Istentisztelet 2014. május 29-én

 

(Kereskényi Sándor)

 

Áldozócsütörtök

 

ApCsel 1,7-9

 

Szeretett Testvérek!

Az apostolok cselekedeteiről írt könyv elejéről olvastam fel az Igét. Ezeket a szavakat Lukács hagyta ránk. Az a Lukács, aki a harmadik evangéliumot írta.

Ő nem volt ott, amikor a tanítványok szeme „láttára Jézus felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől." Nem volt szemtanú, de alaposan utána kérdezett azoknak a dolgoknak, amik Jézussal, majd később, az apostolokkal történtek.

Nagyon érdekes, (járjatok utána; számoljátok meg az oldalakat, a fejezeteket!), mert kiderül, hogy Lukács írt a legtöbbet az Újszövetségbe! Majdnem az egyharmadát ő írta meg! Több feljegyzése maradt ránk, mint János apostoltól, vagy Pál apostoltól.

Lukács írása szerint, Jézus mennybemenetele előtt elhangzott, itt, a földön kimondott utolsó szavai ezek voltak: „erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt a föld végső határáig."

Az utolsó szavak nagyon fontosak. Jobban odafigyelünk rájuk, mint a kezdő szavakra, vagy egy beszéd közepére. Az utolsó szavak útravalót adnak. Azt, összegezik, hogy mi értelme és haszna van annak, ami korábban elhangzott. Emlékszünk tanáraink elbocsátó szavaira. Még egy egyszerű hétköznapi búcsúzás után is az jut eszünkbe először, hogy mit mondott utoljára az, akitől elköszöntünk. Nem véletlen, hogy a haldokló emberhez odahajtjuk a fülünket. Minősítetten kíváncsiak vagyunk arra, mit akar még mondani nekünk. A híres emberek utolsó szavairól pedig több száz könyvet írtak már.

Én, ma este két dolgot szeretnék kiemelni Jézusnak azokból az utolsó szavaiból, amit Lukács, az evangélium írója, és az első egyháztörténet-író orvos hagyott ránk. Ez a két mondatrész: „erőt kaptok,... és tanúim lesztek...".

Ez Jézus terve azokkal, akik megértették őt, akik szeretik őt, és akik követni akarják őt. Ez Jézus terve és parancsa azoknak, akik elfogadták azt, amit ő mondott. Igaznak tartják. Életük iránytűjeként emlékeznek szavaira; ismétlik azokat.

„erőt kaptok, ... és tanúim lesztek...". Ez Jézus terve a templomban, Jézus mennybemenetelére emlékező, ünneplő, magyar reformátusokkal. Ez Jézus terve és parancsa a szegedi, Honvéd-téri gyülekezettel. Ez Jézus parancsa azoknak a gyülekezeti tagoknak a számára, akik értik őt. Ez az ő parancsa azok számára, akik kérik és elfogadják tőle az útmutatást. Ezt várja azoktól, akik szeretik őt, és szeretetüket a jézusi irányvonalat követő tanúságtételekkel akarják bizonyítani.

„erőt kaptok,... és tanúim lesztek...". Jézus nem mondta a tanítványoknak, hogy válogatottan szép szavakkal fogtok prédikálni. Jézus nem mondta, hogy szép templomokat fogtok építeni. Jézus nem mondta, hogy ifjúsági és gyermekcsoportokat fogtok szervezni. Jézus nem mondta, mit fogunk énekelni, nem mondta, hogy kórusunk lesz, nem mondta, hogy hangszerkísérettel fogjuk ünnepélyesebbé tenni az istentiszteleteinket.

Jézus azt mondta az első tanítványoknak, ami érvényes mai követői számára: „erőt kaptok,... és tanúim lesztek...".

Úgy tűnik, a XXI. századi egyházak többsége sokkal többet ad arra, amit nem mondott Jézus, mint amit az első tanítványok életprogramként kaptak.

„Tanúim lesztek", azt jelenti, hogy: bizonyságot tesztek. Az lesz életetek első számú, minden mást megelőző hivatása, hogy elmondjátok, miért jött Jézus e világba. El tudjuk mondani? Ez a dolgotok, attól a pillanattól kezdve, hogy megértettétek őt, elfogadtátok azt, amit tőle kaptatok, szeretitek őt, és kéritek tőle a lehetőséget, hogy tanúskodhassatok mellette, az ő ügye mellett.

Ezt persze nem könnyű megtenni. Mindannyian próbáltuk már. Vagy próbáltuk elkezdeni. Aztán elakadtunk. Vajon miért?

Mert könnyebb a gyereknek mesét mondani, mint Jézusról beszélni. Könnyebb a serdülő, makacs, zárkózottá vált tinédzserre rákiáltani, mint Jézustól, egy másodperc alatt elsuttogott fohásszal kért türelemmel és szeretettel beszélgetni. Megbeszélni azt, hogy miért gondolod másként, mint ő.

Nem könnyű a tanúságtétel! Mert könnyebb volt megcsókolni azt a szép, fiatal lányt, srácot, mint megtudni tőle azt, hogy, vajon úgy gondolkodik-e az életről, esetleg a majdani közös életről, min te, aki örökké Jézust fogod a ház Urának tartani. Mert te már tudod, tudtad: így lesz rend, békesség, és szeretet a házban.

Amikor azt kérdezik tőled a barátaid, miért nem tartasz velük vasárnap délelőtt, könnyebb nekik azt mondani: „Úgysem értitek", mint az kérni tőlük: „Gyertek velem ti is, oda, ahová én járok vasárnap délelőttönként!"

Bizony, nem könnyű Jézus mellett bizonyságot tenni. Nem könnyű a gyereknek sem, akinek már Jézus az első, de a szülei számára még nem. Pedig ők íratták be hittanra. Pedig ők küldték el konfirmálni. A gyerek, a fiatal elkezdte komolyan venni Jézust, a szülei, nagyszülei pedig megijednek. Ők csak a szép szokásnak akartak eleget tenni: Tanuljon hittant az a gyerek! Arról nem volt szó, hogy a gyerek aztán komolyan veszi azt, amit tanult!... Érdekes módon, mégis képesek megmaradni Jézus mellett. Gyerekek, felnőttek, barátok, kollégák. Kitartanak az Úr mellett, és a mellett, amit róla, tőle tanultak. Képesek kitartani, hiszen erőt kaptak a tanúságra.

Jézus ereje nélkül nem az történik, amit ő, Jézus szeretne elvégeztetni az emberrel. Az apostolok cselekedeteiről szóló bibliai könyvben nem olvasunk önálló kezdeményezésekről. A Szentlélektől erőt kaptak; arra, hogy Jézus tanúi legyenek. Arra kaptak erőt. Semmi másra. A Lélektől kapott erő azonban ellátta őket „a föld végső határáig" elegendő lelki és fizikai felkészültséggel.

A tanítványoknak esze ágában sem volt maguk számára szerezni elismerést-, még kevésbé dicsőséget. Nem magukat tartották fontos embereknek, hanem azt az ügyet, Jézus megbízását, aminek képviseletére, továbbadására megbízást kaptak. Ők maguk semmiféle hatást nem akartak gyakorolni azokra, akik közé küldettek. Az azonban szívük vágya és imádságaik tárgya volt, hogy Jézus evangéliumának hatása megérintsen minél több férfit és nőt, időset és fiatalt, szegényt és gazdagot.

Mi is ennek az elhívásnak és terepre, missziós területre küldésnek vagyunk a kiváltságos választottai. Jézus tanítványaiként, Isten gyermekeiként annyit kell tennünk, hogy nap mint nap keressük a lehetőséget. Lehetőséget arra, hogy beszélhessünk Jézusról. Arról, hogy mennyivel másképp' érezzük magunkat az ő társaságában, és az övéi társaságában, ahhoz képest, amit korábbi életöröm-kergetésünk során átéltünk.

Hiszem, hogy Jézus, - saját célja érdekében -, akár alkalomszerűen is felruház bennünket azzal a képességgel, mellyel kiváltjuk az emberek érdeklődését. Néha, csupán a jól megválasztott szó, vagy mozdulat, arckifejezés is elég ahhoz, hogy fogékonnyá tegyünk valakit a beszélgetés folytatására, a társalgás irányának megváltoztatására.

Eszembe jut a történet, melyben a fiatal eladó, odaállt a főnök elé. Csalódottságának és éles kritikájának adott hangot, mert a meghirdetett leértékelés nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A leértékelést az üzletvezető rendelte el; a vevőkkel a fiatal eladó foglalkozott. A kudarcot elemezgetve, az eladó kijelentette: „Azt hiszem, ez az egész azt bizonyítja főnök, hogy maga oda tudja vezetni a lovat vályúhoz, de nem tudja megitatni." Mire a főnök: „Fiam, magának sem az a feladata hogy itassa meg a lovat, hanem, hogy hitesse el vele azt, hogy szomjas!"

Erről van szó a mi, tanítványi feladatunkkal kapcsolatban. Elengedhetetlenül meg kellene látszani az életünkön annak, hogy Jézussal vagyunk feltöltekezve. Mert ha így van, akkor a környezetünkben élők szomjúságot éreznek arra, hogy megosszuk velük azt, ami rajtunk, bennünk látszik.

„erőt kaptok,... és tanúim lesztek..."

Erőt kapott mindenki, mindegyikünk, aki a Szentlélek keresztségében részesült. Vagyis: átadta az életét Jézusnak. Erőnk tehát van. De - kedvünk is van? Fel akarjuk használni ezt az erőt arra, amire kaptuk? Legalább; először, azok felé, akikkel minden nap találkozunk? A Lélek erejét felhasználjuk arra, hogy Jézus ügye mellett tanúskodjunk? Szoktunk úgy elkezdeni egy mondatot, hogy előtte, elfelejtve mindent, annyit imádkozunk: Jézus, te mit mondanál? Jézus, te hogy válaszolnál? Jézus, hallgassak?

Azon a napon „Jézus felemeltetett, és felhő takarta el őt a szemük elől". Elment, hogy az Atya jobbján könyörögjön mindenkiért, aki őszinte bűnbánattal, az ő, Jézus keresztjére hivatkozva kér bocsánatot az Atya Istentől.

Jézus elment, de jelenleg is milliárdnyi tanítványa van. Ők, mi vagyunk megbízva azzal hogy az Ő-,  Jézus földön járó, látogató lábai-, erejét közvetítő kezei-, figyelmes szemei-, bizonyságot tévő ajkai-, halló fülei-, békességet kereső munkatársai legyünk.

Induljunk hát úgy Pünkösd ünnepe felé, mint akik tudnak erről a személyiségüket alakító erőről. Éljük úgy a hétköznapokat és szabadnapokat, mint akik már jóval az első Pünkösd után szolgálva, megértették, mint jelent - nem gyülekezeti tagként, hanem - Jézus tanújaként beszélni, örvendezni, enni-inni, e-mailt írni, játszani, pihenni, evangéliumot megosztani.

Ezt kéri tőlünk az Úr! Ehhez ad erőt! Ezt tegyük - az Ő dicsőségére! Ámen