Istentisztelet 2014. szeptember 7-én

 

(Kereskényi Sándor)

 

Lekció: Rm 12,16-20

Textus: Zsid 12,14

 

Szeretett Testvérek!

 

Ez tiszta beszéd! Békétlenül és a szent életre való törekvés nélkül „senki sem látja meg az Urat". Pedig, hát, az egész földi menetelésünknek ez lenne a végső célja. Meglátni az Urat. Ott, abban az új teremtésben, ahol örökké együtt leszünk vele, és mindazokkal, akik életük valamelyik szakaszában úgy döntöttek, hogy ennél fontosabb célt nem akarnak látni maguk előtt.

Mit kell tenni ezért? Milyen használati utasítást ad kezünkbe, majd értelmünkbe a Szentlélek Isten? „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre..."!

„Törekedjetek"! A zsidókból Krisztus lábnyomába lépő keresztyéneket, Jézus Lelke, a sorok közül ezzel az ellentmondást nem tűrő szóval lelkesítette: „Törekedjetek"! Mindent rendeljetek alá annak, hogy békességetek legyen azokkal, akikkel találkoztok! Legyen az illető bármilyen mogorva, ellenséges, békétlen; húzzatok bele! A nélkül, hogy bármit is feladnátok Jézus követéséből; dobjatok be mindent a békesség érdekében!

Az Isten akaratát kereső Honvéd-téri testvéreket, Jézus Lelke, a sorok közül ugyanezzel a szóval, ugyanezzel a levéllel serkenti szent életre: „Törekedjetek"! „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre..."! Ti, Alsóvárosból, Belvárosból, Tarjánból, a Tisza másik oldaláról, Manchesterből érkező testvérek; ha komolyan gondoljátok azt, hogy szeretnétek meglátni az Urat, „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre..."!

Békétlenséggel a lelkedben és a szádban nem élhetsz szent, vagyis Istennek odaszánt életet. A nélkül, a szent életet békességgel hitelesítő viselkedés, magatartás nélkül hiába jársz templomba, hiába olvasod a Bibliát, hiába tanulod meg kívülről a hitvallásokat, nem látod meg az Urat!

Tenni kellene hát valamit azért, hogy felfedezzük magunkban a békétlenségünk okait. Ha megvan, akkor már könnyebb megszüntetni.

Lássuk hát, hol keressük!

Békétlenek vagyunk, mert „mindig történik valami". Igaz. Nem befolyásolhatjuk azt, hogy mi kerül a szemünk elé, mit hallunk, hogyan hat ránk a környezetünk. Nem élhetünk a négy fal között. Annál is inkább, mert küldetésünk van a világ felé. Ismerek egy kedves, idős embert, aki nehezen tud kimozdulni otthonról, de a technika segítségével az üzeneteit, a kérdéseit és a válaszait irigylésre méltó mértékben és igényességgel osztja meg barátaival, és mindazokkal, akik felé küldetést érez. Súlyos betegsége ellenére békessége van. Mert azt keresi. Arra törekszik. Nem uszít, nem önt olajat a békétlenségre tüzelők parazsára. Inkább nap mint nap, azokat is Isten békességével locsolgatja.

A békétlenség egész egyszerűen ellentmond a szent, Jézussal járó életnek. Egész egyszerűen, két fajta életformáról van szó. Jézus társaságában is érhet minket békétlenséget kiváltó élmény, de a békességre törekvő ember ezt a hatást azonnal kezelésbe veszi.

Hogyan? Azonnal elmondja a társaságában lévő Úrnak. Arra kéri Jézust, hogy álljon meg egy pillanatra, mert most nehéz Őt követni. Valami történt benne, vele, körülötte, amit, ha azonnal nem beszél meg vele, akkor el fogja veszíteni szem elől. Továbbra is követni akarja, de azzal a békétlenséggel a szívében, fejében és lábában, nem tud lépést tartani vele. Még a következő lépést sem látja, mert nem oda figyel, hanem arra a sértő szóra, a csábító ajánlatra, az indulatait feltüzelő szónokra, a gyűlöletét kiváltó eseményre. Arra kéri Jézust, hogy adjon neki eligazítást, és állítsa helyre a minden körülmények ellenére is benne élő harmóniát. Azt, amit akkor érez, amikor Jézus jár előtte. Látótávolságban. Ez az egyik, békétlenséget kezelni tudó életforma.

A másik az, amelyik nem törődik vele. Nem kezeli. Gyakorlatilag az egész napját ez tölti be. A békétlenséget kiváltó érzéseket, benyomásokat, emlékeket ápolja magában. Azokkal együtt dolgozik, eszik, alszik, szórakozik. Az interneten böngészve olvastam bele abba a szaklapba, melyben a világhírű pszichiáter a következő megállapítást írta: a betegei 90%-a igen gyorsan meggyógyulna, ha hajlandóak lennének két dolgot megtanulni. Megbocsátani és elhinni azt, hogy megbocsátottak nekik.

Ennek a - végeredményben: önmarcangoló - békétlenségnek könnyen lehet egy szégyenteljes visszahatása. Tizenhárom évvel ezelőtt történt. Néhány héttel 2001. szeptember 11-e után. A repülők becsapódásának tragédiáját gyászoló ország egyik templomában a haragját, békétlenségét kezelni nem képes ember azt hitte, visszavághat a terroristáknak. Műanyag lapocskákra fénymásolva, a férfimosdó piszoárjaiba helyezte a terrorista vezér fényképét. Még az istentisztelet megkezdése előtt észrevette valaki, és gyorsan eltávolították az összest. Miért? A lelkész így fogalmazta meg a szószéken: Nem tudom ki volt az, aki ezt tette; nem is fogunk utána nyomozni. Kérjük azonban, hogy ne tegyen bennünket egyenlővé azokkal, akik ugyanilyen lélekkel, csak tragikusabb körülmények között „vizeltek rá" a nemzetünkre.

A szent, Jézust látni akaró, békességet kereső lélek nem ereszkedhet le arra a szintre, melyen a saját céljukat, a másik oldalon hajszolók állnak.

A békétlenség megbontja, majd felmorzsolja a közösséget. Ti, amikor gyerekek voltatok, kihez bújtatok oda szívesebben? Az állandóan zsörtölődő szülőhöz, nagyszülőhöz, nagybácsihoz, testvéretekhez, vagy ahhoz, aki inkább sajnálta a megkeseredett családtagot, rokont, barátot, és igyekezett őt kedvesen megbékíteni?

Ki mellé ültök oda szívesebben ott, ahol megválaszthatjátok a helyeteket? A mellé, aki állandó sugdolózással, hozzászólással, kritikával illeti az előadást, vagy inkább a mellé, akin látszik, hogy azért van ott, hogy építse, előrébb vigye a társaság célját, és, ezzel együtt, tanulni akar a többiektől?

És ki az, aki a te társaságodat keresi? Az, aki újabb és újabb gyújtósra vár tőled azokban az ügyekben, melyekben együtt szoktátok izzásban tartani a békétlenséget? Vagy azok keresnek meg, akik veled együtt, Jézust kérdezik meg először?

Milyen tartalmú híreket, információkat osztasz meg másokkal? Olyat, ami a beszélgető-, levelezőpartnered felháborodását váltja ki, vagy olyat, ami mosolyt, hálaadást rajzol az arcára; segítő szándékát erősíti, Jézustól nyert, egészséges önbizalmát növeli? A tény, amit megosztani kívánsz, biztosan használ azoknak, akik meghallgatnak? És, egyáltalán igaz, amit állítasz, vagy egy ecsetvonással színesebbé tetted a (lehet, hogy már kicsit torzított, másodkézből kapott) történetedet?

Mit szeretsz jobban? Amikor azonnal rábólintanak arra, amit kiöntöttél magadból, vagy ha látod a szemeken, hogy felmérik, helyükre rakják kijelentésedet, és néhány másodperccel később, vagy hetek múlva nyugtázzák a mondandódat, esetleg rá is kérdeznek, vagy ellentmondanak annak?

Ezek a példák, tesztek, mind-mind a benned élő békétlenségnek, vagy az Istentől kapott békességednek a mérőeszközei.

Vigyázzunk, jaj, nagyon vigyázzunk arra, hogyan gondozzuk az Lélek jelenlétével megszentelt életünket, mennyi időt fordítunk annak tisztán tartására!

Ugye tudjuk, hogy ha rátüsszentünk valakire, azzal tovább adjuk azt a fertőzést, ami bennünk él? Ugye tudjuk, hogy ha a szánk elé tartott jobb kezünkbe köhögünk (tudom, ez a mániám...), aztán azt nyújtjuk kézfogásra, akkor jó esélyt adunk az illetőnek arra, hogy megosszuk vele a bennünk élő baktériumokat? Nos, a magunkban hordozott békétlenséggel pontosan így szennyezhetjük be a légkört, a hangulatot, az addig békességet élvezők életkedvét.

Igen, a békétlenség, a szentségtelen élet szennyez. Úgy, mint a betegség, a békétlenség okozta fertőzés eltarthat öt napig, két hétig, fél évig, de halálossá, gyógyíthatatlanná is válhat. Beszennyezi, megfertőzi a barátságot, a házasságot, a közös munkát, a gyülekezetet, vagy, akár egy egész nemzetet. Innen már csak egy szikra elég ahhoz, hogy nemzet forduljon nemzet ellen.

A békétlenség áldatlan állapot. A békétlen ember, a békétlen, akármilyen méretű közösség önmagát fosztja meg Isten áldásától. Kizárja magát azok köréből, akik meglátják az Urat.

Mi módon lehetne megszabadulni a magunkban felfedezett békétlenségtől?

Tudjátok a választ. Keresve a Békesség Fejedelmét; el nem távolodva attól a Jézustól, aki ezt mondta: „Azt gondoljátok, azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre? Mondom nektek: semmiképpen, hanem inkább meghasonlást." (Lk 12,51) Máté evangélista így írja: „hanem, hogy kardot." (Mt 10,34) Akkor, most mi van? Mit akar Jézus azzal a karddal? Semmi mást, mint azt, hogy határozott „vágással" válasszuk szét életünk dolgait. Ne legyünk a békesség hirdetői és a békétlenség gyakorlói. Döntsük el, mit választunk! Legyen a mi igenünk igen, a nem pedig nem!

A választásunk, a kardvágásunk meghasonlást támaszt a bennünket ismerők között és köztünk. Lesz, aki velünk tart, lesz, akinek nem tetszik a döntésünk és eltávolodik tőlünk. Ez azonban nem lehet akadálya, hogy feléjük is törekedjünk a békességre, és kívánjuk azt a boldogságot, amit Jézus ígért: „Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek." (Mt 5,9)

Ezt kérem, kívánom nektek, magamnak, gyülekezetünknek, nemzetünknek, és a világ népeinek. A békességre törekvő szent életet, mely életfolytatás elvezet minket odáig, ahol szemtől-szembe megláthatjuk az Urat, és vele, mellette maradhatunk örökké. Így gondoljuk át következő szavainkat; így készítsük elő találkozásainkat; így maradjunk meg a gyülekezet, a szentek közösségében! Ámen