Istentisztelet 2014. február 23-án

 

(Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Mt 18,21-35

Textus: Róm 14,12.13.19.22.

 

Szeretett Testvérek!

 

Mennyi minden foglalkoztat bennünket! Ha most mindenki előtt ott lenne egy darab papír, valami íróeszköz, és azt kérném, hogy írjunk le csak azt az öt dolgot, ami a legjobban foglalkoztat bennünket, azt hiszem, igen hosszú lista állna előttünk! Nagyon kevés átfedés lenne rajta, hiszen mindenkinek megvan a maga baja, illetve magánélete, hozzátartozói, munkája, politikai meggyőződése szerint mást és mást tart annyira fontosnak, hogy rákerüljön erre a rövid, öt pontból álló felsorolásra.

Az Istenben bízó ember, fontossági listái összeállításakor, illetve mások listáit felmérő véleménynyilvánítása előtt odafordul Isten Igéjéhez.

Ha átadta életét Istennek, hová máshová fordulhatna, mint ahhoz a Tanácsadóhoz, akiben még soha nem kellett csalódnia? Hetek, évek tapasztalatai bizonyítják, hogy a békesség Ura, magának tartja fenn az ítélkezés jogát, tőlünk pedig azt kéri, hogy a legnagyobb türelemmel, megértéssel forduljunk egymás felé.

„Azokra a dolgokra törekedjünk tehát, amelyek a békességet és egymás építését szolgálják."

Húsz évvel ezelőtt ismerkedtünk meg azzal a velünk egykorú lánnyal, aki sok érdekes dolgot mesélt nekünk akkor - és azóta is -, hiszen tartjuk a barátságot és új meg új történeteket hallhatunk életének abból az időszakából, amikor misszionárius volt Indonéziában. Többek között arról is mesélt, mennyire megbotránkoztatta azokat az egyszerű embereket, akik között először szolgált; azzal, hogy jobb kézzel evett. Arrafelé ugyanis kizárólag bal kézzel szabad enni.

Gyakran visszaemlékszünk erre az anekdotára, mert számunkra egészen új jelentés-tartalomra világított rá Istennek ez az igéje, melyen keresztül Pál apostolt szólaltatja meg a Lélek.

„Ne ítélkezzünk egymás felett, hanem inkább azt tartsátok jónak, hogy testvéreteknek se okozzatok megütközést, vagy elbotlást."

Nagyon sok ige-helyet tudnánk felsorolni, melyek kapcsán a mi Urunk óva int bennünket attól, hogy saját kezünkbe vegyük annak megítélését, mi az egyedül helyes dolog és mi az, ami mindenképpen elvetendő.

Természetesen nem azokra a mindenki által érthető cselekedetek megítélésére gondolok, amelyek alapja Istennek az ember szívébe írt és világi törvénykönyvek által is elítélendőnek tartott tetteket sorolja fel!

Mindenki tudja, mennyire visszataszító dolog megszerezni valamit úgy, hogy nem dolgozunk meg érte. De, vajon mindenfajta lopás a lopás kategóriájába tartozik? Az is, amikor valaki azért tör be az ENSZ katonáinak raktárába, mert egy nappal korábban nem volt ereje elmenni tejport szerezni a haldokló gyermeke számára?

Az emberi élet a legszentebb dolgok közé tartozik. De elítélendő az az édesapa, aki azért ragad fegyvert, hogy meg ne becstelenítsék a feleségét, meg ne kínozzák a gyermekeit?

Villámgyorsan ítéletet mondanak a felett, aki vacsorázni csalja a titkárnőjét egy szállodába, de követ dobnak arra a feleségre és édesanyára, aki azért adja be a válópert, mert négy gyermekét úgy kell nevelnie, hogy a „tisztességes, józan" férj és apa ételt és szidást ad a gyerekeinek, egyébként pedig minden idejét barátaival tölti a lelátón, a horgásztanyán, vagy számítógépe előtt.

Sorolhatnánk tovább azokat az élethelyzeteket, melyek nem is állnak olyan távol tőlünk, és amelyek megítélése során oly gyakran megütközést, vagy botlást szerzünk felebarátaink számára.

Isten igéje, ezeken az elgondolkodásra méltó eseteken túl azonban valami másra is hangsúlyt szeretne helyezni. Ez pedig az eddig elmondottak ellenkezője. Amikor valaki egészen távol áll az emberek által megítélhető erkölcsi kategóriák vétkes cselekedeteitől, ezzel szemben azonban éppen elkülönülésével okoz botránkozást mások számára.

Merjük kimondani: gyakran mást vár tőlünk a világ, mint amit kifelé mutatunk.

Persze: „mit törődünk mi a világgal! Van nekünk magasabb fórumunk is: maga a Teremtő Isten! A világ elvárásai messze elbújhatnak azok mögött a követelmények mögött, melyeket a mi Urunk állít fel velünk szemben."

Ezekkel is tisztában vagyunk, és amikor hirtelen rádöbbenünk arra, mennyire távol állunk tőlük: - összeroskadunk! Nem, lehetetlen, én annak nem tudok eleget tenni! Mások felé még csak el-el tudom játszani a tökéletes keresztyént, de amikor Isten elé terítenem a gondolataim, lelki szennyesem, akkor bizony katasztrofális helyzetben találom magam!

Nem az az oka ennek, hogy Istenre próbáljuk rákényszeríteni a saját ítélkezésünket? Hallatlan merészséggel felülbíráljuk az Urat! Ő megbocsát, - ezt hisszük és valljuk -, mi ellenben nem tudunk megbocsátani magunknak! Nem akarunk, mert olyan kegyes dolog abban a tudatban élni, hogy ebben és ebben a vétekben bűnösek vagyunk és azok is maradunk.

Valami különös élvezettel tölt el bennünket, hogy - mint a vámszedő - verjük a mellünket: Uram, bocsáss meg nékem, bűnös embernek! Ennek természetesen helye és ideje van; helye bárhol és ideje bármikor, ahol és amikor felismerjük egy-egy vétkünket. Az azonban igen nagy hiba, ha a nagy megalázkodás közepette nem vesszük észre Jézus megbocsátó keresztjét és feloldozó hangját: Én sem ítéllek el téged!

Mert aki nem jut el a megbocsátás kegyelméig, az nem ismeri fel a lehetőséget: a magunk számára mi magunk ítélhetjük meg dolgainkat; összhangban állnak-e Isten akaratával és felebarátaink javának keresésével, vagy nem!?

Van egy tengeren túli lelkész-ismerősünk, aki szolgálatának minden idejét a hajléktalanokra szenteli. Olyan elhívást kapott az Úrtól, hogy ezeket a szerencsétlen, a társadalom alján élő embereket érje el az igével. Hogyan végezheti ezt a szolgálatot? Fekete öltönyben és fehér inggel, nyakkendővel? Nem. Hetven éves kora ellenére, hosszú haját gumival fogja össze, farmernadrágot hord és fülbevalót visel. Egész nap járja a várost és az általa igazgatott házba fogadja azokat, akik a szállás és az élelem mellé Isten Igéjét is kérik.

Sokan megvetik őt. Nem lelkészhez, Bibliát ismerő emberhez illő életforma, magatartás, öltözködés, stb. Ő azonban nem bánja, hanem Isten magvetését végzi több száz ember között és imádkozik azokért, akik a fogyatkozó gyülekezeteik fölött siránkoznak.

Egyszer elmesélte, hogy egy meglehetősen kétes kinézetű, külvárosi szeméttelep mellett, a köré gyülekező, kíváncsi, de inkább fenyegető kinézetű emberek azt mondták, tovább hallgatják, ha belehúz a körbejáró viszkis üvegbe. Soha azelőtt nem tett ilyet és azóta sem.

Abban a bizonyos órában azonban úgy döntött, hogy nem hagyja feloszlani az evangéliumot egyre nagyobb figyelemmel hallgató társaságot. Meghúzta az üveget tovább beszélt hozzájuk. Végighallgatták és sokan elfogadták a meghívását; jöjjenek a házába, ahol minden nap kétszer, bibliaórán beszélgetnek Isten dolgairól azok, akik egy új úton kezdenek járni. Ott, persze, sor került az italozás megbeszélésére is, és az Ige erejével sokan megszabadultak az évek óta tartó függőségüktől.

„Boldog, akinek nem kell elítélnie önmagát abban, ami felől döntött."

Ez az egyszeri eset senkinek nem jelent felhatalmazást; egyáltalán nem arról van szó, hogy az evangélium kedvéért mindenbe bele lehet menni. De jelenti azt, hogy bizonyos tetteink nyomasztó súlya alól felszabadít az Ige. A felől erősít meg, hogy amennyiben egy adott pillanatban hitünk szerint szóltunk, cselekedtünk, az nem volt hiba, sőt: „aki kételkedik, már elítéltetett, mivel nem hitből tette."

 

Testvérek, én tudom, hogy nem könnyű dolog, de legyen egyszer merszünk az ítélkezés és az ön-ítélkezés helyett bizonyossá lenni a felől, hogy nekünk nem a törvénykezés adatott, hanem a Krisztus szabadságában elnyert önálló döntés öröme.

 

Ha a bíró, - az Atya - elfogadta az ügyvédünk, - Jézus Krisztus - védőbeszédét, amikor is szüntelen könyörög érettünk, akkor ne váljunk önmagunk ellen kirendelt ügyészünkké, vádlónkká! Az ítélkezés helyett válasszuk a Krisztusban adott igazságot, a Szentlélek örömét; az önsanyargatás helyett pedig a belső békességet, mely önmagunk és felebarátaink építését szolgálja.

 

Ezzel a ma, újra megtapasztalt szabadsággal a szívünkben, adjunk hálát a mi Urunknak velünk közölt minden jóságáért, kegyelméért, és ha tiszta szívvel megvalljuk bűneinket, fogadjuk el meghívását a kegyelem asztalához! Ámen