Istentisztelet 2015. május 3-án

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Józs 10,1.5.8.12.32-40; 11,9.15.20.23.

Textus: Józsué 11,23/c

Szeretett Testvérek!

Május első vasárnapján vagyunk együtt. Még végig sem mondtam ezt a mondatot, hiszem, hogy azonnal Anyák napjára gondoltunk. Anya. Édesanya. A határtalan szeretet, a biztonságérzet, a békesség jut róla eszünkbe. Róla: az édesanyánkról.

Emlékszem az első, anyák-napi énekre, amit jó előre megtanultunk az óvodában: „Orgona ága, barackfa virága...". Az általános iskola éveiben még ünnepséget rendeztünk. A gimnáziumban már csak emlékeztettek rá minket, a csőnadrágos, Alföldi-papucsban járó tinédzsereket: el ne felejtsük felköszönteni anyukánkat! Nem felejtettük el, de azért hálásak voltunk a figyelmeztetésért a tanárainknak. Nekik, akik a Kossuth Lajos Tudományegyetem Gyakorló Gimnáziumában készítettek minket azokra a szellemi küzdelmekre, amikkel szemben „egy kossuthosnak" meg kell állnia a helyét"!

Akkor, a hetvenes években nem gondoltam volna, hogy huszonegynéhány év múlva, volt osztálytársaim fájó, kérdő tekintettel néznek rám. Az annyi emléket hordozó Kossuth Gimnázium parkolójában álltunk. Felnéztünk volt osztálytermünk ablakaira, és nem mentünk be az épületbe. Miért? Mert az 1838-ban indult református intézmény, ami Dóczy Gedeonról, a nőnevelés apostoláról kapta a nevét, és amit 1952-ben államosítottak, 2000-ben visszakerült a Református Egyház tulajdonába. A belvárosi, Kossuth Gimnáziumnak ki kellett költöznie egy külsőbb területen fekvő (egyébként: sokkal tágasabb) épületegyüttesbe. Osztálytársaim egy szót sem szóltak. Ott, akkor, azonban én képviseltem számukra a Református Egyházat, amely „elvette" tőlük a termeket, a folyosókat, udvart, szertárakat, megannyi kedves emlék helyszínét. Az önfeledt ifjúság, a biztonság, a fegyelmező szeretet helyszínét. Egyszerre éltem át: (volt gimnazistaként:) „elvették", és (református egyháztagként:) „visszaadták".

Ez a délután jutott eszembe, amikor arra gondoltam, vajon milyen érzésekkel fogadja a gyülekezet, ha vasárnap délelőtt, a Bibliaolvasó Kalauz ajánlását választva, Józsué könyvéből olvasom fel az Igét? Akkor, ott, volt, akitől elvettek, voltak, akiknek odaadták.

Hogy hangzik ez az Ige ma délelőtt? Mert hát, ugye, a zsidó honfoglalás véres epizódjai kibillentenek minket az anyák napi hangulatból?! Az a pusztítás, az az öldöklés, amit az Ígéret Földjének elfoglalása jelentett, bizony, kínos érzéseket kelt bennünk. Ésszel megmagyarázzuk, hittel megértjük, hogy az izráeliták nem tettek mást, mint Józsué vezetésével elfoglalták az Isten által nekik ígért területet. Ugyanakkor, a borzalmakat elítélő, XXI. századi gondolkodásunk nehezen tud mit kezdeni azzal a kérdéssel, hogy miért kellett kiirtani az elfoglalt városok teljes lakosságát?

Alázattal, de magunkban értetlenkedve és szörnyülködve fogadjuk el, hogy a Kánaán földjén bekövetkezett népirtásra Isten adott parancsot. Még Józsué előtt megmondta Mózesnek, hogy ha majd elérkezik a honfoglalás napja: „... az itt lakó nemzetek városaiban, amelyeket örökségül ad neked Istened, az Úr, ne hagyj életben egy lelket sem! Irtsd ki őket mindenestül..., ahogyan megparancsolta neked Istened, az Úr;". Vajon miért? Ezt is megtudjuk; figyeljetek, mert jön az indoklás: „azért, hogy meg ne tanítsanak benneteket mindazoknak az utálatos dolgoknak az elkövetésére, amelyeket ők isteneik tiszteletére elkövetnek, és így ne vétkezzetek Istenetek, az Úr ellen".

A Királyok könyveiből tudjuk, hogy Izráel uralkodói, majd közemberei milyen gyorsan fogékonnyá váltak a teljes egészében el nem űzött, vagy visszaszivárgott népek vallási szokásainak, Istent gyalázó átvételére. Bármennyire is megütközünk hát a honfoglalás vérengzésein, láthatjuk, hogy Isten a legrosszabbtól akarta megóvni választottait: az idegen istenek imádatától. Ennek pedig egyetlen útja az volt, lett volna, ha írmagját sem hagyják meg a korábban ott élt népek személyi és tárgyi képviselőinek.

Nekiálltam böngészni a megfelelő, héber nyelvet szétszedő referenciakönyveket; hátha mondanak valami biztatót ezzel az öldökléssel kapcsolatban. Nos, találtam valamit, ami elgondolkodtatott. Amit mi úgy fordítunk, hogy: „Irtsd ki őket mindenestül...," az a biblia nyelvén (hacharém-tacharimém) arra utal, hogy a teljes pusztítás annyit is jelent, mint: „átadni az Úrnak". Ezzel a megközelítéssel azt mondhatjuk, hogy Isten kézbe vette a Kánaán földjén élő, kiirtott emberek lelkeinek a sorsát. Innentől fogva, nincs több kérdés! Nyilván voltak köztük utálatos dolgokat művelő felnőttek, de voltak alájuk rendelt szolgák, asszonyok, gyerekek is. Hogy a haláluk után velük mi lett, azt már Isten döntötte el!

Az Ígéret Földjén olyan állapotokat kellett teremteni, amely nem zavarhatta az életét megkezdő izraeliták berendezkedését, vallásgyakorlatát. Új életet kezdtek. Aki tiszta lappal akar indulni, azt nem szabad, hogy kísértések vegyék körül. Isten tudta ezt; tudja most is. Te, kedves, padokban ülő gyülekezeti tag; hányszor próbáltad újra kezdeni Istennel? Ugye, akkor sikerült, ha senki, még a látvány sem próbált rávenni arra, ami azonnal eltávolított (volna) Istentől? Hát, így volt ez akkor is. A bálványimádók élete volt az ára.

Az Egyiptomból kiszabadított népnek mennie kellett valahová. Lakniuk kellett valahol. Isten, Mózes, majd Józsué parancsnoksága alatt oda vezette őket, ahonnan néhány száz évvel korábban - éhínség miatt - elköltöztek. Azt a földet azonban, akkorra már belakták. Egymással állandó háborúságban élő városállamok jöttek létre. Biztos, hogy egyik kis királyság uralkodója sem vonult volna ki békésen arról a területről, ahol már ott élt az ükapja is.

Így volt ez a mi honfoglalásunkkal. Amikor a Kárpát-medencébe érkeztünk, az itt lakó szláv népek minket sem néztek jó szemmel, és cseppet sem hatotta meg őket az az érvelés, (ha volt ilyen a vezéreink részéről /szerintem: nem/...) hogy négyszáz évvel korábban, Attila idejében már jártunk errefelé, tehát jogosan tartunk igényt a földre. Ennek a konfliktusnak őseink is véres úton vetettek véget. Ezt le kell nyelnünk. Egyszerűen lemészárolták azokat, akik önszántukból nem álltak odébb. És Isten ezt is megengedte! Valószínűleg azért, mert egy időre nekünk szánta a földet. Ránk bízta, miképpen sáfárkodunk vele. Izráel, durván ezer évig birtokolhatta Kánaánt. Kr.u. 70-ben megszűnt a létezése. Csaknem 1900 évig kellett várniuk, amíg újra önálló államot tudhattak a magukénak. Isten úgy, annyi időre, annak adja, és attól veszi el a földet, ahogyan Ő akarja.

Nem tudom, hány olyan nemzet él a világon, melynek ősei nem hódítással, vagy ígérgetésekkel nem szűkölködő betelepedéssel szerezték meg lakóterületüket. Az biztos, hogy a ma, a világon megrajzolt határok egyedül Isten buzdítására, vagy Isten engedélyével alakultak ki. Akaratának kiteljesedését, jutalma, vagy büntetése nyomát követhetjük a térképeken.

A Józsué vezette nép honfoglalását követve, valamin megint csak felszisszenünk. Amikor a kánaáni királyok összevont serege Mérómnál megütközik az izraelitákkal, a győztesek tulajdonába kerülnek a hihetetlen értékű lovak, és a híres, hettita harciszekerek. Ez aztán a hadizsákmány! És mit tesz Józsué? „Úgy tett velük Józsué, ahogyan meghagyta neki az Úr: Lovaik inát átvágatta, harci kocsijaikat pedig fölgyújtotta." Hát ennek meg mi értelme volt?

Az, hogy a siker, a győzelem mámorában el ne forduljanak Istentől. A győzelmes hadsereg hajlamos lett volna arra, hogy a továbbiakban változtasson a harcmodorán. Tudniillik: a harcai kimenetelébe vetett reménység modorán! Isten helyett a haditechnikában bízzon.

A siker, az eredmény kísértése nem kerülheti el az Istenben bízó embert sem. A célok elérése, a karrier felfelé ívelése, a vállalkozás terjedése mindig magában hordozza az elbizakodottságot. A „most már egyedül is megy" öntelt érzését. Nem vagyok vele egyedül; papok, lelkészek mesélik, meséljük el egymásnak, hogyan távolodnak el a gyülekezeti élettől azok, akik szakmai, anyagi sikereket érnek el. Hát, ezért kellett a győztes csata után elvágni a lovak inait, és felgyújtani a harci szekereket! Van egy ismerősöm, akinek volt ereje ezt megtenni. Szorgalmas munkája eredményeként komoly, állandó bevételre tett szert. Idejében észrevette ennek veszélyét, és feleségével megegyeztek abban, hogy nem a jövedelmük tizedét adják az Úrnak, hanem annyit tartanak meg belőle...!

Ez a mai, „véres" Ige nekünk szól. Isten Szentlelke, első olvasatra csendes fejcsóválást kiváltó szavai közé odaírta egy másik, véres esemény eredményét. Abban a történetben nem folyt annyi vér. Mégis, tökéletes tisztítást, megtisztulást végzett. A bennünk felhalmozott, utálatos dolgokat irtja ki. Folyamatosan. És megsemmisíti minden egyes, megvallott bűnünk, mennyei bíróság előtt kimondott ítéletét. Jézus Krisztus vére, amely a kereszten folyt; az Ő halála elegendő volt arra, hogy elvegye rólunk azt a büntetést, amit a teremtő Isten rótt ki reánk.

Jézus Krisztus halála annak a honfoglalásnak vette kezdetét, amelyre mindig vágyott az ember. Annak a lakóhelynek a megszerzését, ahol nem ideiglenes, hanem tökéletes, soha el nem múló biztonság és béke vár reánk.

Ahogy egykor, kisgyermekként nem értettük édesanyánk gondolatait, de megértettük azt, amit TETT velünk, higgyük el, hogy Isten még inkább tervei, értünk elvégzett határozásai elfogadására kér minket! Higgyük el, hogy mindig jót akar nekünk! Higgyük el, hogy akkor is a mennyei honfoglalás érdekében tesz valamit, enged meg bármit is, ha annak okát, módját még nem értjük!

A prófétán keresztül ezt a magyarázatot hagyta ránk: „Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál." Ebben bízunk. Ebben hiszünk. Jézus Krisztus által ebben van megmaradásunk, áldásunk és békességünk. Ámen.