Igehirdetés 2014. június 15-én

Szentháromság vasárnapján

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Jóel 3

Textus: Rm 10,13

Szeretett Testvérek!

Kínáltak már nektek olyan kávéport, amire az van ráírva, hogy „három az egyben"? A kis tasakok tartalma kétes színű keverékben tartalmaz kávét, cukrot és tejport. Én, ha meginnám, kérném, hogy mielőtt beleöntik a forró vízbe, vegyék ki belőle a cukrot. Ezt persze nem lehet.

Használtatok már olyan sampont, aminek a dobozán azt olvashatjuk: „zsíros hajra, korpásodás ellen, dúsító hatás"? Mondjuk, a maradék hajam könnyen zsírosodik, az sem ártana, ha dúsabb lenne..., de nem korpásodik. Ki lehetne venni a samponos flakonból a korpásodás elleni hatóanyagot? Nem.

Gyülekezeti küldöttségünk hét fős csoportja, temesvári lelkésztestvérünket is magával hívva, tíz évvel ezelőtt látogatott el Elzászba. Ez a gyönyörű, kelet-franciaországi terület önálló történelemmel is rendelkezik, de lakóinak leginkább a német-francia háborúk ütközőzónájában élők szenvedéseit kellett elviselnie. Kedves házigazdáim egyikének édesapja francia, édesanyja német volt, és mindig Elzászban éltek. Megkérdeztem tőle, minek tartja inkább magát. Németnek, vagy franciának? Rendesen meghúzta a boros poharát, aztán mosolyogva annyit mondott: Ezt nem lehet szétválasztani! A francia himnuszt is olyan szívesen éneklem, mint a németet. De ha valaki „lefranciáz", vagy „lenémetez" engem, azonnal visszavágok: Nem! Én elzászi vagyok!

Református egyházi évünk záró-vasárnapjához, a Szentháromság-vasárnaphoz érkeztünk. Pünkösd után egy héttel. Hét nappal ezelőtt újra találkoztunk a Szentháromság Isten harmadik személyéről szóló bibliai híradással. És, természetesen, megint felmerült bennünk a kérdés, hogyan birkózzunk meg ezzel a ténnyel: a mi Istenünk lényegében egy, de megnyilvánulási formájában három személy. Atya, Fiú, és Szentlélek.

Az előbb elmondott három példával ezt próbáltam illusztrálni. Kávé, cukor, tejpor. Három összetevő, elválaszthatatlan egységben. Sampon korpásodás ellen, zsíros hajra, dúsító hatással. Három hatóanyag, szétválaszthatatlan egységben. Elzászi ember, aki magába szívta a német, a francia, és szülőföldjének az elzászi kultúráját. Három, egymástól megkülönböztethető gondolkodásmód dolgozik benne; mégis, személyiségében megkülönböztethetetlen egységben.

Ilyen Ő, a mi Szentháromság Istenünk. Jézus Krisztusban ismertük meg őt. Abban a Jézus Krisztusban, akit a vele egylényegű Atyja küldött el. Azt a Jézus Krisztust, aki pedig - ígéretéhez híven -, Pünkösd napján elküldte, kiárasztotta az Ő, és az Atya szent Lelkét erre a földre. Azért, hogy bizonyossá váljon mennybemenetele előtti ígérete: „veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Mt 28,20)

Mit is hirdettünk meg erre a Szentháromság vasárnapra? A hittan-évzáró istentiszteletet. Mögöttünk áll a tanév, melynek során, úgy kellett beszélnünk a gyerekeknek Istenről, hogy megértsék: Ő, Isten az, aki nem csak, hogy azokat az örömeiket is megérti, amiket hallva a felnőttek értetlen arcot vágnak, hanem, akihez akkor is odafordulhatnak, amikor senkinek nincs rájuk ideje.

És amikor kapcsolatba lépnek ezzel a teremtő Atya Istennel, gyermekeket is átkaroló Jézussal, és a kis szívükbe, fejükbe, nyelvükre gondolatot, szavakat adó Szentlélek Istennel, akkor nem kevesebbet mondhatnak el magukról, mint azt: üdvözültem.

Könyvet lehetne írni arról, mekkorára kerekedik a gyerekek szeme, amikor először hallják ezt a szót: üdvözülni. Mert, ugye, sem a mesekönyvekben, de még az ifjúsági regényekben, sőt, még a kötelező olvasmányokban sem igen fordul elő az, hogy: üdvözülni.

Általában olyan képzeteink vannak erről a fogalomról, ami a halottak világára, a mennyországra, az örök életre vonatkozik. Ezen a földön nem kell vele foglalkozni, az üdvösség az majd lesz valamikor. Az elmúlt három napban többször is elgondolkodtam azon, hogy nem jól van ez így! Mert az üdvösség nem lesz, hanem már itt van a földön. És aki ennek tudatában van, az másképpen néz a világra, és a világban őt ért tragédiákra. Beszélgettem egy szülőpárral, akik felnőtt gyermeküket vesztették el. Voltam egy kiállításon, melynek az 1944-45-ös, délvidéki üldöztetések, kivégzések, ártatlanok meghurcoltatása volt a témája. (Szeretettel ajánlom mindenkinek, hogy látogasson el a Dugonics téri Millenniumi kávéházba, és szépen, elgondolkodva tekintse meg ezt a felkavaró, mégis, hitet erősítő kiállítást!) Péntek délelőtt pedig a Református Temetőben álltunk meg az Első Világháború hősi halottainak méltó módon helyrehozott sírkertjében. E három találkozásból az arcokat idézem magam elé. Mennyivel másabb volt azok tekintete, akik semmit sem tudtak az üdvösségről, mint azoknak az arca, akik már ebben az életben hiszik, hogy megszerzett üdvösségük van!

Erről, a már létező, megélhető üdvösségről ír Pál apostol, amikor Jóelt idézi a Rómában élő keresztyéneknek: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül." Hát, ilyen biztatást, halottakkal nem közöl az ember! „Aki segítségül hívja" - most, ebben az életben; élő, lélegző emberként „az Úr nevét, üdvözül."

Kanyarodjunk csak vissza a hittanosainkhoz! Mit értenek ők az alatt, hogy „üdvözültem", „üdvösségem van"? Semmit. Nem értenek ebből semmit addig, amíg valaki meg nem magyarázza nekik. Hát, erre általában, először a hittanoktató, vagy a lelkész vállalkozik. El is mondjuk nekik, hogy ez a szó azt jelenti: szabadítás. Megszabadulás. Aki üdvözült, az megszabadított ember. Akinek üdvössége van, annak szabadsága van. Jézus az, aki kiszabadította az embereket abból a szörnyű félelemből, hogy meg kell halniuk, és akkor mindennek vége. Jézus, a Szentháromság Isten egyik „alkotórésze", személye elvállalta, hogy őt kivégezhetik, és akkor mindenki, aki elhiszi, hogy Jézus helyette, miatta, és érte engedte meg azt a hihetetlen dolgot, hogy keresztre feszíthetik, az üdvözül! Szabad utat kapott arra, hogy elhiggye: a halottak fel fognak támadni! Sőt! Szabad neki azt hinni, mert így igaz, hogy a pillanatnyi, itteni halálát követően, a feltámadásig is olyan helyen tölti el az időt, ahol maga Jézus lesz a társasága! A Paradicsomban. Aztán, amikor a Szentháromság Isten új eget és földet fog teremteni, abban úgy jelenünk meg, ahogyan itt, a földön. Testben. És azon a csodálatos helyen már sem a fájdalomtól, sem a betegségtől, sem a haláltól nem kell félni, mert ilyen dolgok ott már nem lesznek, nem történhetnek velünk.

Na, innentől kezdve már izgalmassá válik a dolog! Jó dolog ez az üdvösség; hogy lehetne elérni? Pál apostol azt tanácsolja: ehhez elég annyi, hogy a szívedben hidd el, hogy Isten feltámasztotta Jézust, a száddal pedig mondd ki! És ez nem kevés. Nem is olyan könnyű, mint első hallásra hinnénk. Mert a számmal még csak kimondom, hogy igen, Jézus feltámadt a halálból, de ha ezt nem igazán hiszem, akkor, a szép, de üres szavaim nem vezetnek üdvösségre. Mondhatsz bármit, sokan el is hiszik, mert alapjában véve jó embernek tartanak, de ha nem szabadulsz meg attól, amitől félsz, ami rabságban tart, akkor nincs üdvösséged! Akkor még nem érzed azt a szabadítást, amit az Atya, Jézus, és a Szentlélek akar odaadni neked.

Ezt te tudod a legjobban. Azt, hogy csak a száddal, vagy a szíveddel is vallod-e, hogy tudod mit tett érted Jézus. Mert mindenkit el lehet hitetni, önmagadat azonban nem tudod átvágni.

Üdvözült ember vagy? Tudod, hogy Jézus mitől, kitől, miből szabadított meg? Képes vagy már úgy nézni a világra, mint egy szabad ember? Úgy, mint akinek szabadsága van a mellett dönteni, amit Isten vár tőle?

Vagy javarészt még mindig az a belső ember diktál neked, akit úgy hívnak, hogy:... (mondd csak ki a nevedet!)? Ő mondja meg hogyan szólj, mire gondolj, mit tegyél meg, vagy a szabadító Jézus Szentlelke? A benned, a téged szorongató fogoly, X.Y. (ez megint a te neved helye) indít útnak valahová, annak ellenére, hogy a megismert, szokásaid fogságából szabadítani kívánó Jézus nem tanácsolja? A büszkeségedhez láncolt régi, börtönlakó éned nem enged másokért szolgálni, másoknak adni, bizonyos embereket megszólítani akkor, amikor a Szentlélek buzdít?

Ha így van, akkor még nem mered kipróbálni a már meglévő, átadás előtt álló üdvösségedet. Szabadságodat. Olyan érthetetlen, mégis valós dolog ez, mintha valaki elé odatennék a legkedvesebb ételét, de nem nyúl hozz. Nem akarná élvezni. Pedig tudja, hogy az övé. Éhes is. A szájával megvallja, „Tudom, hogy nekikezdhetnék", de valamiért nem hiszi el, ezért nem nyúl hozzá.

A Jézus által megszerzett, odanyújtott szabadságot oly sokan megköszönik. Megvallják. De nem nyúlnak hozzá. Nem élnek vele. Megmaradnak abban a langyos kis tömlöcben, melybe önmagukat zárták születésüktől kezdve. A teljes, e földi élethez, majd a mennyországban megélt tökéletességhez hiányzik az üdvösségük megélése.

De van egy jó hírem: itt vagyunk! És ma ehhez, a megértett és megélt üdvösséghez kíván hozzásegíteni a betűk közül kiáltó Szentlélek: „Aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül."

Miért ne kiálthatnánk már ma, és holnap, és minden nap', amikor segítségre van szükségünk ahhoz, hogy ne tapadjon a földhöz a látásunk, hanem Isten szemével tekintsünk mindenre, ami bennünket ér, ami minket körülvesz ebben az életben?

A Szentháromság Isten áldjon meg minket az üdvösségnek gyermekeink elé élésében. Aztán, ha ők még érthetőbben megmutatják, mit jelent üdvösség-hitben élni, legyünk olyanok, mint ők, mert akkor bemehetünk a mennyek országába! Velük, hittanos, Istent ismerő, Jézust szerető, Szentlelket kérő gyermekeinkkel együtt! Ámen