Istentisztelet 2014. november 23-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Lk 17,1-6

Textus: Lk 17,7-10

Szeretett Testvérek!

A Biblia olvasása közben mindig tudatában kell lennünk annak, hogy Jézus, az akkori, korabeli körülmények között élő emberekhez beszélt. Olyan példákat és kifejezéseket használt, amit könnyű volt megérteni. Nekünk már magyarázatra van szükségünk. Ez nem jelenti azt, hogy tanításai nem örökérvényűek. Nem állnék itt a szószéken, és ti nem ülnétek a padokban, ha nem vallanánk azt, hogy ami ebben a Könyvgyűjteményben írva van, az több ezer éve érvényes, Istenhez visszavezető útjelzőket tartalmaz. Nekünk azonban már szükségünk van arra, hogy lefejtsük, lehámozzuk az olvasott Igéről azt, amivel a mi elfogult értetlenségünk vonta be.

Mi ez az értetlenség ebben az esetben, amiről most olvastunk?  A társadalmi berendezkedés különbsége. A mai, egyenjogúságot, emberi tisztességet hagsúlyozó törekvések korában élő ember, miközben olvassa, hallgatja Jézus szavait, néha nagyokat nyel. Mert, ugye, miféle gazda az, aki azért várja az egész napi, fáradságos munkából hazatérő szolgáját, hogy az azonnal vacsorát készítsen neki, majd az alkalomhoz illő módon felszolgáljon, és csak aztán foglalkozzon magával, enyhítse szomját és éhségét?

A Mestert hallgató tanítványok nem értetlenkedtek, nem morcogtak magukban. Rábólintottak az elhangzottakra. Igen, ennek ez a rendje és módja. Ismerték a szokásokat. A szolga (egyébként: rabszolga) földeken végzett munkaköréhez hozzátartozott a hazatérés utáni, említett kiszolgálás. Ezt a szolga is tudta. Köszönet nem járt érte. Nem is várta.

Egyébként, nekünk sem kell annyira csóválni a fejünket! Gondoljatok csak vissza apáink, nagyapáink, dédapáink korára! A harmincas, negyvenes években, aki megengedhette magának, és az autó mellé sofőrt, a házvezetéséhez cselédet tartott, ugyanígy viselkedett. Nem nyitott kaput, garázsajtót, nem mosta le az autót használat után; az a sofőr dolga volt, aki csak kötelességei elvégzése után ülhetett asztalhoz. Korábbi időkben, a kocsisnak a lovakat kellett rendbe tennie. A cseléd egész nap mosott, főzött, takarított, és reggel, délben, este először felszolgált a gazdáinak, utána ehetett, ihatott ő is. Ezt a rendet mindenki ismerte és elfogadta. A sofőr, a kocsis és a cseléd nem várt külön köszönetet.

A múltbeli visszatekintés után repüljünk vissza a mába, és gondoljunk a mostani alkalmazottakra! Van egy elsődleges munkakörük (mint a példázatban szereplő földet művelő szolgának), és van egy kiegészítő feladatuk (mint a földeken elvégzett munka után vacsorát készítő, felszolgáló szolgának). Az orvos asszisztensének nyolc óra munka után el kell intéznie a postát. Utána ehet és ihat. A tanárnak, órái leadása után ügyeletet (gyermekfelügyeletet) kell tartania. Utána ehet és ihat. Az ügyvédbojtárnak, a napi teendők elvégzését követően rendet kell raknia (takarítania kell) a főnök dolgozószobájában. Utána ehet és ihat. Mindenki tudja a dolgát és elvégzi a feladatát. Külön köszönet nem jár érte.

Jézus példázata korának eltévelyedett gondolkodású vallási vezetőit veszi célba. Azokat, akik egyfajta üzlethez hasonlították az Istenhez való viszonyukat. Ők - különösképpen a farizeusok - úgy gondolták, hogy ha betartják az egyébként általuk kreált szabályokat, akkor, azért jutalmat érdemelnek az Úrtól. Adok-kapok alapon.

Jézus vigyázó szeretettel óvja tanítványait ettől a csapdától. Ne is gondoljanak arra, hogy bármiféle cselekedetükért benyújthatják a számlát Istennek; ugyan dicsérje már meg őket, és ha lehet, adjon is nekik valamit, mert ezt meg ezt tették! Nem! Ez a magatartás Isten fenségének lealacsonyítása az üzlettárs szintjére.

Jézus féltő szeretettel óvja mai követőit. Mert hol máshol, mint éppen az egyházban, sokan állnak a szélén annak a kísértésnek, mi szerint Isten külön ajándékokban részesíthetné őket azért, mert szolgálnak neki. Ezek az extra szolgálatokért járó „szent caffeteriák" ilyen, persze, álszerényen, ki nem mondott vágyakba öltöznek, mint: betegség elkerülése. Valami kis extra juttatás. Pénzben, vagy természetben. Bánat-, és fájdalommentes élet. Köszönje meg Isten, a Gazda, hogy átlagon felül a kedvében járunk!

Az ilyen szolga onnan ismeri fel ezt a helytelen hozzáállást, hogy elkezd hasonlítgatni: „Én jó egyháztag vagyok, mert ezt meg ezt teszem a gyülekezetért. Mert ugye, nézzük csak meg a többieket! Ő mit csinál? Bezzeg én! Látod Uram? Dicsérj már meg!"

Az elmúlt hetekben lehetőségem volt arra, hogy két egyházkerület lelkészeivel is megosszuk tapasztalatainkat, munkánk során szerzett élményeinket. Egyikőjük elmesélte, hogyan került konfliktusba azzal a gyülekezeti tagjával, aki a többieket ócsárolva azzal dicsekedett, mekkora áldozatot hoz úgy, hogy minden héten egyszer elmegy arra az alkalomra, amin a gyülekezet férfi tagjai találkoznak. A lelkész visszakérdezett: Mégis, mekkora áldozatot vállal azzal, hogy eltölt egy kellemes órát azokkal, akiknek kedveli a társaságát, és azt is, amit ott egy óra hosszáig csinál? Nem maga vállalta azt, - önként? És ha már elvállalta, nem érzi kedves kötelességének? Bizony, az illető elszégyellte magát.

Mit is ajánlott Jézus azoknak, akik parancsot teljesítettek? „... mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt."

Nemrégiben kértünk áldást arra a volt beosztott lelkészünkre, akit önálló szolgálati helyére iktattak be. Egyik legkedvesebb emlékem az az internetes levelezésünk, amit még közös munkánk során egymás között bonyolítottunk. Annak érdekében, hogy el ne felejtsük a hirtelen elénk álló feladatokat, annak ellenére, hogy a lelkészi hivatalban két szoba választott el minket egymástól, gyorsan leírtuk az elvégzendő munkát és e-mailen elküldtük egymásnak. Amikor Gábor teljesítette a neki kiadott munkát, először szóban, majd levélben is jelentette az eredményt. Utóbbi esetben ilyen üzeneteket kaptam, mint például: Rendben, elmentem, elintéztem, megírtam, válaszoltam. Aláírás: h.sz. Tudjátok mi volt ez a „h.sz."? Haszontalan szolga. Az ismert szellemességén túl, szeretett beosztott lelkészünk miért szignózta így a leveleit? Mert nem várt köszönetet, mert benne élt, biztos vagyok benne, hogy benne él ma is Jézus tanítása: „... ha teljesítettétek mindazt, amit parancsoltak nektek, mondjátok ezt: Haszontalan szolgák vagyunk, azt tettük, ami kötelességünk volt."

Isten nem tartozik nekünk köszönettel. Isten nem tartozik nekünk bűnbocsánattal. Isten nem tartozik nekünk megváltással. Nem tartozik nekünk mennyei lakás biztosításával. Ő a Gazda és mi vagyunk a szolgák. Dolgozunk, mert Isten szolgálattal bízott meg minket. Attól a pillanattól kezdve, hogy a legutóbbi bibliaolvasásunk alatt, a legutóbbi igehirdetés közben, a legutóbbi, vele töltött, reá szánt, tényleg, minden más helyett neki áldozott időnkben megértettük az Ő akaratát, szeretetét. Örömmel vállaltuk, hogy hallgassunk a teendőnkre, felnőtt hívő esetében még kértük is, hogy szolgálhassunk neki. Elvégezzük azt, ami - megértettük -: kötelességünk. Örömmel vállalt kötelességünk. Mint az édesanyának a szoptatás, a családfenntartóknak a szeretteikről való gondoskodás.

Aki eljut eddig a pontig, az saját magán lepődik meg. Azon, hogy nem vár köszönetet. Sőt! Ő, a szolga köszöni meg Istennek, hogy az Ő ügyében tevékenykedhetett, beavatást nyert az Ő terveibe, az Ő, az Isten szekerét tolhatta előbbre, akár csak egy lépéssel is.

A szeretetvendégségeinken több jeles festő életéről hallhattunk, láthattunk már előadást. Emlékeztek; nem egy művész úgy kezdte pályáját, hogy ismert festő műhelyébe állt be takarítani, vásznat felfeszíteni, festéket keverni. És boldogok voltak, hogy közben elleshették a tudományt, a titkokat. Köszönetet nem kaptak, legfeljebb reggel és este egy tál ételt. Aztán azokká váltak, akiknek mi már ismerjük őket. Legtöbbjük hálával emlékezett meg a tanulóévekről és arról a festőről, aki megengedte, hogy beálljanak a köszönet nélküli szolgálatba. Haszontalan szolgák voltak.

Mit jelent ez a „haszontalan"? Kire érvényes? Az evangélium nyelvén arra, aki „éppen csak annyit végez el, amennyi a dolga". Én úgy értettem meg, mit jelent ez rám nézve, hogy a saját hivatásomat vettem példaként. Amikor igehirdetést végzek, lelkigondozói beszélgetést folytatok, temetek, esketek, keresztelek, úrvacsorát osztok, viszek, hittanórát, előadást tartok, leveleket írok, és bármi mást teszek, ami a vállalt kötelességeimhez tartozik, haszontalan vagyok, mert azt végzem, amire parancsot kaptam az Úrtól. De még abban az esetben is, ha férjként, apaként, testvérként, „csak" hívő emberként teszek valamit. Hiszen, amikor elköteleztem magam Istennek, mindezt vállaltam! Haszontalan vagyok, mert annyit végzek el, amennyi a kötelességem. Jézus tanítványaként a megértett, édes kötelességem. A Megbízomtól, Jézustól kapott feladataimat teljesítem. És amikor nem? Akkor rosszabb vagyok a haszontalannál!

Miért csinálom mégis? Miért vagy mégis Krisztus követője, kedves testvérem? Mert mi, akik nem várunk köszönetet, hanem köszönetet, hálát mondunk másoknak és az Úrnak, nem szolgák, hanem Isten gyermekei vagyunk! Nekünk felelősségünk van. Felelősségünk van arra, hogy a köszönetre áhítozókat hálaadásra tanítsuk. Hálaadásra azért, mert Jézus az életét adta azért, hogy beléphessünk az Atya mennyei házába. Nem szolgaként, hanem gyermekekként. Olyan gyermekekként, akik semmit sem tettek azért, hogy Isten családjába tartozzanak, csupán megértik és megköszönik ezt a kivételes, Isten szeretetéből fakadó lehetőséget.

Munkálkodjunk hát, mint fiúk és lányok Isten családjában, mint az Ő, haláltól megváltott, oly sok mindennel megáldott, köszönetet nem váró, de szüntelenül hálát adó, szolgálatra kész gyermekei! Ámen