Istentisztelet 2014. augusztus 17-én
Lekció: Zsid 2,1-4
Textus: Zsid 2,18
Szeretett Testvérek!
Nem tudjuk, ki írta ezt a levelet, a „zsidókhoz" címzett írást. Elegáns, szép, görög szófordulatai alapján többen a nem szemtanú, de első generációs Jézus-tanítvány, Apollós mellett voksolnak. Ő, a zsidó Apollós Alexandriában született, ott nőtt fel, ott tanult, a kor első számú kulturális központjában. Teljes mértékben elhivatott volt arra, hogy hellén műveltségével, és zsidó hátterével képes legyen megszólítani mind a két kultúra képviselőit.
Mások, ugyancsak a legigényesebb, Újszövetségben olvasható görög írásra utalva, azt mondják, a zsidókhoz írt levél írója: Barnabás. Barnabással az Apostolok cselekedeteiben találkozunk, ahol megtudjuk, hogy ciprusi származású lévita volt. A ciprusiak híresek voltak választékos, görög nyelvhasználatukról. Lévita származása pedig biztos hátteret nyújtott a levélben megfogalmazott, számtalan, zsidó-hitéleti érv gondos megfogalmazására.
A lényeget tekintve azonban, számunkra az a legfontosabb, hogy mi is olvashatjuk azt az írást, amit a szerző, a Szentlélek buzdításának engedve azoknak ír, akik... Nos, kik is ők? Kik is vagyunk mi? Miért érdemes, szükséges nekünk is olvasni ezt a „zsidókhoz" írt levelet?
A ma felolvasott levélrészlet alapján azért, mert csakúgy, mint az akkori címzettek, úgy most, ma, mi is igen nagy hajlandóságot mutatunk arra, hogy „valamiképpen elsodródjunk" attól, amit Jézustól hallottunk. Ezzel együtt azonban, Jézus, - igen, úgy, mint az akkoriakon, úgy - ma, rajtunk is segíteni tud, amikor azon kapjuk magunkat, hogy bizonyos, hitéletünket tesztelő próbatételekben nem álltuk meg a helyünket. Elsodródtunk. Figyelmetlenek voltunk, vagy tudatosan engedtük, hogy ne az befolyásolja a dolgainkat, amit vasárnap délelőttönként-, havonta egyszer az úrvacsora előtt pedig még odaadóbban hiszünk és vallunk.
Jó ez az „elsodródni" szó. Akár Apollós választotta, akár Barnabás, akár az az ismeretlen, aki ilyen igényes hűséggel adta át nekünk azt, amit Jézus Lelkétől hallott.
Aki egy csónakban elsodródik a stég, a kikötő mellett, az nem élvezheti azt, ami a parton vár rá. Aki engedi, hogy Jézus ismert, figyelmeztető szavai elmenjenek a füle mellett, az Jézus, biztonságot, pihenést kínáló közelsége helyett kénytelen lesz beérni azokkal, akikkel egy hajóban úszik. Nincsen velük semmi baj, jó a társaság, de egy idő után kiderül, hogy az „utazók" közül mindenkinek szüksége van arra, amit csupán a kikötőben található meg.
Természetesen, egy életet végig lehet hajózni a Jézussal való feltöltekezés nélkül, de, hogy mennyivel nehezebb úgy, azt csak az tudja, aki időről-időre megáll, és kéri, elfogadja azt, amit Isten kínál. Megnyugvást és erőt az út folytatásához. A megfelelő tartalékok feltöltését követően.
Néha elcsodálkozom azon, hogy képzelem én azt, hogy többet bírok, mint Jézus? Az Ő számára mindig nagyon fontos volt a minősített idő, amit imádkozással töltött. Vajon miért? Most hallottuk, a Bibliából olvastam: „Mivel maga is kísértést szenvedett". Jézus? Igen! Pontosan olyan helyzetekbe került, mint te, és én; bármelyikünk!
És - talán nem vagyok ezzel egyedül -, valami gyermekes naivitással tényleg azt hisszük, hogy a kísértések, a próbatételek, a lelki és fizikai tesztek során sérülés nélkül, károk elszenvedése nélkül el szabad siklani azok mellett a segítséget nyújtó lehetőségek mellett, amiket Jézus kínál.
Múlt vasárnap a Balaton melletti falu református gyülekezeti házában voltam istentiszteleten. Mint kiderült, minden év augusztusának második vasárnapján megemlékeznek arról, hogy a gyülekezet, önerőből öntetett harangokat azok helyett, melyeket elrekviráltak az Első Világháborúban. A történelem sodra a küszöbön álló gazdasági válságra, a háborúban elesettek fölötti gyászra, az ország feldarabolására emlékeztette őket. A falu lakosai azonban, a tisztesség megadása, és a mindennapos erőfeszítések mellett, kiszálltak a keserűség sodrából és beszálltak az Isten dicsőségét hirdető, hívogató, figyelmeztető, harangok gyűjtésébe. És a háború után négy évvel, Trianon után két évvel, a válságok, és a következő háborút sejtető nehézségek közepette újra szóltak a csopaki harangok. Miért? Mert az ottani reformátusok nem tudtak élni, nem tudtak újrakezdeni, nem tudtak megvigasztalódni a harangok, az Isten állandó jelenlétét hírül adó harangszó nélkül. Nem sodródtak el attól, amit Jézustól hallottak. Az Isten országát keresték először, és hittel remélték, hogy ráadásul a mindennapi kenyér is megadatik nekik.
Irgalmatlanul sok lehetőség kínálkozik arra, hogy elsodródjunk attól, amit hallottunk. Jézustól; az Igében megszólaló Istentől, a napjainkat vigyázó Szentlélek útmutatásától.
Három nap múlva, augusztus 20-án, az új kenyér, és az államalapítás ünnepén Isten is együtt akar örülni az örülőkkel. Hiszen ő az örömünk szerzője. Ő együtt lesz velünk. Vajon sikerül-e nekünk is közösségben lenni - vele?
Minden kis és nagy ünneplésünknek van egy hitünkkel kapcsolatos fokmérője. Így lesz ez most is. Ez a különleges fokmérő azzal kapcsolatban tájékoztat bennünket, hogy - ha igen -, milyen messzire sodródtunk el tőle. Jézustól. És attól, amit róla, és tőle hallottunk. Nagyon könnyű használni ezt a mérőeszközt. Az Isten akaratától, szeretetétől, a hozzá való ragaszkodásunktól való távolság, elsodródás mértékét mérő műszert. Próbaképpen, akár, már most is elővehetjük! Lássuk csak, mi van a skálán? Egy kérdés: Mi jut eszedbe augusztus 20-ról? A skála fokozatai: tűzijáték - buli - evés-ivás - államalapítás - I. István király - keresztyénség - új kenyér - hálaadás. Hálaadás senki másnak, de Istennek az 1100-néhány évért, letelepedésért, megmaradásért, reménységért, Isten gondviseléséért.
Nos? Mennyit mutat az elsodródás-mérőd? Az ünneppel kapcsolatban sor kerül majd rengeteg értékes, színvonalas-, elfogadható-, és a ripacskodás szintjén önmagát kellető, hagyományőrzésnek nevezett rendezvényre. A hagyomány az egyik legszentebb dolog, ami összetart egy közösséget. Ezért biztos, hogy a hagyománytól, a Biblia lapjairól leolvasható, szent hagyománytól való elsodródás is mérhető. Ennek az eredményeit is épp' olyan leolvashatjuk, mint az előzőt. Elég, ha engedjük, hogy az ünneplés közben és után, a Szentlélek feltegye nekünk a kérdést: Jézus örülne ennek? Jézus veled tartana ide, meg oda? Ha azt mondod: „igen", és ez az „igen" nem szorul magyarázatra, nem botránkoztat meg senkit sem, akkor semmi akadálya nem lehet az örömödnek! De ha a beléd épített, Szentlélek által vezérelt „elsodródás-mérőd" csak egy picit is kileng, jól gondold meg, hogy az Úr nélkül is belevágsz-e abba, amire kedved szottyant, vagy a karodat ráncigálva vonszolnak!
Az elmúlt tizenhat napban, szabadságunk előtt egy nappal, és hazatérésünk után egy nappal, Isten kétszer áldott meg azzal a szolgálattal, hogy földi utazásuk utolsó óráiban kísérhettem el hazatérő testvéreinket. A Bibliát, imádságot hallgató, letisztult, megszépült arcok arról tettek bizonyságot, hogy az utolsó erőfeszítéseit tévő Kísértő hiába próbálkozott. Az élethajók biztosan tartottak a rév felé. Mert az a Jézus, aki „maga is kísértést szenvedett, segíteni tud azokon, akik kísértésbe esnek." Feléje dobott életköteleiket szorosan tartva, segített nekik kikötni ott, ahová egész földi életükben kívánkoztak.
Téged, aki még nem az utolsó utadat kezded meg, milyen kísértések kívánnak elsodorni Jézustól? A gyermekeid felé gyakorolt engedékenység, ami nem csak a te következetességedet rombolja, hanem nekik is kárt okoz? Mi a sodrás neve?
A Balaton parti strand stégén söröző, középkorú férfi így tanította fiatalabb haverját: Mielőtt belevágsz az igazi házasságba, próbálj meg előtte kettőt, hármat! A vezetés is a gyakorlattal szerezhető meg. Elválsz egy párszor; utána tudni fogod, kivel érdemes lenyomni a maradék időt! Nem kell harcolni azért, ami nem megy! Azt hiszem, ez a férfi nagyon messzire sodródott attól, amit egy keresztyén kultúrában felnőve, esetleg konfirmált, vagy bérmált korában, vagy bármikor is Jézustól, Jézusról hallhatott.
A másik, „bölcs" honfitársunk a tihanyi kompon, eképpen jelentette ki „a nagy igazságot", kb. 40 éve bölcsnek tartott élettapasztalatát: Én tulajdonképpen liberális vagyok, mert szerintem csinálja az ember azt, amihez kedve van! Csak abba ne szóljanak bele, amit én akarok, meg a közelembe ne jöjjön az, akinek ez nem tetszik! Milyen messzire sodródott ez az ember attól, amit a szülei, nagyszülei, keresztyén értékeket képviselve, reménység szerint még komolyan hittek? Azon gondolkoztam, mi lett volna, ha Jézus is így gondolkodik? Egyikünk sem juthatott volna a közelébe. Hála legyen neki, hogy minket, akik itt vagyunk, mind maga mellé hív, pedig, akár egyetlen nap során is, nehezen jutunk el odáig, hogy az tegyük, ami neki tetszik! Mégsem hagyja, engedi, hogy elsodródjunk mellőle. Ez a kegyelem.
Jézus nem adja fel. Hív minket, ide-oda sodródó barátait, az Atya Isten gyermekeit. Hív, mert tudja, próbálta, milyen sok irányból, hányféle kísértés ér minket. Ezért tud segíteni, ezért nem hagy el bennünket akkor sem, amikor már odáig jutunk, hogy magunk oldozzuk el a hozzá fűződő, vele összekapcsoló kötelékeinket.
Ma délelőtt, az elmúlt percekben horgonyt vetettünk nála. Legutóbbi istentiszteletünk, legutóbbi bibliaolvasásunk, legutóbbi imádságos, csendes, reá szánt időnk óta elengedett, elküldött minket közeli és messzi vizekre. Elküldött minket azért, hogy révkalauzai legyünk azoknak, akik nem ismerték a hozzá vezető utat. Most újra megérkeztünk. Együtt. A Honvéd-téri flotta tagjai, és azok a kedves vendégeink, akik ma, Jézusnak ebben a kikötőjében keresnek felüdülést.
Mindnyájunkat hív a megterített asztalhoz. Mindenkit, aki közmatrózként, tisztként, vagy kapitányként őt tartja admirálisának, és egyedül az Ő parancsai szerint hajlandó vezetni élete hajóját, és benne azokat, akikért felelős.
Kenyeret és bort kínál nekünk. Ő maga hívja és várja a tőle elsodródott, de hozzá visszatérni akaró kezdő, és haladó tanítványokat. Ámen.
Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.
Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél
Látogatók ma: 371, összesen: 2227040