Istentisztelet 2015. december 25-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Lekció: Lk 2,1-20

Textus: Lk 2,12

Szeretett Testvérek!

Mindenkinek van egy története. Nekem is van. Meghallgatjátok? Ne haragudjatok, de kicsit zavarban vagyok. Ritkán beszélek ennyi ember előtt. Ráadásul, nem is olyan egyszerű szavakba foglalni a mondandómat. Lehet, hogy közönségesnek találjátok. Mármint: egyszerűnek. Hétköznapinak.       Ő is az volt. Nem közönséges (látjátok: nem vagyok a szavak embere), hanem: tiszta beszédű. Még az olyan tanulatlan fickó is megértette, mint én. Nem köntörfalazott. A mi nyelvünkön beszélt. A hétköznapi emberek nyelvén. A pásztorok nyelvén.          Bezzeg, amit a népünk tudósai, az írástudók kérdeztek tőle, annak a felét sem értettük. Ő meghallgatta őket, és úgy felelt nekik, hogy annak az értelmét már mi is felfogtuk. Azt szerettük a legjobban, amikor azt mondta magáról, hogy ő is pásztor. Így mondta: „Én vagyok a jó pásztor". És tényleg! Ahogy a juhokról beszélt, csak tátottuk a szánkat! Mintha egész életében a birkákkal meg a bárányokkal foglalkozott volna! Pedig ács volt.

Mondjátok már, hogy ne szaladjak előre! Össze-vissza röpködnek a gondolataim. Nem szoktak rám ennyien figyelni. Bezzeg juhok! Na, azok bőven vannak körülöttem! Aztán: a pásztortársaim, és a legények, akik tanulgatják a kenyérkeresetünk fortélyait. Ők ülnek velem a tábortűz körül, a csillagos ég alatt! Ha azt látnátok! A Mindenható - Áldott legyen a neve! - sehová nem teremtett szebb égboltot, mint a betlehemi mezők fölé!

Azon az éjszakán is így volt. Már csak parázslott a tűz. Az énekszó is elmaradt. A csillagokat bámultuk. Mint mindig, mielőtt - az őrizők kivételével - le nem hunytuk a szemünket. Tudom, nehéz elhinni, de - én mondom nektek -, én, Amniél, a sokat tapasztalt pásztor: azon az estén szétnyílt az ég boltozatja! No, akkor még csak kölyök voltam, olyan tizenkét éves forma. Alig egy éve mehettem először apámmal a fennsíkra juhot legeltetni. Én voltam a legfiatalabb bojtár. Gyorsan tanultam. Akkorra már kétszer kergettem el farkasokat a nyáj oldalából. Nem hiába tanította meg apám, hogy kell bánni a parittyával! Megbíztak bennem. Ötször küldtek elkóborolt állat után. Mindet visszahoztam!

Na, megint mellébeszélek! Hol is hagytam abba? Az a bizonyos éjszaka volt az első, amikor én lehettem a kora éjszakai őriző. Nagyon büszke voltam. Rám bízták a nyájat! Miközben gondosan figyeltem az egyre összébb húzódó, melegedő, óriási nyáj széleit, minden igyekezetemmel azon voltam, hogy halljam az idősek beszédét. Édesapám és öt társa felemlegették régi történeteiket. Egymásra mindig számító, régi barátok voltak. A városban lakók lenéztek minket. Nem tudom miért. Leghíresebb őseink, Mózes, és Dávid is legeltettek, amikor az Úr - áldott legyen a neve - elhívta őket. A próféták Isten nyájának nevezték népünket, az Urat pedig a pásztornak, aki szelíden igazgatja azokat, minket, akiket egyenként számon tart.

Jó, jó, most már rátérek a lényegre! Ott álltam, a botomra támaszkodva (amire nem volt szükségem, de minden, idős pásztor így csinálta), és akkor hirtelen körbevett bennünket valami... nem is tudom mi! Olyan fénye volt, mint sok száz, bőven megrakott máglyának, de mégsem az volt. Apám, és a többiek is felpattantak. A legöregebb pásztor, Nádáb, mintha azt nyögte volna: Az Úr dicsősége! Nem azt mondom, hogy megijedtünk, de... olyan sápadtnak még akkor sem láttam a társaim arcát, amikor, éppen Peszach ünnepe előtt, az a farkas-falka közelített felénk a hegyoldalon.      Senki nem tudná megmondani mennyi idő telt el. Egy fertályóra? Egy pillanat? Vagy egy őriző-váltás ideje? Erősödő, mégis szelíd hang hallatszott: „Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet... Üdvözítő született... Krisztus... Dávid városában." Aztán, mintha megnyílt volna az ég! Seregnyi, gyönyörű ruhába öltözött hírnök töltötte be a mezőt, az eget, mindent! Együtt kiáltották, énekelték, kacagták, de úgy, mintha vízesések dübörgése lett volna: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat." Aztán lassan, nagyon lassan elhalkultak a hangok. Lassan, nagyon lassan újra a csillagok ragyogására váltott a kibeszélhetetlenül szép jelenés. Én tértem magamhoz először. A nyáj! Hol vannak az állatok? Nekem kellett szemmel tartanom őket! Megdörzsöltem a szemem, és körülnéztem. Mintha mi sem történt volna! Az állatok csendben, békésen álldogáltak: A kis bárányok lefeküdtek, a nagy kosok, mint minden éjszaka, szélen vigyázták a pihenést.

Mi volt ez? Álmodtunk? Nem. Apám megszólalt. „Ti is hallottátok?" Némán bólogattunk. „Én úgy értettem," - folytatta apám, „hogy megszületett az Úr Krisztus. A felkent, a kijelölt Szabadító." „Igen", mondta Nádáb, a legöregebb pásztor. „Én is úgy hallottam." Nem is tudom, honnan vettem a bátorságot, ahogy kérés nélkül beleszóltam a felnőttek beszélgetésébe:      „Az az első valaki azt mondta 'találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban'." Senki sem utasított rendre. Pedig megijedtem, mert apám rám nézett: „Te itt maradsz!" Aztán odafordult a többiekhez: „Menjünk el Betlehembe, és nézzük meg azt, ami ott történt, amit az Úr tudtunkra adott."      Talpra ugrottak, és sietve nekiindultak a lejtőnek, a város felé. Elsírtam magam. Én nem mehetek. Nekem kell vigyáznom a nyájra. Nem láthatom ennek a csodának a folytatását? Nem lehetek azok között, akik saját szemükkel győződhetnek meg arról, hogy megszületett az Úr Krisztus, akit évszázadok óta várnak a próféták, a papok, az idegen birodalomba bekebelezett népem minden egyes fia és lánya? Futottam pár lépést, de a kötelesség megállított. Sírtam. Váratlanul erős kéz szorítását éreztem a vállamon. Botomat felemelve hátrafordultam. Nádáb volt az, az öreg pásztor. Rám mosolygott. „Menj Amniél! Menj a többiek után! Az én lábaim nem visznek le és vissza. Én már annyi mindent láttam. De te vagy az, aki még tanúja lehetsz annak, hogy az a kicsiny gyermek, aki ott fekszik a jászolban, felnő. Krisztussá nő. Menj Amniél! Mond meg a többieknek, hogy átvettem az őrzést! Amikor visszajössz, mindent elmesélsz nekem." Megöleltem öreg barátomat, aztán nem szaladtam; rohantam a város felé! Erősen kiléptek, mégis utolértem a többieket. Apám megállt, és csak ennyit kérdezett: „Nádáb elengedett?" Biccentettem. Apám mosolygott, és újra elindultunk. Beértünk a városba. Hogy találjuk meg azt az istállót? Nem hiszitek el; a város közepe táján, a nagy fogadó mellett lévő, hegyoldalba vágott istállóra csillag világított!

Nem udvariaskodtunk; azonnal betódultunk a kicsiny barlangba. Megtorpantunk. A többiek válla fölött kukucskáltam. Először a férfi arcát láttam meg. Csodálkozva, de barátságosan nézett végig rajtunk, a siettségtől lihegő, birkaszagú pásztorokon. Oldalra kaptam a fejemet. Nálam pár évvel idősebb lány, vagy fiatal asszony fordult felénk. Akkor láttam ehhez hasonló tekintetet, amikor a kis húgom születése után beengedtek édesanyámhoz. Fáradt, de nyugodt, és mosolygós szemek. Az anyák arca ilyen. Az életet adó édesanyák arca. Élet? Igen! A fiatal asszony előtt, a szépen megrakott jászolban ott volt a letörölgetett arcú, vásznakba göngyölt újszülött. A férfi, (ezek szerint a fiatalasszony férje) még mindig barátságosan, de határozottan megkérdezte, mit keresünk ott? Apám, levegőt kapkodva hadarta el, mi minden történt velünk, körülöttünk, és, hogy egész egyszerűen itt kell lennünk, mert látni akarjuk Izráel Krisztusát. A fiatal asszony és a férje egymás felé fordultak. Az anya arcán valami beteljesülést láttam. Mintha azt mondta volna a férjének: Emlékszel? A férfi szemében a megnyugvás és megbékélés könnyei csillogtak. Megölelték egymást.

A visszafelé vezető úton egyébről sem tudtunk beszélni, mint Istenről. Úgy magasztaltuk, ahogy tudtuk. Pásztor módra. A szívünkből. Odaértünk a nyájhoz, hűségesen vigyázó, öreg barátunkhoz. Apámék letelepedtek. Kifújták magukat. Én félrevontam Nádábot és hosszan, mindent elmeséltem neki. Sokáig hallgatott. Aztán csak én hallottam a suttogását: „Eljön az idő, amikor mindent megértesz, és boldog leszel, mert részese voltál ennek az éjszakának."

Az elkövetkező napokban felváltva mentünk le Betlehembe, és igyekeztünk minél több városlakóval megosztani ezt a semmivel össze nem hasonlítható történetünket. Legyintettek ránk. Volt, aki kinevetett. Az igazság az, hogy később, a munka, a napi gondok, a bennünket elnyomó rómaiak kegyetlenkedései, a saját vezetőink kellemetlenkedései miatt én is egyre ritkábban gondoltam vissza arra az éjszakára. Megnősültem, gyerekeink születtek - legyen áldott a Mindenható!          Önállóan dolgoztam a fiaimmal, ők is pásztorok lettek; mind a négyen. Múltak az évek. Három évtized telt el, amikor különös hírek érkeztek hozzánk. Azt beszélték, valami, Galileából származó tanítót tömegek követnek. Nem olyan, mint a híres rabbik. Jellegtelen, sőt bűnös emberekkel barátkozik. Valami megmozdult bennem. Ez a Názáretből származó Jézus emlékeztetett valakire. Valamire. Hangulatra. Érzésre. Nem bírtam magammal. A fiaimra hagytam a nyájat, és elindultam Galileába. Nem volt nehéz megtalálni. Mindenki tudta, merre jár. Utolértem. És csalódtam. Ez nem lehet a Messiás. Kopott köntösben üldögélt és tanított. Azért, ha már ennyit járkáltam utána, leheveredtem. Meghallgattam. Másnap is. Aztán, még hetekig. Mentem arra, amerre ő, és a tanítványai.

Esténként sokat gondolkodtam. A pásztorfiú Dávidból király lett. Jézus is az lesz? Nem maradhattam tovább a közelében, haza kellett mennem Betlehembe a családomhoz, a munkámhoz, a nyájamhoz. Az a régi éjszaka azonban újra ragyogóvá vált előttem. Jászolban született a király azért, hogy onnan indulva, tanítva az olyanokat, mint én, eljusson a trónig? A dicsőségig? Sokat gondolok az én öreg barátomra, Nádábra, aki azon az éjszakán maga helyett, engem küldött az istállóhoz. Feláldozta élete legfontosabb éjszakáját azért, hogy én láthassam meg a Messiást!          Mert ő volt az! A betlehemi jászolba fektetett gyermek. Ő volt az, aki harminchárom évvel később, a közeli Jeruzsálem melletti kereszten abból a fogságból váltott meg bennünket, amelyből legnagyobb hőseink sem tudtak kiszabadítani minket. A bűneinkből. Ez az én történetem. Ha megértettétek, mondjátok el mindenkinek: érted, értünk született meg a betlehemi gyermek, aki az Úr Jézus Krisztus! Ámen