Istentisztelet 2012. május 6.

(Kereskényi Sándor)

Lekció: 5Móz 22,1-3

Textus: Lk 19,10

Szeretett Testvérek!

Szerdán este ülök a tv előtt. Odafordulok békésen hímezgető feleségemhez, Líviához - mert nem is tudom, a híradót nézve miről jutott eszembe/.../ de kibukott belőlem -: „Te, én nem tudom, hol van a doktori dolgozatom!" Leengedte a kezében tartott kézimunkát és rám nézett: „Eltettem, mert már kétszer nem találtad, miután visszaadta valaki. Gondoltam, ha újra keresed, így legalább én tudni fogom, hol van!"

Ezt a feledékenységemet korrigáló szerepet, házasságkötésünk előtt édesanyám töltötte be. Amikor hóbortos tinédzserként, de még később, huszonévesként is, kapkodva keresgéltem valamit és nyöszörögni kezdtem: - „Jaj, anyukám, nem tudod, hol van...?" - már mutatta, kezembe adta a lehetetlen helyre félrerakott tollat, szemüveget, igazolványt.

Az Ószövetség nagy Törvény-együtteséből arról olvastunk ma, hogy Isten különös figyelmet fordít az elveszett értékekre. Vajon miért? Mert tudja, milyenek vagyunk.

Elcsatangolt állatokról és elhagyott ruhadarabokról van szó. Isten, az emberi lélek ismerője pontosan tudja, mi jár a fejünkben, ha ilyen helyzetbe kerülünk. Elhagyott, elveszett, elcsatangolt értéket látva: mérlegelni kezdünk. Úgy, mint az ószövetség népe.

Ebben a tekintetben semmit sem változott az ember alaptermészete. Az első gondolat, ami eszünkbe jut: az ítélkezés. Hagyta elveszni? Hogy milyen emberek vannak! Nem vigyázott rá? Megérdemli a kétségbeesését, az aggodalmat, a veszteséget. Én találtam meg? Akkor az enyém! Dehogy kezdem keresgélni a tulajdonost! Így járt; majd máskor jobban vigyáz arra, ami az övé!

Isten, ezzel szemben írásba adja azt, ahogyan, amiben Ő látja a megoldást. Az elveszett érték mellett az ember nem mehet el közömbösen. Ha lehetséges, vissza kell juttatni a tulajdonosának. Ha nincs rá mód, akkor meg kell őrizni, adott esetben gondoskodni róla, majd, amikor jelentkezik a tulajdonos, visszaszolgáltatni neki. Röviden összefoglalva: Találsz valamit? Észreveszed azt, ami hiányzik a másiknak, a másikból? Add vissza azt, ami az övé; add oda, add vissza azt, ami hiányzik neki. Még akkor is, ha ő még nem vette észre!

Az erkölcsi összeomlás szélén vergődő világ szomjazik ennek a réginek tűnő Törvénynek a bevezetésére, felelevenítésére, betartására. Nézzetek körül egy kicsit jobban a fogyasztói társadalom bármelyik területén! Nem, hogy visszaadásról, megőrzésről, de a szükséget szenvedő még nagyobb megnyomorítását látjuk mindenhol!

Nem tudod megvenni azt, ami az egészséges táplálkozásodhoz szükséges? Sebaj! Gyere, nézd meg az áttekinthetetlenül nagy kínálatunkat! Edd azt, ami az olcsóbbnál is olcsóbb! Hogy' tele van aromával, tartósítószerrel, színezékkel? Hát igen! Ha elvesztetted a pénzed értékét, mi még az egészségedet is elvesszük!

Egészség? Minap beszélgettem idősebb testvérünkkel. Elmesélte, mennyi mindent ajánlott a kezelőorvos gyógyíthatatlan betegségben szenvedő férjének. A diagnózistól, a haláláig tartó két (kettő) hónapon keresztül. Kölcsönkérve a nagy család minden tagjától, kisebb vagyont költöttek a csodagyógyszerekre és legalább annyit helyeztek a tanácsokért - a borítékokba... A bácsi meghalt. A kezelőorvos így fejezte ki részvétét(?): „Hát, csoda, hogy idáig bírta!" Vagyis, ő sejtette, hogy mindkét irányba felesleges az óriási költekezés; a gyógyszertárba és a zsebbe is. Elment az férj, az édesapa, a nagyapa, a testvér? Veszteségetek van? Hm. Adjátok ide a pénzeteket is!

Borsodban, a kilátástalanság szélén álló ötgyermekes család feje, az édesapa, belefutott az uzsora-hitelbe. Azt hitte, azt a keveset majd visszafizeti, ha megint álláshoz jut. Nem sikerült. Egyetlen tehenük maradt. Második napja csak kenyeret ettek (azt kapták valakitől), és tejet ittak hozzá, amikor beállított a hitelező. Megfenyegette őket, aztán látva a tényleges fizetésképtelenséget, megfejte a tehenüket és azt a tíz liter tejet is elvitte!

A szörnyülködéstől összeborzadunk. Aztán, amikor magunkhoz térünk, meghalljuk a Szentlélek Isten kérdését. Te még nem viselkedtél így? Te kit fejtél meg legutóbb? Kitől vetted el azt, aminek egyébként is híjával volt? A szüleidet? A kiszolgáltatott felebarátodat? Mit csikartál ki tőle? Kit vettél el tőle? A másik ember mostani, vagy leendő férjét; feleségét? Elvettél annyit, amennyit csak lehetett a vendégtől, a pácienstől, a vállalkozásodat megbízótól? A társadtól a szeretet, az időt; a gyülekezetedtől amit csak adhat, a szolgáltatótól - mondjuk a villamosjegyet a blicceléssel?

Az ószövetségi Törvény arról szól, hogy megkárosítom azt, akinek nem adom oda a neki járó értéket. Egyszerűbben fogalmazva: ha nem adom oda: elloptam! Ha nem adom vissza: elloptam. Ha megtartom azt, amit Isten neki adott: loptam!

Ismétlem: a mérlegelés, az ítélkezés, nem az értéket megtaláló ember dolga! Ő csak eszköz. Isten eszköze. Amikor Isten elém hozza azt, ami elveszett, akkor egyetlen teendőm van: visszaadni. Ha nem áll módomban visszaszolgáltatni, akkor: várni addig, amíg keresik. Közben gondját viselem. Isten, az elveszett értéket odavezeti valaki elé. Az, hogy ez után mi történik azzal a tárggyal, vagy adott esetben személlyel, az már azon is múlik, aki megtalálta. Isten döntéskényszerbe hozza a megtalálót. Javaslatot is tesz a döntésre: add vissza, vagy ápold, őrizd addig, amíg jelentkezik a tulajdonosa.

Ma, anyák napján, a közöttünk lévő Szentlélek arra is emlékeztet minket, mennyi mindent megőrzött édesanyánk abból, amit elfelejtettünk, félredobtunk, feleslegesnek ítéltünk. Az édesanyák már csak ilyen őrizgető, testi és lelki értékeinkre gondot viselő asszonyok. Gyermekeik felé, Isten gondviselő határozatainak szent végrehajtói. Róluk is el szoktunk felejtkezni. Őket és képesek vagyunk „elhagyni". Legalább anyák napján köszönjük meg nekik, - vagy ha már nincsenek közöttünk, akkor Istennek, azt, - hogy ők, az édesanyák igyekeznek, igyekeztek a legjobban eleget tenni a törvénynek: visszaadni nekünk azt, amit elhagytunk. Az elődeinktől kapott és megőrzött hitet.

Az igehirdetés elején elmondott, szellemesnek szánt kis történetemben jeleztem, hogy én, édesanyám után-, édesanyám halálát követően pedig helyette is, a feleségemben kaptam emlékeztető, dolgaimat visszajuttató, elvesztett dolgaimra emlékeztető, azok megkeresésére buzdító, földi gondviselőt.

Nála jobban csak egyvalaki végzi ezt a megőrző, értékeimet újra visszajuttató munkát. Jézus. Pontosan úgy, mint Zákeus történetében. Mint a ti történeteitekben. Amikor nekünk, őt már csak távolról figyelő választottjainak is azt mondja: „... szállj le hamar, mert ma a te házadban kell megszállnom." És ha leszállunk az őt, az egyházat, a gyülekezetet háttérbe szorító érveink, magyarázkodásaink magas lováról, akkor tényleg beköltözik, visszaköltözik az otthonunkba, a szívünkbe.

Jézus, Zákeusnak visszaadta azt, amit ez a vámszedő elvesztett. Az önbizalmat. A tisztességes életcélt. A hitet. A másokról gondoskodó, őket meg nem károsító szeretetet. És ezek minden vonzatát: a békességet, az egyensúlyt, az örömet, az adni tudás ajándékát. Zákeus Istentől kapott képességet. Népet. Választottságot. Otthont. Aztán Zákeus, a habzsolás közben, a szakmai karrier, a vélt biztonság megszerzésének hamis tudatában mindent elvesztett, ami valamikor még igazán emberré, Isten gyermekévé formálta volna. Egyetlen értéke maradt még. Kíváncsi volt Jézusra. Legalább kíváncsi volt rá. És ez elég volt ahhoz, hogy fára kapaszkodva meglássa őt. Jézus pedig megmentette. Elment hozzá és visszaformálta - mondjam latinul? -: re-formálta Istenhez a jellemét, a hitét.

Jézus ma is kínál elveszett, tőlünk, belőlünk elcsatangolt értékeket, életfontosságú, különleges ajándékokat, amiket tőle kaptunk, de nem vigyáztunk rá. Aztán a betegség, a szomorúság, a veszteség, emlékeztetett minket. Valamit elhagytam! Elindulok megkeresni. Talán valaki megtalálta. Talán megőrizte nekem. Talán visszaadja. És megtaláljuk Isten eszközét. Azt a szomszédot, barátot, családtagot, gyülekezetet, vagy ismeretlen segítőt, aki Isten alkalmi eszközeként visszaadja azt, amit elhagytunk. Amit hagytunk, hogy elhagyjon minket.

És az értékeit újra használatba vevő, re-formált emberekből mi is re-formálóvá válunk. Visszakapván azt, ami igazán fontos, képessé válunk arra hogy ők is gondoskodjanak mások elveszett javairól. Testi és lelki javairól. Megtehetjük, mert Jézus, Zákeus házában elhangzó örömhíre mireánk is érvényes: „.. .az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet."

Hogy' jöttél ide ma délelőtt? Mint kereső, vagy mint megtaláló?  Mint valaki, aki elvesztette azt, amit Jézustól kapott valamikor? Vagy te vagy az, aki megértette, hogy az, amit olyan sokáig őrzött, vissza kell adnia annak, aki híjával van? A gyereked, a barátod...

Vagy mind a két szerep a miénk? Van, aminek a keresésére indultunk, ugyanakkor birtokában is vagyunk annak, amivel mást gazdagíthatunk meg? Úgy hiszem, ez a helyes válasz. Mert Isten bármely ajándékára fittyet hányva: vesztesek vagyunk. Az Ő áldásait felismerve viszont azok, akik megszámlálva lelki vagyonukat és testi szükségleteik feleslegét, azonnal készek arra, hogy ezeket az értékeiket eljuttassák azoknak, akiknek kevesebb jutott, vagy azoknak, akiktől elvették.

Isten adja meg nekünk ezt a látást. Keresendő hiányaink-, és az ő dicsőségére visszajuttatandó gazdagságunk javainak meglátását. A mi veszteségeinkre gondot viselő, azt visszaadni mindig kész Atyánk kéri ezt most tőlünk. Ő, aki a legtöbbet adta nekünk. Jézust. Azért, hogy „aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." Ámen