Istentisztelet 2012. április 29-én

Lekció: Rm 7,14-20

Textus: Rm 7,21-25

Szeretett Testvérek!

Ti is éreztetek már úgy, mint Pál apostol? Úgy, ahogy a rómaiaknak megírta. Hallatlan őszinteséggel és bátorsággal. Leírta azt, amit szégyenkezve szoktunk bevallani. Kinek is? Talán magunknak, esetleg annak, akiben feltétlenül megbízunk.

Pál apostol kimondta, leírta, hogy néha, bizony megteszi azt, amit gyűlöl. Ugyanakkor: nem cselekszi meg azt, amit valójában akar. Két ember, személyiség, jellem harcol benne. Az amelyik ismeri a jót és a másik, amelyik ennek ellenére megteszi a rosszat.

Azt írja, hogy akarja is a jót cselekedni; minden lehetősége meg van rá, de képtelen megtenni. A rossztól elhatárolódik. Tudja, hogy arra a bűnös én-je veszi rá. Van, amikor sikerül is neki. Megtörténik a rossz.

Hogy' is van ez velünk?

Tudjuk, hogy mit nem kellene ennünk, mégis szedünk belőle még egy tányérral. Tudjuk, hogy minimum kétszer fél órát kellene mozognunk naponta, de a fotel csak kényelmesebb. Tudjuk, hogy semmi haszna nincs annak a tévéműsornak, de ha már elkezdtük, csak megnézzük, mi lesz a vége. Belátjuk, mennyi felesleges kiadásunk van, de ha más megengedheti magának, miért ne próbáljuk meg mi is? Elmondták, megértettük, látjuk, hogy az a játék nem építi, de torzítja gyermekeink unokáink jellemét, de hát olyan szépen kérte a szülinapjára, és micsoda öröm látni a csillogó szemét, amikor kibontja a dobozt! Az értelmemmel felfogom, mi lenne a jó, mégis a rosszat hajtom végre.

Isten Igéje többször megdobogtatta már a szívünket, de úgy gondoljuk, "jobb, ha nem egyedül olvassuk, hanem majd vasárnap megmagyarázzák nekünk". Úgy, mint az apostol, gyönyörködünk Isten törvényében, de a bűn foglyul ejti a tagjainkat, az értelmünket, és végül mégis csak a mellett döntünk, amitől Jézus meg akar óvni. Igazat adunk a prédikációban megszólaló Szentlélek Istennek, de azt hisszük, túl sokat kér tőlünk, és néhány óra múlva, vagy legkésőbb hétfőn, nemigen látszik meg rajtunk, honnan jöttünk ki vasárnap délelőtt 11 órakor. Értelmünk hisz az imádság erejében, a legnagyobb erőben ezen a földön, de több erőt szánunk a kezünket, lábunkat, értelmünket sorvasztó időtöltésekre, mint az Istennel megélt, hálaadó, bűnvalló, könyörgő csendességre. Szeretnénk valami jót tenni a gyülekezetben, de amikor már tényleg el lehetne kezdeni, akkor - visszalépünk.

Pál apostol - az én elképzelésem szerint - amikor a vele megtörtént, benne végbement hasonló tusakodást végiggondolta, aztán betűkké formálta, vagy lediktálta, megtörten, zokogva kiáltotta azt, amit a Bibliából olvastam: "Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?"

Ti is éreztetek már úgy, mint Pál apostol? Amikor az ismert, elfogadott, vallott jó helyett a bűn győzött bennetek? A rosszra mozdultatok; a rosszat szóltátok; a rosszat gondoltátok végig?!

Voltunk-e már; vagyunk-e már annyira őszinték, hogy ezeket a tusakodásokat, a magunkban, magunkkal folytatott vesztes ütközeteket őszintén, bátran bevalljuk, elmondjuk, kimondjuk? Legalább magunknak. Amikor egyedül vagyunk. Legalább Istennek. Amikor vele vagyunk. Azért, hogy kisírhassuk magunkat; azért, hogy Jézus törölhesse le a könnyeinket. Azért, hogy megszabadíthasson ebből a nyomorult állapotból.

Mert más nem képes rá. Azt a küzdelmet ami bennünk folyik, még az is nehezen érti meg, aki jól ismer minket. A felületes ismerősök pedig egyáltalán nem. Pedig az átlagember, napjának felét velük tölti el. Azokkal, akikkel érzelmileg, lelkileg csupán köszönő viszonyban van. A lelki társ, társak ugyan fogékonyabbak arra, hogy részt vegyenek küzdelmeinkben, de azt a szerepet, amit Jézus vállal magára, nem helyettesíthetik.

Jézus ugyanis kiléptethet minket a rosszra mindig kész, halálra ítélt testünk indulataiból. Ő, de egyedül csak ő képes arra, hogy rossz irányba indult lábunkat megállítsa. A jó cselekvésére béna kezünket megmozdítsa. Ha az ellenkezőjére van szükség, ugyanezeket a kezeket visszahúzza. Elfeledteti velünk azt, amiből semmi jó nem származik, és a helyébe olyan gondolat-magot ültet, ami majd megtermi a maga kedves, édes, Istennek tetsző gyümölcsét. Ő, Jézus világítja át kimondásra kész mondatainkat és javaslatot tesz a szavak, a tartalom, a hangsúly, a hangerő megváltoztatására.

Ismerjük magunkat. Pontosan tudjuk egyedül mire vagyunk, és mire nem vagyunk képesek. Ahhoz, hogy az értelmünk, hitünk szerinti jót tudjuk cselekedni, Jézus szabadítására van szükségünk.

Ennek azonban ára van. Akciós ára! Nem kerül sokba. Nekünk nem. Egyszerűen el kell mondanunk Jézusnak, hogy mi nem megy. Miben kérjük a segítségét. Ezzel megindul a beszélgetés közte és köztünk. Így szabadít meg. Mert képes arra, hogy megszabadítson a halálra ítélt testünk szándékaitól.

Neki sokba került. Az életébe. A győzelem, a halál feletti győzelem azonban teljes értékű, teljes mértékű lett. Ezért tud rajtunk, a haldoklókon segíteni. A jót ismerő, de rosszat cselekvő haldoklókon, lelki tetszhalottakon.

Hol is jártunk? Igen! Elkezdünk beszélgetni Jézussal. Ezt sem mi kezdeményezzük. Úgy, mint Pál apostolt, Jézus Lelke indít minket arra, hogy felismerjük tehetetlenségünket. Tehetetlenségünket a jóra, ugrásra kész hajlandóságunkat a rosszra.

A sokak körében szívesen forgatott lelki útravalóban olvashattunk a múlt héten arról, hogyan játszódott le ez a folyamat, a lelki segítség a híres, Kínában missziós szolgálatot végző Hudson Taylorban. Azt írta: "Régen azt kértem Istentől, hogy segítsen nekem. Aztán azt kezdtem kérdezni, segíthetek-e én Neki. Végül pedig megtanultam azt kérni, hogy végezze el munkáját rajtam keresztül". Ez a remek ember, jó ideig ahhoz kért segítséget, amit ő tartott jónak. Utána kíváncsi lett arra, hogy ez vajon megegyezik-e azzal, amit Isten tart jónak. Végül rábízta az egészet. Nem a saját és Isten kínálatát elemezgette, nem tette mérlegre a kettő közti különbséget, hanem elvetette a saját elképzeléseit, és hagyta, hogy Isten határozza meg a teendőit.

Ez a misszionárius tudta, mi a tökéletes, mégis a saját dolgaihoz kérte az erőt. Aztán lépett egyet, mert rájött arra, hogy Isten jobban tudja, mi a jó neki, és azoknak, akikkel kapcsolatba kerül. Ekkor kérte az Urat arra, hogy segíthessen neki. Végül, Jézus megszabadította a még megmaradt kötöttségekből és kimondatta vele: nem ő akarja meghatározni a teendőit, még azon a szinten sem, hogy felajánlja a segítségét Istennek, hanem hagyja, hogy Isten, a maga tökéletesen jó munkáját elvégezze - rajta, az emberen keresztül.

Biztos vagyok benne, hogy ezen a folyamaton, felismerésen Pál apostol is keresztülment. Abban is biztos vagyok, hogy Hudson Taylornak sem sikerült azonnal, és mindig átadnia magát ennek a szent beavatkozásnak. Annak, hogy a rosszat, vagy kevésbé hasznosat - Jézus segítségével - jóra fordítsa. Hiszem, hogy Pál apostolnak, misszionáriusnak és a Honvéd-téri gyülekezeti tagoknak minden egyes nap' meg kell harcolniuk ezt a küzdelmet.

Ugye ez is ismerős? Vasárnap, Isten akaratát megértve elhatározom, hogy "váltani" fogok. Hétfőn aztán, ébredés után, ha még nem múlt el a lelkesedés, újra meg kell erősödnöm abban, amit az értelmemmel még jónak tartok. Mert a gondolataim lelassultak, a kezem és lábam pedig - érzem -, másra mozdulna.

Olvassuk a Bibliát, az ajánlott, vagy választott részt. Megesik, hogy lelki viharként söpör végig rajtunk, de legfőképp': bennünk - Isten üzenete. Kitakarít mindent, ami nem oda való, majd áldott indíttatásokkal permetezi végig megtisztult értelmünket, gondolatainkat. Becsukjuk a Bibliát. És kiszolgáltatott testünk, régi énünk, Jézus nélküli óemberünk mozgásba lendül. Kézbe vesszük a telefont, felsír egy gyerek, kinyitjuk az újságot, nekiállunk a hobbink diktálta tennivalóknak, nekikezdünk a kis ideig egyébként még halasztható munkának.

Megakadályozzuk azt, hogy hatalmába kerítsen minket a Szentlélek Isten. Nem hagyjuk, hogy leülepedjen bennünk az isteni hír. A segítség. A kötöttségeinkből kiszabadító útmutatás. Újra átadjuk magunkat az értelmünk, hitünk vágyakozásával ellentétes kívánságainknak. Értelmünkkel, ami nem látszik, nincsenek jelei - Istennek szolgálunk; testünkkel pedig a bűn törvényének.

Mint időnként, az apostol. Ugye, ti is éreztetek már úgy, mint Pál apostol? És ti is kiáltottatok, zokogtatok, szégyenkeztetek már úgy, mint ő: "Én nyomorult ember! Ki szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?" Mikor hagyom már abba azt, amit valójában én is utálok megtenni? Mit csináljak, hogy láthatóvá váljon rajtam a bennem élő Jézus, akit annyira szeretek; akinek úgy szeretnék a kedvében járni?

Ismered, ismerjük a választ. Mert azt is leírta az apostol. A bűnös énjével harcoló, de Jézussal nap mint nap győzelmet arató Pál apostol. Ki szabadít meg? "Hála az Istennek, a mi Urunk Jézus Krisztus!"

Mi jutott eszedbe idáig, míg hallgattad a prédikációt? Mit juttatott eszedbe az itt lévő, bennünket körülvevő, Lelkével megszólító Jézus Krisztus?

Hunyjuk le a szemünket egy rövid időre! Vedd sorra titkolt, szorongató bűneidet, amiket te magad sem szeretsz, de fojtogatóan rád akaszkodnak! . Engedd, hogy Jézus megszabadítson tőlük! . Döntsd el most, hogy nem akarod újra felvenni őket!... Köszönjük Jézus. Ámen