Istentisztelet 2015. május 17-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: ApCsel 1,15-22

Textus: ApCsel 1,23-26

Szeretett Testvérek!

Három nappal ezelőtt, az áldozócsütörtöki istentiszteleten, Isten segítségével, újra, tudatosan felvettük a pünkösd előtti napok ritmusát.

A feltámadását követően, Jézus még negyven napon keresztül együtt volt a tanítványokkal. Ahogy' csütörtökön este is hallhattuk, ez alatt a negyven nap alatt még egyszer „átvette a leckét" azokkal, akik döntöttek. Döntöttek a felől, hogy úgy akarják leélni az életüket, ahogy Jézus tanácsolta nekik. Jézus, negyven napig, immár úgy magyarázhatta nekik Isten országának igazságát, hogy bizonyítékai voltak. Bizonyította azt, hogy minden, amit mondott, igaz. Megfeszítése előtt háromszor is értésükre adta, hogy sokat fog szenvedni, megölik, de harmadnapon feltámad. A szenvedését és megölését, szomorúan, de elhihették a tanítványok. A feltámadás azonban meghaladta a befogadóképességük határait.

Voltak köztük olyanok, akik végignézték Jézus megfeszítését. Hallották utolsó szavait. Halottá nyilvánítását követően, látták, amint a kivégzőosztag vezetőjének parancsára, a leemelés előtt, előírásszerűen Jézus testébe döfik a lándzsát. Arimátiai József embereit követve, sírboltba helyezték a drága testet. Utána, több ember együttes erőfeszítésével a nyugvóhely elé hengerítették az óriási követ.

Vége. Jézus meghalt. Eltemették. Ki hitte volna, hogy ő, aki a viharnak parancsol, életre kelti annak a vidéki rabbinak a kislányát, a gyászmenetből kiveszi a naini özvegy halott fiát, ötezer férfinak és családtagjaiknak ad vacsorát néhány kenyérből és halból; ez a Jézus nem talál rá módot, hogy elmeneküljön ellenségei elől? Ki hiszi el ez után azt a sok, lelket gyönyörködtető dolgot, amit Isten Országáról mondott? A Júdás árulását is végigélő tanítványok, szépen felépített, növekedésnek indult hite: összeomlott.

A szörnyű veszteséget hordozó harmadik napot követően azonban Jézus megjelent! Az, hogy megállt közöttük; az, hogy sült hallal várta őket, az, hogy megtörte a kenyeret, együtt evett velük, az, hogy beszélt hozzájuk, mind, mind elhitette velük a feltámadást. A legnehezebben elhihető bejelentését. Ezek után, persze, hogy minden, amit három éven keresztül mondott nekik, igaznak bizonyult!

Arra a negyven napra azonban szükség volt! Negyven napig még egyszer át kellett venni azt az átadásra szánt ismeretanyagot, amivel el lehetett indulni a világba. Vinni a hírt: vége a lelkiismeretet nyomasztó bűnök hordozásának! Vége a termény-, és állatáldozatok bemutatását követelő vallásgyakorlatnak! Izráel Istene már nem az állandó kiengesztelési szertartásokat váró Úr, hanem a gyermekeit magához hívó, átölelő Atya Isten! Jézus, kivétel nélkül, átvette mindenkinek a neki megvallott-, és megbánt bűnét, vétkét. Elviselte érte a büntetést. Ezzel az ember fogságának ideje lejárt! Haza lehet menni; vissza, a szerető Isten mellé. Innentől kezdve csak a vidám, cselekedeteivel a hálaadást tükröző élet megélése van hátra. Ha pedig annak vége van; irány az a hely, ahol Jézus várja az övéit! Indulás, mindjárt a földi halál után! Már a test, a hamvak temetése előtt! Az ember lényege, személyisége, lelke már a kórházi ágyon, az otthoni fekvőhelyen, a baleset helyszínén, a harctéren, a lefejező kivégzőosztag elvonulása előtt elhagyja az addig őt hordozó porhüvelyt. Aztán lesz majd egy nap, amikor az addig is tovább élő lélek újra testbe költözik. Az a test már nem öregszik, tagjai nem fájnak, érzékei másképp' fognak működni.

Jézus feltámadása ezt bizonyította. Ezt magyarázta el még negyven, földi napon keresztül. Utána felemeltetett, felhő takarta el, és... és a tanítványok újra magukra maradtak. Ez azonban egészen más volt. Ígéretet kaptak arra, hogy amit egyszer már megmondott Jézus, az hamarosan bekövetkezik. Mert, ugye, azt is elmondta, hogy Pártfogót küld nekik, az Igazság lelkét. A szent Lelket, vagyis az Ő, a Jézus lelkét, aki képes lesz ugyanabban az időben, ugyanazzal az erővel megjelenni, bárhol e földön. Ezt még a feltámadott testben sem tudta volna megtenni Jézus. Ezért választotta a Lélek-formát. Ő, Jézus Lelke teszi képessé őket arra, amit a keresztelő elején hallottunk: tanítvánnyá teszik a népeket.

A tanítványoknak nem mondta meg, mennyi ideig kell várniuk a szent Lélekre. Mi már tudjuk, hogy tíz nap telt el a mennybemenetel és a Szentlélek megérkezése között. Csütörtökön ünnepeltük a Mennybemenetelt. Jövő vasárnap lesz Pünkösd ünnepe. Még hét nap van hátra. A következő ünnepnapig. Mi is várjuk, hogy a Szentlélek Isten szólítsa meg, töltse be azokat, akik még „Szent-lelketlenül" élnek. Az Atya és Jézus Lelke már majdnem kétezer éve betöltötte a Földet. Mi nem azt várjuk, hogy itt legyen. Mi ünnepelve köszönjük meg azt, hogy jelen van! Az ünnep, az emlékezés, a hálaadás napjáig várunk.

A tanítványok nem tudták, mennyi idő telik el a Szentlélek érkezéséig. Miután látták Jézust elmenni, együtt maradtak, és imádkozva várták az ígéret beteljesülését. A napot, amikor Jézus helyett, a szolgálat beindítására jelet adó isteni Lélek érkezik meg.

A várakozás ideje alatt, valahol Jeruzsálemben, ahol a tizenegy apostol éppen százhúsz emberrel van együtt, Péter feláll. Eszébe jutott valami. A szent imádságok gyűjteményében található Dávid király egyik éneke. Abban a király azt írja, hogy volt valaki, aki gyűlölettel fizetett a szeretetéért. Az illetőnek meg kellett halnia. Várjunk csak! Ez kísértetiesen hasonlít annak az elvetemült Júdásnak az esetére! Elárulta azt a Jézust, aki annyira szerette őt, hogy még az utolsó vacsoráját is megosztotta vele. Júdás meghalt. Úgy, mint Dávid király alattomos támadója, aki tisztségviselő volt. Júdás is az volt, egy közülük. Hogyan rendelkezett akkor, a király? „... tisztségét más kapja meg!" (Zsolt 109,8)  No, rajta, akkor mi is tegyünk úgy! Válasszunk valakit Júdás helyébe!

Két jelölt neve merül fel. Két olyan emberé, aki, egyrészt, a tizenkét apostollal együtt, végigjárta azt az utat, melyen Jézus vezette őket. Másrészt: tanúja volt a feltámadásnak. Ez egy kis magyarázatra szorul. Ugye, tudjuk, hogy Jézus, egy alkalommal hetven tanítványát küldte ki; tehát nem csak a név szerint ismert, 12 apostol volt a társaságában! Aztán, a feltámadást ugyan senki nem látta, de az, aki találkozott a feltámadt Jézussal, az a feltámadás tanúja.

Nos, a több tucatnyi, ezeknek a feltételeknek megfelelő tanítvány közül kettőt jelölnek Júdás megüresedett tisztségére. Előhívják az elsőt (és ez a „helyezés" jelentőséggel bír!): „Józsefet, más néven Barsabbást, akinek mellékneve Jusztusz volt." Azért fontos, hogy őt említik először, mert valószínűleg őt tartották alkalmasabbnak. Felsorolják az összes nevét: József azt jelenti, hogy „/az Úr/ szaporítsa"; Barsabbás: „szombaton született"; Jusztusz: „igazságos". Két héber, és egy latin név! Mátyásnak egy neve van, az is görög. Mattathiász azt jelenti: „Isten ajándéka".

Megkezdődik a választás. Nem kampánnyal, hanem imádsággal: „Urunk, minden szívnek ismerője, te mutasd meg, hogy e kettő közül melyiket választottad magadnak"! Aztán sorsot vetnek. Ne botránkozzunk meg rajta! A sorsolás úgy történt, ahogy a Templomban papi szolgálatra választották a következő tisztségviselőt. Elővettek egy szűk szájú edényt. A neveket kavicsokra írták, beletették őket az edénybe, és addig rázták, míg az első ki esett belőle. Isten - és nem az emberek - választása Mátyásra esett.

Mi volt ez? Sorshúzás, szerencsejáték? Nem! Az említett, elfogadott szokást gyakorolva, előtte: imádkoztak. Miért is? Azért, hogy Isten válassza ki magának azt, akit Ő akar kiválasztani! Na, ehhez egyetlen, demokratikus jogállam választási bizottsága sem járult volna hozzá! A keresztyén világ, és benne a „Sola Scriptura" (Egyedül az Írás) egyházai annyira jónak tartják a világi játékszabályokat, hogy lelkészeikre kényszerített törvényeikből már régóta kivették annak lehetőségét, hogy Isten, szuverén akarata szerint válassza ki magának azt, aki neki tetszik!

Akkor, Jeruzsálemben, legalább két jelölt volt. A mi egyházi gyakorlatunk biztosabbnak látja, ha már kettő közül sem kell választani, hanem arra az egyetlen jelöltre szavaznak, aki kezét dörzsölve elfogadja ezt a rendet, és „alázatos szívvel" ott árválkodik a szavazó lapon.

Isten, a talán kevésbé esélyesebb Mátyást választotta - magának. Én hiszem, hogy Isten választása másképp működik, mint a demokratikus választási rendszerek. Isten nem a felkészült, emberek által minősített jelöltre voksol, hanem Ő készíti fel, és Ő minősíti azt, akit Ő választott - magának. Péter és a százhúsz fős tanítványi sokaság nem zárta ki Istent a szavazók közül! Neki adták át a választás jogát!

Az emberek választása óhatatlanul is elfogult. Érzelmi és hangulatát befolyásoló körülmények hatása alatt áll. Az emberi választás, olyan, mint annak a szerelmes fiúnak a levele, amit barátnőjének írt: „Drágám, ha a világ olyan lenne, mint a Szahara forró homokja, én akkor is térden csúsznék eléd. Ha a világ olyan lenne, mint a cápáktól hemzsegő déli tengerek, én abba is belevetném magam, és odaúsznék hozzád. A tűzokádó sárkánnyal is megküzdenék érted. Akkor: csütörtökön találkozunk - ha nem esik az eső..."

Jézus mennybemenetele és a Pünkösd közötti jeruzsálemi választás ezt üzeni ma nekünk: Keresd Isten akaratát, dolgozz Isten szeretetével, és ne törődj azzal, hogy ez mibe kerül, hogy ehhez mit szólnak az emberek! Végezetül: én hiszem, hogy a szavazás után, az apostolok közé be nem választott másik jelölt, József-Barsabbás-Jusztusz nem keseredett el, hanem örömmel megtalálta a csendes szolgálat helyét a gyülekezetben. Úgy, mint azóta is mindenki, aki Jézussal járt, Őt fogadta el egyedüli Mesterének, hisz az Ő feltámadásában, és annak bizonyságtévőjeként ismeri őt a világ. Így választatunk mi is a tanítványok közé. Ámen