Istentisztelet 2015. augusztus 23-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: 3Móz 26,2-6

Textus: 2Móz 35,1-2/a

Szeretett Testvérek!

Mai, úrvacsorás istentiszteletünk azért különbözik az év többi, hasonló alkalmától, mert ilyenkor, augusztusban mondunk köszönetet az új kenyérért. Lassan feledésbe merülő, manapság inkább csak falvakban gyakorolt szokás , hogy egy-egy család hozza el a templomba az Úr Asztalára helyezett kenyereket. A fél ország könnyes szemmel nézi a tévében „az ország kenyerét", de keveseknek jut eszébe, hogy Jézus a körülötte megjelenőkkel, az Őt hallgatókkal vállalt kenyér-közösséget. Az „ország kenyere" mindig látványosabb, mint az úrvacsorai kenyér. Holott, ha az „országban", szívből jövő vágyakozással többen és többen részesülnének abban, amit Jézus kínál; ha a politikai menüt nem kevernék össze Isten kínálatával, akkor azon a keskeny ösvényen folytathatnánk az utunkat, amelyen ezer esztendővel ezelőtt az Úr indította el ezt a nemzetet; majdnem 70 éve ezt a gyülekezetet, és - te tudod mióta -: téged!

Országunk befolyásolható dolgai, és a történelem sodrását megkerülni nem képes eseményei, ezzel egyidejűleg pedig magánéleted, családod történései mind arra emlékeztetnek: nem, hogy „jó lenne", de elengedhetetlenül szükséges újra meg újra megtalálni Isten útját, és az Úton járás módját!

Krisztus-követésünket tekintve, elméletileg: nincs nehéz dolgunk. Gyakorlatilag viszont: kudarcot vallunk. Pedig, mindössze arra lenne szükség, amit a mai kis igekártyánkon is olvashatunk: Értsük meg mi a különbség a szent és a profán (hétköznapi) között!

Szent az, amit kiveszünk, elkülönítünk a többi közül, és tudatosan, bátran, örömmel: Istennek adunk.

A bibliai versben Isten azt parancsolja népének, hogy a hetedik napot emelje ki a többi közül. Ez, ránk nézve, az ittlévők esetében, túlnyomó többségben azt jelenti, hogy a vasárnapot adjuk oda Istennek! Akinek dolgoznia kell vasárnap (orvosok, tűzoltók, határőrök, stb.), az válasszon egy másik szabadnapot a héten, de el ne feledkezzen arról, hogy a hét nap közül valamelyiket, Isten, vele akarja tölteni! Valamelyiket. Isten tudja, melyik az a hat napod, amikor tényleg dolgoznod kell, és melyik, amelyiket megadja neked; amelyiken pihenhetsz!

Amikor szabad a vasárnap délelőttöd, itt a helyed a gyülekezetben! Itt, ahol rád (is) vár az Úr! Ez az Ő, megáldásodra előkészített akarata! Ha ráérsz, nincs magyarázatod a távollétre! Illetve lehet magyarázatod, de azzal azt mondod ki: Nincs szükségem arra, amit Isten akar adni!

Pedig szükséged van rá. Az ősi, héber szövegben azt olvassuk, hogy a nyugalom napja „neked legyen szent" (קֹ֛דֶשׁ לָכֶ֥ם), és így lesz az az Úrnak szentelve! Isten megoldja a maga pihenését, a felől ne aggódj! Ezzel szemben neked, nekünk van szükségünk arra, hogy a többihez képest mássá tegyük ezt a napot!

Mit jelent szentté tenni az Úr napját? Azt, hogy aktívan hozzájárulsz ahhoz az együttléthez, aminek Ő, minden percét rád szánja. Elsősorban: a gyülekezet közösségében. Ezt meg Jézus „találta ki". Kiválasztott hetvenegynéhány tanítványt, majd közülük is tizenkettőt, hogy kijelentse az akaratát. Amikor egyvalakivel beszélt, annak is meg volt az oka, de ha az volt a célja, hogy akarata, szeretete nyilvánvalóvá, továbbadhatóvá váljon, azt mindig többek jelenlétében vitte végbe.

Várod az Úr napját? Készülsz az Úrral, és az azokkal együtt töltendő közösségre, akiknek minden egyes tagját épp olyan fontosnak tart, mint téged?

Jó, hogy itt vagy, mert csupán a jelenléteddel már egy kicsit hozzájárultál ahhoz, hogy ne elvárj valamit az istentisztelettől, hanem hozzá tégy valamit!

Erre nem az Úrnak van szüksége, még csak nem is nekem, vagy a többieknek, hanem: neked! Add oda magadat! Mert ha azzal az indulattal érkeztél közénk, hogy Istennel találkozz, aki a gyülekezet közösségében adott neked időpontot, akkor most, itt, ma, bármi megtörténhet veled, és benned! És ezzel: már megszentelted a napnak ezt a részét, mert átadtad magadat Istennek! Vagyis: tegyen veled bármit; legyen meg az Ő akarata!

A megszentelt találkozás, az Istennek szánt idejövetel, az itt töltött idő, és - meglátod -: majd az utána következő órák is: változást idéznek elő! Új gondolataid támadnak. Talán megváltozik az álláspontod, a véleményed azzal kapcsolatban, amit úgy éreztél, már senki meg nem változtathat. Mert bele születtél, mert beléd nevelték. Rosszul. Isten nélkül. Vannak persze emberek, és mindnyájan olyanok voltunk az előtt, hogy engedtünk volna Jézusnak, akik semmi újról nem akarnak tudni. Nem buták ők; félnek! Mert tudják, hogy ha elfogadják Isten akaratát, akkor olyan, szellemi próbatételen kell keresztül menniük, aminek a végén kénytelenek lesznek új következtetéseket levonni, és ezek a konklúziók esetleg homlokegyenest ütköznek azzal, amit bizonyos dolgokkal kapcsolatban addig vallottak.

Kérdezted már valaha magadtól: Vajon megszenteltem a nyugalom napját? Az ember onnan tudja meg, hogy tényleg megszentelte a nyugalom napját, annak minden, ébren töltött óráját, hogy nem csak megérti Isten akaratát, hanem meg is cselekszi! Egyszerűen azért, mert meg akarja tenni azt, ami tudja, megelégedéssel, és boldogsággal fogja eltölteni. Hat napon át (nem öt napon át) végzi a munkáját, amire Istentől kapott tehetséget, erőt. Nem azért dolgozik, hogy szórakozhasson, hanem azért pihen, hogy ereje legyen ahhoz, amit elkért és elvállalt Istentől, és készen áll arra, hogy azt el is végezze. Az Istennel töltött, megszentelt, odaszánt időt átélt embernek nem csak a szíve, a szavai változnak meg, hanem a cselekedetei is.

Azon kapja magát, hogy az önmaga körül forgó élete, Istent középpontba állító életté válik. A nyugalom napját elsődlegesnek tartó ember nem szórakozásra vágyik, hanem kikapcsolódásra. Arra, hogy az őt szerető Úr kapcsolja ki. Mindabból, amit már magától nem tud leállítani. Mindabból, amit - „relaxálás" címén - bemagyaráztak neki. Rájön, hogy átvágták! Az Istennek tudatosan szentelt napon az ember ráébred arra, mennyi mindent lát és hall, sőt ízlel mások szemével, szájával, érzékszerveivel. Azt hiszi, hogy ami a szomszédnak, a barátjának örömet okoz, az neki is használ. Ha azonban Istennel tölti a nyugalom idejét, megtanul úgy gondolkodni a saját dolgai felől, ahogy, arról az Úr gondolkodik. Mások az ő gondolatai, mint a miénk. Szerencsére...

Ő tényleg tudja, mi kell neked! Ki ismerne téged jobban; ki tudná jobban, mire van szükséged, ha nem az, aki az életet adta neked, aki egyéniséggel ajándékozott meg, aki féltőn óv attól, hogy bárki is a maga hasonlatosságára formáljon, szónokoljon, csábítson, hazudjon téged?

Szenteld meg a nyugalom napját, szenteld meg az életedet; engedd, hogy Isten vegye át az irányítást felette! Annyi minden vár rád! Akár hány gyertya is volt a legutóbbi születésnapi tortádon! Életed utolsó percéig arra hív Isten, hogy kutasd fel azokat a lehetőségeket, amit még a tőle kapott élet nyújt számodra. Minden percéből sajtold ki azt, amit elrejtett neked! Ez is benne van a nyugalom napjának megszentelésében!

Én a múlt' vasárnap nem voltam templomban. Aznap indultunk haza. Reggeli után, hárman tartottunk egy kis áhítatot a szobánkban, aztán nekivágtunk az útnak. Mégis: szent volt az a nap! Az ismeretlen vidék minden hegyoldala, szép tava, templomtornya, alagútja Istentől kapott ajándék volt. Reá bíztuk magunkat, az Úrra, aki még akkor is velünk volt, amikor az utolsó kilométereken (már Szegeden) le kellett állnunk, mert akkora vihar zúdult ránk, hogy a szél mozgatta az álló autót és nem lehetett kilátni az ablakon. A kényszerű megállás közben azokról beszélgettünk, akiknek nincs fedél a fejük fölött. Akik - bármilyen okból is, de - elhagyták a hazájukat. Úgy, mint több mint 1100 évvel ezelőtt mi, magyarok. Addig jutottunk, amíg le tudtuk győzni a nálunk gyengébbeket. A mai népvándorlók is addig fognak menni. Néhány ezres hadseregünkkel és rendőrségünkkel, átugorható és átvágható kerítésekkel nem tudjuk magunkat megvédeni. A szövetségeseink sem fognak. A tatárjárástól kezdve, Mohácson, a Don-kanyaron keresztül, az '56-os barikádokig arra voltunk jók Európának, hogy feltartsuk a veszedelmet. Az I. István király által alapított keresztyén állam fiai, leányai közül rengetegen adták az életüket a nálunknál erősebb nemzetek biztonságáért. Amikor nagyon nehéz volt, kilátástalannak tűnt a jövő, a leleményesek tovább álltak, a bátrak és a szegények maradtak. Ezért, miattuk létezik még Magyarország. Mert Isten a bátrakra és a szegényekre számíthat. Azokra, akik maradnak. Azokra, akik nem csak azt tudják, hogy mit nem akarnak, mi nem jó, mi nem elég, hanem azt is meg tudják mondani, mi az, amit Jézus Krisztus akar! Mi az Isten akarata.

Augusztus 20-a után, az Istentől kapott új kenyér ünnepén semmi mást nem tehetünk, mint hogy elkérjük, megértjük, és teljesítjük az Úr akaratát. Hálával, reménységgel, szeretettel a szívünkben, bölcsességgel, szelídséggel az elménkben.

A XXI. század legnagyobb csalásai, a három világi vallás: az önmagát istenítő individualizmus; a nemzetet istenítő nacionalizmus, és a népakaratot istenítő demokratizmus helyett Istenben bízunk. Jézust tartjuk egyedüli Szabadítónknak, a Szentlélek megsegítő, útmutató jelenlétében.

Ezzel a hittel és köszönettel vegyük magunkhoz az új kenyeret, és igyunk a borból úgy, mint azok, akik biztosak abban, amit reformátor őseink tanítottak nekünk: mennyei Atyánk akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejükről, sőt szükséges, hogy minden a mi boldogságunkra szolgáljon. Ennek bizonyítéka az értünk meghalt, és értünk feltámadott Krisztus teste és vére. Ámen