Istentisztelet 2015. február 14-én
(Dr. Kereskényi Sándor)
Lekció: Mt 11,25-30 Textus:
Mt 11,29
Szeretett Testvérek!
Annyi mindennek ismerjük az „elejét", de a folytatására, a „másik oldalára", a „hátuljára" már kevésbé-, vagy egyáltalán nem emlékszünk. Tavaly történt másodjára, hogy az augusztus 20-hoz legközelebbi vasárnapon, arra kértem a gyülekezetet: „Énekeljük el a Himnusz második versét!" Az államalapítás nagyszerűségét sokkal inkább kifejezi, mint Kölcsey költeményének első nyolc verse. Az előző évben is jelenlévő testvérek már készültek; mérsékeltebb volt az „ijedtség", mint egy esztendővel korábban. Akkor sem történt baj, mert kivetítettük a szöveget, de többen megköszönték, mert, bizony, zavarba jöttek volna, ha fejből kellett volna folytatni a gyerekkorunktól ismert sorokat. Kedveljük azt, ami megérinti a szívünket, de a „lényegesnek" tartott részlet kiemelésével, lemaradunk a teljesről, azokról az összetevőkről, amik tökéletessé teszik az egészet. Felismerjük a Magyar Nemzeti Múzeumot; különösen a lépcsősorát, de ha olyan fényképet látnánk, ami hátulról készült Pollack Mihály klasszicista remekéről, törnénk a fejünket, mi lehet ez „ház"? Amikor kimondom: „Borsos József: Nemzetőr c. festménye", azonnal megjelenik előttünk a kép, de ha megkérdezem, mi van a jól ismert alak mögött, ami a kép egyharmadát betölti, elhatároznánk, hogy otthon majd megnézzük a neten, vagy a művészeti albumban...
A lényeg rendben van, de a folytatás hiányos. Nincs különösebb baj, ha az előbb elhangzott példákra gondolunk. Sőt, még hasznos is lehet, ha úgy döntünk, legközelebb, a fővárosban járva, elsétálunk a Nemzeti Múzeum mögé. Utánanézünk, mire gondolhatott a lelkész, azzal a Nemzetőr festménnyel kapcsolatban. Újra tanuljuk a Himnusz mind a nyolc versét.
Hajrá, kezdjünk hozzá; vegyük komolyan magunkat! És vegyük még komolyabban azt, hogy amikor Bibliát olvasunk, nem ragadunk le azoknál a kijelentéseknél, amiket jól ismerünk. Akarjunk tovább haladni; vágyjunk arra a folytatásra, amit Isten szent Lelke éppen úgy nekünk szánt, mint azt, amiben már számtalanszor gyönyörködtünk.
Kétszer olvastunk a Bibliából. Úgy, ahogy szoktuk, vasárnap délelőttönként. Hallottuk Jézus tanításának teljes egységét. Ugye, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a legjobban ezt ismerjük belőle: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek." A felolvasott hat vers tekintetében, olyan ez az Ige, mint - az előbbi példákra utalva -: a Nemzeti Múzeum lépcsői és oszlopsorai; mint a Nemzetőr arca, kardja és karján viselt nemzeti szalagja; mint a Himnusz első nyolc sora.
Én ma délelőtt azt a megbízást kaptam Istentől, hogy isteni igazságot éhező és szomjazó értelmünk fókuszát, a jól ismertről, fordítsam el valamelyik alkotóelemre. Arra, mi nélkül az sem lenne teljes, amit elégségesnek hiszünk.
A Feltámadás, bűneinktől megszabadító ünneplése, a Húsvét előtti böjt első vasárnapján jöttünk el ebbe a templomba. Örömmel tekintünk a ritkábban, vagy még soha nem látott arcokra. A Szegedi Ökumenikus Kórus, karzaton helyet foglalt tagjain kívül, a padsorokban is azért köszönthetjük a város, más gyülekezeteiből érkezett testvéreket, mert újra itt került megrendezésre a Házasság Hete záró, egyházi alkalma.
Az együtt hallott, jobban ismert bibliai Ige után, mindnyájunkat megszólít most a „folytatás", Jézus mondanivalójának részlete, amit kétszer olvastunk fel: „... tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.".
Jézus ezt nem böjti mondanivalóként, és még kevésbé a házasság hetére szánta. Mégis időszerűvé válik ez a két felszólítás, és a hozzájuk fűződő ígéret. Böjti útmutatássá, és a legalapvetőbb emberi kapcsolatot a házasságot vigyázó irányjelzővé. Miért? Mert életünk egyik helyzetéből sem zárhatjuk ki a Mester tanítását. Legyen az, akármelyik is. Például, nem tarthatom csak bizonyos, általam megnevezett helyzetekre érvényesnek azt, hogy „békülj ki atyádfiával", más vonatkozásokban pedig magyarázgatni kezdek, hogy „hát biztosan az Úr is megérti..."! Gondoljunk a (kis betűvel írt), földi mestereink tanítására! A munkavégzés során kárt okoztunk, feleslegesen dolgoztunk, még fájt is, amikor elfeledkeztünk arról, amit már az első napon, kikerülhetetlen alapszabályként fektettek le előttünk. Ha rájuk hallgattunk, miért ne figyelnénk Jézusra, aki igenis, minden napnak, minden percében vigyázni akar ránk! Van hát Jézusnak mondanivalója ezzel a „folytatással" böjtben is, a házasságot együtt féltő, szerető hét utolsó napján is: „... tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.".
Mit kell megtanulni Jézustól? Ezt mondja: „... tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű ...". Ugye, jól hallottuk? Magáról beszél. „... szelíd vagyok és alázatos szívű ...". Ezt kell megtanulni - Tőle! A felszólítás csak annyi: „„... tanuljátok meg tőlem..."! Hát, akkor: tanuljuk meg! Mit jelent az evangélium görög nyelvén az, hogy Jézus „szelíd"? Azt, hogy jóságos. Csendes örömöt hordoz és kínál annak, aki találkozik vele. És az „alázatos szívű"? Az ilyen természet azokhoz hasonlítja, alakítja magát, akikkel Isten vállal közösséget. Jézus ilyen volt. Pál apostol érthetően, és szépen leírta, hogy Jézus: "Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette magát... emberekhez hasonlóvá lett... megalázta magát, és engedelmes volt... a kereszthalálig". (Fil 2,6.7.8.) Akkor ezt most megtanultuk tőle, vagy újra átismételtük. Jézus szelíd és alázatos. Mit jelent ez a ma kezdődő nagyböjtre nézve? Azt, hogy a szelíd, a jóságos, a neked örömöt kínáló Jézus semmire nem kötelez téged. Azt várja mindannyiunktól, hogy találjuk meg a böjtnek azt a formáját, ami nem elvonási tüneteket okoz, hanem örömre készít. A Húsvét örömére. Arra, hogy idén még odaadóbban megérthessük, mit tett Jézus a kereszten, az üres sírral, és az Életeddel!
A böjt tényleg megváltozott napirendet, életfolytatást jelent, de nem az eltorzított arc és lélek a célja! Ha úgy tetszik, a Nagyböjt is advent! A jeruzsálemi sírkertben gyászolóknak, az emmausi úton sétálóknak, a bezárt ajtók mögött ülőknek, az asszonyoknak, a tanítványoknak a nekünk örömhírt hozó Úr érkezésére való felkészülés időszaka.
Jézus Krisztus feltámadásának ünnepét várjuk. Nem félelmetes, parancsokat osztogató, büntetéseket kirovó zsarnokunk van nekünk, hanem szelíd és alázatos szívű Megváltónk. Ezt tanultuk meg tőle. Ezért válik örömmé a böjtünk. Ti is átéltétek már azt, amit én. Vártam, vártunk valakire, aki nagyon kedves volt nekünk. Kitakarítottuk a lakást, valami különlegességet is tettünk a szobájába. Összehúztuk magunkat, spóroltunk, mert azokon a napokon, amiket velünk tölt, az átlagosnál többet akartunk megengedni magunknak. Kevesebb jutott nekünk, kiestünk a megszokott ritmusból, lemondtunk bizonyos dolgokról, de így még feszültebb volt az örömteli várakozás: „Érte - érdemes, mert így, még az addig eltöltött idő fokozottabban róla szól!"Ez a böjt öröme!
És mi köze ennek a házassághoz? Ugyanaz! Aki abban a hitben él, hogy az Úr vitte elé a társát, az örömében, bizonytalanságában, de még szorult helyzetében is ahhoz a Jézushoz fordul, akitől megtanulta, hogy Ő szelíd és alázatos. Bízik abban a Jézusban, akinél jobban senki nem érzi át a házassága nyújtotta örömét. Bízik abban a Jézusban, akivel megoszthatja a házasságban is megjelenő bánatát, szégyenét, kétségét, indulatát. Tudja, hogy ahhoz az alázatos és szelíd Jézushoz megy oda minden áldott napon, aki - bármit mondhat neki -, nem a mennyei ítélet erejével utasítja vissza, hanem a az isteni szeretet szabályainak eleget téve fog segíteni rajta. Aki így, ilyennek ismeri Jézust, az mindazt, amit az Úrtól kapott, beleviszi; naponta beleépíti a házasságába, és kihajít abból mindent, amit a szelíd és alázatos Jézustól tanulva, nem tart odavalónak. Amikor ez nem működik, akkor a kapcsolatban megjelenik a hajszálrepedés. A kicsinyke hézag, ami mindjárt elég ahhoz, hogy a gonosz beleillessze a pajszerét, és elkezdje feszegetni. A Jézust ismerő férj/feleség azonnal hívja társát, és együtt kiáltanak a Mesterért. Jézus jön, és (ha már repedésről volt szó) befúgázza a hézagot. Csendes kézfogással. Öleléssel. A házimunka átvételével. A kedvenc étel tálalásával... Kisimulnak a ráncok; megenyhül a tekintet és elhangzik a feloldozás mosolygós, a másik szemébe néző nevetése: „De buták voltunk, hogy összevesztünk!" Mert: Jézus védi a házasságot. A közösséget, amelyben a férfi és a nő egy testté válnak. Kiegészítik egymást. Nem alá-, és fölé rendelt viszonyban, hanem, valahogy, úgy: magától értetődően. Repülnek; végzik a teendőiket; ott és azt teszik, ahol, és amire az Úr, a nekik, egyenként adott talentumaik szerint megbízta, és elküldte őket. De, amikor újra, ketten, együtt vannak, levetik „szárnyaikat", és egyszerűvé válnak. Olyanná, amilyen az Úr volt. Szelíd és alázatos.
Így mehetnek oda hozzá. Így találnak megnyugvást a lelkükben. Azokkal együtt, akik elvesztették társukat. Azokkal együtt, akik még keresik azt, akit az Úr visz eléjük. Azokkal együtt, akik - Isten akaratából - egyedül járták végig életéveiket.
Áldja meg Jézus a böjti időszakunkat úgy, hogy ne csak arra figyeljünk, amit már megtanultunk, hanem lássuk meg, érzékeljük az Ő áldásának a „folytatását"! Vizsgáljuk meg Jézus tanításának „minden oldalát"! Tegyen bennünket késszé arra, hogy példaként éljük meg házasságunkat! Adjon erőt, hogy buzdítsuk a társukat keresőket! Tudjunk, akarjunk tanulni azoktól a testvéreinktől, akik özvegyekként mutatnak nekünk bizonyságot arra, hogy „utána" is van még feladat és szolgálat! Figyeljünk az életüket egyedül megfutó testvéreink bizonyságtételére! Jézus Krisztus áldja meg a Húsvétig tartó böjtünket - az Ő szelíd, alázatos, örömmel teli jelenlétével! Ámen.
Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fentartva.
Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat / Hírlevél
Látogatók ma: 429, összesen: 2227098