Istentisztelet 2015. március 15-én

(Kereskényi Sándor)

Lekció: Jn 15,1-8

Textus: Jn 15,9-11

Szeretett Testvérek!

Minek örülhetett Jézus? Magam elé képzelem a jelenetet. Jézus, az utolsó vacsora utáni órákban szól tizenegy tanítványához. Júdás már nincs közöttük. Elment a katonai csapatért, a templomi szolgákért. Később a Kedron patakon túli kertbe vezeti őket, ahol egyértelmű jelet ad majd nekik, kit kell letartóztatniuk.

Senki más, egyedül Jézus tudja, hogy meg vannak számlálva az órái. Nemsokára felgyorsulnak az események. Komoly őrizettel kísérik a főpap, majd a római helytartó elé. Pribékek röhögnek az arcába, gúnyos komédia szereplőjévé öltöztetik, megverik, majd a bőrét felszakító, félelmetes, római szöges korbáccsal félholtra verik. A következő estét már nem éli meg. Saját kivégzőeszközével a hátán végighajtják Jeruzsálem utcáin, felkapaszkodnak a Golgota-dombra, ráfektetik a két, szálkás fára, szögekkel hozzá rögzítik, aztán felhúzzák keresztet, rögzítik, és megkezdődik a borzalmas haláltusa.

Még néhány óra. Addig azonban még el kell mondania az útravalókat, melyek nélkül, halála előtt nem hagyhatja magára azokat, akikre később rábízza mindazt, aminek tudatában, hitében többé nem úgy folyik az ember élete, mint addig. El kell nekik mondania, hogyan éljék le a nekik rendelt időt, az annyira nehéz, és mégis, annyira szép földi éveket.

Ennek a „hogyannak" egyik alapvető összetevője: az öröm. Milyen öröm? Jézus azt mondja: „az én örömöm legyen bennetek". Milyen Jézus öröme? Minek örülhetett Jézus néhány órával az előtt, hogy elkezdődtek az előbb említett szörnyűségek?

Nem értünk félre valamit? Tényleg örömről beszélt Jézus? Igen. János evangéliumának reánk maradt nyelvén, itt bizony arról van szó, amit a legvisszafogottabb bibliai szótárak is így fordítanak: öröm, jókedv, vidámság.

Megáll az ész! Jézus maga előtt látja a vele, a rajta bekövetkező összes borzalmat, és azt mondja a három éve őt kísérő barátainak: „az én örömöm (az én jókedvem, az én vidámságom) legyen bennetek".

Minek örülhetett Jézus? Mire biztatta, kérte azt a tizenegy embert? Időtálló kijelentéseit olvasva, vajon milyennek akar tudni minket; igen, minket, a ma, ebben a templomban, az Ő felszólítását hallgató gyülekezet tagjait? Nos, olyannak, amilyen Ő maga! Teljes örömmel bíró embereknek. Ezt egyszer kijelentette valakinek, akinek az írása, imája útján fény derült az isteni alaptermészet titkára. Ez az imádkozó ember Dávid király volt, akinek így került íróeszközére az isteni szó: „teljes öröm van tenálad". A mi, „beszámozott", szent írásunkban, a Zsoltárok könyve 16. fejezetében olvashatjuk ezt a feltárt titkot. Ez azt jelenti, hogy ez az Isten „alaphangulata". Jókedvű. Ő ilyen. Tele van örömmel.

Örömből teremtette a világot. Örömmel nézett szét a vizeken, hegyeken, növényeken, csillagokon, állatokon. Örömmel lehelte lelkét az emberbe. Örült az emberpár egymásban megtalált jókedvének.

Jézus, aki egylényegű az Atyával, akkor sem tudta-, és bizonyára nem is akarta levetkőzni ezt az alaptermészetét, amikor arra készült, hogy emberi formájában, az életét adja legkedvesebb teremtményéért, akiben a leginkább örömét, jókedvét, vigasságát leli.

Minek örülhetett Jézus? A létéhez, lényegéhez tartozó örömön túl annak, hogy már egészen közel van az idő, amikor magára véve a kivégzés szükségszerűen felvállalt áldozatát, kivált minket az örömtelenségéből. Abból az örömtelenségből, melybe az ember, az édenkerti bűneset, és az azóta elkövetett bűnei miatt belekényszeríti magát.

Jézus nem annak örült, amit el kell szenvednie, hanem annak, hogy már csak néhány óra, és az embernek újra része lehet abban, amire, amilyennek teremtetett! Erre készült a mennyben, erre készült a názáreti ácsműhelyben. A Teremtés előtt, a Teremtés során, a világ fennállása óta egyfolytában örült, jókedve volt és jókedve van!

Még akkor is, amikor mi - akár tudattalanul is, de - megpróbálunk mindent megtenni annak érdekében, hogy Jézus ne örüljön már annyira!

Jézust örült a megfeszítés előtti estén. Jókedve volt, mert tudta, hogy nemsokára megadja nekünk az újjászületés lehetőségét. Azt, hogy szomorú, rosszkedvű, ítélkező, mogorva, panaszkodó, kilátástalanság érzetével küszködő lényekből, jókedvvel, vidámsággal, elvehetetlen alaptermészetű örömmel rendelkező barátaivá váljunk. Olyanokká, akik nem félnek az Istentől, nem fenyegetőznek vele, hanem osztoznak a jókedvében. Mert Ő olyan. Értitek? Nekünk vidám Istenünk van!

Várjunk csak! Mit mondott ma nekünk Jézus? „Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljes legyen." Ha Istennél, vagyis: Jézusnál „teljes az öröm", akkor ezt ajánlja, kívánja nekünk is. Ezt akarja! „... én örömöm legyen bennetek..."!

Érdekes, hogy ezt a felszólítást éppen az a Saulból Pál apostollá lett farizeus kegyességű zsidó vette komolyan, akit úgy ismerünk, mint az elsőt, aki alapos szervezettséggel fogdosta össze Jézus követőit. Ő, Pál apostol írta, és hagyta ránk: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!" (Filippi 4,4)

Hú, micsoda kihívás, amikor egymás mellé tesszük Jézus, és az apostol felszólítását! Figyeljetek csak két „végletes" szóra! Jézus: „örömötök teljes legyen." Pál apostol: „Örüljetek az Úrban mindenkor!"

Teljes öröm, és minden időben, állandóan élő, működő öröm! Ez volt, ez van Jézusban. Ezt kéri tőlünk. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy ha valakinek nem ilyen, nem krisztusi az öröme, akkor az nem lehet teljes. Az fél-öröm. Az csak időnként előhúzott, erőltetett, ideiglenes jókedv. Hahotázó, de illékony, könnyen felszívódó, tovatűnő vidámság.

„Na, de nem lehet mindig örülni"; ez azért ott lappang bennünk, ugye? Nem merném azt mondani, hogy: „De! Lehet.", ha egy ideje nem tapasztalnám azt, hogy, igenis, lehet mindig örülni! Sírva is. Ezt merem mondani, mert amióta először döntöttem úgy: nekem kell az a jókedv, nekem kell az az állandó életérzés, amit Jézus nekem akar adni, azóta tudom, hogy Ő, Jézus, szívesen részeltet benne! Sőt: féltő szeretettel ajánlja, hogy fogadjam el, hogy éljek ezzel az életmentő lehetőséggel!

Emlékeztek? Hallottuk, a Szentlelke által itt, közöttünk lévő Jézus, a felolvasott bibliai részből azt mondta: „Maradjatok énbennem, és én tibennetek." Aki megengedi, hagyja, hogy Jézus benne maradjon, abban, Jézussal együtt ott van az Ő öröme is! Jézust nem lehet szelektáltan befogadni. Márpedig, ha bennünk él, akkor az Ő örömét senki el nem veheti, tőlünk; belőlünk! Ahogyan a szőlővesszőben keringő, növekedést-, majd gyümölcsöt adó nedv fejti ki a hatását, úgy táplálkozik a Jézust magában hordozó ember abból az örömből, amit vele, Jézussal együtt befogadott.

Jézus öröméből nem lehet kölcsönkérni egy adagot. Tanítványai vagy elfogadják a teljes életüket, és abban a minden élethelyzetet áthidaló örömöt, vagy beérik mással, sokkal kevesebbel, életízfokozó-, életaromát utánzó, mesterséges öröm-tartósítószerekkel.

Ezzel szemben, Isten, övéi számára örömet megújító, tényleg tartósító beavatkozása jól ismert a Bibliából.  Évezredeken keresztül, eleven erővel fejti ki a hatását. Dávid király zsoltárának következő sorai március 15-én, a mi népünk számára kivételes értelemmel bírnak: „Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme. Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás." A világ bármely pontján élő magyarok, március 15-én egy levert, iszonyatos megtorlásokkal kísért szabadságharcra emlékeznek. A Biblia tanúsága, történetei szerint, akire Isten haragszik, az vesztesen kerül ki még azokból a helyzetekből is, melyek az Ő tetszése szerint indultak. Találgatni lehet, tényeket megkerülni lehetetlen: 1849-ben a magyar nép vesztett. Évtizedekkel később, az osztrákok még többet. Rá hatvan, hetven évre az oroszok és a horvátok, szerbek. Mert Isten haragját senki el nem kerülheti.

A veszteségünk óriási volt. 1849 után tizennyolc évvel azonban nemzetünk higgadt, gondolkodó, józan nagyjai megrázták magukat, és a kard helyett a tárgyalóasztalt választva olyan helyzetbe hozták Magyarországot, mely ötvenhárom évig, az újabb rossz döntés bekövetkeztéig Európa vezető országai közé került. Miért is? „Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme. Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás."

A szabadságharc leverésének sírása olyan magot, ujjongást vetett a Kárpát-medencébe, melyből a hazaszeretet máig élő virágai nőttek ki. Úgy tűnik, semmi más, de az Isten kegyelme ráébresztheti ezt a nemzetet arra, hogy Jézus szeretete, befogadása, és a benne megtalált jókedv nélkül soha nem érkezik meg a bőség áldása!

Jézus meg akarja áldani a magyar népet, a Honvéd téri gyülekezetet, téged és engem jókedvvel, bőséggel. Ennek, pártszólamok és virtuskodás helyett egyetlen módja van. Magunkhoz venni, magunkba fogadni Őt, hogy örömünk teljes legyen! Ámen