Istentisztelet 2015. június 21-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Zsolt 113

Textus: ApCsel 12,20-23

Szeretett Testvérek!

Biztos vagyok benne, hogy Jézus velem együtt örül, amikor látogatásaim során, az otthonaitokban, megakad a szemem a hűtőszekrényen, a faliszőnyegen, vagy az előszobatükrön. Minek örülök; mit látok? Azokat a kis, bibliai idézetes kártyákat, amiket az istentisztelet elején kézbe kaptok. Az aznap délelőtti igehirdetés kiemelt, bibliai üzenetét. Tudom, van, aki nem a lakásában, hanem az autójában gyűjtögeti őket, más az íróasztalán tartja. Arra emlékeztetnek minket, amit vasárnap hallottunk.

Pénteken azok gondolkoztam, hogy fog kinézni ez a mai üzenet, ez a kis papírdarab a többi között? Aki elviszi magával, később előveszi, többször rátekint, és elolvassa, azt a testvért a Szentlélek Isten mire emlékezteti majd?

Reménység szerint arra, hogy élt egyszer valaki, aki „... nem Istennek adta a dicsőséget." Ennek pedig halálos következménye lett. A sok szép Ige mellett, mi haszna van egy ilyen „ijesztő" emlékeztetőnek? Mondjuk: annyi, mint sok református templomunk tetején a szélkakasnak. Nem igazán a szélirány jut róla eszünkbe. Az csak a másodlagos funkciója. A református templomok tetején csillogó kakasok Péter tagadására emlékeztetnek minket. Arra, hogy nagymellényű, Istennek tett fogadkozásaink pillanatok alatt semmivé válnak, ha az élet számon kéri tőlünk a Krisztushoz ragaszkodó, aztán, adott pillanatban könnyen fellazuló hűségünket.

Jézus megbocsátotta Péternek a háromszoros tagadást. Túlélte azt, amit megtett. I. Heródes Agrippa király nem élte túl azt, amit nem tett meg! „... nem Istennek adta a dicsőséget." Hát ezért hasznos odatenni ezt az igeverset a többi mellé! Életvédő bibliai idézet!

Vajon, ma is fennáll ez a veszély? Kerülhetünk ilyen vészes közelségébe annak, hogy az Úr angyala azonnal lesújtson ránk? Azt hiszem: igen!

Amikor valaki lassan, de egyre erősebben kezdi azt hinni, hogy ő maga mindennél, és mindenkinél fontosabb, megtette az első lépéseket az önistenítés útján. Mindnyájan ismerünk ilyen szerencsétlen, valamilyen szakmai, társadalmi, művészeti, stb. létrán felfelé kapaszkodó, lépéseivel egyenesen arányos lelki sivársággal szembenéző embereket. Tényleg, elismerésre méltó módon elérnek valamilyen szintet, kitartó szorgalommal megszereznek egy papírt és... megváltozik a személyiségük. Más lesz a tekintetük. Annak a tiszteletét követelik meg, akivel valaha együtt indultak. Később annak a dicséretét provokálják ki önmaguk számára, akire korábban ők néztek fel. Ők azok, akik elfelejtik (de lehet, hogy soha nem is gondoltak rá), kinek köszönhetik az életüket. Kinek köszönhetik a szüleiket, akik felnevelték őket. Kinek köszönhetik a mindennapi kenyeret. Elfeledkeznek Istenről, aki azért adott nekik élet-lehetőségeket, tehetséget, hogy eljussanak odáig, ameddig eljutottak. Elfeledkeznek arról, hogy Istennek adják a dicsőséget.

I. Heródes Agrippa király „... nem Istennek adta a dicsőséget." Mielőtt valaki azt hinné, hogy valami kegyes, a gonosz királyon kárörvendő bibliai kitalációról van szó, gyorsan elmondom, hogy ezt a történelmi epizódot, a rómaiak kenyerén élő zsidó történetíró, Josephus is feljegyezte. Ugyanazt, amit tömörebben, itt olvasunk a Bibliában. Tírusz és Szidon, a két, hatalmas, sziro-főniciai kikötőváros a Heródes Agrippa király uralkodása alatt lévő területektől észak-nyugatra helyezkedett el. A király, ha úgy tartotta kedve, lezárta az országán, a kikötők felé átvezető kereskedelmi utakat, ami komoly profitkiesést jelentett a két város kereskedelmi flottájának, amely a Földközi-tenger valamennyi kikötőjébe szállította a Keletről jött árut. Heródes Agrippa másik ütőkártyája maga a kikötőkhöz tartozó tartományok élelmezése, illetve annak, esetleges megvonása volt. Tírusz és Szidon elkezdett hát lobbizni, és a király pénzügyminiszterét, ezt a bizonyos Blásztuszt „megnyerték" maguknak. Helyreállt a béke. A nagy összeölelkezést óriási ünnep követte. Ennek második napján Heródes Agrippa az egyes számú királyi öltözetében lépett a helyi amfiteátrumba, ami zsúfolásig megtelt a szenzációra vágyó közönséggel. A protokoll stáb jó munkát végzett. A király, a laposra vert ezüstpikkelyekkel díszített palástjában ült le az odakészített trónra, és kieresztette a hangját. A nap sugarai ekkor olyan szögben estek rá, hogy a talpig ezüstbe öltözött király szinte tündökölt. Ekkor már csak a tömeg őrjöngése hiányzott ahhoz, hogy Heródes Agrippa tényleg földöntúlinak képzelje magát. A nézők statiszta munkája nem váratott magára. Ezernyi torokból hangzott fel az üvöltés: „Isten hangja ez és nem emberé!" Mi történt ott? Az, ami azóta egyfolytában. Ha megfelelő körítéssel megszólal az, akire nagyon éhezik a tömeg, majdnem mindegy, hogy mit mond: Istennek tartják. Sőt: Istennél is többre. Istent követni nehézséget jelent; a sztárokat isteníteni nem jelent komoly kockázatot, kényelmetlenséget.

Heródes Agrippa a tömegre hallgatott, és nem a szívére. A tömeg imádatának gépszíja elkapta, és attól a pillanattól kezdve nem volt menekvése. Elhitte, hogy Istennel egyenlő. Belepusztult.

A mai kis igés kártyánkon szereplő bibliai kijelentés ezért: életmentő! Amikor rátekintünk, két csapdát kerülhetünk el. Azt, hogy ha dicsérnek minket, azt magunknak tulajdonítsuk, és azt, hogy mi dicsérjünk másokat úgy, hogy azzal félrevezetjük a lelküket, az eszüket, addig, viszonylag egészséges gondolkodásukat.

A világ tele van életveszélyben élő Heródes Agrippákkal.             Popsztárok, filmszínészek, élsportolók, választások győztesei, tiszteletreméltó szakmai sikereket elért, dolgozó emberek. Mondhatnak bármit; rajongóik, követőik már az ő kijelentésükhöz, véleményükhöz irányítják saját, értelmes, józan gondolataikat, és nem fordítva. Én már beszélgettem olyan emberekkel, akik egyik nap' megfogalmazták a véleményüket, és másnap az ellenkezőjét állították. Csupán azért, mert az, akinek a fényképe ki van téve a lakásuk falán, „jól megmondta". Amikor egyikőjük esetében arra céloztam, hogy az előző napi álláspontját a Bibliával is megtámasztotta, szégyenkezve kijelentette, hogy nem gondolta komolyan, annak a (most mindegy, hogy milyen) sztárnak van igaza. „Nem a Bibliának?" - kérdeztem. „Magának az a dolga, hogy annak higgyen tiszteletes úr, de én modern gondolkodású vagyok."

Mikor ébrednek fel azok, akik istent faragnak embertársaikból? Mikor jönnek rá először, vagy újra, hogy Jézus, Poncius Pilátusnak mondott szavai ma is megkérdőjelezhetetlenek: „Semmi hatalmad nem volna rajtam, ha felülről nem adatott volna neked"? Aki életében, legalább egyszer, (mint ma délelőtt is) amikor hallja, de mégsem hajlandó szembenézni azzal a ténnyel, hogy minden, amivel rendelkezik, nem önerejéből való, hanem Isten végzésének, szeretetének, gondviselése forgatókönyvének bármikor visszavonható része, azt, valamikor, szörnyű csalódás éri majd!

Az önistenítés következményeit nem lehet kikerülni. Isten dicsőségét nem lehet emberi célokra befogni. Istent nem szabad emberi keretek közé szorítani, és megszabni neki, hol, mikor jelentheti ki az Ő dicsőségét.

Az elmúlt napok, először megyei sajtóhíreiben, majd egyik, országos tévéadásában szó esett arról, hogy a Magyarországi Református Egyház néhány tisztségviselője szerint, polgári temetéseken nem engedhető meg az imádkozás, vagy Isten nevének használata. Legfeljebb akkor, ha azt versekből idézik! A hivatkozási alap a 2011. évi CCVI. törvény alábbi rendelkezése  „A vallási közösség elnevezése, jelképrendszere, szertartásrendje, valamint a köznyelvben meghonosodott neve fokozott jogvédelemben részesül..." Én itt nem olvasom Isten nevét. Az állami törvény nem határozza meg, ki imádkozhat, ki említheti Isten nevét.

Ezzel szemben, két evangélium is feljegyzi azt az esetet, amikor János apostol elmeséli Jézusnak, hogy többedmagával látott valakit, aki Jézus nevében (= Jézus nevét használva!) űz ki ördögöket, vagyis gyógyít. Nem ez a baj, hanem az, hogy az illető nem követi őket. Nem tartozik a tanítványi közösségbe. Igyekeztek is megakadályozni ebben a tevékenységében. Mit is válaszolt Jézus? „Ne akadályozzátok őt, mert aki nincs ellenetek, az mellettetek van." (Lk 9,50) Márk evangéliumában így jegyezték fel: „aki nincs ellenünk, az mellettünk van". Ezt azért lenne jó megjegyeznünk, mert a világi, de még az egyházi törvények is Jézus akaratának vannak alárendelve, és nem fordítva. Az egyház nem sajátíthatja ki magának Isten működési területét. Ha mi reformátusok ezt tennénk, szemétbe dobnánk mindazt, amiért reformátor őseink az életüket adták!

A politikától elkezdve, a sportolókon keresztül a művészekig és sztár-orvosokig, jogászokig és ki tudja még milyen szakterületekig terjedő „celeb-imádat" korában jó lenne megtalálni a helyünket! Azt a helyet, amit nagy valószínűség szerint különcnek, antidemokratikusnak titulálnak majd. Azt a helyet, ahol Istennek, egyedül neki adják a dicsőséget. Tudom, mert nap mint nap megélem, hogy nem kellemes szellemi, lelki kisebbségben élni. Ezzel együtt azonban hiszem, mert tapasztalom, hogy a földi élet véges voltának szelétől megérintve, sokan szeretnének átigazolni azok közé, akik több száz éve hirdetik: Soli Deo Gloria; Egyedül Istené a Dicsőség!

Olvassátok, nézzétek a híreket! Előtte, és utána olvassátok ezt a könyvgyűjteményt (a Bbliát). A szerető, a még mindig kegyelmes és gondviselő Isten akaratából minden nap megérthetjük hová tart a világ, és melyik irányba mutat Isten! Szabad akaratot kaptunk. Gondatlanságunk és erőfeszítéseink-, örömeink és fájdalmaink-, sikereink és kudarcaink minden percében eldönthetjük, kit helyezünk az első helyre! Önmagunkat, vagy azt az Istent, aki ma is, szeretetben fogant kísérletet tett arra, hogy magához öleljen bennünket? Ő bennünket, Ő téged választott. Ezért adta magát a keresztre Jézus testében. E felől akar biztosítani a szent jegyekben. Hogy vele, hogy Őbenne: életünk legyen! Ámen.