Istentisztelet 2014. július 13-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: 4Móz 1,1-4;17-18.

Textus: 4Móz 1,19

Szeretett Testvérek!

Mózes Negyedik Könyve a hadkötelesek számbavételével kezdődik. Kiderül, hogy az Egyiptomból kiszabadított nép mindegyik, húsz évesnél idősebb férfia hadköteles volt.

Az első gondolat, ami bibliaolvasók eszébe jut e népszámlálás kapcsán az, hogy: miért volt szükség erre a népszámlálásra? Évszázadokkal később Dávid király népszámlálásra utasította hűséges hadseregparancsnokát Jóábot, aki vonakodott engedelmeskedni. Amikor - parancsot teljesítve - mégis megtette, az Úr haragja következtében, hetvenezer embernek kellett meghalnia.

Különbség van hát a között, mikor Isten tartat népszámlálást, és a között, amikor valamilyen oknál fogva a nép vezetői listázzák az alattvalókat.

Aki tovább olvassa Mózes 4. könyve 1. fejezetének sorait, az lenyűgöző számadatokkal találkozik. A törzsek harcköteles férfiainak számbavétele után kiderül, hogy Mózes, úgymond a: hadseregparancsnok, hatszázháromezer-ötszázötven hadköteles férfival számolhatott. Óriási szám. Elég ahhoz, hogy a nép biztonságban érezze magát. Elég ahhoz, hogy a bejelentett számok hallatán, Izráel népe erősnek tudja magát. Erre a számra, szüksége volt a pusztában vándorló, ezernyi veszéllyel szembenálló népnek. A népnek igen, de Istennek nem! Istennek mindegy volt, hányan vannak a hadkötelesek. Istenem nem él a számok bűvöletében. Kiválasztott népe megnyugtatására rendezett népszámlálást. Ő, a szabadító Isten, a minőséget mindig sokkal többre tartja a mennyiségnél.

Amikor Mózes kémeket küldött az Ígéret Földjének felmérésére, közülük mindössze kettő, Káleb és Józsué volt annyira bátor, hogy megindításra késznek tartották a honfoglalási hadműveletet.

Amikor a bírák egyike, Gedeon, huszonkétezer harcossal készült megtámadni a midianitákat, Isten, egyfajta tesztelés után, mindössze háromszázra csökkentette a bevethető katonák számát.

Jézus, a Samária és Galilea közötti úton tíz leprást gyógyított meg, akik közül, mindössze egy, nem is zsidó, hanem samáriai tért vissza hozzá hálát adni. Így aztán, csak ő hallhatta az Úr szájából: „... hited megtartott téged."  Tíz közül - egy.

Amikor - bibliakutatók, történészek véleménye szerint - Jézus feltámadása után ötven nappal, Pünkösdkor, közel egymillió ember tartózkodhatott Jeruzsálemben, Isten Szentlelke „mindössze" háromezer lelket indított megtérésre a keresztvíz felé. Péter igehirdetése után, Krisztus Egyháza velük, háromezer lélekkel, és mindössze tizenkét vezetővel, apostollal kezdte el a „föld végső határáig" terjedő szolgálatát.

Amikor Pál apostol Athénban hirdette Jézus evangéliumát, a híres agórán összegyülekezett, feltehetőleg nagyszámú hallgatóságból mindössze néhány férfi és egy asszony csatlakozott hozzá.

Feltűnt már nektek testvérek, hogy Isten nem tartotta fontosnak ránk hagyni a korinthusi, a thesszalonikai, a filippibeli, de a jeruzsálemi keresztyén gyülekezet létszámát?

Az Egyház világméretű megújulásra váró időszakának huszonnegyedik órájában, és benne, a mi Magyar Református Egyházunk „jövőképe" felrajzolásának idejében még mindig az a fontos - nemrég volt egyházmegyei közgyűlésünk -, hogy hányan úrvacsoráznak, hányan konfirmáltak, hány esküvő volt, hány embert temettünk el, és így tovább. A hivatalos gyűlések elsőrendű, nagyon sok időt igénybe vevő témája még mindig az, hogy kinek, mennyi pénze van; hány pályázaton indulhatunk; hol, mennyi a perselypénz. Egyházi vezetésünk a számokból kiizzadva méri le a Lélek munkáját.

Magyarországon, Európában, kisebbségben és többségben, a demokrácia szavazatszámláló bűvöletében megfeledkezünk arról, hogy Isten, akkor, a Sinai-pusztában nem a számuk nagysága miatt tartotta fontosnak a hadkötelesek feljegyzését. Sokkal inkább: a létszámuk kicsinysége miatt!

Isten, mintha azt mondta volna nekik: mindössze hatszázháromezer-ötszázötvenen vannak azok, akikkel elkezdem a harcot! A harcot a bálványimádás ellen. A harcot az ember által kitalált istenségek imádata ellen. A harcot a babonák ellen. A harcot azért, hogy ismerje meg a világ, én szabadságot, örömet és békességet adtam az embernek, és nem akarom, hogy egymáson uralkodjanak! Hatszázháromezer-ötszázötven hadköteles férfival kezdem meg az én egész világra kiterjedő örömhírem terjesztését! Védjétek meg magatokat, és vigyétek hírül a világba, az én szabadító akaratomat és szeretetemet! A világ hadköteles férfiaihoz képest kevesen vagytok, de velem győzni fogtok! Mindaddig, amíg énértem harcoltok!

Körülbelül ezerötszáz évvel ezelőtt, számtalan viszontagság közepette azért indított el Isten egy népet Keletről, hogy a Kárpát-medencében elfoglalja azt a helyét, amit neki szánt. Megismertette velük, velünk a nevét. Úgy, mint akkor az izraelitáknak, megengedte, hogy megöljük, vagy elűzzük innen azokat, akik már jóval korábban itt voltak, és épp úgy a saját földjüknek, a szó szoros értelemben szülő-földjüknek tekintették ezt a gyönyörű vidéket, mint mi, most. Ők már nem kérhetnek maguknak igazságot. Őseink, akkor még életösztöneinknek engedelmeskedve, később Isten, Bibliába foglalt rendelése szerint szaporodva és sokasodva, birtokba vették azt, amit kaptunk. Teltek az évszázadok, és elkényelmesedtünk. A földet adó Úr akaratát háttérbe szorítva fontosabbá vált a cím, a hírnév, a családi birtok egybetartása, az okos kiházasítás, mint az ajándékozó Istennek járó hálaadás, és gyermekvállalás. A körülöttünk élő, továbbra is szaporodó, sokasodó népek pedig részt kértek. Földet kértek. Bekéredzkedtek. Földet kaptak. Istentől pedig áldást. Megsokasodtak. Aztán, bizony, az Úr megengedte nekik, hogy az övéké legyen az, amit mi, gyermekvállalás híján nem voltunk képesek megtartani.

Két héttel ezelőtt, a vacsoraasztal mellett roppant tanulságos és megható volt hallgatni felvidéki lelkésztársamat. Családjával együtt, vállalva a kisebbségi sorsot, tehát: hitelesen szólva azt mondta, él benne a reménység. Él benne a reménység, hogy egyszer majd megtelik az Anyaország. És a Felvidékről elvándoroltak, a szülőföldjüket elhagyók utódai, emlékezve a gyönyörű, felvidéki tájakra, elkezdenek majd visszaköltözni, és ahogyan egyszer elvesztették, gyermekeik száma, családjuk nagysága miatt úgy fogják békésen „visszafoglalni" azt, ami az övéké volt, ahogyan azt valamikor a környező népek tették, velük szemben.

Na, testvérek, ez az Isten népszámlálása! Az otthon maradt, övéiket visszaváró, felvidéki, kárpátaljai, erdélyi, otthon maradt kevesekkel fogja megtartani-, majd a visszatérőkkel megáldani azt a földet, amit nekik, nekünk adott!

Ez az Isten matematikája! Ő nem a számok bűvöletében él. Ő, Isten, a választott, minősített kisebbséggel végzi el azt, amit eltervezett!

Mindez a családban kezdődik. A családi asztalnál ülők szívében élő Istennel. Mert amely család tagjai nem felvonulásokon erőltetik „másságuk" elfogadását, hanem másik nemű házastársukkal együtt vállalják, és együtt nevelik gyermekeiket Isten ismeretére, Jézus szeretetére, a Szentlélek vezetésének elfogadására, azok használhatóak lesznek az Úr terveinek végrehajtásában.

A Jézus Lelke által alapított és megtartott Honvéd-téri gyülekezet statisztikai adatai csak a régi, de még élő egyházi adminisztráció számára fontosak. Isten úgy tartja nyilván itteni gyermekeit, hogy azok építik-e, vagy csak lakják az Ő gyermekeinek adott házát, a templomot? Keresik-e, szeretik-e egymást?

Isten nem számolja az úrvacsorázókat. Annál inkább figyeli és vizsgálja a szívüket. Tudja, hogy a templomba belépve, a terített asztal láttán jut eszükbe: „ja, ma úrvacsora van?", vagy már hetek óta készülnek arra, hogy emlékezzenek, megvallják hitüket, és örvendezzenek a testvéri közösségnek, ami előjele annak a mennyei vacsorának, amikor az Úr Jézus ül majd az asztalfőn?

Jézus, is figyelt a Templomban. A jeruzsálemi persely előtt ülve nem azt számolta, hogy az az özvegyasszony mennyit tett a perselybe, de arról a két fillérről tudta, hogy mindenki közül a legtöbbet adta. Nem a feleslegből hajított oda valamit Istennek. Jézus ma is figyeli a perselyeket. Nem számol, hanem a szíveket, az akaratot, a kedvet vizsgálja.

Két alkalommal ő, Jézus is kíváncsi volt a mennyiségre. Arra, hogy mennyivel rendelkeznek a tanítványok: „Hány kenyeretek van?"- kérdezte. A válasz: „Öt kenyerünk van, meg két halunk." Tanítványi számítás szerint: elenyésző mennyiség. Jézus számítása szerint kiderült, hogy ez, az ötezer férfin kívül családtagjaiknak is bőven elég volt vacsorára. Minimum tizenötezer szájnak.

Más tehát, amikor mi számláljuk össze azt, amink van, és más az, amikor Isten, amikor Jézus, amikor a bennünk élő Szentlélek tart népszámlálást. Hit-számlálást. Szeretet-számlálást. Akarat-számlálást.

Mennyi hitetek van arra, hogy a mostanában, szívetekben élő imádság teljesülhet? Nem tudom, mi a hit mértékegysége, de Jézus azt mondja, még a hegy megmozdítására is elég annyi hit, mint a mustármag. Az pedig nagyon kicsi. De, van-e annyi? Hitből imádkozunk, vagy teljesítménykényszerből?

Vágyom arra; kérem a mi Urunkat, a mi Atyánkat arra, hogy szabadítson meg bennünket a számok mágiájából és ültesse el bennünk először, vagy újra azt a meggyőződést, hogy az Ő útjai, gondolatai és mértékei mások, mint a mieink!

Vezessen minket győzelemre hitünk harcaiban, az Ő akaratát követő kívánságaink teljesítésében. Amikor pedig számolunk, tegyük akképpen, ahogy az Úr parancsolta! Ámen