Istentisztelet 2015. április 3-án

 

Nagypéntek

(Kereskényi Sándor)

 

Textus: Lk 23,13-25

 

Őt ölték meg - helyettem. Engem kellett volna keresztre szegezni. Helyet cserélt velem. Az életét adta értem.

Én nem kértem tőle. Senkitől sem kérek szívességet. Nem! Én, Barabbás, senkit nem kérek arra, hogy helyettem végezzen el valamit!

Akkor, miért csinálta? Miért adta fel magát? Miért engedte, hogy megfeszítsék?

Egyáltalán, mire ment ki ez az egész? Állítólag beszólt annak a becstelen, rómaiakhoz dörgölőző főpapnak. Ezért elég lett volna, ha megkorbácsolják. Szólhatott volna nekünk; ránk hagyva a piszkos munkát. Leléphetett volna. Nem fér a fejembe! Miért hagyta, hogy megöljék?

Jézus, miért engedted, hogy téged feszítsenek meg - helyettem? Miért nem léptél le; miért nem  hagytad, hogy szembe nézzek a sorosommal?

Most aztán életem végéig nem kapok választ ezekre a kérdésekre, amiktől egyszerűen nem tudok megszabadulni?

Sejthettem volna! Simon megmondta nekem. Na, arra, Simonra, a zélóta testvéremre, arra aztán hatással volt Jézus! Addig beszélt hozzá (három évig!) míg teljesen összezavarodott. Simon közénk tartozott. Közénk, a zélóták közé, a hitükért, hazájukért rajongó szabadságharcosok közé.

Úgy ismernek minket, mint akik Isten haragját öntik azokra, akik elfoglalták a hazánkat. De kíméletlenül, könyörületet nem ismerve végzünk az átkozott rómaiak talpnyalóival is. A szadduceusokkal, meg a sunyi kis vámszedőkkel. Hisszük, hogy egyszer eljön a nap, amikor olyan erősek leszünk, hogy a világ örökké emlékezni fog arra a véres felkelésre, amikor kikergetjük a légiókat Palesztina szent földjéről!

Addig is beléjük csipkedünk. Kinézünk egy kisebb csapatot, végzünk velük, aztán, mire megtalálják a holttestüket, mi már rég' a hegyekben vagyunk.

A városban, a tömegben sem érezhetik magukat biztonságban! Mindegyikünk ruhája alatt ott van a kis tőr. A rómaiak, a maguk nyelvén „sica"-nak hívják, és rettegnek tőlünk, akiket „szikáriusoknak" csúfolnak. Jó okuk van a rettegésre! A sokaságban, odalopakodunk a buta légionárius mögé, aki egyik kezében a pajzsát tartja, másik keze a kardja markolatán, vagy lándzsát markol. Az utolsó katona mindig védtelen. Hátulról a nyaka és a válla között megszúrjuk. A hosszú tőr a szívéig szalad. Vagy egy ügyes mozdulattal elvágjuk a torkát... és a tömegben nagyon könnyű kereket oldani. Segítenek is nekünk...

Örültünk, amikor a názáreti rabbi kinézte magának Simont, a társunkat. Büszkék vagyunk arra is, hogy amikor felsorolták azt a tizenkét embert, akit maga köré hívott Jézus, Simont, a mi társunkat úgy emlegették, mint: Simon, a zélóta!

Aztán valami történt. Simon azzal jött hozzám egy éjszaka, hogy „Te, Barabbás! Meg kéne' ismerned ezt a Jézust!" Mondom neki: „Mi van? Éppen te vagy ott azért, hogy kipuhatold, nem állna-e be ő, Jézus - miközénk!" Aztán meg olyanokat kezdett mondani, hogy szerinte, lehet, hogy Jézus az Istentől küldött Messiás.

Kérdezem tőle: „Ezt meg honnan veszed?" Erre elkezdett nekem arról prédikálni, hogy Jézus szerint akkor változik meg a világ, amikor az emberek belül megváltoznak. Egyenként kell őket meggyőzni arról, amit ő, Jézus tanít. „Mér', mit tanít?" Itt már elbizonytalanodott az én drága testvérem, de azért kibökte, hogy szeretnünk kell egymást, még az ellenségeinket is.

Mondtam neki, hogy most fejezze be! Úgy akarja győzelemre vinni a mi szabadságharcunkat, hogy elkezdjük szeretni a rómaiakat? Szeretettel akarja helyreállítani Izráel határait? Simon látta rajtam, hogy kezdek begurulni, de még egy mondatot megkockáztatott: „Jézus soha nem beszélt határokról."

Na, erre már tényleg elvesztettem a türelmemet! Akkor nem kell nekünk a te Jézusod! Ha nem áll mellénk, akkor csináljon amit akar, nekünk ilyen Messiás nem kell! Különben is, hogy került közétek az a vámszedő? Hogy is hívják? Igen, Máté! Mit keres az ott? Jézus őt is szereti? Vágd el a torkát annak az áruló pénzváltónak, aztán hagyd ott az egész bagázst, és gyere vissza közénk!

Simon, a zélóta bajtársam felbátorodott. „Barabbás, gyere velem! Találkoznod kell vele! Hallgasd meg Jézust! Fogadd be azt, amit ő mond, és meglátod, te is megváltozol!"

Nem, én nem akarok megváltozni! Én már régen eldöntöttem, hogy miért harcolok. Én tudom, hogyan kell elérni azt, amit akarok! Engem ez a galileai nem fog eltántorítani attól, amit én, és az engem követők a zászlajukra tűztek! Én, Barabbás inkább meghalok úgy, ahogy vagyok, de ez a Jézus féle szeretet, meg alázatosság nem kell nekem!

Simon nem hallgatott rám. Jézust választotta. Az én zélóta barátom hazaáruló lett. Izráel helyett Jézus lett az első az életében.

Mindketten a magunk útján mentünk tovább. Én előkészítettem az ünnep előtti zavargást. Öltem, mert ölnöm kellett. Elkaptak. Pilátus bírói széke elé hajítottak. Nem volt hosszú tárgyalás. Nem is volt tárgyalás. A helytartó undorodva rám nézett, és megkérdezte az őrjárat vezetőjét, mit csináltam. Elmondták. Pilátus elhessentett egy legyet a karjáról, és unottan annyit mondott: „Bűnös. Rohadjon a börtönben pár napot, aztán feszítsétek meg! Jó lecke lesz minden zsidónak." Elrugdostak a börtönig, és az ajtó becsapódott mögöttem.

Végül is, tudtam, hogy előbb-utóbb ez vár rám. Felkészültem a halálra. Vagy én ölök, vagy engem ölnek meg. Ez a világ rendje. Azzal azonban nem számolnak, hogy az én vérem olaj lesz a tűzre! Vannak még szikáriusok, akik felveszik az én, kezemből kicsavart tőrömet!

Azért, amikor tegnap a vízzel együtt a hírt is belökték a cellámba, és megtudtam, hogy ma, pénteken lesz a kivégzésem, nyeltem egy nagyot. Egész éjjel nem aludtam.

Tudjátok, amikor már kiszámítható közelségbe kerül a halál, az ember másképp' nézi az élet hátralévő óráit. Óráit!? Minden egyes percnek különleges értéke lesz. Úgy kapkodod a levegőt, mint a fuldokló. Minden érzékszerveddel iszod az életet. Olyan hangokra figyelsz, amiket eddig észre sem vettél. Olyan illatokat érzel, amikről nem is tudtál. Szépnek találod a szalmaszálat, amin ülsz; a fal kövének erezetét, amikor az őrök fáklyája kétóránként megvilágítja.

Igen,az őrök beszélgetését hallgatva tudtam meg, hogy felkelt a nap. Vártam, hogy nyílik az ajtó. Kint majd a hátamra teszik a fát, amit majd a várost keresztbe-kasul járkálva el kell vinnem a falakon túli kivégzőhelyig. Ott aztán belém verik a szegeket, felállítják a keresztet... Beleborzongtam.

Hallgatózni kezdtem. Az őrök reggeliztek. Aztán még egy őrségváltás. Mi van itt? Már késő délelőtt volt. A kivégzéseket hajnalban kezdik. További órák teltek el. Dél körül járhatott, amikor a közeledő, nehéz léptek az én cellám előtt dobbantak utoljára. Kinyitották az ajtót. Na, akkor most!...

De mi ez? Ketten voltak. A kivégzéshez több katona kell! Van, aki megőrül a félelemtől, amikor kiráncigálják a büdös cellából. Az ilyeneket le kell fogni. Ahhoz nem elég két ember.

A felvezető tiszt rám ripakodott: „Kifelé! Takarodj innen! Pilátus azt mondta, szabad vagy." Csak bámultam. Kicsit halkabban hozzátette: „A kormányzó valaki mást feszíttetett meg helyetted, mert csak így tudta lenyugtatni a zsidó vezetőket. Na, hordd el magad, és tűnj el Jeruzsálem környékéről, mert ha még egyszer elkapunk, ott helyben átszúrlak a lándzsámmal!"

Míg kifelé vezettek, a sötétségtől félig vak szemeimet hunyorgatva, dadogva megkérdeztem az őrvezetőtől, hogy kit feszítettek meg helyettem? „Nem tudom. Valami vallási fanatikus. Galileai. Azt hiszem, Jézusnak, vagy minek hívták."

Jézus! Ez csak Simon csoportjának a vezetője lehet. Galileai Jézus. Hát persze! Simon mondta, hogy Názáretből való.

Ő van az én keresztemen?

Miért kellett helyettem, neki meghalnia???!!!

Azt hiszitek könnyű ezzel az emlékkel élni? Azt hiszitek, hogy biztosan legyintek az egészre, és ott folytatom, ahol abbahagytam? Nem! Minden lélegzetvételemkor szembesülök azzal, hogy ő, a názáreti Jézus azért halt meg, hogy én élhessek!

Azt tanította a galileai, hogy az ellenségeinket is szeretni kell. Én, és az én terveim, az én, szabadságról való elképzeléseim teljesen szemben álltak azzal, amit ő hirdetett. Ezek szerint én az ő ellensége voltam. És szeretett engem. Az életét adta értem.

Úgy lehet megváltoztatni a világot, hogy azt mondjuk, belülről változzék meg az ember? Szeressük őket annyira, hogy aztán elfogadják tőlünk ezt a tanítást?

Éjjel-nappal ezen gondolkozom. Lehet, hogy van benne valami? Nem akarom, hogy csak nekem legyen ez kérdés. Ezért mondtam el nektek, én, Barabbás. Jussunk el együtt a döntésre! Ámen