Istentisztelet 2014. május 18-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Zsolt 23

Textus: Zsolt 23,1

Szeretett Testvérek!

Jól ismerjük ezt a zsoltárt. Hat vers a Bibliában; három énekvers az énekeskönyvünkben. Bizonyára, sokan kívülről is el tudnák mondani, el tudnák énekelni. Tanultunk róla hittanórán; hallottunk róla prédikációt.

Talán nem tévedek, ha azt mondom, ha erre a zsoltárra gondolunk, valamilyen romantikus kép „ugrik be". A betlehemi Isaj legkisebb (hetedik, vagy nyolcadik) fia, Dávid, egyszerű kis húros hangszerét pengetve üldögél a legelőn. Miközben le nem veszi szemét a rá bízott juhnyájról, csöndesen, vagy akár hallható szóval „visszajelez" Istennek.

Mi már azt mondjuk: imádkozik. Valójában ez nem más, mint állandó „szóváltás", gondolatváltás Isten és Dávid között. A férfivá érlelődő fiú üldögél, vagy sétál a legelőn. Amikor az állatok már olyan rövidre tépkedték a füvet, hogy többet keresgélnek, mint esznek, Dávid, a pásztor elindul arra, amerre, úgy emlékszik, már zsenge, új fűnek kell borítania a mezőt.

Munkája közben, énekelve, vagy dúdolgatva, mormogva „visszaigazolja" Istennek, hogy tudatában van annak, mi történik vele; hogyan vezetgeti Isten őt és a nyájat oda, ahol megtalálják azt, amire szükségük van. Mindent körülményt figyelembe véve, odaérnek a legoptimálisabb helyszínre.

Ez az, amit nagyon jó lenne, ha megjegyeznénk ebből a bibliai üzenetből. Annyira megjegyeznénk, hogy - Dávidhoz hasonlóan - imádsággá válna az életünk. Folyamatos imádsággá. Észreveszünk valamit, és azt elmondjuk az Úrnak. Neki, aki - tudjuk, belátjuk, megköszönjük -: mindig oda vezet, ahol megkapjuk azt, amire szükségünk van. Oda; a napszaknak, az életszakasznak éppen arra a területére, helyszínére ahol a legoptimálisabban tölthetjük be emberi hivatásunkat.

Ha ez sikerül, akkor a legnagyobb ajándék, amit ráadásul megkaphatunk, az, hogy örömmel teljes békességgel nyugtázhatjuk: „Az Úr az én pásztorom".

Aki nem jut el idáig, az onnan ismerheti fel az Urat még nem találó állapotát, hogy egyik nyájból a másikba rohangálva keresi a helyét. Sehol sem elég „füves" a „legelő". A „csendes" vizet nem igazán kedveli. Lelke nem nyer felüdülést, hanem háborog. A „halál árnyéka völgyében" fél, hiszen egyedül került oda, nem az Úr társaságában. A pohara csordultig van, de nem azzal, amivel az Úr töltötte tele, hanem azzal az összepancsolt masszával, amivel úton-útfélen kínálgatják, és amihez még a saját főztjéből is hozzáad.

Tényleg így van; higgyétek el! Saját tapasztalatomból mondom. Amíg nem az Úr volt a pásztorom, addig mindig a „még zöldebb", az „annál is zöldebb" legelőkre vágytam. Irtóztam a csendes vizektől. A zajos, dübörgő, partfalakat leszakító „vizeket" kerestem. Persze, hogy nem nyugodott a lelkem. Mindennek engedtem, ami kellőképpen felkavarta. Sőt! Egyenesen: kerestem a már majdnem Istenben békességet talált lelkemet zavarossá kavaró összejöveteleket! Azt hittem, az „igaz ösvényt" úgy találhatom meg, ha vitát szítok, ellentmondok, saját igazamról győzködöm azokat, akik nálamnál eltérő úton próbálják elérni ugyanazt a célt. Az Úr vesszejét és botját ismertem, de elugrottam előle, még mielőtt megérintett volna. Jóságának, szeretetének kíséretét elutasítottam. Harcosabb eszközökre vágytam. Így aztán nem csoda, hogy az ellenségeim szeme láttára nem asztalt terített nekem, hanem kudarcok sorozatát. Távol voltam attól, hogy az Úr háza lakójának tartsam magam. Ezzel persze kizártam magam arról a helyről is, amit Isten ez életen túlra épített meg nekem.

Akkor, hogy lehetek itt? Itt, ezen a szószéken. És - bocsássatok meg -, ha a múltam előbbi leírásának csak egyetlen pontjával is azonosulni tudtatok, akkor hogy lehet, hogy ti is itt vagytok, a templomban?

A válasz: utánunk nyúlt az Úr. Kiderült, hogy mégis csak Ő az én pásztorom. Kiderült, hogy mégis csak Ő, az Úr a te pásztorod. Egyikünk az Ő kinyújtott botjával elérhető távolságra kóborolt. Másikunk látótávolságon kívül. Hosszú utat kellett megtennie az Úrnak, míg utolért, de valami zord, hideg helyen; vagy a bűn barlangjában megtalált.

Mikor? Először, mikor? Legutóbb mikor? Mondhatnám azt, hogy mindegy, hogy mikor és hol, mert a lényeg az, hogy itt vagy. A megtaláltak közösségében. A megmentettek társaságában. Saját érdekünkben azonban hasznos, ha visszaemlékszünk arra, milyen mélyről húzott ki az Úr. Milyen állapotban talált rád. Mert ha emlékszünk, akkor többé, oda nem akarunk visszatérni.

Aki már legalább egyszer, összetörve, de megtisztulva felsóhajtott: „Az Úr az én pásztorom", az soha többé nem akar az Úr nélkül legelőt váltani. Nekivág az új ösvényeknek, de csak azért, mert a Pásztor arra megy. Elől megy. Új, felüdítő helyeket keres testednek és lelkednek. Néha veszélyes gázlókon, halál közeli völgyeken, tetszetős, de mérget rejtő mezőkön vezet keresztül, de ahol Ő jár elöl, ott csak abban lehet részünk, amivel Ő, a jó pásztor is számol.

Megesik, hogy megállítja a nyájat. Bevárja azokat, akik lemaradtak. Megvizsgálja a lábakat, a szíveket. Bírják-e a tempót, nem kér-e valaki személyes segítséget. Az Úr, az én pásztorom, az Úr, a te pásztorod ilyen figyelmes Gazda.

Vele lehetünk annyira személyes kapcsolatban, mint Dávid. Még csak nem is, mint a király Dávid, hanem, mint a nagyfiú-, mégis, az Úrral már minden perces kapcsolatban élő, dolgozó, pihenő Dávid.

Mi kell hozzá? Annyi az egész, hogy „vesszük a jelzéseit". A legnyilvánvalóbb, a legismertebb, megszokott környezetben, eseményekben is keressük és megtaláljuk jelenlétének nyomait.

Van hozzá segédeszközünk. Isten Lelke. Akiért már utána nyúlt az Úr; és, aki, így már Pásztorának tartja Őt, abban el van ültetve ez az Isten jelenlétét érzékelő, szent „készülék". Isten Lelke, mint egy rögzítő berendezés, képeket és hangokat, illatokat és ízeket, érintéseket őriz meg, tartósít bennünk. Aztán „előhívja" őket. Néhány századmásodperc alatt. Te pedig lelked örömében, máskor, lelked mélypontján, amikor megölel valaki, kezet fog veled, megérinti a válladat, azt mondod: „Az Úr az én pásztorom". Küldött valakit. Sőt! Ő maga vett körül a füves legelőn, vagy a halál árnyékának völgyében.

Az Úr vesszeje megcsapott. Fájt. A sérelem azonban, mint egy lelki defibrillátor, visszazökkentett oda, ahonnan letévelyedtél; ahonnan lerángattak. És még be sem gyógyult a seb, már kimondod: „Az Úr az én pásztorom... igaz ösvényen vezet az ő nevéért."

Az Úr botja visszahúzott valahonnan, ahol pedig jól érezted magad. Olyanok vettek körül, akik mindenben egyetértettek veled. Akkor is, ha ellentmondásokba keveredtél. Az Úr, az Ige, egy bizonyságtétel, a csendesség botjával visszahúzott abból a langyos közegből. Vissza, magához. Vissza, az övéi társaságába. Oda, ahol csak azokat az érveidet fogadják el, amiket az Úr ad a szádba. Kellemes, de színpadias, langyos barátságok értek véget. Még hiányoznak. De már ki tudod mondani: „Az Úr az én pásztorom... botod megvigasztal engem."

Az utcán sietve, gondjaidba temetkezve elhaladsz egy ablak előtt. A készülő ebéd illata száll ki a járda fölé. Éppen olyan illata van, mint annak, ami édesanyád tűzhelyén készült. Bent férfihang mókázik, gyerekek kacagása felel rá. Igen, úgy, mint valaha - otthon. Megállsz egy pillanatra. Már nem is olyan nagy az a gond, mint amilyennek egy perce tűnt. Érzed az illatot, még hallod a hangokat, és... kész a megoldás! Szól az Ige, ott a járdán: „Az Úr az én pásztorom... asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára". És ez az „asztalterítés" meglátszik majd az arcodon a kínos, kellemetlen beszélgetés során. Ellenségeid pedig tehetetlenül csodálkoznak békességeden.

A mindenkor felismerhető, megszólítható, vigasztaló, bátorító Pásztor. Ő, aki, ha elérhetetlen vágyak miatt keseregsz, eléd visz egy ismeretlent, aki rád mosolyog. Ha a pénzedet számolgatod, megmutatja a náladnál sokkal szegényebb embert. Amikor tüneteidet ecseteled az orvosi rendelő várójában melletted ülő betegnek, a rendelő ajtaja kinyílik, és a kerekes széken ülő, lábai helyét pokróccal elfedő ember kedvesen feléd fordul: „Tessék bemenni, én már meggyógyultam!" Amikor a Kárpát-medencét tartod a világ legsanyarúbb csapást kapott helyének, és az itt élőket a Föld legtöbbet szenvedett népének, akkor eléd vetíti a világhíradót, és kikívánkozik belőled a hitvallás: „Az Úr az én pásztorom". Mert nem kell sorban állni a kenyérért; mert van rendőrség; mert orvoshoz és gyógyszertárba is el lehet menni; mert nincsenek barikádok; mert egy mozdulat és fényárba borul az otthonod; gáz fűti a szobádat és melegíti az ételedet.

Az Úr azoknak is pásztora, ahol azok élnek, akiknek mindezek nem adattak meg. Az Úr azoknak is pásztora, ahová mindezek százszorosa jutott. Ennek „miértjét" ne magyarázgassuk, mert nem a mi dolgunk. Isten szuverén akarata.

A mi lehetőségünk és kiváltságunk a hálaadás, és a Pásztor felé gyakorolt bizalom ébrentartása. Miért? Azért, mert az a kiválasztottságod, aminek jele, hogy minden helyzetben ki tudod mondani: „Az Úr az én pásztorom", felelősséget jelent. Felelősek vagyunk azért, hogy a hálaadásunk hívogató bizonyságtétel legyen azok számára, akiket minket felhasználva kíván közénk sorolni az Úr. És felelősek vagyunk azért, hogy a Pásztorba, Istenbe vettet bizalmunk, vagyis hitünk, megtartsunk bennünket és szeretteinket az Úrnak ebben a házában, majd abban, ahol Ő vár minket. Ámen