Istentisztelet 2014. augusztus 24-én

 

(Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Zsid 4,14-16

Textus: Zsolt 90,14

Szeretett Testvérek!

 

Múlt vasárnap, a templom kapujában többen elmondták, milyen jó érzéssel töltötte el őket az, hogy az államalapítás ünnepe előtt, Kölcsey Ferenc „Himnusz" c. költeményének második versét énekeltük el. Azt a verset, amely a magyar nép, Bendegúz és Árpád magzatjainak Tisza és Duna melletti letelepedésének áldásáról - gyönyörű szép szóval -: felvirágozásáról szól. Őszintén megvallom, számomra, az egész költeményből, ezek a verssorok adják vissza leginkább azt az egészséges nemzetszeretetet, melyet Kölcsey Ferenc 1823-ban rajzolt írólapra.

 

Bizony, vannak költeményeink, melyek egyes versszakait mélyen őrizzük a szívünkben, de a többi sora alig dereng bennünk. Valahogy így vagyunk a 90. zsoltárral is. Reformátusok százai esküdnének arra, hogy „Az a szép, Bibliában található imádság így kezdődik: „Tebenned bíztunk eleitől fogva" - holott szó sincs róla! Szenczi Molnár Albert tényleg így írta be az énekeskönyvünkbe, de azért, mert a bibliai vers szövege így illeszkedett leginkább a zsoltár dallamához. A Szentírásban ezt olvassuk: „Uram te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre". Ha még pontosabbak akarunk lenni, és szó szerint lefordítjuk az ősi, héber szöveget, akkor ezt kapjuk: „Uram, számunkra te lettél a lakóhely egyik nemzedék után a másikban." Ez a hitvallás mindent elmond Isten, övéit körülölelő szeretetéről.

Nem csoda hát, ha Mózes, a majdhogynem depresszív hangulatát tükröző, kétségbeesett sorai után, a zsoltár-imádság végéhez közeledve így kiált: „Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben!" Mint ahogyan - engem - Kölcsey versében sem az első versszak érint meg a leginkább, úgy a Bibliában található Zsoltárok könyve 90. fejezetében sem az első-, hanem ezt, a tizennegyedik verset érzem az imádság csúcspontjának. Azt, amikor, a hitvallás, és a megérdemelt büntetés említése után, Isten embere, mint egy könnyeit dörzsölgető kisfiú „csak azért is", és „mindennek ellenére is" kérni mer, kérni akar attól, akitől a jót várja, akitől mindig azt kapta, amire szüksége volt. A gyermek, a többi gyerek, a testvérei nevében kéri az Apát, az Atyát, az Istent: „Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben!"

Minek örül az ember, Isten embere: Mózes? Annak, hogy történjen bármi, Isten ott van a közelben. A nyomorúságok, próbatételek, de még büntetései idején is.

Minek örül Istennek, Jézusban örökbe fogadott gyermeke reggelenként? Rögtön az után, hogy kinyitja a szemét. A jó időnek. A mellette fekvő társának. A szoba túlsó felében, vagy a másik szobában szuszogó gyermekeinek. Örül annak, hogy elmúlt, de legalábbis csökkent a fájdalma. A testében. A szívében. Örül a frissen főzött tea, kávé, pirítós kenyér illatának. Örül a Bibliájának, örül a bedobott újságnak, örül annak, hogy ma is megveheti a kenyerét. Örül az emlékeinek, a falon függő képeknek. Örül, mert éltek előtte olyanok, akiknek a hangját, arcát, érintését jó felidézni. Mosolyt varázsol a szemébe, szájára, szívébe. Örül annak, hogy van aznapi teendője. Annyi, amennyit el tud végezni.

És mindez miért? Mert Isten érezteti vele a jelenlétét. Mindaz, aminek örül, ami felvidítja, amivel más is rendelkezik, aminek más is képes örülni, - ő, Isten gyermeke tudja, hogy - azért lehetséges, mert az Úr jóindulatú.

Így, ebben a jelentésben érthető még inkább ez a szó: kegyelem. „Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként ...!" Töltsd ránk, árassz el minket a jóindulatod jeleivel; elégíts meg minket jóságoddal.

Kálvin János ezen a helyen, így fordította a „kegyelmedet" szót: jóságodat. Mi a jóság? Ízlelgessétek csak ezt a ritkán szánkra vett szót: jóság! Mit jelent a jóság? Gyengéd szeretetet. Reggelenként ébressz fel minket, simogass meg gyengéd szereteteddel, jóságoddal Urunk!

Van egyfajta beteges, mazochista, önmagát kínzó keresztyénség, amely minden felekezetben, így a mi, református egyházunkban is megtalálható. Ez a kegyességi forma egészen háttérbe szorítja Isten lényegét. Szinte kéjesen emlegeti az Úr haragját, büntetését, ítéletét, a poklot és a kárhozatot. Nem szeret megbocsátásról, szeretetről, gyengédségről, jóságról beszélni, mert azt hiszi, ezek nem illenek „a hatalmas Istenhez". Pedig Isten hatalma éppen a kegyelemben, és annak szent hozadékaiban, a türelemben, a jóságban, a békességben, a szívességben nyilvánul meg.

Ezt kéri Mózes magának és a népnek. Ezt kéri a Jézusban Isten választottjai közé tartozó ember magának, és szeretteinek, gyülekezetének, nemzetének: „Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként ...!" Hadd tapasztaljuk meg minden reggel a jóságodat!

Miért reggelenként? Mert akkor vagyunk a legfogékonyabbak arra, hogy felismerjük Isten jóságát. Mert reggelenként, az új nap, az új, kiszámítható, és váratlan próbák között van a legnagyobb szükségünk arra, hogy tudjuk, kivel vághatunk bele dolgaink véghezvitelébe. Reggel kell bizonyosnak lennünk abban, hogy ha mi nem is, de van Valaki, aki tud az előttünk álló nehézségekről, és azokon átkísér minket. Reggel kell tudnunk azt, hogy napközben kitől kérhetünk olyan tanácsot, amely kétségtelenül a javunkat szolgálja.

„Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként ...!" Gyermekkoromban, sőt még középiskolás éveimben is, nem ébresztőórára, hanem arra ébredtem fel, hogy édesanyám a hátamat simogatja. Olyan jó volt az a lassú átmenet az álom biztonsága, és a hétköznapok rémisztő kötelességei között! Nem gondoltam, dehogy gondoltam én át akkor, milyen, egész napra elegendő biztonságérzettel tölt el ez a kis reggeli liturgia. Később azonban, amikor már a 90. zsoltárnak nem csak az első verse, hanem a többi között ez is nagyon fontossá vált számomra, megértettem, miért könyörgött így Mózes: „Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként ...!" Mert Isten „ébresztése" nélkül minden bizonytalanná, és félelmetessé válik.

 

Aki megtapasztalta az édesanya szeretetét, az nehezen talál azzal a fajta szeretettel felérő párhuzamot az emberek között. Aki átélte már Isten, reggeltől estig kísérő jóságát, az nem akarja másként kezdeni a napját, mint úgy, hogy már az ébrenlét első perceiben „megfürdik" Isten gyengéd szeretetében, és ezt a szent, napkezdő tisztálkodást kéri azokra is, akikkel - úgy, mint Mózes -, együtt vándorol az életben: „Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként ...!"

 

Ugye, milyen szép így kezdeni a napot? Uram, én sejtem, de pedig már biztosan tudod, hogy ma mi vár rám, és azokra, akikért felelősséget érzek. Igyekszem elvégezni azt, amit rám bíztál; én mindent elviselek, ami fájni fog, csak egyet kérek: árassz el, boríts el, elégíts meg azzal a jóságoddal, ami nélkül egyetlen lépést sem kívánok tenni, ami nélkül egy percet sem akarok átélni a mai napból!

 

Miért is van szükségünk erre az isteni, kegyelmes-jóságra? Mózes így indokolta: „... hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben!" Isten jósága nem az élet elviseléséhez, nem a túléléshez nélkülözhetetlen. Nem. Isten kegyelme, jósága, gyengéd szeretetének közlése ahhoz kell, „... hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben!"

De hát, aki egyfolytában örül és vigad, az bolond, nem? De! Salamon ezt hagyta ránk a Bibliában: „Mindennek megszabott ideje van." (Préd 3,1) A sírásnak és a nevetésnek, a gyásznak és a táncnak, az ölelésnek, és az öleléstől való tartózkodásnak. Mózes nem egyfolytában tartó örömet kért, hanem azt, hogy egész életükben, az élet minden időszakában megtalálják az öröm forrását. Egyetlen ember sem kerülheti el a szomorúságot, a tehetetlenséggel fokozott fájdalom keserűségeit. Az Istent ismerő és szerető, a Jézust követő hívő sem mentes a lelki hullámvölgyektől és a testi szenvedésektől. Ha valaki, hát Mózes is meglehetősen nagy szenvedélyekkel, hangulatváltozásokkal bíró ember volt.

Aki azonban komolyan veszi saját imáját, és kínlódásaiból, gyötrődéseiből, veszteségeiből újra az Isten-adta örömbe kívánkozik, attól senki, és semmi el nem veheti élete alaphangját: az Istenben, az Ő akaratában való megnyugvás örömét.

 

Annyi okot ad erre az örömre az Úr! Esik az eső? „Nyomott" hangulatban vagy? Vegyétek elő Jóel könyvét és azon „keresztül" nézzetek ki az ablakon: „... vigadjatok és örüljetek az Úrnak... Mert megadta nektek a szükséges esőt, záport hullat rátok ősszel és tavasszal..."! (2,23) Ja, hát a kért, mindennapi kenyerünk van ebben az esőben! Ennek csak örülni lehet! Lehet imádkozni, hálát adni az esőben!

Bántottak a miatt, mert a veled szemben támasztott elvárások helyett Jézus útmutatására figyeltél? Elbizonytalanodtál? Ne tedd! Ott olvasod, Máté evangéliumában Jézus felhatalmazását: „Örüljetek és ujjongjatok, mert jutalmatok bőséges a mennyekben, hiszen így üldözték a prófétákat is, akik előttetek éltek." (Mt 5,12) Most vagy a helyeden!

Végre, évek után megértette, sőt kezdi elfogadni a gyermeked, a férjed, a feleséged, a barátod azt, hogy miért fontos neked vasárnaponként ide jönni? Oszd meg az örömödet; kiáltsd azt, amit a hivatását végző pásztor Lukács evangéliumában: „Örüljetek velem, mert megtaláltam elveszett juhomat"! (Lk 15,6)

Mindez szép, de neked sokkal mélyebb a fájdalmad? Elveszítettél valakit? Figyelj csak! Még hozzád is van örömre okot adó szava az Úrnak: „Gyászukat örömre fordítom, megvigasztalom őket, örömet szerzek nekik a kiállott szenvedés után."! (Jer 31,13) Érted? Ha akarod, ha kéred a kimenekedést ebből a helyzetből, amiben minden összeomlani látszik, még te is tudsz örvendezni, hiszen az Úr a gyászt is örömre fordítja! Hidd el! Tudd magadénak Jézus, gyógyulást várók felé hangzó buzdítását: „legyen a te hited szerint"! (Mt 8,13)

 

Kedves, Isten szavára kíváncsi-, annak elfogadására vágyó testvérek! Fontosak, szépek az első, megtanult, szeretett versek. Szépek a költeményekben, fontosak a Bibliában. De ne felejtsük el, hogy nem szabad azoknál megállni! Mert, mint ahogyan a költő, az író sem annyit akart mondani, amennyit azonnal megértünk abból, amit leírt, úgy Isten is többet, még többet szánt nekünk!

Olvassuk tovább a Szentírást! Olvassuk el azt is, amit még nem tudtunk felfogni, mert a kincsek, Isten ajándékai, a megtaláltakkal együtt, ott várnak még ránk!

Közöttük az, amit ma vehettünk fel, ma délelőtt porolhattunk le, és újra hittel a szánkra vehetünk: „Áraszd ránk kegyelmedet reggelenként, hogy vigadjunk és örüljünk egész életünkben!" Ámen