Istentisztelet 2014. május 25-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Jób 42,7-17

Textus: Jób 42,9

Szeretett Testvérek!

Azon gondolkodom egy ideje, hogy milyen úton és módon honoráljam az én legkisebb munkatársaim segítségét. Hittanos barátaimról van szó. Róluk, akiknek szülei, az iskolai év megkezdése előtt úgy döntöttek, hogy „református hit-és erkölcstanra" íratják be kislányaikat-, fiaikat. Szóval, valahogyan meg kellene köszönnöm nekik azt a rengeteg történetet, amit megosztanak velem.

Mindig megszégyellem magam, amikor óra közben, Aranyszájú Jeromos, ókori prédikátor szintjét megcélozva, mézként csepegtetem eléjük a bibliai igazságokat, és akkor... valamelyikőjük jelentkezik. Magasba hajítja a kezét, kedvesen csápol vele jobbra-balra. A többiek azonnal odakapják a fejüket, és két másodperc alatt összedől az, amit addig építgettem. Többször megbeszéltem már velük, mikor jön el a kérdezés ideje, de hát ezt elsős korban még nem veszi komolyan az ember... Ilyenkor megint elmondom, hogy majd én szólok, amikor elkezdjük a beszélgetést, de a haladás érdekében szót adok a kis érdeklődőnek. És - ahogy mondtam -, megszégyellem magam, mert a legtöbb esetben kiderül, hogy a jelentkező története előbbre viszi az órát, én pedig tanulok. Igen, tőlük, az elsős kis munkatársaimtól!

Így történt ez a múlt héten is. Elsős barátom még az előtt jelentkezett, hogy az órakezdő imádság után megszólalhattam volna. „Tessék elképzelni" - mondta, „pont' az történt velem, amit a Bibliából tetszett olvasni." (Ilyenkor nem szükséges bátorítani őket a folytatásra, ömlik belőlük a szó...) „Tetszik emlékezni, volt az a nagy eső valamelyik nap. Itt lakom, a sulitól nem messze, de ekkora esőben szétáztam volna hazáig, mert reggel nem hoztam el a dzsekimet. Nem tudtam mit csináljak, de amíg nem tudtam, mit csináljak (sic!) az eső átment olyan csöpögősbe. Arra gondoltam ez olyan, mint amiről a Bibliából tetszett olvasni. Amikor Jézus azt mondta a szélnek, hogy álljon már le, mert a diákjai éppen azon a tavon vitorlázgatnak." Gyorsan lecsaptam a feldobott labdát: „Hát, tudjátok, Jézus ma is megteheti azt, amit akkor, ott, annál a tónál." A copfos hajú padtársa ekkor tette fel a mai igehirdetésemhez szükséges kérdést: „Ja, hát az a Jézus ugyanaz, akihez itt szoktunk imádkozni?"

Értitek? Jób könyvének végéhez érve (ma az utolsó fejezetéből olvastunk fel) felmerül az a kérdés: Isten velünk is megteheti azt, amit Jóbbal? A válasz pedig: Igen! A részletek tekintetében nem ugyanazt, de lényegét tekintve pontosan azt. Isten ma is megpróbálja, leteszteli a hitünket. Isten ma is kíváncsi arra, hogy akkor is megmarad-e a belé vetett bizalmunk (vagyis: hitünk), ha, jólétünk, egészségünk, közérzetünk pályáján törés következik be?

Ahogyan Isten - Jézus - egykor, lecsendesítette a Genezáreti tavat, úgy ma, Szegeden is elállíthatja az esőt, véget vethet a folyók áradásának, mozdulatlanságot parancsolhat a megrendülő földnek.

„... az Úr újból kegyelmesen tekintett Jóbra." Ezt olvashatjátok, ezt viszitek haza, a bejáratnál az énekeskönyvbe, vagy a kezetekbe kapott kis lapon. Az az Úr, aki „... újból kegyelmesen tekintett Jóbra", ma is ugyanaz. Ugyanaz, aki, úgy 3000 évvel ezelőtt Úc földjén megengedte, hogy Jób, akit Ő, Isten minősített feddhetetlen, becsületes és rosszat kerülő embernek kísértésbe essen. Mit jelent ez - a kísértés? Próbatételt. Hitet vizsgáló, hitet megedző, hitet állhatatosabbá ötvöző próbatételt.

Ez az Úr; Jób Istene ugyanaz az Isten, akit mi Jézusban ismertünk meg. Tökéletesen. Jób Istene az, aki olyan formában, mint te meg én, harminchárom évig járt, evett, nevetett, dolgozott, aludt, sírt a földön.

Az Úr, Jób Istene ugyanaz az Isten, akivel mi úgy találkozunk, mint szent Lélekkel. Jób Istene az a Szentlélek, aki ma reggel téged idevezetett a templomba. Jób Istene az a Szentlélek, aki valamikor elültette benned a kíváncsiságot a felől, hogy egyáltalán létezik-e Isten. Elkezdted keresni Istent. Lehet, hogy a legkeményebb tagadásával. Nem tudhattad, hogy ezt a tagadást az Isten jelenléte utáni szomjúságod diktálta. Ezt a szomjúságot pedig az Úr, Jób Istene, Jézus, a Szentlélek Isten keltette benned. Ezért vagy itt. Akkor is, ha még ma is kétségeid, kérdéseid vannak. Meg fogod rá kapni a válaszokat. Hiszen, már Isten felé lépkedsz! Egyre közelebb jutsz hozzá. Nyugdíjas, evangélikus lelkész barátom ezt így fogalmazta meg: „Aki Istent keresi, már meg is találta, csak meg kell adni a saját lelke számára a kérdésekre keresett válaszok beérésének szent idejét."

Tehát: hiszed-e azt, hogy Jób Istene ugyanaz az Isten, akihez itt, a templomban, este a gyermekeddel, társaddal, hétvégén, nyáron az unokáddal imádkozol?

Hidd el, tudatosuljon benned, és nem érhetnek meglepetések! Nem fogsz megijedni, amikor Isten a te hitedet is megpróbálja. Megpróbálja, mert szeret. Megpróbál, mert ismer téged. Tudja, hogy ha nem edzed a hitedet, akkor az elsorvad. Viszonylagos gondtalanságban az ember könnyen átadja magát annak a tévhitnek, hogy „velem nem történhet semmi rossz". Lehet, hogy másokkal igen, azokat sajnálom is. Néha dobok nekik valamit. Vigasztaló közhelyet, költségvetésembe érezhető módon bele nem nyúló könyöradományt. Ez az Istenbe vetett bizalom-, a szent „Isten-függőség" hitének sorvasztása.

Az utcánkban van egy család. Két kutyájuk vígan rohangál a kertjükben. Hétvégén elviszik őket a közeli erdőbe. Vajon miért? Hogy ne lankadjon a figyelmük. Legyenek kíváncsiak mindenre; jó házőrzőkhöz méltóan az összes, szokatlan információt értékeljék. Ezért nem elég a kert.

Mint ahogyan az Úr Isten gyermekeinek sem elég a „kert". Nem elég nekünk a próbatételek, az új kihívások, az Istenbe vetett bizalom-tesztek nélküli élet. Milyen felkészültségű lenne az a diák, akinek nem kellene vizsgáznia? Többségük egyre kevesebbet tanulna. Felkészületlenül kezdené el a következő osztályt, minimálisra csökkenne az esélye a továbbtanulásra.

Mire lenne elég annak a hite, akinek értelmét, lelkét, testét nem próbálná meg az Úr? Mint a vizsgák nélküli, számonkéréssel nem találkozó, „laza" diák, felkészületlenül fogadnánk a rosszra kísértő, ördög próbáit. Edzett hitt nélkül képtelenek lennénk „megmászni" a mennyország felé vezető ÚT lépcsőit. Megállnánk. Aztán gurulni kezdenénk. Lassan, még néha fékezgetve, majd egyre gyorsabban. Lefelé.

Jób nagyon kemény kiképzést kapott. Elvesztette gyermekeit. Feleségén, és hírvivő szolgáin kívül, minden vagyonát. A szolgák legalább csak beszámoltak a tragédiáról, Jób felesége azonban érthetetlen, keserű istenkáromlással támadt rá: „Még most is kitartóan feddhetetlen vagy? Átkozd meg Istent, és halj meg!" (Jób 2,9) Látogatói, négy barátja az után nyomozott, hogy, vajon, milyen mértékű bűnt követett el, amiért a csapásokat kapta? A feddhetetlen Jób helyrerakta őket, a barátokat, de Isten előtt megalázta magát, és bűnbánatot tartott.

„És az Úr újból kegyelmesen tekintett Jóbra." Ez az isteni hit-edzés vége. „... az Úr újból kegyelmesen tekintett Jóbra." Nem érdemes ilyen, vagy ehhez hasonló kijelentéseket tenni, mint: „Jó-jó, többet kapott Jób, mint azelőtt, de a gyermekeit mégsem kapta vissza! Lett ugyan neki újabb tíz, de azok nem voltak ugyanazok." Nem tudom megválaszolni ezeket a kérdéseket, de a könyv végén azt olvasom, ezt hallottuk: „Öregen halt meg Jób az élettel betelve." Ennek értelmében teljes életet élt. A veszteségei, nyomorúsága ellenére. Isten mindent megadott neki, ami ahhoz volt szükséges, és elegendő, hogy teljes életet éljen. Vigasztalással, megvigasztalással és újabb örömökkel teli, betelt életet. Jób bűnbánatot tartott, majd elfogadta és megköszönte az újrakezdés, Isten által kijelölt útját.

Te hol tartasz? Próbatétel előtt? Próbatétel után? Megpróbáltatást élsz át? Talán Isten büntetését szenveded? Még ha így is van (bármelyiket éld át), hidd el, hogy Jób Istene, Jézus Atyja, maga Jézus, a Szentlélek Isten, tehát ugyanaz a Személy: a javadat akarja! Ezért hallgatod ezt az igehirdetést. Mert ma, életednek ebben az időszakában, neked ezt az isteni ébresztést, vigasztalást, kihívást kellett meghallanod és megértened!

A te hitedet is kérve, egyikünket kiemel az „edzés nélküli-hit" pocsolyájából; másikunkat megtart a fájdalmas próbatétel idején. Tűzben salaktalanított aranyként akar minket látni; gyönyörködni bennünk. Többet mondok: példának kíván állítani azok elé, akikhez rajtad keresztül küldi el meghívását. Meghívását - az övéi közé.

„Mi? Hogy én példaként szerepelhetnék Isten hatalmas eszköztárában?" - kérdezitek most magatokban. Igen! Gondoljátok, hogy Jób, aki a mai Szíria és Jordánia határvidékén, „Úc földjén" lakott, valaha is gondolta volna, hogy egyik főszereplője lesz a világ legnagyobb példányszámban eladott könyvének? És mégis: „... az Úr újból kegyelmesen tekintett Jóbra" - és bekerült a Bibliába.

Az Úr kegyelmesen tekintett erre a világra, és Jézus emberi testében tanított minket arra, amit elfelejtettünk. Az Istent dicsérő örömteli élet folytatására. Meghalt értünk, hogy elvegye az örömkergető, erőltetett életünk minden átkát. Feltámadt, hogy megértesse velünk: nem itteni létünk a teljes élet, hanem - ezzel együtt! - az, ami ez után vár ránk.

Ma különösképpen is adjunk hálát azért, mert ezt az igazságot, a világ református magyarsága, immár öt esztendeje, „hivatalos" egységben, szervezetben, földi határokra való tekintet nélkül, Istentől kapott, határtalan hittel odaélheti azok elé, akik közé az Úr helyezte őket. Családtagként, egyháztagként, állampolgárként.

Tekintsen reánk kegyelmesen az Úr. Tartson meg minket állhatatos hittel a próbatételekben, és adjon nekünk olyan vezetőket iskolákban, templomokban és parlamentekben, akik felismerve az Ő akaratát, alázattal vezetik a rájuk bízottakat - a Szentháromság Isten kegyelméhez. Ámen