyekszünk végigkövetni:

 

Év

Összesen

Román

Magyar

Német

Cigány

Egyéb

Zsidó

1850.

798

16

782

 

 

 

 

1880.

876

19

804

 

 

53

 

1890.

886

16

846

 

 

24

 

1900.

937

5

932

 

 

 

 

1910.

1002

1

1001

 

 

 

 

1920.

942

24

881

 

 

37

9

1930.

991

1

972

 

18

18

 

1941.

1085

 

1067

 

18

18

 

1956.

1091

 

 

 

 

 

 

1966.

1030

10

986

 

34

34

 

1977.

1075

5

1066

1

3

3

 

1992.

974

 

908

 

66

66

 

2002.

916

3

834

 

79

79

 

 

Külön kell szólnunk a cigányokról. A régi oklevelekben újparaszt néven jelentkeznek, ma szívesebben használják a roma kifejezést önmaguk meghatározására. Első említésük, 1567-ből való, amikor ketten voltak Somosdon. 1930-ban 18 személy vallotta magát cigány nemzetiségűnek, ma összesen 142-en vannak, de a népszámláláskor majdnem fele részük nem vállalta roma identitását...Földműveléssel egészen ritka esetben foglalkoznak, inkább bádogos-csatornás munkákat vállalnak. Nagyrészt a falu félreesőbb részében, utcavégeken telepedtek le, ma is inkább ott laknak. Némelyek, főleg a módosabbak, a falu központjában vásároltak házat maguknak. A roma nyelvet beszélik, saját népviseletben járnak, sajátságos kultúrában élnek. Az egyházzal elég laza a kapcsolatuk, bár régebb is, ma is, történik nyitás irányukban, valószínű azonban, hogy egy közülük való lelkész vagy misszionárius tudná megszervezni közöttük a saját gyülekezetüket. Néhányan közülük el-eljönnek a templomba, azonban ez nem jellemző. Történtek próbálkozások a cigány-misszió beindítására, főként háziistentiszteletek formájában.

Közöttük a leggyakoribb családnév a Gábor és a Miklós, de vannak: Isztújka, Ötvös, Samu nevűek is. Ilyen keresztneveket használnak: Zsigmond, Lajos, István, Máté, Mihály de vannak: Ádám, Demeter, Boros, Rupi, Mitri, Jankó, Markó, Bobi nevűek is. A nők között ezek a leggyakoribb nevek: Teréz, Gita, Mândra, Zsuzsánna, Klára, Veta, Gizella, Éva, Lenke, Didina, Esmeralda.

Vallási szempontból is többé-kevésbé egységes a kép. A reformáció előtt római katolikusok

voltak őseink, a XVI. század második felében lettek reformátusokká. Az idők során azonban

más vallásúak is éltek velünk együtt, teljes egyetértésben. A következő táblázatban ezt igyekszünk nyomon követni:

 

Év

Összesen

Református

Római

Katoli-

kus

Görög

Katolikus

Ortodox

Unitárius

Izraelita

Egyéb

(Jehova

Tanúi

és Adventisták

1850.

798

790

 

 

8

 

 

 

1857.

847

829

5

10

3

 

 

 

1869.

918

891

9

5

12

1

 

 

1880.

876

841

3

20

3

3

6

 

1890.

886

844

 

32

3

2

5

 

1900.

937

909

1

8

5

3

11

 

1910.

1002

973

2

17

 

2

8

 

1930.

991

976

6

9

 

 

 

 

1941.

1085

1071

13

-

-

1

 

 

1992.

974

932

23

 

1

 

 

18

2002.

916

865

15

11

6

1

 

18

Az évszázadok során így mutatkozik a születések-elhalálozások és házasságkötések aránya:

 

 

Év

Születések

Elhalálozások

Házasságkötések

 

1785.

28

11

7

 

1786.

7

7

4

 

1787.

21

20

3

 

1788.

33

18

6

 

1789.

18

10

7

 

1790.

18

8

8

 

1791.

21

22

9

 

1792.

23

30

10

 

1793.

28

16

3

 

1794.

28

16

10

 

1795.

23

17

3

 

1796.

27

33

6

 

1797.

25

29

11

 

1798.

36

13

13

 

1799.

32

13

7

 

1800.

32

7

19

 

1801.

28

19

5

 

1802.

11

13

29

 

1803.

40

25

18

 

1804.

30

12

15

 

1805.

23

22

6

 

1809.

17

13

4

 

1810.

25

8

8

1910.

52

20

8

1911.

38

26

13

1912.

48

38

1

1913.

34

46

5

1914.

38

23

9

1915.

23

28

4

1916.

18

21

5

1917.

18

24

3

1918.

19

44

11

1919.

39

16

12

1920.

35

11

9

1950.

26

13

17

1951.

22

8

14

1952.

22

16

6

1953.

19

9

7

1954.

26

15

14

1955.

30

9

13

1956.

19

8

9

1957.

21

8

14

1958.

26

12

14

1959.

20

10

12

1960.

12

4

6

1980.

20

12

7

1981.

17

12

6

1982.

16

9

6

1983.

13

9

6

1984.

8

22

2

1985.

8

13

11

1986.

14

7

3

1987.

14

10

3

1988.

8

25

4

1989.

11

17

7

1990.

6

18

4

1991.

13

11

13

1992.

11

18

4

1993.

7

16

6

1994.

9

9

14

1995.

7

20

7

1996.

7

16

8

1997.

12

15

6

1998.

2

15

5

1999.

9

13

2

2000.

13

19

7

2001.

7

11

9

2002.

6

22

4

2003.

9

16

3

Amint látható, a legtöbb keresztelés 1910-ben volt, amikor 52-őt kereszteltek, és a legtöbb temetés 1913-ban, amikor 46 temetés volt a faluban. A legkevesebb gyermek 1998-ban született, mindössze kettő, a legkevesebb temetés 1960-ban volt, akkor csak négyen haltak meg. Évszázadfokon keresztül, a születések száma meghaladta a meghaltakét, egy-két kivételtől eltekintve. Ám 1992-től kezdődően minden évben meghaladja a meghaltak száma a születések számát.

Megjegyzendő, hogy az egyházi anyakönyvezésünk, 1782. május 16-án kezdődik, Dési József lelkipásztor szolgálati idejében. Az anyakönyv első bejegyzése nagyon tanulságos, valószínű az ő személyes hitvallása: „Mundus sine rege, sine lege, sine religione non potest crescenti...(kiolvashatatlan) (A világ uralkodó, törvény és vallás nélkül nem növekedhet)

Ezeket a régi anyakönyveinket a kommunista diktatúra elvette az egyháztól, és jelenleg a Marosvásárhelyi Állami Levéltárban vannak elhelyezve, de bárki által kutatható. A használatban lévő keresztelési anyakönyvünket 1941-ben kezdték el vezetni, a házasságkötési-és temetési Anyakönyvünket pedig 1950-ben.

 

 

 

A szájhagyomány szerint, mint láttuk, Somosd legrégebbi családjai a Szilágyiak és a Bodók, bár erről semmi írásos bizonyítékkal nem rendelkezünk. A legrégebbi okmányokkal bizonyított somosdi név: a Bán család. Ez abban a latin nyelvű okmányban fordul elő, amelyikben a falu nevét először említik. A különböző családnevekre nézve a legfőbb forrásmunkáink a Székely Oklevéltár kötetei, valamint az egyházi vizitációs jegyzőkönyvek. De értékes feljegyzéseket találunk a családok eredetéről a különböző nemesi családleírásokban is. A családnevek vizsgálatánál külön tüntettük fel a ma is meglévő családokat, és a már kihaltakat. A név utáni évszám az illető név első dokumentálható előfordulását jelzi. Ma is meglévő történelmi családnevek:


Ádámosi - 1736.

Aszalós - 1749.

Bodó - 1788.

Borzás - 1726.

Dániel - 1747.

Dóczi - 1777.

Farkas - 1727.

Ferenczi - 1602.

Fodor - 1781.

Gergely - 1777.

Görgényi - 1721.

Henter - 1749.

Iszlai - 1733.

Jánosi - 1777.

Kiss - 1614.

Nagy -1602.

Paniti - 1703.

Sándor - 1743.

Sepsi - 1808.

Sipos - 1614.

Sólyom - 1783.

Szabó - 1647.

Szász - 1614.

Székely - 1520 körül

Szentes - 1614.

Szilágyi - 1602.

Szőcs - 1694.

Veress - 1602.


Tehát, a ma élő családok közül a legrégebbi a Székely család, akikről 1520 körül történik említés. Az első Székely nevűt Balázsnak hívták, és Zekel alakban írta a nevét. 1547-ben szerzett nemeslevelet. Ennek a családnak a források közlik a családfáját is, amelyből kiderül, hogy valamikor két ágra szakadtak, a másik ág Csittszentiványba költözött.

 

Ezeken kívül ma még a következő nevek léteznek Somosdon:

Bari, Bartha, Bodoni, Botos, Bükkösi, Csíkos, Elek, Fekete, Gáll, Gidófalvi, Kelemen, Kodó, Kondrik, Mátyás, Nemes, Pápai, Pécsi, Ráduly, Rozsnyai, Sikó, Simon, Szállasi, Szigeti, Tróznai, Tóth, Török, Tövissi, Takács, Ugron és Vass.

A következő, mára már kihalt családnevek léteztek még a falu történelmében:


Adorján - 1697.

Albert - 1777.

Apa - 1575.

Bakó - 1602.

Balás - 1693.

Bán - 1497.

Berkesi - 1614.

Demény - 1784.

Dobokai - 1602.

Damakas - 1602.

Endes - 1714.

Fejér - 1614.

Gógány - 1603.

Harkó - 1699.

Imreh - 1732.

Incze - 1602.

Jakabfi - 1695.

Kerestély - 1614.

Kolcsár - 1728.

Korodi  -1602.

Kovács - 1730.

Magyari - 1603.

Márton - 1777.

Móré - 1756.

Nemes - 1602.

Oláh - 1602.

Papp - 1778.

Pataki - 1647.

Petár - 1614.

Péter - 1614.

Pókai - 1614.

Posoni - 1722.

Rácz - 1694.

Ravai - 1614.

Simon - 1575.

Somosdi - 1697.

Sükösd - 1745.

Szentkirályi - 1777.

Szövérfi - 1817.

Török - 1728.

Váradi - 1717.


Megjegyzés: mivel 1810-ig Csóka és Somosd egy egyházközséget alkotott, könnyen meglehet, hogy ezeknek a neveknek egy része csókai

A keresztnevek tekintetében sem túl nagy a változatosság. A székely falvak elég zártak és hagyományőrzők voltak, el egészen napjainkig. Nem szívesen változtattak-változtatnak. Az új iránt kissé bizalmatlanok. Így történt ez a névadással is. A fiúk örökölték az apjuk, a leányok az anyjuk nevét. 2004-ben a leggyakoribb női név az Irén, 32-en viselik ezt a nevet. A férfiak legtöbben a György névre hallgatnak, összesen 49-en.


A leggyakoribb női keresztnevek:

Irén: 32

Irma: 27

Erzsébet: 20

Margit: 18

Ilona: 17

Emma: 17

Rozália: 15

Anna: 14

Katalin:14

Vilma: 14

Éva: 14

Julianna: 11

Piroska: 11

 

A leggyakoribb férfi keresztnevek:

György: 49

Viktor: 23

István: 22

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Zoltán: 21

János: 20

Csaba: 19

Sándor: 17

József: 14

Lajos: 14

Mihály: 16

Károly: 14

László: 11


 

A legutóbbi időben kezd megváltozni ez a helyzetkép, főleg a magyar televízió hatására, újabb, alig ismert nevek jelennek meg, háttérbe szorítva a hagyományos magyar neveket. A legújabb magyar nevek: Adrienn, Amanda, Anita, Bernadett, Edina, Hanga, Henrietta, Hilda, Klementina, Nikoletta, Ramóna, Renáta, Viktória.

 

 

 

Az erdélyi falvak nevének a zöme először az úgynevezett Pápai Tizedjegyzékben szerepel. 1332-1337 között a tizedszedők összeírták a plébániákat, valamint azt is, hogy melyik falu milyen nevű papja mennyi tízedet fizetett a római kúriának. Somosd neve ebben a tizedjegyzékben nem szerepel. Az 1332-es Pápai Tizedjegyzékben a következő alsónyárádmenti falvak szerepelnek: Harasztkerék, Vaja, Nyárádszentbenedek, Káposztásszentmikós és Nyárádtő.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Somosd nem létezett még abban az időben. Több mint valószínű, hogy létezett a falu, ám a lélekszáma oly kicsiny volt, hogy önállóan nem tudott papot tartani. A falu neve is a település ősiségére utal. Ezt erősíti meg a Kniezsa István is  aki szerint  a -d képzős települések nagyon régi alapításúak, olyannyira, hogy, csak a XII. század előtt alapított településnevekben fordul elő ez a képző. Csíkban és Háromszéken elég ritka a -d képzős településnév, de Marosszékben és Udvarhely vidékén annál gyakoribb. Például: Abod, Agárd, Bánd, Csejd, Bencéd, Ehed, Etéd, Fenyéd, Havad, Galambod, Korond, Parajd. A tizedjegyzékben pedig csak azok a falvak szerepelnek, amelyek önálló plébániák voltak. Két nagyobb plébánia létezett a környékünkön: a nyárádszentbenedeki, amelynek Szent Benedekről nevezett templomát legkésőbb a XII. századból származtatják; és a káposztásszentmiklósi, amelyet még az 1202-es esztendő táján építettek. Ezt a templomot, mint a neve is mutatja, a Szent Miklós tiszteletére emelték. Valószínűsíthető, hogy Somosd a káposztásszentmiklósi plébániának volt a filiája, és az ottani lelkészek gondozták a somosdi gyülekezetet is. A környéken  nagyobb plébániák voltak még Nyárádszentbenedeken és Vajában  is, de mindenik távolabb esett Somosdtól. Erről azonban nincs semmi írásos dokumentumunk. Szent István államalapító királyunk rendelkezése értelmében minden tíz falunak kellett egy templomot építenie. Az alsónyárádmenti falvaknak a közös plébániája Káposztásszentmiklóson volt. Orbán Balázs is ezt feltételezi, amikor ezt írja Káposztásszentmiklósról: „Szentmiklós a XIV. század elején központi egyházközsége volt az Alnyárád csaknem minden faluinak. Ezt következtethetjük abból, hogy a pápai dézsmák regesztrumában a Vaján alól eső részből csakis ez egyetlen falut találjuk bejegyezve, sőt még a reformáció elterjedtével is jó darabig megtartá e fölényt."

Ebben az időben Somosdnak a vallási főhatósága a székelyföldi Telegden volt.   Erről a főesperességi központról a XIII. századból van először adatunk. Ehhez a főesperességhez mintegy 105 székelyföldi és nyárádmenti plébánia tartozott. Ennek az időnek egyik tárgyi emléke a ma is használatban lévő kisharangunk, valamint a templom fő bejáratának boltíve. Ez a kisharangunk 1482-ből származik, amit a rajta lévő felirat is bizonyít: O REX GLORIE VENI CUM PACE 1482.

Másik emlékünk egy 1610-ből származó rézpecsétnyomó, melyet állami rendeletre Bukarestbe kellett kölcsönözni, az Egyházi Múzeum részére. A bélyegző közepén nyitott Biblia található, körülötte a következő szöveg olvasható: A SOMOSDI EGYHÁZ PAPI HIVATALA.

Az első templom építéséről semmi adatunk nincsen, de valószínű, hogy egyidős lehetett a kisharanggal. Ez a templom a temető mellett az un. Székely- kertben állott. Befogadóképességéről, stílusáról nem tudunk semmi közelebbit, csak annyit, hogy torony nélküli volt, és egyik fele zsindellyel volt fedve, a másik fele pedig „régi féle cseréppel." 1756-ban Ferenczi Mihály és Nagy Zsigmond királyi táblai Cancellariusok összeírták az egyház vagyonát, és a templomról ezt jegyezték le: „Vagyon a falunak napnyugat felől részében egy régi, fele cserép- fele sendellyel fedett való jól porcuraló (gondozott) tágas kő templomok, mellette lévő kötésekre csinált régi sendelyes haranglábbal együtt, cserefa deszkákból csinált sendely fedelű kerítésben." Amikor felszántják ezt a helyet, nagyon jól kivehető a templom egykori formája. Kár, hogy a lebontáskor nem készült róla semmiféle rajz, az utókor számára...Hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy közösség, tágas kőtemplomot építsen, két harangot vásároljon; ezért joggal feltételezhetjük tehát, hogy Somosd mint település létezett már a pápai összeírás idején.

Somosd reformációja az 1580-as évekre tehető. Az egész falu az evangéliumi hit követője lett, így a templom is a reformátusok tulajdonába került.   Három tényező jelentősen befolyásolta a Nyárádmente, és ezen belül Somosd reformációját:

1. Marosvásárhely viszonylagos közelsége. A Nyárádmentét döntően befolyásolták a Marosvásárhelyen folyó események. A marosvásárhelyiek korán az evangéliumi hit követői lettek.  Az 1552-es országgyűlés nekik adta az egyik templomot és papilakot. 1556-ban Káli Balázs lelkész idejében elűzték a ferenceseket, és a zárda protestáns iskolává alakult.

1559. november elsején a helvét hitvallásúak (reformátusok) Méliusz Juhász Péter és Dávid Ferenc vezetésével Kálvin szellemében zsinatot tartottak, ahol először fogalmazzák meg a református úrvacsora tant. Mivel ezeken a zsinatokon a lelkipásztorok és tanítók nagy számban vettek részt, joggal feltételezhetjük, hogy a somosdi prédikátor is részt vett. Ezt a dátumot tekinthetjük Marosvásárhely és környéke reformációja kezdetének. 1571-ben Göcsi Máté lelkipásztor személyében református prédikátora van a városnak. Ő 1580-1585 között püspöki tisztséget is viselt, ami jelzi Marosvásárhely és környékének vallási súlyát.

2. A szászok közelsége minden bizonnyal hatással volt a székely települések reformációjára. Ők, mivel nyelvükön olvashatták Luther műveit, már egészen korán, az 1520-as években csatlakoztak a reformációhoz. Tetzel János bűnbocsátócédula-árus már 1518 elején arról panaszkodik, hogy a szász városokban ismerik Luther 95 tételét. Nagyszebenben, 12 évvel Luther fellépése után, 1529-ben a pápás papokat kiutasította a városi tanács.

3. A földesurak vallási hovatartozása, nagyban hozzájárult egy-egy térség reformációjához. Somosd, a többi nyárádmenti faluval együtt 1580-ban Kovacsóczy Farkas (1540-1594) kancellár tulajdonába kerül, akiről tudjuk, hogy a reformációnak lelkes híve volt. Kovacsóczy, Báthory István erdélyi fejedelem krakkói kancellárja volt, ki 1578-ban hazajön Erdélybe, és szolgálataiért ajándékba kapja: a Vásárhelytől Radnótfájáig, Nyárádtőtől Nyárádremetéig, Kóródszentmártontól Szovátáig terjedő birtokokat. Szádeczky Lajos történészünk azt írja róla, hogy „Kálvin követője volt." A cuius regio, eius religio (akié a föld, azé a vallás) elv alapján a földesurak vallása határozta meg az alattvalók vallását is.

Ebből az időből sajnos semmilyen írott dokumentummal nem rendelkezünk.

János Zsigmond Erdély fejedelme (1556-1571) már 1563-ban, először a lutheri, majd a kálvini reformáció mellé áll. Később az unitárizmus lelkes híve. Így uralkodásának második felében Erdély nagy része unitáriussá lesz. Sokáig úgy tudták, hogy Somosdot nem érintette az unitárizmus. A legújabb kutatások kiderítették, hogy ekkor többek között a harasztkeréki, göcsi, somosdi, kelementelki, márkodi, demeterfalvi eklézsiák népe unitáriussá lett, de az öreg Rákóczi György és Bethlen Gábor református fejedelmek idejében ismét vallást váltanak, és ekkor már végérvényesen a református hit mellett állapodnak meg.

Bocskai Istvánt (1605. február 21 - 1606. december 26) A székelyek 1605. február 21-én Nyárádszeredában választották Erdély-, majd április 20-án a szerencsi országgyűlésen egész Magyarország fejedelmévé. Ezen az országgyűlésen mondták ki többek között a protestánsoknak a római katolikusokkal való egyenjogúságát. 1606-ban Mátyás főherceggel megkötötte a Bécsi Békét, és megkezdődhetett a romokban heverő ország újjáépítése. Sajnos még ebben az évben megmérgezték és meghalt. Bocskaival kezdődően, egészen az önálló fejedelemség megszűnéséig, (1690) református fejedelmek ültek Erdély trónján.

Báthori Gábor (1608. március 7 - 1613. október 17) Bocskai halála után rövid ideig Rákóczi Zsigmond lesz Erdély fejedelme, aki 1608 márciusában anyagi javak ellenében lemondott. Őt követte Báthori Gábor, akit így jellemeznek: „Erdélynek alig volt nála zsarnokabb fejedelme". Bethlen Gábor fejedelem pedig így nyilatkozott elődjéről: „Nyugtalan elméjű, újabb-újabb veszedelmekben gyönyörködő, békességben nem élő, állhatatlan." Sok családnak okozott keserűséget parázna, ledér természetével. Az 1610-es besztercei országgyűlésen kitiltotta az országból a jezsuitákat, és a római katolikus lakosság vallásgyakorlatát teljesen megtiltotta. Nagyváradon a hajdúk kicsalták a várból és megölték.

Bethlen Gábort (1613-1629) nemhiába nevezik „Erdély legkiválóbb fejedelmének, s a XVII. század legnagyobb magyarjának." Mélyen hívő ember volt, a Bibliát sokszor végig olvasta. A lelkészeket és családjukat nemeslevéllel mentesítette a közterhek alól. Az 1629. július 13-án  kiadott armálisában nemesi rangra emelte a lelkészeket és utódaikat. A 30 éves háborúban a protestánsok oldalán harcolt. Az 1622-es nikolsburgi békében biztosította a protestánsok vallásszabadságát.

Bethlen Gábort I. vagy Öreg Rákóczi György (1630-1648) fejedelem követte a trónon. A segesvári országgyűlésen, 1630 november 26-án választották Erdély fejedelmévé. A Bethlen Gábor nyomdokain haladt, és 1645-ben, a Linz-i Békében biztosította a reformátusok vallásszabadságát. Az 1648-as westfáliai békekötéssel véget ért a 30 éves háború. Sokat áldozott a külföldön tanuló peregrinus diákok taníttatására, valamint az Öreg Graduál című énekeskönyv megjelentetése érdekében. A fejedelmi udvarban ritkább lett a tánc és mulatozás, annál gyakoribbak voltak az igaz vallás feletti disputák. Kortársa, Szalárdi János, a fejedelmi levéltár őre így emlékezik a fejedelem hitére: „Az bibliábul pedig rendszerint minden estve két-két caputokat el nem vesztegli vala. Így, az ótestamentum könyveit tizenháromszor, az újtestamentum könyveit harminckétszernél többször olvasta vala el." Szalárdi János így foglalta egybe a kormányzását: „Az Úristen áldása volt igazgatása alatt a szegény hazán. Ha a fejedelem a fiscus hasznát el nem mulatta is, de a lakosoknak megrakódtak minden esztendőben csűrös kertjei gyönyörű búza és gabona asztagokkal, pincéi jóízű borokkal, ládái újabb-újabb szerzeményekkel." Sajnos, sem a puritánus lelkészeket, sem az általuk képviselt presbiteri intézményt nem szerette, azonban felesége Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony mindent megtett pártfogásukért.

Fia, II. Rákóczi György (1648-1660) követte a trónon, akit „meggondolatlan fejedelemnek" nevez a történetírás, mert 1657 január elsején hadjáratot indított a lengyel trón megszerzésére, gondolván, hogy majd a lengyelekkel együtt a Habsburgok ellen fordulhat. Kénytelen békét kötni, a seregtől elválva Sárospatakra igyekszik, hogy vert seregének hazatérését előkészítse. Azonban a tatárok fogságba ejtik mintegy 40.000 főnyi seregét, II. Rákóczi György lelkileg összeroppan. A törökök az engedetlen fejedelmet azzal büntetik, hogy a tatár hordákkal Erdélyt többször is feldúlják, egy ilyen büntető expedíció áldozatává lesz a fejedelem is. Bod Péter feljegyzései szerint Erdély „lakosságnak legalább harmadrésze elraboltatott, levágattatott." Ekkor pusztítanak utoljára törökök és a tatárok a Nyárádmentén, valószínű Somosdon is. Ekkor tűnt el a mai kisharangunk egykori társa.

II. Rákóczi György halála után Apafi Mihály (1661 - 1690) lesz Erdély fejedelme. Részt vett II. Rákóczi György lengyel hadjáratában, s 1657-ben tatár fogságba kerül, ahonnan szabadulva 1661-ben erdélyi fejedelemmé választják. Ő is komoly, bibliás fejedelem volt, a teológiában jártas, aki bőkezűen támogatta a protestáns egyházakat. A Sárospatakról elmenekült református kollégiumot Gyulafehérvárra telepítette. Uralkodása idejére esik az úgynevezett Gyászévtized (1671-1681), amikor rettentő erővel igyekeztek a protestánsokat visszatéríteni Róma egyházába.  A Sárospataki Református Kollégiumot II. Rákóczi György katolikussá lett özvegye Báthori Zsófia elűzi Sárospatakról (1671), az eperjesi evangélikus kollégiumot elvették, majd a prédikátorok legjavát gályarabságra ítélték. A sárospataki kollégium Erdélyben, Gyulafehérváron talál otthonra. Cserei Mihály Históriájában ezeket írja jellemzésképpen a fejedelemről: „Papnak lett volna alkalmasabb, mint fejedelemnek, nem volt neki semmi gondja az ország dolgaira, hanem ha valami dolog occuralt (előkerült) is, csak azt mondotta: Lássák az urak őkegyelmek, a mint Teleki uramnak teczik. A vadászatot szerette, gyönyörködött az órákban, melyek sokféle formában csináltatván, rendel állanak vala a házakban, mindenkor azok körül pepecselt, egyébkor pedig olvasott vagy könyveket fordított...Az urak valamire csak akarták rávették, ám el is vesztették az országot az ő lágysága miatt." 1667-ben a szomszédos Kisgörgényben is megfordult, ellátási költségeire minden szabad ember három dénár költséggel járult hozzá.Minden bizonnyal, Somosd sem volt kivétel alóla...

Halála után Erdély fokozatosan Habsburg fennhatóság alá kerül, vége szakad az önálló Erdélyi Fejedelemségnek... Cserei Mihály, a székely emlékíró így jellemzi Erdély Habsburg kézre kerülését: „Soha könnyebben sem pogány sem keresztyén egy országhoz  olyan könnyen nem juta, mint akkor német Erdélyhez, egy korbácsolás nélkül fejet hajtának." Véget ért az erdélyi reformáció aranykora; ezután hol lassú, hol véres rekatolizációs törekvések érvényesülnek. Minimálisra korlátozták a protestánsok vallásszabadságát, közhivatalt nem viselhettek. dr. Nagy Géza teológiai professzor a III. Károly (1711-1740) uralkodását nevezi református egyházunk életében a „legszomorúbb és legsötétebb korszaknak" Több oka is van ezt írni, ugyanis: Szigeti Gyula István (1737-1740) püspök hamis vádak alapján börtönben volt, a nép szörnyű éhséget szenvedett, ennek nyomán pedig felütötte a fejét a középkor rettegett betegsége a pestis. 1708 -1728 között, majd 1738 - 1739 táján Erdély lakosságának egyharmada ebben a rettegett kórban pusztult el. De általános jelenség volt az úgynevezett templomfoglalás: környékünkön komoly küzdelem folyt például a búzásbesenyői templom tulajdonjogáért. Végül is a Főkonzistorium közbenjárására a reformátusok tulajdonában marad.

Mária Terézia (1740-1780) valláspolitikáját kettős cél vezette: „a katolikusokat megtartani hitükben, a nem katolikusokat visszatéríteni Róma hitére" Mindennaposak voltak a templomfoglalások, vallási zavargások. Mária Terézia uralkodása után, fia II. József, a Kalapos Király következett. Kalapos Királynak csúfolták, mert a Magyar Koronával soha nem koronáztatta meg magát.  1781-ben, a Türelmi Rendeletben igyekezett enyhíteni a protestáns sérelmeket. Mindenütt ahol legalább száz protestáns család lakott, építhettek templomot, iskolát, parókiát, egy megszorítás volt csupán: a templomnak nem lehetett sem tornya, így harangja sem, valamint nem nyílhatott ajtaja az utcára. Ekkor, e rendelet után épült jelenlegi templomunk, akkor még torony nélkül, és valószínű ezért nem nyílik ajtaja az utcára. Igaz, 1785-től többször változtattak e rendelkezésen, így, 1786-tól már feloldották e megkötést, de valószínű helyi kiskirályok vagy nem tudtak e rendelkezésről, vagy nem is akartak tudni.

 

 

SOMOSDI LELKIPÁSZTOROK

 

Sem a gyülekezet reformátorát, sem első papjait nem ismerjük név szerint, csak sejtjük, hogy 1580 táján már református hitre tért a falu. Valószínű már ekkor önálló papjai voltak, nevüket, mint annyi mindent, elmosta az idő. A reformáció századában a lelkipásztorokat: loci ministereknek (helyi szolga), prédikátornak, helytartó tiszteletes atyafinak, lelki tanítónak, pásztornak vagy parókusnak nevezték. Az ebből az időből származó esperesi vizitációs jegyzőkönyv (Régi Matricula) gazdag anyagot szolgáltat a korabeli lelkészekről és az egyházi életről. A római egyház gyakorlatát folytatva, a reformáció egyházai is igyekeztek időnként meglátogatni a fennhatóságuk alatti eklézsiákat. A protestáns vizitációkról először a II. tordai zsinat intézkedett 1550-ben, azonban ennek az iratai nem maradtak fenn. Ekkor 19 pontban állapították meg a vizitáció lefolyását. 1555-ben a II. erdődi zsinat intézkedik a vizitáció mikéntjéről: „hogy legyenek minden évben a magok alkalmas és illő idejében látogatások és gyűlések, amelyeken mindenről szoros vizsgálat tartassék." Ezek a vizitációk általában évenként megtörténtek, de háborús vagy járványos időszakban csak 2-3 évenként járták végig a gyülekezeteket. Szigorúan számba vették a templomkerülőket, a paráznákat és az egyház épületeit. A botránkoztató személyeket számon kérték a presbitériumtól, csakúgy, mint a templom és parókia épületeit. Alkalomadtán büntettek is. Ezek a vizitációk általában már december folyamán megkezdődtek, és Gergely-napjára (március 12 ) befejeződtek.  Azok a szolgák akik dislocatioban részesültek (elmozdították állásukból) e dátumig más szolgálati hely után néztek.

A következő somosdi lelkipásztorokat ismerjük névszerint:

 

1. Halászi Márton 1693 -1697.

Halászi Márton 1693-1697 között volt a gyülekezet lelkipásztora.  1693. január 9-én olvasunk először a Régi Matrikulában a somosdi vizitációról. Ekkor az egyházmegyei vizitáció panaszként feljegyezte: „Mikor tavaly a hó kezdett elmenni, maga dolgában komája hivataljára Udvarfalvára menvén, kereszteletlen gyermek meghalt Ravai Jánosnak. A leányokat Csókában nem tanította." Egyébként a szolgálatát dicsérték a gyülekezet tagjai. A vizitáció kitért a templomba nem járók személyére, valamint az úrvacsorával nem élőkre. Abban az időben csak egy személy volt ilyen: „Nagy Mihály nem él az Úr vacsorájával a mater ecclésiában." (Mater Ecclésia- a somosdi anyaegyházközségről van szó) A következő télen azt jegyezték fel róla, hogy „A hideg miatt ritkán szokott caputot olvasni." Valószínű a mindennapi bibliaolvasásos istentiszteletet hanyagolta el télviz idején. Somosdi szolgálata utolsó esztendejében a vizitátorok előtt így panaszkodnak róla a csókaiak: „Egy vasárnap nem prédikállott, hogy az alkutt kerekét a szegény ember meg nem fúrta. Lakodalomban lévén, mind feleségestől táncolt" 1699 - 1701 között Mezőkölpényben, 1710 -1727 között Fintaházán lelkipásztorkodik. 1728 -1732 között Kelementelke lelkipásztora. Fintaházi szolgálata idején egyházi nótárius (esperes helyettes)

 

2. Váradi Miklós 1699-1701.

1699. december 20-án az egyházmegyei vizitáció előtt arról panaszkodnak a hívek, hogy „kicsiny ejtellel adott bort" .Az ejtel kupát, kelyhet jelentett a régi magyar nyelvben, és valószínű, hogy Váradi tiszteletes úr úrvacsoraosztáskor valamilyen kicsi kehellyel osztotta a bort. A templom, parókia és az iskola körül elég sok hiányosság volt, amit a vizitáció így jellemez: „a ruinak (romlások) reparálásáért csak igen kicsiny, vagy semmi láttattya való" munkát végeztek, „jóllehet elég ínségben vannak, mindazáltal buzgólkodhattak volna sokkal többet... azért semmiképpen vessző nélkül nem hagyhattyuk." Az egyház adósága ebben az évben 27 forint volt.

Szolgálata utolsó évében (1701)  a szent vizitáció előtt a hívek dicsérik a szolgálatait és a hűségét, hasonlóképpen a lelkész is dicsérte a somosdiakat „szorgalmukért és kegyességükért".

 

3.  Némethi György 1703-1712.

Már szolgálata első évében az a panasz róla, hogy „Karácsony napján déllyest vendégségért elmulatta az Isteni szolgálatot." Később, 1721-1723 között székesi lelkipásztor. Erre az időre esik a kuruc szabadságharc, (1703-1711) amikor  a vizitációk is szünetelnek, és a mesterek is katonáskodnak. Az 1710-es vizitáció a marosi egyházmegyében 34 mesterből 15-öt talált a helyén.

 

4. Udvarhelyi János 1712 - 1714.

A vizitáció megjegyzi róla: „A pásztort dicsérik a hallgatók. Nem emlékezünk, hogy predikátor uram pénteken az máterben vagy filiában predikállott volna." Korábban, 1701-ben Szentgericén lelkipásztor, ahol egyházmegyei nótárius is volt.

 

5. Zalányi Miklós 1714 -1718.

A vizitáció előtt a hívek dicsérik mind a lelkipásztort, mind a rektort. A lelkész azonban így nyilatkozik híveiről: „Némelyek serények, némelyek restek az Isteni szolgálatban." Sajnos, a templom az ő idejében, siralmas állapotban volt, meg is jegyzi a vizitáció:  „Csak két esztendeje nem voltunk az somosdi ecclésiába mégis annyi fogyatkozásokat találtunk, hogy az utunkban együtt többeket nem. A templom fala úgy megrepedezett, hogy nem sok idő múlva félő, hogy széjjel megyen." A hívek közmegelégedésére szolgált, 1717-ben ezt nyilatkozzák róla:  „A pásztor mindenben dicsértetik. A rektor mindenben dicsértetik". A pásztor azonban súlyos dolgokat vall az eklézsiáról: „Itt csak ötön-haton frekventálják (gyakorolják) az Isten házát. Communióval (úrvacsorával) is csak úgy élnek" Egyházunk történelmében soha ilyen kevesen nem jártak templomba, sem úrvacsorát ilyen kevesen nem vettek, pedig erre az időre esik az a rettenetes szárazság, amikor másfél évig nem esett eső, a nép szíve mégsem  mozdult Isten felé...  Szolgálati ideje alatt a templomot felújították, ezért a vizitációs bizottság elismerését fejezte ki: „A somosdi becsületes megye a templomon épített,(javított) mellyért méltó a dicséretre." Most csak arra panaszkodnak, hogy a „predikátor és mester pincéin és kerítésein káros ruinakat találtunk."

 

6. Gidófalvi Péter 1719 - 1724.

 

Ő nyitja meg azoknak a tudós, külföldi akadémiákat járt lelkipásztoroknak a sorát, akik valamikor a gyülekezetünkben szolgáltak. Peregrinusoknak nevezzük azokat a diákokat, akik hihetetlen áldozatok árán külföldre vándoroltak, a választott szakterületen diplomát szereztek, majd hazatérve az erdélyi társadalom szolgálatába álltak. A hazatért akadémiták lettek a világosság, a hit fáklyahordozói: látva a hollandok, angolok komoly, igeszerű gyülekezeti életét, azért imádkoztak és dolgoztak, hogy Erdély földje is a megszentelt élet helye lehessen. De világi téren is sokat köszönhetünk ezeknek az áldozatrakész fiatalembereknek: ők hozták Erdély földjére a burgonyát, lucernát és a lóherét. De a korszerű lakáskultúrát is nekik köszönhetjük: üvegablakot, cserépfedelet, téglakéményt vagy a lelkészi irodahelységet. Gyülekezetünk arról volt híres, hogy évtizedeken keresztül, ilyen akadémita lelkipásztorokat választott, tény, amire a peregrináció kutatói is felfigyeltek. Eleddig nyolc lelkipásztorról sikerült felkutatnunk, hogy akadémiai végzettségűk volt Ezen kívül három Somosdról származott fiatalemberről tudjuk, hogy külföldi akadémiákon tanultak: Székely Márton vártemplomi lelkipásztor, Kovásznai Sándor és Ercsei János Marosvásárhelyi Református Kollégiumbeli tanárok.

Gidófalvi Péter nevével 1686-ban a nagyenyedi diáknévsorban találkozunk. Tíz évre rá, 1693. szeptember 13-án iratkozik be a hollandiai Franeker egyetemére.1695. április 14-én  a Groningeni Egyetem teológiai és filológiai karán találjuk. Ott egy latin nyelvű disputatioval zárta az egyetemi tanulmányait. Ennek a munkának a címe: Disputatio theologica. Groningen 1695. Ez a munka megtalálható a marosvásárhelyi Teleki Téka gyűjteményében. 1699-1703 között Lukafalván, 1707-ben Gernyeszegen lelkészkedik, Somosdra 1719-ben érkezik, és még abban az évben a vizitáció előtt mind őt, mind a rektort dicsérik a hívek. Nagyon nehéz örökséget vett át: a szárazság után gazdaságilag teljesen tönkrement a gyülekezet, lelkileg is a mélyponton volt minden. Sajnos, kicsinyes dolgok, mint például a templomi székek kérdése terhelte meg szolgálatát. 1722-ben is dicsérik a prédikátor munkáját, ellenben a gyülekezetben a templomi padok miatt zavar támad: nem tudták eldönteni, melyik család, melyik padba üljön. Ezért, Nagy Jánosnak és feleségének „a megye megegyezéséből a Posoni família székit rendeltük, hogy egymás után lépjen a székbe, úgy hogy aki elől bemegyen, menjen bé a falig. Aki rendelésünket háborgatná, 12 forintokon büntetjük." Ugyanekkor arról is döntöttek, hogy: „Sipos Péterné nehezen békéllék meg a prédikátorral. Kegyelme járjon a templomba, mellyet ha nem cselekszik, a curátor és esküdt emberek büntessék meg." A vizitáció arról is intézkedett, hogy a Szász utcai „parókia alatt lévő patakon csinálljék két vagy három gátat, egy ember magasságnyira, hadd hordja meg a közit a víz iszappal, így nem hordja el a ház irányából a földet a víz." Az egyházmegye is felfigyelt a munkájára és egyházmegyei nótáriusnak (főjegyzőnek) választották.  Szolgálata utolsó évében iskolaépítéshez fát gyűjtöttek, de ma már nehezen lehetne kideríteni mi okból, de az iskola csak 1743 - 1744 között épült csak fel. 1724-ben Karácsonyfalvára távozik, ott szolgál 1732-ig, amikor Gyulakutára távozik. Gyulakután 1735-ig szolgál. 1737-1741 között Fintaházán, 1743-1750 között Sóváradon találjuk.

 

7. Martonfalvi János 1725 - 1731.

A vizitáció előtt mind a lelkészt, mind a rektort dicsérték a hallgatók. 1727-ben meghagyta a vizitáció, hogy a templom zsindelyfedelét újítsák fel, 1729-ben harangláb megzsindelyezéséről intézkednek. Sajnos, a lelkész és a mester bérit sem szolgáltatták be, ezért pénzbírságra büntették a gyülekezetet. 1730-ban megdicsérték az őseinket, amiért a haranglábat és pásztor házát megzsindelyezték. Ugyanekkor azzal vádolta a gyülekezet, hogy „a szerdai prédikállást el nem láttya", szolgálata utolsó évében pedig, 1731-ben azt nehezményezi a gyülekezet, hogy „Bibliát nem olvas, evangéliumot sem."

 

8. Kovásznai Miklós. 1732.

Még egy évet sem szolgált Somosdon, de akkor is panasz volt reá: „A pásztor vádoltatik a filiától, hogy a neki adatott órákon sokszor abstahálja magát"(abstrahal=elhúz, elvon)

 

9. Kovásznai Kelemen 1732-1749.

Kovásznai Kelemenről elég sok adat áll rendelkezésünkre, mivel fia, Kovásznai Sándor, Marosvásárhelyi Református Kollégiumi tanár megírta visszaemlékezéseit, melyben sok adatot találunk lelkész édesapjáról, valamint Somosdról is. A mű címe: Az ész igaz útján, és 1970-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál. Ebben a könyvben többek között ezt írja Somosdról: „Vala pedig ez a Somosd, Csóka nevű filiával együtt egy, a Marosszéki nevezetesebb eklézsiák közül." A háromszéki Kovásznán született 1695-ben. Szülei mindketten jobbágyok. Iskoláit Kovásznán és Nagyenyeden végezte. Nagyenyeden 1715-ben subscribált (iratkozott be). Itt többek között Pápai Páriz Ferenc volt oktatója. Ebben az időben sok kényelmetlenséget kellett elviselnie annak, aki tanulni akart.  „Egy télen ott Enyeden valami tűz nélkül való kamrában a lábát mind elvette volt a hideg, úgy hogy a lába újjai körmöstül együtt lesuvadának." Enyedről átjött a Marosvásárhelyi Református Kollégiumba, majd Mezőbándon lett kántortanító. „Abban az időben pedig rendes és igen közönséges szokás vala, hogy a mesterekből papok legyenek, mivel a kuruc világ és a sok pestis miatt mind a papok elfogytak, mind pedig a kollégyomokba és oskolákba bajoson lehet vala élni." 1717 - 1722 között  kibédi lelkipásztor, ekkor nótáriusi tisztséget is viselt. 1722. június 14-én Marosvásárhelyen szentelte pappá a Generális Zsinat. 1722 - 1727 között kelementelki lelkipásztor, ekkor házasodott meg feleségül vévén Deák Zsuzsannát „ki mind formájára, mind eszére és erkölcsére nézve igazán és valósággal derék leány vala."

1727-ben a fintaházi eklézsia hívja meg lelkipásztorának. „Mivel pedig Kovásznai Kelemen szép szavú és jól prédikáló pap vala, és a szomszéd faluba, Somosdra sokszor halotti temetésre által hivatott, megszerették a somosdiak és csakhamar elhíván Somosdra, ment papnak mintegy 1732 márciusban."

Sok gyermekes papi család volt. Első gyermekük Kelementelkén született, Mária, aki aztán kicsi korában meg is halt. Majd János nevű fiúk született. Fintaházán született: József, majd ugyan ott „1730. február 12-és vasárnap este" Sándor. Somosdi papságában született: Mária, Klára és Sámuel.

Puritán lelkű- és erkölcsű lelkipásztor volt. Családjával minden reggel és este Bibliát olvasott, zsoltárt énekelt. „Minden reggel és este zsoltáréneklés és könyörgés folytán a háznép között, János könyörgést olvasott, Sándor kántor volt, estve pedig vacsora előtt esik vala meg a könyörgés."

Kitűnő latin műveltséggel rendelkezett, és mivel nem volt megelégedve az akkori tanító (Sófalvi Ferenc) latin tudásával, ezért maga tanította a gyermekeit, „amelyet hogy annál jobb véghez vihessen és a gyermekeknek vetekedő társai lehessenek, egész oskolát állított fel a maga házánál, melybe béfogadott sok gyermekeket onnan a faluból. Amiket mikor igen épületesen tanítana és minden falusi mestereknél sokkal jobban, a híre elterjedt, úgyhogy messze lévő falukból is, mint Csapóról, és más helyekről is elhozták a gyermekeket Somosdra taníttatni. Télen ugyan benn a házban, magának nagy alkalmatlanságával, de mihelyt kitavaszult, a csűrkertben és osztán mikor a füvek és virágok kijöttek, künn a fák alatt tanította őket kereken körül ülvén a gyermekek a hegyen lévő szilvafák alatt, ott a grammatikát, syntaxist és egyebeket úgy megmagyarázta nekik, olyan haszonnal, hogy soha a kollégiumban úgy nem tanultak volna."

Jellemzésképpen, hadd álljon itt Kovásznai Sándornak, a lelkész fiának visszaemlékezése:„Kovásznai Kelemen igen jámbor ember volt, hanem hirtelen haragú, és Istennek ennyi ajándékával visszaélt annyiban, hogy az ételben örökké válogatott, pedig a király is megehette volna, olyan étkeket készített a felesége, de mégis soha kedvit nem találta, melyből nagy veszekedések, szüntelen való civakodások származtak... Kovásznai Kelemen nagyon szokott vala beszélni, és a felesége sokszor mondotta: az Istenért, bárcsak ne kiáltson ked olyan nagyon, mert az egész falu meghallja. Melyre Kovásznai Kelemen: én bizony csak azért is kiáltok."

1737-ben lévita is szolgált a gyülekezetben, Batzoni Benjámin személyében. Ő látta el a csókai filia szolgálatát. Szolgálati idejében iskola épült az akkori főutcában, a Ropón.

Tizennyolc évi szolgálat után az egyházmegye - nem tudni mi okból - áthelyezte Kakasdra. Ez a gyülekezet abban az időn nagyon jelentéktelen kicsi gyülekezet volt. 1762-ben vagy 1763-ban halt meg.

A Kovásznai család szerette Somosdot, ez abból is látszik, hogy Kovásznai Mária (Kővári Mihályné), a csókai lévita felesége a templomunk építésekor 1797-ben, Somosdról való elköltözésük után 48 évvel, száz magyar forintot adományozott. Az összeg nagyságára nézve, hadd álljon itt, hogy a faluból a legnagyobb adományt Székely Ferenc adta, ötven forintot, a legtöbben 5-10 forinttal járultak hozzá a templom építéséhez.)

 

10. Újvárosi András 1750 - 1761.

Fiatal korában egy évet (1737) Nyárádselyében szolgál.  Onnan Szentgericére ment, ahol nótáriusi tisztséget is betöltött, majd innen hívták Somosdra. Itt az egyházi épületek tönkrement állapota jelezte a lelki elesettséget is, ugyanis ezt jegyezték fel az egyházmegyei látogatók: „A harangláb fedele lyukatosan...a barompajta félben, a csűr nem jó" A vizitációk soha semmi feljegyezni valót nem találtak személyéről. A gyülekezet 11 éven keresztül mindig visszaválasztotta, ami a papmarasztás korában igen nagy szó volt. Valószínű, Somosd volt utolsó működési állomása, ugyanis 1760-ban a szent vizitáció feljegyzi: „Az Atyafi, noha igen öreg, mindazáltal megmarad" 1760. január harmadikán pedig ezt olvassuk: „Sok ruinak vadnak a somosdi materben, mivel a templom hasadozva, a pap kertinek egy darabja nem jó, mely miatt az atyafi kárt vallott gabonájában". Szolgálata utolsó évében pedig gyülekezeti bajokat találtak az egyházmegyei látogatók: „Némely somosdiak újesztendő éjszakáján és napján is midőn mások a templomba mentek, ők a korcsomára, ott ettenek, ittanak, táncoltanak."

 

11. Bessenyei Benkő Mihály 1762 - 1769.

Az öreg lelkipásztor elmenetele után a gyülekezet összefogott új lelkészével, és rendbetették a parókiális épületeket, amiért a vizitáció meg is dicsérte őket: „Ezen esztendőben templom körül tett dicséretre méltó munkájokat, mind pedig hozzánk mutatott engedelmességeket látva semmi büntetést nem imponál, sőt érdemlett dicséretek megadásával, örömmel mégyen ki ökegyelmek közül". Ugyanekkor, feljegyzik, hogy „Balás Péter templomba taszigálódott" és a „fiak nem igen jártak tanításra." Sajnos, a tanító család (Szatmári János) elég sok botránkozás okozója volt, ugyanis „Sükösd György a mesternével elszökött", emiatt a „mester sokat járt széjjel". A következő esztendőben aztán azt jegyzik fel, talán nem véletlenül éppen latinul: „ludimagister non docet pueros, multus absentat, potat" (a tanító nem tanítja a gyermekeket, sokat hiányzik, iszik"). A lelkipásztorra egy alkalommal sem panaszkodtak, sem a csókaiak, sem a somosdi gyülekezet. Minden vizitáció csak annyit jegyzett fel a lelkészről: „Contra pastorem nulla difficultas" (A lelkész ellen semmi panasz).

 

12. Barlai Tétsi Dávid 1770 - 1774.

Nyárádszentannáról jött Somosdra, ott 1757 - 1770 között szolgált. Somosdi szolgálatáról tudjuk, hogy  „Istenhez való buzgóságából, és ezen eklézsiához való szeretetéből, ajándékozott és adott ezen eklézsiának Isten dicsőségére egy aranyat oly véggel, hogy ezen pénz mindenkor interesse (kamatra) ki lévén adva, míg ezen eklézsia fennáll, in perpetuum (örökké) az nyereségéből úrasztalára megkívántató kenyeret és bort vegyen vagy vettessen  az eklézsia." A lelkész húga pedig, Szabó Rebeka asszony „ a somosdi nemes eklézsiának Isten dicsőségére ajándékozott egy tisztességes fejér  patyolat keszkenőt úrasztalára valót, körül a szélén zöld selyemmel, két sorosan megcifrázottat."

Somosdról Harasztkerékre távozott Tétsi Dávid. 1777. június 8. napján a zsinat felfüggesztette papságából, paráznaság miatt.

 

13. Sz.(entkereszti) Molnár István 1774 - 1776.

Marosvásárhelyen a Református Kollégiumban tanult, ahová 1758-ban iratkozott be. 1768. augusztus 19-én iratkozott be a marburgi egyetem teológia szakára. Hazatérve, 1771-től Erdőszentgyörgyön lett lelkipásztor, ahonnan a somosdiak hívták meg lelkészüknek. A vizitáció előtt nem panaszkodtak személyére.  Somosdról Vajába távozott, ahol 1777 - 1793 között szolgálta az Urat.

 

14. Dési József 1777 - 1791.

Legelső adatunk személyéről 1735. március 8-áról való, amikor a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban találjuk, majd gróf Teleki Sándornál nevelősködött. 1744. szeptember 23-án iratkozott be a hollandiai Groningen egyetemére. Hazatérve jelölték a Marosvásárhelyi Református Kollégium tanári állására is, ám ez meghiúsult, mivel tévtanítással, mégpedig szabadkőművességgel vádolták. Védelmében még Daniel Gerdes (1698-1765) volt holland tanára is síkraszállt, többek között így nyilatkozik volt tanítványáról: „Mielőtt akadémiánkra érkezett volna, hazai marosvásárhelyi kollégiumában minden tudomány tanulmányozásával úgy eltöltekezett, hogy mestereitől, Nádudvari Sámueltől és Tétsi Sámueltől fölöttébb becsületére váló, a szokásost messze felülhaladó bizonyítványt érdemelt és szerzett. Azon négy év alatt, melyet nálunk töltött, önmagáról és tudásáról mindenki, mind a doktorok, mind pedig a tanulók és társai körében igen jó véleményt keltett és nagy nevet vívott ki magának." Holland tanulmányútja alatt Angliát is meglátogatta, és azt feltételezték, hogy ott került kapcsolatba a szabadkőművesekkel. Marosvásárhelyen széltében terjesztették róla, hogy „új istenek hírnöke, vagy valamely Angliából vagy éppenséggel az alvilágból eredő szekta híve." Keserűen jegyzi meg: „ ...ismerem ennek igazi szerzőit is: a gonoszságot és az irigységet." Szolgálati ideje alatt szűnt meg a papmarasztás szokása. 1750-től Berekeresztúron lelkipásztor, 1757-től Kibéden, 1762-től Vajában. 1777-ben a somosdiak hívják meg lelkipásztoruknak.

Egyben a marosi egyházmegye főjegyzője is volt. Tollforgató lelkipásztor volt, két könyvet is írt:

Keresztény Paradicsom. Kolozsvár, 1782.

Világi és ekklésiai vizsgálódás. Kolozsvár, 1784.

A Keresztény paradicsom című munkája hosszú verses mű, mely megtalálható a Teleki Téka gyűjteményében. Íme, egy részlet a műből:

Már messze távoztunk Éden kapujától,

Bár tiltson az angyal az élet Fájától,

Jobb gyümölcs tenyészik a Fák Fájáról,

Jobb meleget veszünk a Bárány gyapjától.

Nem vágyunk már Sálem füstös mirhájára,

Sem az esméretlen Isten oltárára,

Nem vágyunk tékozló fiak moslékjára,

Vagy hazug étkekre, s latrok barlangjára.

Jobb útra s életre vezet az igazság,

Melyet követ váltság, s örökös szabadság.

Itt van halál ellen bizonyos orvosság,

Jól fizető kezest talált az adósság.

Hallgat már a szamár, mert szólott a Bárány,

A Nap házasodik, kínlódik a Sárkány,

S a Bárány szavára meglágyul a Márvány."

A Világi és ekklésiai vizsgálódás című munkája német fordítás, és Budapesten a Ráday Kollégium gyűjteményében található.

1780-ban nagyon határozottan intézkedik az egyházmegyei vizitáció, mert „igen keveset újítottak, a templom kőfalainak romlási máig úgy vagynak, néhol rongyosak, a classist (iskolát) meg nem építették" Ekkor nagyobb szabású javítást végeztek az egyre rosszabb állapotban lévő templomon, mert a következő év január 20-án már így írnak: „Örömmel érti a szent vizitáció a somosdi ref. ekklésiának engedelmességit, melyet az Isten házának megigazításában és a prochiális ház körül lévő kertekkel (kerítések) megigazításában véghez vittek." Ugyanekkor egy négy éves rendezetlen dolgot is elintéztek: Kiss János akkori gondnok 48 forinttal tartozott és nem rendezte el, amiért a vizitáció úgy döntött, hogy „kétannyit érő marháját elhajtatik". Ekkor van szó az eklézsia fogadójáról, melyre nézve intézkednek, hogy haszon nélkül ne heverjen. Sok szomorúságot okozott a lelkipásztornak és a gyülekezetnek is az akkori tanító, Szathmári Pál, akiről 1784-ben ezt írják: „Éjszakának idején korcsomákra és gyanús helyekre szokott járni és a gyermekeket sem igen tanította."

Dési József somosdi szolgálata idején már öregember volt, az 1790-es vizitáció előtt fel is rótták neki: „hogy hétköznap Bibliát nem olvas, a csókaiaktól, hogy hozzájuk rendes szolgálatra igen ritkán megyen, az atyafi menti magát erőtlenségével, a Biblia nem olvasására nézve pedig a templom sötétes voltával és azzal, hogy kérésére az eklézsia Váradi Bibliát nem vett." 1791-ben már nagyon beteges lehetett, mert azt írják róla: „a Tiszteletes Atyafi ugyan erőtlensége miatt nem prédikál, de a káplány segedelme által a papi hivatal dicséretesen folytatódik."

 

15. Nagy Mihály 1790 - 1792.

Dési József mellett segédlelkész, aki ebben az időszakban öregsége miatt nem mindig tudta szolgálatait elvégezni. 1812 - 1816 között Szövérden lelkészkedik, majd 1816-1835 között Nyárádkarácsonban. Itt, saját feljegyzése szerint „négy nap alatt kétszer gyújtották fel: 1817. február 8-án virradólag négy  óra tájban meggyújtván a gabonását, ismét 11-én azon időtájban a házát, így lett szerencsétlenné, kifogyván minden eddig keresett javaiból."

1835 - 1840 között Bergenyei lelkipásztor, ahol 1840 - 1855 között a fia, Sámuel lesz az utóda.

 

16. TÖRÖK SÁMUEL 1792. április 1 - 1809. március 3.

Jelenlegi templomunk építő-lelkipásztora volt. Ő is nyugati akadémiákon tanult. 1786. október 21-én iratkozott be a marburgi egyetem hallgatói közzé. Hazaérkezve a nyugati tanulmányútról, 1791-ben a küküllővári zsinat pappá szenteli, és Berekeresztúron lesz lelkipásztor. Somosdra 1792. április 1-én érkezik, és haláláig 1809. március 3-ig itt szolgálta az Urat. Megválasztásakor már a gyülekezetben egyre jobban megérlelődött egy új templom építésének a gondolata, ugyanis a régi egyre rosszabb állapotba került, alig volt olyan esztendő, hogy ne kellett volna rajta valamit javítani. Falai a salétromtól vizesek voltak, állandóan repedeztek. 1793-ban ezt jelentik a főhatóságnak: „Templomunk ugyannyira erősen összehasadozott, nemkülönben haranglábunk is, hogy tovább fenn nem állhatnak." A következő nyáron, 1793. június 17-én leteszik az új templom alapkövét. Közben épült a parókia és a mesteri ház is. Templom, parókia, mesteri ház és mindez egyszerre, de mind a gyülekezetben, mind a lelkipásztorban volt elegendő hit ennek véghezvitelére. 1795. április elsején újból Németországban találjuk Török Sámuelt, immár a berni egyetemen. Valószínű, -bár ennek semmi írásos nyoma nincsen, -hogy templomunk építésére jelentős németországi segélyt hozott Török lelkipásztor. Szolgálati ideje alatt semmi panaszt nem jegyeztek fel róla. 1804-ben ezt jegyezték fel: „Méltán dicsértetik a tapasztalt szép csendesség a somosdi nemes gyülekezetben, mely hogy ezután is virágozzék, és állandó legyen szívesen  kívánja a vizitáció" A templom építését 1805-re befejezték, ezt a dátumot ott olvashatjuk a mennyezeten, az úrasztala felett. Ekkor a templomunk még torony nélküli volt, de az istentiszteleteket már az új templomban tartották. A torony felépítését már nem érhette meg, azt másra bízta Isten.

Halála előtt nehány nappal egy Váradi Bibliát (1660) hagyott az egyháznak. A Pro Memoria könyvecskébe ezt jegyezte be az utód-lelkész, Szabó György: „1809. február 28-án N. Tiszt. Török Sámuel uram, minekutána 16 esztendeig szolgálta volna a somosdi nemes eklézsiát, halála előtt néhány nappal, testamentum szerint hagyott a nemes eklézsiának egy Váradi Bibliát in fólió. Az eklézsia kölcsön kért nt. Török Sámuel uramtól m.(egboldogult) somosdi paptól negyven magyar forintokat, melyet halála előtt három nappal testamentom szerint elengedett és az eklézsiának ajándékozott." Fiatalon, 50 évesen halt meg ez a derék lelkipásztor. A papi kertben van eltemetve. Méltatlanul gondozatlan sírkövén alig olvashatóan a következő felirat porlad:

D O M S (Debemus Omnibus Mori Semel=Mindannyian tartozunk egy halállal) Itt nyugszik Tiszteletes Török  ...muel úr somosdi lelkész, kinek élete 50 év.(a többi kiolvashatatlan)

 

17. Szabó György 1809. november 13 - 1814.

Bósi születésű volt. 1781-ben iratkozott be a Marosvásárhelyi Református Kollégiumba, majd a gróf Bethlen Sámuel fiainak lett a nevelője. Ő is azok közé a tudós lelkipásztorok közzé tartozott, akik nyugaton képezték magukat. Marburgban tanult, ahová 1790. október 1-én iratkozott be. Hazatérve, 1793-ban a dévai zsinat szentelte pappá, majd 1793 - 1797 között Siklódon, 1798 - 1801 között Székelyszentistvánon lelkészkedik, 1801-1809 között pedig Gegesen. Innen hívják meg Somosdra, 1809. november 13-án. Az ő idejében épült a templomunk tornya 1810-1813 között. Somosdi papságában született egy leánya, Ágnes 1811. április 16-án. Az ő papságában vált el a somosdi mater eklézsia a csókai filiától. Az egyházközség irattárában egy irat található, melyből kiderül, hogy a két gyülekezet között több mint 300 éves kapcsolat állt fenn. A szájhagyomány szerint a két falunak közös temetője volt, és a csókai halottakat is a somosdi temetőbe hantolták el. Azt az utat melyen a halottakat hozták, ma is Halatak útjának nevezik Hosszas pereskedések után, 1810-ben, a templom felépítése után és a toronyépítés előtt szétvált a két gyülekezet, nagyrészt anyagi természetű dolgok miatt.

Szabó György személye ellen a gyülekezet semmilyen kifogást nem talált, végig közmegelégedésre szolgált. A lelkész ellenben már szolgálata első évében arra panaszkodik, hogy: „béreket bé nem szolgáltatták, a parókiális jószág körül semmit mozdítani nem akarnak."

A kezdeti nehézségek után a gyülekezeti békesség helyre állott, ugyanis 1810-ben ilyennek látták az egyházmegyei látogatók a somosdi eklézsia életét: „alkalmas állapotban találta a vizitáció a somosdi eklézsiát  annyiban, hogy a tiszteletes pap és az eklézsia tagjai között egyesség találtatott, a belső személyeknek adósságuk megadatott, s mindkét részről ajánljuk az egyességet és szeretetet." Arra panaszkodott a lelkész, hogy nincs veteményes kertje, a vizitáció meghagyja ennek a kérdésnek a megoldását, „mert veteményes kert nélkül papot tartani nem lehet." (1810-es vizitáció)

Az egyházi életet a tanító, Ercsei Elek magaviselete zavarta meg időnként, akiről így panaszkodnak: „Kevély, dölyfös, gyermeket nem tanít. A feleségét megregulázza, hogy illetlen szókkal a tanuló gyermekeket el ne idézze, azokat ne nevezze paraszt kutyáknak, s több efféléknek." 1813-ban egy panaszlevelet adtak be ellene, ebben többek között a következőket róják fel Ercsei Elek tanítónak: „Maga, mind felesége a kevélység , familiájokkal való nagyratartás , a másokat megvetés miatt eltűrhetetlenek....mester uram többnyire csak egyedül énekel a templomban, mert olyan cikornyákat csinál,... hogy Istenes ember őkegyelme után énekelni nem tud." Végül is Ercsei Elek tanító eltávozott a gyülekezetből, de a lelkipásztor is. Valószínű az egész légkört megfertőzte ez a lehetetlen állapot.

Somosdról Makkfalvára távozott Szabó György lelkipásztor, ott 1815 - 1833 között szolgált. Majd Gyulakutára ment, ahol 1836 - 1842 között lelkészkedett. Pályafutását Csókában fejezte be 1842 - 1847 között..

 

18. Ercsei Pál 1815 április 17 - 1821.

Az Ercsei család a Hajdúságból, Téglásról származott, a XVII. század első felében jöttek Erdélybe. Eredeti nevük Szőke volt, de mivel Ercsében vállaltak udvari szolgálatot, így lett a nevük Ercsei. Koncz József így ír erről a családról: „14 papot, 2 tanárt és két iskolatanítót és ezek mellett egy sereg ügyvédet, jegyzőt senatort stb. adtak a református egyháznak." Édesapja Pókában volt lelkipásztor. Ebből a családból származott Arany Jánosné Ercsei Julianna is, ezért nem lehetetlen, hogy Arany János esetleg megfordult Somosdon is. Tanulmányait a Marosvásárhelyi Református Kollégiumban végezte, majd 1800. november 17-én, beiratkozik a marburgi egyetem teológia szakára. Hazatérve 1803-tól Csittszentiványon lelkipásztor, 1809-től Kibéden, majd 1815. április 17-től, somosdi lelkész. A gyülekezet egy része nem volt megelégedve szolgálatával, ugyanis kétszer is, 1817-ben és 1820-ban is Instantiát adnak be ellene a Vizsgálószék elé. Mindkét alkalommal „nagy hasonlás lett az eklézsiában" 1819-ben a vizitáció előtt a presbitérium „semmi felvehető panaszt fel nem adhat, annyit ugyan mondottak, hogy tiszteletes papjok nagyobb jövedelmű eklézsiában vágynék, mert a mi kepét Somosd adhat, úgy vették észre, kevesli...melyre a tiszteletes pap azt feleli, hogy rossz katona az, aki feljebb nem vágyik." Ekkor a tanító Bartha Benjámin volt, aki ellen azt hozták fel, hogy „széjjeljáró, nem tanít, megházasodni sem akar". 1821-ben Nyárádszeredába távozott, 1826-tól Udvarfalván, 1839-től mezőcsávási lelkész. Somosdi lelkészsége idején két kisleánya született: 1817. október 7-én Zsuzsanna, 1820. április 14-én Krisztina.

19. Agyagási Mihály 1821-1858.

 

A székelyföldi Bölönből származik. Nemeslevelüket Brandenburgi Katalintól (1604 - 1644), Bethlen Gábor özvegyétől kapták, 1630. szeptember 21-én.

Márkodból jött Somosdra, ahol 1815-1821 között szolgált.  Harminchét évnyi somosdi szolgálata kezdeti idejére esik az új somosdi a templomunk padjainak elkészítése és a templom felszentelése. Felszentelési beszédét könyv formájában is kinyomtatta, és megtalálható a Teleki-téka gyűjteményében. A felszentelő beszéd címe: Oráció. A prédikáció jellegzetes racionalista beszéd, nem a mai értelemben vett prédikáció, olyannyira nem, hogy még bibliai alapigéje sincs. Tele van tűzdelve nehéz latin idézetekkel. A templomszentelésre 1823. június 15-én került sor, és ezzel szinte napra pontosan 30 év templomépítő munkája nyert illő beteljesedést. A felszentelésen jelen voltak: Makkai László erdőszentgyörgyi lelkész-esperes, Péterffy Károly kollégiumi tanár, gróf Teleki Mihály patrónus, gróf Toldalagi Zsigmond, Nagy Dániel, Máté Izsák kollégiumi kurátorok, valamint Székely Márton vártemplomi lelkész, Somosd szülötte. Szolgálati ideje alatt zsindelyezték újra a templomtornyot, 1845-ben.

 

Négy gyermeke született: Elek, aki később somosdi segédlelkész is volt, István, de kis korában meghalt és Lajos (1812 -1866 november 22) ki később 1843 - 1966 között mezőbándi lelkész volt. Agyagási Lajos szép szál ember volt, de öreg korára a bándiak elzavarták, és a Bánd és Bergenye közötti úton megfagyott. Agyagási Mihály 1942. február 18-án Somosdon temette el első feleségét  Imre Erzsébetet, aki oldalfájásbanhalt meg. Egy évre rá megházasodott, feleségül vette a somosdi születésű szengyeli lévitának Henter Györgynek az özvegy leányát, Henter Ágnest. Végül, ezt a feleségét is 11 évi házasság után eltemette, 1854. december 8-án. Az ő szolgálati ideje alatt - 1848. május 4-én - épült a cinterem-kapu, de a mai alakját csak 1880-ban nyerte el.

A lelkészt többé-kevésbé szerették a hívei, ellenben László István (néhol Jánosként szerepel) tanító sok keserűséget okozott a gyülekezetnek. 1822-ben ezt írják: „A pap ellen semmi panasz nincsen. Az oskolamester ellen mutatkozó panasz, hogy a gyermekekkel keményen bánik, az oskolától a gyermekeket elidegeníti". 1830-ban azt panaszolja a presbitérium, hogy a tanító „feleségével visong, melyért megfeddetett és csendesebb házassági élés folytatására serkentetett" A lelkész arra panaszkodik, hogy „némely hallgatóinak maga iránt való hidegségét tapasztalván, ha mód lészen benne-promotiora (előléptetés) kéredzik. 1831-ben pedig arról panaszkodnak, hogy a tanító (László István) „természete elszenvedhetetlen, az oskolai gyermekeket magától elidegenítette, és elmozdítását kérik".

Az iskolában is, de a papi telken is sok rendetlenség volt ebben az időben. Gyűlésen szólították fel a lelkipásztort, hogy „a templom mellé szemetet ne hányasson."

Öreg korában a fiát, Eleket hívták meg segédlelkésznek, akivel elég nehezen egyeztek, de Agyagási Mihály is többször súlyosan ütközött a gyülekezettel. 1845. augusztus 23-án a Parciális Synodus (megyei zsinat) előtt a somosdi gyülekezetet „tolvajnak nevezte ki, továbbá a tiszteletes úr feleségével összezördül, s a megye csendjét forgatja fel, sok szarvas hibák kezdő oka, kútfeje. Ide járul, hogy a tele beállott, délután van, eltölt az idő, s bár ha igyekeznék is, de papi hivatalos tisztébe meg van fogyatkozva". Ő prédikált Székely Márton somosdi születésű vártemplomi lelkész felett.

 

20. Agyagási Elek 1848. augusztus 14 - 1856. március 1.

Agyagási Mihály somosdi lelkésznek a fia. Ő is nyugaton tanult. 1835. szeptember 9-én iratkozott be a berlini egyetem teológia szakára, ahonnan 1836. március 25-én távozott. Hazatérve 1837-ig Mezőmadarason, majd Marosvásárhelyen, 1839-től Berekeresztúron lelkész. 1842-ben a lőrincfalviak hívják meg lelkipásztoruknak. 1848-ban apja mellé, Somosdra hívják segédlelkésznek, de oly feltétellel, hogy a híveknek nem jelent többletkiadást a két lelkipásztor fizetése: „ezáltal a megyére nézve semmi névvel nevezhető új teher ne következzék, hanem a tiszteletes urak minden egymást illető dolgaikat úgy osszák meg, hogy a megyének közbejövetele és a közilledelem megsértése nélkül essék meg." Somosdon négy gyermekük született: Eszter, ki 6 hónapos korában meghalt, Anna, aki két és fél éves korában halt meg, aztán Elek és József.

Sajnos, édesapjával nem volt felhőtlen a viszonyuk, erről tanúskodnak a korabeli jegyzőkönyvek: öreg korára édesapját magára hagyta, „Agyagási Elek többé segédje lenni nem akar" -jegyzi fel a korabeli jegyzőkönyv.

 

21. Szász Ferenc 1856. március 10 -1895. június 3.

Ákosfalván született 1826. április 9-én, és Agyagási Mihály mellé nevezték ki segédlelkésznek. Agyagási Mihály halála után megválasztották parókus lelkipásztornak és egész életében megmaradt somosdi lelkésznek. 1856. március 10-én választották meg somosdi segédlelkésznek, úgy hogy közben Agyagási Mihály is a parókián lakott. 39 évig volt somosdi lelkész és a papi kertben van a sírja. Somosdon házasodott 1856. december 4-én, feleségül vévén Gábos Mártát. Hét gyermekük született: Albert, ki 27 éves korában pisztollyal főbe lőtte magát, megcsalt szerelem miatt. Apja mellett van a sírja. Géza Püspökladányban lett tanító, de 32 évesen gyomorsikulásban meghalt. A papi kertben van eltemetve. Kálmán 9 hónapos korában halt meg skarlátban. A papi kertben van eltemetve. Árpád, Pesten és Debrecenben tanult, 23 éves korában „tüdőgümőkóros mellhártyaizzadmányban" halt meg. A papi kertben van eltemetve. Mária, Rákosi József mikeszászi lelkésznek lett a felesége és Ferenc. Szász Ferenc hét gyermekéből négyet eltemetett, míg végül 70 éves korában, szívszélhűdésben meghalt. Ő kezdte összeállítani a Családkönyvet, aminek köszönhetően ma minden családot vissza tudunk vezetni 4-5 nemzedékre, egészen az 1830-as évekig. Több fontos megvalósítás született hosszú szolgálati ideje alatt: felépült a mai iskolánk, a cinteremkapu és elkészült az orgona.

 

22. Trózner Lajos 1896. január 11 - 1897. január 5.

Marosvásárhelyi születésű volt. Felesége a híres építésznek, Soós Pálnak (1843-1910) volt a leánya. A milleneumi ünnepségek évében 1896. január 11-én érkezett Somosdra. Született 1867.   szeptember 11-én, és meghalt 1944. október 20-án. Somosdon csak egy évet lelkészkedett, tanári pályára váltott. Magyar-latin szakos tanári oklevelét Budapesten szerezte, de tanított görögöt is. A Kemény Zsigmond Társaság alelnöke volt, melynek a történetét is megírta. A Kálvin Szövetség pénztárosa, valamint a marosi református egyházmegyének levéltárosa volt. Két könyve nyomtatásban is megjelent: A székely népköltészet. Marosvásárhely, 1900.

A magyar nép jellemvonásai népköltészeti termékei alapján. Marosvásárhely, 1903.

Megszervezte gyülekezetünkben is a Milleneumi ünnepségeket és az Ezeréves Magyarország emlékére gesztenyefákat ültetett a templom és a cinteremkapu közé. Az utolsó gesztenyefát 1967-ben vágták ki, mert veszélyeztette a templomot. Apósa volt Hanszelmann Sárának a híres zenetanárnőnek, aki Erkel Ferencnek (1810-1893) volt a dédunokája. A marosvásárhelyi református temető VI/341-es parcellájában nyugszik.

 

23. Visky Gyula 1897. augusztus 2 -1901. október 29.

Ő zárja be (egyelőre) azon nyugaton tanult lelkipásztoroknak a sorát, akik Somosdon szolgáltak. Tordán született 1870. április 18-án. Szülei hivatalnokok voltak Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári Református Kollégiumban végezte 1888-ban.  A nagyenyedi teológia elvégzése után a marburgi és berlini egyetemeken folytatja tanulmányait az 1892 -1893-as években. Újtordán lesz segédlelkész, majd Nagyenyeden osztálytanító. Innen hívják meg a Siklódi eklézsiába lelkipásztornak, 1894. augusztus 5-én.

Az ott eltöltött három esztendő alatt nagyon megszerették. A siklódiak úgy emlékeznek reá, hogy „bámulatra méltó szónoklatai voltak." Mindezt igazolni látszik az a tény is, hogy Siklódról való eljövetele után 30 évvel őt kérik fel, szentelje fel új harangjukat. 1897. augusztus 2-án Somosdra hívják. Itt is nagyon szerették, elmenetele után hét évvel, 1908-ban őt kérik fel az új somosdi lelkész, Egyed Gábor beiktatására. 1921. április 3-án pedig Egyed Gábor korai halála után újból meghívják, de nem fogadja el. Egyedüli lelkipásztor volt, akit kétszer is meghívták ugyanabba az eklézsiába, akárcsak a reformátor Kálvin Jánost.

Somosdon harcol a nem református beütések ellen. Például 1900-ban még harangoztak a katolikus Úrnapján, igaz istentisztelet nem volt. Ő ezt a szokást megszüntette. Mivel elszaporodtak a hitetlen házasságok, gyakorolta az eklézsiakövetést. Ő szervezte meg a „Somosdi ev.ref egyházközség lelkészi könyvtárát mely a lelkész és presbitérium felügyelete és felelőssége mellett az egyház tulajdonát képezné, és amely idővel a teológiai tudományok gazdag  tárházát képezvén, a mindenkori somosdi lelkész tudományos képzettségének tovább fejlesztését ismeretkörének szélesítését, egyszóval lelkének táplálását, gondolkodásának megtermékenyítését hathatósan  eszközölhetné" A híveket olvasásra buzdítja. Három előfizetőt toboroz a Vasárnap című újság előfizetésére. Más lelkészek idejében sok volt a feszültség a gyülekezetben, az idejében békesség honolt. Megelégedett lelkész volt. 1901. október 29-én lemond somosdi állásáról. „Nehéz szívvel de elhagyni kénytelen" gyülekezetét. Mezőbándon 33 évet szolgál és 1934. február 25-én, nyugdíjazása előtt fél évvel, utódok nélkül meghalt.

 

24. Széll Jakab 1902. február 6 - 1907. május 20.

Szőkefalváról jött Somosdra, és az ő szolgálati idején ünnepelte meg a gyülekezet templomának 100 éves évfordulóját. Erre az alkalomra a templomot kívül-belül felújították, a toronyba toronyórát szereltek. Ugyanakkor, 1904-ben bádogozták le a templom tornyát, ekkor került az 1904-es évszám a toronyra. „A papi földet nagy fáradtsággal és költséggel megjavíttatta"  Ugyancsak az ő költségén és fáradozásával ültettek be a Fehérítősön 1100 tőke amerikai szőlőtőt. Jellemző a jó légkörre, hogy a presbitérium megígéri, hogy amint termőre fordul a szőlő, öt veder bort adományoz eltávozott lelkészének. Ugyancsak az ő szolgálati idejében, 1903-ban szervezi meg Adorján Zoltán tanító az egyházközség énekkarát, valamint ekkor épült a kántortanítói lakás.  Ebben az időben Isten nagyon meglátogatta Somosd népét, hiszen 1904. július 24-én 46 családnak mindene odaveszett a pusztító tűzvészben. Ő kezdte el vezetni az egyházközség Aranykönyvét, valamint a templom centenáriumának tiszteletére felújíttatta a templomot. Vajdaszentiványra távozott.

 

25. Egyed Gábor 1908. május 17-1920. március 16.

1883. augusztus 7-én született. Felesége, Ugray Lina, somosdi tanítónő. Két gyermekük született: Margit, aki Magyarországra távozott, és Kálmán, aki egy éves korában meghalt. Felesége fiatalon, 40 évesen halt meg. Fogarason volt segédlelkész. 1907. június 25-én  hívták meg somosdi lelkipásztornak. Felesége halála után három évvel, hosszas tüdőbetegség után ő maga is meghalt. A papi kertben van eltemetve.

 

26. Huszár Endre 1920. május 2 - 1921. február 1.

Kóródszentmártonból jött Somosdra. Résztvett az első világháborúban, ahol a jobb karját elveszítette. Több katonai kitüntetésben részesült, a Vitézi Szék tagja volt. „Nem bírta a román megszállás nehézségeit", ezért Kenderesre repatriál. A második világháborúban is részt vett, lelkész- ezredesként, később tábori főesperes lett.

 

27. Szabó Frigyes 1924. május 31 - 1935. április 15.

1893. április 19 -én született. Három gyermekkel ajándékozta meg Isten. Frigyes-Sámuel, ki Marosvásárhely-felsővárosi lelkipásztor volt, Éva tisztviselőnő, és László ki a marosvásárhelyi Bolyai Líceum biológia tanáraként működött. Unokája, Szabó László ugyancsak lelkipásztor, jelenben Bálványosváralján.

Mezőkapusról hívták meg Somosdra, és Maroskeresztúrra távozott. Szolgálati ideje alatt öntötték a mai nagyharangunkat. Nehéz időben szolgált Somosdon: a Trianoni trauma és a gazdasági válság nehéz terhét kellett  hordoznia. Pátriárka kort ért meg, 100 esztendős korában temették el a marosvásárhelyi temető XIV/145 parcellájába.

 

28. Bisztray Sándor 1935. október 1 - 1977. június 30.

1907. február 12-én született Marosvásárhelyen. Édesapja mezőbodoni Bisztray Domokos, hivatalnok. Elemi iskoláit apja áthelyzése miatt, különböző városokban végezte. Az első osztályt Gyulafehérváron, a második, harmadik osztályt Aradon a negyedik osztályt pedig Medgyesen végezte. 1918 - 1926 között a Marosvásárhelyi Református Kollégium növendéke, ahol 1926 nyarán érettségi vizsgát tesz. „Pro memoria jegyzem meg: 137 jelölt közül csak 35 tette le sikerrel a vizsgát, hat magyar és 29 román." Ekkor lépett érvénybe Anghelescu hírhedt tanügyi törvénye, mely sok tanulni kívánó magyar diák alatt elvágta a lehetőségeket. „Apám a háborút követő időben nehezen tudott elhelyezkedni. A családfenntartás és taníttatás nagy gondot jelentett. Segíteni kellett és segítettem is.  Hogy tanulhassak könyvre, tandíjra, ruházatra s nem egyszer a mindennapi kenyérre is pénzt kellett szereznem. Eleinte, mint kuglibáb-állító kisgyerek, majd mint madár-és állatkitömő, priváttanító - már második gimnazista koromban 4 tanítványom volt - igyekeztem pénzt szerezni. Mint VI. gimnazista diák a nyárivakáció három hónapjában gépkezelőnek mentem a marosvásárhelyi Vízművekhez. A következő évben napidíjas írnok lettem a román államvasutak osztálymérnökségén. Az osztályban a jobb tanulók közé tartoztam, így kedvezményeket is kaptam.

Isten Igéjével mint kisdiák kerültem kapcsolatba. Sajnos, elemi iskoláimban sehol nem volt Vasárnapi Iskola, nem is ismertem azt. Templomba mint kisdiák is szívesen jártam. Édesanyám szelíd, imádkozó templomos lélek volt, így nevelt bennünket is. A Református Kollégiumban csak 1922-ben alakult az első diákbibliakör, melynek szorgalmas látogatója lettem. Szorgalmasan eljártam a marosvásárhelyi C. E. Keresztyén Szövetség vasárnap délutáni összejöveteleire is, talán itt és a bibliakörben merítettem azt a bátorságot, hogy VI, VII, VIII. gimnazista koromban az alsóbb osztályok részére vasárnapi iskolát tartsak.

Ilyen környezetben természetesnek találtam azt, hogy a kolozsvári Teológiára iratkozzam be 1926 októberében. Teológus éveim alatt dr. Kecskeméthy István, dr. Imre Lajos és dr. Gönczy Lajos professzorok voltak rám inkább hatással. Kecskeméthy a pietizmus felé hajló irányzatával az élő keresztyénséget, dr. Imre Lajos a tevékeny, munkás, egyházáért élő hívő embert, míg Gönczy professzor előadókészségével a bizonyságtevő tanítványt személyesítette meg előttem."

1930 júliusától 1935 októberéig Marosvásárhely-vártemplomi segédlelkész. Itt főleg a belmissziói munkákat végezte: 28 vallásóra, vasárnapi iskola, Leányszövetség, Nőszövetség és az irodai munkák voltak feladatai.  Írogatott is ebben az időben: írásai a Reggeli Újságban, az Ellenzékben és a Református Ifjúságban jelentek meg. Utóbbinak 1934 - 1940 között társszerkesztője is volt. 1932-ben egy színdarabot is írt: A magyar dal fejlődése címmel

Somosdra 1935 áprilisában hívták meg, amit a hatóságok nagymértékben akadályoztak, ezért csak októberben foglalhatta el állását. Az ismert lelkipásztorok közül, mindezidáig a leghosszabb ideig ő szolgált gyülekezetünkben, összesen 42 évig. Somosdon három nehéz kérdéssel kellett szembesüljön a fiatal, nőtlen lelkipásztor: anyagilag teljesen leégett állapotban volt a gyülekezet, például az előző lelkipásztornak még évek múlva is tartozott a gyülekezet. Az előző gondnok ellen évekig pénzügyi kivizsgálás folyt, nagyon nehezen zökkent a helyére a gyülekezet anyagi egyensúlya. Évek óta folyt az előkészület az új iskolaszárny felépítésére, amit Bisztray Sándor lelkipásztor beiktatása után haladéktalanul elkezdett.

1936. április 14-én nősült, felesége Trucza Margit. Házasságukat Isten három gyermekkel áldotta meg: Enikő-Judit, Zoltán-Szabolcs és Sándor-Zsombor. Hosszú éveken keresztül a marosi református egyházmegye belmissziói előadója volt. Mint ilyen, 1937-ben Lelkipásztori Munkanaplót nyomtattatott a lelkészek számára, mely több kiadást ért meg.

A kommunizmus kezdetén 1952 januárjában háromévi börtönre ítélték hamis vádak alapján, amit 1952. január 14 - 1955. január 13 között le is töltött.  A falu neki köszönheti, hogy 1960-ban meggyulladt a somosdi házakban a gázfűtés, ugyanis kapcsolatai révén ezt is kijárta. Tevékeny, segítőkész lelkipásztor volt, ki szolgálataira alaposan készült, de verselt és írogatott is.

A jelenlegi parókiát az ő vezetése és irányítása alatt építette a gyülekezet, 1970-1974 között. 1977. június 30-án ment nyugdíjba, és 1984. január 21-én meghalt. A marosvásárhelyi református temetőben nyugszik. Az új lelkipásztor megválasztásáig Gazda Benedek nyárádkarácsoni lelkipásztor volt a beszolgáló lelkipásztor.

Egy versével adózunk emlékének:

Ember vagy, aki bármit hord magán,

Darócot, selymet, melegen, puhán...

A gondolatod is lehet törpe, vagy nagy...

Kezed alkothat egész új világot,

-Űrhajóddal csillag útját járod,-

Csak „kegyelemből" vagy az, ami vagy!

Bisztray Sándor ifjúkori és öregkori képe

 

 

 

29. Domahidi Ernő 1977. október 1 - 1992. szeptember 1.

1934. december 21-én született Udvarfalván. Középiskoláit Marosvásárhelyen végezte, a Rangeti József fiúlíceumban érettségizett 1953-ban. Teológiai tanulmányait Kolozsváron végezte 1954 - 1958 között. 1958. december 11-től 1959. január 30-ig kolozsvári segédlelkész, 1959. január 31 - 1961. március 1. között alsódetrehemi lelkész. 1961. március 1-1977. szeptember 30 között peteki lelkész. 1977 október 1 - 1992 szeptember 1 között szolgált gyülekezetünkben. Magyarországra távozott. A kölcsei és a biharnagybajomi gyülekezetekben szolgált. Felesége: Nagy Jolán mezőpaniti születésű.  Szolgálati ideje alatt, 1989-1990-ben renoválták a templomot, valamint felépült a nyári konyha. Rendszeresítette a szombat esti istentiszteleteket, családlátogatásokat és az ifjúsági munkát. Az üresedésben lévő gyülekezetet ismét csak Gazda Benedek nyárádkarácsoni lelkipásztor gondozására bízták.

 

30. Borsos Árpád 1992. október 1 - 1997. április 1.

1954. december 26-án született Tekében. Elemi iskoláit szülőfalujában végezte, előbb német majd magyar nyelven. 1973-ban érettségizett a Besztercei Andrei Saguna Líceumban. Teológiai tanulmányait Kolozsváron végezte a Protestáns Teológiai Intézetben, 1976-1980 között. 1980-tól segédlelkész a Marosvásárhely-Ludasi utcai gyülekezetben, majd fél éven át a bákói szórványgyülekezet lelkipásztora. Szolgál még Görgényszentimrén és Székelykövesden. Felesége, Simon Melinda matematika tanárnő. Házasságukat Isten egy fiúgyermekkel ajándékozta meg, Árpáddal. 1997. április elsején hunyt el 42 évesen és a marosvásárhelyi református temetőben nyugszik. Temetésén a szolgálatot Sárpataki János esperes végezte, a János 3:30. alapján. Rövid somosdi szolgálata idején épült az Ifjúsági- és Gyülekezeti Ház valamint renoválták a parókiát. Szolgálata idején alakult újra a nőszövetség, kezdődött a Betegek és az Öregek megünneplése. A holland gyülekezetekkel való testvér-gyülekezeti kapcsolat is az ő szolgálati idejében kezdődött.  Már a nagybeteg lelkipásztor betegsége idején, aztán pedig a lelkipásztor halála után a szolgálatot a szomszéd lelkész Gazda Benedek végezte hűségesen.

 

31. Botos Csaba 1997. szeptember 1.

1961. augusztus 19-én született a Szatmár megyei Érendréden, Nagykároly mellett. Középiskoláit Nagyváradon végezte 1976-1980 között. Teológiai tanulmányait 1985-ben fejezte be a kolozsvári lelkészképző intézetben. 1985. október 1-től Zilahon segédlelkész egészen 1986. július 1-ig, amikor kihelyezik Rátonba (Kraszna község, Szilágy megye) helyettes lelkésznek. 1990-1997 között Szilágygörcsöni lelkész. 1997. szeptember 1-től somosdi lelkipásztor. Felesége Jánosi Erzsébet mezőpaniti születésű, házasságot kötöttek 1985. szeptember 21-én. Gyermekeik: Noémi, Erzsébet és Sára.

 

 

 

Egyházi életünk szíve a gyülekezeti istentisztelet: ünnep, amikor egy emberként emeli Istenhez háláját és kéréseit. A reformáció idején, mint láttuk, kötelező volt a templomba járás. Aki nem tette vagy communioban (úrvacsorában) nem vett részt, a szent vizitáció előtt kellett felelnie elmaradásáért. Milyen volt a református egyházi élet ebben az időben? Erre keressük a választ korabeli dokumentumok tükrében.

Apáczai Csere János 1625-1659) ezt írja az Encyclopediájában: „A lelkipásztorok feladata, hogy kiszolgáltassa az úrvacsoráját  minden vasárnap, a szent keresztséget penig valamikor az alkalmatosság hozza, csakhogy a gyülekezet előtt, hogy házanként is szorgalamatosan tanítsanak, megtudakozván, mennyire épültenek légyen az idvességnek útában az ő hűveik". A presbiterek szolgálatát így foglalja össze: „A gyülekezetben mindeneket békességesen és tisztességesen vitessenek végbe és, hogy a sákramantumok kiosztogatásában a pásztoroknak mellettek legyenek ,  rendetleneket útjokba hozzák, a megfélemletteket vigasztalják, azokért  őelőttök könyörgést tegyenek ...ahol pedig látják, hogy magok nem elégségesek valamire, ha intés kívántatik, a lelkipásztort, ha tanítás, a lelki tanítót hívják." Írta mindezt az 1600-as években egy Hollandiában tanult hívő tanár, amit ma is jó lenne megszívlelni.

A Geleji kánonok (1646) intézkedése szerint minden nap kétszer istentiszteletet tartottak: reggel hat és délután két órakor. Reggel ószövetségi részt olvastak a Bibliából, délután pedig újszövetségit. A különböző fejezeteket folyamatosan kellett olvasni, hogy a nép megismerhesse a Bibliát. Az 1688-as gyulafehérvári zsinat elrendelte, hogy szerdán és pénteken igehirdetést is tartsanak „amelyik nem lehetett hosszabb egy óránál." Ugyancsak a Geleji Kánonokban találunk utalást a prédikációk stílusára nézve is: „Művelt és ékes, de nem felette finom és képletes nyelvezettel, hanem népszerű, érthető és nem elmefitogtatásra, hanem a hallgatók épülésére irányzott beszéddel" kell szolgálni Istent.1852-ben Vályi Pál esperes elrendeli a magyarázatos Wohlfharth Biblia beszerzését, és szerda és péntek napokon abból kellett felolvasni. Szász Ferenc lelkész betartva a rendelkezést, beszerezte ezt a bibliát, ma is a gyülekezet könyvtárában található. Somosdon már a XX. századra ez a mindennapos gyülekezeti istentisztelet gyakorlás sajnos kiveszett. 1910-ben csak vasárnap tartottak istentiszteletet. A következő évben már hétfőn szerdán, pénteken reggel és szombat este bibliaolvasást és könyörgést tartottak. 1926-ban azt olvassuk a lelkészi jelentésben, hogy hétfő reggel és szombat este tartanak istentiszteletet, bibliamagyarázattal, 10-20 résztvevőnek. Az öregebbek közül még emlékeznek arra, hogy a hívek a kaszát-villát  a templomhoz támasztották, résztvettek a reggeli istentiszteleten, majd ezután indultak a mezőre. A II világháború után azonban már kivesztek a hétköznapi istentiszteletek, részben az ateista tiltás, részben a közömbösség miatt.

A XVII századi református istentisztelet ilyen lehetett: „Midőn a hívek reggel begyültek a templomba, a pap térdre esett és imádkozott önmaga és a hívek bűnbocsánatáért s csendesen elmondotta az Úri imádságot. Ezután lassú énekléssel így szólt: Úr Isten nyisd meg a mi ajkainkat. Mire a kórus visszafelelt: és a mi szánk hirdeti a te dicséretedet. Erre a pap ismét énekelt: Úr Isten, figyelmezzél a mi segedelmünkre. Ekkor a kórus egy antifóniát énekelt, s erre következett a gyülekezeti éneklés vagy zsoltár, vagy valamely más dicséret. A közéneklés után a pap egy fejezetet olvas fel énekelve az Ó - vagy Újtestamentumból, mely az egyházi beszédének az alapját képezi. Mire a kórus énekszóval válaszol. Ezután responzóriumot énekelnek a gyermekek, és kórus felváltva, minek a végén a pap így szól: Imádjuk az Úr Istent, s imádkozik. Hihetőleg ekkor történt az igehirdetés is. A pap imája után benedikciót vagy versikulumot énekelt a kórus és a gyermekek felváltva"

Sajnos később, főleg a felvilágosodás hatására, már kezdett az egyház megelégedni, ha minden családból egy valaki jelent meg az istentiszteleten. A XIX. század racionalista, bibliátlan igehirdetései aztán szinte teljesen kiürítették  temlomainkat.

1783-ban Eperjesi Zsigmond püspök (1781-1794) a következőket írja Bánffy Farkas főgondnoknak: „Soha a nép olyan tudatlan a hit dolgaiban nem volt." A puritánizmus lelki hatásairól sajnos nem maradt  fenn írásos dokumentum. Sajnos a lelkipásztorok lelki munkáját sem tudjuk értékelni, mivel prédikációik nem maradtak fenn írásos formában.  Kivétel Bisztray Sándor, hiszen írásos formában megtalálhatók a gyülekezet könyvtárában. A XIX század végére azonban az erjedés jelei kezdtek mutatkozni. Magyarországon a Milleneum évében 1896-ban Szabó Aladár budapesti lelkész megjelenteti Új Óramutató című munkáját.  Ebben a könyvében a következőket írja: „Nagy Istenáldás az, hogy eklézsiában élhetünk és munkálkodhatunk, de ezt az áldást mindenekre nézve öntudatossá, nélkülözhetetlen szükségességgé csak az teszi, ha egyen-egyen a Krisztus élő tagjainak érezzük magunkat... Aztán le kell szállni a szószékről és az evangéliumi életet meggyökereztető munkát ott kell folytatni az egyénekkel való érintkezésben. Ezért van szükségünk személyes evangélizációra." Ketten Kecskeméthy Istvánnal (1864-1938) felvállalják Budapest evagélizációját, előbb az Erzsébet körúton, majd a Hold utcai teremben. Egy ilyen alkalmon vesz részt Kenessey Béla (1858-1918) a későbbi erdélyi püspök. Ezt írja: „Az első, igazán komoly benyomásokat ott, ama nagy teremben vettem. Mindez betölti lelkemet Az iránt, Aki arra méltatott, hogy megláthattam és megtalálhattam az én Megváltómat, a mi Urunk Jézus Krisztust."

Kenesseyt 1908-ban püspökké választják, ekkor mondta szállóigévé lett mondatát: „Én, az egyházkerület misszionáriusa akarok lenni" Valóban az volt, evangéliumi püspök. És mi valósult meg az ő evangéliumi látásából Somosdon? A lelki többrevágyás jelei kezdenek mutatkozni a századelőn: 1900-ban Visky Gyula tiszteletes úr megszünteti a katolikus Úrnapján a harangozást. Szomorúan állapítják meg a presbiteri gyűlésen, hogy az evangélium szerinti Úrnapján, vasárnap dolgoznak az emberek, a katolikus Úrnapján pedig ünnepelnek.  De a hívekben is elindul valami vágy arra nézve, hogy komolyabban vegyék a dolgokat. 1902-ben Nagy Ferenc presbiter javasolja presbiteri gyűlésen, hogy „tekintettel a hívek között elharapózott s csaknem általános szokássá lett vasárnapi munkára, mely némelykor még az istentisztelet csendes lefolyását is akadályozza, presbitérium ennek meggátlására valami intézkedést tegyen" 1904-től kezdődően hetente tartanak, ún. vallásos estélyeket, ahol felolvastak, énekeltek. Ezeket főleg az ifjúság látogatta. A felolvasásokat a II. világháborúig tartották is, azután inkább bibliatanulmányozást folytattak, bibliaóra néven.

Makkai Sándor püspöksége idején (1926-1936) a megújulás jelei kezdenek mutatkozni: presbiteri-, ifjúsági-, nőszövetségi konferenciákon igyekeztek felmutatni Azt a Jézus Krisztust, Aki nélkül sem, gyülekezeti- sem kisebbségi magyar élet nincs.

1935. október 1-én lelkipásztorváltás volt. Szabó Frigyes nehéz időben, a gazdasági válság idején  volt lelkipásztor. Szolgálati idejének nagyrészét az egyház anyagi fenntartása foglalta le. Elég sok nyomorúság terhelte meg a gyülekezetet:

1. 1932 és 1937 között nagyon megterhelte az egyház életét az akkori gondnok, Székely Viktor esete.  Öt éven keresztül, nem tudta, vagy nem akarta rendezni 12.030 lejes adóságát.

2. A felekezeti iskola tanítójának, Farkas Ödönnek sem tudták rendszeresen fizetni járandóságait. Ez az adóság 1935-re 73.574  lejre duzzadt.

3. A papi fizetés is éveken keresztül hátralékban volt. Szabó Frigyes lelkésznek 12.500 lejjel tartoztak hosszú éveken keresztül.

4. 1932-ben az orgonajavítás idejéből, 500 lej adósság öt éven keresztül bénította a gyülekezet életét.

Ilyen körülmények között lehetetlen lelki munkát végezni! Ezt örökölte az ifjú Bisztray Sándor, amit minél hamarabb el kellett rendezni. Hozzáláttak a dolgok rendbetételére: Isten lelke úgy vezette az elődöket, hogy elsőnek lelkileg kell rendbe jönni. Ha a lelkekben rendeződnek a dolgok, az anyagiak is megoldódnak.  Ezért 1935 őszén Ébresztő Hetet tartottak és olyan szívesen és örömmel fogadták a hívek, hogy a következő évben is kérték annak megtartását. Ám a férfiak között nagyon nehéznek bizonyult az áttörés. A következő év egyik presbiteri gyűlésén ezt szóvá is tette a lelkipásztor. A férfiak és különösen a presbiterek miért nem jönnek a vallásos estélyekre? Henter János és Ferenczi Mihály őszintén kijelentették: „Ha a tiszteletes úr külön rendez a férfiaknak kultúrestélyt, mindnyájan ott leszünk. De az asszonyokkal itt szégyenlik a közös munkát." Túl olcsó válasz! 1938-ban a marosvásárhelyi C.E.szövetség tagjai Szikszai Béni több evangéliumi színdarabját mutatták be a gyülekezetben: Nóé bárkája, Ákán bűne és a Tékozló fiú történetét.

Domahidi Ernő lelkész idejében állandósul az ifjúsági munka és a családlátogatás. Körzetekre, úgynevezett tízedekre osztották a gyülekezetet, és egy nap a lelkész meglátogatott egy tízedet, akik számára aznap este bibliaórát is tartott. Ez a munka mai napig megszakítás nélkül folyik. A buzgóbb gyülekezeti tagokkal evangéliumi színdarabot is tanultak, mint például, Szikszai Béni: Tékozló fiú története és több környékbeli gyülekezetben is előadták. Ennek az előadásnak a szereplői: Ádámosi György, Henter Sándor, Henter Viktor és Székely Viktor voltak

A presbiteri konferenciák hasznosságát a kommunizmus bukása után azonnal felismerték.  Borsos Árpád lelkipásztor szorgalmazására, 1994-ben a vajai presbitériummal együtt, presbiteri konferenciára gyűltek össze a presbiterek. Egyszer Somosdon, máskor Vajában találkoztak. A következő konferencia 1999. február 27-én volt. Göcstől elkezdve Káposztásszentmiklósig mintegy 75-en voltunk együtt. A konferencia témája: A presbiter hite a szektás tévtanításokkal szemben. A következő presbiteri konferencia 2001. március 17-én volt. Szolgált: Berke Sándor tenkei lelkész. Téma: Presbiter a bibliában - a presbiter bibliája. Résztvettek a somosdi, nyárádkarácsoni, káposztásszentmiklósi, fintaházi presbiterek. A következő presbiteri konferenciára 2003. március 8-án volt: szolgált Mikó László a magyarországi Presbiteri Szövetség elnöke, testvérgyülekezetünk presbitere. Téma: Presbiteri szolgálatunk.

Esztendőnként meghívunk egy-egy kórust, hogy szolgálatukkal gyönyörködtessenek minket. 1984 nyarán a Marosvásárhely-alsóvárosi gyülekezet énekkara szolgált Somosdon. 1998. augusztus 6-án a Budapest-salétrom utcai kórus szolgált nálunk. 1999 telén a zilahi református egyház kórusát láttuk vendégül. 2000-ben két kórust is vendégül láttunk: a Kolozsvár - Tóköz gyülekezet kórusát, és az udvarfalvi ifjúsági kórust. 2001. október 20-24. között a budapesti Ritorner Kórus vendégeskedett nálunk. 2002. június 2-án a radnótfájai kórus Somosdon dicsérte az Istent, a somosdi születésű Székely György lelkipásztor prédikált.  2003. május 18-án Református Kollégium kórusa szolgált Csíki Ágnes karnagy vezetésével; június elsején pedig a szőkefali gyülekezet kórusa szolgált Somosdon. Lelkipásztoruk, Nagy Ferenc prédikált, ő is somosdi születésű.

 

 

A reformáció idején kimondottan mai értelemben vett katekizáció nem folyt, hanem főleg a délutáni istentiszteletek idején és utána tanulták a hit alapvető dolgait. Mivel a lakosság túlnyomó része írástudatlan volt, ezért a tanítás nagyrészt élő szóban történt. A gyermekek a szülőkkel együtt hallgatták a kátétanítást, és mivel a konfirmáció csak az 1800-as évek elején lett általánossá, ezért mikor odanőtt a gyerek, a szülők megkérdezték a lelkipásztort: vehet-e a gyermekük úrvacsorát? A lelkész elbeszélgetett a gyemekkel, és ha úgy találta, úrvacsorához bocsátotta.

A bibliai történetek tanítása a pietizmussal kezdődik XVIII. században. Azóta lelkipásztori nemzedékek egész sora fáradozott azon, hogy a gyermekekkel minél frissebb korban megismertesse az Úr Jézus Krisztust. Bisztray Sándor lelkipásztor a vallásórák második felében mindig elmondott vagy a helyi-vagy az erdélyi történelemnek egy olyan részletét, ami a gyermekek érdeklődését felkeltette. Ez a helytörténeti érdeklődés ma is elevenen él a gyülekezet tagjaiban. A kommunizmus előtt a katekézis az iskolában folyt, a református egyház kántortanítója és a lelkipásztor vezetésével. A bibliai történeteket a tanító, a konfirmációi előkészítést a lelkipásztor végezte. A kommunizmus alatt minden munkát a lelkipásztorok végeztek, így a katekézist is. Borsos Árpád lelkipásztor az egyetemes papság elve alapján, a vallásórák megtartásába bevonta a gyülekezet hitben mélyebb és bölcsebb leánytagjait, így Veress Irmát, Évát és Erikát. A lelkipásztor ismét csak a konfirmandusok előkészítésével foglalkozott. Ma a vallásórákat Botos Noémi és Veress Piroska, Dániel Zsuzsi tartják szívügyüknek, vasárnap 10 órától a délelőtti istentisztelet előtt.

1998-ban kezdődött el a Nyári Vakációs Gyermekhét. Egy holland alapítvány jóvoltából Isten gyermeknépe a nyári szünidőben egy hétig kézműves foglakozás segítségével játszva tanulja a biblai történeteket. Ebben a munkában néhai Soós Emese, Veress Erika, Ferenczi Enikő, Veress Éva és Irma, Dóczi Margit, Ráduly Kinga, Henter Erzsébet, Borzás Kinga, Székely Erzsébet, Botos Noémi és Erzsébet, Veress Piroska és Márta,  Ferenczi Réka és Márta, Dániel Piroska és Zsuzsánna, Sepsi Katalin és Veronika, Henter Izabella, Sipos Sándor, Székely Attila... jeleskedtek-jeleskednek évek óta. Általában naponta 80-90 gyermek szokott részt venni ezeken az alkalmakon. A gyermekhetet gyermek-istentisztelettel fejezzük be: a gyerekek vezetik az istentisztelet kötött részét, a lelkipásztor vezetésével. Az igehirdetést a lelkész végzi.

 

 

Az ifjúsági munka első nyomai ugyancsak a Makkai Sándor nevéhez kapcsolódik. Ő szorgalmazta: az evangéliumot ki kell vinni a templomból, meg kell nyerni az ifjúságot Krisztusnak. Sajnos, a kommunizmus minden gyülekezeti- és szövetségi munkát be akart szorítani a templomba. A lelkipásztorok nagy része csak félve teszi amit mer. Sokan kényelemből és félelemből semmit nem tettek a vasárnapi istentiszteleten megtartásán kívűl. Isten kegyelméből, az 1970-es évek közepétől sok minden változott és Isten Szentlelke, mint sok gyülekezeten, így Somosdon is átfújt. Ebben az időben Magyarországon, a Szilágyságban és Maros megyében áldott ébredési időknek lehettek tanúi az akkor élők. Az 1970-es romániai áradások és az 1977-es földrengés után egyre több Biblia és lelki irodalom jött be az addig szinte tökéletesen elzárt országba. Az addig szinte hermetikusan lezárt országba a külföldi hittestvérek nagymennyiségű Bibliát és lelki irodalmat csempésztek be. Olykor a Bibliák B-vitaminnal jelölt dobozokban jöttek be a lelkileg nagyon éhes országba.

1974-ben a marosvásárhelyi Gecse utcai gyülekezet új lelkipásztort választott dr. Csiha Kálmán személyében. Feleségével, Nagy Emesével szívügyüknek tartották nemcsak a liturgikus szolgálatok végzését, hanem kiterjedt ifjúsági munkát is végeztek. Ezek az alkalmak nemcsak a városi ifjúságot vonzották, hanem a környező falvakból is bejártak élő evangéliumot hallgatni. Mezőpanit, Somosd jeleskedett ezen a téren. Somosdról főleg Ferenczi György és Dóczi Margit  jártak rendszeresen a Gecse utcai gyülekezet ifjúsági alkalmaira. Csiha Kálmánt közben esperesnek választották. Ebben a minőségében állandóan szorgalmazta az ifjúsági munkát.

1977-ben nyugdíjba vonult Bisztray Sándor lelkipásztor. A gyülekezet utódjának  Domahidi Ernőt választotta, aki ugyancsak szívügyének tekintette a gyülekezet ébresztését és az ifjúsági munkát. Azt írja 1980-ban „Sokan rendszeres templomlátogatók lettek, hitben öntudatosodtak, erősödtek. Különösen a fiatalok között. Az ifjúsági órák, beszélgetések sokban hozzájárultak ehhez." 1985. augusztus 22 - 24 között a Jód völgyében, Ratosnyán táboroztak a somosdi fiatalok. Új énekeket tanultak, sokaknak megújult az élete. Ezt az áldott evangéliumi munkát folytatta Borsos Árpád lelkipásztor is, az ifjúsági órákon, ifjúsági találkozókon, kirándulásokon igyekezett közelebb vinni az evangéliumot fiatalokhoz, öregekhez egyaránt. Jelenben minden héten kétszer van ifjúsági bibliaóra: péntek este a kisebbeknek, vasárnap délután a nagyobbak számára. Rendszeresek az ifjúsági konferenciák, evangéliumi táborozások, más ifjakkal való találkozás.

 

 

Ifjúsági Konferencia a Gyülekezeti Házban

 

1998 tavaszán a Gecse-utcában ifjúsági konferencia volt, ahol gyülekezetünket: Henter Erzsébet, Nagy Zoltán és Veress Erika képviselték.

1999. július 26 és augusztus 2  között nyolc  fiatallal ifjúsági táborozáson vettünk részt, együtt a göcsi, nagykendi fiatalokkal. Ugyanebben az évben a Gecse utcai gyülekezetben ifjúsági konferencia volt, ahol Borzás Kinga, Dániel Emma, Ferenczi Kinga, Henter Erzsébet, Nagy Zoltán, Sin József, Ráduly Kinga, Székely Zsolt, Szigeti Tünde képviselték ifjúságunkat. 2000. július 10-17. között ismét a Bucsin hegységben táboroztunk a fiatalokkal. 2001. november 17-én a Marosvásárhely-alsóvárosi gyülekezet ifjúságával együtt ifjúsági konferenciát tartottunk. 2001- óta minden esztendőben Somosdon táborozik a Budapest-Újpest-Belvárosi ifjúság egy csoportja, egy hétig. A mieinkkel együtt dicsérjük az Urat, növekszünk a hitben, és sokat játszunk, kirándulunk. Az idén már harmadik alkalommal mi is visszaadtuk látogatásukat. Áldott alkalom ez nemcsak a hitben való növekedésre, hanem a főváros nevezetességeinek a megismerésére is.  A Nemzeti Múzeum, az Állatkert, a Budai Vár, a Parlament épülete vagy az Esztergomi Bazilika, a Dunakanyar - mind-mind olyan helyek, ahová budapesti testvéreink szeretetéből eljuthattunk.

 

A somosdi ifjúság az Újpest Belvárosi templom előtt

 

2003. december 12-én este a Marosvásárhely-kövesdombi ifjúság szolgált közöttünk, Fekete Márton vezetésével.

Ifjúságunk az országos ifjúsági konferenciákon is kisebb létszámban képviselteti magát: 2003-ban a Kövesdombon és 2004-ben Zilahon. S idén, 2004-ben 42 újpesti ifjú nyaralt gyülekezetünkben. Ők részben az Ifjúsági Házban, részben a gyülekezet családjainál voltak elszállásolva.

 

 

2001. július 23-29 között szerveztük meg Mennyei Atyánk kegyelméből az első somosdi zenei- és kézműves tábort. A gyülekezet ifjai, de a környező falvakból és Marosvásárhelyről is sokan érdeklődnek ez alkalom iránt. A tábor szakmai irányítója Gáspár Attila zilahi zenetanár és felesége Katalin asszony. Főként gitározni, furulyázni tanították gyermekeinket. Katalin óvónő lévén rajzolni, követ festeni, bogozni tanítja a gyermekeket. Vasárnap, a tábor végén rövid bemutatót tartunk a templomban, arról amit tanultunk. Rendszeres résztvevője a tábornak: Fekete Pál marosvásárhelyi képzőművész, aki agyagozni, szobrászkodni tanítja gyermekeinket. Ezek a napi foglalkozások igei alkalommal kezdődnek és fejeződnek be, amikor a gyülekezet lelkipásztora szolgál. 2004-ben augusztus 9-14  között került megrendezésre a IV. somosdi zenei-és képzőművészeti tábor. Rendszeres résztvevője még a tábornak Nemes Csilla marosvásárhelyi tanítónő és Bustya Judit cserealji kántor valamint Szabó János tiszaföldvári népművelő is.

A zenetábor vasárnapi bemutatója

A 2004-es Zenetábor résztvevői.

 

Az Erdélyi Református Egyházkerületben a nőszövetség megalakulása szorosan kötődik Makkai Sándor püspök nevéhez. 1927. november 19-én az Igazgatótanács felhívta a gyülekezetek lelkipásztorait, hogy gyülekezetükben alakítsák meg a Nőszövetséget. Pár hónap leforgása alatt a gyülekezetek 90 %-ban megalakultak a helyi szervezetek. Somosdon 1928-ban alakul az első nőszövetség. Az 1928-as esperesi vizitáció így búzdítja munkára a Krisztust követő asszonyokat, leányokat:  „Lelkészt, tanítónőt kérünk, hogy a Jairus leányát a somosdi Nőegyletet igyekezzenek feltámasztani, s a köteles munkába beállítani, míg nappal vagyon, mert eljön az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik." Az ez évi jelentésben azt írja a lelkész, hogy „megalakult, és áldozatos munkához kezdett a nőszövetség." A mozgatórugója e szövetségnek általában a református tanítónő és a lelkészné. A kommunizmus minden egyletet, szövetséget betilt, így a nőszövetség is mint szövetség befejezi munkáját, de mint bibliaóra tovább működik. 1992-ben újjászerveződött, elnöke a lelkész felesége Borsos Árpádné Melinda volt. Ma a nőszövetség 15-20 taggal működik, Botos Csabáné Erzsébet vezetésével. Összejöveteleit télen szerda estenként, nyáron vasárnap az istentisztelet után tartja.

1998. május 15 és 17 között Sepsiszentgyörgyön tartották az Országos Nőszövetségi Konferenciát. Gyülekezetünket Botos Erzsébet, Bodó Ágnes, Ferenczi Emma, Iszlai Enikő, Székely Irma és Szőcs Polixénia képviselték. 1999 mennybemenetel ünnepén a magyarlapádi nőszövetségi konferencián 25 asszonytestvér vett részt.

Minden pünkösd III. napján Alsónyárádmenti Nőszövetségi Konferenciát szerveznek. 2002-ben Somosdon, 2003-ban Nyárádkarácsonban, 2004-ben Káposztásszentmiklóson gyűlt össze Isten asszonynépe. Ezeken az alkalmakon 10-15 asszony képviseli gyülekezetünket.

Minden esztendő márciusának első péntekjén összegyűlnek leányaink, asszonyaink az ige mellé imádkozni. Együtt imádkoznak a világ asszonyaival, ugyanis ekkor van a Női Világimanap. 2002-ben és 2005-ben Somosdon tartották meg ezt a jeles alkalmat.

A Női Világimanapi szeretetvendégség

Állandó szolgálata a gyülekezetnek a holland és budapesti vendégek ellátása, amely szolgálatban a nőszövetség jeleskedik. Évente két-három alkalommal vendégeskednek nálunk a holland testvérgyülekezet képviselői. 5-6 személy ellátása egy hétig nem kis feladat, de ezt is szívesen végzik asszonyaink. Az ifjúsági ház takarításában, az ágyneműk tisztántartásában mindig lehet nehány asszonytestvérre számítani.

Szép szolgálata a nőszövetségnek az újszülöttek meglátogatása. Ez a szolgálat is Borsos Árpád lelkipásztor idejében kezdődött és mind a mai napig folytatódik. Minden újszülöttet felkeresnek, kevés ajándékot visznek, igét olvasnak, imádkoznak. Kedves alkalom volt a nőszövetség történetében a marosvásárhelyi börtön felkeresése, 2001 márciusában. Igét a gyülekezet lelkipásztora hirdetett, rövid szavalókórus következett a nőszövetség előadásában. Minden jelenlévő szeretetcsomagot kapott.

 

 

Ennek a munkaágnak a gyökerei is visszanyúlnak az 1980-as évek elejére. Csiha Kálmán esperes szorgalmazására a lelkipásztorok külön foglalkoztak a gyülekezet vezetőségével, a presbitériumokkal. Domahidi Ernő lelkész idejében emlékezetes volt az Egyházi Törvénykönyvnek, valamint a II. Helvét Hitvallásnak az áttanulmányozása. Borsos Árpád lelkész idejében a Heidelbergi Kátét valamint: Papp Vilmos: Légy kőszikla! című könyvét tanulmányozták a presbiterek. Közösen tanulmányoztuk az ószövetségi Malakiás próféta könyvét, Siklós József: Az újszülött természetrajza című könyvét, valamint dr. Csiha Kálmán: Gyülekezetépítés című dolgozatát. Ezek az alkalmak főként a téli időszakban, november elejétől húsvétig tartatnak a szombat esti istentisztelet után.

 

 

Hitünket nemcsak a szájunkkal valljuk, hanem Krisztus iránti szeretetünket cselekedeteinkkel is igyekezünk megvallani. Isten népe kinyújtja kezét az elesettek, bajban lévők felé, mert Krisztus szeretete erre indít minket. A szeretetmunkáról első írásos adatunk 1832-ből származik, amikor elődeink néhány véka gabonát adakoztak a Marosvásárhelyi Kollégium számára. 1856-ban 200 magyar forintot adakoztak, ugyancsak a Református Kollégiumnak. Nagy Károly püspök emlékére építendő iskola javára 1926-ban 33.500 lejt adakoztak. Ugyanebben az évben 50 lejt adakoztak az árva gyermekek részére. 1928-ban a kolozsvári árvaház részére 126 lejt adakozott a gyülekezet. 1929-ben a Károli Emlékalap-ra 269 lejt adakoztak. Nagyon megmozgatta a somosdiakat a felsősófalvi tűzkárosultak nyomorúsága, mert 1931-ben: 40 törölköző, 16 tányértörlő, 20 ing, 13 lábravaló, és 251 lej gyűlt össze számukra.   Több éven keresztül adakozott a gyülekezet a szászvárosi árvaház részére: 1936-ban 180 lejt, 1937-ben 554 lejt, 1939-ben 660 lejt, 1940-ben 813 lejt, 1942-ben 18, 33 pengőt, 1947-ben 8. 645. 540 lejt, 1948-ban 500 lejt adakoztak.

Szép példája az ökumenikus szeretetnek az 1939-es gyűjtés, amikor a leégett bukovinai józseffalvi katolikus templom újjáépítésére 960 lej értékben adakoztak gyülekezetünk tagjai.  Németi Kálmán plébános megható hangú levélben mondott köszönetet gyülekezetünknek: „Ne maradjon köszönöm nélkül a bibliás jótett, mellyel a melegszívű gyülekezet, Nagytiszteletű urammal az élen, segítségünkre sietett...Ha a nemes gyülekezet tagja mégis bajba kerül, éppen olyan gyorsan siessen a jó Isten segítségükre, mint amilyen szívesen és gyorsan segítségünkre sietett Nagytiszteletű uram szíve és népe , ennek a szomorú,  sújtott, Bukovinában hűségeskedő székely népnek"

De felkarolták a külmisszió ügyét is, hiszen 1939-ben 546 lejt, 1941-ben 16, 60 pengőt, adakoztak erre a célra. A szórványmisszió céljára 1940-ben 100 lejt, 1941-ben pedig 1, 60 pengőt adakoztak. 1946-ban, noha Somosdon is nagy szárazság volt, de mégis adakozásra nyúlott a kezük azok felé, akik még szegényebbek voltak. Így természetben és készpénzben 382.000 lej értékben adakoztak. A háború után Isten Lelke érzékennyé tette a gyülekezet tagjait a folyok felé. Országos gyűjtést szerveztek a foglyok részére, amikor a somosdiak 465.000 lej értékben adakoztak. 1948-ban a pókakeresztúri templom részére 2678 lejt ajándékoztak.

A mikházi otthonban két somosdi férfit is ápoltak: Szilágyi Istvánt és Vorer Ferencet, akiket többször megkeresett a gyülekezet küldöttsége, részükre és a többi gondozott részre 1982- 1988 között éveken át ruhasegélyeket adományoztak. 1978-tól kezdődően több, hitben járó család rendszeresen adakozott a gyülekezet szegényei részére. Ezeket a gyülekezet lelkipásztora osztotta szét a rászorultak között. Borsos Árpád lelkipásztor idejében kezdődött el a marosvásárhelyi öregotthon látogatása, amit azóta is szeretettel végzünk: szeretetcsomagot kap minden beteg, minden ágy mellett igét olvasunk, imádkozunk, és az ebédlőben istentiszteletet tartunk, amit román nyelvre is lefordítunk. Ma már szervezetten működik ez a munka, minden csütörtökön egy-egy gyülekezet végzi ezt a csodálatos munkát. Több alkalommal gyűjtöttünk a marosvásárhelyi Lydia otthon részére is adományokat, főként zöldségféléket.

Borsos Árpád lelkipásztor idejében, 1995-ben szórványgyermekek táboroztak a gyülekezetben. A szállásukat és ellátásukat a gyülekezet családjai vállalták. 2000. július 19-23 között a szentágotai  és bürkösi szórványgyermekek táboroztak az ifjúsági házban, lelkipásztoruk Kozma Endre vezetésével. Veress Éva, Veress Irma, Veress Erika magyar versekre, énekekre és nem utolsó sorban bibliai történetekre tanították az elrománosodó református gyermekeket. 2001. június 1-4 között a kolozsvári Utcagyerek Misszió gyermekei nyaraltak nálunk.

1998 őszén az említett Lydia Otthon árvái részére gyűjtöttünk egy kisteher-autónyi zöldségféléket. 1999-ben a Kárpátaljai árvízkárosult reformátusok részére 4.500.000 lejt adakoztunk.

2002-ben Medve Kálmán marosvécsi beteg fiatalember budapesti kezeltetésére 2.000.000 lejt adakozott a gyülekezet. A következő évben pedig a Marosvásárhelyi Református Kollégium részére adományoztunk 1.000.000 lejt. 2004 nyarán egy Somosdról elszármazott, súlyosan beteg testvérünk részére 7.500.000 lejt adományozott a gyülekezetünk.

Az adakozásra annak is szüksége van aki kapja és annak is aki adja! Minden adakozás hálával tölti el az ember szívét azért, hogy van miből adnia. Másik ajándéka az adakozásnak a közösségi érzés megerősödése. A gyülekezet története azt bizonyítja, hogy nemes és jó dolgok érdekében össze tudtak és tudnak fogni. A zsidók az adakozásaik rendjén így imádkoztak: „Most azért ímé elhoztam ama föld gyümölcsének zsengéjét, amelyet nékem adtál Uram" (V Móz, 26: 10). Amit Tőle kaptunk, csak azt adtuk Istennek vissza, amiért legyen áldott szent neve!

 

 

Domahidi Ernő lelkipásztor szolgálati idején indult el ez az áldott belmissziós tevékenység. 1978 óta minden esztendő január második vagy harmadik hetében vendég igehirdetők szolgálatával, valamilyen központilag kijelölt téma kapcsán hallgatjuk az élő Isten lelket megújító üzenetét. Egyik leglátogatottabb gyülekezeti alkalmunk az imahét. Gyülekezeti ünnepélyek, ifjúság, nőszövetség, gyermekek szolgálata teszi kedvesebbé, színesebbé ezt az alkalmat.

 

„Az egyházat szüntelenül reformálni kell"-tanítja hitvallásunk. Ennek a reformációnak régi és bevált eszköze az egyhetes evangélizációs hét. Gyülekezetünkben ezt a szolgálatot 1999. április 8-13 között tartottuk meg első alkalommal. Szolgált: Bódis Miklós lelkipásztor. 2000 böjti nagyhetén Asztalos Zoltán nyugalmazott alsóvadászi (Magyarhon) lelkipásztor szolgált. 2001 böjti nagyhetén Berke Sándor tenkei lelkipásztor hirdette közöttünk Krisztus evangéliumát. A 2002-es böjti evangélizációs héten Czövek Olivér nyugdíjas vecsési lelkész szólta Isten országának evangéliumát. 2003 böjti nagyhetén a Budapest-Újpest-Belvárosi lelkipásztor volt a vendégszónok, vele együtt szolgált a gyülekezet gondnoka Bárdi Árpád és Mikó László missziói gondnok, a Presbiteri Szövetség elnöke. 2004-ben Domahidi Ernő nyugdíjas  biharnagybajomi lelkész, a gyülekezet volt lelkipásztora hirdette Isten igéjét közöttünk. 2005-ben dr. Csiha Kálmán nyugdíjas püspök által hívogatott Isten Lelke Jézus Krisztus követésére.  Megemlítésre méltó még a 2002. március 10-én tartott gyülekezeti csendesnap. Szolgáltak: néhai id.Adorján Kálmán és Horváth Levente. Jelen voltak: a nagykendi, nyárádkarácsoni, marosvásárhelyi és cserefalvi énekkarok, igére éhes gyülekezeti tagok.

 

 

Borsos Árpád lelkipásztor nevéhez fűződik ez az ünnep is. Évente egyszer, az ősz elején megemlékezünk öreg és beteg testvéreinkről. Tematikus igehirdetés után ünnepélyesen köszöntjük azokat a testvéreinket, akik tisztes öregséget értek el, utána pedig a gyülekezeti házban szeretetvendégségen veszünk részt. Általában nyugdíjas lelkipásztorok szolgálnak: Gazda Benedek, Péterfy László és néhai id. Adorján Kálmán.

 

 

2001 újkenyér vasárnapja volt az első alkalom, amikor ezt a bensőséges ünnepet megszerveztük először. Azóta minden újkenyér vasárnapján írásos meghívóval összehívjuk azokat, akik 50 esztendővel ezelőtt konfirmáltak, a templomban ünnepélyesen köszöntjük őket, mindenki kap egy emléklapot és a gyülekezeti házban szeretetvendégségen felidézzük az első konfirmáció emlékeit és az azóta történt lelki és családi eseményeket.

Az ötven éve konfirmáltak

 

 

 

Ez a munka abból a felismerésből született, hogy sajnos egyre több lélek rabja az alkoholnak Erdélyszerte. Ezeket az embereket a társadalom kiközösíti, megveti, pedig segíteni kellene. Ezt a célt szolgálja ez a munka, hadd érezzék ezek az emberek, van szabadulás Jézus Krisztus szeretetéből. Az Ő szabadító szeretetének akarunk a közvetítői lenni. 2000. május 8-19 között országos iszákosmentő segítő hét volt Somosdon. Megjegyezzük: ez a rendezvény volt az első nagyobb összejövetel az ifjúsági ház felszentelése után. Akkor a gyülekezetből senki nem vett részt a segítő táborban, mint gyógyulni vágyó, de estenként többen eljöttek hallgatni a szabadulás evangéliumát. Később többen résztvettek a más helyeken szervezett Segitő Táborokban és jelenleg négyen vannak, akik több-kevesebb idő óta szabadok az ivás kényszerétől. Részükre minden hétfő este bibliaórát szervezünk, ahova havonta egyszer eljönnek a marosvásárhelyi és cserefalvi szabadultak is, lelkészük Adorján Kálmán vezetésével.

 

 

A kezdeti időktől fogva, egészen a XVIII század közepéig, az egyház hatáskörébe tartozott minden olyan erkölcsi vagy büntetőjogi kérdés, amely ma már a világi hatóság jogköre. Ebben az időben azonban egészen természetes volt, hogy a lopás, paráznaság, becsületsértés el egészen a házassági válásig az egyház hatásköre. Minden településen a Brachium (karhatalom) intézte ezeket a vallás-erkölcsi kihágásokat, melynek a XVIII. századtól a feje a kurátor és tagjai a hitesek voltak. Náluk kellett bejelenteni minden botránkoztató magatartást, káromkodást vagy házasságtörést. Az esperesi látogató bizottság megkérdezte a gyülekezetet a pap, a tanító, a megyebíró, a hitesek magaviselete felől. Viszont a papot is kikérdezték a hallgatók erkölcsi vagy vallási élete felől. Ha az egyházi épületekben esett valamilyen kár, akkor jogukban is volt 12 forintig megbüntetni a presbitereket.  Ha a megyebíró a mester és a pap bérét „be nem szolgáltatta", akkor jogukban volt ott helyben megzálogolni. Így történt ez 1820-ban három megyebíróval egyszerre: „Sipos Antal, Székely Ferenc és Szilágyi József volt curatorok 12 magyar forintot érő marháját Tiszteletes Director (esperes) Atyánkfia köttesse el, mivelhogy a magok idejebeli béreket bészolgáltatni elmulatták (elmulasztották)"

Botránkoztató személyek cím alatt minden vizitáció alkalmával összeírták azokat, akik káromkodtak, kinek született idő előtt gyermeke. 1723-ban egy asszonyról azt állapította meg a vizitáció, hogy „németekkel ett, ivutt, csókolódott, titkos helyeken társalkodott, egy némettel csak ketten háltak." 1729-ben találjuk az első bejegyzést, arról, hogy valaki nem jár templomba. Ilyen volt Kállai Márton és Domó Mihályné. Kállairól többet nem olvasunk, de Domó Mihálynéról még sokáig ezt jegyezték fel. A templomépítés valószínű felzavarta a gyülekezet békéjét, mert az 1797-es vizitáció szomorúan jegyzi meg: „Minthogy a vizitáció szembetünőleg tapasztalja, hogy a megye némely tagjai egymás ellen való rancorok (rancor- latin szó, jelentése: régi avas zsír, átvitt értelemben: régi megrögzött harag, gyűlölet), a közjónak akadályozására vagynak, atyaiképpen inti azokat a békességre és atyafiságos szeretetre." „1799-ben Kovács Mihály azzal adatik fel, hogy Lőrinczi Rebekával éjjel mulatott, s véle is hált. 1803-ban Szakács István, minthogy régius alatt solemniter (ünnepélyesen) hamis hitet tett, melyet míg véghez nem visznek excommunikáltatnak." Mindezek a példák elég meggyőzőek, hogy a XIX század közepéig teljesen más volt a református egyház, mint manapság. A XIX. századtól kezdődően a liberális, bibliátlan gondolkodás végleg „megásta a sírját" az egyházfegyelemnek. Ettől kezdve már  templomba sem kívánt járni a nép. Már nem kívánatos egy fegyelem nélküli egyházi élet. A faluközösség azonban igyekezett egyfajta rendet és fegyelmet tartani a falu életében. A népi emlékezet még őriz egy ilyen esetet: az 1930-as években valaki kórét lopott, és a bíró intézkedése folytán a hátán kellett végigcipelnie a lopott holmit és közben a hites ütlegelése közben kiabálnia: Igy jár, aki kórét lop! Ezt a tény Kövesdi Kis Ferenc tanár úr is megerősíti könyvében...

 

 

A mai templomunk - tudomásunk szerint - a második a falu történetében. Az első templom a Székely-kertben állott, a temető szomszédságában. Ezt a helyet ma is Régi Cinteremnek nevezi a nép. A falu mind lennebb költözött, a templom sokaktól távol esett, de a falai is összehasadoztak. Ezért elhatározták egy új templom építését. Hosszú tárgyalások folytak a templomhely kiválasztása felől, mely vitába az akkori esperest Tsiki János luka-ilencfalvi lelkészt is bevonták. Egyesek a régi helyen szerették volna felépíteni a templomot, de a presbitérium ragaszkodott a mostani telekhez, mondván: „sokkal erősebbnek tartottuk annak a résznek az erősségeit... és a falunak szinte derekába esik, az öregekre és betegekre nézve a templomba menetel könnyebb."

A templom telkét 1793 pünkösdjén vásárolták a káposztásszentmiklósi Nagy Lászlótól és testvérétől Nagy Sámueltől. A telek összterülete 648 □ öl volt. A telken egy kis ház is állott, és a vásár után Török Sámuel lelkipásztor be is költözött a házba. Két évig nem kellett fizetni semmi lakbért, azonban a harmadik évvel kezdődően 1 aranyat fizetett a gyülekezet. A parókia helyét Jánosi Antal kisgörgényi lakostól vásárolták, 1795-ben. A templom alapkövét 1793. június 17-én tették le az akkori püspök Keresztes Máté, (1793-1795) a Török Sámuel lelkipásztor és a presbitérium jelenlétében, közben a gyülekezet a 84 zsoltárt énekelte. Török Sámuel ezt az eseményt így örökítette meg: „Én, Török Sámuel papságomban, curator: Szilágyi György. Hitesek: Székely István, Székely János, Felső Székely Ferenc, Ferenczi Mihály, Henter János, alsó Székely Ferenc, Székely Gergely. Egyházfiak: Henter András, Szilágyi János. Jelenlétekben tettük le az új templom fundamentumának első kövét, melyet magunk is kezeinkkel a nálunk lévő kalapáccsal megveregettünk. Ebben az időben találtattak élő lelkek Somosdon mindössze 451-en, Csókában pedig 200-an. Az eklézsia in summa 651 lelkek"

Az építést, „Marosvásárhely szabad királyi városban lakó Eikler Ferenc pallér-mester" és Keszi István kezdte el. A templomépítéshez felhasználták a lebontott régi templom köveit, ezen kívül: 114.000 téglát, 850 véka oltatlan meszet, 535 szekér homokot, 85 öl cserefát, 4 fertály-tutaj deszkát, és 3 fertály-tutaj szarufát, a templom és torony fedésére 30.000 zsindelyt, 60.000 zsindelyszeget, 4.000 lécszeget, 3 mázsa vasat kapcsoknak, 5 font drótot, 5000 stukatorszeget, 6 kéve nádat. 30.000 téglát a küküllőszéplaki cigányok készítettek. A mai templomunk bejáratának kőből faragott boltíve az előző templomból való. Ott olvasható az 1794-es szám a boltív tetején, valószínű ebben az esztendőben érkeztek el a falazással addig, hogy beépítésre kerülhessen. A teljes kőműves munkáért 850 magyar forintot, az ácsmunkákért 345 forintot és 40 véka búzát, 25 veder bort kértek és „minden becsületes megyebeli ember a legényeket tisztességes étellel tartsa egy-egy nap rendre." A templom méretét így határozták meg: „hosszúsága 11 öl, szélessége öt öl és 2 sukk, magassága 3 öl, a torony magassága 9 öl, a templom falainak vastagsága 3 és fél sukk, a haranglábig 3 sukk, azon felül két sukk.". A szerződés szerint „1794 Szentmihály haváig tartozik bévégezni." (A sukk méretét így határozza meg a Magyar Értelmező Kéziszótár: „a két ököl és az egymás felé fordított két hüvelykujj együttes hossza")

A hívek pénzadománnyal és terménnyel járultak hozzá a templomépítéshez. Az egyháznak volt 963 magyar forintja a templomépítés kezdetén, a hívek adományoztak 309 magyar forintot, fa eladásból 600 magyar forintot nyertek, így ezzel az 1872 magyar forinttal kezdték el felépíteni a mai templomunkat. A legnagyobb adomány 50 forint, a legkisebb 1 forint volt. Összehasonlításul: 1788-ban 1 véka búza 18-24 krajcár, 1 véka kukorica 15 krajcár, 1 pár csizma 3 rhénes forint, egy „mindennapi mente" 15 rajnai forint." A termett kukorica 4/5 részét, a búzának 1/5 részét ajánlották a templom építésére. De ezen kívül adományoztak még bort, borsót, paszulyt is. A  kukoricából 195 forintot, a búzából 32 forintot nyertek.

Más gyülekezetektől is kértek segítséget a templom felépítéséhez. A fennmaradt iratok szerint, adományokat kértek a gernyeszegi lelkésztől „tiszteletes, tudós, nagyérdemű Málnási László, Főkonzisztóriumi tagtól", a régeni gyülekezettől, a petelei gyülekezettől, a sáromberki gyülekezettől, valamint sok más jókedvű adakozótól, pl. „Néhai b. e. Méltóságos Szutsáki Ferenc úr elmaradt gyászos özvegye, méltóságos Kabos Klára úrasszony"-tól, aki 1796. február 14-én adományozott „2 német forintokat". A szájhagyomány szerint voltak, akik annyit talpaltak a templomépítés ügyében, hogy lekopott a cipő a lábukról. Ezt a tényt megerősíti egy fennmaradt okmány, melyben a kéregető testvérünk az elszámolás rendjén azt írja: „fél bocskort vettem Régenben, mivel mezítláb maradtam". Már épülőfélben volt a templom, amikor az 1794-es vizitáció áldásképpen és bátorításul a következőket jegyzi fel: „Engedjen az Úr továbbra is erőt, tehetséget és parancsoljon segedelmet az elkezdett munkának unalom nélkül való folytatására s mindannyiunk örömére egész contentummal való elvégzésére." (contentum latin szó, jelentése: buzgó, összefog, iparkodik)

A szájhagyomány úgy tudja, hogy azokat, akik nem adakoztak a templom épitésére, a falu kiközösítette, olyannyira, hogy Kovács János családját kiköltöztették a faluból a csókai határba. A Dóczi család egy ágának pedig el kellett hagynia a falut, mert nem akart részt venni a teherviselésben. 1756-ban az egyháznak a Szálas Bércén volt egy darab erdeje, amit a templom és parókia épitésére használtak fel. Sajnos, nem sikerült a tervezett egy esztendő alatt befejezni a templomépítést, ugyanis Eikler Ferenc nem tudni mi okból, nem fejezte be a munkát. 1805-ben újabb szerződést kötöttek, Fik János és három társával, akik 130 rhénes forintért vállalták a munka befejezését. 1805-re a templom felépült, de torony nélkül. A tornyot Dali János ácsmester építette 400 rhénes forintért. A templomi padok 1823-ban készültek el, addig a régi templomból idehozott padokat használták. Az úrasztalát Paniti Gáspár adományozta, amint a felirata is erről tanúskodik: „Ezt az asztalt Isten segedelméből Paniti Gáspár és neje Henter Borbála adta a nemes Ecclésiának 1863-ban. Készítette Ajtai Ferencz."

 

Az új templom felszentelése 1823-ban volt, Agyagási Mihály lelkipásztor szolgálatával. Ebben a beszédben a következőket mondta Agyagási Mihály: „Jöjjön el ide a jámbor, és itt imádja a maga égi Atyját, erősödjék emberi, társasági és keresztyéni kötelességének teljesítésében. Jöjjön el ide a szemtelen és itt hallja a maga gyalázatját, az atzél szív megtérésre olvasztassék. Jöjjön el ide a virtusos, szenvedő és merítsen magának vigasztalást a Bethlehem forrásából, hogy könnyes szemei letöröltessenek. Későre jöjjön el neked Jézus Jeruzsálemi templomra mondott jövendölése, hogy egyik kő a másikon nem marad." Harminc év munkájáért adtak hálát a kegyelem Istenének, és kértek áldást azokra, akik e templom falai között imádjuk, keressük a vele való megbékélést. Áldott legyen emlékezete mindazoknak  akik templomot építettek nekünk és az utánunk jövőknek. A templom padjait is a felszentelés évében, 1823-ban készítették. A templomban 374 ülőhely van.Az orgonát 1864-ben készítette Blahumka Lajos orgonaépítő mester.

 

1805-ben felépült a templom, 1813-ban a torony is, ám az új épületeket is karban kell tartani. 1810-re már a templomon olyan állapotba kerül, hogy a vizitáció kénytelen volt megállapítani: „A templom fedele meghibádzott, az eső béesik, a stukatúra romlik, az ablakra a rostélyt nem tették fel. Úgy imponaljuk a dcuratornak, hogy ha meg nem csinálja, a constitutionalis büntetés el nem kerüli. "A „káros ruinakat" megjavították, mert a következő évben már semmi meghagyást nem találunk. 1845-ben a torony zsindelyfedele teljesen tönkrement és a presbitérium egy része pléhvel, egy része újra zsindellyel akarta befedni a templomot. A többség mégis úgy határozott, hogy ne pléhvel fedjék be, mert „ki nem bírják", hanem festett zsindellyel fedjék újra a templomot. Ebben az évben cseréltek gombot a templomtornyon.

1880-ban készült el az un „cinteremkapu." Építette: Molnár János ácsmester.

Általános javítás volt 1881-ben is. Nem egészen egy emberöltőnyi idő múlva ismét előkerül a toronyfedél ügye, hiszen 1904-re „annyira elrongyolódott", hogy esedékessé vált a nagyjavítása. Ekkor határozták el, hogy az „egész tornyot tizennyolcas horganyzott vaslemezzel fedetik be, s a torony falát kívűl, s a templomot kívül-belül berendezésével együtt teljesen megújítják." A javítási munkákat Berkeszi Lajos vállalkozó nyerte el nyilvános árlejtésen 2200 koronáért. Még 110 korona „többletmunka" adódott, de ezért 800 korona kölcsönt vettek fel az egyik vásárhelyi banktól. A kórus negyven aranykoronát ajándékozott a templomjavításra. Kövesdi Kiss Ferenc megjegyzi, hogy ez az összeg hat hízott ökör árának felelt meg. Ekkor került fel a toronyra az 1904-es felirat.  Ugyanekkor cserélték ki  a templom ablakait is. 1904-ben szüntették meg azt a szokást, hogy a templom falára a halottak emlékére koszorút helyezzenek. Ebben az évben adományozták a „somosdi nők" a kisebbik úrasztali kelyhet, valamint Ferenczi Károly (falusbíró) és neje Imreh Krisztina erre az alkalomra ajándékozott egy szószék- és úrasztali terítőt.

Az 1912-1913-as évek rendkívül csapadékosak voltak, a Fehérítős hegye felázott és nagy mennyiségű föld csúszott reá a templomra. A Magyar Államépítészeti Hivatal hivatalos kiküldötte, Péterfy Dénes megállapította, hogy a templom fundamentuma nem megfelelő és „betonnal alá kell falaztatni." Ekkor is nagyobb szabású javítási munkákat végeztek.

A következő nagyobb javítási munkát 1938-ban végezték. Ekkor a hívek pénzzel, gabonával járultak hozzá a renováláshoz. A templom ekkorra már egészen siralmas állapotba került, hiszen több mint 25 év telt el az utolsó javítás óta. „A templom falai repedeznek, s az egész épületet a süllyedés veszedelme fenyegeti." A repedéseket kijavították, kívül-belül lemeszelték a templomot, a padokat,  bútorzatot újrafestették . A szószékkoronát Bisztray Sándor és Farkas Ödön festette. Dóczi Zsigmond presbiter ekkor ajándékozott egy szép nagy csillárt a gyülekezetnek, a nőszövetség szőnyeget vásárolt.  Két éven keresztül gyűjtötték a szükséges anyagiakat. Minden család ¼ -1 véka gabonát adományozott erre a nemes célra. Ekkor adták el a templom padlásán talált török imaszőnyeget, 10.000 lej értékben. A javítás összesen 41.121 lejbe került és a hálaadó istentiszteletet 1938. október 31-én tartották Kacsó Lajos esperes-helyettes szolgálatával. Kali István baczkamadarasi lelkész keresztelt, Fekete János nyárádkarácsoni lelkész és Kováts Kálmán hagymásbodoni lelkész úrvacsorát osztott. Bisztray Sándor lelkész a templom történetét ismertette. „A templomszentelés gyönyörű napfényes őszi időben történt, a templomot zsúfolásig megtöltötték a hívek. Több mint 200 vendég, 17 lelkipásztor vett részt." - írja Bisztray Sándor munkanaplójában.

1950-ben újabb nagyjavításra került sor, ekkor forgatták meg a templom cserepeit és építették a templom déli fala mellé a négy támfalat. 1968-ban újra megforgatták a cserepeket és augusztus elsején hozzákezdtek egy újabb templomjavításhoz. Ekkor azonban a lelkészt feljelentették a mindenütt jelenlévő hírhedt Securitate szolgálatos besúgói, mondván: „Nagyon súlyos terhet jelent a hívek részére, akik húzódoznak is tőle, s csak a lelkész akarnokoskodása az egész." A lelkészt kihallgatták, ahol bebizonyította, hogy nem kirovásként kérik a 160 lej adományt, hanem önkéntesen.  A templomot kívül - belül újrameszelték, a hibákat kijavították, valamint a templomi padokat is újrafestették. A templomot 1969. október 26-án szentelte fel Barabás Benedek esperes, délután prédikált Nagy Lajos főjegyző. 1967-ben készültek az úgynevezett „halotti drapériák", amelyeket tíz lejes közadakozásból szerettek volna elkészíteni. A szolgálatos besúgó most is jelentette a lelkészt, mondván „zsarolja a népet." A drapériák hála Istennek elkészültek. A árulkodók jönnek- mennek az Istentől való dolgok maradnak. Így van ez rendjén.

A szépen rendbeszedett templomra 1970-ben minden idők legnagyobb mennyiségű földtömege omlott. A visszaemlékezők szerint annyi föld csúszott a toronyra, hogy a torony kerek ablakain minden további nélkül be lehetett lépni. Ebben az évben a somosdi hívek 357 munkanapot közmunkáztak a templom körül. A következő évek főleg a károk eltakarításával teltek el. A Püspöki Hivatal 10.000 lej gyorssegély utalt ki, a marosvásárhelyi gyülekezetek 15.000 lejt adományoztak. A következő évben a hívek között is adakozás kezdődött, egész évben 43.644 lej gyűlt össze. A Marosi Egyházmegye gyülekezetei is segítségünkre siettek 137.760 lej értékben. A külföldi segélyszervezetek 115.400 lejt adományoztak, a bukaresti kormány pedig 5. 000 lejt segélyt utalt ki. 1972-ben 24.816 lejt adakoztak a somosdi hívek a parókiaépítésre és a károk eltakarítására. 1973-ban már csak 1525 lej rendkívüli adomány gyűlt be.

Alig heverte ki a gyülekezet az 1970-es hegyomlást, alig takarították el a romokat, ismét megpróbáltatások elé nézett a gyülekezet. Idézet az Aranykönnyből: „1975 a megpróbáltatások éve volt az egyházunk számára. A június utolsó és a július első napjain lezúdult torenciális esők következtében három alkalommal csúszott rá a Fehérítos hegye a templomra, megrongálva annak épületét. A hegyről lezúduló víz még a templomba is behatolt. Előkészítettük a víztelenítő kutak és a vízlevezető árkok megépítését." A lelkészi feljegyzések szerint mintegy 1683 m3 földet hordtak el a torony és a templom mellől. Ebben az évben a hívek 54. 471 lejt adományoztak a templom rendbetételére. Ekkor készült el a parókia előtti vaskerítés is. A szépen rendbetett, kijavított templomot Nagy Gyula püspök szentelte fel, 1976. november 14-én.

1989-1990-ben általános javítás volt a templomon. Ekkor kívűl újravakolták a templomot, kőporral lespriccelték, belül kijavították és újrameszelték. A munka 200.000 lejbe került, és Vidám Albert csittszentiványi kőműves mester végezte el. A templom felszentelését Visky Ferenc nyugalmazott nagyváradi lelkipásztor végezte, 1990. szeptember 2-án. Ezen az ünnepélyen emlékeztek meg a 400 éves Károlyi Bibliáról is.

Utoljára 2004-ben javítottuk templomunkat: A torony száz éves bádogfedelét lefestettük, a vizes vakolatot levertük, újravakoltuk, újraléceztük és újrafedtük új cseréppel a templomtetőt. Kicseréltük az ablakokat hőszigetelős ablakokra. A javítás idején, a lelkipásztor megtalálta a több mint hat évtizede rejtegetett nemzetiszínű zászlót, sajnos nagyon megrongálódott állapotban. Ezt a lobogót még Bisztray Sándor lelkipásztor rejtette ide avatatlan szemek elől.  A templom mögött évtizedek alatt több mint 60 cm föld halmozódott fel, melyet eltakarítottunk, valamint a mind lennebb csúszó földtömeget elszedtük, több mint 1500 köbmétert. A földet Ferenczi György S. a saját költségén hordta el, a tehénfarmja területére. A somosdi hívek minden nap ebédet adtak a munkásoknak, a férfiak pedig több alkalommal közmunkát végeztek. A közmunkák értéke: kb. 70 millió lej. (1700 euró) A javítás költségeire a somosdi hívek 102.000.000 lej (2525 euró) önkéntes adományt adakoztak, a somosdi születésű Székely Erika és férje Timko 600 eurót és 30.000.000 lejt adakoztak, a holland testvérgyülekezet: 4250 eurót, az Újpest-Belvárosi gyülekezet: 2.400.000 lejt és 110. 000 forintot. Az ebben az évben elvégzett munkák összértéke: 404.600.000 lej.(10.000 euró) A templom ünnepélyes felszentelése 2005 augusztus 14-én lesz, a Somosdról elszármazottak, valamint a holland  és a budapesti testvérgyülekezetek jelenlétében.

 

 

1847. január 28-án határozza el a presbitérium, hogy „a cinteremkapunak való fa vásároltassék, és a kapu múlhatatlanul megépíttessék." A fát, nem tudni mi okból, a koronkai erdőből vásárolták. A munka nagyon nehezen haladt, és decemberben arra panaszkodnak, hogy „tetemes drága hasznos fákat elrontott az építőmester, a felügyeletlenség miatt, melyben a megyének nagy kára vagyon". Az eredetileg székely kapunak készült bejárót 1880-ban Molnár János 40 pengő forintért elkészítette.   A kapu falábakon állott, és száz éven keresztül szolgálta Isten országát. 1979-ben betont öntöttek a rossz falábak helyett. Húsz év múlva az egész épületet lebontottuk, és azonos méretű kaput készítettünk, de a műemlék jellegű kapufélfát és feliratokat meghagytuk. A cinteremkapu újjáépítésére a somosdi hívek közadakozást hirdettek, nagyobb adomány érkezett a holland testvérgyülekezettől, valamint a Hollandiába férjhezment Székely Erikától és férjétől Timkotól, akik 300 német márkát adományoztak.  A cinteremkapu szószerinti feliratai: „1848-BA MÁJUS 4 -ÉN A SOMOSDI NS (nemes) EVANGELICA REFORMATA SZ(szent) EKKLA  (eklézsia) ISTEN SEGEDELMÉBŐL ÉPITETTE ÉS FELÚJÍTOTTA 1999-BEN.

A FŐBÖLCSESSÉG HIVŰ JÖJETEK E KAPUN AZ URNAK HÁZÁBA BÉ ÖRÖMMEL ÉS EGÉSÉGGEL MENYETEK KI HÁLÁDOTOS SZIVEL ÉS LÉLEKKEL. ÉPITETTE A S (somosdi) N. (nemes)  EV. REF EKKLA 1880-BA  SZ E M B  (Szőcs Elek megyebíró).

Az iskolás sereg a cinteremkapu előtt

 

A diktatúra bukása után kétségtelenül a legnagyobb szabású munka gyülekezeti életünkben az Ifjúsági Ház felépítése. Ennek a megvalósítását Isten Borsos Árpád lelkipásztorra bízta. A célt nagyon találóan fogalmazta meg kedvesemlékű lelkészelődöm: „Célunk, hogy a széthúzásra hajlamos, ridegségben élő gyülekezeti tagokkal a közösségi életet újra tanuljuk. Ifjúsági, presbiteri konferenciák, szeretetvendégségek, gyülekezeti összejövetelek, előadások, vetítések, nyári táborok mozgásba lendíthetnék gyülekezeti életünket." Az épület tervét a Vészi kft. készítette el. Tervezője: Komáromi Emese volt. A költségvetés mintegy 11 millió lej volt, melyből a gyülekezet kb. 1/3 részt vállalt, ezen kívül minden munkaképes férfi három nap közmunkával járult hozzá eme korszakos vállalkozáshoz. Az építkezés költségeinek kb. 2/3 részét a holland testvérgyülekezeteink, a Klundert-i és a Bergsenhoek-i vállalta magára. Sajnos, az építkezés háromnegyed részénél a fiatal lelkipásztor beteg lett, és a munkálatokat a jelenlegi lelkipásztor irányítása alatt fejezte be a gyülekezet. Az új lelkipásztor szolgálati idején átfedték a tetőzetet, mert sajnos a cserepek gyenge minőségűeknek bizonyultak, valamint új, vasból készült feljárót készítettünk a régi elkorhadt fenyőfalépcső helyett. A tetőtér beépítése is 1999. nyarán történt, úgyszintén a központi fűtés bevezetése is. A víz- és gázbevezetési, valamint a központi fűtés munkálatait Nagy Zoltán presbiter végezte el, szeretetmunkával.

Az épület felszentelése 2000. április 30-án történt, dr. Csiha Kálmán püspök szolgálatával, Sárpataki János esperes jelenlétében. Jelen voltak a Klundert-i, Bergsenhoek-i testvérgyülekezeteink képviselői is.

 

 

 

Somosdnak jelenleg három testvérgyülekezete van: időrendi sorrendben a régebbi a holland Klunderttel való kapcsolatunk. Borsos Árpád lelkész idejében létesült ez a kapcsolat, és azóta megszakítás nélkül működik. Klundertben ekkor Wim Markus volt a lelkipásztor, aki feleségével Martjevel többször járt Somosdon. A klunderti csoport vezetője Henk de Kok presbiter, aki feleségével, Zitával többször járt nálunk. A csoport további tagjai: Huib de Fijter és felesége Jannie, Wim Endepoel és felesége Willy, Maarten van de Werken és felesége Joke, Johan van Saane és felesége Stefanie, Bert Blokland és felesége Hanny, valamint Jaap den Hartog és felesége Babs.

 

A klunderti gyülekezet tagjai közül látogatást tett még Somosdon: Cor van Eekelen, Corrie van Ham és felesége Marielle, Ronald Donkers és felesége Sietske, valamint Ton Schreuders.  Jan van Wensen  testvérünk is több alkalommal  járt Somosdon, aki azóta a mennyei hazában dicséri Megváltóját. Időközben Wim Markus lelkipásztort megválasztották lelkésznek Bergschenhoek-ba és az Ő révén, a Bergschenhoek-iak bekapcsolódtak a Werkgroep Roemenie munkájába. Utóda Ds. C.C. van der Dussen lelkipásztor is járt Somosdon 1998 júniusában.  A Bergschenhoek-i csoport vezetője: Hans Leeflang és felesége:  Niel valamint, Rob van den Eijk és felesége Ria. Bergschenhoekból még a következő személyek látogatták meg gyülekezetünket: Metine Markus, Annigje Gille Markus, Cees-Willem Markus, Dhr. John van der Wel, Dhr. Martin Daniels, Dhr. A van Groningen, Elly és Henk Breughem valamint Ds. Henk van Meerweld.

Ez a kapcsolat több mint tíz éves múltra tekint vissza. A csoport tagjainak a nevéhez fűződik az Ifjúsági - és Gyülekezeti Ház felépítésének a finanszírozása. A holland testvéreink saját kezükkel szerelték össze az otthonról hozott konyhafelszereléseket. Évente küldenek egy nagyobb szállítmány használt ruhát, és annak az árából tartjuk fenn a Házat. Az ő szeretetadományukból vezettük be a vizet a gyülekezeti házba, iskolába és kultúrházba, vásároltunk két új konvektort a templomba, valamint 2004 nyarán teljesen átfedtük és renováltuk a templomunkat. Évente a csoport tagjai két-három alkalommal meglátogatnak minket, így ápolva a testvéri kapcsolatot.  2000 augusztusában a somosdi gyülekezet részéről néhányan mi magunk is látogatást tettünk Klunderben és Bergschenhoek-ban. Isten fizesse vissza holland testvéreink szeretetét!

Az 2004-es Ifjúsági Hét résztvevői:Újpestiek és somosdiak

A Budapest-Újpest-Belsővárossal sokkal frissebb a kapcsolat, mindössze három esztendős múltra tekint vissza, de nagyon megáldotta a Kegyelem Ura. 2000-ben a pomázi ifjúság tartotta csendeshetét gyülekezetünkben, Lóránt Gábor lelkipásztor vezetésével, akit időközben megválasztottak újpesti lelkésznek. Ő javasolta a presbitériumnak a testvéri kapcsolat kialakítását, amibe a presbitérium örömmel beleegyezett. Még ebben az évben a somosdi lelkész, Veress László presbiterrel evangélizációs héten szolgált az újpesti gyülekezetben. 2002 nyarával kezdődően minden évben egy csoport újpesti konfirmandus a somosdi ifjakkal közös ifjúsági konferenciát tart a gyülekezeti házban. 2003 böjti nagyhetén az újpesti gyülekezet lelkipásztora hirdette az Evangélizációs hetünkön Istenünk igéjét, Bárdi Árpád gondnok és Mikó László missziói gondnok, a Magyar Presbiteri Szövetség főtitkára kíséretében. 2004 nyarán 42 újpesti ifjú lehetett együtt ifjúsági konferencia keretében. Az ifjak fele a Gyülekezeti Házban, a másik fele a gyülekezet tagjainál volt elszállásolva. 2004 adventjében Ferenczi József és Székely József társaságában Botos Csaba lelkész hirdette a kegyelem evangéliumát, az újpesti gyülekezet templomában. Mindhárom tesvérgyülekezetünket hálaadással hordozzuk a Mennyei Atya színe előtt imádságainkban!

 

 

Az orgona használatával először a debreceni zsinat foglalkozott, 1561-ben. Akkor arra hivatkoztak a református atyák, hogy igaz ugyan, hogy az ószövetségben használtak hangszereket, de „nincs emlékezet az orgonáról." A református templomokban a XVIII. század derekán kezdtek elterjedni az orgonák. A székelyföldön először 1753-ban, a sepsiszentgyörgyi templomban szólalt meg az orgona. Korábban Bethlen Gábor adományozott egy orgonát a gyulafehérvári gyülekezetnek, de az egyházi vezetők örömére, soha nem szólalhatott meg, mert a fejedelem meghalt. Ekkor az özvegye a szebeni szászoknak adományozta az orgonát. Ez a tény is mutatja mennyire tartózkodott a református egyház az orgonától. A kolozsvári Farkas  utcában, 1765-ben, 1780-ban Désen, 1787-ben a marosvásárhelyi vártemplomban is megszólal az orgona. Az 1761-es bögözi zsinat feltételekkel ugyan, de megengedte az orgonák használatát. Az egyik ilyen feltétel az volt, hogy a gyülekezet ne az egyház vagyonából vásárolja az orgonát, hanem saját közadakozásából.

Legelső adatunk a somosdi orgonáról 1794-ből való, amikor az esperes megállapítja, hogy „a régi orgona teljesen használhatatlan és kijavítani nem lehet." Erről az orgonáról sajnos, semmi közelebbit nem tudunk. A templomépítés miatt orgonaépítésre gondolni sem mertek, mégis 1848 -ban is, és 1859-ben is foglalkoznak az orgona kérdésével. 1860. augusztus 27-én is azt állapítja meg a presbitérium, hogy „a gyülekezet a megrongálódott orgona helyett újat kíván építtetni." Végül 1861. március 3-án szerződést kötnek Blahumka Lajos marosvásárhelyi „orgona és zongoraművész úrral", aki felvállalta, hogy készít egy  „nyolcváltozatú, padálos, erőteljes, tömör, és a mostani ízlés  szerinti" orgonát, 1500 forintért. A hívek között közadakozást hirdettek, de a költségek legnagyobb részét az egyház erdejéből eladott fa árából teremtették elő. A Vigyázófa, Lapusárok, Nagybene erdők „gyapjai" ezt a célt szolgálták. Az orgona elkészült, de már 1896-ban Bartha György „homoródalmási mester a változatokat és huzalokat egészen újból készítette tölgyfából, a fúvót teljesen kijavította, a belszerkezetet szabályszerűen helyrehozta, a hiányzó sípok helyett újakat tett."

1901-ben ugyancsak Bartha György az orgona hangterjedelmét - Adorján Zoltán kántortanító javaslatára - másfél hanggal lehangolta. 1902-ben T. Szabó Gyula hangolta az orgonát. 1932-ben Szeidl Ferenc, marosvásárhelyi orgonaépítő hangolja, és sípokat cserél. Az első világháború nemcsak a nagyharangunkat, hanem, mint köztudott az orgonasípokat is felemésztette. Ezek nagyrészét is kiszerelték és beolvasztották ágyúgolyónak. Ekkor hozták a játszóasztalt a két orgonatest közé, addig a játszótest kb. egy méterrel előbb volt. Ugyancsak ekkor építette az orgonába a tremolót. Ez a javítási munka sajnos, sokáig emlékezetes maradt a somosdiaknak, mert 500 lejjel több, mint öt évig tartoztak a mesternek, míg végül 1937-ben kifizették. Több alkalommal takarította, hangolta az orgonát Nagy Ferenc volt gyülekezeti kántor is. Ő szerelt először villanyfújtatót az orgonába. Utoljára 2000-ben Pünkösti Apor zilahi mester hangolta, újrabőrözte a fújtatót, és holland villamos fújtatóval látta el az orgonát. Az elvégzett munka értéke 675 dollár volt.

 

Az 1904-es általános javítás közben adta Isten azt az indíttatást Veress Györgynek és feleségének Ádámosi Amáliának, hogy a templom tornyába egy toronyórát ajándékozzanak. A toronyórát „a szívükben érzett vallásos hit és egyházunk iránti rajongó szeretetükből szándékoznak készíttetni." A toronyórát Csomor József agyagfalvi műkovács és óraműszerész készítette, 450 koronáért. Az összeg értékére jellemző: ez az összeg a kántortanító fél éves fizetése volt. A toronyóra egészen az 1990-es évekig működött, felhúzásáért, működtetéséért a mindenkori harangozók feleltek.

 

Egyházunk legrégebbi tárgyi emléke a ma is használatban lévő kisharang. Ezt a harangot 1482-ben öntötték, több mint valószínű, Nagyszebenben. Benkő Elek szerint egy bizonyos Márton mester „legkorábbi munkája." A harangon nem szerepel a falunk neve, de semmi okunk nincsen kételkedni eredetiségében. A harang felirata: O REX GLORIE  VENI CUM PACE 1482  (O dicsőséges király, jöjj békeséggel) A környékünkön több ilyen feliratú harang létezik, de a somosdi harang a legrégebbi: A nyárádszentbenedeki harang 1493-ból való, a vajai pedig 1497-ből. Az 1756-os Conscriptioban így írnak e harangról: „Csináltatták de kicsoda: nem tudatik...1 vékás, ezen ekkla csináltatta maga fundusával, 64 forinttal, amint hallotuk az atyáinktól." A szájhagyomány szerint ezt a harangot a törökdúlások idején, az iskola előtti kútba rejtették az ellenség elől. Ennek a harangnak annak idején volt egy társa is, azonban, ahogyan az 1762-es harangöntési szerződésből értesülünk, ezt a számunkra ismeretlen harangot a „pogányok csakhamar eldúlták." Valószínű, az 1661-1662-es törökdúlás idején rabolták el  ezt a harangot a „pogányok."   Az árván maradt kisharang mellé, „szereztek volt ugyan egy kicsinyet az atyáink a másnak segitségire, de az is megromlott egy lába vagy fülei letörtek, másképpen kevés segítséggel van az másiknak."

A kisharang

Mivel már két harang tönkrement, elhatározták 1762-ben, hogy öntetnek egy „szép, jó hangú" harangot. Az új harangot  Prodán Sámuel és Lázár György rettegi harangöntők öntötték, 1762-ben . A harang súlya 178 font volt (99, 68 kg) és az ára is ugyanennyi magyar forint. Megjegyzendő, hogy ugyanebben az évben a falu nagy része leégett, mégis vállalták a harangöntetés nem kis terhét. Ez a harang egészen 1917-ig, vagyis 155 éven keresztül szolgálta Isten országa ügyét, ekkor sajnos a világháború áldozata lett. Az 1482-es harang ekkor, hála Istennek - műemlék jellege miatt - megmenekült a beolvasztástól. Kelemen Lajos 1916. december 6-án kéri a hatóságokat, mentsék meg a műemlék  harangunkat. Egyedül árválkodott a toronyban egészen 1924-ig, amikor megöntötték a mai nagyharangunkat. A nagyharangot Klein Oszkár kudzsiri harangöntő öntötte 38.000 lejért. A harang hangja, a szerződés szerint „B" hangú.   Harminc év jótállást vállalt a mester munkájáért. A harang súlya 300 kg. Felirata a következő:

KÉSZÍTTETTÉK A SOMOSDI REF. EGYHÁZ HÍVEI 1924. ÖNTÖTTE KLEIN OSZKÁR CUGIRON

A nagyharang

Sajnos a műemlék jellegű kisharangunkat, 1958-ban gondatlanságból eltörték. Tűzoltósági gyakorlat volt a faluban és két fiatalember egy régi toronyóraütővel oldalba ütötte a harangot, amely azonnal megrepedt. Hosszas utánajárás után, még abban az évben Bukarestben újraöntötték.  A kisharang mai felirata: O REX GLORIOS MUNDI VENI CUM PACE 1482-1958 SOMOSD. (Valószínű, tévedésből írtak a bukarestiek glorios-t, glorie (dicsőség) helyett. A mundi szó (világ) is tévedésből kerülhetett a harangra.)

A ma élők nem emlékeznek, hogy valamikor harangoztak volna délre. Azonban az 1863-as presbiteri jegyzőkönyben, az iskolaépítés évében, a következő mondatot olvassuk: „...minthogy minden délben a nagyharang meghúzatik..." Tehát, 1863-ban minden délben harangoztak Hunyadi János (1407-1456) 1456-os nándorfehérvári győzelme emlékére. 2000-től újra harangozunk minden délben. Akkor a pogányok feletti győzelem emlékére harangoztak, ma a pogányság legyőzésére figyelmeztet a harangszó. 1827-ig harangoztak takarodóra is, ám ekkor a vizitáció felszólítja a presbitériumot, hogy „a takarodói harangozásokról, mint pápizmusról, egészen mondjon le".

A harangokat 2000-ben villamos meghajtásra állítottuk, a munkákat Gáll Ferenc marosvásárhelyi villamosmérnök készítette el, 14 millió lejért. Ezt az összeget a holland ruhasegélyek elárverezéséből készítette el a gyülekezet, Isten nagyobb dicsőségére. 2001 óta automata villanyóra vezérli mind a hétfő-szerda-péntek reggeli,- mind a minden déli harangszót.

Körülbelől a XIX. század közepéig a mesterek voltak a harangozók is. Először 1830-ból van adatunk arra, hogy nem a mester harangoz, hanem a cselédje. Az esperes 1839-ben felszólítja a gyülekezeteket, hogy „tegyenek a tiszteletes urak oly harangozókat, kik nemcsak névvel legyenek, hanem hivataljok szoros folytatására, templom tisztántartására, cinterem pásztorlására ők bé is eskettessenek." Az első névszerint ismert harangozója a gyülekezetnek Bodó Dániel, aki 1858-ig viselte hivatalát, 1858-ban Henter Dávid lett a harangozó. Az ő fizetése: 10 forint és 4 szekér ágfa. 1868-ban Henter Zsigmond a harangozó, 10 forint készpénz, 4 szekér ágfa, 1 forint harangkenőre. 1881-ben Dóczi György a harangozó, az ő fizetése 25 forint, és 20 szekér ágfa. 1912-ben Dóczi Zsigmond, 1930-ban Székely István a harangozó. A Székely István fizetése: 3500 lej és két nyíl fa. Ugyancsak a harangozók feladata volt az 1904-ben felszerelt toronyóra működtetése is. 1934-ben   Nagy Károly és Székely István a harangozó, 1450 lej és egy nyíl fa fizetéssel. 1957-ben Nagy Péter és Ferenczi József harangozik. 1975-ben Nagy Péter és Székely István a harangozó, családonkénti egy véka csöves kukorica és ötlejes fizetéssel. 1980-tól Dóczi Károly harangoz. 1991-ben Székely Viktor F és Sipos Viktor harangoz, családonként 250 lejes fizetéssel. 1994-ben Sipos Viktor és Sipos Zoltán a harangozó, 3500 lejes fizetéssel. 1996-tól Székely Mihály a harangozó.

 

Az egyház kegyszereiről először a Régi Matriculában olvasunk. 1643-ban a következőkről értesülünk: „Anno 1643. die 15. jan. Vagyon a somosdi megyében két harang. A filialisban Csókában is egy harang. Vagyon egy kis tíz forintos ezüst pohár, mellyen írva vagyon: Csapai István vette. Egy ónkanna. Egy keresztelő ónkanna, egy abrosz, egy ezüst tányér, vagyon más abrosz is asztalra és prédikáló székre, két szőnyeg, egy keszkenő. Marosvásárhelyi Kádár Szabó György is hagyott egy fél viselős szőnyeget. Tordán lakó Szász Tamásné, Adorján Kata kisebbik leánya Margit is adott a somosdi templomhoz Csókafalvával együtt egy ón tálat, egy patyolat keszkenőt, zöld selyemmel és szkófiummal varrottat, egy kendőt, Anno 1699. 10. X-bis. Mihael Fogarassi senior, Johannes Deáki notar, Josefus Felfalusi attiss."

Az 1756-os Conscriptioban ezt olvassuk: „Vagyon egy kehel formára csinált tiszta virágos ezüstbe foglalt pohár, 16 lott írás nélkül, egy aranyos szájú ezüst pohár, 10 lott, ilyen írással: Csapai István csináltatta ez pohárt, feleségével, Tóth Annával  együtt, Isten dicsőségére. 1663-ba. Egy kis aranyos ezüst pohár harmadfél lott. Három fedeles ónkanna, ejtelesek, egy ón tál, egy ón tángyér, melyen a Paniti János és felesége Imre Márta nevek vagyon. Egy különbféle színű selyemmel és scofiummal varrott keszkenő. Egy tiszta karmasint szín selyemmel varrott keszkenő. Két gyolcs abrosz, két gyolcs kendő két dufla szőnyeg."

Sajnos ezeknek a kegyszereknek egyrésze az idők során elkallódott. Így elveszett a Csapai István által ajándékozott „aranyos szájú kis pohár", és az „aranyos ezüst pohár." Elkallódott az óntál is, az óntányér is, valamint a korabeli terítők, szőnyegek. Hála Istennek, megvan a „ kehel formára csinált tiszta virágos ezüstbe foglalt pohár." Ezt sajnos az 1980-as években szakszerűtlenül javították, a peremén rézzel vonták be.

A református egyház kegyszerei

Értékes kincse a gyülekezetnek az 1660-ban kiadott, úgynevezett Váradi Biblia. Ennek a Bibliának a régiségén kívül, kettős értéke van református egyházunk számára: 1. Egyetlen bibliakiadás volt, amelyet hazai református egyházunk önerejéből itthon adott ki. A többi Bibliát vagy külföldön, vagy pedig külföldi segítséggel nyomtatták. 2. Másik értéke a Bibliának az egyes versek mellett elhelyezett magyarázó széljegyzet. A Bibliát nagy méretűre nyomták. Közvetlenül Nagyvárad török általi elfoglalása előtt kezdték el nyomtatni. 1660. augusztus 27-én a várat Gyulai Ferenc várkapitány feladta, azzal a feltétellel, hogy a félkész Bibliákat kimenekítik a várból. Egy szekér Debrecen felé indult el, ám soha meg nem érkezett, valószínű támadás érte, a másik szekeret Kolozsvárnak indították. Ezt a szekeret is megtámadták, és a megmaradt példányok a szélükön megégtek, ezért kellett őket a szélükön karmazsinnal bevonni. Ennek a nyoma a mi példányunkon is látszik. Sajnos, a Bibliából hiányzik az első 14 oldal és az utolsó fejezet a Jelenések könyvéből. Ezt a Bibliát a templomépítő lelkipásztor ajándékozta a gyülekezetnek, amint arról az első oldal bejegyzése tanúskodik: „Ezen szt. könyvet néhai Tiszt. Török Sámuel úr ajándékozta a Somosdi Nemes Reformata Szt. Ekklésiának Istenhez való buzgóságából, a most folyó 1809-ik esztendőben, februáriusnak 28-ik napján, bizonyítjuk az írt esztendőbe márciusnak 7-ik napján Sebestyén Mihály fintaházi reform. Pap, Sipos István somosdi oskolamester" Az Országos Széchényi könyvtárnak, közel száz megmaradt példányról van tudomása. Sajnos, a második világháború idején szinte megsemmisült, hiszen a katonák barbár módon kidobták a templomból.

A nők úrvacsorai poharát 1904-ben készítették. Ez a felirata: „Somosdi nők ajándéka 1904" Két borosztó ónkannája van a gyülekezetnek, mindkettő „Szebeni munka." Feliratuk: „Ez kannát G. Sipos Márton és Pető Kata csinál. (-tatta) a somosdi k.(-álvinista) ecclesia számára. 1717. A másik kanna felirata: „Ez  pohárt Galgóci Sipos Már. és Pető Kata csináltatták  Isten dicső.(ségére) S. K (Somosdi Kálvinista) Eccla 1717.

Az úrvacsorai kenyér számára Veress Ágnes két szép tányért ajándékozott. Mindenik felirata: „Veress Ágnes ajándéka 1894-ik évben."

A konfirmandusok két kicsi kelyhet készíttettek, 1941-ben és 1942-ben. Feliratuk: „Az 1941-ben konfirmáltak ajándéka" A másik felirata: „Konfirmáltak ajándéka, 1942"

A keresztelő poharat 1946-ban ajándékozták a konfirmándus legények, felirata: „Konfirmált fiuk ajándéka, 1946" A keresztelő pohár tányérját 1947-ben ajándékozták a konfirmandusok, felirata: „Konfirmáltak ajándéka 1947" Az úrvacsorai abroszok egészen újak. Borsos Árpádné férje emlékére egy fehér úrvacsorai abroszt ajándékozott. Felirata: „Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom Ján. 3: 30. Borsos Árpád lelkész emlékére 1997."

 

Az egyház lelki intézmény, egyetlen célja Isten országának terjesztése, megélése. Célkitűzésének megvalósítása érdekében azonban szüksége van anyagi javakra: templomra, lelkészi lakásra, lelkészre, kántorra, valamint számukra tisztességes fizetésre. Az egyház legrégebbi -bibliai alapokkal bíró - önfenntartási alapja a tized volt. A hívek mindenből tizedet (decimát) adtak. A reformáció ezt a terhet eltörölte, csupán a quartát, a termények dézsmanegyét kérte a hívektől. Az ellenreformáció idején a quarta is megszűnt, maradt helyette a hívek termény beszolgáltatása, a kepe.

A legelső fizetési jegyzék 1643-ból való, és a marosi egyházmegye Régi Matriculájában olvasható, Proventis Pastoris (A pásztor jövedelme) cím alatt. Ezek szerint ekkor a lelkipásztori fizetés a következőkből állott:

„Három kalangya búza, két kalangya zab, garaspénz dénár 12. Akinek kalangyájában búzája nem lészen, tartozik métréta (véka)  2 . Ha zabja nem lészen 4 métréta (véka), avagy dénár 20.

1-1 szekér fa, 1/3-a mesteré. Akinek tulajdon szőlője vagyon, minden ember 1-1 veder mustot ád. Mikor penig nem terem, nem tartozik, de ha vagyon, annál több ne lenne is, megadja. Akinek saját szőlője nincs, ad 8 pénzt. Az özvegyek 3 sing vászonnal, 1 a mesteré.

A prédikátornak a megye ád 3 kaszást délig. A fűért adnak a prédikátornak 1 forintot."

 

Proventus rectoris (A tanitó jövedelme)

„1 kalangya búza, 1 kalangya zab, akinek búzája kalangyában nincs, egy véka. Ha zabja nem lészen métréta (véka)  2, avagy dénár 10.

Az 1756-os Conscriptio idején a következőkből tevődött össze a lelkész fizetése:

„Minden szántóvető embertől 2 kalangya búza, két kalangya zab, hasonlóképpen, akik nem szántanak, ha ökrek vagyon a papnak két véka búzát, a mesternek egyet, zabot a papnak négy vékát a mesternek két vékát, ha ökrök nincsen a zabért a papnak 20, a mesternek 10 pénzt. Minden ember a papnak dénár 12, a mesternek 8, melyből 2 pénz a harangozásért mégyen. Az orsós özvegyek a papnak 2, a mesternek 1 sing vásznat adgyanak. Minden ökrös ember egy szekér fát, melynek 1/3-a a mesteré.  A papnak, akinek terem 1 veder mustot, akinek szőlője nincsen 8 pénzt. A copulatioért (házasságkötésért) a béradó ember gyermeke egy szekér fát, akinek az attya nem adott bért, három márjást, a keresztelésért 1 tyúkot, egy kenyeret. Amikor füvet nem adhat a megye, három márjást fizetnek."

 

Egy másik díjlevél 1891-ből való, Szász Ferenc lelkipásztor javadalmazása ez volt:

Tisztességes papilak, kőház, melléképületekkel, veteményeskert.

Pénzfizetés: 543 forint, 20 krajcár

20 hektó jó kenyérnekvaló rostált búza, 20 hektó jól kiszáradt szemes törökbúza. Minden kepefizető család 20 liter búza vagy kukorica, félkepefizető fele annyi. Értéke 160 forint.

8 hold szántó, 1235 □ öl kaszáló. A földeket a hívek szántják, vetik a pap által adott vetőmaggal. A kaszálók termését is behordják. Értéke: 50 forint. Az adót az egyház fizeti.

Minden marhával bíró gazda a pap udvaráról két szekér trágyát, vagy minden szekér után 20 krajcár. Jelenleg van 50 marhával bíró gazda. Értéke: 20 forint

Színfa: 6 öl. Ágfa: két szekér. A fát a hívek felvágják, ölbe rakják. Értéke: 50 forint.

Keresztelésért: 6 forint, Házasságkötésért, 10 forint.

Összesen: 839 forint, 20 kr.

A Tanítói Díjlevél, 1891-ből:

Tisztességes tanítói lak, kerttel, melléképületekkel.

Pénzfizetés: 247 forint 40 krajcár

Gabona: 20 hektó, fele jó kenyérnek való búza és fele száraz szemes törökbúza.

4 hold 1107 öl szántóföld. A hívek szántják-vetik a tanitó által adandó vetőmaggal.

Színfa: három öl és egy szekér ágfa. A hívek felvágják, a tanítói udvaron ölbe rakják.

Bisztray Sándor lelkipásztort a következő díjlevéllel választották meg:

1. Lakás, épületekkel, kerttel, 1 hold 89 öl

2. Szántó: 13 hold 800 öl. 600 szekér trágya a hívektől

3. 75 kalangya búza 55 véka kukorica

4. 6 öl színfa, két szekér ágfa

5. Stóla temetéskor nincs

Az egyház földjeinek eredetéről nincs dokumentumunk, valószínű nagyrészük még a reformáció előtti időből származik. Sajnos az egyházi földek nagyon kicsi parcellákban voltak, 73 hold és 67 □ öl terület 62 parcellába volt felosztva. 1913-ban a következő területekkel rendelkezet az egyház.

A lelkészi díjlevél (canonika földek):

Kert, belsőség: 1 hold 618 □ öl

Cserén: 7 hold 8295 □ öl

Keresztesút: 1 hold 867 öl

Kaszáló Kompot, Keresztesút: 2 hold 152 □ öl

Szőlő, Nagyhegy:  930 □ öl

Legelő: 227 öl

Temető 1527 □ öl

Összesen: 13 hold 631 □ öl

 

Tanítói díjlevél:

 

Kert, belsőség: 486 □ öl

Hályagos: 2 hold 86 □ öl

Bene: 1103 □ öl

Várhegy alja: 1  hold 716 □ öl

Kerekerdő alja: 1  hold. 1101 □ öl

Tőkés föld: 29 □ öl

Kaszáló Büdöstó, Bojta kert: 283 □ öl

Szőlő: Nagyhegy: 145 □ öl

Összesen: 6 hold 149 □ öl

 

Az Egyház használatában lévő területek: SZÁNTÓK:

Régi cinterem: 342 □ öl

Keresztüljáró: 868 □ öl

Pethő vágottja: 6 hold 869 □ öl

Égető: 3 hold 191 □ öl

Csere: 4 hold

Kerekerdő alja: 88 □ öl

Kökényeságy: 1408 □ öl

Kerekerdő alja: 1 hold 222 □ öl

Összesen: 16 hold. 1577 □ öl

ERDŐK: Bojta kert: 1415 □ öl

Keresztüljáró: 865 □ öl

Lapusárok: 2 hold 172 □ öl

Szálfák alja: 695 □ öl

Új nyilak: 594 □ öl

Tövises megye erdeje: 15 hold 39 □ öl

Csonterdő: 2 hold 1590 □ öl

Vigyázófa: 8 hold 892 □ öl

Katonanyilak: 3 hold 128 □ öl

Nyíralja: 1508 □ öl

Hegyes: 1 hold 451 □ öl

Márjásos: 439 □ öl

Kökényeságy: 366 □ öl

Összesen: 36 hold 910 □ öl

 

Számunkra ma már különös, de hosszú időn át nagyon természetes volt, hogy kocsmája van az egyházközségnek. A korcsomárolási jogot többnyire árverésen eladták, és a kapott összeg az egyház vagyonát gyarapította. Az egyházi kocsma intézményével először 1756-ban találkozunk, amikor a Conscriptioban ezt olvassuk: „Vagyon ezen ecclának (Egyháznak) korcsomároló ideje melyért a falutól minden egyháztag fizet a templomnak 6 magyarforintokat, mivel a falunak engedi. Ezelőtt két negyvenet tartoztak kikorcsomárolni a templomnak."

1847-ben Sipos Sándor az egyház kocsmárosa, 1848-ban Sólyom István és Bodó Ferenc. 1866-ban Szász Ferenc lelkipásztor is bérbevette a kocsmát, 150 magyar forintért. 1873-ban Hersch Izsák a kocsmáros és fizet 360 forintot. 1877-ben Kiselstein Leopold 228 forintot fizet. Általában a kocsmajog árverést olyan kitüntetett módon kezelték, hogy a szomszéd lelkészek közül is átjött valamelyik, felügyelni a törvényességre. 1883-ban Magyari Dániel fintaházi lelkész a kiküldött megfigyelő. A századfordulóra, hála Istennek megszűnik az egyházi kocsma, olyannyira, hogy 1937. május 26-án a vizitáció a következő megállapítást teszi: „Örömmel jegyezzük meg, hogy e faluban kocsma nincsen.". Jelenleg a faluban négy helyen mérnek szeszes italt.

 

ONDNOKOK

 

A gondnoki intézményt Erdélyben 1722-ben vezették be, főkonzisztóriumi rendeletre. Nevezték őket curatoroknak, domesticus curatoroknak, egyházi curatornak, gondviselőnek, gondnoknak vagy leggyakrabban megyebírónak. Kezdetben minden esztendőben mást választottak, de volt olyan esztendő is, amikor valószínű lemondás, vagy lemondatás miatt egy esztendőben két gondnoka is volt az egyházközségnek, például: 1810-ben Sólyom András is és Szőcs Gergely is volt megyebíró.

A gondnokok vezették az egyházközség anyagi életét. Náluk volt az egyházközség pénztára, és évente elkészítették az egyházközség számadását.  Erről a presbitérium előtt valamint az egyházmegyei látogatás előtt elszámoltak. Ha szolgálatával meg voltak elégedve és ő is szívesen vállalta ezt a felelős szolgálatot, akkor több éven keresztül is lehetett gondnok valaki. Minden esztendőben írásban számolt be a pénzgazdálkodásáról, úgynevezett Ratiot készített, melyek nagy része az egyházi levéltárban található. Különösen kedves Paniti Ördög Jánosnak az írásos elszámolása: „Én, Somosdon lakó Paniti alias Ördög János a mater eklézsia javai gondviselőjének tétetvén, folyó 1806-ik esztendőre mind bévételem mind költségeimről így kívánok gyengeségeim szerint számot adni." Ezeknek a számadásoknak, valamint a Régi Matricula alapján állítottuk össze a gondnokok névsorát:


1726 - Nagy János

1727 - Ravai István

1728 - Imreh György

1730 - Somosdi Mihály

1731 - Somosdi István

1739 - Nagy János

1743 - Ádámosi János

1749 - Ferenczi János

1756 - Székely Ferenc

1758- nemes vitézlő Szőcs Miklós

1763 - Ferenczi János

1766 - Szőcs Miklós

1767 - Székely József

1768 - Sándor János

1769 - Sipos Ferenc

1772 - Székely György

1774 - Kiss János

1778 - Székely János

1780 - Ferenczi Mihály

1781 - Székely István

1782 - Paniti Dániel

1784 - alsó Székely Ferenc

1790 - Székely János

1793 - nemes vitézlő Szilágyi György

1796 - alsó Székely Ferenc

1797 - Somosdi Mihály

1798 - vitézlő Somosdi Mihály

1799 - Farkas János

1800 - nemes vitézlő Székely István

1802 - felső Székely Ferenc

1803 - Szilágyi János

1804 - Jánosi János

1805 - Paniti alias Ördög János

1806 - nemes Székely Dávid

1807 -  Sólyom István

1808 - Fodor Márton

1809 - Szőcs Gergely

1810 - Sólyom András

1810 - Szőcs Gergely

1811 - Henter Dávid

1812 - nemes vitézlő Székely János

1813 - Sipos Imre

1814 - vitézlő Keresztesi György

1815 - nemes vitézlő Bodoki Henter Ferenc

1816 - nemzetes Székely Dávid

1817 - nemes Sipos Antal

1818 - Székely Ferenc

1819 -  Székely Ferenc

1820 - Szilágyi József

1821 - Veress György

1822 - nemes Sólyom István

1824 - Sólyom Márton

1826 - Sipos Lajos

1827 - Szász Zsigmond

1830 - Székely Ábrahám

1831 - Sipos Pál

1832 - Rátz Zsigmond

1833 - Nagy János

1835 - Szász Péter

1837 - Székely Márton

1838 - Székely Izsák

1840 - Sólyom Mihály

1841 - Székely Ferenc

1842 - Sipos Imre

1844 - Sólyom Márton

1845 - Ferenczi József

1846 - Kiss János

1847 - Szász János

1848 - Szász János

1850 - Főgondnok: Szász Zsigmond

Gondnok: Ádámosi Mihály

1851 - Sipos Márton

1852 - Szilágyi Márton

1854 - Bodó Ferenc

1857 - Sipos Lajos

1858 - Paniti Gáspár

1860 - Sipos Lajos

1861 - Henter Antal

1865 - Veress Imre

1868 - Sándor György

1871 - Ádámosi Ferenc

1886 - Henter József

1889 - Henter János

1891 - Sipos Péter

1894 - Henter Péter

1898 - Henter Péter

1900 - Székely Márton

1901 - Sipos Viktor

1904 - Ferenczi Imre

1906 - Veress György

1910 - Dóczi Márton

1913 - Henter Imre

1916 - Rácz Márton

1918 - Sipos Péter F

1921 - Dóczi György

1923 - Sólyom Márton

1925 - Ferenczi Károly

1927 - Sipos Pál

1928 - Henter Zsigmond

1930 - Székely Viktor

1932 - Dóczi Zsigmond

1933 - Henter Márton

1936 - Dóczi Antal

1939 - Ferenczi Imre

1941 - Szász Ferenc

1943 - Ferenczi Károly

1944 - Székely Zsigmond

1946 - Székely József

1954 - Ferenczi Péter

1971 - Ádámosi Pál

1974 - Székely János

1980 - Ferenczi György Mártoné

1986 - Henter Viktor


 

A XVI. századi zsinataink már beszélnek a presbiteri tisztségről. A második erdődi zsinat (1555) a lelkész mellett említi a presbitert is, mint gyülekezeti munkatársat. A Tarczal-Tordai Hitvallásunk (1562-1563) a presbiterről, mint a gyülekezet igazgatójáról beszél.  Ebből a kezdeti időből nincs adatunk arról, hogy a presbitériumok működtek is volna, csak mint igény jelenik meg. Főleg a nyugaton tanult, puritán szellemiségű lelkipásztorok szorgalmazták ennek a testületnek a bevezetését református egyházunkba, például Apáczai Csere János és Medgyesi Pál. Az első adat vidékünkön, amely a presbitérium működéséről szól, 1668-ból való, amikor Szentiványi János vámosgálfalvi lelkipásztor a szegényparaszti rendből hét presbitert választott. A következő évben már harminc gyülekezetben működött presbitérium. Egyházunkban az első presbiteri névsor, jelen ismereteink szerint, 1693-ból való, amikor Halászi Márton volt a gyülekezet prédikátora. Ekkor a presbitérium tagjai: Sipos István, Nagy István, Balás Péter, Korodi Miklós, Ferenczi János, Kiss István és Ravai János. Mint látjuk akkor a presbitériumnak hét tagja volt, és conjuratoroknak, esküdteknek, hiteseknek nevezték őket. Legtöbbször az egyház hitesei egybeestek a falu hiteseivel, ugyanis a legtalpraesettebb férfiak közül választották őket.

A templom alapkő-letételételekor (1793) a következő presbiterek szolgáltak: Székely István, Székely János, felső Székely Ferenc, Ferenczi Mihály, Henter János, alsó Székely Ferenc, Székely Gergely. Később, már 12 presbiterrel működik a presitérium, élén a lelkésszel és a gondnokkal. Agyagási Mihály lelkész idejében (1828) a következők voltak presbiterek:  Szász Zsigmond gondnok, Sipos Imre, Székely János, Somodi János, Ádámosi Sándor, Henter Dávid, Székely Ferenc, Sólyom István, Szász Péter, Sipos Gergely, Ádámosi Zsigmond, Székely Márton, Paniti György presbiterek 1856-ig az egyházközség anyagi természetű dolgait a presbitérium önállóan végezte, presbitérium elnöke a megyebíró volt, a lelkész nem is vett rész ezeken a tanácskozásokon. Ebben az évben a vizitáció felszólította a lelkészt, vegyen rész, és elnököljön az üléseken. Az 1848-as forradalom évében arról panaszkodik a gondnok, hogy „nem akar senki a megye dolgaira jönni."  l858-ban arról születik döntés, hogy a presbiteri gyűléseket havonta egyszer tartsák, a reggeli harangszó után. A presbiteri gyűlésekről jegyzőkönyvet vettek fel, gyülekezetünkben ez a jegyzőkönyv l844. március 20- án kezdődik. Abban az időben a presbitérium jegyzője: Deák Lajos volt, „nemes Marosszék hites ülnöke, és a Megye hites jegyzője." Később, jegyzett: Deák Ferenc, Deák Károly és Henter Antal is. A XIX század végén Henter József jegyzett a gyűléseken.

Az egyházmegyei közgyűlésen a gyülekezetet sokáig tekintetes Sipos Lajos úr képviselte, a mindenkori lelkésszel együtt. A leghosszabb presbiteri gyűlést 1936. január 5-6-án tartották, Bisztray Sándor lelkipásztor idejében. Az addig felgyűlt feszültségeket türelmesen, alaposan helyre tették. Lelkiekben-anyagiakban egyaránt sok visszásság volt abban az időben a gyülekezetben. „Lelkész krétával a kezében, hosszú számsorokban mutatja fel a táblán az egyház szomorú helyzetét, ebből kitűnik, hogy az egykor virágzó és tekintélyes anyagi bázisokkal rendelkező egyházközség csak vegetál, önmagát emészti meg és a hosszú sorvadás útján halad. A templom falai repedeznek, az egész épületet a süllyedés veszedelme fenyegeti. Nagyon sok adósága és nagyon sok behajthatatlan követelése van, teherbíró képessége pedig majdnem semmi." Mivel az egyházközség presbitériuma hosszú időn át nem akarta fizetni sem a tanítónői-, és lelkészi díjlevelet, de az egyetemes adót sem, 1927. július 31-én a presbitériumot feloszlatták, és új választásokat írtak elő. Mindez, következmény csupán: a racionalista igehirdetések, előbb-utóbb ide vezetnek: üres templom, üres pénztár...

 

A presbitérium 1935-ben

A felső sor, balról: Henter János, Henter Imre, Gidófalvi Károly, Dóczi Antal, Paniti Károly

Középső sor: Ferenczi Márton, Ferenczi Mihály Székely Károly, Bisztray Sándor, Farkas Ödön, Dóczi Ferenc, Dóczi György, Sipos Pál.

Alsó sor: Veress Mihály, Sipos Károly, Nagy Ferenc, Dóczi Zsigmond, Henter Viktor.

Ma a presbitériumnak 16 rendes- és 4 póttagja van. Ezek a következők: Gondnok: Henter Viktor,

Presbiterek: Ádámosi György, Ádámosi Jenő, Bodó József, Bodoni Zoltán, Dóczi Károly, Ferenczi György P, Ferenczi György S, Ferenczi József, Ferenczi Márton, Ferenczi Sándor, Nagy Zoltán, Paniti Árpád, Sepsi Ferenc, Sepsi Pál, Székely József, Székely Viktor, Szőcs Imre, Szőcs Pál, Takács István és Veress László.

 

 

Amíg saját református iskolája volt az egyháznak, a mindenkori tanító végezte a kántori teendőket is. Az államosítás után (1948) azonban elvágta az állam ezt az addig természetes kötődést, és a tanítókat választás elé állította: vagy a kántorság, vagy a tanítóság. Legtöbben az utóbbit választották, biztosabb megélhetést jelentett a tanítói állás, mint a szegényes kántori fizetés. Az utolsó kántortanítója a gyülekezetnek Farkas Ödön volt. 1948 után Bisztray Sándor lelkipásztor végezte a kántori szolgálatot egészen nyugdíjazásáig, amikor az általa képzett Nagy Ferenc lett a gyülekezet kántora. Ő egészen 1989-ig kántorizált, amikor meghívta kántorának a bálványosváraljai gyülekezetbe. Később, elvégezte a teológiát, és jelenben a szőkefalvi gyülekezet lelkipásztora. 1989-től Szőcs Imre a kántor. Az 1940-es években, főleg az államosítás után, sokáig kántorizált még Henter János is. A temetéseken Ferenczi Károly, Henter János és Henter Károly vezették az éneket.

 

 

A gyülekezet énekkultúrájának az irányítása a mindenkori kántortanítók feladata. Ők vezették nemcsak a templomi éneklést, hanem a dalárdát is. Ez munkaköri kötelessége volt a somosdi kántornak. A gyülekezetben ez az igény megvolt, ennek igazolására a következő adatot említhetjük: 1813-ban panaszt emelnek Ertsei Elek tanító ellen, ahol többek között azt kérik, hogy kövesse a természetes énekhangot, a cikornyákat mellőzze.  Egy nagyon érdekes kórustörténeti adalékot találunk ebben a panaszlevélben: „alig van tíz , aki olvasni s a zsoltáros könyvben kijegyzett kották szerént a maga házánál, énekelni ne tudna Somosdon." Ezek szerint a régi oskolamesterek valóban jó munkát végeztek, ha alig volt tíz ember a faluban, aki ne ismerte volna a kottát.

Az első adat a kórusról 1903-ból való, amikor Széll Jakab lelkipásztor az évi lelkészi jelentésben a következőt írja: „Az egyházközségnek van dalkara."Valószínű azonban, hogy korábban alakulhatott a kórus, hiszen Adorján Zoltán tanító úr 1901-ben foglalta el hivatalát, és ő első perctől fogva lelkiismereti kötelességének tartotta a kórus megszervezését. Erről a kórusról tudjuk, hogy mint férfikórus működött 1904-ben 34 taggal, 1905-ben 32 taggal, 1912-1913-ban 28 taggal működött. 1913-ban Ifjúsági dalárdája is volt a gyülekezetnek. Az utána következő kántortanítók sorra távoznak: a kisgörgényi Jánosi György Mezőbándra, Nagy Zoltán Mezőkölpénybe, Kovács József Kézdivásárhelyre távozott. A kisgörgényi születésű Jánosi Györgynek híresen szép énekhangja volt, olyannyira, hogy Kolozsváron, az Állami Operában kínáltak fel neki állást, ám nem fogadta el. Nagyobb lendületet kapott a dalárda működése Farkas Ödön kántortanító szolgálati ideje alatt. Közvetlenül szolgálati helye elfoglalása után, az egyházmegyei vizitáció felszólította: „Tanító atyánkfiát utasítottuk, hogy a dalárdát szervezze meg, s az egyházi ének tanítására iskolában, templomban nagy súlyt fektessen". A gyülekezet is vágyott arra, hogy dalárdája legyen, ez derül ki Farkas Ödön tanító úr naplójából: „1929 telén felkeresett: Nagy Ferenc, Gidófalvi Károly, Ferenczi Károly, Bodó Gergely, Henter Sándor, és Ferenczi Károly a Mihályé, és kértek szervezzük újjá a dalárdát. Éltessük a régi hagyományt. Ezután a hét minden második napján összegyűltünk, alapszabályt is készítettünk. Egyik említésre méltó pontja: személyeskedés esetén senkinek sincsen joga önkényesen intézkedni, magának igazságot nem szolgáltathat, vitás ügyekben dönt a dalárda vezetősége. A dalárda tanításához harmóniumot béreltünk Marosvásárhelyről, Péter Antal igazgató-tanító utódaitól. Terménnyel fizettünk...A kórusélet nélkülözhetetlenné vált." Ötven lej tagsági díjat is szedtek. Aki igazolatlanul hiányzott, vagy szándékosan félrevezette a vezetőséget, pénzbírságot fizetett. Az összegyűlt összegből harmóniumot vásárolnak. Ez az összeszokott közösség a falunak is szép példát nyújtott, hiszen az 1936-1938-as iskolabővítés idején a kórustagok ásták ki az iskola alapját, kalákában be is bútorozták, és 1938. február 6-án már előadást is tartanak benne, a somosdiak örömére.

Az államosítás után az egyházi énekkar, mint világi kórus működött tovább.

 

Új körülmények között, új vezetőkkel működik tovább a kórus. Közben, Farkas Ödön is állást cserél, a felesége falujába, Kisgörgénybe távozik. A vezetők jönnek-mennek, a kórus azonban marad! 1964-ben kap kinevezést Somosdra a Kiss házaspár, úgy megszeretik a falut, hogy 35 éven át, egészen a nyugdíjazásukig itt maradnak. Kiss Csaba Ferenc román nyelvet és zenét tanított, felesége Kiss Éva magyar irodalmat. Kiss Csaba Ferenc, mint a falu zenetanára, kezébe veszi a kórus vezetését. Részben a régi dalárdisták, részben mások kapcsolódnak be az együttes éneklésbe. A kórustagok számára népviseletet készíttetnek: a szokásos székely fehér harisnya piros lájbival és fehér vitézkötéssel, pompázatosan mutat. A kórus népviseletét a falu három szabója készítette: Ferenczi Mihály, Fodor György és Szász Viktor. Az első komolyabb sikerélménye a kórusnak a tartományi dalosversenyen volt, ahol a ditrói vegyeskar mögött, a második helyezést érték el, ami akkor 10.000 lej jutalommal is járt.

Közben kultúrházat is építenek, nagyrészt a falu összefogásából. 1965. május elsején Székely Károly elnök elvágja a szalagot, közben pedig a kórus a Bekecs alatt Nyárád tere népdalra zendít...

A kórus pedig erősödött, izmosodott úgyhogy, 1969. november 9-én, a mieink kezdeményezésére Somosdon tartják az Első  Nyárádmenti Kórustalálkozót. Ennek a találkozónak a mottója: Erős várunk nekünk az ének! Öt kórus énekel, több mint 220 dalossal! A Vörös Zászló 1969. május 18. számában FELEDHETETLEN TALÁLKOZÁS címmel beszámolót közöl a somosdi kórusmozgalomról, no meg a faluról! Dicséretes megvalósításként említik a földgáz- és villany bevezetését, a művelődési ház felépítését valamint több mint ötezer méter járda elkészítését. Valóban nem mindennapi megvalósítás! 1974. június 30-án immár másodszor ad helyet falunk a kórustalálkozónak. Nyárádszereda, Harasztkerék, Kisgörgény kórusai énekeltek szívvel lélekkel. Ennek a találkozónak a mottója: Szín-Szó-Dallam volt. Egészen természetes volt, hogy ezt a találkozót kiállítással kötötték egybe: Balázs Imre és Józsa Nemes Irén alkotásai díszítették a falakat. Itt voltak a rádió, a televízió és a Vörös Zászló újságírói is. Bözödi György és Cseke Péter író jelenléte is emelte a találkozó értékét. Cseke Péter riportot is írt erről a találkozóról, Víznyugattól vízkeletig című kötetben jelent meg, Teremtő ének címmel. Ekkor már a diákok is bekapcsolódtak a közös éneklésbe: citera-zenekar alakult, őket azonban nem engedte a hatóság szóhoz...Némán tüntettek a citerák a fal mellett, a gyönyörű somosdi varrottasok között. Erről a találkozóról a Művelődés folyóirat közölt beszámolót a 8. lapszámban. 1973. március 25-én feledhetetlen Petőfi- ünnepséget szerveztek. Most is remekelt a kórus. Ez alkalommal is voltak kitüntetett vendégek, mint például, Asztalos Imre a marosvásárhelyi Pedagógiai Intézet tanára és Tóth István költő.

1975. szeptember 8-án a Vörös Zászló beszélgetést közöl - többek között - Kiss Csabával, aki a kórus jövőbeli tervéről beszél: részt szeretnének venni a november 30-án megrendezésre kerülő szentgericei Nyárádmenti Kórustalálkozón.

1977. december 20-án a Vörös Zászló, mintegy értékelésképpen ezt írja róluk: „A kórus fejlődése, hírneve hozta a faluba évek során a zeneszerzőket, festőket, költőket, szakembereket. Birtalan József zeneszerző több művét dedikálta a férfikórusnak. Önálló kiállítással jelentkezett Balázs Imre, Gámentzy Zoltán, Józsa Nemes Irén (1918-2003) festőművész. Hajdú Zoltán költő-festő képeiből adományozott a művelődési otthonnak, ezzel megalapozta az önálló képtárlatot. Író-olvasó találkozót is szerveztek nem is egyszer: Az Igaz Szó, Új Élet, Korunk, Falvak Dolgozó Népe, A Hét munkatársai jöttek ide felolvasni műveikből. A Művelődés című folyóirat állandóan figyelemmel kísérte közérdekű tevékenységüket. Hasznos tanácsaikkal segítette őket: Nagy István, Szabó Csaba, Szász Károly, Zoltán Aladár, Guttman Mihály zeneszerző. Igy is, ilyenformán e kicsi nyárádmenti falu bekapcsolódott az országos kulturális életbe...a somosdiak voltak azok, akik kezdeményezték, elindították az országos hírnévnek örvendő Nyárádmenti Kórustalálkozót. Ők szervezték az első és nyolcadik találkozót...ott voltak valamennyi összejövetelen, fesztiválon versenyen" Közben arra is jutott idejük, hogy évente legalább egyszer egy-egy tematikus kirándulást is szervezzenek, mint amilyen volt például a hírneves Petőfi nyomában témájú kirándulás, 1973 februárjában.

1981. február 21-én ismét megtartották a Szín-szó-dallam napját. Ekkora már vegyeskórussá nőtte ki magát a kórus, és a gálaest díszvendége Illyés Kinga színművésznő volt, de jelen volt még Cseke Péter író, Balázs Imre festőművész, Bözödi György író, Bartis Ferenc költő és Kövesdi Kiss Ferenc tanár-költő. Sajnos, mindezek a megvalósítások nem mentek könnyen: a felső hatóság, főleg állambiztonságiak ott tettek keresztbe, ahol tudtak. Volt olyan eset, hogy nem kaptak autóbuszt, vagy a meghívottaknak nagy része el sem jött. Kövesdi Kiss Ferenc bizony bátran kimondja: „Miért nem jöttek el a készülő kórusok? Én válaszolok is. Egyik sem maradt örömében otthon!" De a kórus tovább működött!

Mindezek a megvalósítások, bizony mélyen beleívódtak a somosdiak életébe, sajnos mára csupán történelem. Szép történelem! Mindez egy házaspárnak a munkáját dicséri, Kiss Csaba tanár úrét és feleségéét Éva Asszonyét. Kiss Csaba a Művelődés 1978/7, számában így vall: „Úgy érzem...a faluért is tettem valamit. Pedig nem volt könnyű nekem sem, de a kórustagoknak éppenséggel nem. Néha a szereplések előtt, a próbák úgy alakultak, hogy a mezőről hazafelé jövet dalosaim nekitámasztották a kaszát, szerszámokat az iskola, vagy a művelődési otthon falának és könnyítettünk a nap fáradalmain, énekeltünk éjfélkörülig.  De pitymallatkor már indultak munkába. Szinte hihetetlen, de nem egy próbánk volt olyan, hogy míg az egyik szólammal próbáltunk, a másik szundított... a dalosok ajkát nem tudta befolyásolni, elnémítani semmilyen ellenügyködés"

Irántuk való tiszteletből hadd álljon itt a somosdi kórustagok neve:

TENOR: Demeter András, Dóczi Mihály, Ferenczi György, Ferenczi Győző, Ferenczi Pál, Henter György, Henter Károly, Henter Viktor, Sepsi Ferenc, Sepsi Mihály, Sipos György, Sipos Mihály, Szász György, Székely Albert, Székely György, Székely Károly, Székely Mihály, Székely Viktor, Székely Viktor M, Székely Viktor V, Veress György, Veress Imre, Veress Lajos, Veress László.

BARITON: Ádámosi Antal, Bodó Péter, Bükkösi Győző, Dóczi György, Ferenczi Csaba, Ferenczi György, Ferenczi György P, Ferenczi Károly, Ferenczi Márton, Ferenczi Mihály, Ferenczi Zoltán, Fodor György, Gidófalvi Zsigmond, Görgényi Albert, Henter György, Henter Gyula, Henter János, Henter Péter, Henter Viktor, Henter Viktor V, Paniti József, Szász György, Székely Ferenc, Székely Pál, Szilágyi Márton.

BASSZUS: Ádámosi György, Dóczi Imre, Dóczi Viktor, Ferenczi György, Ferenczi Péter, Ferenczi Zoltán, Fodor Antal, Henter György, Henter György M, Henter Jenő I, Henter Sándor, Henter Zsigmond, Kiss Károly, Nagy Ferenc, Nagy Károly, Nagy Lőrinc tanár, Sándor György, Szász Zsigmond,  Székely János, Székely Károly, Székely Viktor, Szigeti István, Szigeti Viktor, Szilágyi György, Veress József, Veress Viktor, Kiss Csaba Ferenc karvezető, Adorjáni László tanító-titkár.

 

 

Az egyház és iskola évszázadokon keresztül úgy összetartozott, mint egy ikerpár. Sajnos a somosdi iskola kezdeteiről semmi adat nem maradt fenn, azonban már a reformációt megelőzően tudunk arról, hogy 1503-ban Miklós erdélyi püspök, a vikárius kötelességévé teszi, hogy a plébánosok és scholasticusok fizetésének megadására felügyeljen. Sipos Gábor, kolozsvári történész-levéltáros feltételezi, hogy a kb. ötven marosszéki plébánia közül „jó néhányban működött olyan alacsonyabb rendű egyházi férfiú, aki alkalmanként oktatói feladatokat is ellátott." Marosvásárhelyen 1495-ben már egyetemi képzettségű mester tanított.  A reformáció egyházai a hívek kezébe adták a Bibliát, hogy mindenki szabadon olvashassa azt. A bibliaolvasás szerves része lett a mindennapoknak, ehhez azonban arra volt szükség, hogy a hívek megtanuljanak olvasni. Így, évszázadokon keresztül református egyházunk olvasni tanította híveit, amiért ma már szinte hihetetlen áldozatvállalásra is képes volt. Ezt a feladatot általában a kántortanítók végezték, több-kevesebb sikerrel.  Gyülekezetünkben 1649. az az időpont, amikor biztos adatunk van az iskoláról. Sajnos, az első tanítók nevét elmosta az idő, csak azt tudjuk biztosan, hogy 1693-ban Szőlősi István volt a tanító. A tanítót abban az időben rectornak nevezték, de nevezték scholasticusnak, rector scholaenak, ludimagisternek, praeceptornak, oskolamesternek, kántortanítónak, később mesternek is. A Székelyföldön sokfelé ma is mesternek nevezik a kántort, mint például Mezőpanitban. Sajnos, a gyenge fizetés és az évenkénti választások miatt gyakran váltogatták egymást, Somosdon száz év alatt 15 rector tanított, ami azt jelenti, hogy átlagosan alig több mint hat és fél évet szolgált egy rector. Tisztelettel és emléküknek adózva soroljuk fel azoknak a kántortanítóknak a nevét akik az államosításig, nagyon kevés fizetés ellenében  tanították, nevelték Somosd népét:


 

 

1.            Szőlősi István           1693  - 1694

2.            Bándi Csibi Márton 1695 - 1703

3.            Rettegi István                1710

4.            Paducz Miklós          1712 - 1718

5.            Sófalvi János                  1719

6.    Kibédi Miklós         1721 - 1724

7. Léczfalvi Sámuel       1725 - 1726

8.  Sófalvi Ferenc              1727 - 1741

9. Katona György          1741 - 1747

10. Farczádi József           1749 - 1750

11. Katona György       1752 - 1759

12. Szathmári János       1760-1763

13. Berkeszi János              1764

14. Szathmári János       1766-1777

15. Szathmári Szabó Pál   1778-1784

16. Gidófalvi Mihály      1785-1793

17. Sipos István              1794-1809

18. Sipos Pál                         1810

19. Ertsei Elek                    1811-1814

20. Nagy János                  1815 - 1816

21. Bartha Benjámin             1819

22. László János                 1820 - 1831

 

 

 

23. Szász Dávid                 1832 - 1837

24. Nagy József                1838 - 1859

25. Tusa György s. tanitó 1845 - 1855

26. Kiss László                 1859 - 1899

27. Dónáth Aladár             1900 -1901

28. Bartha Gyula                   1901

29. Adorján Zoltán            1901 - 1917

30. Ugrai Lina                     1903 - 1917

31. Péter Gizella                 1917

32. Jánosi György              1918 - 1920

33. Albert Erzsébet            1918 - 1926

34. Nagy Zoltán                      1921

35. Kovács József              1923 - 1924

36. ifj. Adorján Zoltán       1924 - 1925

37. Kádár István                   1925

38. Nemes Dénes               1926 - 1927

39. Kovács Erzsébet          1926 - 1927

40. Ferenczy Erzsébet         1926 - 1927

41. Farkas Ödön                  1927 - 1948

42. Farkasné Antalffy Margit 1927 - 1948

43. Daróczi Erzsébet            1941 - 1943

44. Gerő József                  1943 - 1944

45.Gerő Józsefné1943 -1944


 

A XVII - XVIII. században a rectorságot csupán átmeneti foglalkozásnak tekinteték. Egy-egy kollégiumi diák nehány évre falusi oslolamesterséget vállalt, csupán pénzszerzési célból, aztán ahogy lehetett papi vagy más jobban megfizetett pályákra váltott. Kovásznai Kelemen somosdi lelkész

például, korábban Mezőbándon tanítóskodott. Az enyedi zsinat 1616-ban kimondta, hogy a rectorok két évnél tovább ne tanítóskodjanak, hanem menjenek vissza a kollégiumba, és folytassák tanulmányaikat. Csak a gyengébb képességű mesterek számára maradt életreszóló hivatás a rectorság. A rektort, akárcsak a lelkészt minden évben újraválasztották, de csak abban az esetben, ha munkájával meg voltak elégedve. Az évenkénti esperesi vizitációs bizottság is megkérdezte a híveket, meg vannak-e elégedve a pap és a mester munkájával. Amennyiben nem voltak megelégedve a pap vagy a rector munkájával, akkor mindketten más gyülekezetbe kellett távozzanak. Ez a szokás a reformáció idejére vezethető vissza. Először a debreceni Nagyobb Cikkekben, az un. Articuli Maioresben, 1567-ben találkozunk ezzel a rendelkezéssel, majd a Herczegszőllősi Kánonokban. Az egyházi vezetők sokat hadakoztak, hogy ezt a szokást eltöröljék, de mindhiába. Mária Terézia 1779-es császári rendelete hatálytalanította ezt a megalázó szokást. Ez után az intézkedés után csak fegyelmi okból lehetett a papot vagy a mestert elhelyezni. Az iskola, vagy ahogyan akkor nevezték, tanulóház építéséről 1723-ból van írott adatunk, Eddig az időpontig valószínű a mester háza volt a tanítás színhelye.  A mester háza nem sokat különbözött a korabeli parasztházaktól, „háromosztatú, szobából, pitvarból, kamarából álló falusi ház volt. Fala paticsból vagy fából készült, szalmazsuppal, zsindellyel vagy náddal födték be." Az 1723    vizitációs bizottság megdicséri a somosdiakat, hogy „fát is hordtak tanulóháznak, igírtik is, hogy jövendőre építik" Ez az iskola a Ropón volt, a temető utcával szembe a „falu szorossa mellett". Ma már nehezen kideríthető okból, ez a tanterem nem épült meg, mert 1743-ban a vizitáció előtt ismét ígéretet tesznek, hogy felépítik a classist. 1744-ben   a classis valóban felépült. „Somosdi Atyánkfiai a tavalyi commendálásunk szerint a classist felépítették."

Ebben az időben a mester volt egyúttal a templom harangozója is, amiért külön javadalmazásban részesült. Nagy József tanító úr például 1847-ben a harangozásért kapott 1 forintot, az „orgona nyomásáért" 12 forintot. E szokás körülbelül 1830-ig fennmaradt, amikor már önálló harangozót választott a gyülekezet. Azonban még 1847-ben is, noha volt hivatalos harangozó, a mestert felszólította a presbitérium, hogy maga helyett gyermekeket ne küldjön harangozni. 1892-ig a tantermek takarítása, fűtése, vízhordás is a tanító feladatkörébe tartozott, ekkor azonban az iskolaszék megállapította: „A szobák takarítása, fűtése mind szolgai teendők és nem illenek a tanítókhoz" A tanító hajlandó lett volna 10 forint összegért továbbra is elvállalni, de a presbitérium Debreczeni Istvánt választotta meg „ szobatisztító, tűzcsináló, vízhordó tisztes egyéniségnek"

Az iskolai állapotokra jellemző, hogy a presbitérium kénytelen megállapítani, hogy „a mesteri telken az iskolaház  fedele végképpen elromolva lévén, fedesse meg, az ajtaját csináltassa meg, tétessen zárt reá, hogy minden állhasson zár alatt, takaríttassa ki szépen, meszeltesse ki. Ajánlja a mester uramnak, hogy a pálinkafőző üstjét onnan sietőleg takarítsa ki. Erre a mester uram azt kéri, hogy gondoskodjanak alkalmas pálinkafőző helyről, ha innen kimozdítani kívánják."

Mit tanultak a gyermekek abban az időben? A reformáció századában főleg imádságokat és erkölcsi tanításokat, csak az értelmesebb gyermekeket tanították a betűvetésre, de azt néha 2-3 esztendeig, mert a tanév noha Szentmihály napjától Szentgyörgy napjáig tartott, a valóságban csak valamikor november közepén kezdődhetett meg az okatás. Ősszel a gyermekek mezei munkában való segédkezése, télen a ruhátlanság akadályozta a tanítás menetét 1823-ban például a marosszéki iskolákban: „a betűk esméretére, írásra, szent históriára, hitvallás tudományára, éneklésre, imádságokra" tanították a gyermekeket. „Ahol többre mehetnek, számvetésre, hazai és természeti história eleire" oktattak. Az 1830-as esztendőkben kezdett Erdélyszerte elterjedni az un. Lancaster-módszer.  Ennek a módszernek a lényege a kölcsönös tanmód.  Salamon József munkássága nyomán egész Erdély területén kezdett elterjedni és egyfajta reformot jelentett a tanítás módszertanában. 1844-ben az esperes a somosdi tanítót is felhívta, hogy az iskolában a következő tanrend szerint tanítson: „a Salamon úr által kiadott Kis ABC, a könyv nélkül tanulók tanulni fogják a Szent Históriát, Erdély földleírását, Magyarhon történetét és a Gazdasági Kistükröt" Kezdetben homokra írtak a gyermekek, később viaszos táblára, majd palatáblára. A papír ritkaságszámba ment abban az időben, és főleg drágasága miatt nagyon vigyáztak reá. 1870-ben külön presbiteri gyűlési téma volt az iskolai papírhasználat kérdése. Határozat született, hogy a papírt a lelkésznél tartják, csak a szükséges mennyiséget vihették az iskolába, és a teleírt íveket is tartoztak bemutatni.

Mai értelemben vett osztályok abban az időben nem voltak, hanem három csoportba sorolták a gyermekeket: az elsőbe a Betűzők, szótagolók, a másodikba az olvasók, a harmadikba a könyv nélkül tanulók tartoztak. Mondanunk sem kell, hogy mindezt egy tanító végezte, több-kevesebb sikerrel. Sokszor 60-80 gyermeket kellett tanítani, fegyelmezni, nevelni. Nem volt ritka az ütlegelés sem, noha már 1786-ban egy Utasítás felhívta az oskolamesterek figyelmét, hogy „szelíden bánjanak, ne legyenek őhozzájuk durvák, mordok." Mégis bőven adódtak kivételek. 1893-ban az Iskolaszék kénytelen megállapítani, hogy Kiss László tanító úr „a fenyítésekben igen mostohán jár el. Több szülők panaszolják, hogy a gyermekeinket embertelenül bünteti: fejét betöri, fülét lehasítja, s a tenyerével oly pofonokat üt arcokra, hogy egész életeken át félszeggé lehetnek... Különben iskolaszékünk ajánlja a tanítónak a tiszta, erkölcsös, józan életet."

Az iskolába járás sajnos állandó fájó kérdése a gyűléseknek. 1874-ben Vályi Pál nyárádszentbenedeki lelkész-esperes igyekezett mind a tanítókat, mind a gyermekeket rendre szoktatni: „8-11 óráig délelőtt, 2-4 óráig délután minden tanítót oskolájában találjak". A következő év november 15-én így rendelkezik: „Sajnálattal látom, hogy némely helyeken az iskola máig sincs beállítva. Nagy mulasztás. Vége legyen. Nagyon szigorú és kérlelhetetlen leszek." Mégis, 1893. november 27-én „semmi iskolázás nem volt." Sokszor a járványos betegségek akadályozzák a tanítás menetét. 1878 tavaszán toroklob (diftéria, torokgyík) járvány volt a faluban, ezért kényszerű szünetet rendeltek el.  1880 telén Tavaszi József székelyvajai lelkész, iskolai felügyelő megdöbbenve állapította meg, hogy a gyermekek a sajátjukból hozzák a fát, ha nem tennék, akkor hidegben ülnek, vagy hazamennek. Figyelmeztet: ilyen erdőkben gazdag faluban kell legyen annyi fa, hogy kifűtsenek egyetlen tantermet. 1925-ben a vizitáció tagjai a következőket jegyzik fel: „Vizsgáló Bizottságunk mély megütközéssel látja, hogy a különben értelmes somosdi székely nép milyen kevéssé törődik nagyobb gyermekei beiskoláztatásával."

A következőkben szeretnénk bemutatni az iskolát mulasztók számát az 1838. és 1928. közötti időben:

Iskolai év

Mulasztó tanuló

1838-1839

33

1844-1845

11

1880-1881

72

1887-1888

23

1895-1896

61

1903-1904

26

1910-1911

33

1911-1912

16

1915-1916

102

1917-1918

92

1918-1919

54

1924-1925

26

1927-1928

10

 

 

Megjegyezzük, hogy ebben az időszakban az iskoláskorú gyermekek száma 160 körül volt. Azonban nagy volt az osztályismétlők száma is. Például: 1895-ben 35-ön, 1934-ben 38-an ismétlőre maradtak. Így nem csoda, ha nagy volt az írni-olvasni nem tudók száma a falu területén. 1881 elején a Magyar Szent Korona országaiban népszámlálást tartottak. Ekkor Somosdon 876 volt a népesség száma, és mindössze 288 -an tudtak írni-olvasni, azaz  a lakosság 32,8%-a.  Az 1930-as népszámlálás 181 írástudatlant talált a falunkban, ami azt jelenti, hogy egyre csökkent az írástudatlanok száma.  Az összlakosságnak csupán 18,2% -át  tették ki az analfabéták A háború után az új rendszer presztízs kérdést csinált abból, hogy visszaszorítsa az analfabetizmust. Az 1950-51-es tanévben 24 felnőttet iskoláztak be és ezzel az akcióval az írástudatlanság gyakorlatilag megszűnt Somosdon.

A gyermekek iskolába járásának, a tanító munkájának ellenőrzése céljából, felsőbb rendeletre, 1876-ban megalakítják az Iskolaszéket. Az Iskolaszék elnöke a lelkész és a presbitériumból hat tag.

Nagy nehézségek árán sikerült fenntartani az iskolát, de több mint 300 éven keresztül fenntartották. Igaz, több alkalommal is felvetődött az egyház gyűlésein hogy át kellene adni az iskolát állami kezelésbe, mert némelykor szinte elviselhetetlen terhet jelentett a fenntartása.  Annyira magáénak érezte az egyház ezt az intézményét, hogy soha nem mondott le róla, csak mikor erőszakkal elrabolták tőle. 1901. március 22-én a presbitérium kimondta: lemond felekezeti iskolájáról és átadja az államnak, állami iskola szervezése céljából. Nem tudni mi okból, a határozatból - hála Istennek - nem lett semmi.

 

Farkas Ödön és a felesége Antalffy Margit tanítók a somosdi gyerekekkel az 1940-es években

 

Az iskola a kezdetektől egészen 1903-ig egy tanerővel, 1903-1936 között két tanerővel, 1936-1940. között három tanerővel, 1940-1948 között négy tanerővel működött.  Mint megfigyelhető, Bisztray Sándor lelkész szolgálata ideje alatt a két tanerős iskolából, négy tanerős iskolát szervez, sőt a második világháború után maga is tanít egy osztályt.

 

Az iskolánk felirata az 1940-es években

 

A román állam 1936. szeptember elsején román osztály állít be egy „egészségügyi okokból bezárt kocsmahelységbe." Ide erőszakkal beiskoláznak 127 gyermeket.  A hírhedt névelemzés alapján a Borzás, Sipos, Ádámosi és a Henter család egy ágára mondták ki, hogy állítólag román származásúak és gyermekeiket is román osztályba kényszerítették. Persze, mindenki tudta, hogy a  román származás emlegetése mondvacsinált. A román osztály 1940-ig működött, és a tanító neve Ganea Aurel volt. 1948-ban a felekezeti iskolákat az állam erőszakkal államosította, így a somosdi felekezeti iskola is megszűnt, helyette állami iskola működött tovább.

 

 

 

Ávéd István tanító 1948-1960

Demeter András tanító 1953-1985

Demeter Ágnes tanítónő 1953-1985

Bőjte Ilona óvónő 1960-1964

Nemesné Fekete Katalin tanítónő 1960-1965

Nemes Pál tanító 1960-1966

Borsos Ernő tanító 1960-1961

Mihály Erzsébet tanárnő 1961-1962

Horváth Miklós tanító 1962-1964

Szövérfi Ernő tanító 1962

Csontos Mihály tanító 1962

Vişan Ioan tanító 1962-1964

Török Ilona tanító 1962-1963

Székely János tanító 1963

Gagyi Ilona óvónő 1963

Nagy Lőrincné Sebestyén Irma kémia tanárnő 1963-1984

Jakab Katalin magyar tanárnő 1963-1966

Kovács Laura biológia tanárnő 1963

Toma Marius tanító 1963-1964

Molnár Anna tanár 1964

Péterfy Éva matematika tanárnő 1964-1966

Madarász-Kinda Erzsébet tanárnő 1964-1966

Kodok Ilona tanítónő 1964-1965

Kiss Csaba román tanár 1964-1999

Kiss Éva magyar tanár 1964-1999

Fekete Katalin óvónő 1964-1969

Henter  Károly tanító

Adorján László tanító 1965-1986

Kálmán Olga tanítónő 1965-1966

Angyal Irén tanítónő 1966-1967

Zrínyi Anna tanítónő 1966-1968

Bagothay Zsuzsánna 1966-1970

Magos Edit tanárnő 1967

Hompoth Ilona matematika tanárnő 1966-1968

Szentannai Mária tanárnő 1966-1968

Tóth Márta tanítónő 1967-1969

Farczádi Irén földrajz történelem tanárnő 1967-1968

Ichim Cornelia román tanárnő 1965-1968

Ciotloş Mihai román tanár 1967-1968

Horváth Mária-Magdolna biológia tanárnő 1968-1969

Nagy Lőrinc történelem-földrajz tanár 1968-1981

Salamon Judit román tanár 1968-1972

Virág Ilona matematika tanárnő 1968-1971

Cseh Tibor biológia tanár 1970-1972

Puskás Klára óvónő 1971-1972

Ráduly Irma tanárnő 1971

Rózsa Mária matematika tanárnő 1971-1973

Keszegh Ibolya orosz tanárnő 1971

Szántó Éva-Erzsébet biológia tanárnő 1971-1972

Csegzi-Kása Jolán matematika tanárnő 1971-1972

Sipos József matematika tanár 1972

Tőkés Ibolya óvónő 1972

Pálfy Éva biológia tanárnő 1972-1973

Dali Anna matematika tanárnő 1972-1975

Adorján Ella fizika tanárnő 1973

Tóth László matematika tanár 1973

Benkő János biológia tanár 1973-1975

Ambrus Margit tanítónő 1977

Csíki Mária matematika tanárnő 1978

Varró Margit történelem tanárnő 1979

Gáspár Melinda orosz tanárnő 1979

Kelemen Erzsébet orosz tanárnő 1979

Szalma Magdolna orosz - román tanárnő 1981

Nagy Zoltán fizika-kémia tanár 1982-1989

Tóth Mihály tanító 1984-1985

Szász Ágnes biológia tanárnő 1984

László Edit történelem-földrajz tanárnő 1985

Ritz Judith tanítónő 1985-1988

Tóth Ferenc matematika tanár 1986-1988

Péterfy Erzsébet tanítónő 1988

Muthi Rodovica 1988

Szilágyi Mária óvónő 1988

Péterfy Károly tornatanár 1988

Bakos Jolán tanítónő 1988

Domahidi Jolán tanítónő 1989

Székely Zoltán matematika tanár 1990

Daróczi Mária földrajz tanár 1991

Trifán Ella tanítónő 1991

Szombatfalvi Ferenc matematika tanár 1991

Kiss Tünde matematika tanárnő 1991-1992

Domahidi Péter tanár 1991-1992

Henter Margit óvónő 1991

Tanászi Gyöngyi 1992-napjainkig

Székely Erika biológia tanárnő 1992-1993

Székely Melinda 1992

Kovács Annamária 1992

Ignáth Gabriella óvónő 1992-1998

Borsos Melinda matematika tanárnő1992-1997

Gombos Magdolna kémia-fizika tanárnő 1993-napjainkig. 1998 óta igazgatónő.

Nagy Emma tanítónő 1993-1996

Szász Tibor földrajz-történelem tanár 1994-1998

Boczog Szabolcs német tanár 1994-1998

Fodor Krisztina tanítónő 1994-napjainkig

Fauszt Zita tanítónő 1996-1997

Fülöp Panna tanítónő 1996

Petelei Délia német tanárnő 1996

Veress Éva tanítónő 1996-1997

Soós Emese vallástanárnő 1997

Szalma Izabella matematika tanárnő 1997-napjainkig

Ferenczi Anna német tanárnő 1997-1998

Szabó Piroska tanítónő 1997-2002

Erdei Melinda tanítónő 1997-napjainkig

Keresztes Levente  földrajz-történelem 1998-1999

Máté Szabolcs német tanár 1998-2003

Gáspár Ibolya-Delinke 1998-napjainkig

Agyagási Izabella történelem- földrajz tanárnő 1999-napjainkig

Szőcs Árpád magyar tanár 1999-2000

Sepsi Carmen román tanárnő 1999-napjainkig

Gáll Ildikó tanítónő 1999-2000

Bartha Éva vallástanárnő 2000-napjainkig

Tálas István magyar tanár 2000-2001

Mészáros Enikő tanítónő 2000-2003

Fazakas Attila magyar tanár 2001-2002

Horváth Melinda óvónő 2001-2004

Crăciuneanu Judit román tanárnő 2002-2003

Jánosi Mária magyar tanárnő 2002-2003

Jakab Barna magyar tanár 2003 -2004

Kulcsár Hajnalka német tanár 2003-2004

Horváth Erika tanítónő 2003

Siklódi Enikő óvónő 2003

Szász Márta 2003-2004

Kovács Klára tanítónő 2003

Czika Ottilia magyar tanárnő 2004

1948-1961 között az iskola I-IV. osztályos iskolaként működött, az 1961-1962-es iskolai évtől iskolánk fokozatosan átalakul I-VIII. osztályos iskolává. Azóta, hála Istennek I-VIII. osztályos iskolaként működik. Hála és tisztelet azoknak a tanítóknak, óvónőknek és tanároknak, akik legtöbbször gyalog tették meg az utat Somosd és Nyárádkarácson között, hogy taníthassák gyermekeinket!

A tanári kar

 

Erdélyországban az iskolaépítés ügyét először Bethlen Gábor fejedelem karolta fel, aki trónralépése után rögtön az első országgyűlésen, 1614-ben kimondatta a rendekkel, hogy: „az tanuló iskolákat is azonképpen minden helyeken, kinek mennyire lehet értéke, mindenütt igyekezzenek helyreállítni és felépíteni." Mint láttuk, az első iskola a Ropó utcában működött, a Temető utcával szembe, a falu szorossa mellett. Ebben az időszakban nem volt külön osztályterem, a tanító a lakószobájában foglalkozott a tanítványokkal. A mai iskola és templom telkét 1793-ban vásárolták meg és kezdték el építeni mind a templomot, mind a mesteri házat és parókiát egy időben. Valószínű ez az iskola messze esett a tanítói lakástól, és már korszerűtlen is volt, ezért az esperes 1867. március 26-27-én tartott vizsgálaton megállapítja: „Több év óta ajánltatott egy a somosdi egyház népességéhez illő új iskolaház építése. ...az idén az anyagokat szerezzék be, és jövendőben építsék fel. E szent cél elérésére vizsgáló bizományunk előtt T. Sipos Lajos úr 4.000 téglának saját költségén kivettetését és megégettetését ajánlotta, s többen a jelen voltak közül segedelmezéseket ajánlották".

A mai iskolaépületet 1869. június 6-án kezdték el építeni Kiss Gyula tervei alapján. A kőműves munkákat Kunszentmártoni Keresztély Mihály kőműves pallér vállalta fel 160 forintért. Az ácsmunkát Ilencfalvi Sárkány József készítette el, nyolcvan forintért. Megjegyzendő, hogy mindkét mester írástudatlan volt, mások írtak alá helyettük. Az asztalos munkákat Nebesz László, Ötvös István és Beretzki Elek marosvásárhelyi asztalosmesterek vállalták fel és készítették el, 500 forintért. Abban az időben Szász Ferenc volt a lelkipásztor, Kiss László a tanító, Sándor György a megyebíró. Az új iskola 1870-ben nyitotta meg kapuit.

A kántortantói lakást 1903-ban építtették, Széll Jakab lelkipásztor és Adorján Zoltán kántortanító idejében. A kőművesmunkát Bilcz György domáldi mester végezte 80 koronáért, az ácsmunkát Bodó Péter csókai ács végezte el 180 koronáért, az asztalosmunkákat pedig Henter Mózes kóródszentmártoni asztalos 340 koronáért. A sármunkálatokat Makó János küküllőszéplaki cigány végezte 68 koronáért. A cserepezés előtt a szarvazatra a bokrétát Adorján tanító úr tette fel, aki örömében, a falu bámulatára a magasban fejre állt.

Bisztray Sándor lelkipásztor idejében, részben felsőbb kérésre, részben saját felismerésből iskolabővítésre kerül sor. A gyermeksereg egyre gyarapodott, és szerették volna mielőbb négy tanerőssé fejleszteni iskolánkat. Igy került sor a negyedik tanterem felépítésére, amit 1936-ban építették. A kőműves munkát Ignáth László cserefalvi mester, az ácsmunkát Kovács József csókai mester, az asztalos munkát pedig Szatmári József ákosfalvi asztalos készítette. Az iskolabővítés munkadíja 16.800 lejbe került, és már a következő évben át is adták rendeltetésének. A hivatalosságok nagymértékben gátolták ezt a munkát, nem akarták megadni a működési engedélyt. Erről így ír a lelkész: „Újonnan épített tantermünkre, amelynek alapterülete kb.75. □ m, két évig nem kaptunk tanítási engedélyt. kétezer lej lefizetése után az engedély négy hét alatt megérkezett. Bárcsak ne szégyelltem volna két évvel hamarább lefizetni a tanfelügyelő urat!" Az iskolabővítés idejére iskolaépítő gondnokokat választanak: Gidófalvi Károly és Szász Ferenc személyében. Ugyanekkor épült az un. kicsi kultúr is. A mai kultúrház felépítéséig ebben tartották a kulturális összejöveteleket.

A  somosdi Általános Iskola

A kommunista diktatúra bukása után, holland segítséggel, újrakészítették a villanyhálózatot, az addig szabadba nyíló osztálytermek elé zárt folyosót építettek, elkészült az úgynevezett vizesblokk, mosdóval, angolvécével. 2002-ben bevezettük az iskolába, parókiára, ifjúsági házba, kultúrházba a Cserén lévő forrásból szabadeséssel a vizet. Addig motorpompa szolgáltatta az ihatatlan vizet.

1998. szeptember 25-én vásárolták az iskola számára az első két számítógép. Ebben az évben kezdődött el az informatika oktatása iskolánkban, Szalma Izabella tanárnő vezetésével. Ma kilenc számítógéppel és két nyomtatóval rendelkezik az iskola. Az Illyés Alapítvány jóvoltából televízió készüléket, videólejátszót kapott az iskola.  Ugyancsak ennek az alapítványnak a jóvoltából két tanárunk továbbképzőn vehetett részt.

Ma a tanárokat az állam fizeti, de az iskola karbantartása a Polgármesteri Hivatal feladata. Az iskola fenntartásához szponzorként járultak hozzá a következők: Székely Erika és Timko Hollandiából és Iszlai Sándor Debrecenből. Székely Erika és Timko jelentős pénzadománnyal járult hozzá az iskola működéséhez és Iszlai Sándor közbenjárására az Alföldi Nyomda gondoskodott a szükséges év végi jutalomkönyvekről.

Gazdag iskolán kívüli tevékenységgel is dicsekedhet iskolánk. Már az 1970-es években kirándulni vitték gyerekeinket, hála Istennek ez a tevékenység azóta sem szűnt meg. Az utóbbi évek kirándulásai: 2000-ben Torda - Torockó - Medve barlang - Félix fürdő - útvonalat jártuk végig.

2001-ben Nagyszeben - Gyulafehérvár - Algyógy útvonalon jártak ifjaink.  2002-ben irodalmi kiránduláson vehettek részt: Koltó - Nagyvárad - Érmindszent útvonalon. 2003-ban a Vaskapu vizierőműig, 2004-ben pedig a Székelyföldön kirándultak gyermekeink. 2000-ben az iskola legjobb tanulója, Dániel Zsuzsi Jánoshalmán ingyenes tanulmányi táborozáson vett részt.

Évszázadokon keresztül az egyház és az iskola jelentette az egyetlen kulturális tényezőt a faluban. Ennek tudatában végezte feladatát mind a pap, mind a tanító. Tanították az írást-olvasást, szervezték a különböző kulturális összejöveteleket. Sokáig az írás-olvasás megtanítása is nagy eredménynek számított, csak 1860-ban találjuk az első jelzést arra nézve, hogy igény jelentkezik ennél többre: 1860. március 3-án elhatározza a presbitérium, hogy a Lelki kincstár című lapot megrendelik a gyülekezet számára. Így, jelképes is ez az időpont: elindult valami a többrevágyás irányába...

Az első iskolai könyvtár nyomaira 1886-ban bukkanunk, amikor Szász Domokos erdélyi református püspök 14 darab könyvet ajándékoz az iskolának. Ugyanabban az évben a marosvásárhelyi tanfelügyelő 60 kötet könyvvel gyarapítja a könyvtár állományát. Ekkor, a Magyar Néplap járt az iskolának.

Sokatmondó az a tény is, hogy Visky Gyula tiszteletes úr 1899-ben megszervezi a Somosdi ev. ref. Egyházközség Lelkészi Könyvtárát és minden esztendőben 5 forintot különítenek el a költségvetésből a könyvtár fejlesztésére. 1904-ben már arról tudósít a lelkészi jelentés, hogy a gyülekezetbe a következő folyóiratokat olvassák: a Vasárnap-ot, Protestáns Árvaházi naptárt, és Kecskeméthy István lapját a Kis Tükröt. Nem valószínű, hogy nagy példányszámban járatták ezeket a lapokat, de már az iskola vagy a parókia könyvtárába hozzájuk lehetett jutni. 1906-ban Bodó György, Amerikában élő somosdi egyháztag tíz darab énekeskönyvet ajándékozott a gyülekezetnek.  A templom százéves hálaadó istentiszteletén dr. Agyagási Károly tisztifőorvos Agyagási Mihály lelkipásztor unokája, nagyapja emlékére egy 100 koronás alapítványt tett, melynek kamatjából minden esztendőben „a legbuzgóbb, legbecsületesebb egyháztagnak ajándékul vallásos könyv vásároltassék és adassék." Ezeket az ajándékkönyveket általában az iskolai év végén osztották ki, a legérdemesebb diák részére. De az is megtörtént, hogy szeretetadományként adták át ezt az összeget, valamely munkaképtelen szegény részére, úgy ahogyan történt például 1906-ban, amikor 3 korona 20 fillér adományoztak Fodor Juliannának.

Ugyancsak ebben az évben írja Széll Jakab lelkipásztor: „A nép szeret olvasni, olvasmánya tárgyát képezik a népkönyvtárban lévő könyvek, az iskolai könyvtárban lévő  Protestáns Irodalmi Társaság által kiadott  Koszorú füzetek, a nép közt eladott Protestáns Árvaházi Képes Naptár (10 darab) és a szintén eladott 21 darab Szikszai féle Keresztyén tanítások és imádságok című könyv."

Méltó a megemlítésre, hiszen szinte példanélküli Székely Mózes és felesége Rácz Krisztina cselekedete, akik 1851-ben oly fontosnak tartották az iskola fennmaradását és anyagi gyarapítását, hogy vagyonukat - 600 magyar forintot és a határon lévő birtokaikat - a „somosdi ev. ref. szent eklézsiának és ott a gyermeki oskolának" hagyományozták.

Hála Istennek, az adakozás lelke nem veszett ki teljesen a somosdiakból, jó példa erre Iszlai Sándor, Somosdról származó debreceni tanár, aki a rendszerváltás után egy színes televíziót, videólejátszó készüléket, parabola antennát, valamint számtalan kötet könyvet ajándékozott az iskolának. Az év végi jutalomkönyveket azóta is az ő adományából biztosítja az iskola. 15 év alatt több mint 600 darab év végi ajándékkönyvet ajándékozott diákjainknak.

Másik szép példája az adakozásnak Székely Erika, Hollandiába férjhezment testvérünk és férje Timko, akik minden nagyobb közösségi vállalkozást támogattak anyagilag. 1999-ben, a cinteremkapu építésekor 500 német márkát adakoztak, a 2004-es templomrenoválás alkalmával 850 euróval segítettek minket. Egy alkalommal egy szállítmány használtruha szállítmánnyal ajándékozták meg Somosd népét. Minden karácsonyban a gyülekezet gyermekei részére karácsonyi csomagot küldenek. A rendszerváltás után a karácsonyi csomagokat az üzlettulajdonosok adományaiból fedeztük. Névszerint: Ferenczi György és Veress László, Székely János és Henter Attila valamint Iszlai György példaadóan adakoztak ezen a téren.

A gyászos emlékű 1918-ban Napközi Otthon alakul az iskola keretén belül. Az „Erdély Gyermekeiért Alapítvány" - t József főherceg alapította, és ebben az évben 780 koronát utaltak ki a gyermekek étkeztetésére. Sajnos, a rendszerváltás és a háború, mint annyi mindent, ezt az intézményt is elsodorta.

 

Az 1970-es években épült kultúrház

Jelenleg az iskola könyvtára 5958 kötettel rendelkezik.  A rendszerváltás után Iszlai Sándor tanár, Somosd szülötte 200 kötetet ajándékozott az iskola könyvtárának. Ezen kívül a Bocskai Alapítvány 210, a Mentor kiadó 150, az Akadémiai Kiadó 50 kötetet ajándékozott. Falusi könyvtár nincs, az egyház Parókiális könyvtára 362 kötettel rendelkezik, egyrésze teológiai munka, más része szépirodalmi mű. Nagyrészüket Bisztray Sándor lelkipásztor vásárolta a parókiális könyvtár számára. A kommunizmus bukása után, Iszlai Sándor 69 kötetet ajándékozott az egyházi könyvtárnak. A sajtó-előfizetésekre nézve két adatunk van: 1977-ben Nagy Lőrinc tanár úr gyűjtése és a 2004-ben általunk összegyűjtött helyzetkép.

Vörös Zászló

Előre

Dolgozó

Falak

Dolgozó

Népe

Munkásélet

A Hét

Tanügyi Újság

118

22

5

1

1

1

1

 

 

 

Ma, 2004-ben a következő újságokat, folyóiratokat olvassák Somosdon:

Népújság

Krónika

Agrárium

Közoktatás

41

4

2

1

 

Az egyházi újságok közül a következőket olvassák:

Üzenet

Vetés és

aratás

Református

Család

Kis

Tükör

Mária

és
Márta

Lydia

Biblia

és

Gyülekezet

Éjféli

Kiáltás

Misszió

15

100

8

6

5

2

1

1

1

 

 

Mint láttuk Somosd mindig is híres volt kórusmozgalmáról, mellette szinte természetes, hogy a színjátszás is felelevenedett. Kiss Csabáné Szabó Éva és Dali Anna vezették a Színjátszókört. Többek között a következő színdarabokat adták elő: A vén bakancsos és fia a huszár, Sári bíró, A falu rossza, Fehér László, Kőmíves Kelemen, A néma levente, Fügedes a paradicsomban, Egy zsák korpa, Liliomfi, Molier: A fösvény, Az állomás, Mézesmadzag, Kocsonya Mihály házassága, Aranyos öregek.

 

 

A mindenkori lelkészek, kántortanítók minden időben ügyeltek arra, hogy egy-egy ügyesebb, élesebb eszű gyerek el ne kallódjon, hanem tanuljon tovább. A marosvásárhelyi kollégium diákjai között - jelen ismereteink szerint - 1779-ben tűnik fel az első somosdi diák, Ferenczi Ferenc személyében. 1780-ban Jánosi György és Ádámosi Sándor, 1782-ben Jánosi Márton, 1783-ban Szathmári Mózes (a somosdi tanító fia), 1784-ben Székely Dávid, 1791-ben Bodó László, 1792-ben Ferenczi János és Gidófalvi Ferencz, 1795-ben Paniti Antal, 1797-ben Pál Lőrincz, 1798-ban Székely András és Székely Károly, 1800-ban Somosdi István és Székely Izsák, 1803-ban Sipos Sándor és Fodor Ferenc. 1805-ben Sándor György és Sándor Márton, 1806-ban Sipos Ferenc és Somodi György, 1811-ben Ercsei János (a somosdi tanító fia, a későbbi professzor), 1812-ben Somosdi József, 1817-ben Ercsei György (a somosdi lelkész fia). 1822-ben Agyagási Elek (a somosdi lelkész fia, később somosdi segédlelkész), 1823-ban Deák Károly, Dóczi Mózes és Székely György, 1824-ben Székely János, 1828-ban Székely Ferenc, Sipos Lajos, Nagy Sándor, Deák Lajos. 1830-ban Szász János iratkozik be a Református Kollégiumba. Az ezutáni kutatások minden bizonnyal a későbbi diák névsorokat is fel fogják tárni....Mint megfigyelhető, szinte minden évben volt somosdi diák a kollégiumban, kivétel, nem tudni mi okból az 1784-1791-es időszak, mikor Gidófalvi György a tanító és az 1817-1822 időszak, amikor üresedésben volt a tanítói állás. Ez is mutatja, milyen fontos volt a falusi értelmiség jelenléte a faluban. Hányan elkallódtak volna, ha nem lett volna egy messzebblátó tanító a faluban! Ezek a diákok többnyire már elemista korukban, 7 - 10 éves korukban iratkoztak be a kollégiumba. Többen közülük a felsőbb osztályokat is elvégezték. Ezek: 1791-ben Ercsei Pál (a lelkész fia) 1807-ben, Székely Károly; Sipos Sámuel 1830-ban iratkozott be, tanító lett a „Hunyad melletti Rákoson", ott is halt meg fiatalon. 1841-ben Deák György, 1848-ban Agyagási Mihály (a lelkész fia) és Szász János.  Figyelemre méltó, hogy Ercsei György egy osztályba tanult Bolyai Jánossal, a világhírű matematikussal. A ma élők emlékezete valamint a feljegyzések szerint a következő személyek öregbítették falunk hírnevét:

Ercsei János 1800 -1852 .szeptember 22. A somosdi tanítónak a fia, aki már kisdiák korában magántanítóságból tartotta fenn magát, mivel azonban szigorúan bánt magántanítványaival, ezért ezt a jogát megvonták tőle. 1830 -ban Isekutz Mártonnal együtt gyalog elindulnak Marburgba, ott végzi egyetemi tanulmányait. Németországi tapasztalatait így foglalta egybe: „Németországot egészen úgy lehet tekinteni, mint egy nagy akadémiát, melyben a legalsó földművestől fogva, a legnagyobb filosofusig mindentől lehet tanulni valamit." Marburgból hazatérve 1833-ban a Székelyudvarhelyi Református Kollégium teológia tanára lesz, ahol a diákjai „rajongásig szerették." 1837-ben meghívják a Marosvásárhelyi Református Kollégiumba. Beteges ember volt, nem mindig tudta ellátni feladatát, a forradalom alatt, mint nemzetőr szolgált. Két könyve található a marosvásárhelyi Teleki Téka gyűjteményében: Végtiszteleti és beköszöntő beszédek. Kolozsvár, 1835. és Gondolkodástan, vagy logika. Marosvásárhely, 1840.

Henter Pál 1844 -1896. Marosjárai lelkész volt. Henter Ferenc és Sipos Eszter fiaként látta meg a napvilágot. Felesége Sipos Anna volt. A református temető II/20-as parcellájában várja Jézusát.

Kovásznai János 1725-1750. Kovásznai Kelemen lelkipásztor fia volt Fiatalon, 25 évesen távozott az élők sorából. A Marosvásárhelyi Református Kollégium diákja volt, ahol egy színdarabot írt: A papok változásáról címmel.

Kovásznai Sándor 1730. február 12 -1792. március 8. Fintaházán született ahol az édesapja lelkipásztor volt. 1732-ben Somosdra költöznek. Mint láttuk maga az édesapa volt a tanítója. 1745-ben a Marosvásárhelyi Református Kollégium első tagozatos diákja. Az intézet tanárai ajánlották gróf Lázár János (1703-1772) figyelmébe, „mint a legjelesebbet az intézet diákjai között." 1755 - 1760 között a gyermek Lázár Imre mellett nevelősködött. 1760-ban külföldi tanulmányútra indul, Hollandiába. Július 29-én iratkozott be a  leydeni akadémiájára. Három év múlva hazatér, és 1764. januárjában tanári kinevezést kap a Református Kollégiumba, ahol haláláig működött. A Bécsi Magyar Kurír ezt írta halálakor: „A régi nyelveket, zsidót, görögöt, deákot, az ehhez tartozó régiségekkel és históriákkal együtt nagy előmenetellel tanította... a Szentírást úgy tudta és magyarázta, mintha gyermekségétől fogva - egyebeket mellőzvén - minden elmebeli és testi tehetségeit annak tanítására fordította volna." „Emellett nagy filosofus, nagy matematikus, nagy rétor, nagy poéta egyszóval minden nagy volt."

Barátja volt Székely Márton vártemplomi lelkésznek, aki ilyennek látta őt: „Testalkatára nézve igen nagy volt, magas és kövér, erős messzelátó szemeivel 18 éves korában a napba nézett, fogai épek, 50 éves korában még egy sem hiányzott, tréfás, vidám, jókedvű." Ő maga így vallott hitéről: „A Szentírás kedves forrás, drágalátos kútforrás, abban van minden gyönyörűségem- a 103. zsoltárt nem adnám a világ kincséért". Egész életében nőtlen volt. Hitére jellemző, hogy a gyulakúti templom mennyezetét a saját maga költségén építtette. Tanítványai közé tartozott többek között Antal János (1767-1854) püspök és Aranka György (1737-1817) nyelvművelő. Sírjánál a gyászbeszédet Borosnyai Lukács Simon (1731-1802) marosvásárhelyi lelkipásztor tartotta. Sírja a marosvásárhelyi református temetőben van, a temetőszín mellett, rajta a következő felirat: Nagytudományú néhai tiszteletes professzor Kovásznai Sándornak ki 1730-ba február 12. napján született, 1792-ben március 8-án meghalt. Itt nyugvó porai emlékéül tétette a tanítványa - Antal János erdélyi ev. ref. püspök 1847-ik évbe. Több latin nyelvű könyve maradt fenn, önéletírása könyv formájában is megjelent: Az ész igaz útján címmel.(Bukarest, 1970.) Tizennégy nyomtatott könyve jelent meg és tizenkét kéziratos mű maradt fenn.  Általános iskolánkat az ő nevéről szándékoznak elnevezni rövidesen. Megérdemli.

dr. somosdi Székely János ügyvéd, tartalékos hadnagy. 1896-ban született Székelycsókában. Valószínű Somosdra költöztek, mert somosdiként írta nevét. Hősiesen végigharcolta az első világháborút.  Pasubio, Doberdó, Jamiano, Montfalcone harcterein küzdött, és a Károly csapatkereszt kitüntetettjeként szerelt le.

Székely Márton 1768 - 1825. október 29. Somosdon született 1768-ban. 1787-ben iratkozik be a Református Kollégiumba, majd 1796. október 24-én a marburgi egyetemre subscribált. Itt együtt tanult Fogarasi Sámuellel, az emlékíróval. Hazatérve Sáromberkén lesz udvari káplán, innen választották meg vártemplomi lelkésznek. Az ő szolgálati ideje alatt tették le a Gecse utcai Kistemplom alapkövét, 1815. július 31-én. 1825. október 29-én halt meg. A temetési prédikációt Agyagási Mihály somosdi lelkész tartotta, a Filippi 2:4 alapján. Jelen volt jelenlegi templomunk felszentelési ünnepségén.

Rajtuk kívül a következők öregbítették a falu hírnevét:

 

Agyagási Lajos (1812-1866 november 22) cserefalvi és mezőbándi lelkész (Agyagási Mihály fia)

dr. Agyagási Károly (1853-1933) vármegyei tisztifőorvos, költő (Agyagási Mihály unokája)

Bisztray Enikő gyógyszerész

Bisztray Zoltán könyvelő

Bisztray Zsombor agrármérnök (Bisztray Sándor gyermekei)

Domahidi Béla bergenyei lelkész

ifj. Domahidi Ernő Miskolc-perecesi lelkész

Domahidi Nelli pápai lelkész

Domahidi Péter biharnagybajomi lelkész (Domahidi Ernő gyermekei)

Dóczi Margit vallástanár, szociális munkás

Farkas Árpád gyógyszerész

Farkas Zsolt gyógyszerész

Ferenczi Irén asszisztensnő, szociális munkás

Ferenczi Pál hajdúszováti lelkész

Ferenczi György-Csaba pókai lelkész

Ferenczi Lajos matematikatanár

Ferenczi Eszter matematika tanárnő

Ferenczi Gyöngyi színésznő

Fodor Ferenc mérnök

Henter Béla ügyvéd

Nagy Zoltánné Henter Emma könyvelőnő

Henter György marosvásárhelyi vártemplomi lelkész

Henter György szengyeli lévita (1753-1828)

Henter Károly tanító

Henter Pál gépészmérnök

Henter Pál szemorvos

Inczéné Ferenczi Emma könyvelőnő

Iszlai Sándor tanár

dr. Iszlai Sándor orvos, szívspecialista adjunktus

Iszlai Attila mérnök

dr. Kiss Jenő nagyszebeni majd kolozsvári teológiai tanár

Kiss Tünde közgazdász

Nagy Ferenc szőkefalvi lelkész

Nagy Zoltán kertészmérnök

Pécsiné Ferenczi Erika asszisztensnő

Ráduly Irma tanárnő

Ráduly Mihály jogász

Rozsnyai Ildikó mérnök

Sólyom Dezső nőgyógyász orvos

Szilágyi Irén fogtechnikus

Szabó Éva tisztviselőnő

Szabó Frigyes Sámuel marosvásárhelyi lelkész

Szabó László biológia tanár (Szabó Frigyes gyermekei)

Székely Erika vallástanár

Székely György radnótfájai lelkész

Székely Gyöngyvér asszisztensnő és diakonissza

Székely József kolozsvári lelkész

Székely Pál ügyvéd

Székely Erzsébet asszisztensnő

Székely Viktor gépészmérnök

Székely Zsolt teológus

Veress Erika szociális munkás

Veress Éva magyar nyelv és vallástanár

Veress Irma vallástanár, szociális munkás és gyógypedagógus

Veress József adventista lelkész

 

Évszázadokon keresztül a népi gyógymódok jelentették az egyedüli orvoslást a faluban. Ezeket a gyógymódokat apáról fiúra adták tovább a nemzedékek. Mivel tanult ember csak a pap és a tanító volt a faluban, ők közvetítették az egészségügyi tanácsokat is a lakosság felé. Ezért nem csodálkozunk, ha az esperesi leiratok jó része orvosi tanácsokból állott. 1826-ban például a lelkész kihirdette, hogy Moldva felől „rettenetes cholera pestise közelget".  Védekezésképpen felhívja a hívek figyelmét, hogy idegeneket ne fogadjanak be házukba. 1836-ban Fintaházán is „nehány személyek cholerában meghalálozván", a következő receptet ajánlják: „Szerecsendió vagy foghagyma, meleg borral való dörgölése a gyomor környékének, egész testnek posztó darabbal súrolása takaró alatt, meleg téglákkal körülrakása, fodormenta tea itatása, szomjúságtól árpa, vagy törökbúza főtt lév itatása, meghűlésnek és hideg vízitalnak eltávoztatása."

1717. pünkösdjétől 1718. szeptemberéig egy csepp eső nem esett, ezért „a nép nagy része arra jutott, hogy bikkfának, szilfának hajával, revivel, kétféle makkal, mogyorófa rügyivel, nádgyökérrel, törökbúza torzsával, berkenyefának gyümölcséből sült máléval, varjú, matska, szarka, az éhség miatt megdöglött marháknak húsával, kéntelenítettek magokat tartani."Ilyen egészségügyi körülmények között nem csoda, ha kitört a pestis, mely csapás több mit harminc évig tartotta rettegésben a lakosságot.  Ebben a pestisben halt meg Haller László is, Árva Bethlen Kata első férje is.

A pestis és kolera több alkalommal pusztított falunkban. 1738-ban többen meghaltak pestisben. Olyan nagyméretű pestisjárvány pusztított, hogy a Marosvásárhelyi Református Kollégiumot is bezárták. Itthon a nyilvános istentiszteletek gyakorlása is tilos volt vesztegzár miatt. „Halni kezdének azért Somosdon is, egész télen által sokan megholtak" - írja visszaemlékezéseiben Kovásznai. Anyakönyvezés ekkor még nem volt, ezért a meghaltak pontos számát is homály fedi. Az anyakönyvi bejegyzésekből pontosan tudjuk, hogy az 1848-as forradalom évében tízen, és a következő évben is tízen kolerában haltak meg. Az ebben a betegségben meghaltakat nem vitték a templomba, sőt nyilvános temetést sem rendezhettek számukra, hanem ruha és koporsó nélkül hantolták el, úgy hogy a hullát mésszel fertőtlenítették. 1854-ben be kellett szüntetni a tanítást, mert himlőjárvány volt a faluban. Az első komolyabb orvosi vizsgálatot és kolera elleni védőoltást, csak 1852-ben tartottak Somosdon. A közegészségügy javítása sajnos még sokáig várat magára. Noha már 1829-ben megnyílt Marosvásárhelyen a Gecse Dániel Emberszereteti intézete, mégis ennek az intézetnek a megnyitása nem sokat javított a vidék egészségügyi helyzetén. Ebben az időben a Székelyföldön 25.155 személyre jutott egy orvos, 2640-re egy bába, és 9945 főre egy sebész.

Az 1946-os nagy szárazság után is megtámadták a járványos betegségek a lakosságot, így 1947-ben öten haltak meg kiütéses tífuszban: Szász Zsigmond, Szász Péter, Székely Márton Izsáké, Székely Mártonné Eszter és Sándor József. Különösen a gyermekhalandóság volt kiugróan magas. 1854-ben 67 temetés volt, amiből 35 tíz év alatti gyermek volt, vagy 1861-ben 38 halottból, 18 tíz év alatti gyermek. Hadd álljon itt tíz referencia év átlag életkora. Egymás alá tettük az 1800-as évek közepéből való adatokat, és az utolsó tíz év adatait.

 

Év

Temetések száma

Halottak átlagéletkora

- években-

Átlag életkor

-években-

1853.

28

29,7

 

 

 

25,8

1854.

67

24,5

1855.

33

18,5

1856.

27

23,1

1857.

6

38,8

1858.

17

31,1

1859.

24

31,8

1860.

25

27,9

1861.

25

17,3

1862.

26

16,1

1994.

9

69,3

 

 

 

 

 

67,8

1995.

20

66,9

1996.

17

70,6

1997.

15

60,5

1998.

15

74,3

1999.

13

58,9

2000.

19

67,9

2001.

11

74,0

2002.

22

70,0

2003.

16

65,6

 


 

1853-1862 közötti években a meghaltak átlagéletkora: 25,8 év, míg 1994-2003 közötti tíz esztendő halottainak átlag életkora: 67,8 év. Százötven év alatt 25 évről, majdnem 68 évre nőtt a meghaltak átlag életkora úgy, hogy közben gyakorlatilag eltűnt a gyermekhalandóság.

 

A falu legidősebb lakója: a 96 éves Dóczi György

Mivel az orvosi tudomány nagyon kezdeteleges volt, és a megholtakat orvos nem vizsgálta meg ezért a diagnózisokat a lelkészek a hozzátartozók bevallása szerint jegyezték fel. Mint érdekességet jegyezzük fel ezeket az anyakönyvi bejegyzéseket: Agyagási Mihályné papné, 1852-ben oldalfájásban halt meg. Mások ilyen betegségekben mentek el ebből a világból: fenebetegség, pokolvar, vízibetegség, hagymáz (tífusz), petecs, rothasztó, hidegrázás, köhögés, toroklob (diftéria), sorvasztó, ínláz, főfájás, hátafájás, aszkórság, forrónyavalya, hektika, nyavalyatörés, hideglelés, rendes halál. Sokatmondó ellenben, hogy szinte ismeretlen volt ebben az időben az öngyilkosság. Első ilyen esettel 1852-ben találkozunk, amikor Székely Sándorné felakasztotta magát. Kétségtelen rossz példával jártak elől a falu vezetői, hiszen 1880-ban a lelkész fia, Szász Albert 27 évesen, szerelmi bánatában pisztollyal meglőtte magát, 1889-ben a megyebíró Szőcs Elek is puskával végzett önmagával, 1899-ben pedig az iskola tanítója, Kiss László 66 évesen kiugrott a toronyból. 1782 óta, mióta létezik egyházi anyakönyvezés, összesen: 55-en lettek öngyilkosok. Szomorú statisztika...A legmegrázóbb esettel azonban, 1911. november 30-án találkozunk, amikor egy özvegyasszony,  özv. Székely Mózesné szül. Incze Rozália kisfia, Székely Mózes 11 évesen felakasztotta önmagát. Vajon mi lehetett az a lelki teher, ami egy tizenegy éves gyermeket erre a végzetes elhatározásra juttatott? Vajon tudjuk-e a Szabadító evangéliumát úgy képviselni, hogy „ne a halált, hanem az Életet válasszák" mellettünk az emberek?

Ma, három körzeti orvos szolgálja tisztességgel, jó lelkiismerettel Somosd, és a község népét: dr.Dumitraschevici Doina, dr. Kozma Mária Tünde és dr. Moldován Béla László.

 

 

 

Különösen a háborúk és természeti csapások, gyakran keserítették meg a somosdiak sorsát. A tatárok 1417-ben végig pusztították a Nyárádmentét, bár a nyárádmentiek hősiesen harcoltak. Tudunk róla, hogy a törökök két ízben is végigpusztították a Nyárád völgyét: 1658-ban és 1661-1662-ben. A szájhagyomány úgy tudja, hogy a mai kisharangunkat egy kútba rejtették el a „pogányok" elől, egy másikat pedig magukkal vittek a török hordák.

1698-ban a szebeni országgyűlésen a székely főtisztek arra kérik a Főkormányzószéket, hogy könnyítsen a sorsukon, mert egész Marosszék területén hatalmas áradások, és pestis járvány pusztított végig. Azt írják: Marosszéken a döghalál „sok falukat is lakosoktól szintén megüresít."

Az 1708-1710 között, aztán 1719-ben nagyméretű pestisjárvány dühöngött Erdélyszerte, különösen itt a Székelyföldön, alaposan megtizedelte a lakosságot. 1738-1739 táján újra fellángol ez a szörnyű kór.

1760-ban hatalmas tűzvész pusztított, és a falu nagy része leégett. Erről a csapásról egyebet, semmit nem tudunk

Az 1848-as forradalomban és szabadságharcban, is mint láttuk 120-an vettek részt. A presbitérium gyűlésein is foglalkoztak a szabadságharc kérdésével. 1849. november 25-én kimondták: „belső zűrzavarok miatt az egész haza ostromállapotban van."

Különösen fájdalmasan emlékezetes esztendő az 1904-es év. Ekkor 46 somosdi családnak vált mindene a lángok martalékává. Noha ilyen kár érte a falut, mégis volt elég hitük ilyen körülmények között talpra állni, így készülve a  templom centenáriumi ünnepségére.  Széll Jakab lelkipásztor a következőket jegyezte fel:
„Fájdalmas szívvel, könnyező szemekkel írom e sorokat, melyeknek az a céljuk, hogy megőrizzék az 1904-es év július hó 24. napjának fájdalmas, sötét emlékét. Melyen egyházközségünkben du. egy órakor óriási tűzvész tört ki, s pár óra alatt 46 székely családnak mindene, háza, gazdasági épülete, gabonája a lángok martaléka lett. Az összes kár több mint        100.000 koronára rúg, mely összegből kb. 8.000 korona biztosított összeg térül csak meg. Oly nagy pusztulás esett szegény népünkön, hogy talán soha, soha, ki nem újulhatja. A tűz Székely Ábrahám udvarán - állítólag gondatlanság következtében - tört ki az Udvarhelyi utcában, honnan kelet felé terjedve négy utcasoron pusztított. A különösen is nagyon szűk esztendő miatt elszegényedett nép előtt sötéten áll a bizonytalan jövendő, s mindannyian vérző szívvel kiáltjuk a kétségbeesett tanítványokkal együtt: Uram, tarts meg minket, mert elveszünk." Székely Ábrahám az udvaron pipázott az asztag tövében, és így kezdődött az „égés". Az öregek elbeszélése szerint a tűz terjedését két ok különösen elősegítette: Minden udvarra be volt hordva a lekaszált búza, és a száraz szalma nagyon könnyen tüzet fogott, ráadásul a kerekedő szél pillanatok alatt körbehordozta a szalma parazsát. Főleg a kárt szenvedett családokat a magyar állam segítségével, Ludas-telepre költöztették. 1905-1907 között több mint 40 család hagyta el szülőföldjét. Így költöztek el többen a Bodó, Nagy, Sólyom, Székely családokból.

1912-1913-ban árvizek pusztítottak a Nyárádmentén, ahogyan szinte az egész Marosszék területén. A Székely Napló című újság 1913. július 3-i számában így számol be az esőzésekről: „Az elmúlt év rettenetes, minden emberi munkát megsemmisít időjárása visszatért. Hetek óta változékony, szeles, esős az idő, és az utóbbi napokban hatalmas szakadatlan esőzések vonultak végig Erdélyen. A Nyárádmentén... amerre csak jártak az utakon 60 cm magas víz folyik. A kár csak a Felsőnyárádmentén meghaladja az ötszázezer koronát." Súlyos, nehéz keresztekkel teli esztendő volt falunk, és különösen egyházunk számára az 1970-es esztendő: májusban az esőzések miatt a Fehérítős hegye megcsúszott és a 170 éves parókia javíthatatlanul összerepedezett, hasadozott, de szinte a templom is erre a sorsra jutott.  Hála Istennek, hogy szeretetéből mindettől a tehertételtől megőrizte falunkat!

De mi is történt? Szólaltassuk meg a szemtanút, Bisztray Sándor lelkipásztort: „A hosszú esőzések következtében a beázott talaj hegyomlást okozott. Például egyszer egyfolytában, megszakítás nélkül 52 órán át esett az eső. A templom és a lelkészi lakás felett lévő Fehérítős hegye sok helyen megszakadt, elcsúszott. Repedések, mélyedések és szakadékok keletkeztek. Van közöttük 30-35 méter széles, 12-15 méter mély és 150-160 méter hosszú szakadék is. Egy része a hegynek rácsúszott a templomra. Lökése és egyéb talajmozgás következtében az egész templom mintegy 30 cm-t csúszott előre. Falai megrepedeztek. Külső és belső betonjárdái összetörtek. Több helyen hosszú piramis formájában felduzzadtak. Két napon át próbáltuk elhordani a földet a toronytól, de nem győztük meg. Mind több és több szakadt reá. Ezért mindaddig, amíg a föld megállapodik, abbahagytuk. A lelkészi lakás talajcsúszás következtében nagyon megrongálódott. Falai nemcsak megrepedtek, hanem keleti és északi irányban ki akartak dőlni, annyira elválltak egymástól. Két és fél szobát ki kellett ürítenünk, mert a bennük lévő tartózkodás életveszélyes lett. A bútorokat a hívek segítségével három helyre szállítottuk." Később a parókiát le kellett bontani, annyira életveszélyessé vált, és akkor épült a mai korszerű lelkészi lakás. A mai parókia épületébe 1973. augusztus 15-én költözött be a lelkipásztor.

A parókián kívül ennek a szerencsétlen hegycsúszásnak más hat családi ház is áldozatul esett. Nagy Péter, Nagy András, Székely Viktor V., Sipos Sándorné, Székely János S. és Székely Viktor D. házát kellett lebontani oly mértékben megsérültek. A Fehérítős hegy évszázadokon keresztül aránylag mozdulatlan volt. Az 1960-as években egy bizonyos Soós nevű mérnök vezetésével az eladdig terméketlen, bozótos hegyet teraszosították. A teraszokat beültették nemes szőlővel. Azonban az esőzések idején az esővíz nem tudott lefutni a meredek hegyoldalon, beázott az agyagos talaj, és talajcsúszást idézett elő.

Május 28-án Nagy Gyula püspök, Krizsovánszky Jenő tanácsos és az esperes meglátogatták a gyülekezetet és együttérzésükről és segítségükről biztosították a lelkipásztort. Alig hogy eltakarították az 1970-es talajcsúszás nyomait, az 1975-ös esztendő ismét átlagon felül csapadékos volt.  Az esőzések feláztatták a hegyoldalt és megismétlődött a hegycsúszás. A papi kertben és a hegyen 2-6 méteres szakadékok keletkeztek, a templom délkeleti alapja megsüllyedt, és több helyen a falak megrepedeztek. Az orgonakarzat és a szószék szintén megsüllyedt. A gyülekezet ezt a próbát is Isten kezéből vette, és a következő évben ki is javították a károkat. Víztelenítették a területet, a lecsúszott földtömeget elhordták, összesen mintegy 1683 m3 -t. A rendbetett templomot 1976. november 14-én Nagy Gyula püspök szentelte fel.

 

 

 

Somosd református falu lévén, a református egyház ünnepei határozták meg a népszokásokat is. A karácsonyi, újévi és húsvéti népszokások szorosan kötődnek az ünnep bibliai jellegéhez, de a különböző események, mint például a fonó, farsang, kalákák vagy a névnapok: István, János, György napok megünneplése szorosan kapcsolódik a falu életéhez.

Kétségtelen, a legnagyobb ünnepnek a karácsony számít.  Már levágták a disznót, a bor is kiforrott, szabadidejük is bőven volt az embereknek. A karácsony előtti egy-két nap a sütés-főzés jegyében telt el legtöbb háziasszony számára. Este a templomban gyülekezett a falu apraja-nagyja. Az istentiszteletet követően a gyermekek verssel köszöntik a Megváltót, majd hazamenet minden gyermek szeretetcsomagot kap ajándékba. A karácsony éjszaka egyházi énekektől hangos, általában a Csendes éj, szentséges éj kezdetű éneket fújják. A presbiterek a lelkipásztort is megköszöntik egy énekkel és egy köszöntővel. Az egyik ilyen köszöntő verset Székely Viktor Kossúthttól (született 1925) hallottam:

A Megváltó Úr, ki megígértetett,

Betlehem városában nekünk ma született.

Ama nagy és dicső király,

Kinek nagy nevit nem fedi el homály.

Örömkönnycsepp vagyon a mi szemeinkben,

Áldást remeg ajkunk s dal zeng nyelveinken.

Örömtenger hömpölyög Betlehem mezején,

Minden örvend a nagy a nagy Isten dicsőségén,

Itt a pásztoroknak harsogó lármája,

Amott a bölcsőnek áhítatos imája.

Az estéli csillag gyémánt koszorúja,

Jézus születését körülsátorozza királyi székében.

Dicsőség a magasságos mennyekben,

Békesség a földön az embereknek.

Zengjük e dalt mi is a szent angyalokkal,

Áldjuk Istenünket forró szózatokkal,

Hogy nem szűrte a mi bűnünk sokaságát,

Megváltásunkra elküldte az egyszülött fiát.

A nagy ünnepnapnak első reggelére,

Virrasszon fel Isten csendben, egészségben.

Második napjára hogy eljuthassunk,

Szent János napjára felvirradhassunk.

Szánkból ez kérelem, szívünkből egyaránt.

Virrasszon fel Isten a maga dicsőségére.

A régen várt újévet, ha megérhetjük,

Tartós boldogság lakozzon mi köztünk.

Hozzon egészséget, künn is, benn is békét,

Űzzön el döghalált, háborút, jégesőt.

Öntsön el bőséggel eget, halmot, mezőt.

A kaszáló réteket sűrű boglyával,

A szántóföldeket sűrű kalangyával,

A szőlőhegyeket sok szép gerezdekkel,

Hogy legyünk megáldva Istentől ezekkel.

Utoljára néktek öröm és vigasság,

Lépjen szívetekbe ártatlan vidámság.

Búbánat, siralom mindig elkerüljön,

Szemetekre bús könny sohase kerüljön.

Áldja meg az Isten e háznak gazdáját,

S e házanépestül kedves gazdasszonyát.

Aranyos fákkal rakja be udvarát,

Úgy várja haza született Jézusát.

Duna, Maros vize folydogál csendesen,

És amennyi víz elfoly a két partja közt,

Annyi áldás szálljon be gazdurunk kapuján,

Szívünkből kívánjuk!

Zeng a férfiének, száll a csöndes éjbe,

Körülötte mintha betlehemi fényben

Látnánk ragyogni az egész világot.

Krisztus születése legyen köztünk áldott.

 

Székely Viktortól hallottuk a „Somosdi Betlehemes Históriát" is, melyet az 1950-es években játszottak el utoljára. 1998-ban Székely Viktor Kossuth betanította a konfirmandusoknak, és karácsony estéjén nagy érdeklődés közepette előadtuk a templomban. Azóta a gyülekezet konfirmandus legényei évente megtanulják és a gyülekezet családi hajlékaiban is előadják  Ennek a szövege megegyezik a teremeújfalusi Betlehemes Játék szövegével, amit közölnek a Magyar Karácsonyok című kötetben. Megjelent Marosvárhelyen 2001-ben.

A másik nagy üdvtörténeti ünnep a húsvét. Az ünnepszombatján a legények fenyőágból koszorút készítenek, és azon éjszaka a leányos házakhoz kitűzik. Ez volt az úgynevezett fenyőágazás. Vigyázni kellett, mert a vetélytársak hamar levették a zöldágat, és elvitték más leány kapujára. Idősebb leányoknak szokás kóréval, fűrészporral beszórni az udvarát. Hasonlóképpen sok kellemetlenséget okoznak a játékos kedvű legények, akik a kiskapukat cserélik össze, vagy messze, a falu különböző pontjain elrejtik.

Minden ősszel, akárcsak a többi marosszéki falvakban, Somosdon is megtartják a szüreti bált. A bál napján népviseletbe öltözve, népdalokat énekelve bejárják a szomszéd falvakat, így hívogatják a mulatságba. A legények székelyruhában, csizmában, kalapban, a leányok jellegzetes székelyruhában szekéren ülve, énekelnek egy-egy tangóharmonikás kíséretével.

A kolhozosítás előtt az őszi betakarodás kétségtelenül nagyon fontos mozzanata volt a törökbúza (kukorica) betakarítása. Őszi estéken minden csűr tele volt felnőttekkel és fiatalokkal. Minden család hántotta a kukoricát. Ebben az időben a kukoricát még hajason szedték és kalákában takarították meg. Az összetartásnak és találkozásnak jó alkalmai voltak ezek a régiek számára.

 

A nyárádmenti népet, ezen belül a somosdiakat, ha valahol jellemzik, akkor egy jelző mindenképpen előkerül: a szorgalmas nyárádmentiek.  Örömmel és szívesen fel is vállalják ezt a minősítést. A munkában, küzdelemben szinte nem ismernek lehetetlent. Bisztray Sándor lelkipásztor Enikő nevű leánya emlékszik olyan esetre, hogy aratás idején valaki éjszakára követ tett a feje alá, nehogy túl mélyen elaludjon... Ez a szorgalom ma is jellemzi a somosdiakat: mélyen megvetik a nemtörődöm, lusta embereket. A gyermekeket már egészen kiskorban megtanítják a mezei munka fortélyaira, beléjük nevelik a munka szeretetét.

A másik jellezője ennek a népnek az összetartás. Az egész Nyárádmentén ismert az a közmondás: Tartsunk össze, mint a somosdiak! Ma is büszkén emlegetik, hogy a két világháború között a rendszeres finánc ellenőrzésekről pillanatok alatt értesítették egymást, kapuról-kapura adva a hírt: „veszett kutya van a faluban!" Ebből az összetartásból mára már sok elkopott, de ha valamely fontos ügyért össze kell fogni, akkor ma is összefognak. Valószínű, hogy ezeket az agyagos domboldalakat másként nem is lehetett volna megművelni, csak ilyen összetartással és vasszorgalommal.

1820-ban Marosszék falvaiban összeírások voltak. Ekkor a somosdi gazdák a következőképpen nyilatkoztak: „Határunknak két fordulói vagynak. Határunkon megterem a tiszta és elegybúza, rozs, törökbúza a jován. A soványabb helyeken alakor, zab. Hanem egész határunk megkívánnya a trágyát. Határunknak egyharmada jó, egyharmada középszerű, egyharmada rossz, sovány. Határunkon négy marhával szoktunk szántani, mert a földünk megkívánnya. De a marha nemléte mián, kettővel is kínlódunk kéntelenségből. Edgy véka tiszta búza, rozs, elegybúza-vetés után szokott lenni 25 kévéből álló kalongya - középtermésben - három. Edgy kalongya tiszta búza ereszt egy vékát. Elegybúza, rozs 1  és ½ vékát. Egy véka zabvetésből lesz 1 és ½ kalongya, úgy alakor is. Egy kalongya ereszt két vékát."

A XX. század elején  határt már hármas fordulóra osztották, egy részébe szalmás gabonát vetettek másik részébe kapás növényeket, egy része pedig pihent.  Ez az ugarhatár rendszer még az első világháború utáni időszakban is működött. Az 1930-as években próbálták visszaállítani, de sikertelenül. A parlagon hagyott területeken, a határ harmad részén, két sereg juh talált magának legelőt. 1918 előtt az udvarhelyi legelő is a somosdi határhoz tartozott, marhalegelőként használták, ám akkor a somosdiak eladták a vámosudvarhelyieknek.

A falu társadalmi tagozódásában nincsenek nagy különbségek. Bár emlegetnek nagygazdákat és kisgazdákat, de a valóságban kirívóan nagy gazdasági eltérések nem voltak. 1868-ban Benkő Károly a következő vagyonosabb gazdákat találta Somosdon: „id. Sipos Lajos, Sólyom Mihályné, ifj. Sipos Lajos, Sólyom János, Bodó Ferenc, Ádámosi Ferenc, id. Székely János, Henter Márton és id. Ferenczi József."

1910-ben a falu gazdasági tagozódása ez volt, földbirtokokra lebontva:

10 - 100 hold közötti területen gazdálkodott 39 gazda

10 hold alatti területen gazdálkodott 140 gazda.

Miből éltek a somosdiak? Főleg földművelésből. A nagycsalád minden tagja szorgoskodott a földeken, ám segítettek a napszámosok is. A szegényebbek napszámba is szívesen elszegődtek. Az 1800-as években a marosvásárhelyi gazdákhoz szegődtek szőlőt metszeni, kapálni. 1820-ban így nyilatkoznak erről a pénzkereseti lehetőségről:„Marosvásárhelyt vagynak nagy szőlőhegyek, ahová innét is szoktak napszámosságra járni. Ahol ételadás mellett készpénzzel fizetik a napszámost." Az 1900-as évek elején a napszámosok bérezése a következő képet mutatta: férfiak napi 92 fillérért koszt nélkül, és 61 fillér étkezéssel. A nők napi 48 fillért kaptak étkezéssel, és 73 fillért anélkül. Aratáskor 1/14-ed vagy 1/11-ed részt kapott a munkás, ha nem igényelt étkezést, de ha étkezést is kért, akkor csak 1/11-ed vagy 1/10-ed részt kapott a learatott mennyiségből. A második világháború után a küküllőmenti szász szőlősgazdákhoz is eljártak napszámba. Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk, ha a XX. század elején Somosdról is többen kivándoroltak Amerikába, a jobb kereset reményében. Így vándoroltak ki falunkból: Ádám Viktor, Ádámosi Mihály, Bodó György, Dóczi Zsigmond, Fekete Albert, Sándor János, Sándor Márton, Sipos Károly, Sólyom Márton, Szász Lajos, Szász Károly, Székely Márton, Székely Ferenc stb.

Ma a határ nagy részén kukoricát és búzát, elenyésző részén cukorrépát és burgonyát is termesztenek. Vetett takarmányként lucernát és lóherét valamint szarvaskerepet termesztenek állataik számára. A burgonyából nagyobb területeket vetnek, ugyanis egy részét a marosvásárhelyi piacokon értékesítik. A gyümölcstermesztés minden időben jó hasznot hozott a falunak. A szilvát, almát, cseresznyét un. féloldalas kosarakba tették, azt pedig az átolvetőbe, és így indultak el gyalog a marosvásárhelyi piacok felé.  Az 1895-ös népszámlálás idején összeírták a gyümölcsfákat. Somosdon a következő fákat találták:

Szilvafa

Meggyfa

Cseresznyefa

Almafa

Körtefa

Őszibarackfa

Diófa

Kajszibarackfa

Eperfa

5371

1793

1427

1303

695

228

175

120

15

 

Összesen 11.127 gyümölcsfa, melynek majdnem a fele szilva. Nemhiába sorolta 1907-ben Barabás Endre falunkat a „nevezetesebb szilvatermesztő helyek közé!" A felekezeti tanítók felismerve a gyümölcsösök gazdasági és élelmezési jelentőségét az iskolában  tantervszerűen oktatták gyermekeinket a faoltásra. A faluban többen, főleg az idősebbek, ma is értenek a fák oltásához. 1903-ban beindult a faluban egy hathetes kosárfonó tanfolyam, ahol a gyékény és vesszőfonás fortélyaiba akarták bevezetni a falu népét, ám sikertelenül.

A szarvasmarhatartás a falu múltjában jelentős szerepet játszott. 1702-ben találjuk az első adatot a szarvasmarhák számát illetően. Ekkor a következő vagyonosabb, több szarvasmarhát tartó gazdát találták:

Sipos Márton

Ferenczi János

Nagy János

Nagy

Mihály

Ravai János

Sipos István

12

7

7

7

7

6

Rajtuk kívűl 73 szabadszékelynek volt kettőnél több tehene. Tehát: 1702-ben legkevesebb, mintegy kétszáz fejőstehénnek kellett lennie a faluban. Az idők során így festett a falu állatállománya:.

 

 

Év

Tehén

és ló

Borjú

Sertés

Kecske

Juh

Méhcsalád

Szárnyas

1702.

kb.200

 

 

 

 

 

 

 

1722.

31

79

 

 

 

 

 

 

1753.

135

20.

 

79

104

 

 

1777.

86

181

45

241

42

207

54

 

1819.

103

88

45

64

1

17

25

 

1857.

310

19 ló

 

288

12

643

 

 

1895.

444

1 ló

 

318

 

759

25

2888

2004.

192

31

201

1503

 

219

35

11.335

 

Jelenleg, - 2004-ben 192 tejelő szarvasmarhát, 96 egy éven felüli tinót és 105 egy év alatti borjút, összesen 393 szarvasmarhát tenyésztenek a faluban. Az állatállomány egészségügy ellátását dr. Soós Csaba cserefalvi körzeti-állatorvos végzi nagy odaadással.

Régen  inkább ökrökkel és tehenekkel szántották a földjeiket, lovat keveset tartottak a faluban.  Ma már kivétel nélkül mindenki traktorral szántja a földjét, a kukorica vetésénél használnak némelykor lóvontatású vetőgépet. Jelenleg húsz traktor van a somosdi gazdák tulajdonában.

Hogyan értékesítették a tejet? Emberemlékezet óta a somosdiakat ott lehetett látni a marosvásárhelyi piacokon, és jórészét a téneműnek ott értékesítették: készítettek belőle: tejfölt, tehéntúrót, de tejként is nagy mennyiséget eladtak. A marosvásárhelyi tömbházak lakói számára hazaviszik a friss tejet, hetente többször is. Jelenleg 20 család foglalkozik a tejnek ilyen értékesítésével. A régebbi időkben gyalog indultak útnak, hátukon a jellegzetes átolvetővel, benne sokszor 10-15 kg áruféleséggel. A hagymásbodoni hegyen gyalog mentek keresztül, sokszor úgy, hogy szemük előtt ment el a kicsi vonat, mert nem volt, vagy nem is akartak 2-3 lejt fizetni. A marosvásárhelyi vályús kútnál megmosakodtak, cipőt húztak, mert addig általában mezítláb gyalogoltak. Amikor eladták az árut, gyalog indultak vissza, estig pedig még sok mindent elvégeztek: folytatták a mezőgazdasági munkákat, kapálást, szénagyűjtést, betakarítást.

A keskeny nyomtávú kicsi vonat Szovátától Marosvásárhelyig összekötötte a nyárádmenti falvakat, vitte a nyárádmenti nép izzadtsággal megtermelt termékeit a város felé. A nagyméretű iparosítás idején a munkások egyrésze is vonattal utazott munkahelye felé. Sajnos, a kommunizmus bukását követően, mára a kicsi vonat is emlék csupán. A keskeny nyomtávú vasutat 1911-1913 között építették, és alig több mint 90 évesen, mint annyi mindent, ezt is hagyták tönkremenni. Csak reménykedünk, hátha lenne valaki, aki fantáziát látna az újraindításában, kihasználva többek között a falusi turizmus lehetőségeit.

A magyar világban, 1941-1942-ben alakult meg a Hangya Szövetkezet, melynek az elnöke Bisztray Sándor lelkipásztor volt. A szövetkezet részvénytársaságként működött, és majdnem minden tehetős gazda a tagja volt.  Sokáig Nagy Ferenc volt az elárusító.

A somosdi porta előtt elmaradhatatlanul ott állt a székelykapu. A székelyek elsőrendű kötelessége a határ őrizete volt, a határőrség pedig mindenütt az egykori gyepük közelében lakott, ezért, „a székelykapu a határőrség emléke." A templom elé 1848-ban állítottak egyet, a parókia előtt is ilyen kapu állott.

A templom és parókia bejárata

Veress Lajos szerint először az ő háza előtt állítottak először vaskaput és vaskerítést, valamikor az 1970-es években.  Mára már csupán négy helyen áll székely kapu, sajnos egyre jobban kiszorítják őket a jellegtelen vaskerítések: néhai Székely Elek, id. Henter György, néhai Sólyom Zsigmond, Székely Irma és Iszlai Sándor jószága előtt ma is székely kapu áll. A ma is álló két „legfiatalabb" székely kaput, 1970-ben illetve 1976-ban készítették, egyik az Iszlai Sándor, másik a néhai Sólyom porta előtt ékeskedik.

A néhai Sólyom porta

A házakat kevés kivételtől eltekintve fából és sárból készítették. A ház szerkezete úgynevezett csutkokon állt. A falak alá kemény fatörzseket helyeztek, majd elkészült a ház faszerkezete, amit sárral betapasztottak. Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején a falu lélekszáma 847 lélek volt, és 201 ház volt a faluban. A faluban lakott 1 pap, l tanító, 1 iparos, 20 földbirtokos, 72 földmunkás, 1 szolga, a népesség többi része a saját földjén gazdálkodott. Az 1900-as évek fordulóján már 222 házban lakott 937 lélek, ami azt jelenti, hogy átlag 4-5 lélek lakott egy házban, ami abban az időben nem jelentett túl nagy zsúfoltságot.

1900-ban 222 családi házból 193 ilyen szerkezetű ház volt, azaz a házak 86,9 %-a. Egy ház épült kőből és vályogból, hét alapanyaga kő és tégla volt, 21 pedig faház volt. A házak zöme náddal és gyékénnyel volt befedve, összesen 126 ház, a házak 56,7%-a. A többi ház vagy zsindellyel, vagy pedig cseréppel volt befedve.  A házak nagy része, azaz 86,9 %-a még mindig faszerkezetű ház, amit betapasztottak sárral. A házak alapanyagáról és fedéséről a következő táblázatból tájékozódhatunk:

 

Év

Házak

A házak épületanyaga:

A házak fedése:

Kő és vályog

Kő és tégla

Vályog és egyéb

Fa és egyéb

Cserép

Zsindely

Nád és szalma

1900.

222

1

7

193

21

83

13

126

1910.

 

230

 

16

8

204

2

117

18

95

 

 

Egészen az 1970-e évekig a somosdi házak általában háromszobásak voltak, egyik a másikba nyílott. A középső szoba volt a pitar, ott volt a ház bejárata. A pitar berendezése: kaszten, kanapé és egy asztal. Általában a pitarból nyíló első házban lakott a család.

 

Székely Mártonné portája

 

Az első házon az utcára néző részen két kicsi ablak volt, közötte az elmaradhatatlan tüker. Az egyik oldalsó falon még egy ablak volt, a két fal mentén egy-egy ágy. A sarokban egy sifoner volt.  Középen állott az asztal, hátul az ajtó mellett volt a kemence, a főzőkályha. A sarokban állott a háromszögű, kb. egy méter magas almárium. Az edények a telázsin állotak, legfelül a poharakkal. Minden családnak volt két-három cserépfazeka, vagy más néven korondi fazeka ezekben tartották a szilvaízet, a tejet egy másikban főzték a töltött káposztát, mert „abban jóízű".  Egy kicsi asztalon állott a kb. húsz literes, fából készült cseber, benne az ivóvízzel. A hátulsó házban tartották általában a boroshordót, mert pince a régi időkben csak nagyon kevés helyen volt. Ugyanott tárolták a sarvalt káposztát (savanyú káposztát), zöldségeket. A hiúba (padláson) nem volt kémény, hanem a füst szabadon szállt az egész padlástérben.  Itt a kürtő fölött füstölték a húst, kolbászt, melyekre általános szabály volt, hogy nem szabadott hozzájuk nyúlni, „csak ha megszólal a kukuk". A nyári munkák sokkal több energiát igényeltek, a szalonnát és a kolbászt erre az időre tartalékolták.

A somosdi családban akár csak a székelyeknél mindenütt, mindennapi, pontosabban minden esti étel volt a puliszka, vagy ahogyan itt ejtették, a pujszka. Keményre főzték, és szeletelték akárcsak a kenyeret.  Kolbászzsírba mártották vagy kevés sültkolbásszal fogyasztották. Mindenki nagyság szerint mártott belőle: a férfiak a legnagyobb darabot kapták, a gyermekek a legkisebbet. A gyermekek soha nem ülhettek az asztal mellé, 6-8 éves korukig külön ettek egy hokerlin, vagy egy kisebb ládán. Csak miután már kevés hasznukat is tudták venni, csak akkor ülhettek a felnőttek asztalához.

Az 1970-es években ezeknek a kicsi házaknak a 70%-át lebontották, és korszerűbb téglaházakat építettek helyükbe. Bár még egy nehány ilyen régi stílusú házat még itt-ott fel lehet lelni. Az új házakat általában kalákában építették. A rokonok, barátok összefogtak, és egy hét alatt „pirosba felhúztak" egy házat. A következő héten pedig a barát házát húzták fel. Kétségtelen, a szeretetnek és összetartásnak nagyon szép megnyilvánulásai voltak ezek az alkalmak. A mai házak 70%-a ebben az időszakban ilyen módon épült.

A búzát általában a hátukon vitték a csibai vízimalomba, ahol parasztkövön megőrölték, és az így nyert teljes kiőrlésű lisztet otthon fátyolszitával vagy más néven szőrszitával kiszitálták, fehér puliszkaliszttel és pityókával dúsították, majd ízletes kenyeret sütöttek belőle az asszonyok.

A ház fődjét minden szombat este a háziasszony megtapasztotta. A gyermekek felültek vagy lefeküdtek az ágyba, majd a háziasszony lótrágyát és agyagot hígra összekevert, és ezzel a keverékkel megtapasztotta a szoba földjét. A művelet végén a háziasszony homokkal vagy pelyvával leszórta a földet, és egy hétig tiszta volt a ház.

 

 

A paraszti társadalomban igyekeztek mindent házilag elkészíteni, így volt ez a ruházattal is. A kendert, lent, házilag vetették, kinyűtték, megtörték, megtilolták, majd megfonták. Ezek a munkák általában közösségi alkalmak voltak. Szomszédok, barátok összejöttek és munka közben még a falu dolgának a megbeszélésére is sor került... Ezek között is kiemelkedően fontos volt az ún.  kendercsapás. A Nyárád vizében megáztatott kendert megszárították, mosópadon sulyokkal megtörték, majd kicsapták belőle a pozdorját. A kicsapott kendert megtilalták, meghélelelték. Ezek a műveletek után következhetett a fonás. A tél minden leány és asszony számára fonással, szövéssel telt. A fonó azonban nemcsak munkát jelentett, hanem szórakozást, párválasztást is. Itt ismerkedtek a fiatalok, itt beszélték meg a falu dolgait, eseményeit, így a fonó társadalmi funkciókat is betöltött. A fonók elmaradásával és a televíziók megjelenésével megfigyelhető egy elmagánosodás is... Előbb általában a gyapjút fonták meg, karácsonyig meg is szőtték az osztovátán, majd Kibéden megdürückelték (megványolták).  A posztóból aztán a falubeli szabók ünneplő szőrgúnyát, blúzt, székelyharisnyát, fekete posztókabátot varrtak.

A leányok vagy ahogyan itt mondták liánkák kétágba fonták a hajukat, a fajfonat végét egy-egy piros csokorral kötötték össze. A liánkák nyáron hajdonfőtt, télen kendőben jártak. A fiatalasszonyok kivétel nélkül kontyban hordták a hajukat. Mindeniknek volt legalább egy delinszőr kendője, ez volt az ünneplő viselet. Minden fiatalasszonynak volt egy zöld és kávészín blúza és „berakott szoknyája" alatta hordták a fersinget. A berakott szoknya fölött selyemkötényt viseltek, melynek az alján körben kefezsinór volt varrva. Temetéseken is ezeket hordták, annyi különbséggel, hogy akkor fekete fejkendőt kötött mindenki. Vasárnaponként általában csizmában jöttek a templomba.

A férfiak viselete: nyáron általában hosszúszárú gagyában jártak, amit cigánybogra kötötték. Még a templomba is így jöttek, gagyában és mezítláb.  Még élnek az idősebbek közül akik emlékeznek arra, hogy az 1940-es években voltak olyan öregek, akiket így láttak templomba jönni.  A többség azonban fekete posztó kabátot, ujjast viselt, fehér székely harisnyával, csizmával. Télen bundasapkát, nyáron szalmakalapot hordtak. Ünnepi alkalmakkor a szalmakalap helyett segesvári kalapot viseltek. „Ritka férfi volt az, akinek nem volt vagy fekete, vagy szürke segesvári kalapja". A XX. század folyamán a következő szabók álltak a falu rendelkezésére, a ma élők emlékezete szerint: Paniti Károly (ő varrta a székelyharisnyák nagyrészét), Fodor Gábor (luka-ilencfalvi volt), Fodor György, Ferenczi Mihály és később Szász Viktor. Bisztray Sándor lelkipásztor így emlékszik vissza kibúcsúzó beszédében a somosdi viseletről: „Amikor először jártam itt (1935), a nők padja fehér ingújas, mellényes nőkkel és hosszú copfot viselő leányokkal volt tele. A férfiak padjában pedig feketelájbis, fehér gatyás, kérges kezű munkás emberek ültek." Ma már népviseletét rég levetette a somosdi nép, a ruházatát jobbára az üzletekből szerzi be. A székely népviselet ma már inkább csak ünnepi, -  kivételesebb alkalmakkor kerül elő, mint például konfirmáció, lakodalom vagy ünnepi találkozók.

 

 

Falvakon a fiatalok gyermekkoruktól ismerték egymást, így pontos szabálya volt annak, ki kivel házasodhat, amit főleg gazdasági tényezők határoztak meg. Az udvarlás általában rövid volt, mert a fiatalok ismerték egymást, másrészt körülbelől mindenki tudta, hogy melyik családból házasodhat, ki neki való. Az udvarlás, vagy ahogyan itt nevezték a vizita, szerda és szombat napokra esett, és azok a legények akiknek tetszett a leány, mind elmentek  ilyenkor a leányos házhoz. Akiket kevésbé méltatott figyelemre a leány, azok szép csendesen hazaballagtak. A kiválasztott legény ment el utoljára.  A házasságkötést megelőzi az eljegyzés. Az eljegyzés régen szűk családi körben zajlott le, ma egyre inkább kibővülőben van. Egyes esetekben száz-százötven személyt is meghívnak. A lakodalomba a vőfélyek hívogatnak, kezükben az elmaradhatatlan vőfélypálcával.

A házasságkötésre nézve általános szabály volt a régi református egyházban hogy szombaton, vasárnap és hétfőn nem szabad esketni, hogy a lakodalmazások ne zavarják az Úr napját. Ezért, a házasságkötések általánosan keddi napon voltak Ez a szokás gyülekezetünkben még a két világháború közötti időben fennállt. Azóta házasságkötések zömét szombat délután tartják.

Általában a következő évben megérkezett a várva-várt gyermek is, akit rövidesen megkereszteltek. Általános szabály volt, hogy egy héten belül megkeresztelték gyermeküket. A keresztelésre csak a keresztszülők vitték a gyermeket, a szülők általában otthon maradtak. Később, a lelkipásztorok szorgalmazására, a gyermek szülei is elkísérték a gyermeket az Isten házába. Ma általában elég későn, legtöbbször féléves vagy egyéves kora táján keresztelik meg a gyermekeket. Keresztszülőnek régebb csak egy keresztszülőt hívtak, ma már olyan eset is előfordul, hogy nyolc-tíz keresztszüleje is van egy-egy gyermeknek.

Amióta a halált feltalálták, azóta az élet nem biztos" - mondják a somosdiak. Ha meghal valaki, akkor rövid időn belül, valamely szomszéd, vagy rokon értesíti a lelkipásztort, hogy harangozhassanak. Ha reggel nyolc óráig harangoznak, akkor másnap két órakor megtörténik a temetés, ha később harangoznak, akkor csak két nap múlva temetnek. A halál beálltát jelző harangszót szaggatásnak nevezik. A finemüeknek: egyet a nagyharanggal, egyet a kicsivel, ismét a naggyal és végül egyet összehúznak mindkét haranggal. A nőknek: egyet a kicsi haranggal, egyet a naggyal, ismét a kicsivel és végül összehúzzák a harangokat. Ettől kezdve egész a temetésig reggel, délbe, este harangoznak mindkét haranggal, oly módon, hogy mindig azzal a haranggal kezdik és végzik a harangozást, amilyen nemű a halott.

A szaggatás után a harangozó elviszi a gyászlobogókat, és a bejárati kapuba kitűzik a jobb és baloldali sasfához. A sírgödröt általában ugyanaz a három-négy férfi ássa mindig, fizetség ellenében. A hozzátartozók, a hír vétele után rögtön a halottas házhoz sietnek és segédkeznek: A férfiak az udvaron, a nők a konyhában és a házban. A halottat megmosdatják, felöltöztetik és az úgynevezett első házban felravatalozzák. A két világháború között halottkém megvizsgálta a halottat, és csak azután volt szabad eltemetni. Ilyen halottkém volt Nagy Ferenc is. A koporsó házhoz szállításakor a benne lévő gyaluforgácsból a halottas ház kapuja elé hintettek egy marékkal. Senki nem tudja ennek a magyarázatát. E szokás ma már nem él. Este a rokonok, utcabeliek összegyűlnek a halottas háznál, és megkezdődik a virrasztó. 1977-ig a halott lábánál lévő asztalnál kártyáztott egy nyolcas. Éjfélben énekeltek egy egyházi éneket, majd hazamentek, de sokfelé akár reggelig is eltartott a kártyázás. Domahidi Ernő lelkipásztor e szokást megszüntette, és az óta a virrasztónak istentisztelet jellege van, a férfiak a szomszédokban kártyáznak.

A temetés általában délután két órakor kezdődik. Előtte a harangozó összehúzza a harangokat, majd a lelkész indulása pillanatában a nagyharanggal harangoz a temetés kezdetéig. A háznál a lelkipásztor előfohászt mond, énekelnek, igét olvas, és ismét énekelnek. Ez alatt leszegezik a koporsót, és kihozzák az elkészített halotti szekérre. Az utcán a gyászlobogók után megy a lelkipásztor, kántor és a férfiak, a koporsó után mennek a hozzátartozók, majd leghátul az asszonyok. A gyászlobogókat általában a halott keresztgyermekei viszik.  A templomban ismét felravatalozzák, és megkezdődik a kb. 30 perces halotti szertartás. Az öngyíkosokat és azokat, akik nem konfirmáltak, a saját udvarukról temetik. A negyvenes években még kézben vitték koporsót, ma szekérrel viszik. Egészen az 1980-as évekig a halottas ház udvarán és a temetőben mások is szóltak a lelkészen kívül. Egy kb. öt perces beszédben, megköszönték a lelkész szolgálatát, valamint értékelték az elhunyt életét. Ma már csak a temetőben szoktak felszólalni, de már ez sem általános. A temetőben szóló felhívja a temetőben résztvevőket, fáradjanak a kultúrházba, ahol a halott emlékére búcsúvacsorát tartanak. Általában mindenki el szokott menni, kiváltképpen a férfiak. Az ötvenes évekig nem mindenkit hívtak be a halotti torba, csak a rokonokat, ismerősöket, más helyiségből érkezetteket. Ma már mindenkit behívnak. A lelkészek presbiteri gyűlésen sokat küzdöttek e nem református szokás ellen, de mindhiába.

Két somosdi sajátosság méltó a megörökítésre: az egyik, hogy nem állítanak fejfát a halottnak. Régebben faragott kopjafát állítottak minden halottnak. Ma nem állítanak kopjafát senkinek, de általában sírkeretet vagy kriptát készítenek. A másik sajátosság a temető kérdése, ugyanis a halottak 90 %-át nem a meglévő temetőbe, hanem a Fehérítősre vagy a Ropó szőlőbe temetik. A régi temető valamikor az 1800-as években megtelt, azóta mindenki a saját szőlőjébe temetkezik. Mivel a régi temető mellől a templom elköltözött, ezért egyesek szerették volna a temetőt az új templom mellé költöztetni. 1810-ben a gondnok szerette volna, ha a jelenlegi parókia kertjét átalakítják temetővé. Ám a vizitáció úgy döntött: „a papi kertet temető helynek, hogy elfoglalja a D. curator, teljességgel meg nem engedjük, hanem temetkezzenek a régi temetőhelyre. Ha valaki vakmerőképen oda akarná vinni halottját, álljon eleibe a curátor, és meg ne engedje." Előző évben már a papikertbe temették Török Sámuel lelkipásztort, többen szerették volna folytatni a sort. Ezután a halottakat már a Fehérítősre és a Ropóra temették, kit-kit a saját szőlője végébe. A parókiális kertbe csak a lelkipásztorokat temették: Török Sámuelt, Agyagási Mihályt, Szász Ferencet és Egyed Gábort.

 

 

Dézsi Gyuri, nagyharang! - Dézsi György, 1913. július 29-én felakasztotta magát  a harangkötélre, és a harangozó mikor észrevette, ijedtében a kocsmába rohant. Ott azonban, csak annyit tudott kinyögni: Dézsi Gyuri, nagyharang!

Tartsunk össze, mint a somosdiak! Ez a közmondás főleg a szomszéd falvak népének ajkán keletkezett. Látván az őseink példaadó összetartását, ezt önmaguk számára is követendő mértékké tették: Tartsunk össze, mint a somosdiak!

Tömött, mint a somosdi tojás! Ennek a közmondásnak az eredete Szigeti Károly (1908-1989) nevéhez fűződik, aki egyben a falu tréfamestere is volt. Ma is nevetve emlegetik Púpos Károly bácsi tréfáit a falustársaink. A marosvásárhelyi piacon árulta a tojást, azokból is a legapróbbakat, de igencsak megkérte az árát. Egy városi kofa ezt szóvá is tette, ekkor Károly bácsi kivágta a rezet: Kicsi, de tömött! Azóta az egész vidéken kérdezgetik a somosdiakat: Tömött-e még a somosdi tojás?

Ugyancsak Károly bácsival történ, hogy a lelkipásztor meglátgatta, és a családlátogatás rendjén a felesége elkeseredetten panaszkodott: Sok mindenen átmentünk mi, tiszteletes úr! Károly bácsi a sarokból kiegészítette: Igen, de legtöbbet a pallón! (házuk a templommal szembeni palló mellett volt).

A fejét üsd, hogy ne sántuljon.

A fösvény kétszer költ.

A jó cseléd mindig talál dolgot.

A jó pap holtig tanul.

A kenyér a legjobb útitárs.

A leányt akkor kell adni, amikor kérik.

A rend sok időt takarít.

A rest kétszer fárad.

A rossz hír szárnyon jár.

A szép szó az ellenséget is kibékíti.

A törpe csak törpe, ha bércen áll is.

A vak tyúk is talál gyöngyöt.

Addig jár a korsó a kútra, amíg nyaka szakad.

A farkas nem eszi meg a telet.

Ahány ház annyi szokás.

Ahogy esik úgy suppan.

Aki másnak vermet ás maga, esik bele.

Aki mással jót tesz, magának keres.

Aki sokat markol, keveset fog.

Aki válogat, vackort kap.

Akinek Krisztus a barátja, könnyen üdvözül.

Amilyen a mosdó, olyan a törölköző.

Amióta a halált feltalálták, az élet nem biztos.

Anyós -marós.

Drága kincs a jó hír, valaki azzal bír.

Ég a keze alatt a munka.

Egy bordába szőtték

Egy szeg sem volt jó benned.

Egyszer nézd meg magadat, és aztán szóld a másikat!

Ember a gáton!

Ezen is átestünk!

Farkas nem eszi meg a telet.

Fején találta a szöget.

Félénk, mint a nyúl.

Gyakorlat tesz mesterré.

Járkál, mint zsidóban a fájdalom.

Jó vizű kútnak sok a merítője, dolgos leánynak sok a kérője.

Jobb félni mint megijedni.

Jobb kétszer kérdezni, mint egyszer hibázni.

Késő a hegy alatt a lovat abrakolni.

Késő az agg ebet táncra tanítani.

Kétszer mérj, egyszer vágj!

Kialussza a pityókát a földből.

Kicsi kutya a nagytól tanul.

Ki-ki a maga háza előtt seperjen.

Könnyű sebet ejteni, de nehéz gyógyítani.

Kutyából nem lesz szalonna.

Lassan járj, tovább érsz.

Lassú víz partot ront.

Magát tiszteli, aki mást tisztel.

Megéri a pénzét.

Meggyűlt a fonnivalója.

Meginná a ködöt is.

Menjen lájbistól!

Minden percet jól használj, mert az idő gyorsan jár!

Minden szentnek maga felé hajlik a keze.

Mindennek meg van az ideje, mint a szalmakalapnak.

Mindent legyőz az akarat.

Minnél rühesebb annál jobban vakarózik.

Nagy fába vágta a fejszéjét.

Nagy mester a példa.

Nem erőszak a disznótor.

Nem lát tovább az orránál.

Nem tudni honnan ugrik a nyúl.

Nézdd meg az anyját, vedd el a lányát.

Nyomorult, akinek nem elég a magáé.

Nyáron: véka eső, kupa sár; ősszel: kupa eső, véka sár.

Orrba váglak, mint talján a majmát!

Ökör alatt keresni a borjút.

Rák paripán jár.

Rossz fát tett a tűzre.

Se ingem, se gagyám.

Senkinek nem repül a sült galamb a szájába.

Sok beszéd szegénység.

Sok mindenen átmentünk, mint Károly bácsi a pallón.

Sok van a rovásán.

Szamárbőgés nem hallik a mennybe.

Szarva között keresi a tőgyét.

Szél fuvatlan nem indul.

Tanulj többet, többet érsz.

Totyog, mint egy tojós tyúk.

Több szem többet lát.

Tömött, mint a somosdi tojás.

Úgy pereg a nyelve, mint az orsó.

Úti cifra, házi trehány.

Vén fa nem hajlik

 

 


Abajdak - rendetlen öltözetű

Ágyászkodik - törtet

Almárium - háromszögletű faliszekrény

Ámbolyog - céltalanul jön-megy

Ányog - nem tudni mi baja

Bambuc - barátságtalan

Baszuta - szótlan

Bozláng - bokros hely

Bubita - párta

Buducs -  utálatos

Bungur - bokros hely

Bütü - homlokzat

Cuház -  összeszid

Csámporodik - összemegy az étel

Csármál - hangoskodik, zajong

Csávándrézik - hangoskodik, zajong

Csemelkedik - utálatosan viselkedik

Cseszlek - szúnyog

Csingolyázik - nem fejlődik

Csorimpálló - gyenge legény

Csőg-bőg - össze-vissza beszél

Csömbölyeg - tengeti életét

Csűrke - csirke

Decka - deszka

Derendócia - mulatság

Dib-dáb - rendetlen

Divatlan - többet eszik annál, mint ami illendő

Dög - lusta

Dörgölő - tányértörlő

Ebeg - suttog

Éhom - éhgyomorra

Ejsze - talán

Erteg - berteg -  mérges

Fabula - faragatlan

Firtat - kezdi-végzi

Fitet - keres

Fotó - petróleum

Galabógyál - össze-vissza beszél

Galand - pántlika

Gazolja - túlköltekezik

Girbic - sovány

Gitlány - gége

Gurgyé - vastag szárú gyom

Hamlakbúva - hason

Hángli-vángli - ügyetlen

Hatakérazik - hevesen mutogat

Házsártas - veszekedős

Herz-borz - ideges

Hutyarag - oson

Hutyaró - vessző

Hülajtó - tornác ajtaja

Imória - harag

Istenkedik - könyörög valakinek

Jádzik - játszik

Jegeti - jesztgeti

Jeminénesen - ferdén

Jófirma - rosszféle, rosszhírű

Kabala - l. Földmérő eszköz 2. Semmirevaló

Kajdas - ittas, de még nem részeg

Kákábityikó - gyékényvirág

Kalafütty - féleszű

Kalantas - féleszű

Katipila - kotnyeles

Kápás - képes valamire

Kilincs - kuluncs-megbizhatatlan

Killán - egy éves bárány

Kompestál - társalkodik

Koproti - nagyon szorgalmas

Kóst - széna, takarmány

Kújtúr - kultúrotthon

Kúrálni - étetni az állatokat

Labodál - jár a szája

Lambali -  bágyadt, fáradt

Lémitál - félrebeszél

Lepcses - pletykás

Lőnye - semmirevaló

Mamuszkál - nem halad a munkával

Matarász - fogdossa a nőket

Megcsámporodott - elment az esze

Megszedni - kiválogatni

Motyókál - öregesen tesz-vesz

Nagyegér - patkány

Náprágyi - féleszű

Nyebeleg - kínlódik

Nyegődözik - akarja is, nem is

Nyivásztó - gyenge

Nyüglődik - kínlódik

Odo - oda

Ögyvez - özvegy

Örög - öreg

Ötvön - ötven

Omlólag van - nemsokára szül (a tehén)

Oroszkodik - rákiabál

Papusál - simogat

Parapáj  -  serény, mozgékony

Patkány - vakond

Pazétolni - eltékozolni

Péstelődzik - érdeklődik

Peterzselyem - petrezselyem

Pofatyó  - pufi, telt arcú

Repsed - lustálkodik

Rippadozik - kiabál

Rühelődik - fészkelődik

Silinka - keskeny földcsik

Sisinkázik - csúszkál a jegen

Sülleg - folytogatja a kacagás

Szarabák - fösvény

Száringyász - hosszú, sovány

Szepreti - kapkodó

Szeszpelődik - lassan öltözik

Szilimán - sovány, gyenge

Szivály - terméketlen agyagos

Szunnyogdi - sunyi

Takarodó - lefekvés

Tárnok - írnok

Tepedelem - lehetőség

Tepelák - lusta

Trebúj - rendetlen

Túrma - juhnyáj

Tuszos - pletykás

Ugyi - tak?- ugye, igaz?

Varizsálni - tüzet piszkálni

Vaskó - cipőtakarító kés

Versen - több alkalommal

Vírgatja - bosszantja a gyermeket

Zsákárél - hangoskodik, zajong

Zsünnyeg - nem tudja kimondani

 

 


 

A somosdiak humoros emberek, ha csak szerét tehetik, megviccelik egymást. A legtöbb adoma, humoros történet Szigeti Károlyról maradt fenn, akit fogyatékossága miatt Púpos Károlynak ismertek a faluban.

Károly bácsi rendszeres látogatója volt a korabeli vásároknak, különösen a bonyhai vásárt szerette különösen. Tizennyolc alkalommal vitte-hozta a tehenét, de sehogyan sem akarta megvenni senki. Egy alkalommal mégiscsak gazdát cserélt a tehene. Egymás markába csaptak a gazdák, megtörtént a vásár. Ekkor Károly bácsi váratlanul a szeme közzé nézett az illetőnek, és leleplezően így szólt: ugye, maga a börtönben volt mostanáig? Az illető alig talált szavakat, de kénytelen-kelletlen beismerte, hogy valóban a napokban szabadult. Ekkor az öreg huncutul megjegyezte: Tudtam, hogy el volt zárva, mert az én tehenemet már minden szabadlábon lévő ember ismerte!

 

Egy alkalommal, Bisztray tiszteletes urat fuvarozta a kicsi vonathoz. Az öreg lovai nehézkesen taposták a somosdi sarat, Károly bácsi sem bántotta őket. Egyszer a lelkész arra lesz figyelmes, hogy az ákosfalvi állomásból már fütyülve kirobogott a székely expressz. Oda is szólt a fuvaroshoz, akivel mellesleg szomszédok is voltak.

-          Károly, fussunk egy kicsit, mert lekéssük a vonatot !

-         Én nem bánom tiszteletes úr, fussunk, de kire hagyjuk a lovakat?

 

 

Az olyan falvakban, ahol sok egyforma nevű él, szinte szükségszerű a ragadványnevek rendszere. A zárt falvakra különösen jellemző a ragadványnevek használata.  „Ha valaki bejön a faluba, és megkérdezi, hol lakik Székely Viktor, megkérdezzük, hogy melyik?" - mondta valaki, akit a ragadványnevek felől faggattam. Jelenleg tíz Székely Viktor él a faluban, de régebb sokkal többen voltak 1997-ben csak a presbitériumban négy Ferenczi György nevű volt. Hivatalosan az apjuk keresztnevének rövidítésével különböztettük meg őket, így: Ferenczi György Mi, ami annyit jelentett Ferenczi György a Mihályé, vagy Ferenczi György Má, Ferenczi György Mártoné, Ferenczi György P. Ferenczi György a Péteré, Ferenczi György S. Ferenczi György a Sándoré. Az egyházi nyilvántartásban tehát az apjuk keresztnevének a kezdőbetűjét használják már évtizedek óta, így szerepelnek a nevek a Hősök tábláján is. De az emberek maguk között ragadványnevükön ismerik egymást. A következő ragadványnevek élnek ma is Somosdon:

 



Ábri

Amerikás

Anka

Ánti

Barna

Bingyó

Bogár

Boznyák

Böszködör

Buducs

Buta

Cibik

Cigány

Ciher

Cindor

Császár

Csucsúr

Csuti

Daki

Dani

Dávid

Degenyes

Dik

Diós

Dombi

Druzsi

Duplapali

Ezenhátul

Falábas

Fogadós

Furnya

Gané

Gázos

Gólya

Gömbec

Gróf

Habari

Héli

Hóra

Horgos

Hutyaró

Istenments

Izsák

Jancsi

Kancsi

Kapás

Kecske

Kenderes

Kicsi

Kicsi Minya

Kicsi piros

Killán

Király

Kodó

Kóré

Kosaras

Kossuth

Kukurcán

Kuncora

Libuc

Lila

Mándró

Máté

Medve

Nyuszi

Ördög
Palatás

Pánkó

Pap

Patakas

Pécsi

Pini

Pintyi

Piros

Pista

Prücsek

Puha

Púlhák

Púpos

Purci

Purécs

Pustujka

Puszi

Putner

Róka

Rózsa

Samu

Sári

Séra

Somodi

Súrcos

Süket

Szarka

Szép

Szunnyog

Szuszi

Titi

Tojás

Tokány

Trájka

Traka

Truman

Vakaró

Vastag

Vitéz

Zsiga


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szóbeli források:

Bisztray Enikő Marosvásárhely

Borsos Árpádné Melinda volt somosdi lelkészné

Ferenczi Györgyné Irén

Gombos Magdolna iskolaigazgató

Henter Viktor gondnok

Iszlai Sándor tanár

Id. Dóczi György

Halmen József Marosvásárhely

Kiss Csaba és Éva somosdi tanárok

Kiss Károly

Nagy Emma

Nagy Ferenc

Nemes-Nagy Norbert földrajztanár

Nyulásziné dr. Straub Éva Magyar Országos Levéltár Budapest

Pál-Antal Sándor történész

Simon Zoltán Nyárádkarácson

dr. Szabó Miklós történész

id. Szász Viktor

Székely Viktor K.

Veress Éva

Veress György

Veress Irma

Veress Lajos

Veress László

FORRÁSMUNKÁK

1.                  Acsádi Ignácz: Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában. Magyar statisztikai közlemények. Budapest, 1896.

2. Agyagási Mihály: Oratio. Marosvásárhely, 1824. (Teleki Téka)

3.                  Anne-Marie Kool: Az Úr csodásan működik. Budapest, 1995.

4.                  A Magyar Korona Országaiban az 1881 év elején végrehajtott népszámlálás. Budapest, 1882.

5.                  A Magyar Szentkorona Országainak Helységnévtára. Budapest, 1913.

6.                  A Magyar korona Országainak 1900. évi népszámlálása. Budapest 1902.

7.                  A Magyar Szentkorona Országainak 1910. évi népszámlálása. Budapest 1912.

8.                  A Marosi Református Egyházmegye Régi Matrikulája. (Egyházkerületi levéltár, Kolozsvár)

9.                  Anyakönyvek 1782-től. (Állami levéltár).

10.              Anyakönyvek.  Állami Anyakönyvi Hivatal, Nyárádkarácson.

11.              Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Bukarest, 1977.

12.              Aranykönyv - a Somosdi Református Egyház tulajdona.

13.              A somosdi Református Egyház irattára.

14.              A székely művelődés évszázadai. Budapest, 1988.

15.              Az Erdélyi Református Egyházkerület Névkönyvei. 1858-1904

16.              Barabás Endre: Maros-Torda vármegye és Marosvásárhely törvényhatósági joggal felruházott és szabad királyi város közigazgatási leírása. Budapest, 1907.

17.              Barabási Endre: Az Erdélyi Református Egyházkerületi Nőszövetség. Református Szemle 2001. 381 .

18.              Benkő András: Ének és zene a Bethlen Kollégiumban. Művészettörténeti Tanulmányok 1980.

19.              Benkő Elek: Erdély középkori harangjai. Budapest-Kolozsvár, 2002.

20.              Benkő József: Transsilvania specialis. Bukarest-Kolozsvár, 1999.

21.              Benkő Károly: Marosszék ismertetése 1860-1861. Kolozsvár, 1868.

22.              Benkő Lóránd: Nyárádmente földrajzi nevei. Budapest, 1947.

23.              Benkő Lóránd: A Nyárádmente földrajzinevei. Adattár, Debrecen, 1950.

24.              Benkő Samu: Murokország. Kolozsvár, 1972.

25.              Bisztray Sándor: A somosdi református egyház története. (kézirat)

26.              Bisztray Sándor: Adatok a somosdi református egyház életéből. (kézirat)

27.              Buzogány Dezső: Harc a tiszta evangéliumért. Kolozsvár, 1999.

28.              Connert János: A székelyek régi intézményei a legrégebbi időktől az 1562-iki átalakulásig. Kolozsvár, 1901.

29.              Családkönyv - Somosdi Református Egyház 3/5.

30.              Cseke Péter-Zágoni Attila: Kettős Portré: Somosdról és Demeter Andrásékról. Falvak Dolgozó Népe, 1977. 19. 3

31.              Cseke Péter: Víznyugattól vízkeletig. Bukarest, 1976.

32.              Dávid György: A papválasztás eredete. Református Szemle, 1936.

33.              Dávid István: Műemlék orgonák Erdélyben. Budapest, 1996.

34.              Dési József: Keresztény paradicsom. Kolozsvár, 1782. (Teleki Téka)

35.              Dési József: Világi és ekklésiai vizsgálódás. Kolozsvár, 1784.

36.              Documente privind istoria Romaniei. Seria - C. Transilvania sec. XI-XIV Bucuresti 1951-       1955 (Pápai Tizedjegyzék)

37.              Entz Géza: Erdély építészete a 14-16. században. Kolozsvár, 1996.

38.              Egyed Ákos: A parasztság Erdélyben a századfordulón. Bukarest, 1975.

39.              Erdélyi ezredek a világháborúban. Szerkesztette: vitéz Deseő Lajos. Budapest, év nélkül.

40.              Ercsei János: Gondolkodástan, vagy logica. Marosvásárhely. 1840. (Teleki Téka)

41.              Erdély rövid története. Szerkesztette: Köpeczi Béla, Budapest, 1993.

42.              Erdélyi református zsinatok iratai. Szerkesztette: Buzogány Dezső, Kolozsvár, 2001.

43.              Erdélyi Emlékírók Erdélyről és a fejedelemségről. Válogatta: Iszlai Sándor, Debrecen, 2004.

44.              Farczádi Elek: A marosvásárhelyi Református Egyházközség élete 1556-1948. Marosvásárhely, 2000.

45.              Fodor Sándor-Balázs Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Marosvásárhely, 1996.

46.              Fogarasi Sámuel: Marosvásárhely és Göttinga.  Bukarest, 1974.

47.              Fülöp Mária: Maros megye a könyvekben. Marosvásárhely, 2002.

48.              G. Henk van de Graaf: A németalföldi akadémiák és az erdélyi protestantizmus a XVIII. században 1690-1795. Kolozsvár, 1979.

49.              Gergely Lajos - Sükösd István: Marostorda megye földrajza. Marosvásárhely, 1891.

50.              Gidófalvi Péter: Dispitatio teologica. Groningen, 1695. (Teleki Téka)

51.              Hampel József: A bronzkor emlékei magyarhonban. Budapest, 1892.

52.              Historia Domus. Somosdi református egyház tulajdona.

53.              Imreh Barna: Papok, léviták, mesterek a marosi református egyházmegyében a XVII -XIX. században. Egyháztörténet. Egyháztörténet. II, 1944.

54.              Imreh Barna: Mezőbánd és református egyháza. Kolozsvár, 1996.

55.              Jakó Zsigmond - Juhász István: Nagyenyedi diákok. Bukarest, 1979.

56.              Juhász István: A székelyföldi református egyházmegyék. Kolozsvár, 1947.

57.              Kataszteri Nyilvántartó. 1883, Állami levéltár, Marosvásárhely.

58.              Katonai összeirások. Állami levéltár, Marosvásárhely.

59.              Kelemen Lajos: A marosközi ev. Ref. Esperesség régi Matriculája. Erdélyi Protestáns Lap. 1900.

60.              Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Budapest 1911.

61.              Kiss Áron: A XVI században tartott magyar református zsinatok végzései. Budapest, 1881.

62.              Kiss Éva és Csaba: Népdalgyűjtemény a Somosdi Általános Iskolában. 1969 - 1971. (kézírat)

63.              Kniezsa István: Keletmagyarország helynevei. Budapest, 2001.

64.              Kolumbán Vilmos József: Törvényhozó Egyház. Kolozsvár, 2002.

65.              Koncz József: A marosvásárhelyi Evang. Reform. Kollégium története. Marosvásárhely, 1896.

66.              Kovács J. István: Magyar református templomok. Budapest, 1942.

67.              Kovásznai Sándor: Az ész igaz útján. Bukarest, 1970.

68.              Kövesdi Kiss Ferenc: Beszélgetés a csönddel. (év nélkül)

69.              Kövesdi Kiss Ferenc: Bekecs alatt zeng az ének. (kézirat)

70.              Kurta József: A Váradi Biblia (1660-1661) rövid története. Református Szemle 2003. 310-318. oldalak.

71.              László Dezső: A magyar református lelkipásztor a történelemben. Kolozsvár, 1993.

72.              Lelkipásztori munkanaplók 1938-2004.  I/49.

73.              Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek. I-II. kötet. Kolozsvár, 2000.

74. Magyar Életrajzi Lexikon

75.              Magyar statisztikai közlemények.(Marosvásárhelyi Állami Levéltár).

76.              Magyari András: II. Rákóczi Ferenc erdélyi hadserege. Bukarest, 1994.

77.              Magyarország címeres könyve. Budapest, 1913.

78.              Marosszék parasztvallomásai 1820-ból. Debrecen, 2001.

79.              Marosszéki Adóösszeírások (Marosvásárhelyi Állami Levéltár)

80.              Nagy Ferenc: Somosdi találkozó. Falvak Dolgozó Népe, 1969.  46. 5.

81.              Nagy Géza: Akik kősziklára építettek. Kolozsvár, 1937.

82.              Nagy Lőrinc: Monografia satului Cornesti. 1977. (kézirat)

83.              Nagy Pál: Magyar karácsonyok. Marosvásárhely, 2001.

84.              Nyárádkarácsoni Általános Iskola irattára.

85.              Orbán Balázs: Székelyföld leírása. IV. Kötet, 1869.

86.              Pál-Antal Sándor: Maros-széki intézmények és pecsétjeik. Marosvásárhely, 2004.

87.              Pál-Antal Sándor: A székely önkormányzat története. Marosvásárhely, 2002.

88.              Pál-Antal Sándor - Szabó Miklós: A szent szabadság oltalmában. Kolozsvár, 2000.

89.              Pál-Antal Sándor: Maros-vidéki jobbágyok kérése 1704-ből. Vörös Zászló, 1974.

90.              Pallos Albert: Maros-Torda Vármegye és Marosvásárhely szabad királyi város népoktatási intézeteinek története. Marosvásárhely, 1896.

91.              Péterfy László: Siklód és egyháza. Székelyudvarhely, 2001.

92.              Pokoly József: Az Erdélyi Református Egyház története.  Budapest, 1904.

93.              Presbiteri jegyzőkönyvek (1844-től kezdődően).

94.              Pro Memoria. (Gondnoki napló), 1754.

95.              Protocollum ven. Consis. Tractus Marusiensis 1815-1825. II/7. (Vizitációs jegyzőkönyv Kolozsvár)

96.              Protocollum Visitatorum 1774-1793. II/5 (Vizitációs jegyzőkönyv, Kolozsvár)

97.              Roska Márton: Erdély régészeti repertóriuma. Kolozsvár, 1942.

98.              Sipos Gábor: Marosszéki népoktatás a XV. századtól 1848-ig. Művelődéstörténeti Tanulmányok, 1980.

99.              Sipos Lajos: Marosvásárhelyi mesélő házak. Marosvásárhely, 1999.

100.          Somosdi Általános Iskola irattára.

101.          Suciu Coriolan: Dicţionar istoric al localităţilor din Transilvania. 1968.

102.          Szabó Károly: A régi székelység. Kolozsvár, 1890.

103.          Szabó Miklós - Szögi László: Erdélyi peregrinusok. Marosvásárhely, 1998.

104.          Szabó Miklós - Pál-Antal Sándor: A Maros megyei magyarság.  Marosvásárhely, 2001.

105.          Szádeczky Lajos: Kovacsóczy Farkas 1576-1594. Budapest, 1891.

106.          Szántó Mihályné Mátyás Tünde: Felekezeti oktatás az erdélyi Református Egyházkerületben a két világháború között. Református Szemle 2003, 300-309. oldalak

107.          Székely felkelés 1595-1596, Bukarest, 1979.

108.          Székely Napló (napilap) 1913. július 3. (Teleki Téka)

109.          Székely Oklevéltár. I-VIII. kötetek. Budapest-Kolozsvár, 1872-1934.

110.          Székely Oklevéltár. Új sorozat, I-VI. kötetek. Budapest-Kolozsvár, 1998-2000.

111.          Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Budapest, 1893.

112.          Tonk Sándor: A Marosvásárhelyi Református Kollégium diáksága 1653-1848. Szeged, 1994.

113.          Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban. Bukarest, 1979.

114.          Trózner Lajos: A magyar nép jellemvonásai népköltészeti termékei alapján. Marosvásárhely, 1903.

115.          Trózner Lajos: A székely népköltészet. Marosvásárhely, 1900.

116.          Turul. A magyar heraldikai és genealogiai társaság közlönye, 1883-1950. Budapest.

117.          Úrbéri összeírások. (Állami levéltár).

118.          Varga Imre: Magyarországi protestáns iskolai színjátszás. Budapest, 1988.

  1. Visitatorum 1794-1814  II/6.  (Vizitációs jegyzőkönyv)

118. Vizitációs Jegyzőkönyv. 1752-1774  II/4.

119. Wappenbuch - Nürnberg, 1893.

120. Zoványi Jenő: Magyar Protestáns Egyháztörténeti Lexikon. Szerkesztő Ladányi Sándor Budapest, 1977.

 


Benkő Lóránd: A Nyárádmente földrajzinevei. 16. oldal.

Maros-Bánát Vízügyi Igazgatóság szíves közlése. Marosvásárhely, 1991.

Orbán: A székelyföld leírása IV. 3.

Köszönet Nemes-Nagy Norbert marosvásárhelyi földrajztanárnak, aki segítségemre volt.

Orbán: A Székelyföld leírása IV. 4.

Orbán: A Székelyföld leírása IV. 40.

Kniezsa: Keletmagyarország helynevei, 19.

Orbán: A Székelyföld leírása IV. 2.

Orbán: A Székelyföld leírása IV. .41.

Köszönet dr. Buzogány Dezső professzor úrnak a fordításért.

Suciu Coriolan: Dicţionar istoric. I. 167.

 

 

Sz.O. VIII. 171. Magyarra fordította Dóczy Őrs. Az eredeti okirat Budapesten, az  Országos Levéltárban található,  DL. 36403 pag. 188. jelzet alatt. Köszönet Nyulásziné dr. Straub Évának, aki volt szíves rendelkezésemre bocsátani az eredeti okirat fénymásolatát.

Sz. O. VIII., 224. Magyarra fordította Dóczy Őrs.

A Magyar szent korona Országainak Helységnévtára. 1913.

Pál-Antal Sándor: A székely önkormányzat. 307

Pál-Antal Sándor: A székely önkormányzat. 312.

Pál-Antal Sándor: Marosszéki intézmények. 132.

Pál-Antal Sándor: Marosszéki intézmények. 245.

Köszönet Pál-Antal Sándor marosvásárhelyi levéltárosnak, aki e könyvre felhívta a figyelmemet.

Sz. O.: II.  283.

Sz. O. II. 283.

Barabás Endre: i.m. 109.

Benkő Károly: Marosszék ismertetése 155-156.

Benkő Lóránd: A Nyárádmente földrajzinevei. 8.

 

Orbán: i.m. . IV. 42.

Benkő Lóránd: A Nyárádmente földrajzi nevei. 47.

Bisztray Sándor Prédikációi. A Parókiális Könyvtár 244. kötete, 92-95.

Orbán: i.m. . IV, 42.

Köszönet dr. Szathmári Ildikó Nemzeti Múzeumi főmunkatársnak az információkért.

Erdély története. 151.

Benkő Lóránd: A Nyárádmente földrajzi nevei. 37.

Orbán: i.m . 41.

Benkő Károly: i.m . 155-156.

Benkő Lóránd: A Nyárádmente földrajzi nevei. 36.

Kővári László: i.m. . III. 172.

Benkő Samu: i.m. 1972. 36-39.

Kövesdi Kiss Ferenc: Beszélgetés a csönddel című kötet, Lármafa című verse.

Szabó Károly: A régi székelység. 77.

Pál-Antal Sándor: Marosszéki intézmények és pecsétjeik. 8.

Sz. O. I. 198. A latin szöveg fordítását lásd: Szabó Károly: A régi székelység. 175.

Iszlai Sándor: Erdélyi Emlékírók. 48.

Somosdi Református Egyház irattára. D-1 irat.

Barabás Endre. Maros-Torda vármegye. 109.

Barabás Endre: i.m  109.

Barabás Endre: i.m. 109.

Sz. O. V. 58.

Ferenczi Lajos matematika tanár szíves közlése.

Benkő Samu: i.m. 35.

Sz. O. II. 217-218.

Sz. O. IV. 68-69.

Sz. O. V. 272.

Sz. O. IV. Új sorozat, 27.

Sz. O. V. 250.

Benkő Samu: i.m. 1972. 49.

.[55] Bisztray: 1976. november 14-én, a templomszentelésen elmondott beszéde.

Iszlai Sándor: Erdélyi emlékírók. 269. oldal.

Iszlai. I.m. 48.

Iszlai: i.m. Előszó.

Magyari András: II. Rákóczi Ferenc erdélyi hadserege. 171.

Fodor Sándor-Balázs Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. 6.

Pál-Antal Sándor: Maros vidéki jobbágyok kérései. Vörös Zászló, 1974. június 14-én.

Buzogány Dezső: Harc a tiszta evangéliumért. 149.

Buzogány: i.m. 150.

Marosvásárhelyi Állami levéltár. Marosszéki 2. számú adótabella.

Marosvásárhelyi Állami Levéltár. Marosszéki 2. számú adótabella

Marosvásárhelyi Állami levéltár. 525. számú adótabella.

1722. évi 110. számú adótabella.

Barabás Endre: i.m. 63.

Marosvásárhelyi Állami levéltár. 29. számú katonai összeirás.

Benkő Samu: i.m. 1972 64.

Pál-Antal Sándor: 1848-1849 Marosszék. 136.

Tonk Sándor: A marosvásárhelyi református kollégium diáksága. 305. és 306.

Pál-Antal Sándor: 1848-1849 Marosszék , valamint Pál-Antal Sándor - Szabó Miklós: A szent szabadság oltalmában. 253.

Marosvásárhelyi Állami Levéltár. 146, 147, 151, 152. Katonai összeirások.

Bisztray: Prédikációk. Parókiális könyvtár, 244. kötet, 95. oldal

Erdélyi ezredek a világháborúban. (szemelvényesen)

Sz. Mihályné: Felekezeti oktatás az Erdélyi Egyházkerületben a két világháború között. Ref. Szemle, 2003. 300-309.

Bisztray: 1939. évi Munkanapló.  I/49.

Bisztray: 1940. évi Lelkipásztori munkanapló. I/49.

Aranykönyv. 51-52.

Presb. jkv. I/44. 367-368.

Bisztray Sándor sepsibesenyői lakosnak jegyezte be Németh Ferencet, ám a család búzásbesenyői lakosnak jelentette ki.

Presb. jkv. I/44, 368.

Akik imádkoztak üldözőikért. II. 182.

Egyházi irattár. C/81. irat

Akik imádkoztak üldözőikért. I. 50.

Nagy Lőrinc: Monografia satului Corneşti, 76, kézirat.

Forrás: Világháló. http://varga.adatbank.transindex.ro

Bisztray: Emlékbeszéd a templom 1976-os felszentelésén.

Kempelen Béla: Magyar nemes családok. DVD. A szerző tulajdonában.

Léstyán Ferenc: Megszentelt kövek. I. 427.

Léstyán Ferenc: .i.m. I. 395.

Orbán. I.m. IV. 51.

Juhász István: Székelyföldi Egyházmegyék.

Entz Géza: Erdély építészete a 14 -16. században. 140.

Bisztray: Prédikációk. Parókiális könyvtár 244. kötete, 94. oldal.

Egyházi irattár, D-1 irat, az un. 1756-os Conscriptio.

Szádeczky Lajos: Kovacsóczy Farkas 1576-1594. 20.

Pál-Antal Sándor: Marosszéki intézmények és pecsétjeik. 167.

Buzogány: i.m. 65.

Zoványi Jenő: Egyháztörténeti lexikon. 74.

Iszlai: i.m. 185-186

Benkő Samu: Őrszavak. 49.

Kolumbán Vilmos: Törvényhozó Egyház. 11.

Bod Péter: Szmirnai szent Polykarpus. 95.

Iszlai: i.m. 272.

Orbán: i. m IV. 41.

Orbán: i.m. IV. 41.269.

Nagy Géza: Akik kősziklára építettek. 165.

Kolumbán: i.m. 26.

Kiss Áron: A XVI. században tartott magyar református zsinatok végzései. 21. és 42.

Sipos: i.m. 109.

Szabó Miklós-Szögi László: Erdélyi peregrinusok. 39.

Jakó Zsigmond-Juhász István: Nagyenyedi diákok. 111.

G. Henk van de Graaf: A németalföldi akadémiák és az erdélyi protestantizmus a XVIII. században. 230.

Kovásznai Sándor: Az ész igaz útján. 47.

Jakó - Juhász: i.m. 131.

Kovásznai : i.m.  44.

Kovásznai: i.m. 45.

Kovásznai: i.m. 45.

Kovásznai: i.m. 46.

Kovásznai: i.m. 51.

Kovásznai: i.m. 48.

Kovásznai: i.m. 58.

Kovásznai: i.m. 73.

Kovásznai: i.m. 20.

Egyházi irattár. D-19. irat.

Pro memoria, gondnoki napló bejegyzései.

Erdélyi Református zsinatok iratai. III, 92.

Szabó-Szögi: i.m. 330.

Idézet az Egyházkerület levéltárában található latin nyelvű védekező iratából. Köszönet Süttő Szilárd budapesti egyetemi tanár értékes segítségéért, valamint Dáné Veronka egyházkerületi levéltárosnak, aki felhívta figyelmemet erre az iratra.

Kovásznai: i.m. 276.

Az Erdélyi Református Egyház Névkönyve. 1905, XXXV. oldal

Szabó-Szögi: i.m. 478.

Egyházi irattár. D-15. irat

Szabó-Szögi : i.m. 441.

Egyházi irattár. D-5 irat.

Egyházi irattár. D-35. irat

Szabó -Szögi: i.m. 441.

Koncz: i.m. 426.

Koncz: i.m. 427.

Szabó-Szögi: i.m. 154.

Kempelen Béla: Magyar nemes családok. DVD.

Imreh Barna: Bánd és református egyháza. 75.

Anyakönyv. I/I. 104.

Anyakönyv. I/I. 91.

Presb. jkv. I/8. 13.

Presb. jkv. I/8, 9.

Szabó-Szögi: i.m.  48.

Szabó-Szögi: i.m. 31.

Szabó-Szögi: i.m. 88.

Koncz: i.m.  525.

Bisztray Sándor: 1967. évi Lelkészi munkanapló.

Sipos Lajos: Marosvásárhelyi mesélő házak. 71.

Imreh Barna: Mezőbánd és Református Egyháza. 77.

Péterfy László: Siklód és Egyháza. 127.

Péterfy László: Siklód és Egyháza. 127.

Presb. jkv.  I/11. 126.

Presb. jkv. I/11.  366.

Presb. jkv. I/11. 277.

Bisztray: Adatok. 52-54.

Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia. 408.

Kolumbán: i.m. 68.

László Dezső: A magyar református lelkipásztor a történelemben. 79.

László: i.m. 80.

Kolumbán: i. m.  69.

Szabó Aladár: Új óramutató.

Nagy Géza: i.m. . 216.

Presb. jkv. I/11, 202.

A marosvásárhelyi Halmen József információja.

Historia Domus. Az 1980. év bejegyzései.

Barabási Endre: Az Erdélyi Református Egyházkerület Nőszövetsége. Ref. Szemle, 2001, 381.

Imreh Barna: Mezőbánd és református egyháza. 108.

Kövesdi Kiss Ferenc: Bekecs alatt zeng az ének. kézirat.

Egyházi irattár: D-12. irat.

Presb. jkv.  I/40. 621.

Anyakönyv. I/1.

Sajnos, ezt a szépen faragott bejáratot, az 1990-es javítás idején olajfestékkel lefestették.

Egyházi irattár. D-13. irat.

Sipos: i.m.  285.

Egyházi irattár. D-11. irat.

Egyházi irattár.  D-17. irat.

Bisztray Sándor: Az 1976. november 14-én a templomszentelésen elmondott beszéde.

Egyházi irattár: D-1 irat.

Agyagási Mihály: Oratio. 58-63.

Presb. jkv. I/8, 5.

Presb. jkv. I./11, 158-164.

Presb. jkv. I/19, 354.

Presb. jkv. I/44, 202.

Presb. jkv. I/40. 346.

Presb. jkv.  I/40. 348.

Aranykönyv. 97.

Presb. jkv. I/8. 24.

Egyházi irattár. 22-1993.

Kolumbán: i.m. 68.

Illyés Géza: Az orgona bevezetése a református egyházban. Ref. Szemle, 1935, 107.

Kolumbán: i.m. 68.

Dávid István:  Műemlék orgonák Erdélyben. 128.

Presb. jkv. I/8. 105.

Egyházi levéltár. D-44 irat.

Dávid István: i.m. 128. oldal.

Presb. jkv. I/11. 166.

Presb. jkv.I/11. 264.

Benkő Elek: Erdély középkori harangjai. 119.

Egyházi levéltár. D-1-es irat.

Egyházi levéltár.  D-3-as irat.

Egyházi levéltár. D-3-as irat.

Benkő Elek: i.m. 338.

Presb. jkv. I/8. 208.

Esperesi kurzusok. 1839, 22.

Egyházi irattár. D-1 irat.

Kurta József: A Váradi Biblia (1660-1661) rövid története. Ref. Szemle, 2003, 3.

Bisztray Sándor: Az  1976-os templomszentelésen elmondott beszéde.  A Parókiális Könyvtár  244. kötete. 94.

Egyházi irattár. D-1 irat.

Egyházi levéltár. D-1 irat.

Presb. jkv. I/44.  210.

Presb. jkv. I/11. 220.

Kövesdi Kiss Ferenc: Bekecs alatt zeng az ének. (kézirat)

Kövesdi Kiss Ferenc: i.m.

Sipos i.m. 107.

Sipos: i.m. 107.

Sipos: i. m. 130.

Nagy Géza: i.m. 99.

Sipos: i.m. 113.

Sipos: i.m. 115.

Sipos: i.m. 110.

Régi Matricula. 506.

Régi Matricula. 554 és 583.

Presb. jkv. I/8. 16.

Iskolaszéki jegyzőkönyv. (számozatlan)

Presb. jkv. I/8. 13.

Sipos: i.m. 119.

Presb. jkv. I/8. 223.

Sipos: i.m. 120.

Sipos: i.m. 120.

Iskolaszéki jegyzőkönyv: I/a. 76.

Esperesi kurzusok: 1874-1875.

Iskolaszéki jegyzőkönyvek: I/a. 76.

A Magyar Szent Korona Országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás.

Presb. jkv. I/11. 153.

Bisztray: Adatok. 56.

Nagy Géza: i.m. 100.

Válaszok az Esperesi kérdésekre. (évszám nélkül).

Kövesdi Kiss Ferenc: i.m.

Bisztray: Adatok. 56.

Presb. jkv. I/8. 103.

Presb. jkv. I/11. 315.

Presb. jkv.  I/11. 354.

Presb. jkv. I/8. 52.

Tonk Sándor: A marosvásárhelyi református Kollégium diáksága. (szemelvényesen)

Tonk Sándor: A marosvásárhelyi református kollégium diáksága. 154.

Koncz: i. m. 421.

Koncz: i.m. 416.

Varga Imre: Magyarországi protestáns színjátszás. Budapest, 1988, 447.

Koncz: i.m. 202.

Koncz: i.m. 202.

Koncz: i.m. 203.

Koncz: i.m. 206.

Koncz: i.m. 204.

Erdélyi ezredek a világháborúban. II. rész. 70.

Szabó-Szögi: i.m. 415.

Esperesi kurzus. II/1. 16.

Állami levéltár. 1719. február 15. jkv.

Nagy Géza: i.m. 170.

Kovásznai: i.m. 51.

Presb. jkv. I/8. 77.

Zoványi: i.m. 212.

Presb. jkv. I/40.  48.

Barabás Endre: i.m. 4.

Sz. O. VII. 27.

Nagy Géza: i.m. 173.

Bisztray: A somosdi református egyház története. 4.

Presb. jkv. I/11. 277.

Bisztray: Munkanapló. 1970, 137.

Presb. jkv. I/40. 275.

Marosszéki parasztvallomások. II.505.

Benkő Károly: i.m. 155-156.

Marosszék parasztvallomásai 1820-ból. 506.

Egyed Ákos: A parasztság Erdélyben a századfordulón. 182.

Barabás Endre: i.m.. 65.

Megfelelő évi adóívek.

Veress László mesterséges megtermékenyítő közlése.

A székely művelődés évszázadai. 96.

Studia Censualia Transsilvanica. 1910, 372-375.

Studia Censualia Transsilvanica.  1910. 422-425.

 

Parókiális  Könyvtár: 237. könyv. 123.

Ezt a történetet a temetésén is elmondta a lelkipásztor.

s alatt

 

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél

Látogatók ma: 26, összesen: 60039

naptár