Istentisztelet 2014.szeptember 28-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Préd 12

Textus: Préd 12,14

Szeretett Testvérek!

Ti hallottatok már ilyen féltve elsuttogott kijelentést, mint: „Már nem érzem, hogy kapcsolatban lennék Istennel." Vagy ezt, hogy: „Magamat és a családomat is úgy kell elvonszolnom az istentiszteletre." Hallottatok ilyet?  És honnan? Kívülről, vagy... innen, belülről? A belső kétségeiket, összezavarodottságukat megvalló, és éppen e miatt: őszinte, tiszta lelkű testvérek ki merik mondani akkor, amikor a legnehezebb, de még tudják, hogy sokkal jobb kimondani, mint magukban hurcolni: „Fásult vagyok." „Nem tudom, mi van velem, elméletben minden rendben, de ritkán, és egyre kevesebbet imádkozom." „Szinte soha nem olvasok már Bibliát, vagy bármi mást, ami ösztönözné/fejlesztené azt a lelkiségemet, amit mindig megköszöntem Istennek." „Úgy tűnik, mindenkivel elégedetlen vagyok. A családtagjaimban is hibát találok, nem tetszik, amit a templomi padban ülő testvéreim, a presbiterek, a lelkészek, az egyházam csinál. De magammal is elégedetlen vagyok."

Ismerősen hangzik ebből valami? Azonosulni tudsz valamelyik érzéssel? Mint oly sokan, te sem mered bevallani? Pedig majd' minden keresztyénnel megtörténik. Lépegetünk Krisztus nyomában, aztán azon kapjuk magunkat, hogy eltűnt a buzgóságunk. A Jézus iránti odaadásunk. Elbukunk a hitünkért vívott harcban. Kétségbeesünk, mert elveszítettük az Istennel való kapcsolatunkat; amely kapcsolatnak jó ideig semmi baja nem volt.

Gyorsan hadd mondjak valamit: ezek az érzések nem elítélendő, nem bűnös hangulatok! Mint ahogyan senki sem képes arra, hogy huszonnégy órán keresztül fenntartson, csúcson tartson bármilyen lelkesedést is, úgy lehetetlen az is, hogy egész életünkben egyforma, rajongó szeretettel lobogjon a hitünk lángja! Csak az nem vallja be, hogy lelki életének vannak hullámvölgyei, aki Jézusnál is különbnek tartja magát.

A Földet egymagában körülvitorlázó sportoló azt mondta, nem az a kérdés, hogy lesznek-e hullámok, hanem az, hogy mit csinálok akkor, amikor nem látok ki közülük. Hullámvölgyben vagyok.

Ugye, ti is jártatok már völgyekben. Lankás, és igazán mély, sötét völgyekben is. Talán éppen benne is vagy? Őszintén: tényleg olyan rossz a völgyben? A lefelé vezető út fájt egy kicsit, pityeregtél, húztad a szádat, de már megszoktad. Különben is, visszamászni sokkal nehezebb lesz, nem? Túl sok energiába kerül. A völgyben is lehet enni; a hegytető nem olyan kényelmes. Többet kínál látványban, tisztaságban, de a völgyben kellemesebb a klíma, és a szél sem fúj. Lehet házat építeni, berendezkedni. Ráadásul milyen kedves emberek laknak itt, lenn! A többség itt rendezkedett be! Dicsekszenek a heggyel, de nem másznak fel rá. Miért ne éljek úgy, mint a többi völgylakó? Remek szórakozásaik vannak. Kicsit különbnek is tartják magukat azoknál, akik nem a hegyek közötti völgyek lakói, de hát ez betudható annak, hogy ott, a hegyek közül nem látnak messzire.

Aki megtelepszik közöttük, a völgyben, az lassan azon gondolkodik, hogy milyen butaság volt egykor energiát szánni az öreg hegytető megmászására! Szóval - súgja valamilyen különös hang bennük, benned (?) -: ne üldögélj magadat és másokat hibáztatva, morgolódva! Hozd ki a legjobbat ebből a helyzetből! Válaszd a völgyben élők társaságát; építsd fel, csinosítgasd az életedet a szakadékban! Lám, legtöbben, akik megmásszák a hegyet, szegények, míg azok, akik lent maradnak, hát... valljuk be bátran: bizony, irigylésre méltók!

Volt egy ember, aki megvizsgálta az életet a völgyben. Talán hallottatok már róla. Mondjuk az elmúlt napokban, míg a Biblia ószövetségi részét olvastátok. Prédikátornak hívták. Megtestesítője a kemény munkának, az okos tervezésnek és a tanulásnak. Leírta élményeit, tapasztalatait, és az azokból levont következtetéseit. Az utókor, a könyv hűséges másolói a „Prédikátor könyve" címet adták ennek az írásnak.

Úgy kezdődik: „Igen nagy hiábavalóság! ... Minden hiábavalóság!" A héber nyelvben ez a szó valami olyasmit jelent, hogy: lélegzet, pára. Képletesen használva valami olyannak a kifejezésére szolgál, aminek nincs anyaga. Így fordítjuk hát: hiábavaló dolog. A Prédikátor, az élet minden területén elért hatalmas eredmények után úgy látja, hogy mindezek eredménye: hiábavaló. A völgyben, a szakadékban, - ahogy írja -: "a nap alatt" nem jutott sokra. Amit igazi értékként fel tudna mutatni, az tünékeny, látszólagos, ideig való eredmény; „hasztalan erőlködés".

Hasztalan erőlködés? Visszakérdezünk a Prédikátorra: Hogy érted azt, hogy a völgyben, magadnak felépített szép élet hasztalanság? Úgy érted, hogy a befektetések, a megtakarítások,a szervezések, utánajárások, a völgyben felépített fészek az valójában hasztalanság? Úgy érted, hogy a hosszú munkaórák, a lélektelen létfenntartás értelmetlen a völgyben? Igen, a Prédikátor válasza: igen. Miután egész életében ezt csinálta, a Prédikátor úgy véli, hogy mindez értelmetlen. Az egyetlen dolog, aminek értelme volt, az Isten tisztelete, és parancsolatainak megtartása. Akkor minden más színt kapott. Mire erre rájött, megöregedett.

Az idős kor tapasztalatával a szívében és ráncaival, gyengeségével a testében írja azoknak, akik még változtathatnak: „Távolítsd el szívedből a bosszúságot, és tartsd távol magadtól a rosszat, mert az ifjúkor és a fiatalság mulandó! (Préd 11,10) ... Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!" (Préd 12,1) Mire idáig jutott, mire oly sok mindent kipróbált, megérett arra, hogy összegezze, „hogyan kellett volna"!

Nem idős, hanem Istennek hálát adva az eltelt évekért, magukat „öregnek" tituláló testvérek majdhogynem ugyanezekkel a szavakkal összegzik azt, ami rám vár. „Ha megéri tiszteletes úr, meglátja, a teste meggörnyed, kicsit reszketni kezd keze lába, a fogai pótlásra várnak, erősebb szemüvegre lesz szüksége, és amikor felteszi, jobban figyel az előtte ülő szájának mozgásra, mert a füle segítséget kér! Kétszer is meggondolja majd hova induljon, az utcán pedig meg-megáll, és körülnéz!" Hogy hallottuk a felolvasott, prédikátori megfigyelést? „Még egy kis emelkedőtől is félnek, és ijedeznek az úton." (Préd 12,5) Aztán pedig kimondja azt, ami ellen semmit sem tehet: „Végül elszakad az ezüstkötél, összetörik az aranypohár, a korsó eltörik a forrásnál, és a kerék belezuhan a kútba. A por visszatér a földbe, olyan lesz, mint volt, a lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta." (Préd 12,6-7)

Úgy látszik, a Prédikátort eltékozolta élete legszebb éveit. Mire? Magára. Hogy lehetne ez tékozlás? Legtöbben azt gondolnánk, ez nem az, és mégis. Az az ember, akinek megvolt mindene, úgy látja, hogy nem volt, nem maradt semmije. Semmi, amire azt mondhatná: megérte! Mindegy, milyen korú vagy; hidd el, fogadd el a Prédikátor könyvéből, vagyis a Szentlélektől, hogy megállapodni a völgyben: zsákutca. Ne helyezd magad kényelembe ott, ne kezdd az életedet arra építeni, amit a völgy ajánl, kínál neked! A völgy közösségének vezetője az, aki fél a Magasságostól. Isten ellensége igen vonzó lehetőségeket kínál a lelki hullámvölgyekben.

Ismeritek a „Sátán világgyűlésének" kitalált, de nagyon találó meséjét? A gyűlést megnyitó szavakban ezzel kezdte: „Nem tudjuk a keresztyénektől távol tartani a Bibliát. Nem tudjuk megakadályozni, hogy istentiszteletre járjanak. Legtöbbjüket nem tudjuk rávenni arra, hogy kegyetlenek, gyűlölködők és erkölcstelenek legyenek. De megakadályozhatjuk, hogy Krisztust elérő távolságba, Reá hallgató hallótávolságba kerüljenek. Biblaismeretüket egész életükben minimális szinten tarthatjuk. Hadd menjenek istentiszteletre, hadd éljenek jó, erkölcsös életet. DE lopjuk el az idejüket, hogy soha ne nőjenek fel! Ne figyeljenek oda arra, amit a Bibliában olvasnak, gépiesítsük ezt a gyakorlatukat, csakúgy, mint az imaéletüket!

„Hogy csináljuk?" - kérdezte az egyik szolgája. Lényegtelen dolgokkal foglaljátok le őket. Találjatok ki számtalan ötletet, amivel lefoglaljátok a gondolataikat! Csábítsátok őket arra, hogy költsenek, költsenek, aztán hogy kölcsönözzenek, kölcsönözzenek, kölcsönözzenek! Győzzétek meg a feleségeket, hogy túlórában is dolgozniuk kell, és a férjeket, hogy 6-7 napot kell dolgozniuk egy héten, napi 10 vagy több órában, hogy fenntarthassák megszokott életmódjukat! Egy csöppet se engedjenek abból! Ja, és amennyire csak lehet, tartsátok őket távol gyermekeiktől! Ahogy szétesnek a családok, otthonaik nem fognak többé menekülést jelenteni a munka, a fáradság, a fájdalom nyomása alól.  A mindennapjaik minden egyes szögletét kihasználva, bombázzátok meg őket KIHAGYHATATLAN ajánlatokkal. Küldjétek őket vidámparkokba, sporteseményekre, koncertekre, és érzékeiket rabul ejtő filmek elé! Amikor belépnek a templomba, elmennek csendesnapra, vegyétek rá őket, hogy társalogjanak, pletykáljanak, beszélgessenek, hogy ne az Igére, hanem egymásra figyelve, békétlen lélekkel, rendezetlen indulatokkal menjenek haza! Hagyjátok, foglaljátok le őket annyi „jó ügyért" való munkával, hogy ne legyen idejük egyházi tevékenységekre! Hamarosan fel fogják áldozni egészségüket, családjukat és lelki békéjüket!

Látjátok; a völgy vezetőjének, Isten ellenségének sok, változatos módszere van arra, hogy elfelejtesse veled: a szakadék mélyén vagy. Meggyőz arról, hogy ott kell berendezkedned, felépítened az életedet. Pedig, valójában semmi nincs számodra a szakadékban. Semmi keresnivalód ott!

A völgyben maradni: nem megoldás. Ha most ott vagy, ne bosszankodj! Én, magam is többször jártam már ott, lent. Könnyű lecsúszni oda. Jézus is megjárta a szakadékokat; a kísértések idejét. Ő mit tett, amikor a völgyben volt? Figyelj arra, mit NEM tett! Először is: Nem okolt másokat. Amikor olyan mélyen volt, amilyen mélyen ember lehet, összeszedte az erejét, és azt mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek."  Másodszor: nem helyezte magát kényelembe a völgyben. Ácsként, majd tanítóként, egyaránt Isten ügyéért munkálkodott.

Miután meghalt értünk, helyettünk, és miattunk, a lelki élet völgyeiért annyira ragaszkodó emberekért, harmadnapon feltámadt, negyven nap elteltével felemeltetett az Atya jobbjára. Visszatért oda, ahonnan közénk érkezett. Lejött a csúcsról, a völgybe. Megmutatta nekünk a csúcsra vezető utat. Elmondott mindent a kapaszkodás nehézségeiről, és arról, hogy mit nem vihetünk magunkkal, de kiknek kell segítenünk az Úton.  Megértette velünk a hiábavalóság terheinek szükségtelenségét.

Jelenleg az Isten jobbján ül. Érted és értem fohászkodik. Értünk, völgyeinkből felfelé tekintő barátaira, akik úgy döntöttek, arra akarnak menni, amerre Ő mutatott utat.

Vár minket. Ma is irányt mutatott, lelkünket már felemelte, mert ki akar szabadítani bennünket onnan, ahol elkezdtünk berendezkedni, helyzetünkbe belenyugodni - nélküle.

Jó tehát, nagyon jó, hogy a Prédikátor reánk hagyta az Úrtól kapott felismerését; a hasztalan dolgok felismerésének ajándékát, és végül, könyve utolsó mondatát: „Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az.".

Ez nem fenyegetés, hanem örömhír! Aki Istenre figyel, és mindenek előtt, és mindenek fölött reá kíváncsi, az Ő megítélésére, az fel fogja ismerni azt, hogy szerinte, Isten szerint mi a jó és mi a rossz.

Attól kezdve már csak azt kell eldönteni, melyiket válasszuk.

Segítsen meg bennünket ebben a látásban, szerető akarata felismerésében, hogy lássuk és végigjárjuk a fölfelé vezető utat! A FÖLFELÉ vezető utat! Ámen.