Istentisztelet 2015. július 19-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: 2Móz 3,1-4.7.10-12/a

Textus: 2Móz 4,1-5

Szeretett Testvérek!

A nyári hittantáborok, minden egyes évben megismétlődő, legszebb jelenetei azok, amikor a gyerekek, fiatalok megfogalmazzák első, fontos kérdésüket. Félrevonnak valamelyikünket, és kimondják azt, amit Isten elültet bennük a tábortűz mellett, a délelőtti foglalkozások közben, a reggeli, vagy esti áhítatot hallgatva.

A múlt héten, a naplementére készülő Balaton partján, egyik hittanosunk, látszólag a kezében tartott lángos domborulatait vizsgálgatva ezt kérdezte: „Sanyi bácsi szerint, Isten engem is használni fog valamire?" Rövid, de annál tartalmasabb beszélgetés közben fejeztük be a lángosunkat...

A lelkészi titoktartást megőrizve, annyit el szabad mondanom, hogy nagyon sok gondolatot ébresztett bennem ez a kérdés: „... Isten engem is használni fog valamire?" A gyerekszájhoz még illett a jövő idő - „... Isten engem is használni fog valamire?". Amikor azonban keresztyén elhívásukban bizonytalan, felnőtt testvérek szeméből, szavaiból is ezt olvasom, hallom ki, akkor hiszem, hogy Mózes történetén keresztül, Isten, mindenkor időszerű megerősítést kínál a hallott bibliai szakaszból.

Nem kell szégyellni, de lehet sajnálni, hogy legtöbben átélünk olyan időszakokat, amikor nem tudjuk, miért vagyunk keresztyének. Nem tudunk mit kezdeni azzal, amit vallunk. Alkalmatlannak tartjuk magunkat arra, amit pedig olyan tisztán megértettünk a hirdetett, vagy olvasott isteni akaratból.

Pedig újra meg újra halljuk, értjük, tudjuk, hogy Jézus aktivitást vár tőlünk. A múlt héten, az istentisztelet elején, a keresztelés bejelentésekor felröppentek a jól ismert felszólítások: „menjetek el", „tegyetek tanítvánnyá", „megkeresztelve őket", „tanítva őket". Ez már akkor is elég útravaló lenne, ha utána nem hangzott volna el a prédikáció!

Isten azt várja tőlünk, hogy tegyük meg, teljesítsük az Ő akaratát. Ez leginkább azért fontos, mert a nélkül, Isten akaratának teljesítése nélkül, azoknak, akikhez küldetünk, nehéz elhinni, hogy tényleg megjelent nekünk az Úr, vagyis: kijelentette az akaratát.

Rendben van, megszületik bennünk az elhatározás: megteszem! Igen ám, de: hogyan? Alkalmas vagyok én arra?

Mózes története azt erősíti meg bennünk: igen! Ha Isten elhív valamire, elküld valahová, akkor képessé is tesz arra, hogy elvégezzük azt, amire megbízást kaptunk. Mózesnek sok-sok ezer embert kellett kihoznia a legerősebb hadsereget maga mögött tudó fára országából, Egyiptomból. Mivel rendelkezett? Volt egy botja. Amolyan göcsörtös pásztorbot. Isten parancsára a földre dobta. Kígyóvá változott. Az újabb utasítást követve, Mózes megfogta a kígyó farkát, mire abból újra bot lett. Isten, néhány perccel azelőtt megmondta neki: „Bizony, én veled leszek." Na, már most! Ha ott, a Hóreb hegynél, közönség nélkül kígyóvá változik a bot, majd vissza, bottá, hogyne tenne még nagyobb csodákat Mózesen keresztül Isten, a küldetés helyszínén!

Amikor az ember bizonyos benne, hogy Isten képességekkel ruházta fel, akkor indulnia kell! Mert azok a képességek - nem több, és nem is kevesebb -: működni fognak! Akkor is, ha kudarcokon keresztül vezet az út. Mózesnek tíz csapást kellett bejelentenie, és még a saját, kiszabadítandó népével is meg kellett küzdenie. Aki azonban tudja, hogy Isten hívta el, az azt is tudja, hogy Isten véghez fogja vinni az akaratát. Mózes hitte, és tudta, mire hatalmazta fel Isten. Ő a nép vezetője és kész!

Az a fiú is tudta, akiből bolti eladó lett. A bolt tönkrement. Kudarc. A megspórolt kis pénzével beszállt egy másik üzletbe. Az is tönkrement. Újabb kudarc. Politikai pályára lépett. Nagyot gondolt és indult az alelnök-választáson. Vesztett. Végül azt a magasságot célozta meg, amire elhívást kapott. Ő lett országa 16. elnöke. Ábrahám Lincolnnak hívták.

Mózes nem maradhatott pásztor. Nem arra kapott elhívást. Isten akaratával nem egyezett volna meg, ha remek szakemberként megszázszorozta volna az apósa, Jetró birkaállományát. Pedig, valószínűleg, boldog teve, szamár és juhnyáj tulajdonosként élhette volna le az életét. Rengeteg kifogást támasztott Isten elhívásával szemben, de végül: elindult. Miért? Mert Isten Őt szemelte ki arra a célra, amit eltervezett.

Most vegyétek úgy, hogy egyenként, mindegyikőtöknek a szemébe nézek. Azt mondom: azért vagy itt, mert Istennek terve van veled. Neked is vannak terveid, de az nem fontos. Mózesnek is voltak tervei; rengeteg tennivalója van egy pásztornak, de eljött az a nap, amikor Isten azt mondta neki: vége a magánéletnek, mostantól nekem dolgozol! Tudom, sokan vannak itt olyanok, akik már régóta belátták: hiába tervezgetnek, mert ha nem azt teszik, amire Isten hívta el őket, akkor állandóan elégedetlenek, bosszúsak, kényszercselekvők maradnak. Ez meg is látszik rajtunk. Az, amikor a saját fejünk után megyünk, néha elhitetve magunkkal és másokkal, hogy Isten akaratát cselekedjük. Akkor derül ki, hogy nem így van, amikor nem hiszik el nekünk, hogy kijelentést kaptunk az Úrtól.

Mózes biztos akart lenni a dolgában, hát nagyon okosan megkérdezte, hogy mi lesz, ha nem hallgatnak rá? Hiszen bárki mondhatja, hogy megjelent neki az Úr. Isten nem rendez nagy jelenetet. Azt használja fel, amije Mózesnek van. Mije van egy pásztornak? Botja. Na, akkor azzal tesz csodát az Úr!

Amikor megérted - mert meg fogod érteni! - Isten akaratát, és elindulsz az úton, amire Ő küld, akkor semmi felől nem kell aggódnod! Arra lesz szükséged, aminek egyébként is a birtokában vagy. Isten majd azt használja a saját akarata véghezviteléhez! Nem kell erőlködnöd, mert abból úgysem lesz áldás! Azt használd, amid van!

Amikor lelkésznek tanultunk, Líviával, már házasokként, abból éltünk, hogy angolt tanítottunk. Kezdőknek. Mert annyit kaptunk Istentől. A mellett tudtuk elvégezni azt, amire elhívott minket az Úr. Teológiai Akadémiára jártunk, gyereket neveltünk, a 90 éves nagymamámról gondoskodtunk, és naponta egyszer megfuttattam édesapám vakvezető kutyáját. Elég szűkösen éltünk (négyen) a másfél szobás panellakásban, ezért próbáltam volna még valami munkát vállalni, de ahhoz már nem kaptunk sem erőt, sem időt. Erőltethettük volna, de az valaminek a kárára ment volna. Megsérült volna a gyereknevelés, a házasság, a tanulás, a nagymama ápolása (a vakvezető kutya kondíciója...). És ami a legfontosabb: az ennyi nehézséggel teli, mégis hiteles keresztyén életünk hiteltelenné vált volna, ha nekiállunk pénzt keresni a helyett, ami a dolgunk. A helyett, ami az Istentől kapott elhívásunk. A készülődés a lelkészi pályára. Így azonban évfolyamtársaink és professzoraink is elhitték, hogy mire kaptunk kijelentést: lelkészek leszünk!

Te tudod, mit kell tenned? A te életed hiteles? A helyeden vagy? Az Istentől kapott úton jársz, vagy még mindig azt erőlteted, ami nem te vagy, viszont megtapsolnak azok, akik hasznot húznak belőled? Az ember pontosan tudja, hol kell élnie, mert Isten oda ad neki vágyakozást. Az ember pontosan tudja, ki a társa, mert Isten megmutatta neki. Az ember pontosan tudja, mi a hivatása, mert Isten arra adott neki talentumot. Az ember nap mint nap elkérheti - nem elmondhatja neki, hanem -: elkérheti az Úrtól a feladatát, mert Isten minden egyes napot azért ad, hogy az Ő akaratát teljesítsük ezen a világon. Ha este még dühösek vagyunk valami miatt, akkor nem fogadtuk el az akaratát. Ha békességben a kezébe raktunk mindent, akkor megáldja a pihenésünket.

Az Isten akaratát ismerő ember szavára, az Isten által kijelölt helyen, az elhívott ember számára adatott, (és nem az ember által választott társaságban) hallgatnak, mert ott, és azok elhiszik, hogy a bejelentést közlő előtt megjelent az Isten.

Vajon Isten téged is használni fog valamire? Nos, kedves testvérem: rajtad múlik! Hogy használni akar, az egészen biztos! Azért ülsz ma itt, ebben a templomban. Mert Isten megszólít. Ha tetszik, ha nem. Nem mehetsz ki innen válasz nélkül. Szabadságod van durcásan nemet mondani, és szabadságod van arra, hogy örömmel, igennel felelj! Ha azt mondod „nem", nincs több dolgod. Isten nem tud használni. Hasztalan lesz az, amihez nyúlsz, ami felől döntesz. Ha azt mondod „igen Uram, legyen meg a te akaratod, és végre, ne az enyém", akkor figyelj, mert az első dolog, amit észreveszel az lesz, amit a Biblia első lapjain olvasol. Isten ellensége kérdezgetni kezdte az Úrral harmóniában, boldogságban élő embert. Kétségeket támaszt benned is azzal szemben, amit egyértelműen megértettél. Emlékeztek? A kígyó azzal kezdte: „Csakugyan azt mondta Isten..."? A tanultakat pontosan felmondó asszonyt kinevette: „Dehogy...!" (1Móz 3,1.4.)

Ha ma, az elmúlt percekben arra a döntésre jutottál, hogy Isten akaratát keresed, Isten megértett akaratát követed; az Isten nélküli terveidet elveted, akkor már most, vagy az utcán, otthon a füledbe súg a Kísértő: „Csakugyan azt mondta Isten..."? És ha még erős vagy, és azt mondod: igen, akkor már kacag is: „Dehogy...!" De ne ijedj meg! Emlékezz, hogy Isten, csakúgy, mint Mózest, téged is alkalmassá tesz arra, hogy azt tedd, amit Ő kért tőled! Mózesnek volt egy botja. Neked mid van? Ismereted? Kézügyességed? Kedvességed? Imára fordítandó időd? Azt, és semmi többet nem kíván az Úr!

Használd örömmel, használd békességgel, használd Jézust követő bizalommal, mert amíg be nem fejezted a küldetést, Ő veled marad! Utána pedig egészen biztosan új feladattal bíz meg. E felől erősít meg az úrvacsorai jegyekben is. Ő, az értünk testét, vérét, életét adó Jézus Krisztus.

Ő él benned, és te, Ő benne. Ezzel a hittel vedd magadhoz a szent jegyeket, és „Így majd elhiszik, hogy megjelent neked az Úr"! Ámen