Igehirdetés 2014. december 14-én

 

Advent III. vasárnapján (Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Lk 1,5-17

Textus: Lk 1,18-25

 

Szeretett Testvérek!

 

Olvastunk most, ebben a klasszikus adventi történetben arról, hogy ez a két, kedves ember, Zakariás és Erzsébet gyermekáldásért imádkozott? Én nem emlékszem rá. Mégis, azt hiszem, évekig kérték Izráel Istenét arra, hogy adjon nekik utódot. Miért feltételezem? Mert Zakariás pap volt, és mint ilyen, legnagyobb vágya, sőt kötelessége volt fiúgyermekért fohászkodni. Erzsébet, a felesége pedig egyenesen „Áron leányai közül való volt", tehát Izráel első papját tudhatta családja ősapjának.

Hogy lehet az, hogy egy ilyen kiemelt tisztségű és származású zsidó házaspár imáját nem teljesítette Isten? De hát: teljesítette! Hiszen az ő gyermekük, János lett Jézus érkezésének előkészítője! Az utolsó zsidó próféta. Akkor, mi a baj? Hát az, hogy előbb is jöhetett volna, igaz? Fiatalkorukban. Teltek az évek, és kiderült, hogy Erzsébet meddő. Történetünk idejére pedig már „előrehaladott korúak voltak".

Azon gondolkoztam, hogy vajon mennyi ideig imádkozhattak gyermekért? Mikor adták fel? Mikor nyugodtak bele abba, hogy Isten nem teljesíti a kérésüket? Bizonyára, hosszú ideig reménykedtek.

Advent harmadik vasárnapján ezzel a kérdéssel állít meg minket a közöttünk lévő Szentlélek Isten: Elhiszed-e, hogy az Isten akaratával megegyező kéréseid "... be fognak teljesedni a maguk idejében..."? Gábriel angyal erről biztosította a hitetlenkedő és értetlenkedő, előrehaladott korú papot, Zakariást. Őt, aki, talán már nem is imádkozott azért, amit az angyal most bejelentett neki: „Erzsébet fiút szül neked, és Jánosnak fogod őt nevezni."

Ez az angyali szó annak a bizonyossága, hogy az Isten akaratával megegyező kéréseink teljesítése felől semmi kétségünk nem lehet. Melyek ezek a kérések? Azok, amiket úgy vittünk Isten elé, hogy megfogalmazásuk előtt, bibliaismeretünk, és Jézus-ismeretünk szerint felmértük, tényleg szükségünk van-e rájuk? Ha úgy láttuk: igen, akkor pedig, úgy fejeztük be imánkat, ahogy Jézustól tanultuk: „mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied." (Lk 22,42) Vagyis: Nekem már megvan az elképzelésem arról, hogyan teljesülhetne a vágyam, de te, mennyei Atyám, jobban tudod, mint én, mi használ nekem és a te dicsőségednek; ha megengeded, hogy megvalósuljon, akkor inkább a te terved szerint teljesítsd a kérésemet!

Ez történt Zakariás és Erzsébet, az előrehaladott korú házaspár életében. Gyermekért imádkoztak. Megkapták, de nem akkor, amikorra ők szerették volna. Isten időzítése úgy kívánta, hogy a későbbi Keresztelő János, Jézus születése előtt néhány hónappal lássa meg a világot.

Zakariáshoz és Erzsébethez hasonlóan, szerintem a hívő testvérek nagy része hálás lenne azért, ha Isten, az általuk jónak tartott időben teljesítené az ima-kéréseiket. Végül is, azért kérjük az Urat, mert nekünk fontos az, amit beveszünk az imáinkba. Ha pedig fontos, akkor jó lenne, ha az Úr is annak tartaná. Mekkora áldás, hogy ez nem így van!

A négy éves gyerek már szeretné elkérni a fúrógépet, de az édesapa azt mondja: Majd ha nagyobb leszel! Miért? Mert tudja, hogy a kis srác el sem bírná a gépet, és ha bekapcsolná, igen nagy kárt tenne magában. Ezt mindnyájan belátjuk, mi, felnőttek. A gyerek nem érti. Második körben elpityeredik, és a könnyei segítségével próbál hatni. Úgy sem megy. Erre durcás lesz, és nem beszél.

Úgy viselkedik, mint mi. Kérünk valamit az Úrtól. Mert megtetszik. Isten nem adja meg. Komolyabban vesszük hát, térdepelve, sírva kérjük, teljesítse azt, amire annyira vágyunk. Semmi eredmény. Akkor, mint a gyerek: nem is kérjük tovább. Telik az idő, el is felejtjük, mit kértünk valaha. És... egy napon, valami nagy örvendezés után elcsendesedve azon kapjuk magunkat, hogy: Hát ez az, amit egykor úgy szerettem volna megkapni, úgy szerettem volna elérni! Mi történt? Isten akkorra talált érettnek arra, hogy megfelelően éljek az áldásával.

Az előrehaladott korú Zakariásnak és Erzsébetnek meg kellett várni a rokon, Mária jegyességének idejét. Isten áldása, keresztelő János születése így igazodott azokhoz az évekhez, amikorra a fiatal Mária hite megérett a Megváltó Jézus, Lélektől való fogantatásának elfogadására, teste pedig megérett arra, hogy kihordja a magzatot, megszülje a gyermeket.

Vajon a te kérésed, vajon az én kérésem (ha kérjük még) mire vár? Milyen isteni csatlakozást kell bevárnia? Bármi is legyen az, várni, egyenlő azzal: megérek rá, hogy tudjam, mit kezdjek vele.

Zakariás és Erzsébet készen állt; ők igazak és feddhetetlenek voltak. Ennek ellenére, még nem kaptak gyermeket. Isten ajándékának késése azonban nem jelentette azt, hogy Zakariást és Erzsébetet törölték a várakozólistáról. Isten megvárta, amíg annyira érettek lesznek, hogy még imáik látszólagos hiábavalósága ellenére is igazak és feddhetetlenek maradnak.

Megint kérdez az Ige: Bízhat benned Isten annyira, hogy nem tagadod meg akkor sem, ha még nem kaptál választ könyörgéseidre?

Zakariás kételkedett az isteni hírnök üzenetében. Tudta, hogy annak megvalósulásához csodára van szükség. Isten, 2014 adventjében élő gyermekei igencsak hajlamosak a kételkedésre. Úgy, mint Zakariás, tudjuk, hogy kérésünk teljesítéséhez immár csodára lenne szükség. És? Zakariással és Erzsébettel nem történt meg a csoda?

Imádkozz addig, amíg választ kapsz! Lehet, hogy már kaptál valamelyik igehirdetésből, csak nem figyeltél rá. Nem vetted komolyan. Azt hitted: Másoknak sikerülhet, de nekem soha nem jön be semmi!

Imádkozz addig, amíg bizonyosságot kapsz arról, hogy meglesz a válasz! Zakariásnak azt mondta az angyal: „Ne félj Zakariás, meghallgatásra talált a te könyörgésed". Más szavakkal: Zakariás, már úton van a válasz! Olyan ez, mint a csomagküldő szolgálat. Felvették a lelevelezett megrendelésemet? Igen, már jön az sms, vagy az e-mail: Csomagját összeállítottuk, már szállítás előtt áll!

Harmadik esetben: Imádkozz addig, amíg meg nem érted, hogy kérésed nem egyezik Isten akaratával! Amikor megérted a Bibliából, az imádság utáni csendességben, a testvéri beszélgetésből, az igehirdetésből, hogy Isten válasza: Nem! - akkor addig imádkozz, amíg békességgel el tudod fogadni ezt a - hidd el! - szeretetből fakadó elutasítást, védelmet!

Nagyon szeretem, és amikor nehéz elfogadnom Isten elutasítását, sokszor „előveszem" Sören Kirkegaard, dán gondolkodó figyelmeztetését,. Így hangzik: „... ha Isten segítségét kérted, meg vagy kötve, arra vagy kötelezve, hogy a segítségét úgy fogadd el, ahogyan azt ő jónak látja." Készek vagyunk-e erre? Ha Őt kérjük, azt kapjuk, amit Ő ad.

Annyira szeretné Isten, ha tényleg elfogadnánk azt, amit már kívülről fújunk, de esetről-esetre oly nehezen tudunk jóváhagyni: az Ő útjai, - ha úgy tetszik: megoldási módszerei - nagyon sok esetben eltérőek a mi próbálkozásainktól. Isten útjai jobbak, mert tökéletesek. Kéréseinket meghallgatja, és jottányit sem enged abból a szokásából, hogy többet ad annál, mint amennyire vágyunk. Ez a „több", viszont, adott esetben nem is hasonlít ahhoz, amire eredetileg vágytunk.

Zakariás és Erzsébet egyszerűen gyermekért imádkoztak. Isten azonban úgy döntött, hogy különleges céllal világra született, különleges fiút bíz rájuk. A názáreti Jézus unokatestvérét kapták. Őt, aki azért született erre a világra, hogy Jézusra mutatva készítse elő a Megváltót annyira váró lelkeket.

Eszembe jut az a házaspár, akiket debreceni lelkészi szolgálatom kezdetén látogattam meg. Halmozottan sérült gyermekükkel közös szobában éltek. Amikor erről esett szó, az édesanya azt mondta, a kislányuk nélkül soha nem keresték volna Istent. Két év múlva a sírja mellett kellett megállnunk. Akkor az édesapa nézett rám könnyes szemekkel, de mosolyogva: Eddig kerestük, most már megtaláltuk Istent. Hála legyen neki a lányunkért, az útmutatónkért! Két-, sőt három ember azon keresztül talál üdvösségre, amit a világ „csapás"-ként értékelt.

A mi igazi bajunk az, hogy mindent úgy szeretnénk kapni, ahogy mások. Azok a „mások", akiket irigylünk jó dolgukért, „szerencséjükért". Isten arra biztat mindannyiunkat, hogy azt kérjük el tőle, amit nekünk szánt. Mert nekünk az a legjobb! Az visz közelebb hozzá, az tart meg mellette. Itt, és majd ott is, ahol a jászolba fektetett, és keresztfára szegezett, harmadnapon feltámadt Jézus készítette el az örök-lakhatást.

Zakariás, a pap, kilenc hónapra megnémult. Miért van az, hogy néha még rosszabbra fordulnak a dolgaink, mielőtt beteljesedne Isten, imáinkra adott felelete? Azért, mert erősen hajlamosak vagyunk arra, hogy ne higgyünk Istennek addig, amíg saját forrásainkat ki nem merítettük. Isten enged minket kifáradni abban, hogy magunkban jobban bízunk, mint Őbenne.

Karácsonyra készülünk. Valójában mire? Ajándékozásra, találkozásokra, örömre, hálaadásra.

Odaférne még valami a fa alá, a családi asztal köré? Két dologra gondoltam.

Először: könyörögjünk azért, hogy oda tudjuk adni az Úrnak azt, amivel kapcsolatban mi tehetetlenek vagyunk. Kimerítettük saját forrásainkat.

Másodszor: kérjünk el tőle mindent, amit a maga módján készített el nekünk, és szeretteink számára! Kérjük bizalommal a legtöbbet, és fogadjuk el, vegyük át a még többet!

Mint Zakariás, és Erzsébet! Ámen