Istentisztelet 2014. február 9-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Zsolt 112

Textus: Mt 13,53-58

Szeretett Testvérek!

„Az átlagot tekintve, hat-nyolcévente váltanak gyülekezetet." Emlékszem, ez volt az első olyan mondat, ami igazán az újdonság erejével hatott rám a tanteremben, amikor a kötelezően felveendő kurzus során a külföldi egyház életével kezdtem ismerkedni. Az országban szolgáló lelkészekről volt szó: „Az átlagot tekintve, hat-nyolcévente váltanak gyülekezetet." Hát persze, hogy rákérdeztünk: Miért? Több választ is kaptunk, de a legmeglepőbb ez volt: „... mert, ahogy a gyülekezet tagjai szép lassan megismerik a lelkészt, többet tudnak meg a családjáról, úgy, egyre nehezebben fogadják el azokat az igehirdetéseit, melyekben az evangéliumon mellett, Isten elvárásait is meghirdeti. A hívekben, egész egyszerűen megfogalmazódnak azok a kérdések, amik így kezdődnek: 'Ő mondja, aki... ?'" És megértettük. Tényleg így van. Akivel kapcsolatban úgy érezzük, hogy „Hát ő is olyan, mint mi!" - attól nehezebben fogadjuk el azt, ami nem illeszkedik bele a magunkról alkotott képbe.

Ti, először mikor kerültetek ebbe a - mondjuk ki -: elég kínos helyzetbe? Amikor - Isten Igéjét követve - másként szóltatok azok előtt, azokhoz, akikkel korábban egy nyelvet beszéltetek?

Én a tizedik érettségi találkozón éltem át. Egykori társaim többsége akkor tudta meg, milyen pályára állította Isten az életemet. Őszintén, nem bántóan, inkább csodálkozásukat kifejező éllel kérdezgették tőlem és egymástól: „Sanyi, lelkész? Ő, aki..." és felidézték mindazokat az emlékeket, eseményeket, viselkedésemet, szokásaimat, amik olyan remek barátjukká formáltak engem, de sehogy sem fértek bele a leendő lelkész képének keretébe (mint ahogy nem is kerültek bele...).

Nem lelkészként, de még lelkésznél is hitvallóbb keresztyén emberként átéltetek már ehhez hasonló találkozásokat? Találkozásokat, amikor olyan kijelentést tettetek, ami régi valótokhoz nem illett, és e miatt értetlenkedve fogadták azt, ami, nektek már meggyőződésetekké, éltető hitetekké vált?

Jézus esetében azért más volt a helyzet, hiszen ő gyermekkora óta Isten dolgaival foglalkozott. Tizenkét éves korában, bar micváját („konfirmációját") követően, azonnal élt azzal a lehetőséggel, hogy népe legtanultabb tudósainak társaságában beszéljen Isten kijelentéseiről.

Felnőtt férfiként, már tanítványai társaságában gyalogolt haza Názáretbe. A szokásoknak megfelelően, szombaton ellátogatott a zsinagógába és szót kért. Ezt bármelyik, tizenkettedik életévét betöltött, „konfirmált" izraelita megtehette. Tanítani kezdett. Mégpedig olyan erővel, hogy városa lakói igencsak elcsodálkoztak bölcsességén és azon a benne lévő csodatévő erőn, melyet a városban lévő néhány beteg kézrátétellel történő gyógyításán keresztül tett nyilvánvalóvá. (Ezt Márk evangéliumából tudjuk.)

Lehet, hogy ha egy másik vándor-rabbi szól úgy, mint Jézus, és teszi ugyanazt, mint ő, azonnal megszeretik. De így? Hogy gyerekkora óta ismerik? Egy közülük? Semmi különlegeset nem tapasztaltak rajta? Hiszen ő az ács fia! Hétköznapi ember. Meg tudják nevezni a testvéreit. Pont úgy rohangáltak a porban, mint az ő gyerekeik. Némelyikükkel meg egykorú! Játszópajtások voltak. És anyjáról, Máriáról is tudnak mindent! Ő az, aki éppen őt, ezt a Jézus gyereket hordta a hasában, amikor férjhez ment. Ez a Jézus akarja nekik megmondani, mit kell gondolni Isten dolgairól? Nehogy már ő oktassa ki őket arról, hogyan kell válaszolniuk arra, amit a szent Igében üzen nekik Izráel Ura!

Figyelitek? Nem arról beszéltek, amit Jézus tanított. Nem. Abban nem találtak hibát. Nem is tudtak volna. Hát: megtámadják a családját. Mi történik itt? Jézus magyarázza az Igét. Tanítja őket, vagyis érthetővé teszi Isten akaratát, valószínűleg, azzal szemben, amit ők, a názáreti honfitársai hallani akarnak, vagy egyáltalán: el tudnak fogadni. Érzik, tudják, de nem merik bevallani, hogy ember még így nem szólította meg őket, de nem hajlandóak bevallani, hogy erre az a Jézus képes, akit ők olyan jól ismernek. Hibát keresgélnek hát benne, és mindenben, csak - önmagukban nem.  Talán még magukat is megvizsgálták volna, ha nem Jézus állítja őket szembe önmagukkal, de így?... Hogy mit meg nem enged magának az ács fia!...

„Mástól igen, tőled nem!" Van már tíz éve is annak, hogy valakinek költözés előtt segítettem szortírozni az iratait. Elolvashattam mindent; csak akkor kellett kérdeznem, ha kétségem volt a felől, hogy a szemetesbe dobjak-e valamit, vagy a megőrzendő iratok közé. Összehajtott kis levélke került a kezembe. A közepén aláhúzott sorra pillantottam. Ezt olvastam: „Kisfiam, szerintem sok bajod lesz még abból, hogy szólsz, mielőtt aludnál rá egyet!" „Na, ez igaz!" - nevettem a fiókban turkáló barátomra. „Mi?" „Hát, hogy aludnod kéne egyet, mielőtt kinyitod a szádat." Biztosan a rendetlenség, a pakolás miatt, de szokatlanul felemelt hangon rám szólt: „Légy szíves ne sértegess!" Zavarban voltam: „Ne haragudj, édesanyádat idéztem." Átnyújtottam neki a gyöngybetűkkel teleírt lapot. Könnyes szemmel elolvasta, aztán átölelt: „Igazad van."

Mennyire tetten érhetőek vagyunk az e fajta szűklátókörűségünkben! A barátomnak elhiszem ugyanazt, amit az ellenségemtől nem fogadok el. Ha ez a politikus mondja, hazudik, de ha az, akire majd én szavazok, azt megtapsolom. Ha a szószékről hallom, azt kétségekkel fogadom, aztán, ha olvasom a Bibliában is, akkor elszégyellem magam: Hát persze, hogy nekem szólt!...

Jézus csak néhány beteget tudott meggyógyítani Názáretben. Hogyan? Csak néhányat tudott meggyógyítani? Hát volt valami, amit Jézus nem tudott? Bizony! Máté evangéliuma azt írja: „Nem is tett ott sok csodát a hitetlenségük miatt." Márk evangéliuma, ugyanerről az esetről tudósítva így fogalmaz: „Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni, azon kívül, hogy néhány beteget - kezét rájuk téve - meggyógyított. Csodálkozott is hitetlenségükön."

Jézus, a gyógyítást váró ember hite nélkül nem képes csodát tenni. Mondhatja erre valaki, hogy hívő emberek is meghalnak. Így igaz, de ne feledkezzünk el valamiről! A válságos állapotban lévő hívő beteg egyik legcsodálatosabb hit-megnyilvánulása az, hogy váltani tud! Hosszú hetekig azért imádkozik, abban van hite, hogy meggyógyul. Aztán arra is figyelni kezd, mi az Úr akarata. És a gyógyulásba vetett hite „vált"; a lélek gyógyítása, tisztítása, terápiája, kezelése felé fordul. Érezhetően megváltozik a hangulata. Immár nem a testére figyel, hanem arra, hogy Jézus megtisztító kegyelmének adja át magát. Sorra veszi azokat, akiknek megbocsáthat. És mosolyogva bocsát meg nekik, ott, abban az ágyban, melyből már nem fog felkelni. Az Úrnak mondja el bűnvallását azokkal kapcsolatban, akiktől elfelejtett, nem akart bocsánatot kérni, és már - jól tudja - nem fog találkozni velük. Teste gyógyulásába vetett hite Isten megbocsátó kegyelmébe vetett hitté változik, erősödik, és nyugodtan, békességben lép a paradicsom felé vezető ösvényre.

Tudunk-e időben váltani? Még időben... Elfogadni azt, amit Jézus kínál?

A názáretiek „megbotránkoztak benne". Elfordultak tőle. Mi lett az eredménye? Nem hívták, nem engedték oda betegeikhez, és saját, beteg lelkükhöz. Gyógyíthatatlanná minősítették - magukat!

Igen, az ellenállás hangulata megakadályozhatja Isten munkáját. Azt, amit ő olyan szépen, lassan befogadhatóan előkészített. A családban. A gyülekezetben. Az országban. Aztán valaki, az ebédlőasztalnál, a gyerekszobában, a hálószobában felemeli a hangját, és ezzel összetöri - nem a család, de - Isten munkáját. Názáretben ez történt. Ébredés indul az egyházban. Jézus, dorgáló, és erősítő és örömet hirdető, és békességet szerző szavára gyülekeznek a testvérek. Aztán mindig akad valaki, akinek a másik oldalról súgnak, és máris megremeg az, amit Isten olyan szépen elindított, feldíszített. Názáretben ez történt. Úgy döntenek az ország vezetésében (bármelyikben!), hogy inkább Istennek engedelmeskednek, mint az embereknek, és azonnal támadni kezdik őket. Gyakran, még a keresztyének is. Názáretben is ilyen folyamat indult be.

Jézust megvetették, megutálták Názáretben. Egyszerűen azért, mert már nem az volt, akinek, amilyennek ismerték. A közülük való ácsmester fia, Istenre hivatkozva, hozzányúlt a lelkükhöz! A derék, zsinagógába járó názáretiek kizárták Jézust, bezárták a szívüket.

Nemcsak a názáreti zsinagógában, Szegeden, a Honvéd téri templomban is becsukódhatnak a szívek. Azonnal, amikor Isten, előkészített ajándékát, üzenetét hallgatva azt mondjuk: én nem ezért jöttem! Pedig, ha nem ezért vagyok itt a templomban, akkor Jézus nem tud megváltoztatni! Nem képes rajtam, bennem elvégezni azt, amivel megkeresett. Legfeljebb a csodálatát tudom kiváltani. Úgy, mint akkor, Názáretben: csodálkozik a hitetlenségemen.

Ha azonban úgy készülök a templomba, hogy egyenesen arra kérem, vegye ki belőlem azt, amitől magamtól nem tudok megszabadulni, akkor megteszi! Akkor meggyógyít! Lehet, hogy azon a vasárnapon nem is abból gyógyít ki, amit én tartok a betegségemnek, hanem a legsürgősebb beavatkozással fordul, legbetegebb pontom felé. Mint amikor azért lépünk be a fogorvos rendelőjébe, hogy az elülső fogainkat fehérítse ki egy kicsit. Ő azonban azt mondja, van itt sürgősebb feladat is; be kell tömni azt a hátsó, nagyörlőt! Sértődötten felállunk: nem ezt kértük, nem ezért fizetjük! Aztán, két hónap múlva már annyira fáj, hogy felkeresünk (persze egy másik) fogorvost, aki sajnálkozva csóválja a fejét: Korábban kellett volna, ezt már csak kihúzni lehet!

Az ellenállás meghiúsítja a gyógyítás munkáját, a gyógyító pedig, akinek igaza van, már csak a hátát látja az önérzetes betegnek.

A választás rajtunk áll. A választás rajtad áll! Szélesre tárod az ajtót Isten Igéjének, vagy becsapod az orra előtt? Kötelességszerű az igeolvasásod, vagy a napod fénypontja? Az illendőség, a megfelelni akarás, a szokás, a társaság vezet a templomba, vagy az, hogy már alig várod Jézus útbaigazító szavát? Ha nem ez az első, ha nem azzal az indulattal, sőt vágyakozással léped át a küszöböt, amivel bármit, amit az írott, olvasott és hirdetett Igéből neked szán Jézus, akkor vigyázz, mert nem tud veled mit kezdeni! Csak csodálkozni fog a hitetlenségeden!

Jézus szerepében vagy? Nem fogadják el a nem másról (!), hanem róla, Jézusról szóló bizonyságtételedet a házadban, a hazádban? Az történik veled, ami az Úrral történt - Názáretben. Nem tudod elkerülni azt, amiben neki része volt. Vagy a másik szerepben ismertél magadra? Te vagy az, aki attól, akit megismertél, és még inkább attól, akit már régóta ismersz, nem vagy hajlandó elfogadni az igei feddést, tanítást? Kérd az Urat, hogy vegye le rólad az előítéletek, a sérelmek, a büszkeség miatt szívedre aggatott bilincseket, és légy újra Igére vágyó, azt bárkitől elfogadó, azt mindenképpen megtartó, engedelmes tanítvány!

Édesanyám jó harminc éve ajánlott egy könyvet. Bánom, hogy csak most olvastam el. Igaz, most három nap alatt... Van benne egy mondat, ami nagyon illik ehhez a mai Igéhez. Az Igéhez, és minden olyan igehallgató fülébe, aki úgy döntött, hogy Jézust követve felkeresi a maga Názáretjét, és a hitetlenség ellenére is meghirdeti a gyógyulás lehetőségét.

A könyvben, a kis szénbányászfalu kápolnájában összegyűlt hívek néztek a szószéken álló tiszteletesre, és valamennyien összerázkódtak arra, amit hallottak: „Mindennel törődnöm kell..., ami elválasztja az embereket Istentől!" A názáreti Jézusra figyelve, Ő ültesse el és ápolja bennünk ugyanezt az elhatározást. Törődjünk azzal, ami elválasztja az embereket Istentől! Így gyógyíthatjuk a házunk népét, a hazánk népét! Ámen