Istentisztelet 2015. május 24-én

(Kereskényi Sándor)

Pünkösd első napja

Lekció: ApCsel 2,1-13

Textus: ApCsel 2,14

Szeretett Testvérek!

A kegyes hívők a pünkösd ünnepéhez, ami a Szentlélek, egész földre kiterjedő kitöltetésének ünnepe, a Református Egyházban majdnem ötszáz éve odacsatolnak még egy felemelő alkalmat: a konfirmációs fogadalomtétel eseményét. Nem mi találtuk ki. Annak idején, reformátor őseink a katolikus hitgyakorlatból vették át ezt a szokást. Nevezetesen, azt, hogy 12 éves forma gyerekek kívülről megtanulnak olyan hittételeket, melyek megfogalmazásán, komoly tudósok, könyvek százait elolvasva, évtizedekig gondolkodtak. A gyerekek kívülről megtanulják ezeket a teológiai igazságokat, aztán vizsgáznak belőle. (A katolikus egyházban, ezt a folyamatot első áldozásnak és bérmálásnak hívják.)

Mai, református egyházunkban számos helyen még mindig élő, a konfirmációs fogadalomtétel komolyságát erősen megkérdőjelező szokás, hogy a gyerekeknek előre megmondják, mire kell majd válaszolniuk. Akik egy héttel ezelőtt a próbavizsgán, majd tegnap, a meghirdetett, tényleges, „éles" számonkérés alkalmán látták fiataljaink arcát, azok elhihetik, hogy ebben a gyülekezetben nem ez a gyakorlat. Valamennyiüknek ismerniük kell a száz-egynéhány kérdésre adandó választ. A helyzet hangulata miatt természetes, hogy izgultak egy kicsit, de mindent összevetve, tényleg megörültünk annak, hogy az elmúlt években vizsgázott társaikhoz hasonlóan, tisztességesen elsajátították a kívülről megtanulandó anyagot.

Ez a második, (vagy harmadik?) év, amikor a felkészítő lelkész (én), már a közös tanulásunk kezdetén-, annak közepe felé-, majd a végén is felhívom a fiúk és lányok figyelmét arra, hogy nem kötelező fogadalmat tenni! A presbitérium előtt le kell vizsgázni abból, amit megtanultak. Utána azonban senki; sem szülő, sem lelkész, sem nagyszülő, sem presbiter, sem egyházi törvény nem kényszerítheti őket, hogy arra tegyenek fogadalmat, amit nem tudnak a magukénal. Amit nem hisznek, csak megtanultak.

Azon a zsidó aratási ünnepen, Jeruzsálemben, azon a helyen, ahol háromezernél jóval több ember elfért, Péter apostol egészen röviden elmondta, ki volt az a Jésuah ben Jószéf (Jézus, /a názáreti/ József fia), akit ötvenkét nappal korábban megfeszítettek.

Mi történt Péter beszéde előtt? „Amikor pedig eljött a pünkösd napja... szélrohamhoz hasonló zúgás támadt"; „valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre"; „mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni".

Megdöbbent, tanácstalan emberek kérdezgették egymást. Nem csoda, ilyet még a legöregebb, pártus, méd, és elámita varázsló sem tapasztalt! A római jövevények, akiknek már nem lehetett sok újat mondani, az arab turistákkal együtt elámultak azon az előadáson, amit mindegyikük a saját nyelvén hallott. Sőt! Még a helyi vallás képviselői, a zsidó rabbik, és az őslakos jeruzsálemiek is elcsendesedtek.

Ekkor Péter, maga mögé állítva - a Mátyással kiegészült - tizenegy apostol-társát, nagy levegőt vesz, és kiereszti a hangját: „Figyeljetek szavaimra, és tudjátok meg, mit jelent mindez!"

Álljunk meg egy pillanatra! Hol is tartunk? Szentlélek Isten megérkezik. Jézus ígérte, hogy így lesz. Ezt az ígéretét is teljesítette! Isten Lelke, valamilyen, emberi szavakkal kifejezhetetlen formában (leginkább lángnyelvekhez lehetne hasonlítani) leszáll azokra, akik ugyanabban a házban ültek. Kik voltak ezek? Korábban arról volt szó, hogy Mátyást a tizenegy apostol közé sorolták. Feltehetően, erről a tizenkét Jézus-tanítványról van szó. Ezek elkezdenek beszélni. Értelmes nyelven; abban a korban beszélt, élő nyelveken. A helyszínek és a népek megjelölése alapján, mindegyik apostolra juthatott egy-egy nyelv. Arról, hogy miről beszéltek, egyetlen utalást találunk: „az Isten felséges dolgairól".

Kik hallgatják őket? A Szentlélek érkezésének zajára összefutott emberek. Több ezren vannak. Az apostolok, valószínűleg kijöttek a házból, és a különböző nyelveken, nyílt téren beszéltek, másképp' nehezen képzelhető, hogy ennyien hallgatták őket. Hallgatóik vagy ismerték az apostolokat, vagy a ruházatuk alapján azonosították őket. Az biztos, hogy valamiről felismerhetők voltak, hiszen a csodálkozó tömeg tagjai így kérdezgetik egymást: „Íme, akik beszélnek, nem valamennyien Galileából valók-e?"

Aztán Péter beszélni kezd. Elmondja, ki volt Jézus. A beszéd hatása óriási, szinte ijesztő! A Biblia szép görög nyelve valahogy így adja vissza: „fájdalmas nyilallást éreztek a szívükben". A folytatásból tudjuk, hogy a hallgatók „kezelni" akarják ezt a bennük felgyúlt indulatot: „ezt kérdezték Pétertől és a többi apostoltól: Mit tegyünk, testvéreim, férfiak?" Na, Péter megmondja!

Az első, hogy változtassák meg eddigi gondolkodásukat. Ha ez sikerül, különös, felszabadító érzést fognak tapasztalni: bánatosak lesznek! A miatt, amit eddig még magunk elől is igyekeztünk elpalástolni, próbáltunk magyarázgatni. Gondolatváltás, bűnbánat. Ezt az összetett folyamatot jelző egyetlen görög szót így szoktuk lefordítani: megtérés. Az addigitól eltérő gondolkodás, és bűnbánat. Ha ez megvan, zsidó szokás szerint, de, immár: Jézus nevében vízbe merítik őket (megkeresztelkednek). Erre azért van szükség, hogy a vízben elmerülve, majd abból felbukkanva, úgy érzik majd, hogy meghaltak és új életre támadtak. Régi énjük meghalt, az új pedig feltámadt. A vízből felbukkanó új élet ismertetőjele: a bűnbocsánat megtapasztalása. Ezt követően pedig jön a ráadás - állítja Péter -: „megkapjátok a Szentlélek ajándékát."

Mi ez az ajándék? Az, amit te is megtapasztaltál, amikor elfogadtad és átvetted a Szentlélek ajándékát! Mindenek előtt, azt a biztos, nyugodt, elvehetetlen, örömmel teljes hitet, hogy a názáreti Jézus rendezte az ügyedet Istennel. Megjelent a kivégzésed helyszínén, és az összes, felgyülemlett isteni haragot magára vette - helyetted. Életed táblájáról letörölte az összes, mocskos, értelmetlen irkafirkát. Isten most már a tiszta szívedre, eszedbe, tested lámpásába, a szemedbe, kezedbe, nyelvedre írhatja azokat a tételeket, egyenleteket, melyek szabályossá, rendezetté, kiszámíthatóvá teszik minden napodat, és felkészítenek a vele eltöltendő örök életre. A Szentlélek ajándéka az, hogy erre kíváncsi leszel, hogy ezt megérted, alkalmazásba helyezed, és megköszönöd. Ha ez már megtörtént az életedben, tiéd a Szentlélek ajándéka. Ha még nem, akkor csak dicsekszel azzal, ami még nem a tiéd. Mi történik itt, ma, ebben, és azt hiszem, sok tízezer templomban a világon? A Biblia lapjait újraolvasva, magunk elé idézzük az akkori eseményeket. Na, és, ezen kívül mi történik itt, ma, ebben, és sok tízezer templomban a világon? Fiatalok tízezrei állítják Krisztus gyülekezetei előtt, hogy a fentieket ők is megértették, és ezért, csatlakozni kívánnak azokhoz, akik... Nos, kikhez is?

Jelen esetben: hozzánk. Hozzánk, akik évekkel ezelőtt már mindezen átmentünk. Azon, hogy (úgy, mint akkor, Jeruzsálemben,) a Szentlélek a közelünkbe érkezett. Átéltük azt, hogy (úgy, mint akkor, Jeruzsálemben,) olyan emberek szólítottak meg minket (nagymamánk? szüleink? barátunk?), akik értettek a nyelvünkön, és Istennel kapcsolatos, csodálatos dolgokról meséltek. Részünk volt abban, hogy valaki (úgy, mint akkor, Jeruzsálemben, Péter), elmagyarázta nekünk, voltaképpen ki volt az a názáreti Jézus, és mit tett velünk, értünk. Mi pedig, megtanulván a názáreti Jézus követéséről szóló alapelemeket, megváltoztattuk a gondolkodásmódunkat, bűnbánatra jutottunk, vagyis: megtértünk, és egy idő után ez meglátszott a magatartásunkon is. Vagy még nem? Annak ellenére, hogy jó ideje őrizzük a konfirmációs emléklapunkat, még nem kaptuk meg a Szentlélek ajándékát? Kérdezem még egyszer: Kikhez csatlakoznak most fiatal testvéreink? Azokhoz, akikről a megtérés, a bűnbánat, és a Szentlélek ajándékainak osztása tekintetében példát vehetnek?

Ilyen gyülekezet vagyunk? Ilyen; terveiket, minden egyes napon, a nap minden órájában Jézushoz igazító hívek vagyunk? Ki merjük mondani gyermekeinknek, unokáinknak, hozzánk csatlakozni vágyó fiataljainknak, itt, Jézus jelenlétében, hogy „Ha keresztyént akarsz látni, nézz rám!"? Konfirmáltunk már, vagy csak papírunk van róla? Megerősítette már a Szentlélek Isten azt, amit a szánkkal vallunk (mert ez a konfirmáció!), vagy még könyörögnünk kell azért, hogy adja nekünk az igaz hit ajándékát? Nem szégyen az a fohász, hanem az őszinte bűnbánat legszebb jele! Aki kimondja a konfirmációs fogadalmat, az mély vízbe ugrik! Isten, és Isten választottai előtt megfogadni azt, amit mindjárt hallani fogunk, reménység szerint komoly elhatározásra, komoly imaéletre vall! Enni azt a kenyeret és inni azt a bort, amit itt kínálnak, olyan hitvallás, ami Jézus előtti kötelezettségekkel jár. Azt követően, hogy Jézus egyházához tartozónak valljuk magunkat, a fogadalom minden cselekedetünket, szavunkat, elhatározásunkat súlyossá teszi. Megmérettetnek. Figyelik, mérik, értékelik őket mindazok, akik tudják, mit fogadtunk; és számon tartja, dicséretre méltónak, vagy szemétnek ítéli őket Jézus is, aki még inkább tudja, hogy komolyan gondoltuk-e ezt az egészet, vagy csak „túl vagyunk rajta"?

Kedves, fogadalomtételre készülő fiataljaink; kedves, Isten előtt vizsgázott, vagy „levizsgázott" gyülekezeti tagok! Pünkösd szent ünnepén, Jézus Krisztust itt, egészen közel, magunk mellett tudva, mindnyájan, felelősséggel gondoljuk át mikor vettük komolyan utoljára a Péter száját használó Szentlélek Isten felszólítását: „Figyeljetek szavaimra, és tudjátok meg, mit jelent mindez!" Ha tudjátok, megértettétek, elfogadtátok, és örültök annak, amit Jézus tett, akkor, akár napjában többször is változtassátok meg az Istennel ismételten szembeszálló gondolataitokat! Jussatok bűnbánatra, valljatok meg mindent, ami - jól tudjátok mi az -, nem enged oda az Úr asztalához, vagy éppen a családi asztalhoz!

Aztán örüljetek! Örüljetek együtt mindenkivel, aki már megkapta ezt az ajándékot! A Szentlélek ajándékát. Élete alaphangját. A békességet és örömet abban, hogy minden igaz, amit Jézus mondott! Isten áldása legyen és maradjon ezen a pünkösdi örvendezésünkön! Ámen