Istentisztelet 2015. április 2-án
Nagycsütörtök
(Kereskényiné Nemes Lívia)
Textus: Jn 18,15-18 és 25-27
Szeretett Testvérek!
A megfeszítése előtti estén, Jézus utoljára vacsorázott együtt a tanítványaival. Ő tudta, hogy ez az utolsó étkezése abban az emberi testben, mely egy vidéki istállóban kezdődött.
Utoljára a zsidó páskavacsora kovásztalan kenyerét ette bárányhússal, amit borral öblített le.
A jókedvű vacsora során hosszú beszélgetésbe kezdtek, és különös emlékeztetést bízott azokra, akik élete utolsó három évében hallgatták. Megtörte a kenyeret és azt mondta, az az Ő teste. Aztán, kezében a boros pohárral, új szövetségről beszélt, amit az Ő vére által hitelesít majd.
Nem tudjuk, hogy ott, a zsidók szabadulására emlékező, ünnepi hangulatban a tanítványok mennyit értettek ebből az egész jelenetből. Szerintem, úgy gondolták, hogy Jézus, mint már annyi alkalommal, majd később ezt is megmagyarázza.
Zsoltárt énekelve, jóllakottan, kicsit elálmosodva átsétáltak az elegáns Gecsemáné kertbe, ahol Jeruzsálem tehetősebb polgárai tartottak fenn hétvégi kerteket. Olajfák-, és a préselt olívabogyók illatától kellemes környezetben folytatták a hálaadó emlékezést. Márk evangéliumából tudjuk, hogy a tanítványok nem értik, miért lett volna olyan fontos, hogy ébren maradjanak, míg Jézus imádkozott. Elaludtak. Miután felébreszti őket, fegyveres csapat tört rájuk.
A fáklyák fényében észrevették, hogy Júdás, aki vacsora közben eltűnt, kilép közülük. A kardcsörgetés közben annyit láttak, hogy Jézus előrelép, mond valamit a katonáknak, mire azok első sora hanyatt esik, magukkal borítva a mögöttük állókat. Aztán Jézus rájuk, a tanítványokra mutatott. Mintha azt jelezte volna, hogy őket hagyják békén.
Péter nem bírta tovább. Volt nála egy kard. Jézus elé ugrott, és suhintott egyet. Fájdalmas ordítás. A főpap szolgája a fejéhez kapott és ujjain keresztül vér ömlött a kezére, karjára. Jézus odaszólt Péternek, mire az visszalépett.
Egy ezredes parancsokat kiabált. A magukhoz tért katonák körbefogták és megkötözték Jézust, aki nyugodtan figyelte ideges kapkodásukat. Jézust elvezették, a tanítványok elszaladtak.
Aztán ketten, egészen távolról mégis a csapat után lopakodtak. Egyikőjük, aki ismerte a főpapot, bemerészkedett az előállítás helyszínére, a főpapi palotába.
Péter kint maradt. Kis idő múlva kijött tanítványtársa, és a kapuban álló szolgálólány mellett bevitte Pétert. A szolgálólány a vádlott, Jézus felé bökött és azt kérdezte Pétertől: „Nem ennek az embernek a tanítványai közül való vagy te is?" Péter összerezzent. Ebből baj lesz! Ezek a templomszolgák nem viccelnek. Ha most őt itt, az ajtóban letartóztatják, akkor meg is korbácsolhatják. Gyorsan visszaszólt hát a szolgálólánynak: „Nem vagyok."
De: odabent maradt! Péter, Jézus iránti szeretete nem engedte meg, hogy kirohanjon az ajtón. Bent maradt. Nagyon bátor volt, hiszen odahúzódott a tűzhöz, ami mellett a szolgák és a templomőrség melegedett.
Meddig tart a bátorság? Hol kezdődik a gyávaság?
A Jézust megtagadó Péter gyáva volt, mert féltette az életét? A Jézust megtagadó Péter bátor volt, mert a félelem ellenére a Mester közelében akart maradni?
Így hullámzik a Jézussal vacsorázó keresztyén testvér hangulata. Mint Péteré. Rákérdeznek az Úrral való kapcsolatomra; vele vagyok-e? Egy vagyok-e azok közül, akik a legtöbbet kapták tőle?
Gondolkodunk a válaszon. Mit feleljek? Mi a jó válasz?
Azt, hogy „igen"? Abból bajom származhat.
Azt, hogy „nem"? Arról pedig eszembe jut az, amit Jézus mondott ezzel kapcsolatban: „aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt." (Mt 10,33)
Péter megtagadta Jézust. Ezek szerint Jézus is megtagadta őt a mennyei Atya előtt. Ez biztos.
És ha mi megtagadjuk az Urat, minket is megtagad a mennyei Atya előtt!
Mit lehet tenni, amikor mi is olyanokká válunk, mint Péter? Aki elhallgatja azt, hogy köze van Jézushoz, amikor annak lenne ideje, hogy bizonyságot tegyen róla, az megtagadja Őt.
Lukács evangéliumában ezt mondja Jézus, miután kijelentette, mi lesz azzal, aki megtagadja Őt az emberek előtt: „Ha valaki az Emberfia ellen szól valamit, annak megbocsáttatik" (Lk 12,10) Aki megtagadja Jézust, az Jézus ellen szól. Ez azonban megbocsátható bűn.
A megbocsátáshoz két dolog szükséges. Kimondani Isten előtt. Pontosan megfogalmazni, mit csináltunk; mit nem csináltunk meg. A másik dolog, ami szükséges Isten bocsánatához: megbocsátani azoknak, akik ellenünk követtek el valamit. Ezért bocsáthatott meg később, feltámadása után Jézus is Péternek.
Péter, az első tagadás után bátran, továbbra is ott marad a szolgák között. Végighallgatta, ahogy Annás kikérdezi Jézust. Látta, ahogy az egyik szolga arcul ütötte Jézust. Most nem ugrott oda, nem húzta ki a kardját. Lehet, hogy azért, mert visszaemlékezett arra, hogy Jézus, még a kertben azt parancsolta neki: „Tedd hüvelyébe a kardodat!" (Jn 18,11)
Péter egyszer már megtagadta az Urat, de nem felejtette el, mit kért tőle. Elkezdett uralkodni a természetén. Saját magán tudott győzni.
Amikor mi megtagadjuk Jézust, eljutunk-e odáig, hogy képesek leszünk visszaemlékezni valamire, amit már megértettünk Jézustól? Van-e ilyen áldott utóélete a Jézus-tagadásunknak, mint amilyen Péternek volt? Péter vágott, amikor a főpap szolgája el akarta fogni az Urat. Most, amikor látta, hogy egy másik templomszolga arcul üti Jézust, nem mozdult.
Amikor mi, újra abba a helyzetbe kerülünk az életünkben, ami egyszer már megtörtént, és Jézus nem helyeselte, képesek vagyunk-e neki engedelmeskedni? Meg tudjuk-e tagadni önmagunkat, és a hüvelyében hagyjuk a kardunkat? Nem támadunk, mert Jézus azt mondta, hogy az Ő dolgait nem támadással kell megvédeni.
Péternek sikerült. Megtagadta az Urat, de saját, ártó természetén győzelmet aratott.
Közben megkezdték Jézus elvezetését. Kajafáshoz vitetik. Péter ott maradt a templomőrséggel. A kemény legényeknek most már van idejük jobban megnézni ezt a tűz körül melegedő, idegen férfit. Az ő dolguk a főpap palotájának biztonságára ügyelni, ezért elkezdik kérdezgetni: „Nem az ő tanítványai közül való vagy te is?" Mert, ha igen, akkor még képes rá, és megtámadja a főpapot!
Ez már igazán veszélyes helyzet! Most már csak rá figyelnek. Péter azonnal tagad. Másodjára is kimondja: „Nem vagyok."
A beszélgetésre felfigyel valaki, aki nagyon bosszús. Málkus rokona. Málkus volt az a szolga, akinek Péter levágta a fülét a Gecsemáné kertben. Ez a rokon is ott volt, amikor Jézust elfogták. A nagy felfordulás ellenére valami rémlik neki. Rákérdez a sarokba szorult Péterre: „Nem láttalak én téged vele együtt a kertben?"
Ennek már a fele se' tréfa! Ezek megölik, ha kiderül, hogy nekiesett a rokonnak! Péter harmadjára is megtagadja az Urat, „és akkor nyomban megszólalt a kakas."
Lukács evangélistának másképpen mondták el a jelenetet. Ő leírt egy felejthetetlen részletet. Amikor a kakas megszólalt, „... megfordult az Úr, és rátekintett Péterre. Péter pedig visszaemlékezett az Úr szavára, amikor azt mondta neki: Ma, mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Azután kiment, és keserves sírásra fakadt." (Lk 22,61-62)
Áldás, még a tagadás után is. Az első tagadás után Péter visszaemlékezett egy hasonló jelenetre, és nem támadta meg a Jézust megütő szolgát. A második és harmadik tagadás után Péter keserves sírásra fakadt. Úgy sírt, mint egy gyerek. Vigasztalhatatlan volt, mert megtagadta az Urat. Háromszor. Magyarázkodni lehetett, de önmagát nem győzhette meg.
Jézus ránézett. Jézus szeme azt mondta neki: Emlékszel? Megmondtam, hogy így lesz!
Nagycsütörtökön este, évszázadokon keresztül átalakítgatott formában, de lényegében azt fogjuk tenni, amit azon az estén Jézus tanítványai tettek a Mester társaságában. Együtt veszünk a szánkba egy falatot, és együtt iszunk egy korty bort. Azon az estén, abban a felső szobában, az áruló Júdás és a Mestert tagadó Péter is kapott a vacsorából.
Ma sincs másképpen. Jézus mindenkit az asztalhoz hív, aki elfogadja a meghívását.
A szent közösség után, innen kilépve dől el, ki, mit tesz Jézus kegyelmével. Elárulja az Urat; elszalad, ha már rosszul érzi magát; utána megy, de szavával, gondolatával, cselekedetével megtagadja a Mestert, vagy csendesen, de történjék bármi, végig vele marad, úgy, mint az a másik tanítvány, aki bevitte Pétert a főpap palotájába?
Az úrvacsora ma, azt az utolsó vacsorát, és az utána következő történeteket idézi elénk.
Isten Szentlelke tanácsol bennünket abban, mit, hogyan kell megtennünk; mit, kinek kell megbocsátanunk; mit, miért kell abbahagynunk.
Isten élő Lelke vezessen el minket Húsvét szent ünnepéig, hogy örömünk tiszta, jézusi legyen! Ámen
Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.
Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél
Látogatók ma: 533, összesen: 2226307