Istentisztelet 2014. szeptember 14-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Zsid 13,7-9;16-18

Textus: 1Jn 2,1-6

Szeretett Testvérek!

Minden Krisztust követő embernek van egy rendszere, kell, hogy legyen egy rendszere, mely szerint Bibliát olvas. Tudok olyan testvérről, aki elejétől végig olvassa a Szentírást. Kezdi Mózes első könyvével, és két-három év alatt eljut a Jelenések könyve utolsó fejezetéig. Többen belevágnak egy történeti, prófétai, vagy bölcseleti írásba a Bibliában, azt végigolvassák, aztán újat választanak. A gyülekezetünkben, sokan a Református Egyház által kiadott Bibliaolvasó Kalauz ajánlását követik, melynek segítségével, körülbelül három év alatt olvassuk végig életünk vezérfonalát. Vasárnap délelőttönként általában a heti szakaszból választunk Igét. Vagy az Újszövetségből, vagy az Ószövetségből. Így tanulgatjuk, mit jelent Jézusban élni, Jézussal járni, pihenni, gondolkodni ugyanazon a helyszínen, ugyanabban az időben, ahol, amikor az őt még nem ismerő kortársaink élnek. Mondjuk itt: Szegeden.

Az előbb így találtam fogalmazni: „Jézusban élni". Ez nem valami ünnepélyes, papos kijelentés, amit jónak gondoltam, ha elhangzik, hanem utalás éppen őreá, Jézusra. Azt mondta: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem." (Jn 15,4)

Honnan tudhatjuk, hogy Jézusban vagyunk-e, vagy sem? János apostol, akinek beleolvastunk a levelébe, hallottuk, azt írta: „... aki pedig megtartja az ő igéjét, abban igazán teljessé lett az Isten szeretete. Ebből tudjuk meg, hogy őbenne vagyunk." (1Jn 2,5)

Ebből aztán egyenesen következik a folytatás, az a következtetés, amit a kis lapon is a kezetekbe kaptatok a bejáratnál: „Aki azt mondja, hogy őbenne marad (legújabb fordítás!), annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt." (1Jn 2,6)

János apostolt, a szeretett tanítványt íróeszközéül használó Szentlélek Isten  itt nem parancsokat osztogat! Ennek a mondatnak nem az a hangulata, hogy: „Megértettétek? Itt nincs visszabeszélés, most már így kell élnetek!" Nem. Aki Jézust, Szentlelke útján magába fogadja, így ő maga is benne akar élni Jézusban, az egész egyszerűen, önként vállalva ezt a közösséget szívesen engedelmeskedik mindennek, amit Jézus kijelent neki. Ugye, így már a szeretet hangján cseng: „Aki azt mondja, hogy őbenne marad, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt"?

Ha ez így van, akkor - tudod -: ebben a 24 órás szeretetközösségben képes vagy Jézus szemével tekinteni arra, amit addig nélküle csak láttál. Képes vagy Jézus szeretetfrekvenciáján érzékelni, meghallani azt a hangot, amit addig csak hallottál. Jézust magadban hordozva egészen közelről, azonnal megkapod az ő tanácsát, hiszen vele együtt gondolkozol.

Honnan tudhatod, hogy Jézusban élsz, és ő tebenned? Onnan, hogy nem ésszel akarod őt megérteni, sőt még csak nem is az érzelmeiddel akarod őt elfogadni. Ha őbenne élsz, kezded felismerni, majd egyre inkább magadénak tudni az ő akaratát. Amíg kényszerből teszed azt, amit Jézus akar, addig csak azért engedelmeskedsz neki, mert felfogtad, hogy ő több nálad, tehát jobban tudja mi a jó neked. Ha azért engedsz neki, mert „egy ilyen kedves, jóságos, Jézusnak illik viszonozni a szeretetét", akkor „csak" szereted és tiszteled őt, de nem maradt benned, és te sem maradtál őbenne.

Mi lehet ennek az oka? Azt hiszem az, mert jó ideig én is így voltam vele, hogy olyannak hittem és fogadtam el Jézust, ahogyan azt szeretett és tisztelt emberek magyarázták el nekem. Indult a Jézuskával, aztán komolyabbá vált a kép, el egészen odáig, hogy majdnem félni kezdtem tőle, mert a megtanított és számon kért egyházi tanítások, dogmák kis híján kitörölték belőlem a velem élő kapcsolatban lévő Jézust. Őt, akit megtanultam szeretni, egyszerűen azért, mert megértettem, hogy ő mennyire szeret - engem. Ostorként vágott végig rajtam egy délután az Ige: „az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet."! (Jel 2,4)

Igen, az első szeretet majdnem teljesen eltűnt belőlem. Miért? Mert azt hittem, hogy ésszel, és érzelemmel kell szeretni az Urat. Pedig nem. Az az én produkcióm lenne. Jézust egyedül úgy lehet teljes szívvel, teljes lélekkel, teljes elmével és teljes erővel szeretni, ha benne maradunk, és ő mibennünk.

Ez azt jeleneté, hogy ha ez sikerül, akkor olyan tökéletesekké válunk, mint ő? Nem. Jézusban maradva arra leszünk, arra vagyunk képesek, hogy vonakodás és rossz szájíz nélkül tudatában legyünk a kötelességeinknek. Annak, hogy miért vagyunk e világon. Annak, hogy miért ébredhettünk fel ma. Jézusban maradva, és ő mibennünk, igyekszünk, sőt, azon kapjuk magunkat, hogy szeretünk eleget tenni megértett feladatainknak. Egyszerűen azért ez az öröm, mert végre tudjuk, hogy van evangéliumi küldetésünk a világban, a városban, a családban, a baráti körben, a gyülekezetben.

És ez mindig sikerül? Ó, dehogy! Bár úgy lenne! Viszont: ha elcsúszunk - mert más úton járva kívánunk elvégezni a feladatunkat, ha felbukunk - mert akadályokat állítunk magunk elé, vagy ha kudarcot vallunk - mert a saját eszköztárunkból válogatunk, még mindig közösségben maradtunk Jézussal. Ez meg onnan derül ki, hogy bűnbánatot érzünk. Nem lelkiismeret furdalást, hanem bűnbánatot. A különbség a kettő között: a lelkiismeret furdalás rossz érzéssel tölti el az embert. A bűnbánat viszont azzal a szomorúsággal, amit a célját tévesztett ember érez. A bűn egyébként azt jelenti a Biblia nyelvén: elvéteni a célt. Hát van annál rosszabb, mint saját hibánk miatt lemaradni valamiről?

A lelkiismeret furdalást érző ember vagy bocsánatot kér, vagy nem. Vagy jóvá teszi amit tett, vagy nem. A tövis mindkét esetben benne marad. Sokszor ki is mondja: „Nem tudok megbocsátani magamnak!" A Jézusban maradt, Jézust magában hordozó testvér, a bűntudat segítségével eljut a bűnvallásra és bűnbocsánatot nyer. Teljes felmentést. Saját magát sem kell vádolnia. Nem kell felemlegetnie azt, amire a mennyi bíró felmentést adott. Miért is tehette? Mert az ítéletet már végrehajtották valakin. Pont' a velünk közösséget vállaló Jézuson!

Teljes mértékben nem válhatunk olyanokká, mint Jézus, de a ránk-, az egyéniségünkre-, a velünk született személyiségünkre szabott tökéletességre való törekvésből semmit nem szabad engednünk! Jézus pontosan tudja, mit várhat el tőlem és tőled. Hogyne tudná, hiszen ő, aki egy az Atyával, ő formált minket édesanyánk méhétől fogva.

Jézusban maradni azt jelenti, hogy arra megyek, amerre ő. Hinni Jézusban nem ugyanaz, mint követni őt. Megkockáztatom, hogy hinni őbenne, sokkal könnyebb, mint követni. Jézus mondott is erre egy példázatot. Tudjátok, amikor az édesapa, munkára szólító kérésére az egyik fia azonnal igent mondott, csak éppen nem tartotta meg a szavát. A másik, a dacosabb rögtön nemet mondott, viszont, később elvégezte a munkát.

A Krisztus-tanítványok, a Bibliát olvasók, a templomba járó hívek - merem mondani -: többsége ezt a két jellemet testesíti meg. Az egyik jól tudja, mit kér tőle Isten, szereti is megvallani az abba vetett hitét, de valahogy nem megy neki a „terepmunka". A másik kevesebbet hangoztatja, mit olvasott ki a Bibliából, mit hallott ki az igehirdetésből, mégis, észrevétlenül, engedelmesen azt teszi, ami a dolga. A legkevesebben azok vannak, akik igent mondanak és indulnak. Áldja meg őket az Úr!

Áldja meg őket, benneteket, azokat a testvéreket, akik ma is azért vagytok itt, mert éhezitek és szomjúhozzátok az igazságot. Aztán, amikor megelégíttettek, Jézusban maradva, és őt magatokban hordozva, elmondjátok a többi, éhes és szomjas, lelkileg kiszáradt felebarátunknak, melyik ÚTon járva találják meg az életüket helyrerázó IGAZSÁGot, ami aztán a bennük még megfogalmazásra sem talált, mégis annyira vágyott ÉLETre vezeti őket.

Ugye, ezért vagytok itt? Kérdezem, és kijelentem: ezért! Közületek az is, aki ennek már évek óta tudatában van, de az is, aki nemrég', vagy ma először kezdi sejteni, hogy milyen kapcsolatot ajánl neki Jézus. Az együtt élés kapcsolatát. Együtt - vele. Te őbenne, és ő tebenned. Mint a szőlőtőn a szőlőszem.

Elfogadjátok? Menni fog? Tovább folytatjátok? Benne maradni, és őt engedni, hogy mibennünk maradjon. Ennek tudatában pedig úgy élni, ahogyan ő élt.

Ahogy alma materem, a Debreceni Református Kollégium belső, udvari homlokzatán olvastuk minden nap, amikor kiléptünk a szobánkból, vagy a tanteremből: Orando et laborando. Imádkozva és dolgozva. Mint Jézus.

A Jézussal járó, élő, szolgáló testvér imádkozik. Nem azért, hogy kapja meg azt, amire ő maga vágyik, hanem azért, hogy Isten tisztítsa meg attól a vágyakozástól, amire nincsen szüksége. Jézusban maradva nem azért imádkozik, hogy elkerüljék a kihívások és a nehézségek, hanem azért, hogy megálljon azokban. A Jézust magában hordozó tanítvány így imádkozik, azért, hogy dolgozni tudjon. Nem arra kéri Jézust, hogy helyette végezze el a munkát, hanem arra, hogy tegye képessé őt, magát a szolgálat felismerésére, elfogadására és elvégzésére.

Amikor pedig nehéz, mert feltör bennünk régi, jézustalan énünk, imádkozzunk úgy, vagy más szavakkal, de ahhoz hasonlóan, mint Tolsztoj „Háború és béke" c. monumentálisan szép regényében az egyik szereplő: „Olyan vagyok, mint a kavics. Olyan legyek, mint a kalács. Add meg Uram Jézus Ámen."