Istentisztelet 2012. május 13-án

(Hotorán Gábor)

Lekció:  IThessz 5,5-11

Textus:

„Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek; és ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes."  Rm 12,1-2

Kedves Testvéreim!

Húsvét óta a kalauzunk Újszövetségből olvasásra javasolt igéi a Római levélből származnak. Találkoztunk sok-sok nagyon mély tanítással. Leíratott, hogy hit által hogyan jut el az ember az üdvösségre. Mit jelent az Istennel való megbékélés. Milyen kapcsolat áll fenn Krisztus és Ádám között, a keresztség miként ábrázolja ki új életünket, mire való a törvény, és annak hol a helye a hívő életében, mit jelent az ó és új ember harca, mi lesz az izraelitákkal és még sorolhatnánk. Emlékszünk ezekre.

De itt, ebben a fejezetben vált az apostol, és valami megrendítő hangnemben kérlelni kezd. Eddig összefoglalta, hogy hogyan kerül a bűnös ember kapcsolatba Megváltójával, mi ennek a bibliai alapja és gyökere, most pedig azt mondja, hogy ha már ez megtörtént, akkor ez a tény egy kikerülhetetlen feladat elé állít. Mi ez az életünket átfogó feladat? Ez az odaszánás.

Olyan, mintha itt ezt mondaná Pál: na, most már mindent tudtok, mindent elmagyaráztam, hogy kik vagytok, miért éltek, hogyan halt meg és támadt fel értetek Jézus Krisztus, mennyire szeret titeket, és milyen jövő vár rátok, de „a puding próbája az evés", tessék, szánjátok oda magatokat!

Azaz, ha tényleg keresztyének vagytok, ha tényleg az Övéi vagytok, ha számít valamit az, hogy Krisztus megváltott, akkor ennek az a logikus következménye, hogy odaszánjátok magatokat neki.

Odaszánás. Nehéz kérés. Legtöbbször már itt megbukik: eljövünk ide, minden vasárnap, elhozzunk a testünket. De oda is szánjuk? Vagy csak behozzuk, és aztán kivisszük? És nem történik semmi érdekes. Játszunk el a gondolattal: ha most valaki kint a kijáratnál az istentisztelet végén megkérdezné, hogy miről volt szó összefoglalva az igehirdetésben, akkor mit tudnánk neki válaszolni?

Mert sokszor csak beülünk a szokott helyünkre, de azután csak ülünk, ülünk, és a szívünket nem hatja meg Isten beszéde. Olyan, mintha valamilyen rekeszték lenne ott az értelmünk és az ige között.

De ma azt kéri az Úr, hogy „okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket...!" Ezt úgy is fordíthatnánk, hogy „logikus" istentiszteletként. Pál idejében, a „logikus" kifejezés a hétköznapi szóhasználatban a következetesség és rendszeresség megfelelője volt.

Ha ismeritek Istent, tudjátok ki Ő, mit tett értetek, és hogyan adott kegyelmet, akkor a legértelemszerűbb következménye ennek az, hogy úgy is éltek, ahogyan Ő szabja azt meg. Ez a logikus, ez a következetes igazság. Ha Ő tudja, mi a legjobb nekem, Ő ismer engem a legmélyebben, mindenben Tőle függök és Őnála nem szeret jobban semmilyen lény, akkor nem az a logikus, hogy odaszánom Neki magam?

És ennek az odaszánásnak jelei is vannak. Az, hogy valaki azt mondja magáról, hogy keresztyén, az egy dolog. Ezt sokan mondhatják. Sokan vallják magukat templomba járónak. Vagy hányan büszkélkednek neked is azzal, hogy ők itt meg itt egyháztagok. ÉS? Az ember örül neki. De igazából számtalanszor az a tapasztalat, ami a mai igénk tapasztalata is lehet, hogy mondani sok mindent lehet. De hogy valaki tényleg keresztyén-e, vagy csak névleg, annak van egy egyértelmű bizonytéka: az igazi keresztyén odaszánja magát az Úrnak, neki tetsző módon próbál élni, és logikus istentisztelet az élete.

„Gyümölcséről ismerszik meg a fa", mondta az Úr Jézus, Jakab apostol pedig Isten Lelke által így figyelmeztet: „Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből, és én meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet."

Mit látnak Rólunk az emberek? Vannak olyan nagy közösségi internetes oldalak, ahol ha regisztrál az ember, akkor kap ott egy fiókot. Sokan ismerjük ezeket.

Na, ott aztán az ember beállíthatja a profilját. Kipakolja a legelőnyösebb fényképeit, felsorolja, amire büszke, sőt, rendszeresen frissíthet. Megad egy mottót, ami az életét vezérlő elv, stb.  Ez egy profil. Ha oda kattintanak, akkor mindenki látja, mi van ott, ki lehet ez az ember. Igen, van ott egy profilod.

Tényleg, milyen a profilod? A munkahelyen? A családban? A barátaid előtt? Milyen a profilod a gyülekezetben?

Mi látnak? Mi jön le az embereknek, ha meglátják az arcodat? Milyen magokat vetettél?  Milyen előzetes benyomásokat hagytál viselkedésed, reakcióid, válaszaid, döntéseid alapján? Hogy szólunk bele a telefonba, amikor felvesszük, hogyan válaszolunk e-mailjeinkre? Mit mondunk, ha kérnek minket? Milyen a munkánk minősége? Visszamosolygunk-e, ha ránk mosolyognak? Milyen a profilunk? Mi képviselünk valakit. Istent. Ha azt mondjuk, hogy mi az Övéi vagyunk, akkor ez nem csak vasárnap 10-11 óráig érvényes. Nem csak akkor, ha megkérdezik. Hanem mindig. Az egész életünk egy istentisztelet. Okos, logikus istentisztelet.

Egy lelkész megkérdezett egy rabbit, hogy szerinte mi az igaz istentisztelet? A rabbi parancsolatmagyarázat helyett egy történetbe kezdett. Képzeljünk el egy irodaházat. Az épületben mindenki az elnöknek dolgozik, akinek az irodája a legfelső szinten van. A dolgozók többsége még soha sem látta őt, de a lányát, azt igen. Ő is az épületben dolgozik, az apjának. De ez a lány a pozícióját, azt, hogy ő a családban dolgozik, saját céljaira használja fel. Egy reggel odamegy a biztonsági őrhöz, és megkéri, hogy hozzon neki süteményt. Az őr nem örül, mert szabálytalanságra kérték, arra, hogy hagyja ott a posztját, maradjon őrizetlenül az épület. De a főnök lánya, így hát fél, és megteszi. Aztán a lány még majszolja a sütit, amikor a folyósón az egyik titkárnővel fut össze, aki sok-sok papírral a hóna alatt siet el mellette. A lány odaszól: Hová mész azzal a sok papírral? Egy délutáni találkozóra kell őket beköttetnem! - válaszol az irodai alkalmazott.

Hagyd azt a találkozót! - mondja, gyere az én irodámba és porszívózz fel! De nekem azt mondták... szól vissza ijedten a nő. És? Én most mást mondok neked!" - rivall rá a főnök lánya. Nincs választás, a főnök lánya. Ez arra készteti a titkárnőt, hogy megkérdőjelezze az elnök bölcsességét. De a lány tovább folytatja, követelésekkel áll elő. Rendelkezik. Megzavarja a napi munkamenetet. Soha nem hívja apja nevét segítségül. Soha nem erősíti meg megjegyzéseit azzal, hogy „apám azt mondta..." Szükségtelen. Nem ő a főnök lánya?

Nem az apja nevében beszél a gyermek? A biztonsági őr elhagyja a helyét, egy másik munkatárs nem tudja befejezni feladatát, több alkalmazott kétségbe vonja a felettese bölcsességét. De történhetne másképp is: Ahelyett, hogy a lány süteményt kér az őrtől, vihet ő is egyet neki, mondva, úgy is olyan korán jársz be, biztos nincs időd reggelizni! Belebotlik a nőbe, aki iratokat cipelt, mondhatná: Óh, bocsánat, segíthetek? A nő mosolygott volna, és együtt viszik végig a folyósón a papírokat. A lány kapcsolatba kerül az emberekkel, az életükről kérdi őket, teával kínálja őket, kedvesen fogadja az új dolgozókat. Kedvessége, szeretete az egész vállalatot felemeli.

Pedig meg sem említi apja nevét, sosem mondja: azt mondta apám... ez szükségtelen. Nem ő a lánya? De bizony. Az ő lelke nem az apja lelkét tükrözi vissza? Amikor az emberek beszélni hallják, nem azt vélik, hogy az apja szavait szólja? Dehogynem.

Nem látták az apját, nem is találkoztak vele, de ismerik a lányát és így ismerik az ő szívét is. Miben foglalta össze a rabbi végül a történet végét? Meg fogunk lepődni rajta, hogy mivel fejezte be. Előtte azonban még kicsit gondolkodjunk el rajta, mi is az az okos istentisztelet?!

Okos istentisztelet. Amikor odaszánva magunkat, Isten szeretete meghatározza az egész életünket. Mondhatnám, megfürödtünk az Ő jóságában, tisztában vagyunk azzal, hogy Ő életet adott nekünk, és mi ezt a megújult életet tükrözzük vissza.

Ki tud úgy megbocsátani, hogy ne jutna eszébe, Krisztus is megbocsátott neki? Ki tud úgy adni, hogy ne gondolna bele, „mid van mit ne kaptál volna"? Ki tud úgy segíteni a bajba jutottnak, hogy ne nyilallna belé, hogyan húzta már ki Őt is a bajból megannyiszor az ő Ura?

Igazából minden jócselekedet elindítója Isten, az Ő jósága arra ösztönöz, hogy mi is így cselekedjünk. Ez az igazi istentisztelet, amikor azért jövök ide, mert Te előbb hívtál Uram, és nagyon, de nagyon kíváncsi vagyok arra, amit mondasz!

Abban a gyülekezetben, ahol gimnazista koromban hitre jutottam, a sok gyermek között emlékszem egy kisfiúra. Gyermekmunkás voltam én is, így én is foglalkoztam vele. Emlékszem rá a gyerektáborokból, amint kis hátizsákkal, pipaszár lábaival mindig előreszaladt, ha túrára indultunk - kifogyhatatlan volt az ereje. Mindenki csodálkozott, hogyan bírja. Úgy hívtuk, „Duracell", mint a hosszantartó elem. Még ma is ez ott a beceneve, s ő szereti. Azóta befejezte az általános iskolát, elvégezte a főiskolát is. Dolgozik. És, mellette, gyermekek között szolgál.

Vasárnapról-vasárnapra szolgál a saját csoportjában. Örömmel, lelkesedéssel. Egyszer elmondta, miért csinálja. Így fogalmazott: amikor kicsi voltam, akkor Isten a gyermekek között szolgáló embereken keresztül keresett meg engem is. Nekik is köszönhetem, hogy megismerhettem Őt. Most szeretnék Istennek valamit ebből visszaadni azzal, hogy én is itt szolgálok. Ez a legkevesebb. Igen, ez a legkevesebb. Nem egy okos, logikus istentisztelet ez is?

De a mai igénk beszél egy másik dologról is: „ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes."

Hűha! Most aztán már tényleg bajban vagyunk. Mert itt olyat kér Isten, amit nem szeretünk. Ítélni, inkább így mondom, az ige után: megítélni. Azaz, valamiről eldönteni, hogy jó, vagy rossz. Isten szemében, jó vagy rossz. Ezek szerint nem elég okos istentiszteletet bemutatni, anélkül, hogy ne mérlegelnénk folyvást, mi jó az Úrnak és mi nem az.

Azt kéri tőlünk, hogy rostáljunk. Tegyük fel a szűrőt, kapcsoljuk fel a reflektort, helyezzük fel a szemüveget, mert nem kaptunk kisebb feladatot, mint azt, hogy megítéljük az életünkben, mi jó és mi rossz az Úr előtt. Ez egy nehéz feladat. Legszívesebben elmenekülnénk előle. És sokan el is menekülnek. Sokan ki is vágják a hitükből, életükből, gyülekezetükből ezt az isteni kérést. Pedig az Úr azt kéri, hogy állapítsuk meg, mi az, ami jó, a mi neki kedves és mi az, ami a szemében tökéletes. Hogy ezt megtehessük, két segítséget illetve parancsot is ad:

1. „ne igazodjatok a világhoz..."

2. „változzatok meg értelmetek megújulásával"

A világ itt az Isten nélküliséget jelenti. Azt az életteret, ahol Isten nem fontos, ahol az Ő szeretete huszadrangú az emberek szívében, ahol a parancsolatai sokszor kinevettetnek, ahol a teremtést és önmagukat dicsérik a Teremtő helyett. Ne ehhez a közeghez igazodjatok, azaz, ne ez határozza meg az életeteket, ne itt érezzétek jól magatokat. Beszéltem fiatalokkal, akik megtértek. És persze jó mélyen be voltak ágyazódva a baráti társaságba. De észrevették, hogy ahogyan egyre mélyebben ismerték meg Istent, ők már nem érezték jól magukat a bulikon, ahol mindenki rendszeresen berúgott, ahol csak felszínes dolgokról volt mindig szó, ahol alkalmi szerelmi kapcsolatok csak úgy létrejöttek, aztán a fiú és lány már nem is emlékezett a egymásra, káromkodtak, és még sorolhatnám. Nem érezte jól magát. Szerették ők a régi barátaikat, de mint „missziós terület" néztek rájuk. Jó értelemben kiemelkedtek, és más szemmel néztek rájuk. Nem ivócimborák és bulizós társak többé, hanem olyan emberek, akiknek meg kell ismerni Jézus Krisztust. A világhoz szabni magunkat? Az nekünk nem mércénk. Akkor sok mindent megengedhetnénk magunknak, ha a világhoz igazíthatnánk életünket. Lehetne gyűlölködni, lehetne lenézni, lehetne berúgni, lehetne össze-vissza szeretkezni (a Római levél nyelvén kicsapongani), számos szennyről az életünkben megmagyarázhatnánk, hogy az miért jó és elfogadható.

De ha Isten megújítja az értelmünket és az Ő Igéje válik mindennek a mércéjévé, akkor más a helyzet. Mert honnan tudjuk meg, hogy mi a jó? Hogy mi a kedves Isten előtt? Innen, a Bibliából! „Lábam előtt mécses te igéd"- mondja a zsoltáros. A lekcióban úgy jelentek meg a hívő emberek, mint akik a nappalban járnak, nem a sötétségben. Mert az épít minket és a gyülekezetünket egyaránt.

Emlékszünk a rabbira, aki az elnökről és lányáról beszélt, amikor az igaz istentisztelet lényegét fejtegette? A történetnek van csattanója is. Amikor a leány felment apjához az irodaházban, az apja az ajtónál várta. Tisztában volt lánya jótetteivel, és látta, hogy hogyan hirdette programját. Az emberek többre tartották őt lánya miatt. És ő ezt tudta. Amikor a lánya közeledett, hat szóval fogadta őt. Ekkor a rabbi szünetet tartott és mosolygott a lelkészre. Melyek voltak ezek - kérdezte a lelkész. És a lelkész sohasem gondolta volna, hogy egy ortodox rabbi Jézust idézi:

„Jól van, jó és hű szolgám."

Kívánom, hogy őrizzen meg téged Isten az okos istentiszteletben és önmagad odaszánásában addig, amíg ugyanezen szavakat meg nem hallod! Ámen.