Istentisztelet 2015. január 4-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Jn 4,1-15

Textus: Jn 4,14

Szeretett Testvérek!

János evangéliumából olvastunk fel. Jánoson kívül senki nem jegyezte fel ezt a találkozást; Jézus, és a samáriai asszony beszélgetését. Na, és János, vajon honnan tudta? Hiszen nem volt ott, annál a kútnál! A többiekkel együtt Sikár városában járt; ennivalót vásároltak.

Honnan tudta János, miről beszélgetett a Mester és a samáriai asszony, akinek nem jegyezte meg a nevét? Hát: csak valamelyiküktől! Vagy Jézus, vagy az asszony elevenítette fel neki, és a többi tanítványnak a kút melletti párbeszédet. Az asszony is megtehette, hiszen a későbbiekből megtudjuk, hogy két napig, valószínűleg az egész kis csapat ott maradt Sikárban, a samaritánus városban. Figyelembe véve, hogy egyedül János evangéliumában olvasunk erről az eseményről, nem tartom kizártnak, hogy a Júdeából Galileába vezető utat megszakító, két napos pihenő alatt János volt az, aki félrevonta az asszonyt; ugyan mesélje már el, miről beszélgetett Jézussal, ott, a kútnál!

Miért jó ezen elgondolkodni? Azon, hogy János kíváncsi volt arra, rajtuk, a tanítványi társaságon kívül, miért, és miről beszélget Jézus valakivel? Azért, mert Jézus Szentlelke ma is így működik. Mi azt hisszük, úgy lehet Jézussal találkozni, ahogy mi magunk ismertük meg őt, vagy úgy, ahogyan azoktól hallottuk, akiket Krisztus-követőként ismerünk a gyülekezetben, a családban, keresztyén körökben.

Aztán kiderül, hogy Jézus szóba áll azokkal is, akiket mi elkerülünk. Mert ez történt akkor, ott, annál a kútnál! Mi, legfeljebb azért tartjuk érdekesnek a tanítványok sikári bevásárlását, mert így érdekesebbnek, meghittebbnek tűnik az egész találkozás: Jézus négyszemközt beszél az asszonnyal. Ezzel párhuzamosan azonban még egy, legalább ekkora jelentőségű változás történt! A tanítványokban.

Mi volt ez a változás? Nos, az, hogy jó, a tanítványok hajlandóak voltak samáriai földre lépni, a helyett, hogy megkerülték volna a zsidók által megvetett nép lakóterületét. Rendben, ha már Jézus arra akar menni, tessék, felére rövidítik az utat Galilea felé. De, hogy erre a három napra miért nem lehetett előre bevásárolni?! Nem elég, hogy az utakon velük szembe jövő samáriaiak ellenségesen méregetik őket, most még be is kell menni közéjük, alkudozni néhány lepényre és egy kosár szárított gyümölcsre? Mégis: szó nélkül mennek! Valami megváltozott ezeknek a derék, kemény, galileai férfiaknak a lelkében. Nem mondtak ellent Jézus akaratának. Mentek oda, ahová önszántukból eszük ágában sem volt!

Emlékeztek arra, amikor először mentetek templomba saját elhatározásotokból? Hittanórára, konfirmációs felkészítésre küldik a gyereket. Az, hogy az ünnepélyes, pünkösdi fogadalomtétel után ki veszi még komolyan azt, amit megígért „Isten és a gyülekezet színe előtt", nos, az a következő vasárnapokon dől el! Az elmúlt években konfirmált, most középiskolás fiatalok negyedével találkozom itt, az istentiszteleten, vagy a délutáni bibliaórán. Még mielőtt bólogatnánk ezekre a „mai fiatalokra", hozzáteszem, hogy a nyilvántartott, kb. 650 egyháztagunk közül, nézzetek körül, hányan vannak itt, közöttünk! Nem ünnepi vasárnapokon: 120-150-en. Sokan elismerően bólogatnak, amikor az országos átlag arányszámaira gondolnak. Én azonban azt mondom: még mindig kevesek lelkében történt meg az a változás, ami akkor, ott, Samáriában Jézus tanítványaiban. Engedni Jézus akaratának. Menni oda, ahová küld, ahová hív. Eljönni ide, hozzá, a tanítványi közösségbe feltöltekezni. Aztán menni oda, ahová ő küld. Tudjuk mi azt pontosan, hová, de, valahogy nem akaródzik!

Menjünk csak vissza a déli hőségben álló sikári kúthoz! Mi bajuk volt a zsidóknak ezekkel a samaritánusokkal? Egyáltalán kik voltak ők? Mit kerestek a két, nagy zsidó terület, Júdea és Galilea között?

Hétszáz évvel az előtt, hogy Jézus leült a sikári kútnál, az Asszír Birodalom elfoglalta Izráel északi részét. Az uralkodók jól átgondolt tematikáját követve, az asszír király tanácsadói is úgy látták jónak, ha erőszakos áttelepítésekkel összekeverik az elfoglalt területeken élő népeket. Így érkeztek az otthon hagyott földművelő zsidók közé azok az északibb vidékekről deportáltak, akik valószínűleg a Semer királyság, régebben ott élt lakóinak utódai voltak. Annak idején, Omri, zsidó király két talentum ezüstért megvette Samária hegyét, de a mini állam lakosságát valószínűleg békén hagyta. (1Kir 16,24) Az otthon maradt zsidók ezekkel a samáriaiakkal keveredtek össze. Ez magával hozta a vegyesházasságot, később, ennek következményeként: a vegyes vallásgyakorlatot. Telt az idő, változtak az erőegyensúlyok. 250 évvel később, Ezsdrás és Nehémiás könyvéből tudjuk, a zsidók, Círusz perzsa királytól engedélyt kapnak arra, hogy hazamenjenek, mi több, felépíthetik az egykor lerombolt jeruzsálemi templomot! Ekkor, és ezzel kezdődött a Jézus korában is eleven ellenségeskedés. Az otthon maradt zsidó-samaritánusok ugyanis önként jelentkeztek a Perzsiából hazatért zsidók templomépítésének megsegítésére. A hazatelepültek azonban nem kértek azoknak a segítségéből, akik képtelenek voltak tisztán tartani magukat, és mindenféle jövevényekkel összeházasodtak. A feszültség odáig fokozódott, hogy amikor a zsidó főpap unokája elvette az egyik helyi hatalmasság lányát, Nehémiás, a templomépítő elkergette őt (Neh 13,28), csakúgy, mint azokat a júdaiakat, akik más ottlakókkal kötöttek házasságot. A samáriaiak ez után, a Gerizim hegyen építettek maguknak templomot. Krisztus születése előtt 129 évvel, a Makkabeus, zsidó felkelés idején, Hyrcanus zsidó hadvezér leromboltatta ezt a samaritánus templomot, ami elképzelhető, milyen mértékben felerősítette a két nép közötti gyűlöletet!

A Közel-keleti történelem lapjainak leporolása után jobban érthető, milyen döbbenetet keltett a samáriai asszonyban Jézus kérése: „Adj innom!" A másik meglepetés: jó, jó, azt még megérti, hogy annyira szomjas ez a magányosan itt üldögélő zsidó, hogy kénytelen-kelletlen vizet kér tőle, a samáriaitól. De ezt mutogatással, rámordulással is elérte volna, vagy egyszerűen elveszi tőle a vízmerítő edényt. Tőle, az asszonytól. De kéri! Tőle, az asszonytól! Zsidó férfi szájából, ez hihetetlen! A zsidó rabbik, nyilvános helyen még a saját feleségükhöz, lányukhoz sem szóltak!

Jézust mindez nem érdekli. Ő nem rabja a szokások, a hiedelmek, a vallási és politikai vezetők programjainak. Ő az emberi testbe öltözött, és így megszomjazó, elfáradt Isten. Ő azért jött, hogy majd a kereszten ennek az asszonynak (is) megbocsássa minden bűnét, és kitárja előtte az Atya Istenhez vezető ajtót. Evangéliumot, örömhírt hozott a számára. Azt, hogy az évszázados gyűlöletet hurcolva, nem lehet elérni Istenhez! Azt, hogy bár a hagyomány, az ősök rossz döntéseinek tisztelete átjárhatatlan szakadékot ásott Isten és az ember közé, ezen az akadályon Jézus átfektetett keresztje épít átjárásra alkalmas utat. A kereszt megtalálásának, megértésének pedig első feltétele az, hogy akivel Jézus szóba állt, az az ember felülvizsgálja az addigi szokásait és örökölt hagyományait, legyenek azok akár több évszázadosak is. Nem a hagyományaihoz formálja Jézust, hanem Jézus segítségével vizsgálja át, és ha kell, veti el örökölt szokásait. Eldönti, hogy embereknek akar-e tetszeni, vagy Istennek. A samáriai asszony a hagyományok bilincséből tekintett Jézusra. Jézus az Atya szemével, hangjával, szeretetével mozdította ki az asszonyt a szokások, értelmét, eszét gúzsba kötő rabságából.

Jézus, miután, az asszony számára meglepő magatartásával megtörte a jeget, tovább lép. Közvetlen, kedves hangon azt állítja, hogy ha fordítva történt volna a dolog, és az asszony kért volna tőle, Jézustól vizet, élő vizet kapott volna. Az „élő víz", az ottani szóhasználattal: folyó vizet jelentett. A mellettük lévő kútban álló víz volt, a folyó víz a sokkal értékesebb, frissebb, egészségesebb forrás-, patak vízre utalt.

Az asszony lelke, füle kezd kinyílni és belemegy a beszélgetésbe, bár, még támadóan: Azt hiszi Jézus, hogy nagyobb az ő (és a zsidók) ősénél, Ábrahám unokájánál, Jákóbnál, aki ezt a kutat ásta? Jobbat, többet tud nyújtani, mint az ősatya?

Jézus azt mondja, igen, mert amiből eddig merített, az csupán a pillanatnyi szomjúságát szünteti meg. Ő olyan élő vizet ajánl neki, amely végképp' eloltja a szomjúságát. És ezen a ponton, természetesen, már nem a helyi vízminőségről beszél. A derék samáriai asszony még nem tud kilépni az abroncsként maga köré épült és épített keretekből, de belemegy a játékba, és kér Jézustól abból a csodás vízből.

Aki otthon tovább olvassa az Igét, az megtudja, hová, meddig jutott el a samáriai asszony. Mi itt most megállunk, és megköszönjük az Úrnak, hogy itt tartunk.

Nekivágtunk az útnak. Eljutottunk a templomig. Addig a helyig, ahol Jézus nem egy asszonyt, de egész tanítványi közösséget szokott megszólítani. Ülünk a padsorokban, a székeken. És Jézus leült mellénk.

Azt kéri, gondold át vele, mennyi minden terhel téged! Olyan terheket hordozol, melyek lehúzzák azokat a tiszta gondolatokat, azt az Istentől kapott értelmet, mellyel pedig megértenéd a veled, körülötted, családodban, egyházadban, országodban történő dolgokat.

Jézus most megkínált az élő vízzel. Istentől készített, lelked, kíváncsiságod, örök kérdéseid szomját oltó itallal. Megkínált azzal az itallal, amely megláttatja veled az életed, e világ történéseinek felszíne alatt és felett húzódó isteni gondviselés részleteit. Rád vonatkozó részleteit. Az örök életre buzgó forrás korsója itt van a kezemben (... a Biblia...). Rajtad áll, hogy e szerint oltod a szomjadat, vagy továbbra is a világ kínálatának állóvizéből merítgetsz.

A samáriai asszony kíváncsi lett az élő vízre. Hogy mi jutott neki belőle, Isten segítségével egy hét múlva, itt megtudjuk. Az, hogy benned milyen változást hozott a Jézussal való találkozás, már a következő órákban kiderül. Örök életre buzgó forrás legyen azok számára, akik találkoznak veled! Ámen