Istentisztelet 2015. augusztus 2-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: 2Móz 16,1-21

Textus: 2Móz 16,18/b

Szeretett Testvérek!

Ez a ma délelőtti Ige nem a fogyasztói társadalomnak készült reklám! Ennek a sivatagi helyzetjelentésnek az érthetősége egyre távolabb kerül a világnak abba az egyharmadába tartozó embertől, aki annyit halmoz, hogy ráromlik a feleslege. Szentlélek Isten ezért irányítja ma világosságának reflektorát a másodjára is felolvasott bibliai versrészletre: „Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni."

Ki szedett? Miből? Mennyit? Azokról az izraelitákról van szó, akiket Mózes kihozott Egyiptomból. Gyakorlatilag rabszolga életet éltek. Ráadásul, legalább hatvan éve, olyan születésszabályozási intézkedések vonatkoztak rájuk, melyek szerint, ha fiúgyermekük jött a világra, azt meg kellett ölni. Mózes, a negyven év elteltét követően Egyiptomba visszatért, volt herceg, majd körözött gyilkos, Isten utasításait követve, megdöbbentő csapásokat parancsolva Egyiptomra, csodák sorozata közben menekítette ki honfitársait a szuperhatalom markából. Azok a szabadultak pedig, mintha nem is a saját szemükkel látták volna, hogy Mózes kinyújtott kezének engedelmeskedve, hogyan nyelte el a tenger üldözőiket, hat hét múlva elkezdenek nyavalyogni. Mindegy, hogy saját földet kapnak, mindegy, mit ígér nekik Isten, ők jobb' szeretnének visszafordulni, mert ott, ugye volt húsos fazék és kenyér! Ott kellett volna meghalni, tele hassal! Jó, hogy most nem kell az egyiptomi építőiparban dolgozni, de ez az egész napos menetelés a pusztában...!

Még mielőtt Mózes levegőt venne, Isten közli vele a kész tervét. Nyugodjanak meg, lesz kenyér! Azért ebben jó lenne észrevennünk valami nagyon megnyugtató dolgot! Azt, hogy bár a nép zúgolódásának, valahol ott, az emberi ész kis sarkában helyet kell adni, Isten még azt sem engedi, hogy a probléma szárba szökkenjen! Tényleg, mihez kezdjen Mózes több tízezer, nem hittel-, hanem reálisan gondolkodó, magát és egymást behergelő emberrel ott, a pusztában? Mielőtt Mózes kétségbe esne, Isten megszólal: „Majd én..."! Majd ő ad nekik kenyeret. Mindig egy napra valót. A mindennapi kenyeret. Jézus is ilyen mennyiségre állította be a bizalomra épülő kérés mértékét: Istentől el lehet kérni egy napi adagot. A mindennapi kenyerünket.

Hogy áll a mi hit-realitás mérlegünk? Számomra ez volt az első kérdés. Felmérted a holnapi esélyeidet? Híjával vagy a hitnek, és a reménységed is átment a negatív tartományba? Tudsz Isten, neked kinyilvánított akaratáról, de nemigen számítasz megnyugtató megoldásra? Kiszámoltad, emberileg milyen lehetőségeid vannak arra, hogy elérj odáig, ameddig Isten el akar vezetni? Nos, ha kezdesz megijedni, engedd, hogy neked szóljon ez a két, rövid kis mondatkezdő biztatás: „Majd én..."! Isten pontosan tudja, mire van szükséged ahhoz, amit Ő tervezett el veled, amire téged szabott erre a világra, és amihez Ő ad még neked „x" napot, vagy évet. És azt meg is kapod! A pusztában vándorló, az Ígéret Földje felé menetelő izraeliták fürjet és mannát kaptak. A fürj volt a hús, a manna az az édeskés, kalácshoz hasonlító, reggelenként a harmattal együtt, a földről összeszedhető eledel, amit évszázadok óta próbálnak beazonosítani valamivel, de még mindig nem találtak rá racionális magyarázatot. Szerintem nincs is rá szükség. Az a lényeg, hogy volt. Mert Isten akarta, hogy a szárnyas húson (a fürjön) kívül vitaminban, és szénhidrátban is dús harapnivaló kerüljön a gyomrukba.

Nem is kevés! Az Úr ezt parancsolta: „Annyi adagot szedjetek, amennyien egy sátorban vagytok!" Fejenként egy ómer volt a fejadag. Az „ómer": űrmérték. 1 ómer az több, mit 3 és fél liter! Nem tudom, milyen fajsúlyú volt a manna, de három és fél liter biztosan elegendő volt egy embernek egy napra. Volt, aki kevesebbet szedett, volt, aki többet. És ott volt még a hús, a fürj is ...!

„Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni." Kevesebbet nem; többet meg nem volt érdemes, mert másnapra ehetetlenné vált.

Nekünk már másképp' rendelte Isten a mindennapi kenyeret. Nem vándorolunk, letelepedett életformát választottunk magunknak. Általában havonta kapjuk meg azokat a papírdarabokat, melyeket erre kijelölt és berendezett, rendszeresen feltöltött helyeken 30 napig „fürjre" és „mannára" cserélhetünk. Isten megengedte, hogy ne csak az aznapra valót szerezzük be, hanem, ha megtehetjük, raktározzunk belőle. Hűtőszekrénybe, befőttes üvegbe, palackokba és fémdobozokba. A komfortosabb életmód részeként azonban megjelenik az a nemkívánatos adalék is, amivel igen sokat veszíthetünk. Úgy hívják: bizalomhiány. A felkavart sivatagi porban lépkedő izraeliták bíztak abban (hittek benne), hogy este fürjet esznek. A fagypont körüli éjszakai didergéstől hajnalban ébredező vándorlók Istenbe vetett hittel várták (mert bíztak benne), hogy a felkelő nap sugarait követve, az édes, testüket felmelegítő mannát pillantják meg először, a tábor körül szétszórva, mindenhol a földön!

Az emberiségnek az a durván egyharmada, amelyik minden nap jóllakik, jó ideje kezdi elveszíteni az Istenbe vetett bizalmát (hitét). Napi útján végighaladva, ebéd után, nem hiszi, hanem tudja, hogy este enni fog. Reggel, amikor felkel, nem bízik abban, hogy Isten kirendeli neki a nap kezdéséhez szükséges ennivalót, hanem biztosan emlékszik rá, hogy mi van még a hűtőben, a kenyértartóban, a kamra polcain, vagy a pénztárcájában.

Vajon, miért parancsolta azt az Úr, hogy: „Szedjen belőle mindenki annyit, amennyit meg tud enni"? Mert több volt! Mert sokkal többet adott annál, mint amennyit képesek voltak elfogyasztani. A hatodik napon szedhettek dupla adagot, hiszen a hetedik napon semmiféle munkát nem végezhettek. A többi napon azonban csak annyit gyűjthettek össze, amennyi a jóllakáson túl, a hithez, az Úrba vetett bizalom megtartásához volt elegendő.

Vegyük csak elő azt a lelki naplónkat, amibe akkor szoktunk belelapozni, amikor Isten Lelke hív minket visszaemlékezésre!

Találsz olyan napokat, amikor nem elégedtél meg annyival, amennyit neked szánt Isten? Nem volt rá szükséged, de nagyobbat merítettél a munkából. Adott neked valakit az Úr, de több kellett a szerelemből. Eloltottad a szomjadat, de engedtél a kínálásnak. Minden napra, minden alkalomra elegendő ruházattal rendelkeztél, de szégyellted, hogy újra „abban" látnak. Évekig járhattál volna még azzal az autóval, de megengedhetted magadnak, hogy megvásárold azt, amivel kevesebb baj van, és tetszetősebb is. Nem voltál már éhes, de megvetted, beleettél, tovább kóstoltad.

Mi lett a felesleggel a pusztában? Megromlott. Mi lett a mi feleslegeinkkel? Meguntuk. Megcsömörlöttünk tőle. Elzavartuk. Belebetegedtünk. Sajnáltuk, hogy időt pazaroltunk rá. Kiszámítottuk, milyen hasznos célokra fordíthattuk volna az elköltött pénzt. Megbántuk a felesleget.

„Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni." A magánéletünk „átlapozása" után vetítsük ki ezt az üzenetet a világra! A réges-régi Igén keresztül rátekintünk az emberiség történetére. Ugyanazt látjuk, mint amiről az előbb volt szó! Amíg bármely nemzet (mi is közéjük tartozunk) akkorát harapott a földből, amekkorát tele tudott lakni, amennyit abból, önerőből meg tudott művelni, addig, még ellenségeivel megvívott harcaiban is áldást nyert az Úrtól. Attól kezdve, hogy „többet szedett" annál, amennyihez ereje, tehetsége volt, mindjárt elültette a későbbi békétlenkedés, irigység, majd gyűlölet és gyilkolás magvait. Isten úgy rendelte, és rendeli azóta is, hogy a felesleg megromlik! Másé lesz a föld. Mert a népek beindulnak...! „Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni." Tágítsuk tovább Isten örök érvényű, a valóság minden tartományára kiterjedő igazságát! Mondjuk arra az időintervallumra, amit Isten minden áldott nap' a rendelkezésünkre bocsát. Te hogy bánsz vele? Melyik részéből, mennyit, mire fordítasz? Lehet, hogy még nem gondoltál rá, de, bizony, az időből is meggondolatlanul túlszedhetjük magunkat! Nekem meggyőződésem, hogy Istent a felől is meg lehet kérdezni, hogy mire, mennyit szakítsunk abból a 16-18 órából, amit nem pihenéssel töltünk! Jóleső fáradtságot akkor érzek a nap végén, amikor a bennem élő Szentléleknek adom oda az órarendemet, és az Ő rugalmasságának engedve teszem azt, amit Ő talált ki!

És végül: egyházi életünk. A statisztikák misztifikálásának korát éljük. Isten matematikáját háttérbe szorítva engedünk a fogyasztói társadalom bűvöletének, és azt hisszük, hogy éppen az élő egyházra nem vonatkozik Isten parancsa: „Szedjen belőle mindenki annyit, amennyit meg tud enni"!

Mire gondolok? Ebben a városban körülbelül 165000 lélek él. Jézus missziói parancsára figyelve, nekünk ebből a számból kell „merítenünk". Hiszem azt, hogy az Úr Isten nem bízott ránk, erre a gyülekezetre minden egyes szegedi lakost. Annyit kell elérnünk, amennyinek a pásztorolását el tudjuk látni. Sem Jézus, sem az apostolok nem szóltak „mindenkihez" azon a településen, melyen éppen jártak. Isten annyit engedett nekik „szedni", amennyit ott, és akkor nekik szánt.

Ez nyilvánvalóan nem felmentés a teljes buzgalommal, odaadással, alkalmas és alkalmatlan időket felismerő bizonyságtétel alól. De elevenen kell, hogy éljen bennünk Jézus, lelkekre vonatkozó mértéktartásának Igéje: „keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt". Tiszta lelkiismerettel és békességgel annyi munkát kell elvégeznünk a lelkek gyűjtésének mezején, amennyitől nem romlik meg a mi hitünk, és erőltetett buzgóságunktól nem csömörlenek meg azok sem, akiket jóhiszeműen bár, de nem táplálni akartunk, hanem megtömni.

Isten segítségével, a mai igehirdetésből, remélem „Mindenki annyit szedett, amennyit meg tudott enni." Váljék lelketek egészségére, és a mi Urunk, Jézus dicsőségére! Ámen