Istentisztelet 2015. március 1-jén

Böjt második vasárnapján

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Jn 12,35-41

Textus: Jn 12,42-43

Szeretett Testvérek!

„Mennyibe kerül?" Mielőtt megvásárolnánk valamit, tehát feláldoznánk egy részét annak, amivel rendelkezünk, érthető módon: megtudakoljuk az árát. Amikor a piacon nem látjuk azt a kis táblácskát, vagy papírdarabot a piros almák között, megkérdezzük a kofát: „Mennyibe kerül?"

Vannak, persze olyan esetek is, amikor nem nagyon számít az ár; mert ha azonnal szükségünk van arra a bizonyos dologra, kérdezés nélkül fizetünk. Nyáron, lekvárfőzés idején, ha már csak két kiló cukorra van szükség, és zárás előtt betoppanunk a legközelebbi boltba, nemigen törjük a fejünket azon, hogy máshol öt forinttal kevesebbet fizettünk volna.

Olyan helyzetbe is kerülhetünk, amikor már az sem jut eszünkbe, hogy annak, amit teszünk, immár átvitt értelemben mondom -: meg kell fizetni az árát. A beteg gyermekéhez felkelő édesanya nem azon töri a fejét, milyen fáradt lesz másnap. A szerelme ablaka alatt sétáló gimnazista nem a másnap megírandó dolgozatára gondol. Az élete utolsó óráit élő szülőhöz utazó gyermek számára nem a vonatjegynek van értéke, hanem az időnek.

Aztán, nem egyszer magunk sem tudjuk, mi történik velünk; mi játszódik le bennünk: érthetetlen módon kezdünk viselkedni. Az eszünkkel felfogjuk, a szívünkkel valljuk; jól tudjuk, hogy bizonyos áldozathozatallal egy nagyobb célt, eszmét, igazságot erősítenénk, és mindennek ellenére: nem vállaljuk!

Ez történt azokkal a zsidó vezetőkkel, akik, bár megérezték, hogy Jézusnak igaza van, de felmérték, hogy mit jelentene, ha erről színt vallanának, és az egyenleg túlságosan nagy veszteséget mutatott. Bár sokan voltak, kiszámították, hogy a meglévő többség ereje elég ahhoz, hogy kizárják őket a zsinagógából. Biztonságos közegben, nyilván: egymás között, Jézus követőinek vallották magukat, ahhoz azonban nem volt bátorságuk, hogy ennek nyíltan hangot adjanak, színt valljanak.

Zsinagógáról lévén szó, eszembe jut az a találkozás, ami nagyon mély nyomot hagyott bennem. Ösztöndíjas évemben, az egyik tantárgy követelményének eleget téve, ellátogattunk a helyi, ortodox zsinagógába. A péntek (Sabbath) esti istentisztelet után beszélgetésbe elegyedtünk az egyik gyülekezetvezetővel. Meghatottan ecsetelte, mennyire vágyik arra, hogy gyermekeivel együtt, igazi hazájában, a Szentföldön éljen. Élete értelme az ott élő testvérei jóléte, elért eredményeik megtartása. Gyűjtéseket szerveznek; Izraelben élő testvéreik minden egyes célkitűzése érdekében felemelik a hangjukat. Amikor lélegzetet vett, egyikünk megkérdezte: Mi akadálya van, annak, hogy Izráelbe költözzön? Sokat sejtető mosollyal válaszolta: Hát itt, Amerikában azért csak jobb a családnak!...

A Jézussal szimpatizáló, sőt tanításait igaznak tartó zsidó vezetők valami ilyen jellegű csapdában éltek. A hitük Jézus mellett döntött, az értelmük azonban megkötözte a szívüket és a nyelvüket. Vezetők voltak, valószínűleg, a zsidó nagytanács tagjai. Azt a pozíciót, annak minden egzisztenciális hozadékát mérlegre kellett tenni. Arra a mérlegre, aminek másik serpenyőjében Jézus, Isten akaratát érthetővé tévő kijelentése, és az annak megfelelő életmód kijelölése volt. A Jézusban hívő zsidó vezetők mérlege a már elért státusz felé billent. Onnan, a biztonságos közegből, kockázatvállalás nélkül szurkoltak Jézusnak.

Hogyan leplezi le az evangélium ezt a különös „mérlegelést"? Eképpen: „többre becsülték az emberektől nyert dicsőséget, mint az Isten dicsőségét." Szó szerinti fordításban így olvassuk a Bibliában: „Jobban szerették az emberek dicséretét/véleményét, mint az Isten dicséretét/véleményét."

Ugye, milyen sértő jelentése van annak, ha azt mondjuk ezekre a zsidó vezetőkre: megalkuvók!? Ugye, milyen ijesztő jelentése van annak, ha azt mondjuk erre a Jézust titokban követő embertípusra: menthetetlen!? Miért? Mert a Jézusról színt nem valló ember megtagadja azt, akit Urának vall. Erre pedig maga Jézus mondja: „aki pedig megtagad engem az emberek előtt, azt majd én is megtagadom mennyei Atyám előtt." Mit kockáztat az Isten véleményét, dicséretét másodrangúnak tartó „hívő"? Azt, amivel az előbbi idézet kezdődik; Jézus ígéretét: „Aki tehát vallást tesz rólam az emberek előtt, arról majd én is vallást teszek mennyei Atyám előtt".

Húha! Akkor, erre jobb lesz odafigyelni! Mire is? Hol kezdődik az egész, színt nem valló, gyáva magatartás? Ott, ahol, amikor - Istennel szemben -, jobban szeretünk arra figyelni, mit gondolnak az emberek; mi váltja ki - nem az Isten, hanem - az emberek elismerését.

Kezdünk veszélyes vizekre evezni! Mert, ugye, azok a Jézusban hívő zsidó vezetők attól féltek, hogy kizárják őket a zsinagógából. Voltak tehát bármilyen „sokan" is, ha kizárhatták őket, még többen voltak azok, akik az exkommunikáció mellett szavazhattak. Ekkora veszélye, ekkora kísértése van a többség akaratának! A többség, Jézus ellen, Istennel szemben foglalt állást. Ezért hallgattak a Jézust egyébként igaznak tartó vezetők.

Ma, vajon miért hallgatnak? Immár bejárta a világsajtót az a kérdés, hogy ha annyira sokan szájukra vették, pólójukra írták: „Je suis Charlie", miért nem vállalnak szolidaritást, miért nem szerveznek felvonulást azért a huszonegy egyiptomi, kopt keresztyénért, akiket nem a sajtószabadság miatt, hanem Jézusért, Jézus nevével a szájukon fejeztek le? Ők nem rajzoltak Mohamed karikatúrát, de ezekkel a szavakkal haltak mártírhalált: „Ya rabbi Yasu!" Uram, Jézus! Róluk, arról a huszonegy tanítványról már vallást tett Jézus a mennyei Atya előtt...

Mi (még) nem vagyunk abban a helyzetben, mint a hit huszonegy, egyiptomi hőse. A tét azonban ugyanakkora, mint az övék volt. Színt vallunk-e Jézusról, hogy Jézus is vallást tehessen rólunk a mennyei Atya előtt, vagy amikor kínos a helyzet, inkább a biztonságos többség véleményét képviseljük - Isten megértett akaratával szemben?

A leírás hangulatából nekem úgy tűnik, hogy a zsidó vezetők számára az, hogy kizárhatják őket a zsinagógákból, olyan súlyos ítéletnek tűnt a Jézus melletti kiállással szemben, hogy nem is nagyon gondolkodtak a döntésükön. A többség akaratát, a közvélemény hangulatát követték. Olyanok voltak, mint azok a színházlátogatók, akik akkor is a vastaps ütemére verik össze a tenyerüket, ha közben mormognak, mert jobb lett volna moziba menni...

Ti jártatok már így? Annak ellenére, hogy vasárnap délelőtt megértettétek Isten, számotokra, élethelyzetetekre lebontott, és rátok vonatkozó akaratát, mégis azt tettétek, amit a család hangulata kívánt? A melletted dolgozók véleménye diktált? Az évfolyamtársaid, az osztálytársaid, a kedvenc újságíród meglátása ültetett el benned?

Nem arról van szó, hogy minden körülmények között színt kell vallani. A „minden körülményeket" Jézus ellenségei is kiprovokálhatják. Ismeritek az Igét: „Ne adjátok azt, ami szent, a kutyáknak, gyöngyeiteket se dobjátok a disznók elé"!

A mai Ige arra az esetre vonatkozik, amikor Jézus ügyét kell képviselnünk. Azokkal szemben, akik annak ellenére sem hisznek benne, hogy számos jelét tapasztalhatták már az Ő jelenlétének, életformáló csodáinak.

Mi történt ezekkel az „azért sem hiszek"; „akkor sem tudok hinni" kijelentéseket hangoztató felebarátainkkal? Az történt velük, hogy Isten megkeményítette a szívüket. Ez azt jelenti, hogy nem volt mindig kemény a szívük! Volt lehetőségük arra, hogy higgyenek, hogy tapasztaljanak, hogy levonják tapasztalataik következményeit. De nem tették!

Azoknak a többségben lévő zsidó vezetőknek, akik nem hittek Jézusban, volt valamilyen hitük! Akkor mi a baj? Az, hogy hitük ellenére, nem tértek meg! Templomba jártak, olvasták a szent iratokat, tanítottak, imádkoztak. Mindent megcsináltak, amit hitük szerint el kellett végezniük, de nem tértek meg! Nem tértek oda Istenhez, csak távolról figyelték, és teljesítették a parancsait. Mindent megadtak neki, de önmagukat nem adták át neki! A parancsát teljesítették, de az akaratát nem keresték. Féltek Istentől, de nem szerették. És aki nem szereti Istent, az az embert sem képes szeretni. Aki pedig nem szereti az embertársát, attól elfordul az Úr. Annak megkeményíti a szívét. Ez pedig onnan ismerhető fel, hogy az illető sokkal kíváncsibb arra, mit gondolnak felőle az emberek, mint arra, mit gondol a dolgairól Isten.

Istent a szánkra venni; Isten nevét politikai szólamokba hímezni (Mi lesz itt két hét múlva!...); a Mi Atyánkot értelem nélkül elmormogni; a gyereket hittanra járatni, de otthon úgy beszélni másokról, hogy mindent kétségessé teszünk benne, amit megtanult; zsoltárt úgy énekelni, hogy közben másra gondolunk, mindez nem az, mint színt vallani Jézusról!

Színt vallani Jézusról - olvassuk az Igében - azt jelentheti, hogy többé nem megyek oda, ahol, szerintem nem úgy szólnak, gondolkodnak, ahogyan azt Jézus igazsága megköveteli. Jézusról színt vallani azt jelenti, hogy szakítok azzal, ami Jézus-ellenes. Minden buta magyarázattal szemben, ezért hozott Jézus kardot erre a földre! Nem vagdalkozik vele, hanem elválasztja az övéit Isten hamis követőitől.

Ma megint abban erősített meg minket, hogy - akármi helyett is -, jól döntöttünk, amikor Őt választottuk! Az Ő erejével a szívünkben, szánkban, lábunkban mehetünk vissza a helyünkre. Azzal az indulattal, ahogyan Ő kérte: okosan, mint a kígyók, és szelíden, mint a galambok. (Mt 10,16) Ámen