Istentisztelet 2015. december 31-én

(Dr. Kereskényi Sándor)

Textus: 1Pét 1,24-25

Szeretett Testvérek!

Én még soha nem gondoltam arra, mennyit beszélek. Arra sem, hogy más mennyit beszél. Ezeket a szellemi magaslatokat megcélzó elmélkedésem során arra jutottam, hogy, biztosan nincs két olyan ember ebben a városban, de még az országban sem, aki egy nap' ugyanannyi szót ejt ki a száján. Vajon, miért? Mert az elhangzott kijelentések, kérdések, felkiáltások, sóhajtások számát erősen meghatározza a munkakör, a környezet, a hangulat, vagy, egyszerűen: a személyiségünk.

Higgyétek el, a mesterséges öröm napján, december 31-én nem akarok viccelni, amikor megosztom veletek a felfedezésemet. A beszédet analizáló, statisztikai felmérés szerint, az átlag férfi kevéssel több, mint hatezer szót mond ki egy napon. Ugyanez a szám, a hölgyek esetében csaknem kilenc ezer. Ne vegyétek elő a telefonotokat, én már felszoroztam otthon! A férfiaknak kétmillió-százkilencven ezer-, a nőknek pedig hárommillió- kétszáznyolcvanöt ezer szó hagyja el az ajkát egyetlen egy évben!

Szavak. Eddig csak arról volt szó, amit kiejtünk a szánkon. Gondoljatok bele, hány szót olvasunk el könyvekben, újságokban, utcai feliratokon, a számítógép képernyőjén? Na, és mennyit hallunk (és hallgatunk) azoktól az emberektől, akikkel személyesen találkozunk, és hányat tőlük, akik telefon-, és rádióhullámokon, a televízió csatornáin keresztül érnek el minket?

Ugye, van, amire jobban odafigyelünk, van, amire kevésbé. Attól függ, ki beszél, és miről? A szerelmes srác vagy lány számára minden egyes szó mézként csöpög a máik ajkáról. Ezzel ellentétben, meg van az a képességünk, hogy a kellemetlen, kényszerűségből elénk került beszélgetőpartner mondandóját erősen megszűrjük.

A kimondott és meghallott, olvasott és leírt szavak döntő mértékben meghatározzák az életünket. 2015-ben bőven elértek minket olyan kijelentések, amik megnevettettek, és amik megríkattak. Erősítettek, vagy megbotránkoztattak. Megijesztettek, vagy reménységet adtak. A kommunikációk sorához, óvatosan tegyük csak oda még azokat a ki nem mondott szavakat is, amikről csak mi tudunk, senki más! Így... Most már bátran kijelenthetjük, hogy ma délután, az összegzések óráiban, a 2015-ös évről kialakult benyomásaidért, élményeidért a szavak a felelősek!

Arányaikat tekintve, mi az eredmény? Milyen hatást gyakoroltak rád a mögöttünk álló 365 napon? Jól, jobban érzed magad, vagy több a kétség, a fájdalom? Miben segítenek neked azok a szavak, amiket hallottál, olvastál? A félelmet, vagy a reménységet viszik át a mai éjszakán? Az év során mindegyikünk más és más szó-kombinációkat, mondatokat hallott, és nem is ugyanolyan hangsúllyal, hangerővel. Tegyünk bármit ma este, ezek fogják meghatározni a naptári év végén ránk erőltetett „ünneplés" hangulatát.

A mi kultúrkörünk időszámítása szerint ma éjfélkor lesz az év-forduló. Egyre több olyan ország van a világon, ahol ezt azért nem fogadják el, mert a vallási többség nem ugyanazt az évszámot jegyzi a naptárába, és nem is azon a napon vált számot, amelyen mi. Ugyanakkor, szokásoktól függően, azért „csinálnak" valamit az emberek az elmúló év végén, mert (1) szembesülnek azzal, ami visszahozhatatlan; (2) azonosulnak a ténnyel, hogy az elmúlásnak ők is részesei; és (3) egyéniségükre szabott módon megköszönik azt, hogy azok között lehetnek, akik belekóstolhatnak a következő, bolygómozgások által meghatározott, új „szakaszba", esztendőbe.

Azt olvastam Péter leveléből: „minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull". Ezt tudjuk. Az emberi dicsőségünk múlandó. Mindnyájan megszáradunk, és a virágunk elhull. Tekintet nélkül arra, milyennek értékeltük a mindjárt véget érő évet; a jóból, vagy a rosszból jutott-e több: vége van.

Mindegy, hogy ma este/éjszaka mennyit eszünk, iszunk, mulatva, vagy csendesen, hálaadással örülünk, holnap arra ébredünk, hogy még csak az elején vagyunk a kiszámíthatatlan, új esztendőnek. Reménységünk szerint annak az évnek, amiben nagy-nagy többséggel a jót, az áldást vesszük észre és tapasztaljuk meg.

Erre az érzésre, erre a hangulatra állítjuk be az értelmünket. Ezért érdemes nekivágni a 2016-os évnek. Nem mintha lenne lehetőségünk nem ezt tenni! Méltóbb hát úgy fogalmaznunk itt, a templomban,és itt, a Jézust hordozó fejünkben és szívünkben: arra kérjük Istent, hogy vezessen át-, vezessen végig a következő hónapoknak azon a szakaszán, melyben alkalmazni kíván minket. Abban a hatalmas tervben, amit a világ kezdete óta elkészített! A szakasz-határokat ő osztja be. Mi, a Teremtő Mérnök „bedolgozói", annyit látunk belőle, amennyit kiterít előttünk annak érdekében, hogy a napi penzumot elvégezzük.

Ez nem azt jelenti, hogy napról-napra élünk! A keresztyén ember nem 24 órára rendezkedik be! Nem azért kaptunk képességeket, ismeretet Istentől, hogy csak naplementéig eresszük el a gondolatainkat. A mi élet-számításunk, és az abból fakadó időszámításunk abban az egymást tökéletesen kiegészítő kettősségben él, hogy „minden test... minden dicsősége, ... megszárad, ... és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké"!

Több milliónyi szót hallhattunk, olvashattunk, gondolhattunk ki az elmúlt tizenkét hónap alatt. Ott volt közöttük Isten szava is. Bármit, ami az elmúlást, a tragédiát, a végzetet, a pusztulást idézte elénk, felülmúlta Isten szava. Mert neki az után is van mondanivalója, amikor nekünk egyetlen megállapításunk marad: „vége".

Ahogy a velünk találkozó szavak igazgatják; építik, vagy rombolják a terveinket, úgy szól bele Isten határozottan, és mindent felülírva az ellentmondások zűrzavarába, és rak helyre bennünket a maga kedvességével: „... csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az Úr -: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok." (Jer 29,11) Mit mond a mennyei Főtervező? Azt, hogy te nem látod készen azt, aminek bedolgozója vagy. Az a jövő, amit Isten tervezett és kétségtelenül kiteljesít, felfoghatatlan, befogadhatatlan a mi, időkeretekbe zárt, és materiális formákban gondolkodó elképzeléseinkbe. Az idő több mint, amit itt számolgatunk. A tér és az anyag sokkal gazdagabb annál, ami itt elszárad, mert múlandó.

Jó, jó, elhisszük, de azért mi még itt vagyunk, és annyira nehéz, amikor testi-lelki bántalmak érnek bennünket, és jóakaratunk ellenére is halmozzuk a hibáinkat! Az ilyen őszinte panasz, kesergés után is megszólal Isten. Arra is van szava. „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz." (2Kor 12,9) Tedd jóvá azt, amit elmulasztottál, és még helyrehozható! Ugyanakkor: elégedj meg annyival, amire életednek ebben az évében, annak ebben a szakaszában voltál képes! Arra, amit fiatalként: még ennyi erővel és tudással; idősödve már csak ennyi erővel és emlékezettel tudtál elvégezni. A mértékétől, mennyiségétől függetlenül elvégzett feladat éppen olyan örömmel tölthet el, mint azt, aki (veled egykorúan) még, vagy (fiatalabban) már úgy tud dolgozni, ahogy te, egykoron. Még dicsekedhetsz is vele! Komolyan mondom; Pál apostol így folytatta az előbb hallott mondatot: „Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem." Érted? 2015-ben Krisztus erejével tetted meg azt, amit az Ő dicsőségére ajánlottál fel. 2016-ban Krisztus erejével fogsz annyit munkálkodni, amennyire Ő ad neked megbízást! Kell ennél nagyobb öröm és elégedettség?

Ne engedjétek, hogy ma este, aztán holnap, az ébredés után ránk zúduló szóáradatok összekeveredjenek Isten szavával! Isten Igéje számít! Csak az marad meg örökké, tehát: csak annak van jelentősége, már most is! Mert ami örökké tart, az szavatolja a megmaradást, az ad növekedést! Hitben és értelemben. Az elmúlt időre, a következő napokra, és az örökkévalóságra - egyaránt.

Mi Isten Igéjének az emberei vagyunk. Isten szava volt az első az életünkben, és Ő mondja ki rá az utolsó szót is.

Hiszem hát, hogy még van mondanivalója a számodra.

2015-ben, ebben a templomban mindig azért találkoztunk, hogy Isten szavát, Igéjét halljuk. Bűnvalló imáink kivették gondolatainkból azt, ami bántásra készült; kitörölték a szánkból azt, ami ártott volna; Jézus szavaihoz fegyelmezték cselekedeteinket; erőt adtak hiányosságaink bepótlásához.

Isten hirdetett szava, akarata, újra tanított minket bocsánatot kérni, és legyőzte a megbocsátani nem akaró indulatainkat. Örömünkben és elviselhetetlennek hitt fájdalmunkban is képessé tett zsoltárt, dicséretet énekelni; mosollyal és könnyeinket letörölve imádkozni.

Elhittük, hogy Isten az Ura mindennek, ami e világon történik. Ő megengedi azt, amit mi még nem értünk; és nem értjük, miért nem büntet akkor, amikor mi már kegyetlenül közbelépnénk. Békességet kértünk és találtunk nála. Szégyenkezve beláttuk, hogy megint nem úgy adta, ahogyan azt mi megrendeltük tőle. És így lett, és akkor lett jobb. Kezünkbe adta a Bibliát, pedig féltünk tőle. Kinyitottuk, és megint rájöttünk, hogy addig félünk, amíg az Igék el nem veszik aggodalmunkat.

Vettük a kenyeret és a bort, és - bár nem értettük teljesen, de - biztosan hittük, hogy javunkra válik az, amit, ahogyan Jézus kínál a szent étkezéssel.

Én azt kérem az Úrtól magamnak, családomnak, nektek, ennek a feldúltságában és csendességében is kedves gyülekezetnek, hogy tanítsa meg úgy számlálni a mögöttünk álló napokat, amely számlálás bölcs szívet ad nekünk. Múltra, jelenre, és jövőre nézve. Ámen