Istentisztelet 2014. július 6-án

 

(Kereskényi Sándor)

 

Lekció: 2Kor 2,5-11

Textus: 2Kor 4,17-18

 

Szeretett Testvérek!

 

Jó Bibliát olvasni. Szükséges Bibliát olvasni. Keresztyén ember számára elengedhetetlen, hogy hitbeli igényessége fokának megfelelően hetente, naponta, naponta többször kinyissa a Szentírást, és erőt merítsen belőle, tanácsot kérjen a nem a betűkből, a betűk közül megszólaló Szentlélek Istentől.

A rendszeres bibliaolvasók között ismerek olyanokat, akik elejétől végig olvassák a napi útravalót. Kezdik Mózes első könyvével, és befejezik a Jelenések könyvével. Aztán újra kezdik. Sokan közülünk, a Református Bibliaolvasó Kalauz napi, folyamatos, újszövetségi és ószövetségi ajánlását követve kezdik-, és fejezik be a napot. Ez utóbbi rendszerességet gyakorolva, huszonhárom napig, Pál apostolnak a korinthusbeliekhez írt, fennmaradt, második levele az újszövetségi lelki táplálékunk.

A második korinthusi levél elején kiderül, hogy a gyülekezeten belül létezett egy csoport, azon belül pedig egy vezető egyéniség, aki olyat állított, terjesztett az apostolról, ami nem felelt meg a valóságnak.

Jártatok már így? Hordoztok most, ebben az órában magatokban ilyen szomorúságot? Valaki mondott rólatok valamit; valaki állandóan olyan elcsúfított híreket terjeszt rólatok, melyek, ugyan nélkülözik a valóságtartalmat, de nem tudtok védekezni ellene.

Mondjuk: a családban. Egy vő, egy após, meny, anyós, testvér, rokon, netalán a gyerek. Az álhír terjedése megrontja a családi összejöveteleket. Nem kérdeznek semmit, de érezni a tekinteteken, a zavart pillantásokon, hogy tisztázatlan kérdés lebeg a levegőben.

Pletyka kering a munkahelyeden? Az a rosszindulatú munkatárs feldobott valamit, amire néhány irigyed lecsapott, és keserűvé vált a légkör. A napi munkamenetben nem érzékelhető, de más hangsúlya van a köszönésnek, rövidebbek és tárgyszerűbbek a beszélgetések.

A szomszéd mondott valamit? Az utcában, a társasházban változott meg a találkozások íze? Tudod is ki az, nyájasan mosolyog rád, de csak a hátad mögött szórja a hazugságot.

Mindnyájan átéltük már azt, amikor onnan indult felénk támadás, ahonnan a legkevésbé számítottunk rá. Az alapvetően baráti, szerető társaság valamelyik tagjától.

Nos, ebben a helyzetben találta magát Pál apostol. A korinthusi gyülekezetben valakinek nem tetszett az a vezetés; az a minden, emberi hibája, hiányossága ellenére is evangéliumi vezetést kérő, jézusi útmutatást hirdető apostol, aki annyi mindent tett már a gyülekezetért.

Bizony, a csecsemőkorát élő egyház, annak tipegő gyülekezetei sem voltak mentesek a Sátán támadásától. Ne csodálkozunk azon, ha ma sem kerülhetjük el azt, hogy - az apostol szavaival élve -: Isten ellensége rászedjen egyeseket arra, hogy neki dolgozzanak. Rombolják azt, ami megépült, ami működik, ami gyengeségei ellenére is Isten dicsőségét hirdeti.

Hogyan viszonyuljunk vele szemben? Vele, a Sátánnal, és kiszemelt képviselőivel szemben? A családban, a munkahelyen, a lakóközösségben, az egyház közösségében, a város, a nemzet közösségében?

Mit lépett az őt ért támadásra a Lélek vezetését kérő Pál apostol? Így olvastuk: „Ha pedig valaki megszomorított, nem engem szomorított meg, hanem - hogy ne túlozzak - részben titeket, mindnyájatokat is."

Pál apostol tehát nem személyes támadásnak veszi az egyébként őt ért sérelmet! Azt, szinte mellékesnek tekinti. A rágalom következményeitől nem magát, hanem a közösséget félti! Mert tudja, hogy ahol a Sátán megjelenik, ott azonnal beindul a szakadás, az ellenségeskedés. A Sátán hű önmagához, a neve - görögül: diabolosz - is azt jelenti: szétdobáló.

Ahol a „szétdobáló" megjelenik; amelyik közösségben kiszemel magának valakit, a „leggyengébb láncszemet", és őt felhasználja, azonnal megindul az erjedés. Megszomorodik az egész társaság. Gondoljatok arra, mennyire kellemetlen, amikor a névnapot ünneplő asztalnál valaki csípős megjegyzést tesz a társaság valamelyik tagjára! Kínos helyzetbe hozza a többieket, zavarba jönnek a családtagok, az addigi jó hangulatot megfertőzik a Sátán szolgájának szájába adott rágalmak. Pedig, alapjában véve jó ember ő, de akkor, néhány percre nem Isten akaratának, hanem a Sátán sugallatának engedett. Így történik a munkahelyen is. Elég egy kicsiny hiba; elég, ha új ruhát vett fel a kollega; elég, ha megtudtak valamit a gyerekéről, feleségéről, férjéről, máris indul a sátáni gépezet! Felfújja a hírt, kiszínezi, és tragikus szenzációként adja kiszemelt áldozata nyelvére, jelentésébe, folyosói suttogásába. A jó kollektíva pedig oszlásnak indul. A folyamat szemmel követhető a városi közösség, a ország közössége, de, akár az egyház közösségében is. A Sátán mindenhol megtalálja az ő emberét.

Mit tett Pál apostol? Megbüntette az illetőt? Megszégyenítette? Bosszút állt rajta? Nem. Azt írja: „Elég az ilyennek az a büntetés, amelyet a többség mért rá." A közösség hogyan mér büntetést az „ilyenekre"? Elhatárolódik tőle. A nagyhangú osztálytárstól fél a többi gyerek. Meghallgatják, de nem szeretnek vele játszani. A kötekedő munkatárs poénjain kelletlenül nevetnek a kollegák, de az irodán, a gyáron kívül nem keresik a társaságát. A többieket szapuló családtag névnapjára - illendőségből - elmennek a rokonok, de őt nem szívesen hívják meg. A szélsőséges politikust már pártok képviselői is felhasználhatják saját céljaikra, de a parlamenti folyosón elkerülik az illetőt. A kellemetlen modorú sportolóval kénytelenek együtt játszani, de az öltözőn kívül nem találkoznak vele.

Pál apostol tehát „beérte" annyival, hogy az őt rágalmazó gyülekezeti tagnak el kell viselnie a közösség büntetését. Elég az neki.

Van még teendő vele, a rossz hírt terjesztő illetővel kapcsolatban? A család, a munkahely a közösség, a gyülekezet, a közvélemény büntetésével véget ér az ügy? Nos: nem! Korántsem!

Szinte hihetetlen! Pál apostol, a sértett fél arra kéri a korinthusi gyülekezet tagjait, hogy: „bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg"! Azért keseredett meg a családi hangulat, mert megbántottak? Nos, neked kell lépned! Már ott, az asztalnál oldd fel a hangulatot és kérd meg a társaságot arra, hogy bocsássanak meg annak, aki rólad mondott rosszat! Ha vigasztalgatnak, mondd nekik, hogy csak azt sajnálod, amit velük tett: megbontotta a szeretetközösséget. Bocsássanak meg neki.

Miért? Mert lehet, hogy ő sohasem fog bocsánatot kérni. Azt hiszi, helyesen cselekszik, amikor fél-információk, fél-ismeretek birtokában, és így: féleszűen alkotja meg és terjeszti véleményét.

A napokban beszélgettem valakivel, aki elmondta, mennyire visszataszító volt, ahogy ketten, egy harmadik személyt igyekeztek besározni előtte. Alig tért magához, de, szerencsére, útjába akadt az az idős, bölcs testvér, aki azt ajánlotta neki, ne haragudjon rájuk! A sárdobálók, koruknál fogva abban a történelmi időben nőttek fel, amikor a kommunista államvédelmi hivatalok, az ÁVH, a KGB, a Stasi, a Securitate élen járt abban a munkában, hogy megtanítsa a sárdobálás művészetét. Még azok is a hatásuk alá kerültek, akik szenvedő alanyai voltak az időszak feljelentő aljasságainak. A rágalmazás, az ítélkezés korában szocializálódtak. Gyengék voltak, átvették és gyakorolják az ellenség módszereit. Sajnálatra méltó és megbocsátásra szoruló emberek.

Eszedbe jutott valaki? Nos? Képes vagy az adott közösséggel együtt megbocsátani neki? Még akkor is, ha ő nem tud, nem akar bocsánatot kérni? Tedd meg, mert még ezzel sincs vége, hiszen hallottuk: „bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg"!

Még vigasztalni is kell? Igen! Miért? Mert ő, a sértő, a Sátán szándékait - reménység szerint csak ideiglenesen - kiszolgáló ember egyre rosszabbul érzi magát. Valahol mélyen tudja ő, hogy nem helyes, amit tesz, (hiszen ismeri ő Jézust is, úgy, mint az a korinthusi rágalmazó), de valami megakadályozza abban, hogy ezt bevallja magának. Pedig, ha szembe nézne vele, azonosulna bűnével, újra helyre állna lelki és meglehet: testi közérzete is. Ha nem jut el a bűnbánatig, akkor viszont: vigasztalásra szorul.

Miért is? Pál apostol érve: „vigasztaljátok meg, hogy a túlságosan nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet." Figyeltetek? Pál apostol félti azt, aki neki (és a gyülekezetnek) rosszat tett! Rajta, „bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg", különben belebetegszik a Sátán szolgálatába! Testi tüneteket produkál mindaz, ami nem kerül ki a lélek összeszennyezett sarkaiból!

Ennyi van még hátra! A bocsánaton túl, meg kell vigasztalnotok azt, aki éppen rajtatok keresztül rontotta meg a közösség életét! Akkor is, ha nem titeket vett célba!

Így gondoljatok most újra arra, akit azóta Szentlélek Isten eszetekbe juttatott!

Hogy lehet mindezt végigcsinálni? Úgy, hogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra!

A látható sértőn és a sértetten túl nézünk a láthatatlan, mégis, biztosan jelen lévő Jézusra!

Az látható, olvasható szavakon túl a láthatatlan Szentlélek útmutatását követve tesszük meg az első, a második, a századik és az utolsó lépést a megbékülés felé. Ne a rombolni akaró személyt lássátok meg, hanem azt, a most még nem látható embert, akinek a bűnbánat, és a bocsánatkérés után majd kisimulnak a vonásai! Ne a látható bíróságra figyeljetek (Kit lehet feljelenteni?!), hanem a láthatatlan mennyekben törvényt ülő és kegyelemre kész Istenre!

Pál apostolnak sikerült. Így kellett lennie, hiszen nem magára, hanem a korinthusi gyülekezetet építő Jézusra figyelt. Ugye, tudod, neked hogy sikerülhet bocsánatot kérni, és megbocsátani? Legyen a te hited szerint! Ámen