Istentisztelet 2014. november 16-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Lk 14,7-14

Textus: Lk 14,15-24

Szeretett Testvérek!

Képzeljétek el, hogy jövő szombaton vacsorát rendeztek! Kit hívnátok meg? A lakásotok befogadóképességét is figyelembe véve, mondjuk, ki lenne az az öt személy? Ki lenne az a tíz ember? És, ha megfelelő anyagiak birtokában megtehetnétek, hogy éttermet béreltek, ki lenne, az a húsz ember? Ki férne bele egy ötvenes keretbe? Kétszáz ülőhely esetén... ? Minél inkább tágítanánk a meghívottak körét, annál inkább beleférnének a szívünktől távolabb és távolabb eső emberek. Bizonyos léátszám fölött még azok is, akiktől igazán nem várhatnánk, hogy egyszer viszonozzák a kedvességünket.

Amikor Jézus, a viszonzást nem váró vendéglátásról mondott példázatot, a hallgatósága közül valaki nem bírt magával és kibökte: „Boldog az, aki Isten országának vendége." Ez azonban pontosításra szorult. Abban az értelemben, hogy ki lehet Isten országának a vendége. Ki lehet a miatt boldog, mert helye van Isten országában.

A Jézus példázatában szereplő ember „sok vendéget hívott meg". Azok azonban „egytől egyig mentegetőzni kezdtek". Nem csak az a három, akinek a kifogásairól olvastunk; hanem „egytől egyig", vagyis: mindegyikőjük kihúzta magát a vacsora alól. A három mentegetőzés tehát a háromféle kiskaput, a kimentés három típusát érzékelteti.

A kifogások nagyon gyenge lábon álltak. Miért? Mert a Jézus-korabeli meghívásoknak más rendje volt, mint a mostani szokásoknak. A vacsorára szóló meghívót több nappal, vagy héttel korábban „kézbesítették". Ráadásul: nem írott formában, hanem küldöncök útján. Így, a meghívottnak lehetősége volt arra, hogy azon nyomban válaszoljon a küldönci feladatot teljesítő szolgának: ráér-e, azon a napon, vagy sem? Időpontot nem állapítottak meg. A vendéglátás tényleges napján azonban, a szolgákat újra elküldték a korábban meghívottakhoz, akiknek illett felkészülve várni a küldöncöket. Azok, a kapuba érve ünnepélyesen bejelentették: „Jöjjetek, mert már minden készen van"! Ekkor már nem illett mentséget keresni, még kevésbé kitalálni, hiszen korábban már elfogadták a meghívást.

Jézus szépen ki is sarkítja a szabadkozók érvelgetéseit. Nyilvánvaló, hogy ha valaki készül egy ünnepi együttlétre, vacsorára, nem aznap jut eszébe, hogy megnézze a földjét. Nem a pontos időpontot bejelentő szolgákra várva kezdi el kipróbálni, vajon hogy válnak be az ökrei. És hát... a házasságkötést sem arra a napra időzítette, vagy ha mégis, az első meghívás során biztosan eszébe jutott volna.

Jézus arról tanít, hogy vannak olyanok, akik tudatosan sértik meg a meghívót. Tökéletesen tisztába vannak az eseménnyel, annak napjával. Jól tudják, mi lenne a dolguk, de nem azzal foglalkoznak; nem azt tartják a legfontosabbnak, hanem kitalálnak valamit. Azért, hogy ne kelljen megjelenniük.

Mik ezek a kifogások? Mi az alapjuk? Az első, aki visszamondta a meghívást a földjére, a tulajdonra hivatkozott. A második az ökrök kipróbálására, a munkára. A harmadik a házasságkötésére: a kapcsolatra.

Figyelitek? Reális, igazán érthető okot nem találtak. Nem voltak betegek, nem gyászoltak (mert akkor tényleg nem lett volna helye a lakomázásnak), nem utaztak el. A birtokba jutott földben való gyönyörködés, az új munkalehetőség (az ökrök) kipróbálása, és a kapcsolat (a friss házasság) megélésének elsőbbsége azonban ésszerű érvelésnek tűnt a szívességet elutasítók részéről.

Nem így a meghívó előtt. Ő tudta, miről van szó. A személyét vetették meg. Önmagában, a jó vacsora, a kellemes társaság, az összejövetel hangulata biztosan feledtette volna a frissen vásárolt föld bejárásának, az ökrök kipróbálásának, a reménység szerinti hosszú házasság néhány órájának elhalasztását. Nem itt kell keresni a sértő elutasítás gyökerét. A meghívottak egész egyszerűen nem tartották annyira érdekesnek és fontosnak a Meghívó Személyét, mint azt, ami nekik jelentett örömet.

Kérdezzük meg magunktól! Nem fedeztük fel még ezeknek a kifogás-típusoknak valamelyikét, amikor lemondtuk Isten, korábban elfogadott meghívását?

Tudtuk, hogyne tudtuk volna; hirdetett Igével hetente-, terített asztallal a hónap harmadik vasárnapján délelőtt, és este vár minket az Úr. Valami azonban közbejött. Sikerült megszerezni valamit. Tartós, hosszú időre vásárolt holmi, pont úgy, mint a példázatban szereplő föld. Hálát adva megoszthatnád az örömödet. Mondjuk: itt, a meghívottak társaságában, e helyett azonban izgalmasabbnak tartod, hogy magával, a tulajdonodba jutott akármivel légy addig, amíg máshol téged vár Isten - megelőlegezett szeretettel.

Tudtuk, hogyne tudtuk volna; azt az időt már régóta arra szántuk, hogy megkeressük, elkérjük a Bibliából Isten akaratát, útmutatását. Valami azonban megzavarta a Szentlélek Istennel együtt töltendő, korábban arra szánt időt. Közbejött a munka. Ki kellett próbálni azt, ami új távlatokat nyitott, jobb esetben az örömteli munka, rosszabb esetben a pénzszerzés területén. Ki kellett próbálni, vajon beválik-e az új eszköz, módszer, ötlet. Pont úgy, mint a példázatban szereplő, öt igás, vagyis tíz ökröt kipróbáló meghívott esetében.

Tudtuk, hogyne tudtuk volna; eljött az imádkozás, a csendesség ideje. Együtt lehet lenni az Úrral; megosztva vele mindent, ami minket ért. Rávetni a gondjainkat, megnyugvást kérni tőle. Feltűnt azonban valaki. Ő, aki egyébként megértette volna, miért van szükségünk arra, hogy eleget tegyünk Jézus meghívásának és vele töltsük el azt az időt. Mégis őt, az imádság idejét igénylőt részesítettük előnyben. Igen, pont úgy, mint a történetben szereplő házas ember.

Bőven mazsolázgatunk a kifogások tárházában, sőt, még egymást is megerősítjük abban, hogy bizony, fontosabbak az érveink, szánalmas magyarázgatásaink tárgyai, mint Ő, Akit valaha a legfontosabbnak hittünk az életünkben. Mikor? Mikor volt az utoljára, hogy Isten meghívásának, annak bármelyik formájának szívesebben engedtünk, sőt, eszünkbe sem jutott, hogy ha annak volt az ideje, akkor kimentsük magunkat alóla?

Nos, akkor volt így, amikor az igehirdetést hallgatva, egészen biztosak voltunk benne, vagyis hittük, hogy azért birtokolhatunk bármit is, mert Isten adta a lehetőséget, az egészséget arra, hogy beszerezhessük azt, aminek annyira örülünk. Isten akkor állt nálunk legutóbb az első helyen, amikor még a munkába indulás előtt kinyitottuk a Bibliát, és a munka befejeztével, először neki adtunk hálát. Akkor engedtünk az Ő meghívásának, amikor éppen a kapcsolataink megtartása és ápolása érdekében, vele beszéltük meg, az Ő javaslatát kérve alakítottuk beszélgetésünket azzal, akit nekünk adott, akit mellénk rendelt.

Isten nem azért hív ki bennünket arra a rövid időre a világból, ide, a templomba; otthon, a Biblia mellé; akárhol, az összekulcsolt kezeid csendjébe, mert nem örül a frissen vásárolt „földednek" (te tudod, mi az); mert ne lenne kíváncsi az új ökreidre (ugye érted:) az új munkalehetőségedre. Nem azért hív meg, hogy elszakítson azoktól, akiket szeretsz, és akik szeretnek téged. Azért hív, mert örül, hogy adhat. Még többet. Mert szeret. Mert kiválasztott magának. Mert vigyázni akar rád; mert kíváncsi arra, hogy vagy. Itt pedig tudatni akarja veled, hogy nem vagy egyedül!

Jézus példázata a zsidókról szólt. Jézus előre bejelentette, hogy az Ószövetség népe, az elsőként meghívottak durván el fogják Őt utasítani. A rá-, az Isten meghívására nemet mondók helyei azonban nem maradnak üresen. Mert a vacsora nem marad el! Az Ő terveit nem lehet keresztülhúzni. Amit Ő elkészít, az nem hiábavaló.

Emlékezzetek csak, hogy folytatódik az izgalmas történet! „A ház ura megharagudott", és újabb instrukciókkal látta el hűséges szolgáját. Először a város utcáiról kellett összeszednie a szegényeket és betegeket. Még mindig maradt hely. Irány az utak, a kerítések tövében meghúzódó emberek vackai! Onnan már kényszeríteni kell a vonakodókat, akiknek gátlásaik vannak, akik nem tartják magukat méltónak egy ilyen vacsorára, akik félnek, hogy átverés az egész. És megtelik a ház! Mert Jézus, Isten szolgájaként utánament azoknak, akik senkinek nem kellettek. Azoknak, akik semminek nem tartották magukat. Akik nem hitték, hogy helyük van Isten asztalánál. Jézus értünk jött! Engedj a hívásának!

Réges régi szép legenda szól arról a földesúrról, aki templomot építtetett abban a faluban, melynek lakói álmodni sem mertek volna arról, hogy valaha is akkora épületet emelhetnek, melyben összegyűlve együtt adhatnak hálát Istennek és hallgathatják az Ő akaratát kijelentő Igéjét. Az építés ideje alatt elkerítették a területet. Amikor kész lett a templom, és először nézhették meg, meglepődve tapasztalták, hogy nincsenek ablakai. Beléptek a kapun, de nagyon sötét volt benne. Gyorsan hazaszaladtak gyertyákért, mécsesekért. Sokan voltak, így, amikor már világossággal a kezükben sétáltak körbe, egyszerűsége ellenére is látták milyen szép a templom belseje, ahol ott állt a templomot építtető földesúr. Megköszönték neki, amit értük tett. Aztán, az első kérdés természetesen az volt, miért épített ablak nélküli templomot? Azt mondta, azért, hogy mindig annyi világosság legyen benne, ahányan világosságot hoznak. Ő azt szeretné, ha vasárnaponként mindenki itt lenne. És ha valaki nem jön el, azt észrevennék, onnan, hogy kicsit sötétebb van.

Ma délelőtt, itt, a mi templomunkban annyira van világos, ahányan, szívük világosságát elhozva engedtek a meghívásnak. Jézus pontosan tudja, mennyivel világosabbnak kellene lenni. Mi tudjuk-e, ki hiányzik? Miután éltünk a Meghívó Isten vacsorájával, vigyük el a hírt: többet kaptunk, mint amennyiért érdemes lett volna kimenteni magunkat. A mi Gazdánk jó szolgáiként hirdessük otthon, a városban és az utakon, az útjainkon, a lelki kerítések tövében senyvedőknek: „Jöjjetek, mert már minden készen van"! Ámen